8.8 – A barátságos értelmezés határai – Die Grenzen der wohlwollenden Lesart

1. 1974-ben egy kelet-német állampolgár, aki kinyitotta a köztársaság újonnan átdolgozott alkotmányát, néhány oldalnyi távolságra két ígéretet is találhatott.

2. A 20. cikk kimondta, hogy a nők és a férfiak egyenlő jogokkal és azonos jogállással rendelkeznek a közélet, a kormányzati élet és a magánélet minden területén.

3. Az 1. cikk a politikai vezetést a munkásosztálynak és annak marxista-leninista pártjának tulajdonította, egy olyan megfogalmazás, amely alkotmányos szintre emelte az uralkodó Szocialista Egységpárt felsőbbrendűségét.

4. Mindkét rendelkezés valós tényeket írt le a Német Demokratikus Köztársaságról, és ha az egyiket elolvassuk, a másikat pedig figyelmen kívül hagyjuk, torz képet kapunk a történelemről.

5. Az egyenlőségi záradék olyan programot fogalmazott meg, amely már megváltoztatta az oktatást, a foglalkoztatást, a családjogot és a mindennapi elvárásokat több millió nő számára.

6. A vezetői záradék meghatározta azt a határt, amelyet ezek a változások nem léphettek át: az állampolgárok új jogosultságokat kaphattak anélkül, hogy önálló hatalmat szereztek volna azok meghatározására, érvényesítésére vagy a párt-állammal szembeni felülvizsgálatára.

7. Ez az egymás mellé állítás rávilágít arra a veszélyre, hogy egy egész jogrendet a legvonzóbb szabályai alapján ítéljünk meg.

8. Egy törvény progresszív lehet abban, amit biztosít, egy intézmény hatékonyan tudhatja biztosítani ennek egy részét, és a környező rendszer mégis megtagadhatja azokat a jogi biztosítékokat, amelyek révén egy jog a kormányzattal szembeni védelmet nyújt.

9. Ezek nem ellentmondó ítéletek, mert a jog különböző rétegeire vonatkoznak.

10. A nehéz feladat az, hogy mindegyik réteget egyszerre láthatóvá tegyünk.

11. Vegyük például a nők fizetett munkáját, amely az egyik legerősebb érv a kelet-német szociálpolitika kedvező értelmezése mellett.

12. Az első kelet-német alkotmány 1949-ben hirdette meg az egyenlőséget, és az állam ezt követően a foglalkoztatást, a képzést, az anyavédelmet és a kiterjedt állami gyermekgondozást arra a várakozásra alapozva építette ki, hogy a nők bért fognak keresni.

13. Az 1980-as évekre a munkaképes korú nők több mint kilenc tizede volt foglalkoztatott vagy tanuló, ami olyan szintet jelentett, hogy a dolgozó anya inkább a mindennapi valóság része lett, mint kivétel.

14. A bölcsődék, óvodák, iskolai napközik, munkahelyi szolgáltatások és a jogilag védett foglalkoztatás nem csupán ideológiai állításokat díszítettek.

15. Megváltoztatták a gyermekes nők előtt álló megvalósítható választási lehetőségeket azáltal, hogy csökkentették a munkavégzéssel járó időigényt, kockázatot és magánkiadásokat.

16. Ez a lehetőségek terének valódi kiterjesztése.

17. Emellett olyan tartós készségeket, nyugdíjjogosultságokat, munkahelyi kapcsolatokat és gazdasági függetlenségre vonatkozó elvárásokat is teremtett, amelyek nem szűntek meg, amikor az azokat támogató állam eltűnt.

18. Ha ezeket az eredményeket puszta propagandának minősítenénk, pontosan azt a hibát ismételnénk meg, amelyet az útelemzés éppen megakadályozni hivatott: összetévesztenénk egy intézmény eredetét vagy motivációját annak hatásainak teljes körével.

19. A szocialista elkötelezettségek fontosak voltak, de ugyanúgy fontosak voltak a munkaerőhiány, a termelési célok, a demográfiai aggodalmak, valamint a kormány azon szándéka is, hogy szinte minden munkaképes felnőttet bevonjon a szervezett gazdaságba.

20. Egy politika egyszerre szolgálhatja az állampolgárok érdekeit és az állam kapacitását.

21. Az intézményi csomagot azonban nem annyira a gondozási feladatok nők és férfiak közötti újraelosztása, mint inkább annak lehetővé tétele érdekében alakították ki, hogy a nők fizetett munkát is vállalhassanak azok mellett a felelősségek mellett, amelyek nagyrészt továbbra is őket terhelték.

22. Egy 1970-es kelet-német időfelhasználási tanulmány a heti 47 órányi háztartási munka közül nagyjából 37 órát a nőknek tulajdonított.

23. Még a széles körű gyermekgondozási szolgáltatások mellett is általában a nők szervezték a bevásárlást, a megbeszélt időpontokat, az étkezéseket, valamint a gyermekek napi közlekedését az otthon és az állami intézmények között.

24. Ennek következtében lényegesen kevesebb szabadidejük volt, mint a férfiaknak, miközben az áruhiányok miatt a rutin jellegű ellátás további időrablóvá válhatott.

25. A formális munkavállaló tehát nem volt nemtől független; a társadalomban előnyben részesített figura gyakran a dolgozó anya volt.

26. A kifejezetten az anyáknak szóló juttatások enyhítették a tényleges terhet, de egyúttal megerősíthették azt a feltételezést is, hogy ez a teher eleve az anyákra hárul.

27. Ez a komplementaritáson alapuló pályafüggőség: a gyermekgondozási intézmények, a munkahelyi szabályok, a családi juttatások és az örökölt háztartási normák elég jól illeszkedtek egymáshoz ahhoz, hogy fenntartsák a nők magas foglalkoztatási arányát anélkül, hogy kényszerítették volna a fizetetlen munka egyenlő megosztását.

28. Miután ez a rendszer normává vált, egy elem reformja nem járt automatikusan a többi átalakulásával.

29. Ugyanez a mintázat jelent meg a karrierpályákon is.

30. A nők beléptek a szakképzett foglalkozásokba és számos középvezetői pozícióba, mégis ritkábban fordultak elő az ipari és politikai hierarchiák csúcsán, ahol az előrelépéshez időre, párt iránti lojalitásra és olyan hálózatokhoz való hozzáférésre volt szükség, amelyeket továbbra is a férfiak uraltak.

