12.5 – A jövőbeli lehetőségek mint közös javak – Zukünftige Möglichkeiten als gemeinsames Gut

1. 2015 szeptemberében az ICARDA kutatóközpont visszakérte néhány lezárt magdobozát egy norvég sarkvidéki trezorból.

2. A kérelem egy olyan intézménytől érkezett, amelynek működő gyűjteménye Aleppo közelében volt elhelyezve, ahol a háború egyre nehezebbé tette a terepmunkát és a magok terjesztését, miközben a használható növényi anyag iránti igény továbbra is fennállt.

3. A szíriai magok nem egyszerűen eltűntek; az ICARDA szerint a raktár részben továbbra is működőképes maradt, de egy aktív gyűjtemény nem tud a kutatók és a gazdák szolgálatára állni, ha a személyzete nem tud megbízhatóan növényeket termeszteni, a készletet pótolni és mintákat kiküldeni.

4. A Svalbardon tárolt dobozok lehetőséget nyújtottak arra, hogy máshol folytassák ezt a munkát.

5. Magukban nem jelentettek termést.

6. Minden csomag lehetőséget rejtett magában növények termesztésére, nagyobb magkészletet állítsanak helyre, és az anyagot visszajuttassák azokhoz, akiknek kutatáshoz vagy nemesítéshez szükségük volt rá.

7. Ez a lehetőség egy sokkal hosszabb lánctól függött, mint a Svalbard és Aleppo közötti távolság.

8. Biztonságos szállításra, ültetésre alkalmas földre, képzett munkásokra, az egyes mintákat azonosító nyilvántartásokra, valamint olyan intézményekre volt szükség, amelyek az első sikeres betakarítás befejezése után is életben tudták tartani a gyűjteményt.

9. 2015-ben az ICARDA 3 8 073 dokumentált magmintát – úgynevezett accessiont – állított elő, és elküldte azokat új létesítményekbe Libanonba és Marokkóba.

10. Az accession a gyűjtemény egy nyilvántartott darabja, nem pedig kész növényfajta.

11. Az ICARDA elvetette a visszaszerzett anyagot, szaporította a magokat, és megkezdte az aktív készletek újjáépítését, amelyekből ismét kielégíthették a kérelmeket – ez a folyamat a növények termesztését igényelte, nem csupán a csomagok hűtőházak közötti áthelyezését.

12. 2017-re több mint 20 000 regenerált hozzáférési egységből származó magot juttattak vissza Svalbardra friss biztonsági másolatként.

13. Az út a tárolóból a mezőre, onnan a működő gyűjteménybe, majd vissza a tárolóba vezetett.

14. Minden lépés más-más okból volt fontos: a tárolás csökkentette az anyag elvesztésének veszélyét, az ültetés helyreállította a felhasználható mennyiségeket, az újbóli másolatkészítés pedig csökkentette azok ismételt elvesztésének kockázatát.

15. Ez a folyamat egyúttal rávilágít a „magok megmentése” kifejezés mögött rejlő problémára is.

16. Mit is mentettünk meg pontosan, ha egy csomag fagyasztva marad, de senki sem tudja azonosítani, nem tudja ellenőrizni, hogy csírázik-e, vagy átadni egy jogos felhasználónak?

17. A hideg lassítja a romlást; ezekre a kérdésekre azonban nem ad választ.

18. A svalbard-i létesítmény alacsony hőmérsékleten tárolja a száraz magokat, és biztonsági másolatot nyújt máshol működő génbankok által kezelt gyűjteményekhez.

19. Az ICARDA esetében az értéke abból fakadt, hogy kiegészítette azt az aktív rendszert, amelynek normális működését a háború megszakította, mivel a biztonsági másolat támogathatja a működő gyűjteményt anélkül, hogy elvégezné annak napi feladatait.

20. Az a rendszer többet tett, mint pusztán genetikai anyag tárolása.

21. A személyzetnek nyomon kellett követnie, honnan származik egy-egy minta, elegendő életképes magot kellett fenntartania a jövőbeli terjesztéshez, és ismételt ültetések révén meg kellett őriznie az anyaghoz tartozó azonosító adatokat.

22. Egy rosszul címkézett csomag ugyan megőrizhette az élő magokat, de közben elveszíthette a hasznosságukat biztosító tudás nagy részét.

23. A nyilvántartások egy másikfajta tartalékot jelentettek.

24. Lehetővé tették egy későbbi kutató számára, hogy megkülönböztesse az egyes mintákat egymástól, és eldöntse, melyik anyagot érdemes lenne egy adott körülmény között tesztelni, még akkor is, ha az a személyzet, aki eredetileg gyűjtötte, már nem állt rendelkezésre, hogy magyarázatot adjon rá.

25. Mégis egyetlen nyilvántartás sem tudta megmondani az ICARDA-nak 2015-ben, hogy mely jövőbeli betegség, aszály vagy nemesítési cél fogja értékessé tenni egy adott mintát, vagy hogy jól fog-e teljesíteni más növényekkel való keresztezés után.

26. A megőrzés a tökéletlen előrelátás körülményei között is számos lehetséges kutatási irányt tart fenn.

27. Nem garantálja, hogy a tárolt növények közül valamelyik megoldja a következő mezőgazdasági válságot.

28. A különbségtétel azért fontos, mert egy drámai mentési történet miatt a tároló olyan gépnek tűnhet, amely a fagyasztott csomagokat közvetlenül élelmezésbiztonsággá alakítja, kihagyva azt a hosszú munkát, amely a rendelkezésre álló hozzáférési egység és a gazda által termeszthető növény között zajlik.

29. Könnyű figyelmen kívül hagyni azokat a hónapokat, amelyek a minták előkeresése és az elosztás között a termesztéssel és a betakarítással telnek.

