9.2.3 – Literatur lang

1. A posztmodern próza megértéséhez három kulcsfogalmat érdemes közelebbről megvizsgálni: az elbeszélésmódot, az iróniát és az intertextualitást.

2. Ez a három eljárás szorosan összefügg egymással, mert mindegyik a nyelv és a történet viszonyát alakítja át.

3. Az elbeszélésmód azt jelenti, ahogyan egy művet elmesélnek, vagyis nem azt, hogy mi történik, hanem hogy ki, honnan és hogyan beszéli el.

4. A hagyományos regényben gyakran egy mindentudó elbeszélő szólal meg, aki mindent lát, mindent ismer, és biztos kézzel vezeti az olvasót.

5. Ez a mindentudó nézőpont azt sugallja, hogy a világ áttekinthető, és egyetlen igazság ismerhető meg belőle.

6. A posztmodern próza éppen ezt a magabiztosságot kérdőjelezi meg, ezért gyakran lemond a mindentudó elbeszélőről.

7. Helyette olyan elbeszélőt választ, aki korlátozott, bizonytalan, feledékeny vagy éppen megbízhatatlan, ezért az olvasó nem hagyatkozhat rá vakon.

8. A megbízhatatlan elbeszélő fogalma azt jelenti, hogy a szöveg maga jelzi: az elbeszélő szavai nem feltétlenül igazak vagy teljesek.

9. Az olvasónak ezért folyamatosan mérlegelnie kell, mennyiben hihet az elbeszélőnek, és hol kell a sorok között olvasnia.

10. Ez a bizonytalanság nem hiba, hanem tudatos eszköz, amely a valóság megismerhetőségének nehézségét fejezi ki.

11. A posztmodern elbeszélésmód gyakran több nézőpontot is működtet, ezért ugyanaz az esemény többféleképpen jelenik meg.

12. A különböző nézőpontok néha ellentmondanak egymásnak, és a szerző nem árulja el, melyik az „igazi”, mert nem hisz egyetlen kizárólagos igazságban.

13. Az idő kezelése is a posztmodern elbeszélésmód fontos része, mert az események ritkán követik az egyszerű, egyenes időrendet.

14. A cselekmény gyakran ugrál előre és hátra, megszakad, ismétlődik, ezért az olvasónak magának kell összeraknia a történet darabjait.

15. Ez a széttöredezett időszerkezet az emlékezés valódi működését utánozza, amely szintén nem lineáris, hanem ugráló és szeszélyes.

16. Az elbeszélésmód másik fontos eleme az önreflexió, vagyis amikor a szöveg saját megírásáról és nyelvi természetéről beszél.

17. Az önreflexív szöveg megmutatja, hogy tudatában van saját megalkotottságának, ezért nem tesz úgy, mintha átlátszó ablak lenne a valóságra.

18. Az elbeszélő néha megszólítja az olvasót, kételkedik saját szavaiban, vagy elárulja, hogy nem tudja pontosan, hogyan folytassa.

19. Ez a nyíltság közelebb hozza az olvasót az írás folyamatához, és társalkotóvá teszi a jelentés létrehozásában.

20. A második kulcsfogalom az irónia, amely a posztmodern próza egyik legjellemzőbb magatartása.

21. Az irónia azt jelenti, hogy a beszélő mást mond, mint amit gondol, vagy legalábbis finom távolságot tart attól, amit kimond.

22. A klasszikus irónia gyakran gúny volt, a posztmodern irónia azonban ennél összetettebb és játékosabb magatartás.

23. A posztmodern ironikus szerző egyszerre használ egy hagyományt vagy egy nyelvet, és jelzi is a tőle való távolságát.

24. Így lehetővé válik, hogy valamiről beszéljen anélkül, hogy teljesen azonosulna vele, vagy hogy egyszerűen elutasítaná.

25. Ez a kettősség különösen fontos volt a diktatúra idején, amikor a hivatalos nyelvet nem lehetett nyíltan bírálni.

26. Az ironikus szerző idézhette a hatalom üres frázisait úgy, hogy közben finoman leleplezte hamisságukat.

27. Az irónia tehát nemcsak esztétikai játék, hanem gyakran erkölcsi és politikai ellenállás eszköze is volt.

28. A posztmodern iróniának fontos válfaja az önirónia, amikor a szerző saját magát és saját szerepét is kigúnyolja.

29. Az önironikus író nem lép fel prófétaként vagy tévedhetetlen tekintélyként, hanem elismeri saját korlátait és bizonytalanságát.