31. Az átlagkeresetek is alacsonyabbak maradtak, az „egyenlő munkáért egyenlő bér” jogi elve ellenére, részben azért, mert a munkakörök, az ágazatok, a műszakok, a bónuszok és a vezető pozíciók egyenlőtlenül oszlottak el.

32. Mindez nem vonja kétségbe a bérek, a képesítések vagy a gyermekgondozás értékét.

33. Csak a vizsgált állítást változtatja meg.

34. Ha az egyenlőség a foglalkoztatáshoz való hozzáférést jelenti, akkor a kelet-német eredmények jelentős sikert mutatnak; ha viszont az idő feletti egyenlő rendelkezést, összehasonlítható előrelépést és a szabályok feletti egyenlő befolyást jelenti, akkor az eredmények sokkal gyengébbek.

35. Ez a megkülönböztetés nem szimantikai kiskapu, hanem egy ok-okozati térkép, amely megmutatja, hol támogatták a jogosultságot, és hol szakadt meg az útja.

36. Ez megakadályozza azt is, hogy a Nyugat-Németországgal való összehasonlítás olyan versengéssé váljon, amelyben egy kedvező statisztikai adat minden kérdést eldönt.

37. Nyugat-Németország Alaptörvénye 1949-ben kinyilvánította a nők és férfiak egyenlőségét, de az örökölt polgári jog nagy része továbbra is a férfi mint családfenntartó és a nő mint háztartásbeli szerepkörét rögzítette.

38. A parlament elmulasztotta az Alaptörvényben előírt határidőt a családjog összehangolására, és az Egyenlő Jogokról szóló törvényt csak 1957-ben fogadták el.

39. Még ez a reform is fenntartotta az apa döntő szavazati jogát a gyermekek ügyében, amíg a Szövetségi Alkotmánybíróság 1959-ben el nem utasította azt.

40. A házassági szerepek jogilag előírt megosztása csak az 1977-ben hatályba lépett házassági és családjogi reformmal szűnt meg.

41. Itt látható a nyugati út sajátos kettőssége az alkotmányos szöveg és a társadalmi gyakorlat között.

42. A liberális elvektől a megélt egyenlőségig vezető út nem volt zökkenőmentes, és a változáshoz szükség volt a nőszervezetek, a peres felek, a változó munkaerőpiacok, a politikai konfliktusok és az alkotmánybírósági ítéletek nyomására.

43. Az összehasonlítás ezért nem eredményez olyan őszinte sorrendet, amelyben minden keleti reform csupán kozmetikai jellegű lett volna, míg minden nyugati reform a demokrácia természetes kibontakozása.

44. A legmarkánsabb különbség nem abban állt, hogy az írott jog valaha is lemaradt-e a valóságtól – hiszen ez mindkét államban így volt –, hanem abban, hogy mit tehettek az állampolgárok, amikor a hivatalos állítások és a kormányzati intézkedések eltértek egymástól.

45. A Német Szövetségi Köztársaságban az egyenlőségi záradék közvetlenül kötelező erejű joggá vált egy pluralista politikai rend keretein belül, és a peres felek a jogszabályok érvénytelenítésére jogosult bíróságok elé vihették vitáikat.

46. Ez a mechanizmus nem garantálta a gyors igazságszolgáltatást – amint azt a diszkriminatív szabályok hosszú ideig tartó fennmaradása is bizonyítja –, de létrehozott egy hivatalos útvonalat, amelyen keresztül az alkotmányos ígéret felboríthatta a szokásos jogi eljárást.

47. A kelet-német alkotmányok is használták a bírói függetlenség nyelvezete.

48. Az intézményi keret másfajta erőt kölcsönzött ennek a nyelvezetnek.

49. A rendszer elutasította a hatalmi ágak szétválasztását, a bírákat mandátumra választották meg, és egy centralizált struktúrán belül voltak elszámoltathatók, továbbá nem létezett független alkotmánybíróság, amelyen keresztül az állampolgárok törvényeket semmisíthettek volna meg.

50. A közigazgatási aktusok bírósági felülvizsgálata a köztársaság történelmének nagy részében hiányzott, és csak a végéhez közeledve jelent meg szűk körben.

51. Ezt a tényt nem szabad túlzásba vinni azzal az állítással, hogy minden kelet-német peres ügyet egy pártfunkcionárius döntött el.

52. A bíróságok, a munkahelyi konfliktuskezelő bizottságok és a szomszédsági választottbírósági testületek nagyszámú polgári, családi, munkaügyi és kisebb büntetőjogi vitát tárgyaltak, amelyek közül sok olyan volt, amely jelentős mozgásteret hagyott a jogi szakembereknek a hétköznapi konfliktusok megoldására.

53. A vásárlásra, a válásra, a tartásdíjra vagy a munkahelyi nézeteltérésre vonatkozó kiszámítható szabályok elengedhetetlenek voltak a mindennapi élethez, és az állam nem kezelhette mindet politikai színjátékként.

54. Ez a hétköznapi működés segít megmagyarázni, miért érezhették az állampolgárok úgy, hogy a jog az egyik esetben hasznos, a másikban viszont védtelen.

55. A döntő határ akkor jelent meg, amikor egy vita érintette a kormánypárt hatalmát, a biztonsági apparátust, a nem engedélyezett szervezeteket, a nyilvános ellenzéki véleménynyilvánítást vagy a kivándorlás jogát.

56. Ilyenkor a bírák írásbeli függetlensége ütközött a toborzással, a képzéssel, a karrierirányítással, a központosított irányítással és a szocialista párthűség elvárásával.

57. A jog már nem állt a politikai hatalom mellett annak ellenőrzőjeként, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai hatalom egyik eszközévé vált, amelyen keresztül az ellenzéket besorolta és szankciókat rótt ki.

58. Ez a mechanizmus mélyebb volt, mint a felülről érkező telefonhívás által kiváltott alkalmi korrupció.

59. A pártvezetés, az ügyészségi felügyelet, az igazságszolgáltatási adminisztráció, a korlátozott ügyvédi tevékenység, a politikai bűncselekmények és a titkosszolgálati nyomozás egymást kiegészítő felépítésében rejlett.

60. Ahhoz, hogy megértsük, milyen hatással volt ez a rendszer a látszólag liberális reformokra, az összehasonlítást a nők munkájáról és a családpolitikáról át kell terelnünk arra a különösen sokat eláruló területre, ahol a magánélet, a közszervezetek és a politikai lojalitás találkoztak.

61. A homoszexualitást szabályozó törvény ilyen próbatételt jelent, mivel a kelet-német reform egyrészt jelentős következményekkel járt, másrészt élesen korlátozott volt.