30. Ugyanígy a bérek, a létesítmények és az ismétlődő döntések is, amelyek ezeket a hónapokat lehetővé teszik.

31. Amikor az aleppói gyűjtemény működtetése nehézkessé vált, a másolatok időt nyertek az ICARDA számára az újjáépítéshez; nem helyettesítették azonban az újjáépítéshez szükséges munkát.

32. Ez az egyik értelme annak, hogy a jövőbeli lehetőségek közjóvá válhatnak.

33. Azok az emberek, akik még nem tudják, milyen tulajdonságokra lesz szükségük, profitálhatnak a növényi sokféleség mai megőrzéséből, ugyanúgy, ahogy a mai kutatók is felhasználhatják azokat az anyagokat, amelyeket soha nem ismert elődeik őriztek meg.

34. De a közös érték nem jelenti azt, hogy a tulajdon gazdátlan lenne, vagy hogy az ajtó nyitva állna.

35. A Svalbard-i dobozokat „fekete doboz” megállapodás keretében őrzik: a letétbe helyező génbank a magok tulajdonosa, a konténerek zárva maradnak, és csak az a letétbe helyező kérheti azok visszaszolgáltatását.

36. Az ICARDA visszakérhette a saját anyagát, mert azokat a másolatokat ő helyezte el ott.

37. Egy gazda vagy nemesítő önállóan nem kérhet Svalbard-dobozhoz hozzáférést, és nem viheti haza annak tartalmát.

38. A munkához szükséges anyaghoz való hozzáférést a génbankokon és azok terjesztését szabályozó előírásokon keresztül kell megszervezni.

39. Ez a szerepmegosztás védi a biztonsági másolat integritását, mivel egy biztonsági másolat megbízhatatlanná válna, ha rendszeresen kinyitnák a szokásos kérések teljesítése érdekében.

40. Ez a biológiai kérdés mellett egy politikai kérdést is felvet.

41. Ki tudja a megőrzött sokféleséget hozzáférhető erőforrássá alakítani, és ki viseli annak a költségét, hogy ez az út nyitva maradjon?

42. A gyűjteményekben szereplő növények egy részét a gazdák fejlesztették ki és tartották fenn több generáción át, gyakran távol azoktól az intézményektől, amelyek ma őrzik a másolatokat, és meghatározzák, hogyan kerül a tárolt anyag a felhasználók közé.

43. Hozzájárulásuk nem redukálható pusztán egy csomag átadására.

44. Az élelmezés és mezőgazdaság céljára szolgáló növényi genetikai erőforrásokról szóló nemzetközi szerződés elismeri a gazdák hozzájárulását, és foglalkozik hagyományos tudásukkal, a vonatkozó döntésekben való részvételüket, valamint az előnyök méltányos megosztását, miközben a gazdák jogainak érvényesítését a nemzeti kormányokra bízza.

45. Ezenkívül létrehoz egy olyan többoldalú rendszert, amely kiterjed meghatározott élelmiszer- és takarmánynövényekre, és megkönnyíti a hozzáférést az élelmezés és a mezőgazdaság területén végzett kutatás, nemesítés és képzés céljára, a felhasználás céljait meghatározó feltételek mellett.

46. E rendszer keretében az átadásokra megállapodott feltételek vonatkoznak, és az egyezmény mechanizmusokat biztosít a felhasználásból származó előnyök megosztására.

47. Ezek a szabályok a rendszeren keresztül a rendszeren keresztül hozzáférhetővé tett anyagokra vonatkoznak; ezek elkülönülnek attól a megállapodástól, amely a norvég tárolóban lévő dobozokat szabályozza.

48. Ez a megkülönböztetés megakadályozza, hogy egy megnyugtató kép túl nagy terhet vállaljon magára.

49. Egy másolatot biztonságosan tárolhatunk, miközben azok a feltételek, amelyek alapján az élő emberek tanulmányozhatják vagy felhasználhatják a megfelelő aktív anyagot, továbbra is vitatottak vagy egyenlőtlenül alkalmazzák őket.

50. A formális hozzáférés önmagában sem biztosít minden kérelmező számára egyenlő gyakorlati lehetőségeket.

51. Egy tenyésztési programnak képzett szakemberekre, termesztési területre, időre és a minta begyűjtésének vagy értékelésének körülményeiről szóló információkra van szüksége ahhoz, hogy eldönthesse, mit kínálhat a kért anyag.

52. Ha ezek az erőforrások szűkösek, ugyanaz a jogi kapu az egyik intézmény számára könnyebben átjárható lehet, mint a másik számára.

53. A haszonmegosztás az információ, a technológia, a kapacitás és a kereskedelmi nyereségre vonatkozó szabályok révén igyekszik orvosolni ezt az egyensúlytalanságot, de e mechanizmusok léte nem bizonyítja, hogy minden közreműködő méltányos ellentételezést kap.

54. A másik oldalon is vannak költségek.

55. Ha a természetvédelmi intézmények nem tudják finanszírozni az életképességi vizsgálatokat, a regenerációt, a dokumentálást és az elosztást, akkor a jövőbeli széles körű hozzáférés ígérete talán csak papíron marad fenn.

56. A Svalbard üzemeltetője a életképesség figyelemmel kísérésének és a regeneráció megszervezésének felelősségét a letétbe helyezőre ruházza, akinek a munkakészlete ugyanazokból a magtételekből származik, és a lezárt biztonsági dobozok kinyitása nélkül is tesztelhető.

57. Ez a megoldás a fagyasztott tartalékot máshol végzett megfigyelésektől teszi függővé.

58. Ez ésszerű munkamegosztás, feltéve, hogy azok a többi intézmények rendelkeznek a eszközökkel rendelkeznek a feladatuk elvégzéséhez.

59. A veszély nem csupán abban rejlik, hogy a magok észrevétlenül elpusztulhatnak.

60. A gyűjtemények hasznossága csökkenhet akkor is, ha a nyilvántartások hiányosakká válnak, az anyag túl szűkös a megosztáshoz, vagy azok az emberek, akik tudják, hogyan kell regenerálni őket, utód nélkül távoznak.

