7.13 – Az európai réteg – Die europäische Ebene

1. 2005. július 9-én a Sturgeon család Torontóban jelentkezett be a Condor frankfurti járatára, és megtudta, hogy a járatot törölték.

2. Felvették poggyászaikat, egy éjszakát szállodában töltöttek, majd másnap ugyanazon járatszám alatt repültek tovább, és körülbelül huszonöt órával késve érkeztek meg Frankfurtba.

3. Az, hogy ez a megpróbáltatás jogilag járat-törlésnek vagy csupán hosszú késésnek minősült-e, azért volt fontos, mert egy európai rendelet kifejezetten rögzített kártérítést biztosított bizonyos járat-törlések esetén, de – ugyanilyen egyértelmű szavakkal – a késések esetében nem.

4. A család Németországban pert indított a Condor ellen.

5. Mire a vita a Szövetségi Bíróság elé került, a válasz már nem csupán a német törvényekben vagy a német joggyakorlatban rejlett.

6. Németország legfőbb polgári ügyekben eljáró rendes bírósága megkérdezte a luxemburgi Európai Unió Bíróságát, hogy hogyan kell értelmezni a rendeletet.

7. A luxemburgi bírák a német előzetes döntéshozatal iránti kérelmet egy osztrák üggyel egyesítették, és 2009-ben úgy döntöttek, hogy azok az utasok, akik legalább három órával késve érkeznek meg úticéljukra, általában ugyanolyan kártérítésre jogosultak, mint azok, akiknek járatát törölték, kivéve, ha rendkívüli körülmények mentesítik a légitársaságot a felelősség alól.

8. A döntés nem lépett a német bíróság helyébe, nem vizsgálta újra a tényállást, és nem küldött európai végrehajtót a Condor irodáihoz.

9. A döntés az Európai Unió jogának mérvadó értelmezését adta, amely alapján a nemzeti bíróságnak kellett döntést hoznia a perben.

10. Egy család utazása így több jogi szintet is átszelett: egy nagyrészt a nemzeti magánjog által szabályozott szerződést, egy közvetlenül alkalmazandó európai rendeletet, a német elsőfokú és fellebbviteli eljárást, valamint egy, az Unió egész területén a bíróságokra kötelező erejű értelmező ítéletet.

11. Ha az európai szintet egyszerűen csak „magasabb szintűnek” nevezzük, akkor nem értjük meg, hogyan működik ez a rendszer.

12. Az Európai Unió nem olyan szövetségi állam, amelynek minden nemzeti jogszabály felett egy teljes jogkódex állna, és intézményei kizárólag a tagállamok által szerződésben ráruházott hatáskörök keretein belül járhatnak el.

13. A családjog, a büntetőeljárás, az adózás, a fogyasztói szerződések, a környezetvédelmi engedélyek és a légi közlekedés területén egyaránt előfordulhat, hogy az európai, szövetségi, tartományi és bírói joggyakorlatból származó szabályok különböző arányú keveréke érvényesül.

14. A releváns kérdés tehát nem az, hogy melyik jogi piramis tartalmazza a legfelső követ, hanem az, hogy melyik intézmény rendelkezik hatáskörrel az adott kérdésben, és hogyan terjed át döntése a többi szintre.

15. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. cikke biztosítja azt a kapcsolódási pontot, amelyet a Sturgeon-ügyben alkalmaztak.

16. Bármely nemzeti bíróság kérheti az Európai Unió Bíróságát az uniós jog értelmezésére, ha az ítélethozatalhoz válaszra van szükség, míg a legfőbb bíróságnak általában kötelessége a szükséges, megoldatlan kérdést előterjeszteni.

17. A felek továbbra is a nemzeti bíró előtt állnak, és az a bíró általában megállapítja a tényállást, alkalmazza a nemzeti eljárást, és hozza meg a végleges határozatot.

18. A luxemburgi Bíróságtól érkező értelmezés azonban nem egy adott bírósági terem számára szóló magánjellegű tanácsadás.

19. Ez összehangolja a közös szabályok jelentését azokban a jogrendszerekben, amelyek nyelve, eljárásai, szakmai hagyományai és örökölt kategóriái továbbra is eltérőek.

20. Ez a decentralizált rendszer éppen azért nyer teret, mert a nemzeti bíróságokat vonja be, ahelyett, hogy minden városban párhuzamos európai bírói testületet hozna létre.

21. Az európai jogszabályok több úton kerülnek be a nemzeti jogba, és ezek az utak különböző típusú rétegződést hoznak létre.

22. A Szerződés 288. cikke értelmében a rendelet teljes egészében kötelező erejű és közvetlenül alkalmazandó minden tagállamban.

23. Éppen ezért a légi utasokról szóló rendelet részévé válhat egy német peres eljárásnak anélkül, hogy a Bundestag előbb átvenné annak rendelkezéseit egy új német törvénybe.

24. Az irányelv másképp működik: az eredményre kötelezi a tagállamokat, miközben a forma és a módszerek megválasztását a nemzeti hatóságokra bízza.

25. A német jogalkotók ezért módosíthatják a Polgári Törvénykönyvet egy fogyasztóvédelmi irányelv végrehajtása érdekében, megtartva a megszokott fogalmakat ott, ahol az irányelv ezt megengedi, és megváltoztatva azokat ott, ahol nem.

26. Az így létrejövő szakasz továbbra is német jogként jelenik meg, olvasható és működik, de megengedett értelmezését részben egy európai jogi aktus és az azt értelmező ítéletek határozzák meg.

27. A gyakorlatban még ez az ellentét sem abszolút, mivel a rendeletek nemzeti végrehajtási mechanizmusokat igényelhetnek, míg egy végrehajtatlan irányelv korlátozott feltételek mellett egyéni jogokat biztosíthat az állammal szemben.

28. A jogi rétegek nem zárt rétegek, hanem kapcsolódási pontok.

29. Parancsokat továbbítanak, de azokat a hagyományból származó intézmények révén le is fordítják.

30. Az európai szint először a gazdasági területeken vált jelentőssé, ahol a különálló nemzeti szabályok miatt a formálisan nyitott határ átlépése drágává válhatott.

31. Az 1970-es években a német Rewe-Zentral kiskereskedelmi lánc megkísérelte importálni a Cassis de Dijon nevű francia feketeribizli-likőrt, amely 15–20 százalékos alkoholtartalommal rendelkezik.

32. A német szabályozás előírta, hogy az ebben a kategóriában forgalmazott gyümölcslikőröknek legalább huszonöt százalékos alkoholtartalommal kell rendelkezniük, ezért a szövetségi szeszesital-hatóság megtagadta a forgalomba hozatalt.