62. 1950-ben a kelet-német bíróságok elutasították a 175. § náci kiterjesztését, és visszatértek az azt megelőző szűkebb értelmezéshez, bár a felnőtt férfiak közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat továbbra is büntetendő maradt.

63. Az 1968-ban bevezetett büntető törvénykönyv már nem minősítette bűncselekménynek a felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló azonos neműek közötti kapcsolatokat.

64. 151. §-a mindazonáltal magasabb korhatárt írt elő az azonos neműek közötti magatartásra, mint a heteroszexuális magatartásra, és ez a nőkire éppúgy vonatkozott, mint a férfiakra.

65. A törvényhozás 1988-ban hatályon kívül helyezte ezt az egyenlőtlen rendelkezést, és a változás 1989-ben lépett hatályba.

66. Nyugat-Németország csak az 1969-es reformig szüntette meg a felnőtt férfiak közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló kapcsolatok büntethetőségét, évekig fenntartotta a további diszkriminatív rendelkezéseket, és végül 1994-ben törölte a 175. §-t.

67. Ebből a szempontból az az állam, amelynek jogrendje 1990-ben megszűnt, hamarabb elhagyta a régebbi, büntető jellegű irányvonalat, mint az az állam, amelynek joga dominánssá vált.

68. Ez a tény cáfolja mindazokat az elméleteket, amelyek minden liberális eredményt a nyugati politikai rendszernek, minden regresszív eredményt pedig a keleti rendszernek tulajdonítanak.

69. Ugyanakkor nem támasztja alá az ellenkező elméletet sem.

70. A magánéletben tanúsított magatartás dekriminalizálása ugyan eltávolított egy súlyos fenyegetést, de nem biztosított a leszbikus és meleg állampolgárok számára biztonságos szabadságot a publikáláshoz, a gyülekezéshez, független szervezetek létrehozásához vagy a hivatalos politika megkérdőjelezéséhez.

71. Az aktivisták az 1980-as években néha korlátozott menedéket találtak a protestáns egyházakban, és a hivatalos hozzáállás változása lehetőségeket teremtett, ám az autonóm szervezetek továbbra is megfigyelés és politikai ellenőrzés alatt álltak.

72. Az állam így kiszélesíthette a magánélet egyik területét, miközben a kollektív cselekvés kapuit szűken tartotta.

73. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert a tartós jogi mozgalmaknak nem csupán a hatóságok toleranciájára van szükségük; szükségük van a kommunikációra, az egyesülésre, a nyilvános vitára és olyan intézményekre, amelyek képesek ellenállni a visszalépésnek.

74. Egy jogi reform javíthat az emberek életén akkor is, ha kedvezményezettjei nem tudnak biztonságosan szerveződni ahhoz, hogy a változás szerzői jogát maguknak tulajdonítsák, vagy meghatározzák annak következő lépését.

75. Ha ezt a reformot irreálisnak neveznénk, tagadnánk gyakorlati hatását, míg ha szabadságnak neveznénk, figyelmen kívül hagynánk, ki ellenőrizte annak hatókörét.

76. Kelet-Németország 1972-es abortusz törvénye egy hasonló, de nem azonos mintát mutat.

77. Lehetővé tette a nők számára, hogy a terhesség első tizenkét hetében döntsenek az abortuszról, és a beavatkozást a közegészségügyi ellátás részévé tette.

78. A szabály közvetlenebb módon bővítette a testi és gazdasági lehetőségeket, mint amennyire azt pusztán az egyenlőség kinyilvánítása képes lett volna.

79. Emellett egy olyan államból származott, amely a nők foglalkoztatását, a családpolitikát, a demográfiai tervezést és az egészségügyi igazgatást egyetlen kormányzati projektbe egyesítette.

80. Az általában egyhangú Népi Kamarában az egyetlen ellenszavazatok a Kereszténydemokrata blokk tagjaitól érkeztek; ez a ritka, nyilvánvaló nézeteltérés egyrészt valódi erkölcsi konfliktust tárt fel, másrészt a kamara szokásos, nyílt viták hiányát is megmutatta.

81. Nyugat-Németország útja ismét cáfolja a liberalizáció fokozatos előrehaladásának egyszerű kronológiáját.

82. A parlament 1974-ben elfogadta az első trimeszterre vonatkozó modellt, de a Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ben annak központi részeit érvénytelenítette, és az 1976-os megállapodás visszatért az indikációkon alapuló rendszerhez.

83. Az alkotmányossági felülvizsgálat így védte a meg nem született élet fogalmát, miközben szűkítette azt a választási lehetőséget, amelyet a parlamenti többség a terhes nőknek biztosítani kívánt.

84. Ugyanaz az intézmény, amely feloldhatta az örökölt diszkriminációt, bezárhatta az újonnan megnyílt utat is.

85. A független felülvizsgálat a vitatható korlátozás mechanizmusa, nem pedig olyan gépezet, amely automatikusan társadalmi-liberális eredményeket hoz létre.

86. Demokráciában betöltött értéke a hatalommal szembeni, indokolt, jogilag korlátozott ellenállásban és a folyamatos kihívás lehetőségében rejlik, nem pedig abban, hogy garantálja, hogy minden döntés egy ideológiai irányba mutasson.

87. A kelet-német ellentét nem annyira a hivatalos indokok meglétében rejlett, mint inkább egy olyan független fórum hiányában, amely képes lett volna arra, hogy a kormánypártot felelősségre vonja a felsőbbrendű jog egy rivális értelmezése alapján.

88. Ez a hiány egyértelművé vált, amikor a polgárok vitatták az 1989. májusi önkormányzati választások bejelentett eredményeit.

89. Miután a megfigyelők eltéréseket dokumentáltak, és csalási vádak terjedtek el, az állam nem engedélyezte, hogy egy rendes jogi vizsgálat a bizonyítékokat kövesse, bárhová is vezessenek azok.

90. A biztonsági vezetés utasította a tisztviselőket, hogy fogadják be a panaszokat, majd később azt válaszolják, hogy nem találtak bűncselekményre utaló jeleket.

91. Ebben az esetben a végrehajtási lánc visszafelé haladt: a kívánt politikai következtetésből indult ki, és ahhoz igazodott a jogi válasz.

92. Az eset nem volt reprezentatív minden tartásdíj-vitára vagy válásra nézve, de pontosan azon a ponton volt jellemző a rendszerre, ahol a jogszerűség fenyegette a kormányzó hatalmat.