61. Éppen ezért a megőrzés lehetőségét nem lehet kizárólag a fagyasztó kapacitása alapján mérni.

62. A kérdés az, hogy egy későbbi felhasználó eljuthat-e egy dokumentált mintától egy élő növényig, majd – ha az hasznosnak bizonyul – további munkáig.

63. Bizonyos növények esetében már az első lépés is más formát ölt.

64. A maniókát általában szárdarabokból szaporítják, és sok termesztett banánfajtát is inkább élő növényi anyagokkal tartanak fenn, mint hagyományos szárított magvakkal, így sokféleségük védelme olyan módszereket igényel, amelyek ezekhez a szaporítási formákhoz igazodnak.

65. Az ilyen sokféleséget nem lehet egyszerűen ugyanazokba a csomagokba csomagolni, mint a búzát vagy a lencsét, és elhelyezni egy svalbardi polcon.

66. A génbankok élő növényeket tarthatnak a mezőkön, szöveteket tarthatnak laboratóriumi tenyészetben, vagy krioprezervációval rendkívül alacsony hőmérsékleten őrizhetnek meg megfelelő anyagot; mindegyik módszer védelmet nyújt bizonyos veszélyekkel szemben, ugyanakkor más veszélyeknek teszi ki a gyűjteményt.

67. Minden módszer saját igényeket támaszt a hely, a felszerelés, az egészségügyi ellenőrzések és a szakszerű gondozás tekintetében.

68. A szabadföldi gyűjtemények a növényeket az időjárás és a betegségek kockázatának tehetik ki, míg a laboratóriumi gyűjtemények folyamatos figyelmet igényelnek a szennyeződés megelőzése és az élő tenyészetek fenntartása érdekében, így a módszer megválasztása azt is meghatározza, hogy milyen szakértelemre és létesítményekre van szükség.

69. A krioprezerváció csökkentheti bizonyos visszatérő kockázatokat, azonban a szövetek előkészítése és visszanyerése technikailag igényes, és alkalmazása a nagy gyűjteményekben továbbra is egyenetlen.

70. A magtár korlátai ezért kevéssé árulkodnak azokról a növényfajokról, amelyeket nem tud tárolni.

71. Ezek azt mutatják, hogy a jövőbeli felhasználási lehetőségek széles skálájának védelméhez többféle tárolóhelyre van szükség.

72. Az intézményi sokszínűség hasonló okból fontos.

73. A szíriai konfliktus egy működő központ működését megzavarta, míg a Svalbardon tárolt példányok és más országokban található létesítmények alternatív útvonalakat biztosítottak az ICARDA számára munkájának folytatásához, amikor az Aleppón átvezető szokásos útvonalra már nem lehetett támaszkodni.

74. Ezek az útvonalak sem azonosak, sem automatikusan egymással felcserélhetők voltak, mivel egy sarkvidéki tartalékhely biztonságban tudta őrizni a csomagokat, míg egy terepi telephelyen azokat meg is lehetett termeszteni.

75. Erősségük a különböző funkcióikban és elhelyezkedésükben rejlett.

76. Egy hálózat azonban elveszítheti ezt az erősségét, ha minden része ugyanazon a törékeny finanszírozási forrásra támaszkodik, vagy ha a nyilvántartások nem utazhatnak együtt az anyaggal.

77. A minták azonosítására és az átadások nyilvántartására vonatkozó közös módszerek megkönnyítik az egyik intézmény számára, hogy megértse, mit őrzött meg a másik, és csökkentik annak kockázatát, hogy a hasznos anyag névtelen maradjon egy áthelyezés során.

78. Az ilyen szabványok akkor hasznosak, ha elegendő információt hordoznak a felelősségteljes csere támogatásához, miközben teret hagynak a helyi tudás dokumentálására, amelyet egy szűk keretű forma esetleg kihagyná.

79. Maga a tudás csak akkor jelent jövőbeli erőforrást, ha az emberek képesek értelmezni és megkérdőjelezni azt.

80. Egy katalógusbejegyzés utalhat egy ígéretes példányra, de a terepi kísérletnek még mindig meg kell vizsgálnia, hogy annak tulajdonságai megjelennek-e a nemesítő vagy a gazda számára fontos körülmények között.

81. Az eredmények megváltoztathatják az adott bejegyzés értékét, különösen akkor, ha egy növény, amely egy bizonyos körülményrendszerben átlagosnak tűnt, egy másikban másképp viselkedik, vagy ha egy új nemesítési probléma miatt egy korábban figyelmen kívül hagyott tulajdonság vizsgálatára érdemes lesz.

82. Egyetlen fagyasztott minta sem tartalmazza teljes jövőbeli leírását.

83. A mintát körülvevő társadalmi rendszer határozza meg, ki egészítheti ki azt a leírást, és ki használhatja fel mások által szerzett ismereteit.

84. A norvég tároló ékes példával szolgált arra, hogy ez a rendszer magában foglalja a fizikai karbantartást is.

85. A 2016. októberi heves esőzések után víz jutott be a hozzáférési alagútba, bár az üzemeltető jelentése szerint a magtároló kamrák és azok tartalma sértetlen maradt.

86. A válaszintézkedések között szerepelt a vízelvezetés és az alagút víz elleni védelmének módosítása.

87. Az incidens következtében nem veszett el olyan maggyűjtemény, amelyet helyre kellett volna állítani.

88. Volt egy létesítmény, amelyet ellenőrizni, korszerűsíteni és finanszírozni kellett, annak ellenére, hogy célja az volt, hogy lehetőségeket tartson fenn ismeretlen zavarok esetére.