33. A szabály látszólag nem tett különbséget a német és a francia gyártók között, és Németország részben a fogyasztók és a közegészség védelmére hivatkozva védte meg azt.

34. 1979-ben, miután egy hesseni pénzügyi bíróság iránymutatást kért, az Európai Bíróság megállapította, hogy egy ilyen kereskedelmi akadályt megfelelő indoklással kell alátámasztani, és kidolgozta azt az elvet, amelyet később kölcsönös elismerésként foglaltak össze.

35. Az egyik tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott terméket általában be kell engedni egy másikba is, még akkor is, ha a nemzeti műszaki szabályok eltérnek egymástól.

36. Ez az integráció anélkül valósult meg, hogy egy kimerítő európai likőrreceptet írtak volna elő.

37. A kölcsönös elismerés csökkentette az egyes országok szabványai által okozott bezártságot, mivel a gyártónak már nem kellett minden egyes nemzeti piacra külön-külön átterveznie a terméket.

38. Ez egyúttal megváltoztatta az alapértelmezett helyzetet is: a sokszínűség továbbra is lehetséges maradt, de az államoknak most már indokolniuk kellett bizonyos akadályokat, ahelyett, hogy a hagyományosan fennálló szabályaikat megkérdőjelezhetetlen belépési feltételként kezelték volna.

39. Ez a változás nem szüntette meg a szabályozást, mivel olyan érdekek, mint az egészség, a tisztességes kereskedelem és a hatékony fogyasztóvédelem, indokolhatnak arányos nemzeti intézkedéseket.

40. Egyetlen ítélet sem tette a nemzeti szabványokat egyik napról a másikra eltűnővé.

41. A közigazgatási szerveknek felül kellett vizsgálniuk a gyakorlatot, a bíróságoknak meg kellett különböztetniük az indokolt védelmi intézkedéseket a rejtett akadályoktól, a vállalatoknak meg kellett tanulniuk, hogy hol alkalmazandó az elismerés, az európai jogalkotók pedig továbbra is dönthettek úgy, hogy közös jogszabályokra van szükség.

42. A harmonizáció az a tudatosabb út: az Unió közös követelményeket állapít meg egy felhatalmazott területen, néha a minimumszint felett nemzeti mozgásteret hagyva, néha pedig a terület nagy részét lefedve.

43. Ez megszabadíthatja a gyártókat és a polgárokat a huszonhét különálló megfelelési útvonalaktól, bővítheti a bevált tervezés piacát, és határokon átnyúlóan átruházhatóvá teheti a jogokat.

44. Ugyanakkor minden közös fogalommeghatározás, nyilvántartási rendszer, jogorvoslat és műszaki szabvány beruházásokat igényel a megfelelési csapatokba, adatbázisokba, szerződésekbe, képzésekbe és az ítélkezési gyakorlatba.

45. Ezek a kiegészítő beruházások új pályafüggőséget hoznak létre európai szinten.

46. Amint több millió tranzakció és több ezer adminisztratív eljárás egy közös szabályra támaszkodik, a nemzeti eltérések költségesebbé válnak, még akkor is, ha egy eltérő helyi szabály önmagában vonzónak tűnik.

47. Ez nem feltétlenül csapda.

48. A stabil közös szabályok lehetővé teszik egy légitársaság számára, hogy hálózatot tervezzen, egy vállalkozás számára, hogy hazai piacán túl is értékesítsen, és egy utazó számára, hogy felismerhető védelmet élvezzen a határokon átnyúlóan.

49. Ugyanaz a kötelező érvény, amely egyes nemzeti lehetőségeket kizár, olyan határokon átnyúló lehetőségeket nyit meg, amelyeket a széttagolt jogszabályok eddig elérhetetlennek vagy láthatatlannak tartottak.

50. Az európai szabályokat nem egy, a tagállamokon kívül álló szereplő kényszeríti rájuk.

51. A rendes jogalkotási eljárás során általában az Európai Bizottság terjeszti elő a jogszabályjavaslatot, míg a közvetlenül választott Európai Parlamentnek és a nemzeti kormányok minisztereiből álló Tanácsnak meg kell állapodnia a szövegben.

52. A német érdekek a szövetségi kormányon keresztül a Tanácsban, a német parlamenti képviselőkön keresztül, szakértői konzultációk útján, valamint a Bundestag és a Bundesrat részvételi jogai révén érvényesülhetnek.

53. Az Alaptörvény 23. cikke mindkét szövetségi kamarának szerepet biztosít az európai ügyekben, és különösen erős szerepet biztosít a tartományoknak, ha azok jogalkotási hatáskörei vagy közigazgatási felelősségei érintettek.

54. Az európai szint tehát áthatja a német föderalizmust, nem pedig egyszerűen csak lefed.

55. Egy európai környezetvédelmi irányelvet például szövetségi képviselők tárgyalhatnak meg, szövetségi törvény ültetheti át, a tartományi hatóságok hajthatják végre, a közigazgatási bíróságok vizsgálhatják felül, és Luxemburgban értelmezhetik az egyik ilyen bíróság előterjesztése alapján.

56. Minden szakasz megőrizheti a szakértelmet, de minden csomópont késedelmet, fordítást és esetleges hatásköri vitát is magával hoz.

57. A szerződés hatáskör-átruházásra, szubszidiaritásra és arányosságra vonatkozó elvei úgy reagálnak erre a problémára, hogy megkérdezik: van-e az Uniónak hatásköre, szükség van-e európai szintű fellépésre, és túllépi-e annak formája a cél eléréséhez szükséges mértéket.

58. Ezek az elvek korlátozzák a centralizációt, bár az ésszerű intézmények és kormányok élesen eltérő véleményen lehetnek azok alkalmazásáról.

59. A rendszer ennek következtében az egységet és a specializációt folyamatos feszültségben tartja: a közös értelmezésnek a különböző jogterületekre felépített bíróságokból és közigazgatási szervekből kell kialakulnia.

60. Ez a feszültség akkor válik leginkább láthatóvá, amikor egy nemzeti alkotmánybíróság nem csupán azt kérdezi, mit jelent az európai jog, hanem azt is, hogy egyáltalán miért és milyen határok között rendelkezik joghatósággal.

61. Németország válasza erre a kérdésre maga is megváltozott egy sor bírósági ügy során.

62. 1974-ben, az úgynevezett „Solange I” döntésben a Szövetségi Alkotmánybíróság megállapította, hogy mindaddig, amíg az Európai Közösség nem rendelkezik megfelelő alapjogi katalógussal, a német bíróságok – miután beszerezték a szükséges európai jogértelmezést – felkérhetik a karlsruhei bíróságot, hogy vizsgálja felül a Közösség intézkedéseinek az Alaptörvényhez való viszonyát.