93. A politikai büntetőeljárásokat az Állambiztonsági Minisztérium készíthette elő és hangolhatta össze a párt magas rangú tisztségviselőivel, így a védőügyvédeknek és a bíráknak alig maradt mozgásterük az előre meghatározott kimenetelek megváltoztatására.

94. Az ellenséges agitáció, a közrend megzavarása, a jogosulatlan határátlépés vagy az állam elleni támadások köré épített bűncselekmények a politikai határokat büntetőjogi besorolásokká alakították át.

95. A megfigyelés hatása túlmutatott azokon, akiket végül vád alá helyeztek, mivel a megfigyelés lehetősége megváltoztatta a beszéd, a találkozás, a levelezés vagy a távozási kérelem benyújtásának várható költségeit.

96. Ez a szervezett előrejelzés által kiváltott pályafüggőség volt.

97. A korábbi beavatkozások megtanították az állampolgároknak, mi vonzza a figyelmet, míg a besúgóhálózatok, a személyi akták, a szakmai szankciók és az ügyészi gyakorlat a jövőbeli óvatosságot ésszerűvé tették anélkül is, hogy minden egyes esetben új utasításra lett volna szükség.

98. Az ebből fakadó hallgatás ezután a beleegyezés bizonyítékaként hivatkozhatóvá vált, segítve a politikai rendet abban, hogy fenntartsa azt a látszatot, amelytől legitimitási igénye függött.

99. A magánéletben való alkalmazkodás sok ember számára teret biztosított a barátságok, a munka, a család, a humor és a csendes nonkonformizmus számára, így a történelem nem redukálható pusztán folyamatos terrorra.

100. Azonban a hétköznapi élet kialakításának képessége nem egyenértékű az állammal szembeni ellenállás jogilag védett képességével.

101. A kelet-német jogi változásokra vonatkozó komoly alternatív magyarázat az, hogy a munkát elsősorban az anyagi szükségszerűség, nem pedig az emancipációs elv végezte el.

102. A munkaerőhiány egyértelműen ösztönözte a nők foglalkoztatását, a demográfiai célok alakították a családpolitikát, a párt ideológiai célkitűzései pedig befolyásolták a szexuális és reproduktív szabályozást.

103. A motivációk azonban nem merítik ki a mechanizmusokat és a következményeket.

104. Egy részben a termelési terv teljesítése érdekében épített bölcsőde is használható időt biztosított a szülőknek, éppúgy, ahogy egy felülről elrendelt hatályon kívül helyezés is eltörölte a büntetőjogi szankciót.

105. Az erőteljesebb kritika azt kérdezi, ki határozta meg az ellátás tartalmát, elutasíthatták-e a kedvezményezettek az ahhoz kapcsolódó elvárásokat, és milyen jogorvoslat állt rendelkezésre, amikor a közigazgatás a támogatást nyomásgyakorlássá alakította.

106. Ez elválasztja az apai gondoskodást a kikényszeríthető állampolgárságtól anélkül, hogy úgy tenné, mintha a gondoskodásnak ne lenne értéke.

107. Ezenkívül a nyugat-német példát is ugyanazon elemzési keretbe helyezi.

108. A piaci kereslet a nőket a munkaerőpiacra vonzhatta, míg az adószabályok, a korlátozott gyermekgondozás és a férfi kenyérkereső modell ellenkező irányba hatott; az alkotmányos jogok lehetővé tehették a kihívásokat, míg a hagyományos törvények és a bírósági értelmezések késleltették a változást.

109. Egyik állam sem rendelkezett egyetlen, „haladás” nevű fő változóval.

110. Mindkettő ötvözte a jogszabályokat, az adminisztratív kapacitást, a társadalmi normákat, a gazdasági ösztönzőket, a szervezett érdekcsoportokat és a jogorvoslati lehetőségeket, de a kombinációk abban különböztek egymástól, hogy ki tudta azokat megtámadni.

111. A tisztességes összehasonlítás ezért aszimmetrikus marad, anélkül, hogy egyoldalúvá válna.

112. A szabad választások, a független bíróságok és a védett ellenzék hiánya Kelet-Németországban nem ellensúlyozható a gyermekgondozási helyekkel vagy egy korábbi büntetőjogi reformmal, mert ezek a jellemzők a hatalomra vonatkozó más kérdésekre adnak választ.

113. Ezzel szemben az autoriter uralom nem teszi illúzióvá minden iskolai helyet, foglalkoztatási garanciát, válási szabályt vagy egészségügyi jogosultságot.

114. Az erkölcsi ítélet pontosabbá válik, ha követi az ok-okozati rétegeket, ahelyett, hogy azokat egy nemzeti pontszámba sűrítené.

115. Egy elszigetelt szabály szintjén a változáshoz esetleg csupán egy jogszabályi törlésre van szükség.

116. A mindennapi cselekvőképesség szintjén viszont épületekre, képzett személyzetre, költségvetésekre, munkaadókra és évtizedek alatt felhalmozódott elvárásokra lehet szükség.

117. Az állampolgárság szintjén pedig olyan intézményekre is szükség van, amelyek révén az emberek szembeszállhatnak azokkal a tisztviselőkkel, akik mindezeket a rendelkezéseket értelmezik.

118. Ezek a rétegek különböző mértékű könnyedséggel változnak, amikor egy politikai rend összeomlik.

119. Egy törvényt egyik napról a másikra hatályon kívül lehet helyezni, a szakmai kultúrát csak lassan lehet átalakítani, és az óvatosság szokása túlélheti azt a hivatalt, amely egykor az óvatosságot célszerűvé tette.

120. Amikor 1990-ben a két német jogi út találkozott, a döntő kérdés ezért nem az volt, hogy melyik oldal rendelkezett a hosszabb listával a dicséretre méltó rendelkezések közül, hanem hogy mely szabályok voltak átvihetők, mely intézmények rendelkeztek saját támogató hálózatokkal, és kinek volt hatalma és ideje választani közöttük.

1. Im Jahr 1974 fand ein ostdeutscher Bürger, der die neu überarbeitete Verfassung der Republik aufschlug, innerhalb weniger Seiten zwei Versprechen.

2. Artikel 20 erklärte, dass Frauen und Männer in allen Bereichen des öffentlichen, staatlichen und privaten Lebens gleiche Rechte und denselben rechtlichen Status hätten.

3. Artikel 1 wies der Arbeiterklasse und ihrer marxistisch-leninistischen Partei die politische Führung zu – eine Formulierung, die die Vorherrschaft der regierenden Sozialistischen Einheitspartei verfassungsrechtlich festschrieb.