89. Ez a kötelezettség nem szűnik meg azzal, hogy az ajtót lezárják.

90. Egy jövőbeli lehetőséget ugyan hűtőteremben tárolhatnak, de fennmaradása továbbra is a jelenlegi költségvetésektől, a mérnököktől és a változó környezetre fordított figyelemtől függ, amely megváltoztathatja a létesítményt körülvevő feltételeket.

91. Ezek a költségvetések versengenek a sürgős szükségletekkel.

92. Egy olyan mezőgazdasági közösség számára, amelynek ma élelmiszerhiánya van, egy olyan génállomány megőrzése, amely egy napon segíthet a tenyésztésben, nem élvezhet automatikusan elsőbbséget a következő vetési időszak biztosításával szemben.

93. A természetvédelem akkor nyer erkölcsi erőt, ha a jelenlegi mezőgazdasági kapacitáshoz kapcsolódik, ahelyett, hogy azt elhanyagolásának ürügyeként szolgálna.

94. Azoknak az embereknek, akik a mezőkön fenntartják a növényi sokféleséget, most is jogokra és megélhetést biztosító munkalehetőségekre van szükségük.

95. Egy olyan gyűjtési politika, amely összegyűjti az anyagukat, miközben kizárja őket a döntéshozatalból vagy az esetleges haszonszerzésből, egy távoli jövő nevében vonná el a lehetőségeket a közreműködőktől.

96. A szerződésnek a gazdák jogaira vonatkozó rendelkezései elismerik ezt a problémát, bár e jogok gyakorlatba ültetésének felelőssége a nemzeti kormányokra és törvényeikre hárul, ahol az általános kötelezettségvállalások találkoznak a földdel, a magokkal, és döntésekkel kapcsolatos konkrét vitákkal találkoznak.

97. Nincs olyan egyszerű számítás, amely minden konfliktust rendezne a közvetlen felhasználás, a megőrzési költségek és a későbbi hozzáférés között.

98. Egyes minták sürgős regenerálásra szorulnak, mert életképességük csökken; mások viszont annyira rosszul dokumentáltak, hogy további gyűjtés vagy kutatás hasznosabb lehetőségeket teremtene.

99. A megőrzendő anyagok kiválasztása és a fenntartás intenzitása tekintetében hozott döntéseket ezért bizonyítékok és felülvizsgálat alapján kell meghozni, mivel a gyűjteményi katalógusban szereplő számok nem árulják el minden minta állapotát vagy lehetséges felhasználását.

100. Lehetetlen mindent minden áron megőrizni.

101. Ha csak a jelenleg nyereséges anyagokat tekintenénk megőrzésre érdemesnek, az egy újabb kockázatos lépés lenne, éppen ott, ahol a jövőbeli szükségletek a legkevésbé ismerhetők.

102. A sokféleség megőrzésének legjobb érve e két szélsőség között helyezkedik el: a veszteség visszafordíthatatlan lehet, míg egy hozzáadás értéke csak akkor válhat világossá, ha a körülmények vagy az ismeretek megváltoznak.

103. Ez az érvelés a tartalék létrehozását támogatja, nem pedig egy előrejelzést.

104. Az ICARDA által visszaszerzett magok nem ígértek egy konkrét, szárazságtűrő fajtát, és a kivont példányok számlálása nem mérné azoknak a hasznos fajtáknak a számát, amelyek végül előállításra kerülnek.

105. Az eredmény alapvetőbb és igényesebb volt.

106. A működését megszakított intézmény visszanyerte azokat az anyagokat, amelyeket elültethetett, szaporíthatja, tanulmányozhatja és terjesztheti olyan szabályok szerint, amelyeket mások is megvizsgálhatnak és vitathatnak.

107. A 2017-ben Svalbardra visszakerült magok inkább láthatóvá tették a ciklust, mintsem lezárták volna azt.

108. A biztonsági másolat most már a megújult munkakészleteket védte, de ezekhez a készletekhez továbbra is szükség volt termőterületekre, nyilvántartásokra, valamint olyan emberekre, akik hajlandóak és képesek voltak a kérésekre válaszolni.

109. Ez a függőség a lényeg, nem pedig egy hiba, amelyet egy erősebb trezorajtóval kell elrejteni.

110. A biológiai sokféleség, a megbízható tudás, a közös szabványok és a számos kompetens intézmény ugyanazon jövőbeli cselekvéshez vezető út különböző szakaszait őrzik meg.

111. Egyik sem pótolhatja teljes mértékben a méltányos hozzáférési feltételeket, sem azokat az erőforrásokat, amelyek rendelkezésre állnak olyan munkák elvégzésére, amelyek még nem határozhatók meg.

112. A közjó nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki azonnal birtokolhatja minden csomagot.

113. Megvédhető szabályokat és valódi képességet kell biztosítania ahhoz, hogy a védett anyagot hasznosíthatóvá tegyék, miközben elismeri azok igényeit, akik összegyűjtötték, termesztették és gondozta azokat.

114. Az ilyen szabályok a szükségletek és az ismeretek változásával módosíthatók, de a növényeket és az azokat gondozó embereket nem lehet pusztán egy módosítással visszahívni.

115. Az ICARDA-dobozok azért voltak fontosak, mert azokat a letétbe helyező nyithatta ki, amikor az aktív gyűjteményt újra kellett építeni.

116. Miután egy másolatot elvetettek, annak értéke kevésbé abban rejlett, hogy lezárt ajtó mögött fennmaradt, mint inkább abban a folyamatos útvonalban, amely az ajtótól a mezőig és onnan tovább a felelősségteljes felhasználás felé.

117. A végső biztosíték nem egy újabb zár volt.

118. Hanem az a megőrzött képesség, hogy ezt az utat újra megtehessék.

1. Im September 2015 bat das Forschungszentrum ICARDA um die Rückgabe einiger seiner versiegelten Saatgutboxen aus einem Tresor in der norwegischen Arktis.