63. Ez a fenntartás az akkori Közösség helyzetét tükrözte, nem pedig a német szuverenitás örök érvényű meghatározását.

64. Eközben az Európai Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományai alapján alakította ki az alapjogi elveket, és az európai intézmények fokozatosan megerősítették ezeket a védelmi mechanizmusokat.

65. Az 1986-os „Solange II” ügyben a német bíróság elismerte ezt a fejlődést, és kijelentette, hogy addig nem fog ilyen felülvizsgálatot végezni, amíg az európai védelem általánosságban összehasonlítható és hatékony marad.

66. Ez sem feltétel nélküli meghátrálás, sem pedig olyan nyilatkozat volt, amely szerint a két jogrend figyelmen kívül hagyhatja egymást.

67. Ez egy visszacsatolási folyamat volt, amelyben a kihívások ösztönözték az intézményi fejlődést, a fejlődés megváltoztatta a német jogtudományt, a felülvizsgált jogtudomány pedig jogilag biztonságosabbá tette a mélyebb integrációt.

68. Az Alapjogi Charta, amelyet a 2009-es Lisszaboni Szerződés jogilag kötelezővé tett, írásbeli európai hivatkozási ponttal egészítette ki ezt a kialakult megállapodást.

69. Az Alaptörvény szempontjából a 23. cikk meghatározott alkotmányos feltételek mellett engedélyezi az európai integrációban való részvételt és a szuverén hatáskörök átruházását.

70. Az Európai Unió jogának szempontjából az elsőbbség elve megköveteli, hogy minden nemzeti bíróság az érvényes uniós szabályoknak adjon elsőbbséget, ha az azok hatálya alá tartozó, azzal ütköző nemzeti jogszabályról van szó.

71. Ez az elsőbbség általában azt jelenti, hogy az ütköző nemzeti szabályt az adott ügyben nem alkalmazzák, nem pedig azt, hogy minden más célra törlik a jogszabálygyűjteményből.

72. Az Európai Bíróság az elsőbbséget szükségesnek tekinti annak megakadályozására, hogy a közös kötelezettségek megváltozzanak, valahányszor egy tagállam ellentétes szabályt fogad el.

73. A Szövetségi Alkotmánybíróság elvben elfogadja az elsőbbséget, de azt Németország alkotmányos felhatalmazására alapozza, és fenntartja magának a kivételes felülvizsgálat jogát arra vonatkozóan, hogy az európai intézmények nyilvánvalóan túllépték-e a rájuk ruházott hatásköröket, vagy megsértették-e Németország védett alkotmányos identitását.

74. A jogászok vitatják e fenntartások összeegyeztethetőségét és gyakorlati hatályát, és az alkalmi összecsapások azt mutatják, hogy az együttműködést nem garantálja a harmonikus szóhasználat.

75. Ugyanakkor a fenntartásokat szűk körű biztosítékokként fogalmazták meg, nem pedig általános felhatalmazásként arra, hogy minden német bíróság figyelmen kívül hagyhasson egy nemkívánatos európai ítéletet.

76. Éppen szűk körűségük jelzi a hierarchia nyelvével szembeni komoly ellensúlyt: a rendszer azon múlik, hogy a végső hatalomra vonatkozó egymással versengő igényeket visszafogottsággal kezeljék.

77. A „Jog az elfelejtésre II” néven ismert 2019-es döntés egy újabb alkalmazkodást mutatott.

78. Amikor a német hatóságok és bíróságok olyan szabályokat alkalmaznak, amelyeket az európai jog teljes mértékben harmonizált, a Szövetségi Alkotmánybíróság kijelentette, hogy intézkedéseiket általában az Európai Unió alapjogai, nem pedig az Alaptörvény párhuzamos jogai alapján fogja értékelni.

79. Karlsruhe így megőrizte alkotmánybírósági szerepét, miközben megváltoztatta az általa alkalmazott jogi mércét, és elkötelezte magát a luxemburgi hatóságokkal való együttműködés mellett.

80. Ennek eredményeként a hatáskör a tárgy, a harmonizáció mértéke, az eljárási út és a hivatkozott jog forrása szerint oszlik meg.

81. Németország szakosodott bírósági rendszere további rétegeket ad hozzá ehhez az alkotmányjogi párbeszédhez.

82. Szövetségi rendszere külön legfelsőbb bíróságokban csúcsosodik ki a rendes, közigazgatási, pénzügyi, munkaügyi és szociális joghatóságok terén, amelyek mindegyike kapcsolódik az alacsonyabb szintű bíróságokhoz és egy-egy sajátos szakmai gyakorlathoz.

83. A Szövetségi Alkotmánybíróság elkülönül ezektől az ágaktól, és alkotmányossági kérdésekben dönt, ahelyett, hogy általános fellebbviteli bíróságként működne.

84. Az európai jog nem szünteti meg ezeket a megosztottságokat, amikor munkahelyi, adóügyi, nyugdíjügyi, építési engedély vagy adásvételi szerződéssel kapcsolatos vitába kerül.

85. Bármely ághoz tartozó bíróság találkozhat az uniós joggal, és amennyiben a szerződés feltételei teljesülnek, értelmezési kérdést intézhet Luxemburgba.

86. Ez a felépítés megőrzi a közös európai szabályt körülvevő ténybeli körülmények és hazai jogi elméletek terén meglévő szakértelmet.

87. Ugyanakkor azzal a kockázattal is jár, hogy a különböző ágak, régiók vagy tagállamok eltérő időpontokban ismerik fel az európai kérdést, vagy eltérő módon fogalmazzák meg azt.

88. Az előzetes döntéshozatalra irányuló eljárás elősegíti az egységet azáltal, hogy közös értelmezőt biztosít számukra, de a Luxemburgba érkező kérdések a speciális nemzeti jogviták nyomát viselik magukon.

89. Az egységes értelmezés tehát nem szünteti meg az intézményi sokféleséget; hanem szervezi az azon belüli információcserét.

90. A nemzeti jogrendszerek általában biztosítják azokat az eljárásokat és jogorvoslatokat is, amelyek révén az európai jogok érvényesülnek.

91. Az európai jogtudomány korlátozza ezt az eljárási autonómiát azzal, hogy többek között megköveteli, hogy a nemzeti szabályok ne kezeljék az uniós igényeket kedvezőtlenebben, mint a hasonló belföldi igényeket, és ne tegyék az európai jogok gyakorlását gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézkessé.