4. Beide Bestimmungen beschrieben eine reale Gegebenheit in der Deutschen Demokratischen Republik, und das Lesen der einen unter Ausblendung der anderen führt zu einem verzerrten Geschichtsbild.

5. Die Gleichstellungsklausel drückte ein Programm aus, das bereits das Bildungswesen, die Arbeitswelt, das Familienrecht und die alltäglichen Erwartungen für Millionen von Frauen verändert hatte.

6. Die Führungsklausel legte die Grenze fest, die diese Veränderungen nicht überschreiten durften: Die Bürger konnten neue Ansprüche erhalten, ohne eine eigenständige Macht zu erlangen, diese gegenüber dem Parteistaat zu definieren, durchzusetzen oder zu revidieren.

7. Diese Gegenüberstellung macht die Gefahr deutlich, eine gesamte Rechtsordnung anhand ihrer attraktivsten Regeln zu beurteilen.

8. Ein Gesetz kann in dem, was es gewährt, fortschrittlich sein, eine Institution kann einen Teil dieser Gewährung wirksam umsetzen, und das umgebende System kann dennoch die rechtlichen Garantien verweigern, durch die ein Recht zu einem Schutzschild gegen den Staat wird.

9. Das sind keine widersprüchlichen Urteile, da sie sich auf verschiedene Ebenen des Rechts beziehen.

10. Die schwierige Aufgabe besteht darin, alle Ebenen gleichzeitig im Blick zu behalten.

11. Betrachten wir die Erwerbsarbeit von Frauen, eines der überzeugendsten Argumente für eine wohlwollende Interpretation der ostdeutschen Sozialpolitik.

12. Die erste ostdeutsche Verfassung hatte 1949 die Gleichberechtigung verkündet, und der Staat baute in der Folge Beschäftigung, Ausbildung, Mutterschutz und eine umfassende öffentliche Kinderbetreuung auf, ausgehend von der Erwartung, dass Frauen ein Einkommen erzielen würden.

13. In den 1980er Jahren waren mehr als neun von zehn Frauen im erwerbsfähigen Alter berufstätig oder in Ausbildung – ein Niveau, das die berufstätige Mutter eher zur Regel als zur Ausnahme machte.

14. Krippen, Kindergärten, schulische Tagesbetreuung, betriebliche Betreuungsangebote und gesetzlich geschützte Beschäftigung waren mehr als nur eine ideologische Floskel.

15. Sie veränderten die realistischen Wahlmöglichkeiten einer Frau mit Kindern, indem sie den Zeitaufwand, das Risiko und die privaten Kosten reduzierten, die mit der Ausübung einer Erwerbstätigkeit verbunden waren.

16. Das ist eine echte Erweiterung des Möglichkeitsraums.

17. Außerdem schufen sie dauerhafte Qualifikationen, Rentenansprüche, Beziehungen am Arbeitsplatz und Erwartungen an wirtschaftliche Unabhängigkeit, die nicht verschwanden, als der Staat, der sie unterstützt hatte, wegfiel.

18. Diese Errungenschaften als bloße Propaganda zu bezeichnen, würde genau den Fehler wiederholen, den eine Pfadanalyse verhindern soll: den Ursprung oder das Motiv einer Institution mit der gesamten Bandbreite ihrer Auswirkungen zu verwechseln.

19. Sozialistische Verpflichtungen spielten eine Rolle, aber ebenso Arbeitskräftemangel, Produktionsziele, demografische Bedenken und der Wunsch der Regierung, nahezu jeden arbeitsfähigen Erwachsenen in die organisierte Wirtschaft einzubinden.

20. Eine Politik kann gleichzeitig den Bürgern und der staatlichen Leistungsfähigkeit dienen.

21. Das institutionelle Paket war jedoch weniger darauf ausgerichtet, die Betreuungsaufgaben zwischen Frauen und Männern neu zu verteilen, als vielmehr darauf, Frauen in die Lage zu versetzen, eine bezahlte Beschäftigung mit den Aufgaben zu verbinden, die sie größtenteils weiterhin wahrnahmen.

22. Eine interne ostdeutsche Zeitverwendungserhebung für das Jahr 1970 schrieb etwa siebenunddreißig von siebenundvierzig Wochenstunden der Hausarbeit den Frauen zu.

23. Selbst bei einer flächendeckenden Kinderbetreuung organisierten Frauen in der Regel den Einkauf, Termine, Mahlzeiten und den täglichen Transport der Kinder zwischen Zuhause und öffentlichen Einrichtungen.

24. Folglich hatten sie deutlich weniger Freizeit als Männer, während Versorgungsengpässe die routinemäßige Versorgung zu einer zusätzlichen zeitlichen Belastung machen konnten.

25. Die formell Beschäftigte war daher nicht geschlechtslos; das bevorzugte gesellschaftliche Idealbild war oft die berufstätige Mutter.

26. Speziell auf Mütter ausgerichtete Leistungen milderten zwar eine reale Belastung, konnten aber auch die Annahme festigen, dass diese Belastung von vornherein in der Verantwortung der Mütter lag.

27. Dies ist Pfadabhängigkeit durch Komplementarität: Kinderbetreuungseinrichtungen, Arbeitsregeln, Familienleistungen und überlieferte häusliche Normen passten gut genug zusammen, um eine hohe Erwerbsquote von Frauen aufrechtzuerhalten, ohne eine gleichmäßige Aufteilung der unbezahlten Arbeit zu erzwingen.

28. Sobald sich diese Regelung als Normalzustand etabliert hatte, führte die Reform eines einzelnen Elements nicht automatisch zu einer Veränderung der anderen.

29. Das gleiche Muster zeigte sich auch in der beruflichen Laufbahn.

30. Frauen drangen in qualifizierte Berufe und viele Positionen auf mittlerer Ebene vor, blieben jedoch in den Spitzenpositionen der industriellen und politischen Hierarchien seltener vertreten, wo der Aufstieg Zeit, Parteitreue und Zugang zu Netzwerken erforderte, die nach wie vor von Männern dominiert waren.

31. Auch die Durchschnittsverdienste blieben trotz des gesetzlichen Grundsatzes „gleicher Lohn für gleiche Arbeit“ niedriger, was zum Teil daran lag, dass Arbeitsplätze, Branchen, Schichten, Prämien und Führungspositionen ungleich verteilt waren.