30. Ez a magatartás szakítás volt a magyar irodalom régi hagyományával, amely a költőt gyakran a nemzet vezérének és prófétájának tekintette.

31. Az irónia veszélye, hogy ha túlzásba viszik, minden komolyságot feloldhat, és üres, hideg játékká válhat.

32. A legjobb posztmodern művekben azonban az irónia és a komolyság egyensúlyban marad, ezért a tréfa mögött mindig súlyos tartalom rejlik.

33. Az irónia így nem menekülés a komoly kérdések elől, hanem éppen azok árnyaltabb, összetettebb megközelítése.

34. A harmadik kulcsfogalom az intertextualitás, vagyis a szövegek közötti kapcsolatok tudatos felhasználása.

35. Az intertextualitás azt jelenti, hogy egy mű más művekre utal, azokat idézi, átírja vagy megidézi.

36. A posztmodern felfogás szerint egyetlen szöveg sem áll teljesen önmagában, mert mindig korábbi szövegek hálójában él.

37. Az író óhatatlanul olyan nyelvet, formákat és motívumokat használ, amelyeket mások már előtte alkalmaztak, ezért minden mű részben más művekből épül.

38. A posztmodern szerző ezt nem titkolja, hanem tudatosan és játékosan él vele, ezért az idézet és az utalás a mű szövetének látható részévé válik.

39. Az idézetek néha pontosak és felismerhetők, máskor rejtettek, elrejtve más szövegek mélyén, ezért felfedezésük külön öröm a művelt olvasó számára.

40. Az intertextualitás egyik leghíresebb magyar példája Esterházy Péter írásmódja, aki mások mondatait beépítette saját szövegeibe.

41. Esterházy néha egész bekezdéseket vett át más szerzőktől, de azokat új összefüggésbe helyezte, ezért teljesen új jelentést nyertek.

42. Ez az eljárás felveti a szerzőség és az eredetiség kérdését, mert elmossa a saját és az idegen szöveg közötti éles határt.

43. A posztmodern felfogásban azonban a szöveg átvétele nem lopás, hanem tisztelgés és párbeszéd a hagyománnyal.

44. Az író így beszélgetést folytat a régi mesterekkel, mintha egy több évszázados közös műveltség hangja szólalna meg benne.

45. Az intertextualitás gyakran a paródia formáját ölti, amikor a szerző egy ismert művet vagy stílust tréfásan utánoz.

46. A paródia egyszerre tisztelet és bírálat, mert csak azt érdemes utánozni, ami elég fontos és jellegzetes ahhoz, hogy felismerhető legyen.

47. A magyar irodalomban Karinthy Frigyes Így írtok ti című műve már a huszadik század elején megmutatta a paródia erejét.

48. A posztmodern szerzők ezt a hagyományt vitték tovább, de a paródiát a mű egészének szervező elvévé emelték.

49. Az intertextualitás nemcsak irodalmi művekre utalhat, hanem a Bibliára, a mesékre, a slágerekre vagy a mindennapi beszéd fordulataira is.

50. Ez a széles utaláshálózat feloldja a magas és a populáris kultúra közötti éles határt, amelyet a modernség még szigorúan őrzött.

51. Egy posztmodern szövegben egymás mellett állhat egy filozófiai gondolat és egy közismert dal sora, mégpedig egyenrangúan.

52. Ez a keveredés a világ sokféleségét és a kultúrák egyenrangúságát fejezi ki, nem pedig a rendetlenséget.

53. A három eljárás — az elbeszélésmód, az irónia és az intertextualitás — a gyakorlatban ritkán jelenik meg külön-külön, mert szorosan együttműködnek.

54. Egy idézet például gyakran ironikus, mert a szerző más összefüggésben, más hangsúllyal használja, mint az eredeti szöveg.

55. Az önreflexív elbeszélő pedig gyakran éppen az intertextualitásra hívja fel a figyelmet, amikor megnevezi forrásait vagy játszik velük.

56. Ez az összefonódás teszi a posztmodern prózát rétegzetté, mert egy mondat egyszerre több síkon is működhet.

57. Az olvasónak ezért érdemes lassabban, figyelmesebben olvasnia, mert a gyors olvasás könnyen elsiklik a rejtett jelentések fölött.

58. Ez a fajta olvasás nagyobb erőfeszítést kíván, de cserébe gazdagabb, mélyebb és játékosabb élményt kínál.

59. A posztmodern eljárások megértéséhez fontos látni, hogy ezek nem öncélú trükkök, hanem a világtapasztalat formai kifejezői.