92. Az Európai Bizottság külön jogsértési eljárást indíthat, ha egy tagállam nem teljesíti kötelezettségeit.

93. Ennek ellenére az európai joggal való legtöbb találkozás olyan nemzeti tisztviselők, ellenőrök, hatóságok, ügyvédek és bírák révén történik, akik az előttük álló uniós szabályoknál korábban kialakult hivatalokat és eljárásokat alkalmaznak.

94. Egy formálisan egységes előírás következésképpen egyenetlen sebességet, költségeket és gyakorlati hozzáférhetőséget eredményezhet.

95. Ez a tény korlátozza azt az egyszerű állítást, miszerint a harmonizáció mindenki számára egyetlen jogot teremt.

96. A közös szabályok ugyan eltüntethetik a határon felmerülő költségeket, ugyanakkor egyes nemzeti intézményekhez könnyebben illeszkednek, mint másokhoz.

97. A részletes, egységes szabványok emellett elnyomhatják azokat a helyi kísérleteket is, amelyek jobb megoldást tárhattak volna fel, vagy figyelembe vehették volna a valódi regionális különbségeket.

98. A kölcsönös elismerés több teret hagy a sokszínűségnek, de megköveteli a joghatóságoktól, hogy bízzanak olyan védelmi intézkedésekben, amelyeket nem ők alakítottak ki, és amelyek értékelését nehéznek találhatják.

99. A minimális harmonizáció megőrzi a nemzeti kiegészítéseket, bár ezek a kiegészítések visszaállíthatják a közös szabályok által csökkenteni kívánt összetettség egy részét.

100. A maximális harmonizáció nagyobb kiszámíthatóságot biztosít a határokon átnyúlóan, de szűkíti a tagállamok azon képességét, hogy eltérő módon reagáljanak, még akkor is, ha a helyi preferenciák erősek.

101. Nincs olyan kontextustól független pont, amelyen az egység előnyösebbé válna a specializációnál.

102. A válasz a határokon átnyúló hatásoktól, a kísérletezés értékétől, a végrehajtási képességtől, az elosztási hatásoktól és az összeférhetetlen szabályok következményeitől függ.

103. Az európai út sem válik visszafordíthatatlanná pusztán azért, mert kiegészítő intézmények alakultak ki körülötte.

104. Az európai jogalkotók a szerződések által engedélyezett eljárások keretében módosíthatják vagy hatályon kívül helyezhetik a másodlagos jogszabályokat.

105. Az Európai Bíróság megkülönböztetheti vagy felülvizsgálhatja korábbi értelmezéseit, ha új jogviták olyan következményeket tárnak fel, amelyekkel a régi megfogalmazás nem foglalkozott megfelelően, bár a jogbiztonság a hirtelen irányváltás ellen szól.

106. A nemzeti jogalkotók kihasználhatják az irányelv által hagyott bármilyen mérlegelési jogkört, és a közigazgatási szervek megváltoztathatják a végrehajtási módszereket anélkül, hogy feladnák a közös célt.

107. Az eltérések, az átmeneti időszakok, a kölcsönös elismerési záradékok és a minimumszabványok megőrizhetik a kontrollált változatosságot egy közös kereteken belül.

108. A szerződés módosítása mélyrehatóbb, de sokkal igényesebb utat jelent, mivel újra megnyitja azokat a tárgyalásokat, amelyekre számos állam és intézmény támaszkodik.

109. Minden útnak vannak átállási költségei, és ezek a költségek egyenlőtlenül oszlanak meg a polgárok, a vállalatok, a kormányok és a szakmák között.

110. Azok a szereplők, akik elsajátították a meglévő rendszert, szakértelmet és befolyást szereznek belőle, míg egy még ki nem épített alternatíva potenciális haszonélvezői szétszórtak lehetnek és nehezen szervezhetők.

111. Az ebből fakadó stabilitás védelmet nyújthat a kialakult elvárásoknak és a határokon átnyúló együttműködésnek, ugyanakkor fenn is tarthat egy hibás megállapodást, miután az eredeti kompromisszum már elvesztette támogatását.

112. Az útfüggőség itt nem a változásra való képtelenségben rejlik, hanem abban, ahogyan a korábbi integráció meghatározza, kinek kell egyetértenie, mit kell újjáépíteni, és mely alternatívák maradnak hitelesek.

113. A Sturgeon-per kézzelfoghatóvá teszi ezt a változást.

114. Egy európai rendelet szövegében szereplő hézag először egy német bíróság előtt felmerült kérdéssé vált, majd közös európai értelmezéssé, végül pedig az Unió-szerte történő légi utazással kapcsolatos elvárások részévé.

115. Az utasok átruházható igényt szereztek, míg a légitársaságoknak az ítélet által létrehozott szabály keretein belül kellett megállapítaniuk a késés miatti kártérítés összegét, dokumentálniuk és peres úton érvényesíteniük azt.

116. Németország ezt követően nem állíthatta vissza a német légitársaságokra vonatkozó eltérő nemzeti szabályt pusztán a polgári törvénykönyv módosításával.

117. Az európai jogalkotók továbbra is átalakíthatták a közös rendszert, a bíróságok finomíthatták annak határait, a légitársaságok pedig e határok keretein belül módosíthatták működésüket vagy szerződéseiket.

118. A döntés tehát nem annyira zárta le a lehetőségek terét, mint inkább fontos döntéseket helyezett át az egyes nemzeti színtérről a közös intézmények hálózatába.

119. E hálózat alatt a német magánjog, a föderalizmus, a szakosodott bíróságok, a közigazgatási gyakorlat és az alkotmányos biztosítékok továbbra is a saját történelmüket követték.

120. Mennyire tud tehát egy ország egy része eltávolodni az örökölt jogi útjától, amikor négy évtizeden át egy rivális rendet épít fel, és mi marad fenn, amikor a két út újra találkozik?

1. Am 9. Juli 2005 checkte die Familie Sturgeon in Toronto für einen Condor-Flug nach Frankfurt ein und erfuhr, dass der Abflug gestrichen worden war.

2. Sie holten ihr Gepäck ab, verbrachten die Nacht in einem Hotel und flogen am nächsten Tag unter derselben Flugnummer, wobei sie Frankfurt mit etwa fünfundzwanzig Stunden Verspätung erreichten.

3. Ob diese Tortur rechtlich als Annullierung oder lediglich als lange Verspätung galt, war von Bedeutung, da eine europäische Verordnung ausdrücklich eine feste Entschädigung für bestimmte Annullierungen vorsah, nicht jedoch – in ebenso klaren Worten – für Verspätungen.

4. Die Familie verklagte Condor in Deutschland.

5. Als der Rechtsstreit den Bundesgerichtshof erreichte, lag die Antwort nicht mehr allein in deutschen Gesetzen oder der deutschen Rechtsprechung.

