2-2-das-neue-erleben

1. Képzeljünk el valakit, aki egy olyan nyomtató mellett áll, amely már nem nyomtat oldalakat.

2. „Ma nem akar működni” – mondja az illető.

3. Ez egy kitalált mindennapi jelenet, és a beszélőnek nem kell elhinnie, hogy a gép mérlegelte a kérést, és úgy döntött, hogy ellenáll neki.

4. A panasz a mechanikai meghibásodásnak egyfajta nézeteltérés formáját adja, és a személy kérésével a gép teljesítése közötti ellentétet valami ellenálláshoz hasonlóvá alakítja.

5. Ugyanakkor mond valamit a lapokra váró személyről is, akinek azonnali gondja az, hogy a befejezetlen feladat újra elinduljon.

6. A nyomtatónak segítenie kellett volna egy feladat befejezésében, és meghibásodása akadályt jelent egy emberi cél elérésében, amelyet a gépnek magának nem feltétlenül kell osztania.

7. Egy kolléga megértheti a megjegyzést anélkül, hogy elfogadná a nyomtató tudatosságának elméletét, mert az általa kifejezett gyakorlati frusztráció akkor is egyértelmű marad, ha a feltételezett vonakodás csupán vicc.

8. Ezután mindketten megvizsgálhatják a papírtálcát, és a gépet inkább hibás eszközként kezelik, mintsem olyan partnerként, akinek a kifogásait először meg kell érteni és megválaszolni.

9. Következő cselekedetük feltárná a panasz gyakorlati jelentését: valami megakadályozza a gép működését, és az akadály felkutatása visszaállíthatja a várt eredményt.

10. Senkinek sem kell tárgyalnia egy sértődött készülékkel.

11. A nyelv kölcsönvesz egy szándékot anélkül, hogy feltétlenül kifejezné azt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a beszélő egy nehéz reggelt csataként írhat le anélkül, hogy azt állítaná, támadás alatt állt.

12. Ez a kölcsönvétel kényelmes, mert a „nem akar” kifejezés egy beteljesületlen elvárást és egy kis bosszúságot sűrít össze olyan szavakba, amelyeket a hallgató azonnal be tud sorolni.

13. Ha ezt egy pontos technikai leírással helyettesítenénk, olyan információkra lenne szükség, amelyekkel a beszélő még nem rendelkezik.

14. A panasz hasznos lehet még a diagnózis felállítása előtt is: közli a zavart a közelben lévőkkel, miközben az okot nyitva hagyja a kivizsgálás számára.

15. Téves következtetésekhez vezethet, ha a képzeletbeli vonakodás helyettesíti annak kivizsgálását, hogy miért nem jönnek ki az oldalak.

16. A szófordulat ekkor magyarázattá válik, arra ösztönözve a felhasználót, hogy egy újabb sikertelen kísérletet a makacsság újabb bizonyítékaként értelmezzen, ahelyett, hogy egy megoldatlan hiba újabb példájának tekintené.

17. A különbség nem mindig látható magukban a szavakban, mivel ugyanaz a kifejezés az egyik szájból kifejező panasz, a másikból pedig szó szerinti állítás lehet.

18. Aki a nyomtatót makacsnak nevezi, az viccelhet, levezetheti a frusztrációját, vagy valóban a gép viselkedését ellenállási hajlam bizonyítékaként kezelheti.

19. Ezeknek a lehetőségeknek a megkülönböztetéséhez többre lenne szükségünk, mint a melléknévre, beleértve azt is, hogy az illető technikai javítást vagy hozzáállásbeli változást vár-e el ahhoz, hogy a gépet újra üzembe helyezhesse.

20. Hasonló óvatosságra van szükség azoknál is, akik közvetlenül a gépekhez szólnak, mivel a megszólítás nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető hisz a gép képességeiben.

21. Az, hogy a nyomtatót felszólítjuk, viselkedjen rendesen, önmagában nem bizonyítja, hogy a tulajdonosa azt várja, hogy a felszólítás hatással legyen a burkolat belsejében lévő tudatos hallgatóra.

22. A megjegyzés ugyanúgy a közelben lévő embereknek is szólhat, mint a nyomtatónak.

23. Most változtassunk meg egy jellemzőt a képzeletbeli találkozásunkban.

24. Ahelyett, hogy csendben maradna, a gép kiad egy üzenetet, amely így szól: „Sajnálom, hogy ilyen sokáig tart, és segítek megoldani a problémát.”

25. Az első személy átkerült a párbeszéd másik oldalára, így a felhasználónak már nem kell beszédszerepet kitalálnia a készülék számára.

26. Korábban a felhasználó határozta meg a gép feltételezett hozzáállását, és az emberi igék választásával lehetővé tette, hogy a megszakítást úgy írja le, mintha az ellenállás cselekedete lenne.

27. Most a rendszer olyan szavakat ad, amelyek bemutatnak egy beszélőt, elismerik a késedelmet, és úgy tűnik, érdeklődnek a felhasználó célja iránt.

28. A fizikai probléma pontosan ugyanaz lehet, anélkül, hogy az elnézést kérő üzenet vagy a feladat újraindítására vonatkozó segítségnyújtási ígéret további információt adna az okáról.

29. A találkozás formája más, mert a képernyő most úgy tűnik, hogy nemcsak a leállt nyomtatási feladatra reagál, hanem arra a személyre is, akinek ez kellemetlenséget okoz.