32. Nichts davon schmälert den Wert von Löhnen, Qualifikationen oder Kinderbetreuung.

33. Es verändert jedoch die These, die auf die Probe gestellt wird.

34. Wenn Gleichstellung den Zugang zur Beschäftigung bedeutet, weist die ostdeutsche Bilanz erhebliche Erfolge auf; wenn sie die gleichberechtigte Verfügung über Zeit, vergleichbare Aufstiegsmöglichkeiten und gleichen Einfluss auf die Regeln bedeutet, fällt die Bilanz deutlich schwächer aus.

35. Diese Unterscheidung ist kein semantischer Ausweg, sondern eine kausale Darstellung dessen, wo ein Anspruch unterstützt wurde und wo sein Weg endete.

36. Sie verhindert zudem, dass der Vergleich mit Westdeutschland zu einem Wettstreit wird, in dem eine einzige günstige Statistik alle Fragen klärt.

37. Das Grundgesetz Westdeutschlands erklärte 1949 Frauen und Männer für gleichberechtigt, doch ein Großteil des übernommenen Zivilrechts sah weiterhin den Mann als Ernährer und die Frau als Hausfrau vor.

38. Der Bundestag verpasste die verfassungsrechtliche Frist für die Anpassung des Familienrechts, und das Gleichstellungsgesetz wurde erst 1957 verabschiedet.

39. Selbst diese Reform behielt dem Vater das entscheidende Stimmrecht in Kinderangelegenheiten bei, bis das Bundesverfassungsgericht dies 1959 ablehnte.

40. Die gesetzlich vorgeschriebene Aufteilung der ehelichen Rollen verschwand erst mit der Ehe- und Familienrechtsreform, die 1977 in Kraft trat.

41. Hier zeigt sich die Kluft zwischen Verfassungswortlaut und gesellschaftlicher Praxis auf dem westlichen Weg.

42. Der Weg vom liberalen Prinzip zur gelebten Gleichberechtigung verlief nicht reibungslos, und es bedurfte des Drucks von Frauenorganisationen, Prozessparteien, sich wandelnden Arbeitsmärkten, politischer Konflikte und verfassungsgerichtlicher Entscheidungen, um ihn voranzutreiben.

43. Der Vergleich ergibt daher kein ehrliches Bild, in dem jede Reform im Osten nur kosmetischer Natur und jede Reform im Westen die natürliche Entfaltung der Demokratie war.

44. Der schärfste Unterschied bestand nicht darin, ob das geschriebene Recht jemals hinter der Realität zurückblieb – denn das war in beiden Staaten der Fall –, sondern darin, was die Bürger tun konnten, wenn offizielle Behauptungen und staatliches Handeln voneinander abwichen.

45. In der Bundesrepublik wurde die Gleichbehandlungsklausel zu unmittelbar geltendem Recht innerhalb einer pluralistischen politischen Ordnung, und Prozessparteien konnten Streitigkeiten vor Gerichte bringen, die befugt waren, Gesetze für ungültig zu erklären.

46. Dieser Mechanismus garantierte zwar keine zügige Rechtsprechung – wie das lange Fortbestehen diskriminierender Vorschriften zeigt –, schuf jedoch einen autorisierten Weg, auf dem ein verfassungsrechtliches Versprechen den gewöhnlichen Rechtsweg durchbrechen konnte.

47. Auch die ostdeutschen Verfassungen bedienten sich der Sprache der richterlichen Unabhängigkeit.

48. Der institutionelle Rahmen verlieh dieser Sprache jedoch eine andere Kraft.

49. Das System lehnte eine Gewaltenteilung ab, Richter wurden für eine bestimmte Amtszeit gewählt und waren innerhalb einer zentralistischen Struktur rechenschaftspflichtig, und es gab kein unabhängiges Verfassungsgericht, über das ein Bürger ein Gesetz für ungültig erklären lassen konnte.

50. Eine gerichtliche Überprüfung von Verwaltungsakten fehlte während des größten Teils der Geschichte der Republik und trat erst gegen Ende in eingeschränkter Form in Erscheinung.

51. Dies sollte nicht zu der Behauptung übertrieben werden, dass jeder ostdeutsche Rechtsstreit von einem Parteifunktionär entschieden wurde.

52. Gerichte, Arbeitskonfliktkommissionen und Nachbarschaftsschlichtungsstellen bearbeiteten eine große Zahl von zivil-, familien- und arbeitsrechtlichen sowie geringfügigen strafrechtlichen Streitigkeiten, von denen viele den Juristen einen erheblichen Spielraum zur Lösung alltäglicher Konflikte ließen.

53. Vorhersehbare Regeln für einen Kauf, eine Scheidung, Unterhaltszahlungen oder eine Meinungsverschiedenheit am Arbeitsplatz waren für das tägliche Leben notwendig, und der Staat konnte nicht alle diese Angelegenheiten als politisches Theater inszenieren.

54. Diese alltägliche Funktionsweise hilft zu erklären, warum Bürger das Recht in der einen Situation als nützlich und in der anderen als schutzlos empfinden konnten.

55. Die entscheidende Grenze trat zutage, wenn ein Streitfall die Autorität der herrschenden Partei, den Sicherheitsapparat, nicht genehmigte Organisationen, öffentlichen Widerstand oder das Ausreiserecht betraf.

56. Dort kollidierte die schriftlich festgelegte Unabhängigkeit der Richter mit der Rekrutierung, der Ausbildung, der Laufbahnkontrolle, der zentralisierten Steuerung und der Erwartung sozialistischer Parteilichkeit.

57. Das Recht stand nicht mehr außerhalb der politischen Macht, um diese zu kontrollieren, sondern wurde zu einem der Instrumente, mit denen die politische Macht Opposition klassifizierte und Konsequenzen verhängte.

58. Der Mechanismus reichte tiefer als gelegentliche Korruption durch einen Anruf von oben.

59. Er lag in der aufeinander abgestimmten Gestaltung von Parteiführung, staatsanwaltschaftlicher Aufsicht, Justizverwaltung, eingeschränkter Anwaltsvertretung, politischen Straftaten und Ermittlungen der Geheimpolizei.

60. Um zu erkennen, wie sich diese Konstellation auf scheinbar liberale Reformen auswirkte, muss der Vergleich von der Frauen- und Familienpolitik auf das besonders aufschlussreiche Terrain verlagert werden, auf dem privates Verhalten, öffentliche Organisation und politische Loyalität aufeinandertrafen.

61. Das Gesetz zur Regelung von Homosexualität bietet einen solchen Prüfstein, da die ostdeutsche Reform sowohl weitreichend als auch scharf abgegrenzt war.