2. Die Anfrage kam von einer Einrichtung, deren Arbeitssammlung zuvor in der Nähe von Aleppo untergebracht war, wo der Krieg die Feldarbeit und die Saatgutverteilung zunehmend erschwert hatte, obwohl der Bedarf an brauchbarem Pflanzenmaterial weiterhin bestand.

3. Das Saatgut in Syrien war nicht einfach verschwunden; laut ICARDA war die Lagerung teilweise weiterhin in Betrieb, doch eine aktive Sammlung kann Forschern und Landwirten nicht dienen, wenn das Personal nicht zuverlässig Pflanzen anbauen, den Bestand auffüllen und Proben versenden kann.

4. Die Kisten auf Spitzbergen boten eine Möglichkeit, diese Arbeit an einem anderen Ort wieder aufzunehmen.

5. Sie lieferten selbst keine Ernte.

6. Jedes Päckchen barg die Chance, Pflanzen anzubauen, einen größeren Saatgutvorrat wiederherzustellen und Material an diejenigen zurückzugeben, die es für Forschung oder Züchtung benötigten.

7. Diese Chance hing von einer viel längeren Kette ab als der Entfernung zwischen Spitzbergen und Aleppo.

8. Es bedurfte eines sicheren Transports, von Anbauflächen, qualifizierter Arbeitskräfte, Aufzeichnungen zur Identifizierung jeder Probe sowie von Institutionen, die in der Lage waren, die Sammlung auch nach Abschluss der ersten erfolgreichen Ernte am Leben zu erhalten.

9. Im Jahr 2015 holte ICARDA 3 8.073 dokumentierte Saatgutproben, sogenannte Akzessionen, und schickte sie an neue Einrichtungen im Libanon und in Marokko.

10. Eine Akzession ist ein registrierter Bestandteil einer Sammlung, keine fertige Pflanzensorte.

11. ICARDA säte das geborgene Material aus, vermehrte die Samen und begann mit dem Wiederaufbau der aktiven Bestände, aus denen Anfragen wieder bedient werden konnten – ein Prozess, der den Anbau von Pflanzen erforderte und nicht nur den Transport von Päckchen zwischen Kühlräumen.

12. Bis 2017 waren Samen von mehr als 20.000 regenerierten Akzessionen als frische Sicherheitsduplikate nach Svalbard zurückgebracht worden.

13. Der Weg führte vom Tresor zum Feld zur aktiven Sammlung und zurück zum Tresor.

14. Jeder Schritt war aus einem anderen Grund wichtig: Die Lagerung verringerte die Gefahr des Materialverlusts, das Anpflanzen stellte nutzbare Mengen wieder her und die erneute Duplizierung verringerte die Gefahr, diese erneut zu verlieren.

15. Dieser Vorgang offenbart zudem ein Problem, das hinter dem Begriff „Saatgut retten“ verborgen liegt.

16. Was genau wurde gerettet, wenn ein Päckchen eingefroren bleibt, aber niemand es identifizieren, prüfen, ob es keimt, oder es einem berechtigten Nutzer zur Verfügung stellen kann?

17. Kälte verlangsamt den Verfall; sie beantwortet diese Fragen jedoch nicht.

18. Die Anlage auf Svalbard lagert Trockensaatgut bei niedrigen Temperaturen und dient als Backup für Sammlungen, die von Genbanken an anderen Orten gepflegt werden.

19. Ihr Wert im Fall von ICARDA lag darin, ein aktives System zu ergänzen, dessen normale Arbeit durch den Krieg unterbrochen worden war, denn eine Sicherung kann eine aktive Sammlung unterstützen, ohne deren tägliche Aufgaben zu übernehmen.

20. Dieses System leistete mehr als nur die Lagerung von genetischem Material.

21. Die Mitarbeiter mussten nachverfolgen, woher eine Probe stammte, genügend keimfähiges Saatgut für die zukünftige Verteilung vorhalten und die Identität des Materials durch wiederholte Aussaaten sicherstellen.

22. Ein falsch beschriftetes Päckchen könnte zwar lebendes Saatgut bewahren, dabei aber einen Großteil des Wissens verlieren, das es nutzbar macht.

23. Die Aufzeichnungen waren eine weitere Art von Reserve.

24. Sie ermöglichten es einem späteren Forscher, eine Akzession von einer anderen zu unterscheiden und zu entscheiden, welches Material es wert sein könnte, unter bestimmten Bedingungen getestet zu werden – selbst wenn die Mitarbeiter, die es ursprünglich gesammelt hatten, nicht mehr zur Verfügung standen, um dies zu erklären.

25. Doch keine Aufzeichnung konnte ICARDA im Jahr 2015 sagen, welche zukünftige Krankheit, Dürre oder welches Züchtungsziel eine bestimmte Probe wertvoll machen würde oder ob sie nach einer Kreuzung mit anderen Pflanzen gute Ergebnisse liefern würde.

26. Die Erhaltung bewahrt eine Bandbreite möglicher Untersuchungen unter Bedingungen unvollständiger Vorhersehbarkeit.

27. Sie garantiert nicht, dass eine der gelagerten Pflanzen die nächste Agrarkrise lösen wird.

28. Diese Unterscheidung ist wichtig, denn eine dramatische Rettungsgeschichte kann den Eindruck erwecken, der Tresor sei eine Maschine, die gefrorene Proben direkt in Ernährungssicherheit umwandelt und dabei die langwierige Arbeit zwischen einem verfügbaren Akzession und einer Kulturpflanze, die ein Landwirt anbauen kann, überspringt.

29. Die Monate des Anbaus und der Ernte zwischen der Entnahme und der Verteilung werden dabei leicht übersehen.

30. Ebenso wie die Löhne, die Einrichtungen und die wiederkehrenden Entscheidungen, die diese Monate erst möglich machen.