30. Egy állapotjelzés egy állapotot ír le, míg ez az üzenet állást foglal egy beszélgetésben, és a felhasználónak olyasmit ad, ami társadalmi válaszra hasonlít.

31. A névmás önmagában semmivel sem alapozza meg az élményt átélő én-t.

32. Egy fejlesztő pontosan ezt a mondatot is elhelyezhetné egy hibaüzenetben anélkül, hogy a nyomtatónak bármilyen képességet adna a teljesítménye miatti sajnálat kifejezésére.

33. A megfogalmazás azonban személyesebb értelmezésre is ösztönözhet, különösen ha a felhasználó az elnézést a rendszer érzéseinek bizonyítékaként értelmezi, nem pedig a megjelenítés részének.

34. A kérdés az, hogy egy válasz hogyan nyeri el a szándék látszatát.

35. Az antropomorfizmus azt jelenti, hogy emberi tulajdonságokat tulajdonítunk valami nem emberi dolognak, beleértve olyan belső tulajdonságokat is, mint a megértés, az aggodalom vagy az együttműködési szándék.

36. Ehhez a tulajdonításhoz nincs szükség emberi arcra, mivel egy üzenet úgy tűnhet, mintha megértést vagy aggodalmat fejezne ki anélkül, hogy vizuális ábrázolást nyújtana a mögötte álló beszélőről.

37. A szavak szem és száj nélkül is adhatnak releváns jelzéseket.

38. Elképzelt üzenetünkben a bocsánatkérés és a segítségajánlat ismerős társadalmi szerkezetet kölcsönöz a közbevetésnek, még akkor is, ha nem határoztunk meg hozzá tartozó belső élményt.

39. Úgy tűnik, a beszélő észrevette a nehézségünket, és ennek elismerése miatt a válasz úgy tűnhet, mintha a mi élményünkre irányulna, nem pedig pusztán a nyomtató állapotára.

40. Egy állapot észlelése és az azzal való törődés két különböző dolog.

41. Egy rendszer regisztrálhatja, hogy egy feladat leállt, és megfelelő üzenetet jeleníthet meg, miközben az a kérdés, hogy ez számára jelent-e bármit is, teljesen nyitott marad.

42. Emberi társaságban a szándékok értelmezése segít a viselkedés érthetővé tételében.

43. Ha egy kollégánk papírt tesz az üres tálcába, a segíteni akarás szándéka összekapcsolja ezt a mozdulatot azzal a feladattal, amelyet éppen befejezni próbálunk.

44. Ez az értelmezés lehetővé teszi számunkra a koordinációt anélkül, hogy minden testmozgást leírnánk, mert a feltételezett cél megmondja nekünk, miért közeledik a kolléga a géphez, és milyen segítséget nyújthat ez a cselekvés.

45. Megköszönhetjük a kollégának, és folytathatjuk a munkát.

46. Amikor a látszólagos segítő egy gép, egy hasonló leírás megkönnyítheti a folyamat követését, miközben olyan feltételezéseket hordoz, amelyeket a viselkedés nem támaszt alá.

47. A társadalmi értelmezésnek van egy ismerős, azonnal használható formája.

48. Összekapcsolhat egy elismerést, egy javaslatot és egy sikeres eredményt egy olyan leírásba, amelyben valaki figyelmet fordít egy problémára.

49. Egy ilyen leírás több, mint az események rögzítése.

50. Hozzáteszi a kapcsolatukra vonatkozó javasolt okot.

51. Ugyanez a sorozat helyette egy programozott szabályból is származhat, amely egy adott hibaállapotot egy bocsánatkéréshez és a hiba elhárítására vonatkozó utasításhoz kapcsol.

52. Ebben az esetben az üzenet és a probléma közötti összhang valós.

53. Az összhang nem igényli azt az érzést, amelyet a bocsánatkéréssel társítunk.

54. Ezért el kell utasítanunk azt az ugyanolyan durva következtetést, miszerint az egész válasz értelmetlen pusztán azért, mert társadalmi megfogalmazása nem utal emberi elmére.

55. Az utasítás így is megoldhatja a problémát.

56. Egy üzenet lehet gyakorlati szempontból releváns és személyre szabott megfogalmazású anélkül, hogy a megfogalmazás minden implikációja megbízható leírása lenne annak a rendszernek, amely létrehozta.

57. Ez a kombináció könnyebben felismerhetővé válik, amikor a párbeszéd folytatódik.

58. Tegyük fel, hogy a felhasználó jelenti, hogy a tálca már tele van.

59. Ha a következő üzenet tudomásul veszi ezt az információt, és újabb ellenőrzést javasol, a válasz erre a konkrét hozzászólásra vonatkozik, ahelyett, hogy csupán megismételné az eredeti értesítést.

60. A „meghallgatás” benyomásának most már van valami konkrét alapja.

61. A felhasználó megváltoztatta a párbeszéd menetét, így a következő válasz kapcsolódik az imént elhangzottakhoz, ami hiányozna egy a nyomtató mellé kihelyezett értesítésből.

62. Ez a reagálóképesség azt a benyomást keltheti, hogy a partner figyelemmel kíséri a problémát, bár az információra való reagálás és az információ forrásával kapcsolatos aggodalom még mindig két különböző dolog.

63. Az időzítés erősítheti vagy zavarhatja ezt a benyomást, attól függően, hogy a válasz érkezése hogyan viszonyul a felhasználó saját hozzászólásához.