62. Im Jahr 1950 lehnten die ostdeutschen Gerichte die nationalsozialistische Ausweitung des § 175 ab und kehrten zu der enger gefassten Fassung zurück, die zuvor gegolten hatte, obwohl einvernehmlicher Geschlechtsverkehr zwischen erwachsenen Männern weiterhin strafbar blieb.

63. Das 1968 eingeführte Strafgesetzbuch stellte einvernehmliche gleichgeschlechtliche Beziehungen zwischen Erwachsenen nicht mehr unter Strafe.

64. Sein § 151 sah jedoch für gleichgeschlechtliche Handlungen eine höhere Altersgrenze vor als für heterosexuelle Handlungen und galt sowohl für Frauen als auch für Männer.

65. Der Gesetzgeber hob diese ungleiche Bestimmung 1988 auf; die Änderung trat 1989 in Kraft.

66. Westdeutschland entkriminalisierte einvernehmliche Beziehungen zwischen erwachsenen Männern erst im Zuge seiner Reform von 1969, behielt weitere diskriminierende Bestimmungen jahrelang bei und hob § 175 schließlich 1994 auf.

67. In dieser Hinsicht hatte der Staat, dessen Rechtsordnung 1990 verschwand, den älteren Strafweg früher verlassen als der Staat, dessen Recht sich durchsetzte.

68. Diese Tatsache widerlegt jede Theorie, die jedes liberale Ergebnis dem westlichen politischen System und jedes rückschrittliche Ergebnis dem östlichen zuschreibt.

69. Sie belegt jedoch auch nicht die umgekehrte Theorie.

70. Die Entkriminalisierung privaten Verhaltens beseitigte zwar eine schwerwiegende Bedrohung, verschaffte lesbischen und schwulen Bürger*innen jedoch keine gesicherte Freiheit, zu veröffentlichen, sich zu versammeln, unabhängige Organisationen zu gründen oder die offizielle Politik in Frage zu stellen.

71. Aktivisten fanden in den 1980er Jahren manchmal begrenzten Schutz in protestantischen Kirchen, und die sich wandelnde Haltung der Behörden schuf neue Möglichkeiten, doch autonome Organisationen blieben weiterhin der Überwachung und politischen Kontrolle unterworfen.

72. Der Staat konnte somit einen Bereich des Privatlebens erweitern, während er die Türen für kollektives Handeln eng hielt.

73. Diese Unterscheidung ist von Bedeutung, da nachhaltige Rechtsbewegungen mehr als nur Toleranz seitens der Verwaltungsbehörden benötigen; sie benötigen Kommunikation, Vereinigungsfreiheit, öffentliche Debatten und Institutionen, die in der Lage sind, einem Rückschlag standzuhalten.

74. Eine Rechtsreform kann das Leben verbessern, selbst wenn sich ihre Begünstigten nicht sicher organisieren können, um die Urheberschaft der Veränderung für sich zu beanspruchen oder deren nächsten Schritt zu bestimmen.

75. Diese Reform als unrealistisch zu bezeichnen, würde ihre praktische Wirkung leugnen, während sie als Freiheit zu bezeichnen, außer Acht lassen würde, wer ihren Umfang kontrollierte.

76. Das ostdeutsche Abtreibungsgesetz von 1972 weist ein verwandtes, aber nicht identisches Muster auf.

77. Es ermöglichte einer Frau, in den ersten zwölf Wochen der Schwangerschaft über einen Schwangerschaftsabbruch zu entscheiden, und machte den Eingriff zu einem Bestandteil der öffentlichen Gesundheitsversorgung.

78. Die Regelung erweiterte die körperlichen und wirtschaftlichen Handlungsmöglichkeiten direkter, als es eine bloße Proklamation der Gleichberechtigung allein hätte tun können.

79. Sie entstand zudem in einem Staat, der Frauenbeschäftigung, Familienpolitik, Bevölkerungspolitik und medizinische Verwaltung zu einem einzigen Regierungsprojekt verband.

80. Die einzigen Gegenstimmen in der normalerweise einstimmigen Volkskammer kamen von Mitgliedern des christdemokratischen Blocks – eine seltene, sichtbare Meinungsverschiedenheit, die sowohl einen echten moralischen Konflikt als auch den üblichen Mangel an offener Kontroverse in der Kammer offenbarte.

81. Der Weg Westdeutschlands widerlegt erneut eine einfache Chronologie einer fortschreitenden Liberalisierung.

82. Der Bundestag verabschiedete 1974 ein Ersttrimester-Modell, doch das Bundesverfassungsgericht erklärte 1975 zentrale Teile davon für ungültig, und die Regelung von 1976 kehrte zu einem indikationsbasierten System zurück.

83. Die Verfassungsprüfung schützte somit eine Auffassung vom ungeborenen Leben und schränkte gleichzeitig die Wahlmöglichkeiten ein, die eine parlamentarische Mehrheit schwangeren Frauen gewähren wollte.

84. Dieselbe Institution, die vererbte Diskriminierung aufheben konnte, konnte auch einen neu eröffneten Weg wieder versperren.

85. Die unabhängige Überprüfung ist ein Mechanismus umstrittener Beschränkung, keine Maschine, die automatisch sozialliberale Ergebnisse hervorbringt.

86. Ihr demokratischer Wert liegt in der begründeten, rechtlich begrenzten Opposition gegen die Macht und in der Möglichkeit fortwährender Infragestellung, nicht darin, zu garantieren, dass jede Entscheidung in eine ideologische Richtung weist.

87. Der ostdeutsche Unterschied lag weniger in der Existenz offizieller Begründungen als vielmehr im Fehlen eines unabhängigen Forums, das die herrschende Partei dazu bringen konnte, sich einer konkurrierenden Auslegung übergeordneter Rechtsnormen zu stellen.

88. Dieses Fehlen wurde unverkennbar, als Bürger die gemeldeten Ergebnisse der Kommunalwahlen vom Mai 1989 anfochten.

89. Nachdem Beobachter Unstimmigkeiten dokumentiert hatten und sich Vorwürfe des Wahlbetrugs verbreiteten, ließ der Staat keine ordentliche rechtliche Untersuchung zu, die den Beweisen überallhin gefolgt wäre, wohin sie auch führten.

90. Die Führung der Staatssicherheit wies die Beamten an, Beschwerden entgegenzunehmen und später zu antworten, dass keine Anzeichen für eine Straftat gefunden worden seien.

91. Hier verlief die Durchsetzungskette rückwärts, von der gewünschten politischen Schlussfolgerung hin zur rechtlichen Reaktion.