6. Das höchste ordentliche Zivilgericht Deutschlands wandte sich an den Gerichtshof der Europäischen Union in Luxemburg mit der Frage, wie die Verordnung auszulegen sei.

7. Die Richter in Luxemburg legten die deutsche Vorlage mit einem österreichischen Fall zusammen und entschieden 2009, dass Fluggäste, die ihr Ziel mit einer Verspätung von mindestens drei Stunden erreichen, grundsätzlich denselben Ausgleich beanspruchen können wie Fluggäste, deren Flüge annulliert wurden, es sei denn, außergewöhnliche Umstände entlasten das Luftfahrtunternehmen.

8. Das Urteil trat nicht an die Stelle des deutschen Gerichts, prüfte den Sachverhalt nicht erneut und schickte auch keinen europäischen Gerichtsvollzieher zu den Büros von Condor.

9. Es lieferte eine maßgebliche Auslegung des Unionsrechts, woraufhin das nationale Gericht über die Klage entscheiden musste.

10. Die Reise einer Familie durchlief somit mehrere rechtliche Ebenen: einen Vertrag, der weitgehend dem nationalen Privatrecht unterlag, eine unmittelbar anwendbare europäische Verordnung, ein deutsches erstinstanzliches und Berufungsverfahren sowie ein Auslegungsurteil, das für Gerichte in der gesamten Union bindend ist.

11. Die europäische Ebene einfach als „höher“ zu bezeichnen, verkennt, wie diese Regelung funktioniert.

12. Die Europäische Union ist kein Bundesstaat mit einem vollständigen Gesetzbuch, das über jedem nationalen Gesetzbuch steht, und ihre Institutionen dürfen nur im Rahmen der Befugnisse handeln, die ihnen die Mitgliedstaaten durch Verträge übertragen haben.

13. Familienrecht, Strafprozessrecht, Steuerrecht, Verbraucherverträge, Umweltgenehmigungen und Luftfahrt können jeweils eine unterschiedliche Mischung aus europäischen, föderalen, Landes- und richterlichen Vorschriften enthalten.

14. Die relevante Frage ist daher nicht, welche Rechtspyramide den höchsten Stein enthält, sondern welche Institution die Zuständigkeit für diese Angelegenheit hat und wie sich ihre Entscheidung auf die anderen auswirkt.

15. Artikel 267 des Vertrags über die Arbeitsweise der Europäischen Union bildet das Dreh- und Angelpunkt, auf das sich das Urteil in der Rechtssache „Sturgeon“ stützt.

16. Jedes nationale Gericht kann den Gerichtshof um Auslegung des Unionsrechts ersuchen, wenn eine Antwort für die Urteilsfindung erforderlich ist, während ein Gericht letzter Instanz in der Regel eine notwendige, ungeklärte Frage vorlegen muss.

17. Die Parteien bleiben vor ihrem nationalen Richter, und dieser Richter stellt in der Regel den Sachverhalt fest, wendet das nationale Verfahren an und erlässt den endgültigen Beschluss.

18. Die aus Luxemburg übermittelte Auslegung ist jedoch kein privater Ratschlag für einen einzelnen Gerichtssaal.

19. Sie koordiniert die Auslegung gemeinsamer Vorschriften in Rechtssystemen, deren Sprachen, Verfahren, berufliche Traditionen und überlieferte Kategorien unterschiedlich bleiben.

20. Diese dezentrale Regelung gewinnt gerade deshalb an Reichweite, weil sie nationale Gerichte einbezieht, anstatt in jeder Stadt eine doppelte europäische Justiz aufzubauen.

21. Europäische Rechtsvorschriften fließen auf verschiedenen Wegen in das nationale Recht ein, und diese Wege führen zu unterschiedlichen Arten der Einbettung.

22. Nach Artikel 288 des Vertrags ist eine Verordnung in allen ihren Teilen verbindlich und in jedem Mitgliedstaat unmittelbar anwendbar.

23. Deshalb könnte die Fluggastverordnung Teil eines deutschen Rechtsstreits werden, ohne dass der Bundestag ihre Bestimmungen zuvor in ein neues deutsches Gesetz übernehmen müsste.

24. Eine Richtlinie funktioniert anders: Sie verpflichtet die Mitgliedstaaten zu einem Ergebnis, überlässt den nationalen Behörden jedoch die Wahl der Form und der Methoden.

25. Der deutsche Gesetzgeber kann daher das Bürgerliche Gesetzbuch ändern, um eine verbraucherrechtliche Richtlinie umzusetzen, wobei er bekannte Konzepte beibehält, soweit die Richtlinie dies zulässt, und sie ändert, wo dies nicht der Fall ist.

26. Der daraus resultierende Paragraf sieht weiterhin aus wie deutsches Recht, liest sich so und wirkt auch so, doch seine zulässige Auslegung wird teilweise durch einen europäischen Rechtsakt und durch Urteile zur Auslegung dieses Rechtsakts festgelegt.

27. Selbst dieser Gegensatz ist in der Praxis nicht absolut, da Verordnungen nationale Durchsetzungsmechanismen erfordern können, während eine nicht umgesetzte Richtlinie unter bestimmten Voraussetzungen Einzelpersonen Rechte gegenüber dem Staat einräumen kann.

28. Rechtliche Ebenen sind Schnittstellen, keine voneinander abgeschotteten Schichten.

29. Sie leiten Anweisungen weiter, übersetzen diese aber auch durch überlieferte Institutionen.

30. Die europäische Ebene gewann zunächst in wirtschaftlichen Bereichen an Einfluss, in denen unterschiedliche nationale Vorschriften das Überschreiten einer formal offenen Grenze verteuern konnten.

31. In den 1970er Jahren versuchte der deutsche Einzelhändler Rewe-Zentral, „Cassis de Dijon“ zu importieren, einen französischen Likör aus schwarzen Johannisbeeren mit einem Alkoholgehalt zwischen fünfzehn und zwanzig Prozent.

32. Nach den deutschen Vorschriften mussten Obstliköre, die unter dieser Kategorie verkauft wurden, einen Alkoholgehalt von mindestens 25 Prozent aufweisen, weshalb die Bundesalkoholbehörde den Marktzugang verweigerte.

33. Die Vorschrift unterschied dem Wortlaut nach nicht zwischen deutschen und französischen Herstellern, und Deutschland begründete sie unter anderem mit dem Schutz der Verbraucher und der öffentlichen Gesundheit.

34. Im Jahr 1979, nachdem ein hessisches Finanzgericht um eine Vorabentscheidung ersucht hatte, entschied der Gerichtshof, dass ein solches Handelshemmnis einer angemessenen Rechtfertigung bedürfe, und entwickelte den Grundsatz, der später als „gegenseitige Anerkennung“ zusammengefasst wurde.