64. Jelenetünkben egy, a felhasználó üzenete után azonnal érkező válasz inkább egy beszélgetés következő fordulatának tűnhet, mintsem egy független bejelentésnek.

65. A magyarázat befejezése előtt érkező válasz elutasítónak tűnhet, mintha a látszólagos segítő úgy döntött volna, hogy a felhasználó beszámolójának többi részét nem érdemes meghallgatni.

66. Egyik időzítés sem árulna el önmagában türelmet vagy türelmetlenséget a rendszerben, mivel a késedelem a feldolgozásból vagy a kommunikációból is származhat, nem pedig egy átgondolt társadalmi döntésből.

67. A sebességnek tehát nincs egyetlen emberi jelentése.

68. A gyors válasz az egyik felhasználó számára figyelmet jelezhet, míg egy másik számára automatikus feldolgozást, különösen, ha gyorsabban érkezik, mint amennyit egy ember írására számítana.

69. A közvetlen megszólítás további lehetséges jelzést ad, megkülönböztetve az adott felhasználónak szóló üzenetet egy általános értesítéstől, amely bárki számára szól, aki véletlenül elolvassa.

70. A felhasználó nevét tartalmazó üzenet személyesen címzettnek tűnhet, még akkor is, ha a név beillesztéséhez csupán a már megadott információkhoz való hozzáférésre van szükség.

71. A név helyes, de a következtetés túlzott lehet, ha a felhasználó ezt a kis személyre szabást bizonyítéknak tekinti arra, hogy a rendszer szélesebb értelemben is ismeri őt.

72. Az, hogy felismerjük, melyik név tartozik a válaszhoz, nem jelenti azt a fajta személyes ismeretet, amelyet egy ismerős emberi hang adna ugyanazoknak a szavaknak.

73. A hangnem további kapcsolatot teremt az üzenet és a helyzet között, utalva arra, hogy a látszólagos beszélő hogyan viszonyul a jelentett nehézséghez.

74. Tegyük fel, hogy a felhasználónk irritációt fejez ki, és a következő válasz elismeri a kellemetlenséget, mielőtt egy még ki nem próbált gyakorlati lépést javasolna.

75. A válasz figyelmesnek tűnhet, mert megfogalmazása illeszkedik a nehézséghez, így a kellemetlenségnek helyet biztosít a párbeszédben, ahelyett, hogy a felhasználó irritációját a feladat szempontjából irrelevánsnak kezelné.

76. Egy vidám ünneplés abban a pillanatban másfajta viszonyt sugallna a felhasználó élményéhez, még akkor is, ha a javasolt technikai lépés azonos lenne.

77. Ezek a kontrasztok egy interakció lehetséges értelmezéseit szemléltetik.

78. Nem mérik, hogy egy adott felület milyen erősen hat a felhasználóira, és egyetlen jel sem garantálja, hogy egy személy társadalmi jelenlétet fog-e tapasztalni.

79. Itt a társas jelenlét azt jelenti, hogy az ember úgy érzi, valakivel interakcióba lép.

80. Leírja, hogyan élik meg a párbeszédet, nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a rendszer, annak megjelenítése és a felhasználó mely tulajdonságai járultak hozzá ehhez az élményhez.

81. A kifejezés nem dönti el, hogy van-e tudatos alany a másik oldalon, éppúgy, ahogyan az, hogy valakit figyelmen kívül hagynak, nem azonosítja az üzenet késedelmének okát.

82. A különböző felhasználóknak nem feltétlenül kell ugyanúgy értelmezniük ugyanazt a párbeszédet, még akkor sem, ha a megfogalmazás és az időzítés azonos marad, és mindenki tudja, hogy az üzenetek egy technikai rendszertől származnak.

83. Adam Waytz, John Cacioppo és Nicholas Epley az antropomorfizmusban megfigyelhető egyéni különbségeket vizsgálták, ahelyett, hogy ezt a hajlamot mindenki esetében azonosnak tekintették volna.

84. Kutatásuk során olyan stabil különbségeket azonosítottak, amelyek ahhoz kapcsolódnak, hogy az emberek hogyan tulajdonítanak bizalmat és felelősséget, valamint erkölcsi aggodalmat és társadalmi befolyást nem emberi szereplőknek.

85. Ezért a variáció jelentőséggel bír, és nem csupán szókincsbeli különbség, mivel az emberi tulajdonságok tulajdonítása együtt járhat azzal, hogy valaki mennyire veszi komolyan egy szereplő cselekedeteit vagy tanácsait.

86. A kutatás nem alakítja a nyomtatóval kapcsolatos példánkat beszámolt kísérletté.

87. Ugyanígy nem bizonyítja azt sem, hogy minden olyan személy, aki értékeli a bocsánatkérést, úgy véli, hogy a bocsánatkérést generáló rendszernek vannak érzései, szándékai vagy sajátos megértése a találkozásról.

88. Két felhasználó különböző okokból fogadhatja el ugyanazt a hasznos utasítást.

89. Az egyik értékelheti, hogy az utasítás mennyire illeszkedik a problémához, míg a másik nagyobb súlyt fektet a beszélő látszólagos segítőkészségére.

90. Egy harmadik felhasználó nem kedvelheti a személyes hangnemet, mégis követheti az utasítást.

91. Ezek a lehetőségek megakadályozzák, hogy egy udvarias válaszból teljes pszichológiai képet olvassunk ki.

92. Még egy egyszerű „köszönöm” is több jelentéssel bírhat, így annak megjelenése egy sikeres párbeszéd végén kevesebbet árul el a felhasználó meggyőződéseiről, mint amilyennek elsőre tűnhet.