31. Als der Betrieb der Aleppo-Sammlung schwierig wurde, verschafften die Duplikate dem ICARDA Spielraum für den Wiederaufbau; sie ersetzten jedoch nicht die Arbeit, die für den Wiederaufbau erforderlich war.

32. Dies ist ein Aspekt, in dem zukünftige Möglichkeiten ein Gemeingut sein können.

33. Menschen, die noch nicht wissen, welche Merkmale sie benötigen werden, können von der heutigen Erhaltung der Pflanzenvielfalt profitieren, genauso wie heutige Forscher Material nutzen können, das von Vorgängern aufbewahrt wurde, die sie nie kennengelernt haben.

34. Aber gemeinsamer Wert bedeutet nicht, dass es sich um herrenloses Eigentum oder eine unverschlossene Tür handelt.

35. Die Svalbard-Boxen werden im Rahmen einer „Black-Box“-Regelung aufbewahrt: Die hinterlegende Genbank ist Eigentümerin ihres Saatguts, die Behälter bleiben verschlossen, und nur der Hinterleger , kann deren Rückgabe verlangen.

36. ICARDA könnte sein eigenes Material zurückfordern, da es diese Duplikate dort hinterlegt hatte.

37. Ein Landwirt oder Züchter könnte nicht eigenmächtig eine Svalbard-Box anfordern und deren Inhalt mit nach Hause nehmen.

38. Der Zugang zu Arbeitsmaterial muss über die Genbanken und die für dessen Verteilung geltenden Regeln geregelt werden.

39. Diese Rollenverteilung schützt die Integrität der Sicherungskopie, da eine Sicherheitskopie ihre Zuverlässigkeit verlieren würde, wenn sie routinemäßig geöffnet würde, um gewöhnlichen Anfragen nachzukommen.

40. Damit stellt sich neben der biologischen auch eine politische Frage.

41. Wer kann die erhaltene Artenvielfalt in eine verfügbare Ressource verwandeln, und wer trägt die Kosten dafür, diesen Weg offen zu halten?

42. Einige der in den Sammlungen vertretenen Pflanzen wurden von Landwirten über viele Generationen hinweg entwickelt und gepflegt, oft weit entfernt von den Institutionen, die heute Kopien aufbewahren und bestimmen, wie das gelagerte Material zwischen den Nutzern zirkuliert.

43. Ihre Beiträge lassen sich nicht auf die bloße Übergabe eines Päckchens reduzieren.

44. Der Internationale Vertrag über pflanzengenetische Ressourcen für Ernährung und Landwirtschaft erkennt die Beiträge der Landwirte an und berücksichtigt ihr traditionelles Wissen, ihre Beteiligung an relevanten Entscheidungen sowie die gerechte Aufteilung der Vorteile, überlässt jedoch die Umsetzung der Rechte der Landwirte den nationalen Regierungen.

45. Er richtet zudem ein multilaterales System ein, das bestimmte Nahrungs- und Futterpflanzen abdeckt, mit erleichtertem Zugang für Forschung, Züchtung und Ausbildung im Bereich Ernährung und Landwirtschaft unter Bedingungen, die die Verwendungszwecke definieren.

46. Im Rahmen dieses Systems erfolgen Übertragungen zu vereinbarten Bedingungen, und der Vertrag sieht Mechanismen für die Aufteilung der Vorteile aus der Nutzung vor.

47. Diese Regeln betreffen berechtigtes Material, , das über das System zur Verfügung gestellt wird; sie unterscheiden sich von der Vereinbarung, die die Behälter im norwegischen Tresor regelt.

48. Diese Unterscheidung verhindert, dass ein beruhigendes Bild zu viel Arbeit verursacht.

49. Ein Duplikat kann sicher gelagert werden, während die Bedingungen, unter denen lebende Personen das entsprechende aktive Material untersuchen oder nutzen dürfen, umstritten bleiben oder uneinheitlich angewendet werden.

50. Auch gewährt der formale Zugang allein nicht jedem Antragsteller die gleichen praktischen Möglichkeiten.

51. Ein Züchtungsprogramm benötigt geschultes Personal, Anbaufläche, Zeit und Informationen über die Bedingungen, unter denen eine Probe entnommen oder bewertet wurde, bevor es beurteilen kann, was eine angeforderte Akzession bieten könnte.

52. Sind diese Ressourcen knapp, kann es für eine Institution einfacher sein, durch dieselbe rechtliche Tür zu gelangen als für eine andere.

53. Die Aufteilung der Vorteile versucht, einen Teil dieses Ungleichgewichts durch Informationen, Technologie, Kapazitäten und Regeln bezüglich kommerzieller Gewinne auszugleichen, doch die Existenz dieser Mechanismen ist kein Beweis dafür, dass jeder Mitwirkende eine faire Gegenleistung erhält.

54. Auch auf der anderen Seite entstehen Kosten.

55. Wenn Naturschutzinstitutionen die Kosten für Lebensfähigkeitsprüfungen, Regeneration, Dokumentation und Verteilung nicht bezahlen können, bleibt das Versprechen eines breiten zukünftigen Zugangs möglicherweise nur auf dem Papier bestehen.

56. Der Betreiber von Svalbard überträgt die Verantwortung für die Überwachung der Lebensfähigkeit und die Organisation der Regeneration dem Hinterleger, dessen Arbeitsbestand aus denselben Saatgutpartien stammt und getestet werden kann, ohne die versiegelten Sicherheitsboxen zu öffnen.

57. Diese Regelung macht die Tiefkühlreserve von Beobachtungen abhängig, die an anderer Stelle durchgeführt werden.

58. Es handelt sich um eine sinnvolle Arbeitsteilung, vorausgesetzt, diese anderen Institutionen verfügen über die Mittel, ihren Teil zu leisten.