92. Der Vorfall war zwar nicht repräsentativ für jeden Unterhaltsstreit oder jede Scheidung, aber er war bezeichnend für das System genau an dem Punkt, an dem die Rechtmäßigkeit die herrschende Autorität bedrohte.

93. Politische Strafverfahren konnten vom Ministerium für Staatssicherheit vorbereitet und mit hochrangigen Parteifunktionären abgestimmt werden, sodass Verteidigern und Richtern kaum Spielraum blieb, vorab festgelegte Ergebnisse zu ändern.

94. Straftatbestände, die sich um feindliche Agitation, Störung der öffentlichen Ordnung, unerlaubtes Überschreiten der Grenze oder Angriffe auf den Staat drehten, verwandelten politische Grenzen in strafrechtliche Einstufungen.

95. Die Überwachung weitete die Wirkung über die schließlich strafrechtlich Verfolgten hinaus aus, da die Möglichkeit der Beobachtung die zu erwartenden Kosten für Äußerungen, Treffen, Korrespondenz oder Ausreiseanträge veränderte.

96. Dies war eine Pfadabhängigkeit, die durch organisierte Antizipation hervorgerufen wurde.

97. Frühere Eingriffe lehrten die Bürger, was Aufmerksamkeit erregte, während Informantennetzwerke, Personalakten, berufliche Sanktionen und die Praxis der Strafverfolgung zukünftige Vorsicht auch ohne eine neue Anweisung in jedem Einzelfall rational machten.

98. Das daraus resultierende Schweigen konnte dann als Beweis für Zustimmung angeführt werden und trug dazu bei, dass die politische Ordnung den Anschein aufrechterhalten konnte, von dem ihre Legitimitätsansprüche abhingen.

99. Die private Anpassung verschaffte vielen Menschen Raum für Freundschaft, Arbeit, Familie, Humor und stille Nonkonformität, sodass die Geschichte nicht auf ununterbrochenen Terror reduziert werden kann.

100. Doch die Fähigkeit, sich ein normales Leben zu gestalten, ist nicht gleichbedeutend mit einer rechtlich geschützten Möglichkeit, sich dem Staat zu widersetzen.

101. Die ernstzunehmende konkurrierende Erklärung für den Rechtswandel in der DDR lautet, dass materielle Notwendigkeit und nicht emanzipatorische Prinzipien den größten Teil der Arbeit leisteten.

102. Der Arbeitskräftemangel förderte ganz offensichtlich die Beschäftigung von Frauen, demografische Ziele prägten die Familienpolitik, und die ideologischen Ziele der Partei beeinflussten die Regulierung von Sexualität und Fortpflanzung.

103. Motive erschöpfen jedoch weder die Mechanismen noch die Folgen.

104. Eine Kindertagesstätte, die teilweise zur Erfüllung eines Produktionsplans errichtet wurde, verschaffte den Eltern dennoch nutzbare Zeit, genauso wie eine von oben verordnete Aufhebung dennoch eine strafrechtliche Sanktion beseitigte.

105. Die schärfere Kritik fragt, wer den Nutzen definierte, ob die Empfänger die damit verbundenen Erwartungen ablehnen konnten und welche Abhilfemaßnahmen es gab, wenn die Verwaltung die Unterstützung in Druck verwandelte.

106. Dies trennt staatliche Fürsorge von einklagbarer Staatsbürgerschaft, ohne so zu tun, als habe die Fürsorge keinen Wert.

107. Außerdem unterzieht sie die westdeutsche Entwicklung derselben analytischen Disziplin.

108. Die Marktnachfrage konnte Frauen in die Erwerbstätigkeit ziehen, während Steuerregelungen, begrenzte Kinderbetreuung und das Modell des männlichen Ernährers in die entgegengesetzte Richtung drängten; verfassungsrechtliche Rechte konnten Anfechtungen ermöglichen, während überlieferte Gesetze und richterliche Auslegungen den Wandel verzögerten.

109. Keiner der beiden Staaten verfügte über eine einzige Leitvariable namens „Fortschritt“.

110. In jedem Fall wurden Gesetzestexte, Verwaltungskapazitäten, soziale Normen, wirtschaftliche Anreize, organisierte Interessen und Rechtsmittelwege miteinander kombiniert, doch unterschieden sich diese Kombinationen grundlegend darin, wer sie anfechten konnte.

111. Ein fairer Vergleich bleibt daher asymmetrisch, ohne einseitig zu werden.

112. Das Fehlen freier Wahlen, unabhängiger Gerichte und einer geschützten Opposition in Ostdeutschland wird nicht durch Kinderbetreuungsplätze oder eine frühere Strafrechtsreform ausgeglichen, da diese Merkmale unterschiedliche Fragen der Macht beantworten.

113. Umgekehrt macht autoritäre Herrschaft nicht jeden Schulplatz, jede Beschäftigungsgarantie, jede Scheidungsregelung oder jeden Anspruch auf medizinische Versorgung zu einer Illusion.

114. Moralische Urteile werden präziser, wenn sie den kausalen Ebenen folgen, anstatt diese zu einer nationalen Gesamtbewertung zusammenzufassen.

115. Auf der Ebene einer isolierten Regelung erfordert eine Veränderung möglicherweise nur die Streichung einer gesetzlichen Bestimmung.

116. Auf der Ebene der alltäglichen Handlungsfähigkeit erfordert sie möglicherweise Gebäude, geschultes Personal, Budgets, Arbeitgeber und Erwartungen, die sich über Jahrzehnte hinweg angesammelt haben.

117. Auf der Ebene der Bürgerschaft erfordert sie zudem Institutionen, durch die die Menschen die Amtsträger hinterfragen können, die all diese Regelungen auslegen.

118. Diese Ebenen lassen sich bei einem Zusammenbruch der politischen Ordnung mit unterschiedlicher Leichtigkeit mitnehmen.

119. Ein Gesetz kann über Nacht aufgehoben werden, eine Berufskultur lässt sich nur langsam umschulen, und eine Gewohnheit der Vorsicht kann die Behörde überdauern, die diese Vorsicht einst als klug erachtete.

120. Als sich 1990 die beiden deutschen Rechtswege trafen, war die entscheidende Frage daher nicht, welche Seite die längere Liste bewundernswerter Bestimmungen besaß, sondern welche Regeln übertragbar waren, welche Institutionen ihre eigenen Unterstützungsnetzwerke mitbrachten und wer die Macht und die Zeit hatte, zwischen ihnen zu wählen.