93. A felhasználó megkönnyebbülést fejezhet ki, folytathatja a megszokott beszélgetési formát, vagy szándékosan elismerhet egy hasznos élményt anélkül, hogy azt állítaná, a gépnek elismerésre van szüksége.

94. Az eszközről való tudás és a társas válasz egymás mellett létezhet.

95. Képzeletbeli felhasználónk tudhatja, hogy a bocsánatkérést automatikusan választották ki, és ennek ellenére a késedelem elismerését kellemesebbnek találhatja, mint egy megmagyarázatlan hibakódot.

96. Nincs olyan ellentmondás, amely diagnózist igényelne.

97. Egy élmény fontos lehet egy személy számára anélkül, hogy a rendszer is osztaná azt, és egy interakció elismerése nem feltétlenül jelzi magányt, zavart vagy a technológia meg nem értését.

98. Az érzelmi esemény a felhasználóé, akinek megkönnyebbülése teljesen valós lehet akkor is, ha az azt kiváltó üzenet nem ad bizonyítékot arra, hogy a forrásánál is hasonló érzés lenne jelen.

99. Nem szabad sem azt az eseményt valótlannak elutasítanunk, sem pedig úgy kezelnünk, mintha bizonyíték lenne arra, hogy egy azonos esemény történt a gép belsejében.

100. Az egyik oldalon jelentkező megkönnyebbülés nem jelenti azt, hogy a másik oldalon aggodalom is fennáll.

101. A gyakorlati veszély akkor merül fel, amikor a társadalmi értelmezés bizonyító szerepet kezd betölteni.

102. Tegyük fel, hogy a segítőkésznek tűnő rendszer olyan utasítást ad, amely nem felel meg a nyomtató tényleges állapotának, de a felhasználó elfogadja, mert a válasz annyira figyelmesnek tűnik.

103. A melegség így olyan tekintélyt szerzett, amelyet nem érdemelt meg.

104. A figyelmes hangnem nem bizonyítja a technikai pontosságot, ahogyan egy nyers üzenet sem feltétlenül hamis attól, hogy hiányzik belőle a személyes figyelmet kifejező nyelv.

105. Ugyanez a megkülönböztetés érvényes akkor is, amikor a rendszer nem reagál megfelelően.

106. Egy ismételt utasítás úgy tűnhet, mintha szándékosan nem lenne hajlandó meghallgatni a felhasználót.

107. Ez az érzés leírja a találkozás során felmerülő frusztrációt, de a hiba azonosításához meg kellene vizsgálni, hogy a rendszer milyen információkat kapott, és hogyan jött létre a válasza.

108. A harag keresése rossz irányba terelheti a magyarázatot.

109. Az emberi szándékok továbbra is fontosak lehetnek, mert az emberek választották ki az eszköz funkcióit, megfogalmazását és azokat a feltételeket, amelyek mellett az üzenetei megjelennek.

110. Ezek a szándékok azonosítható tervezési döntésekhez tartoznak, nem pedig automatikusan a géphez, mint saját akaratát követő tudatos résztvevőhöz.

111. Lehetséges, hogy egy szándék szerepet játszik egy üzenet létrehozásában anélkül, hogy azt a megjelenítő rendszer megtapasztalná.

112. Ha ezt a megkülönböztetést szem előtt tartjuk, pontosabban tudjuk leírni a találkozást.

113. A felhasználó célja valós, a gép válaszának oka van, és a beszélgetésszerű forma arra ösztönöz, hogy társadalmi szempontból értelmezzük a kettő közötti kapcsolatot.

114. Senkinek sem kell abbahagynia a természetes beszédet ahhoz, hogy felismerje ezeket a különbségeket.

115. A képzeletbeli tulajdonos még mindig megkérheti a nyomtatót, hogy viselkedjen rendesen.

116. Ha a lapok végül kijönnek, a köszönetnyilvánítás kellemes módja lehet a zavarás végének jelzésére, nem pedig az irodai berendezések erkölcsi státuszáról szóló kijelentés.

117. Az a lényeg, hogy a barátságos forma elhomályosítja-e azt, ami valójában történt.

118. A gép válasza hozzájárult egy olyan találkozás kialakulásához, amely társasnak tűnt, hatását pedig a megfogalmazásból, az időzítésből és mindkettőt értelmező személyből merítette.

119. Ez az érzékelt jelenlét az eseménynek az a része, amelyet érdemes megmagyarázni.

120. A nyomtató biztosított egy „én”-t, de az a érzés, hogy valakivel találkoztunk, továbbra is a találkozás ténye marad, és még nem ad választ a burkolat belsejében lévő tudatosságra vonatkozóan.

1. Stellen Sie sich jemanden vor, der neben einem Drucker steht, der keine Seiten mehr ausgibt.

2. „Er will heute einfach nicht funktionieren“, sagt die Person.

3. Dies ist eine erfundene Alltagsszene, und der Sprecher muss nicht glauben, dass die Maschine die Aufforderung bedacht und beschlossen hat, sich ihr zu widersetzen.

4. Die Beschwerde verleiht einem mechanischen Defekt die Form einer Meinungsverschiedenheit und verwandelt den Kontrast zwischen dem, was die Person verlangt hat, und dem, was die Maschine geliefert hat, in etwas, das einem Widerstand ähnelt.