35. Ein in einem Mitgliedstaat rechtmäßig hergestelltes und vermarktetes Produkt sollte grundsätzlich auch in einem anderen zugelassen werden, selbst wenn die nationalen technischen Vorschriften voneinander abweichen.

36. Dies war Integration, ohne dass ein erschöpfendes europäisches Rezept für Likör festgelegt wurde.

37. Die gegenseitige Anerkennung verringerte die durch die jeweiligen nationalen Normen verursachte Abschottung, da ein Hersteller ein Produkt nicht mehr für jeden nationalen Markt neu konzipieren musste.

38. Außerdem verschob sich die Ausgangslage: Vielfalt blieb möglich, doch musste ein Staat nun bestimmte Hindernisse rechtfertigen, anstatt seine überlieferten Vorschriften als unhinterfragbaren Marktzugangspreis zu betrachten.

39. Diese Verschiebung hob die Regulierung nicht auf, da Interessen wie Gesundheit, fairer Handel und wirksamer Verbraucherschutz verhältnismäßige nationale Maßnahmen rechtfertigen können.

40. Auch ließ ein einziges Urteil die nationalen Normen nicht über Nacht verschwinden.

41. Verwaltungsbehörden mussten ihre Praxis überarbeiten, Gerichte mussten zwischen gerechtfertigten Schutzmaßnahmen und verschleierten Hindernissen unterscheiden, Unternehmen mussten lernen, wo die Anerkennung galt, und die europäischen Gesetzgeber konnten weiterhin entscheiden, dass gemeinsame Rechtsvorschriften erforderlich waren.

42. Die Harmonisierung ist dieser bewusstere Weg: Die Union legt in einem autorisierten Bereich gemeinsame Anforderungen fest, wobei sie manchmal über einem Mindeststandard nationalen Spielraum lässt und manchmal den größten Teil des Bereichs abdeckt.

43. Sie kann Hersteller und Bürger von 27 unterschiedlichen Compliance-Pfaden befreien, den Markt für ein bewährtes Konzept erweitern und Rechte grenzüberschreitend übertragbar machen.

44. Gleichzeitig erfordert jede gemeinsame Definition, jedes Anmeldesystem, jeder Rechtsbehelf und jeder technische Standard Investitionen in Compliance-Teams, Datenbanken, Verträge, Schulungen und Rechtsprechung.

45. Diese ergänzenden Investitionen erzeugen eine neue Pfadabhängigkeit auf europäischer Ebene.

46. Sobald Millionen von Transaktionen und Tausende von Verwaltungsabläufen auf einer gemeinsamen Regel beruhen, werden nationale Abweichungen kostspieliger, selbst wenn eine andere lokale Regelung für sich genommen attraktiv erscheint.

47. Dies ist nicht unbedingt eine Falle.

48. Stabile gemeinsame Regeln ermöglichen es einer Fluggesellschaft, ein Streckennetz zu planen, einem Unternehmen, über seinen Heimatmarkt hinaus zu verkaufen, und einem Reisenden, anerkannte Schutzmaßnahmen grenzüberschreitend in Anspruch zu nehmen.

49. Dieselbe Bindungskraft, die einige nationale Optionen ausschließt, eröffnet grenzüberschreitende Möglichkeiten, die durch ein fragmentiertes Recht bisher unerreichbar oder unsichtbar geblieben waren.

50. Europäische Vorschriften werden zudem nicht von einem einzigen Akteur auferlegt, der außerhalb der Mitgliedstaaten steht.

51. Im ordentlichen Gesetzgebungsverfahren schlägt in der Regel die Europäische Kommission Rechtsvorschriften vor, während sich das direkt gewählte Europäische Parlament und der Rat, der sich aus Ministern der nationalen Regierungen zusammensetzt, auf den Text einigen müssen.

52. Deutsche Interessen können über die Bundesregierung im Rat, über deutsche Abgeordnete, über Expertenkonsultationen sowie über die Mitwirkungsrechte von Bundestag und Bundesrat einfließen.

53. Artikel 23 des Grundgesetzes weist beiden Kammern des Bundes eine Rolle in europäischen Angelegenheiten zu und sieht eine besonders starke Einbindung der Länder vor, wenn deren Gesetzgebungsbefugnisse oder Verwaltungszuständigkeiten betroffen sind.

54. Die europäische Ebene durchzieht somit den deutschen Föderalismus, anstatt ihn lediglich zu überlagern.

55. Eine europäische Umweltrichtlinie kann beispielsweise von Vertretern des Bundes ausgehandelt, durch ein Bundesgesetz umgesetzt, von Landesbehörden durchgeführt, von Verwaltungsgerichten überprüft und nach einer Vorlage durch eines dieser Gerichte in Luxemburg ausgelegt werden.

56. Jede Stufe kann Fachwissen bewahren, doch jede Schnittstelle bringt auch Verzögerungen, Übersetzungsaufwand und mögliche Kompetenzstreitigkeiten mit sich.

57. Die im Vertrag verankerten Grundsätze der Zuständigkeitsübertragung, der Subsidiarität und der Verhältnismäßigkeit reagieren auf dieses Problem, indem sie hinterfragen, ob die Union überhaupt zuständig ist, ob Maßnahmen auf europäischer Ebene erforderlich sind und ob deren Ausgestaltung über das für das Ziel Notwendige hinausgeht.

58. Diese Grundsätze schränken die Zentralisierung ein, auch wenn vernünftige Institutionen und Regierungen hinsichtlich ihrer Anwendung stark unterschiedlicher Meinung sein können.

59. Das System hält folglich Einheit und Spezialisierung in einem ständigen Spannungsverhältnis: Eine gemeinsame Auslegung muss sich aus Gerichten und Verwaltungen ergeben, die für unterschiedliche Rechtsbereiche geschaffen wurden.

60. Diese Spannung wird am deutlichsten sichtbar, wenn ein nationales Verfassungsgericht nicht nur fragt, was europäisches Recht bedeutet, sondern auch, warum und innerhalb welcher Grenzen es überhaupt Geltung hat.

61. Deutschlands Antwort auf diese Frage hat sich durch eine Reihe von gerichtlichen Auseinandersetzungen gewandelt.

62. Im Jahr 1974 entschied das Bundesverfassungsgericht in der als „Solange I“ bekannten Entscheidung, dass deutsche Gerichte, solange die Europäische Gemeinschaft über keinen angemessenen Katalog von Grundrechten verfüge, Karlsruhe um eine Überprüfung von Gemeinschaftsmaßnahmen im Hinblick auf das Grundgesetz ersuchen könnten, nachdem sie die erforderliche europäische Auslegung eingeholt hätten.