59. Die Gefahr besteht nicht nur darin, dass Saatgut unbemerkt absterben könnte.

60. Sammlungen können auch an Nutzen verlieren, wenn die Aufzeichnungen unvollständig werden, das Material zu knapp ist, um es zu teilen, oder wenn die Menschen, die wissen, wie man es regeneriert, ohne Nachfolger gehen.

61. Deshalb lässt sich die Sicherheit der Erhaltung nicht allein an der Kapazität eines Gefrierschranks messen.

62. Die Frage ist, ob ein späterer Nutzer von einer dokumentierten Probe zu einer lebenden Pflanze und dann, falls sich diese als nützlich erweist, zu weiteren Arbeiten übergehen kann.

63. Bei einigen Kulturpflanzen nimmt bereits der erste Schritt eine andere Form an.

64. Maniok wird üblicherweise aus Stecklingen vermehrt, und viele kultivierte Bananensorten werden durch lebendes Pflanzenmaterial statt durch herkömmliches getrocknetes Saatgut erhalten; daher erfordert der Schutz ihrer Vielfalt Methoden, die auf diese Fortpflanzungsformen zugeschnitten sind.

65. Eine solche Vielfalt lässt sich nicht einfach in dieselben Beutel wie Weizen oder Linsen verpacken und in ein Regal auf Svalbard stellen.

66. Genbanken können lebende Pflanzen auf Feldern halten, Gewebe in Laborkulturen pflegen, oder geeignetes Material durch Kryokonservierung bei extrem niedrigen Temperaturen konservieren, wobei jede Methode vor bestimmten Gefahren schützt, die Sammlung aber gleichzeitig anderen Risiken aussetzt.

67. Jede Methode stellt eigene Anforderungen an Platz, Ausrüstung, Gesundheitskontrollen und fachkundige Pflege.

68. Feldsammlungen können Pflanzen Witterungseinflüssen und Krankheiten aussetzen, während Laborsammlungen ständige Aufmerksamkeit erfordern, um Kontaminationen zu verhindern und lebende Kulturen zu erhalten; daher bestimmt die Wahl der Methode auch, welche Fachkenntnisse und Einrichtungen verfügbar bleiben müssen.

69. Die Kryokonservierung kann einige wiederkehrende Risiken verringern, doch die Aufbereitung und Rückgewinnung von Gewebe ist technisch anspruchsvoll, und ihr Einsatz bei großen Sammlungen ist nach wie vor uneinheitlich.

70. Die Grenzen eines Saatgutdepots sagen daher wenig über den Wert der Kulturpflanzen aus, die es nicht aufnehmen kann.

71. Sie zeigen, dass der Schutz eines breiten Spektrums zukünftiger Verwendungsmöglichkeiten mehr als nur eine Art von Aufbewahrungsort erfordert.

72. Die institutionelle Vielfalt ist aus einem ähnlichen Grund von Bedeutung.

73. Der Syrienkonflikt legte ein Arbeitszentrum lahm, während Kopien in Svalbard und Einrichtungen in anderen Ländern dem ICARDA Möglichkeiten boten, seine Arbeit fortzusetzen, als man sich nicht mehr auf den üblichen Weg über Aleppo verlassen konnte.

74. Diese Wege waren weder identisch noch automatisch austauschbar, denn ein arktisches Backup konnte die Proben sicher aufbewahren, während eine Feldstation sie anbauen konnte.

75. Ihre Stärke lag in ihren unterschiedlichen Funktionen und Standorten.

76. Ein Netzwerk kann diese Stärke jedoch verlieren, wenn jeder Teil von derselben unsicheren Finanzierungsquelle abhängt oder wenn die Begleitunterlagen nicht zusammen mit dem Material transportiert werden können.

77. Gemeinsame Verfahren zur Identifizierung von Akzessionen und zur Erfassung von Übertragungen erleichtern es einer Institution, nachzuvollziehen, was eine andere Institution aufbewahrt hat, und verringern das Risiko, dass nützliches Material bei einem Umzug anonym bleibt.

78. Solche Standards sind dann nützlich, wenn sie genügend Informationen enthalten, um einen verantwortungsvollen Austausch zu unterstützen, und gleichzeitig Raum lassen, um lokales Wissen zu dokumentieren, das in einer zu eng gefassten Form möglicherweise ausgelassen würde.

79. Wissen selbst ist nur dann eine Ressource für die Zukunft, wenn Menschen es interpretieren und hinterfragen können.

80. Ein Katalogeintrag mag auf eine vielversprechende Zugabe hinweisen, doch muss in einem Feldversuch noch geprüft werden, ob sich ihre Merkmale unter den Bedingungen zeigen, die für einen Züchter oder Landwirt von Bedeutung sind.

81. Ergebnisse können den Wert dieses Eintrags verändern, insbesondere wenn sich eine Pflanze, die unter bestimmten Bedingungen gewöhnlich aussah, unter anderen Bedingungen anders verhält, oder wenn ein neues Züchtungsproblem ein zuvor übersehenes Merkmal untersuchenswert macht.

82. Keine tiefgefrorene Probe enthält ihre gesamte zukünftige Beschreibung.

83. Die gesellschaftliche Regelung rund um die Probe bestimmt, wer diese Beschreibung ergänzen darf und wer die Erkenntnisse anderer nutzen kann.

84. Norwegens Genbank lieferte eine eindrucksvolle Erinnerung daran, dass diese Regelung auch die physische Instandhaltung umfasst.

85. Nach starken Regenfällen im Oktober 2016 drang Wasser in den Zugangstunnel ein, obwohl der Betreiber berichtete, dass die Saatgutkammern und deren Inhalt unversehrt geblieben seien.

86. Zu den Maßnahmen gehörten Entwässerungsarbeiten und Änderungen am Wasserschutz des Tunnels.

87. Bei diesem Vorfall ging keine Saatgutsammlung verloren, die wiederhergestellt werden musste.

88. Es gab eine Anlage, die inspiziert, angepasst und finanziert werden musste, auch wenn ihr Zweck darin bestand, Optionen für den Fall unbekannter Störungen zu bewahren.