5. Sie sagt auch etwas über die Person aus, die auf die Seiten wartet und deren unmittelbares Anliegen darin besteht, die unvollendete Aufgabe wieder in Gang zu bringen.

6. Der Drucker sollte eigentlich dabei helfen, eine Aufgabe zu erledigen, und sein Versagen ist zu einem Hindernis für ein menschliches Ziel geworden, das die Maschine selbst nicht teilen muss.

7. Ein Kollege könnte die Bemerkung verstehen, ohne eine Theorie vom Bewusstsein des Druckers zu akzeptieren, denn die praktische Frustration, die darin zum Ausdruck kommt, bleibt auch dann deutlich, wenn die vermeintliche Unwilligkeit nur ein Scherz ist.

8. Beide Personen würden dann vielleicht das Papierfach überprüfen und die Maschine als ein Gerät mit einem Defekt behandeln, statt als Partner, dessen Einwände zunächst verstanden und beantwortet werden müssen.

9. Ihre nächste Handlung würde die praktische Bedeutung der Beschwerde offenbaren: Etwas hindert die Maschine daran zu funktionieren, und das Aufspüren dieses Hindernisses könnte das erwartete Ergebnis wiederherstellen.

10. Niemand muss mit einem beleidigten Gerät verhandeln.

11. Die Sprache leiht sich einen Willen aus, ohne notwendigerweise einen solchen zu behaupten, ähnlich wie der Sprecher einen schwierigen Morgen als Kampf beschreiben kann, ohne zu behaupten, angegriffen worden zu sein.

12. Diese Anleihe ist praktisch, weil „will nicht“ eine unerfüllte Erwartung und ein wenig Irritation in Worte fasst, die der Zuhörer sofort einordnen kann.

13. Ein Ersatz durch eine präzise technische Beschreibung würde Informationen erfordern, über die der Sprecher möglicherweise noch nicht verfügt.

14. Die Beschwerde kann nützlich sein, bevor eine Diagnose vorliegt; sie vermittelt jemandem in der Nähe die Störung, lässt aber die Ursache offen für weitere Untersuchungen.

15. Sie wird irreführend, wenn die imaginäre Widerwilligkeit dazu führt, dass nicht mehr untersucht wird, warum die Seiten nicht herauskommen.

16. Eine Redewendung ist dann zu einer Erklärung geworden, die den Nutzer dazu verleitet, einen weiteren fehlgeschlagenen Versuch als weiteren Beweis für Sturheit zu interpretieren, anstatt als weiteren Fall eines ungelösten Fehlers.

17. Der Unterschied ist nicht immer in den Worten selbst erkennbar, da derselbe Ausdruck aus dem einen Mund als ausdrucksstarke Beschwerde, aus einem anderen hingegen als wörtliche Behauptung kommen kann.

18. Jemand, der den Drucker als stur bezeichnet, könnte scherzen, seiner Frustration Luft machen oder sein Verhalten tatsächlich als Beweis für eine Neigung zum Widerstand betrachten.

19. Wir bräuchten mehr als das Adjektiv, um diese Möglichkeiten zu unterscheiden, einschließlich der Frage, ob die Person eine technische Reparatur oder eine Änderung der Einstellung erwartet, um die Maschine wieder in Betrieb zu nehmen.

20. Eine ähnliche Vorsicht gilt für Menschen, die Maschinen direkt ansprechen, da das Ansprechen von etwas nicht unbedingt eine Überzeugung über dessen Fähigkeiten impliziert.

21. Dem Drucker zu sagen, er solle sich benehmen, belegt an sich noch nicht, dass sein Besitzer erwartet, dass ein Appell einen bewussten Zuhörer im Inneren des Gehäuses beeinflussen könnte.

22. Die Bemerkung könnte sich ebenso sehr an Personen in der Nähe richten wie an den Drucker.

23. Ändern wir nun ein Merkmal unserer imaginären Begegnung.

24. Anstatt zu schweigen, gibt die Maschine eine Meldung aus, die lautet: „Es tut mir leid, dass das so lange dauert, und ich werde dir helfen, das Problem zu lösen.“

25. Die erste Person ist auf die andere Seite des Austauschs gewechselt, sodass der Nutzer dem Gerät keine sprechende Rolle mehr zuschreiben muss.

26. Zuvor hat der Nutzer die vermeintliche Haltung der Maschine vorgegeben, wobei die Wahl eines menschlichen Verbs es ermöglichte, eine Unterbrechung so zu beschreiben, als wäre sie ein Akt des Widerstands.

27. Nun liefert das System Formulierungen, die einen Sprecher darstellen, die Verzögerung anerkennen und Interesse an dem zu zeigen scheinen, was der Nutzer erreichen möchte.

28. Das technische Problem mag genau dasselbe sein, wobei weder die Entschuldigung noch das Versprechen, dabei zu helfen, den Vorgang wieder in Gang zu bringen, zusätzliche Informationen über dessen Ursache liefern.

29. Die Form der Interaktion ist eine andere, da der Bildschirm nun nicht nur auf einen ins Stocken geratenen Druckauftrag zu reagieren scheint, sondern auch auf die Person, die dadurch beeinträchtigt wird.

30. Eine Statusmeldung beschreibt einen Zustand, während diese Nachricht eine Position in einem Gespräch einnimmt und dem Nutzer etwas bietet, das einer sozialen Reaktion ähnelt.