63. Dieser Vorbehalt spiegelte die damalige Gemeinschaftsordnung wider, nicht aber eine ewige Definition deutscher Souveränität.

64. Unterdessen entwickelte der Gerichtshof Grundrechtsprinzipien aus den gemeinsamen Verfassungstraditionen der Mitgliedstaaten, und die europäischen Institutionen stärkten diesen Schutz schrittweise.

65. In der Entscheidung „Solange II“ von 1986 erkannte das deutsche Gericht diese Entwicklung an und erklärte, es werde eine solche Überprüfung nicht mehr vornehmen, solange der europäische Schutz insgesamt vergleichbar und wirksam bleibe.

66. Dies war weder eine bedingungslose Kapitulation noch eine Erklärung, dass sich zwei Rechtsordnungen gegenseitig ignorieren könnten.

67. Es handelte sich um einen wechselseitigen Prozess, in dem die Infragestellung die institutionelle Entwicklung förderte, die Entwicklung die deutsche Rechtslehre veränderte und die überarbeitete Rechtslehre eine tiefere Integration rechtlich absicherte.

68. Die Charta der Grundrechte, die 2009 mit dem Vertrag von Lissabon rechtsverbindlich wurde, fügte dieser weiterentwickelten Regelung einen schriftlichen europäischen Bezugspunkt hinzu.

69. Aus Sicht des Grundgesetzes ermächtigt Artikel 23 unter bestimmten verfassungsrechtlichen Voraussetzungen zur Teilnahme an der europäischen Integration und zur Übertragung hoheitlicher Befugnisse.

70. Aus Sicht des Unionsrechts verpflichtet der Vorrang jedes nationale Gericht dazu, wirksamen Unionsvorschriften den Vorrang einzuräumen, wenn widersprüchliches nationales Recht in deren Anwendungsbereich fällt.

71. Dieser Vorrang bedeutet in der Regel, die widersprüchliche nationale Vorschrift im konkreten Fall nicht anzuwenden, nicht jedoch, sie für alle anderen Zwecke aus dem Gesetzbuch zu streichen.

72. Der Gerichtshof betrachtet den Vorrang als notwendig, um zu verhindern, dass sich gemeinsame Verpflichtungen ändern, sobald ein Mitgliedstaat eine entgegenstehende Regelung erlässt.

73. Das Bundesverfassungsgericht akzeptiert den Vorrang grundsätzlich, stützt ihn jedoch auf die verfassungsrechtliche Ermächtigung Deutschlands und behält sich eine außerordentliche Überprüfung vor, ob europäische Institutionen die übertragenen Befugnisse offensichtlich überschritten oder in die geschützte verfassungsrechtliche Identität Deutschlands eingegriffen haben.

74. Juristen streiten über die Vereinbarkeit und die praktische Reichweite dieser Vorbehalte, und gelegentliche Konfrontationen zeigen, dass Zusammenarbeit nicht durch harmonische Formulierungen garantiert ist.

75. Dennoch sind die Vorbehalte als eng gefasste Schutzmaßnahmen konzipiert und nicht als allgemeine Erlaubnis für jedes deutsche Gericht, ein unwillkommenes europäisches Urteil zu missachten.

76. Gerade ihre Enge offenbart ein ernstzunehmendes Gegengewicht zur Sprache der Hierarchie: Das System beruht darauf, dass konkurrierende Ansprüche auf endgültige Autorität durch Zurückhaltung geregelt werden.

77. Die als „Recht auf Vergessenwerden II“ bekannte Entscheidung aus dem Jahr 2019 zeigte eine weitere Anpassung.

78. Wenn deutsche Behörden und Gerichte Vorschriften anwenden, die durch das europäische Recht vollständig harmonisiert wurden, erklärte das Bundesverfassungsgericht, dass es deren Handlungen in der Regel anhand der Grundrechte der Europäischen Union und nicht anhand der parallelen Rechte des Grundgesetzes beurteilen werde.

79. Karlsruhe behielt somit seine Rolle als Verfassungsgericht bei, änderte jedoch den von ihm angewandten Rechtsmaßstab und verpflichtete sich zur Zusammenarbeit mit Luxemburg.

80. Das Ergebnis ist eine Kompetenzverteilung nach Sachgebiet, Harmonisierungsgrad, Verfahrensweg und Quelle des geltend gemachten Rechts.

81. Die deutsche Fachgerichtsbarkeit fügt dieser verfassungsrechtlichen Auseinandersetzung eine weitere Ebene hinzu.

82. Sein föderales System gipfelt in getrennten obersten Gerichten für die ordentliche, Verwaltungs-, Finanz-, Arbeits- und Sozialgerichtsbarkeit, die jeweils mit untergeordneten Gerichten und einer eigenständigen Rechtspraxis verbunden sind.

83. Das Bundesverfassungsgericht steht abseits dieser Zweige und entscheidet über verfassungsrechtliche Fragen, anstatt als allgemeines Berufungsgericht zu fungieren.

84. Das europäische Recht hebt diese Trennungen nicht auf, wenn es in einen Rechtsstreit über einen Arbeitsplatz, einen Steuerbescheid, eine Rente, eine Baugenehmigung oder einen Kaufvertrag eingreift.

85. Ein Gericht in jedem dieser Bereiche kann mit Unionsrecht konfrontiert werden und, sofern die Voraussetzungen des Vertrags erfüllt sind, eine Auslegungsfrage nach Luxemburg richten.

86. Diese Konzeption bewahrt das Fachwissen hinsichtlich der Sachverhalte und innerstaatlichen Rechtsauffassungen im Zusammenhang mit einer gemeinsamen europäischen Vorschrift.

87. Sie birgt jedoch auch das Risiko, dass verschiedene Instanzen, Regionen oder Mitgliedstaaten die europäische Problematik zu unterschiedlichen Zeitpunkten erkennen oder unterschiedlich formulieren.

88. Das Vorabentscheidungsverfahren fördert die Einheit, indem es ihnen einen gemeinsamen Ausleger zur Seite stellt, doch die in Luxemburg eingehenden Fragen tragen die Prägung spezifischer nationaler Rechtsstreitigkeiten.

89. Eine einheitliche Auslegung beseitigt daher nicht die institutionelle Vielfalt; sie organisiert vielmehr den Austausch über diese hinweg.

90. Nationale Rechtssysteme stellen in der Regel auch die Verfahren und Rechtsbehelfe bereit, durch die europäische Rechte durchgesetzt werden.

91. Die europäische Rechtslehre schränkt diese verfahrensrechtliche Autonomie ein, indem sie unter anderem verlangt, dass nationale Vorschriften Ansprüche aus dem Unionsrecht nicht ungünstiger behandeln als vergleichbare innerstaatliche Ansprüche oder die Ausübung europäischer Rechte praktisch unmöglich oder übermäßig erschweren.