89. Diese Verpflichtung endet nicht, wenn die Tür versiegelt ist.

90. Eine zukünftige Möglichkeit mag in einem Kühlraum aufbewahrt werden, doch ihr Fortbestand hängt nach wie vor von aktuellen Budgets, Ingenieuren und der Berücksichtigung einer sich wandelnden Umwelt ab, die die Bedingungen rund um die Anlage selbst verändern kann.

91. Diese Budgets stehen im Wettbewerb mit dringenden Bedürfnisse.

92. Für eine Bauerngemeinschaft, der es heute an Nahrungsmitteln mangelt, kann die Erhaltung einer Accession, die eines Tages bei der Züchtung helfen könnte, nicht automatisch Vorrang vor der Sicherung der nächsten Anbausaison haben.

93. Der Artenschutz gewinnt an moralischer Kraft, wenn er mit der gegenwärtigen landwirtschaftlichen Kapazität verbunden ist, anstatt als Vorwand zu dienen, diese zu vernachlässigen.

94. Die Menschen, die die Pflanzenvielfalt auf den Feldern erhalten, brauchen auch jetzt Rechte und tragfähige Existenzgrundlagen.

95. Eine Sammelpolitik, die ihr Material sammelt, sie aber von Entscheidungen oder möglichen Vorteilen ausschließt, würde den Mitwirkenden im Namen einer fernen Zukunft Chancen entziehen.

96. Die Bestimmungen des Vertrags zu den Rechten der Landwirte erkennen dieses Problem an, obwohl die Verantwortung für die Umsetzung dieser Rechte bei den nationalen Regierungen und ihren Gesetzen liegt, wo allgemeine Verpflichtungen auf konkrete Streitigkeiten über Land, Saatgut, und Entscheidungen.

97. Es gibt keine einfache Berechnung, die jeden Konflikt zwischen unmittelbarer Nutzung, Erhaltungskosten und späterem Zugang lösen könnte.

98. Manche Proben erfordern eine dringende Regeneration, da ihre Lebensfähigkeit abnimmt; andere sind möglicherweise so schlecht dokumentiert, dass weitere Sammlungen oder Forschungen nützlichere Optionen eröffnen würden.

99. Entscheidungen darüber, was erhalten werden soll und wie intensiv es gepflegt werden muss, müssen daher auf der Grundlage von Belegen und Überprüfungen getroffen werden, da eine Nummer in einem Sammlungskatalog nicht den Zustand oder das Nutzungspotenzial jeder Probe offenlegen kann.

100. Es ist unmöglich, alles um jeden Preis zu erhalten.

101. Nur derzeit rentables Material als erhaltenswert zu betrachten, wäre ein weiteres Risiko – und zwar gerade dort, wo zukünftige Bedürfnisse am wenigsten vorhersehbar sind.

102. Das beste Argument für die Erhaltung der Vielfalt liegt zwischen diesen Extremen: Ein Verlust kann irreversibel sein, während der Wert einer Akzession möglicherweise erst dann deutlich wird, wenn sich die Bedingungen oder der Wissensstand ändern.

103. Diese Argumentation spricht für eine Reserve, nicht für eine Vorhersage.

104. Die von ICARDA geborgenen Samen versprachen keine bestimmte dürreresistente Sorte, und das Zählen der entnommenen Akzessionen würde nicht die Anzahl der letztendlich erzeugten nützlichen Sorten erfassen.

105. Die Leistung war grundlegender und anspruchsvoller.

106. Eine unterbrochene Einrichtung gewann Material zurück, das sie anpflanzen, zu vermehren, zu untersuchen und zu verteilen – und zwar nach Regeln, die andere Menschen überprüfen und anfechten konnten.

107. Das Saatgut, das 2017 nach Svalbard zurückkehrte, machte den Kreislauf sichtbar, anstatt ihn zu schließen.

108. Die Sicherung schützte nun erneuerte Arbeitsbestände, doch diese Bestände benötigten weiterhin Felder, Aufzeichnungen und Menschen, die bereit und in der Lage waren, Anfragen zu beantworten.

109. Diese Abhängigkeit ist der springende Punkt, kein Makel, der durch eine stärkere Tresortür verborgen werden muss.

110. Biologische Vielfalt, verlässliches Wissen, gemeinsame Standards und mehrere kompetente Institutionen bewahren verschiedene Teile desselben Weges zu zukünftigem Handeln.

111. Nichts davon kann faire Zugangsbedingungen oder die zur Verfügung gestellten Ressourcen vollständig ersetzen, um Arbeiten durchzuführen, die noch nicht konkretisiert werden können.

112. Ein Gemeingut muss nicht jedem sofortigen Besitz jedes einzelne Paket.

113. Es muss vertretbare Regeln und echte Möglichkeiten bieten, geschütztes Material nutzbar zu machen, und gleichzeitig die Ansprüche derer anerkennen, die es gesammelt, gezüchtet und gepflegt haben.

114. Solche Regeln können überarbeitet werden, wenn sich Bedürfnisse und Erkenntnisse ändern, doch die Pflanzen und die Menschen, die sich um sie kümmern, lassen sich nicht allein durch eine Überarbeitung zurückholen.

115. Die ICARDA-Kisten waren wichtig, weil sie von ihrem Einbringer geöffnet werden konnten, wenn die aktive Sammlung wieder aufgefüllt werden musste.

116. Sobald ein Duplikat ausgesät war, lag sein Wert weniger darin, hinter einer versiegelten Tür überlebt zu haben, als in dem fortlaufenden Weg von dieser Tür zu einem Feld und weiter bis hin zur verantwortungsvollen Nutzung.

117. Die letzte Sicherheitsmaßnahme war kein weiteres Schloss.

118. Es war die bewahrte Fähigkeit, diese Reise erneut anzutreten.