31. Das Pronomen allein lässt noch kein erlebendes Selbst erkennen.

32. Ein Entwickler könnte genau diesen Satz in eine Fehlermeldung einfügen, ohne dem Drucker die Fähigkeit zu verleihen, Bedauern über seine Leistung zu empfinden.

33. Dennoch kann die Formulierung zu einer persönlicheren Interpretation einladen, insbesondere wenn der Nutzer die Entschuldigung als Beweis dafür betrachtet, was das System empfindet, und nicht als Teil seiner Darstellung.

34. Die Frage ist, wie eine Antwort den Anschein von Absicht erhält.

35. Anthropomorphismus bedeutet, etwas Nichtmenschlichem menschliche Eigenschaften zuzuschreiben, darunter auch innere Eigenschaften wie Verständnis, Sorge oder den Wunsch, mit uns zusammenzuarbeiten.

36. Ein menschliches Gesicht ist für diese Zuschreibung nicht erforderlich, da eine Nachricht den Anschein erwecken kann, Verständnis oder Sorge auszudrücken, ohne eine visuelle Darstellung des damit implizierten Sprechers zu bieten.

37. Worte können die relevanten Hinweise liefern, auch ohne Augen oder Mund.

38. In unserer imaginären Botschaft verleihen eine Entschuldigung und ein Hilfsangebot der Unterbrechung eine vertraute soziale Struktur, obwohl wir keine entsprechende innere Erfahrung spezifiziert haben.

39. Der Sprecher scheint unsere Schwierigkeit bemerkt zu haben, und diese Anerkennung kann den Eindruck erwecken, dass die Reaktion auf unsere Erfahrung ausgerichtet ist und nicht lediglich auf den Zustand des Druckers.

40. Einen Zustand wahrzunehmen und sich darum zu kümmern, sind zwei verschiedene Dinge.

41. Ein System könnte registrieren, dass ein Druckauftrag ins Stocken geraten ist, und eine entsprechende Meldung anzeigen, während die Frage, ob ihm das überhaupt etwas bedeutet, völlig offen bleibt.

42. Im Umgang mit Menschen trägt die Interpretation von Absichten dazu bei, Verhalten verständlich zu machen.

43. Wenn ein Kollege Papier in das leere Fach legt, verbindet die Absicht zu helfen diese Bewegung mit der Aufgabe, die wir gerade zu erledigen versuchen.

44. Diese Interpretation ermöglicht es uns, uns abzustimmen, ohne jede Körperbewegung beschreiben zu müssen, denn der vermutete Zweck sagt uns, warum der Kollege auf das Gerät zugeht und welche Hilfe die Handlung leisten könnte.

45. Wir können uns beim Kollegen bedanken und weiterarbeiten.

46. Wenn der scheinbare Helfer eine Maschine ist, mag eine ähnliche Beschreibung den Ablauf leicht nachvollziehbar machen, enthält dabei jedoch Annahmen, die das Verhalten nicht begründet.

47. Die soziale Interpretation hat eine vertraute Form, die sofort einsetzbar ist.

48. Sie kann eine Bestätigung, einen Vorschlag und ein erfolgreiches Ergebnis zu einer Darstellung darüber verbinden, dass jemand einem Problem Aufmerksamkeit schenkt.

49. Eine solche Darstellung ist mehr als nur eine Aufzeichnung von Ereignissen.

50. Sie fügt einen vorgeschlagenen Grund für deren Zusammenhang hinzu.

51. Dieselbe Abfolge könnte stattdessen aus einer programmierten Regel entstehen, die einen bestimmten Fehlerzustand mit einer Entschuldigung und einer Anleitung zu dessen Behebung verknüpft.

52. In diesem Fall ist die Übereinstimmung zwischen Botschaft und Problem real.

53. Diese Übereinstimmung erfordert nicht das Gefühl, das wir mit einer Entschuldigung verbinden.

54. Wir sollten uns daher gegen eine ebenso voreilige Schlussfolgerung wehren, dass die gesamte Antwort bedeutungslos sei, nur weil ihre soziale Formulierung keinen menschlichen Verstand erkennen lässt.

55. Die Anleitung könnte das Problem dennoch lösen.

56. Eine Nachricht kann praktisch relevant und persönlich formuliert sein, ohne dass jede Implikation ihrer Formulierung eine verlässliche Beschreibung des Systems darstellt, das sie erzeugt hat.

57. Diese Kombination lässt sich leichter erkennen, wenn der Austausch fortgesetzt wird.

58. Angenommen, der Nutzer meldet, dass das Fach bereits voll ist.

59. Wenn die nächste Nachricht diese Information zur Kenntnis nimmt und eine weitere Überprüfung vorschlägt, bezieht sich die Antwort auf diesen konkreten Beitrag, anstatt lediglich die ursprüngliche Mitteilung zu wiederholen.

60. Der Eindruck, gehört zu werden, hat nun eine konkrete Grundlage, auf der er aufbauen kann.

61. Der Nutzer hat den Verlauf des Austauschs verändert und der nächsten Antwort damit einen Bezug zu dem gerade Gesagten gegeben, der einem Hinweis neben dem Drucker fehlen würde.

62. Diese Reaktionsfähigkeit kann den Eindruck erwecken, dass der Gesprächspartner das Problem verfolgt, obwohl das Reagieren auf Informationen und das Zeigen von Interesse an deren Quelle zwei verschiedene Dinge bleiben.