92. Die Europäische Kommission kann gesondert Vertragsverletzungsverfahren einleiten, wenn ein Mitgliedstaat seinen Verpflichtungen nicht nachkommt.

93. Dennoch finden die meisten Begegnungen mit dem europäischen Recht über nationale Sachbearbeiter, Inspektoren, Behörden, Rechtsanwälte und Richter statt, die Ämter und Abläufe nutzen, die bereits vor den vor ihnen geltenden Unionsvorschriften bestanden.

94. Eine formal einheitliche Vorschrift kann folglich zu Ungleichheiten hinsichtlich Geschwindigkeit, Kosten und praktischer Zugänglichkeit führen.

95. Diese Tatsache schränkt die pauschale Behauptung ein, dass die Harmonisierung ein einheitliches Recht für alle schafft.

96. Gemeinsame Vorschriften können zwar Grenzkosten beseitigen, lassen sich jedoch in manche nationale Institutionen leichter integrieren als in andere.

97. Ein detaillierter, einheitlicher Standard kann zudem lokale Experimente unterbinden, die möglicherweise eine bessere Lösung aufgezeigt oder echten regionalen Unterschieden Rechnung getragen hätten.

98. Die gegenseitige Anerkennung lässt mehr Raum für Vielfalt, verlangt jedoch von den Rechtsordnungen, dass sie auf Schutzmaßnahmen vertrauen, die sie nicht selbst konzipiert haben und deren Bewertung ihnen möglicherweise schwerfällt.

99. Eine Mindestharmonisierung bewahrt nationale Ergänzungen, auch wenn diese Ergänzungen einen Teil der Komplexität wiederherstellen können, die durch gemeinsame Regeln eigentlich verringert werden sollte.

100. Eine maximale Harmonisierung bietet grenzüberschreitend größere Vorhersehbarkeit, schränkt jedoch die Möglichkeit eines Mitgliedstaats ein, unterschiedlich zu reagieren, selbst wenn lokale Präferenzen stark ausgeprägt sind.

101. Es gibt keinen kontextunabhängigen Punkt, an dem Einheit gegenüber Spezialisierung vorzuziehen ist.

102. Die Antwort hängt von grenzüberschreitenden Ausstrahlungseffekten, dem Wert von Experimenten, der Durchsetzungskapazität, Verteilungseffekten und den Folgen unvereinbarer Vorschriften ab.

103. Ein europäischer Weg wird auch nicht allein deshalb unumkehrbar, weil sich um ihn herum ergänzende Institutionen entwickelt haben.

104. Europäische Gesetzgeber können Sekundärrecht durch die in den Verträgen vorgesehenen Verfahren ändern oder aufheben.

105. Der Gerichtshof kann frühere Auslegungen differenzieren oder revidieren, wenn neue Rechtsstreitigkeiten Konsequenzen offenbaren, denen die alte Auslegung nicht angemessen Rechnung getragen hat, obwohl die Rechtssicherheit gegen eine abrupte Kehrtwende spricht.

106. Nationale Gesetzgeber können den Ermessensspielraum nutzen, den eine Richtlinie lässt, und Verwaltungen können Durchsetzungsmethoden ändern, ohne das gemeinsame Ziel aufzugeben.

107. Ausnahmeregelungen, Übergangsfristen, Klauseln zur gegenseitigen Anerkennung und Mindeststandards können kontrollierte Unterschiede innerhalb eines gemeinsamen Rahmens bewahren.

108. Eine Vertragsrevision bietet einen tiefgreifenderen, aber weitaus anspruchsvolleren Weg, da sie Verhandlungen wieder aufrollt, auf die sich viele Staaten und Institutionen stützen.

109. Jeder Weg ist mit Umstellungskosten verbunden, und diese Kosten verteilen sich ungleichmäßig auf Bürger, Unternehmen, Regierungen und Berufsgruppen.

110. Akteure, die das bestehende System beherrschen, gewinnen daraus Fachwissen und Einfluss, während potenzielle Nutznießer einer noch nicht realisierten Alternative verstreut und schwer zu organisieren sein können.

111. Die daraus resultierende Stabilität kann fest verankerte Erwartungen und grenzüberschreitende Zusammenarbeit schützen, sie kann jedoch auch dazu führen, dass eine mangelhafte Regelung bestehen bleibt, nachdem der ursprüngliche Kompromiss an Unterstützung verloren hat.

112. Die Pfadabhängigkeit liegt hier nicht in der Unfähigkeit zur Veränderung, sondern darin, wie die bisherige Integration beeinflusst, wer zustimmen muss, was neu aufgebaut werden muss und welche Alternativen glaubwürdig bleiben.

113. Der Sturgeon-Rechtsstreit macht diese Veränderung greifbar.

114. Eine Lücke im Wortlaut einer europäischen Verordnung wurde zunächst zum Gegenstand einer Klage vor einem deutschen Gericht, dann zu einer gemeinsamen europäischen Auslegung und schließlich zu einem Teil der Erwartungen im Zusammenhang mit dem Flugverkehr innerhalb der Union.

115. Fluggäste erhielten einen übertragbaren Anspruch, während Fluggesellschaften die Entschädigung bei Verspätungen im Rahmen der durch das Urteil geschaffenen Regelung einkalkulieren, dokumentieren und gerichtlich durchsetzen mussten.

116. Deutschland konnte danach nicht einfach durch eine Änderung seines Bürgerlichen Gesetzbuchs wieder eine abweichende nationale Regelung für deutsche Fluggesellschaften einführen.

117. Der europäische Gesetzgeber konnte die gemeinsame Regelung weiterhin neu gestalten, Gerichte konnten ihre Grenzen präzisieren, und Fluggesellschaften konnten ihren Betrieb oder ihre Verträge innerhalb dieser Grenzen anpassen.

118. Die Entscheidung schloss daher den Handlungsspielraum nicht so sehr, sondern verlagerte vielmehr wichtige Entscheidungen von der nationalen Ebene in ein Netzwerk gemeinsamer Institutionen.

119. Unterhalb dieses Netzwerks setzten das deutsche Privatrecht, der Föderalismus, die Fachgerichte, die Verwaltungspraxis und die verfassungsrechtlichen Garantien ihre eigene Geschichte fort.

120. Inwieweit kann sich also ein Teil eines Landes von seinem überlieferten Rechtsweg entfernen, wenn er vier Jahrzehnte lang eine konkurrierende Ordnung aufbaut, und was bleibt bestehen, wenn sich die beiden Wege wieder treffen?