63. Der Zeitpunkt kann diesen Eindruck verstärken oder stören, je nachdem, in welchem Zusammenhang das Eintreffen einer Antwort mit dem eigenen Beitrag des Nutzers steht.

64. In unserer Szene könnte eine Antwort, die unmittelbar nach der Nachricht des Nutzers eintrifft, eher wie der nächste Schritt in einem Gespräch wirken als wie eine zusammenhanglose Ankündigung.

65. Eine Antwort, die eintrifft, bevor die Erklärung beendet ist, könnte abweisend wirken, als hätte der vermeintliche Helfer entschieden, dass der Rest des Berichts des Nutzers es nicht wert sei, angehört zu werden.

66. Keiner der beiden Zeitpunkte würde für sich genommen Geduld oder Ungeduld innerhalb des Systems offenbaren, da eine Verzögerung eher auf Verarbeitungs- oder Kommunikationsprozesse zurückzuführen sein könnte als auf eine bewusste soziale Entscheidung.

67. Geschwindigkeit hat daher keine einheitliche menschliche Bedeutung.

68. Eine schnelle Antwort könnte für den einen Nutzer aufmerksames Zuhören bedeuten, für einen anderen hingegen automatische Verarbeitung – insbesondere, wenn sie schneller eintrifft, als man erwarten würde, dass eine Person sie verfassen könnte.

69. Die direkte Anrede liefert einen weiteren möglichen Hinweis und unterscheidet eine an diesen Nutzer gerichtete Nachricht von einer allgemeinen Mitteilung, die für jeden bestimmt ist, der sie zufällig liest.

70. Eine Nachricht, in der der Name des Nutzers verwendet wird, kann persönlich gerichtet wirken, selbst wenn das Einfügen dieses Namens lediglich den Zugriff auf bereits bereitgestellte Informationen erfordert.

71. Der Name ist zwar korrekt, doch die Schlussfolgerung kann überzogen sein, wenn ein Nutzer diese kleine Form der Personalisierung als Beweis dafür wertet, dass das System ihn in einem umfassenderen persönlichen Sinne kennt.

72. Das Erkennen, welcher Name in eine Antwort gehört, begründet nicht die Art von persönlichem Wissen, die eine vertraute menschliche Stimme denselben Worten verleihen würde.

73. Der Tonfall stellt eine weitere Verbindung zwischen Botschaft und Situation her und lässt erkennen, wie der vermeintliche Sprecher die geschilderte Schwierigkeit einschätzt.

74. Angenommen, unser Nutzer drückt Verärgerung aus, und die nächste Antwort erkennt die Unannehmlichkeit an, bevor sie einen praktischen Schritt vorschlägt, der noch nicht ausprobiert wurde.

75. Die Antwort könnte als rücksichtsvoll empfunden werden, da ihre Formulierung zur Schwierigkeit passt und der Unannehmlichkeit einen Platz im Austausch einräumt, anstatt die Verärgerung des Nutzers als für die Aufgabe irrelevant zu behandeln.

76. Eine fröhliche Feier in diesem Moment würde eine andere Beziehung zur Erfahrung des Nutzers suggerieren, selbst wenn der vorgeschlagene technische Schritt identisch wäre.

77. Diese Kontraste veranschaulichen mögliche Interpretationen einer Begegnung.

78. Sie sind keine Maßstäbe dafür, wie stark eine bestimmte Schnittstelle ihre Nutzer beeinflusst, und kein einzelner Hinweis garantiert, dass eine Person soziale Präsenz erlebt.

79. Soziale Präsenz bedeutet hier das gefühlte Erlebnis, mit jemandem zu interagieren.

80. Sie beschreibt, wie ein Austausch erlebt wird, lässt dabei jedoch offen, welche Eigenschaften des Systems, seiner Darstellung und des Nutzers zu dieser Erfahrung beigetragen haben.

81. Der Begriff klärt nicht, ob sich auf der anderen Seite ein bewusstes Subjekt befindet, genauso wenig wie das Erlebnis, ignoriert zu werden, die Ursache für eine verspätete Nachricht identifiziert.

82. Verschiedene Nutzer müssen denselben Austausch nicht gleich interpretieren, selbst wenn Wortlaut und Zeitpunkt identisch bleiben und jede Person weiß, dass die Nachrichten von einem technischen System stammen.

83. Adam Waytz, John Cacioppo und Nicholas Epley untersuchten individuelle Unterschiede beim Anthropomorphismus, anstatt diese Tendenz bei allen Menschen als identisch anzusehen.

84. Ihre Forschung identifizierte stabile Unterschiede darin, wie Menschen nichtmenschlichen Akteuren Vertrauen und Verantwortung sowie moralische Sorge und sozialen Einfluss zuschrieben.

85. Das macht diese Variation bedeutsam und nicht nur zu einem Unterschied im Wortschatz, denn das Zuschreiben menschlicher Eigenschaften kann mit Unterschieden einhergehen, wie viel Gewicht jemand den Handlungen oder Ratschlägen eines Akteurs beimisst.

86. Die Forschung macht aus unserer Druckerszene kein dokumentiertes Experiment.

87. Sie belegt auch nicht, dass jede Person, die eine Entschuldigung zu schätzen weiß, glaubt, das System, das sie erzeugt, habe Gefühle, Absichten oder ein eigenes Verständnis der Begegnung.

88. Zwei Nutzer könnten dieselbe nützliche Anweisung aus unterschiedlichen Gründen akzeptieren.

89. Der eine könnte die Passgenauigkeit zur Problemlösung schätzen, während der andere der offensichtlichen Hilfsbereitschaft des Sprechers zusätzliches Gewicht beimisst.

90. Ein dritter könnte den persönlichen Ton ablehnen und die Anweisung dennoch befolgen.

91. Diese Möglichkeiten hindern uns daran, aus einer höflichen Antwort eine ganze Psychologie abzuleiten.

92. Selbst ein einfaches „Danke“ kann mehrere Bedeutungen haben, sodass sein Auftreten am Ende eines erfolgreichen Austauschs weniger über die Überzeugungen eines Nutzers aussagt, als es zunächst den Anschein haben mag.

93. Ein Nutzer könnte Erleichterung ausdrücken, eine vertraute Gesprächsform fortsetzen oder bewusst eine nützliche Erfahrung anerkennen, ohne zu behaupten, dass die Maschine Anerkennung verdient.

94. Wissen über das Gerät und eine soziale Reaktion können nebeneinander bestehen.

95. Unser imaginärer Nutzer könnte wissen, dass eine Entschuldigung automatisch ausgewählt wurde, und dennoch deren Anerkennung der Verzögerung angenehmer finden als einen unerklärten Fehlercode.

96. Es gibt keinen Widerspruch, der eine Diagnose erfordert.

97. Eine Erfahrung kann für eine Person von Bedeutung sein, ohne dass das System diese teilt, und die Wertschätzung einer Interaktion muss nicht unbedingt auf Einsamkeit, Verwirrung oder ein Unverständnis der Technologie hindeuten.

98. Das emotionale Ereignis gehört dem Nutzer, dessen Erleichterung vollkommen echt sein kann, selbst wenn die Nachricht, die sie auslöst, uns keinen Hinweis auf ein entsprechendes Gefühl an ihrer Quelle gibt.

99. Wir sollten dieses Ereignis weder als unwirklich abtun noch es als Beweis dafür betrachten, dass ein gleichwertiges Ereignis innerhalb der Maschine stattgefunden hat.

100. Erleichterung auf der einen Seite bedeutet nicht zwangsläufig Besorgnis auf der anderen.

101. Die praktische Gefahr entsteht, wenn die soziale Interpretation beginnt, als Beweis zu dienen.

102. Angenommen, das hilfsbereit klingende System gibt eine Anweisung, die nicht zum tatsächlichen Zustand des Druckers passt, aber der Nutzer akzeptiert sie, weil die Antwort so rücksichtsvoll wirkt.

103. Herzlichkeit hat dann eine Autorität erlangt, die sie nicht verdient hat.

104. Ein rücksichtsvoller Ton kann keine technische Richtigkeit begründen, genauso wenig wie eine unverblümte Nachricht automatisch falsch ist, nur weil ihr die Sprache persönlicher Zuwendung fehlt.

105. Die gleiche Unterscheidung gilt, wenn das System nicht angemessen reagiert.

106. Eine wiederholte Anweisung könnte wie eine absichtliche Weigerung, zuzuhören, empfunden werden.

107. Dieses Gefühl beschreibt die Frustration der Begegnung, doch um den Fehler zu identifizieren, müsste untersucht werden, welche Informationen das System erhalten hat und wie seine Antwort zustande kam.

108. Die Suche nach Groll könnte die Erklärung in die falsche Richtung lenken.

109. Menschliche Absichten können dennoch von Bedeutung sein, da Menschen die Funktionen des Geräts, dessen Formulierungen und die Bedingungen, unter denen dessen Meldungen erscheinen, ausgewählt haben.

110. Diese Absichten sind Teil identifizierbarer Designentscheidungen und nicht automatisch der Maschine als bewusster Akteur zuzuschreiben, der einen eigenen Wunsch verfolgt.

111. Eine Absicht kann an der Erstellung einer Meldung beteiligt sein, ohne vom System, das sie anzeigt, wahrgenommen zu werden.

112. Diese Unterscheidung im Blick zu behalten, ermöglicht eine genauere Darstellung der Begegnung.

113. Das Ziel des Nutzers ist real, die Reaktion der Maschine hat eine Ursache, und die dialogische Form lädt zu einer sozialen Interpretation dessen ein, wie beides miteinander verbunden ist.

114. Niemand muss aufhören, natürlich zu sprechen, um diese Unterschiede zu erkennen.

115. Der imaginäre Besitzer kann dem Drucker dennoch sagen, er solle sich benehmen.

116. Wenn die Seiten schließlich herauskommen, kann ein Dankeschön eine angenehme Art sein, das Ende der Unterbrechung zu markieren, und ist weniger eine Aussage über die moralische Stellung von Bürogeräten.

117. Entscheidend ist, ob die freundliche Form verschleiert, was tatsächlich passiert ist.

118. Die Antwort der Maschine trug dazu bei, eine Begegnung zu schaffen, die sich sozial anfühlte, wobei ihre Wirkung aus der Formulierung, dem Zeitpunkt und der Person resultierte, die beides interpretierte.

119. Diese gefühlte Präsenz ist Teil des Ereignisses, das es wert ist, erklärt zu werden.

120. Der Drucker hat ein „Ich“ geliefert, aber jedes Gefühl, jemandem zu begegnen, bleibt eine Tatsache der Begegnung und ist noch keine Antwort auf die Frage nach dem Bewusstsein im Inneren des Gehäuses.