60. A bizonytalan elbeszélő a megismerés bizonytalanságát fejezi ki, az irónia a hitelvesztett nagy szavakhoz fűződő viszonyt, az intertextualitás pedig a kultúra összeszövöttségét.

61. Ezért a forma és a tartalom itt nem választható szét, mert a hogyan maga is a mit része.

62. A posztmodern elbeszélésmód gyakran él a kihagyással, vagyis szándékosan üresen hagyott helyekkel, amelyeket az olvasónak kell kitöltenie.

63. A kihagyás növeli a szöveg feszültségét, mert a hallgatás és a hiány sokszor többet mond, mint a részletes leírás.

64. Ez az eljárás Mészöly Miklós prózájából is ismerős, aki mesterien használta a csendet és az elhallgatást.

65. Az irónia és a kihagyás együtt olyan prózát hoz létre, amely bizalmat és figyelmet vár az olvasótól, nem pedig passzív befogadást.

66. A posztmodern próza tehát átalakítja az olvasó szerepét is, mert egyenrangú partnerré teszi a jelentés megalkotásában.

67. Az elbeszélésmód megújítása azért is fontos volt, mert a régi, egyszerű forma sok szerző szerint hamis, leegyszerűsítő világképet közvetített.

68. Ha a világ bonyolult és ellentmondásos, akkor egy túl rendezett, sima elbeszélés éppen a lényeget hamisítja meg.

69. A töredékesség és a bizonytalanság ebben az értelemben nem az igazságtól való eltávolodás, hanem éppen a hozzá való hűség jele.

70. Az intertextualitás emellett a kulturális emlékezet őrzésének is módja, mert életben tartja és újraértelmezi a régi szövegeket.

71. Amikor egy kortárs szerző egy középkori vagy barokk szöveget idéz, mintegy folytatja és megújítja a magyar irodalom hagyományát.

72. Így a régi és az új nem áll szemben egymással, hanem eleven párbeszédben él tovább a szöveg testében.

73. A posztmodern irónia egyik finom változata a nyelvi humor, amely a szavak kettős jelentésével, hangzásával és váratlan kapcsolataival játszik.

74. Esterházy prózája tele van ilyen nyelvi leleményekkel, amelyek egyszerre szórakoztatnak és gondolkodásra késztetnek.

75. A nyelvi humor azonban nem pusztán szórakoztatás, hanem a nyelv rejtett lehetőségeinek és csapdáinak leleplezése is.

76. A posztmodern szerző tudja, hogy a nyelv nemcsak közöl, hanem félrevezethet is, ezért éber figyelemmel bánik minden szóval.

77. Ez a nyelvi éberség különösen fontos egy olyan korban, amelyben a hatalom és a reklám állandóan manipulálja a szavakat.

78. Az intertextualitás és az irónia így a kritikus gondolkodás iskolája is, mert megtanít gyanakodva olvasni a rákényszerített nyelvet.

79. A három eljárás közös vonása, hogy mindegyik megkérdőjelezi az egyszerű, közvetlen, magától értetődő közlés lehetőségét.

80. Mindhárom azt sugallja, hogy a jelentés nem adott, hanem a szöveg, a hagyomány és az olvasó együttműködésében keletkezik.

81. Ezért a posztmodern próza tanulmányozása nemcsak irodalmi ismeret, hanem az értelmezés általános iskolája is.

82. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az eljárások nem a posztmodern kor találmányai, hanem régi gyökerekre nyúlnak vissza.

83. Az irónia már az ókori irodalomban jelen volt, az intertextualitás pedig egyidős magával az írásbeliséggel.

84. A posztmodern újdonsága nem az eljárások feltalálása, hanem tudatos, rendszeres és középponti alkalmazása.

85. Ami korábban díszítés vagy mellékes elem volt, az a posztmodern prózában a mű szervező elvévé és fő tárgyává vált.

86. Ezért a posztmodern szöveget nem elég egyszerűen elolvasni, hanem meg kell tanulni figyelni a nyelv és a szerkezet játékára.

87. Aki megismeri ezeket az eljárásokat, egészen új rétegeket fedez fel a kortárs művekben, amelyek egyébként rejtve maradnának.

88. A posztmodern eljárások ismerete tehát kulcs, amely megnyitja a kortárs magyar próza gazdag, sokrétű világát.

89. Ugyanakkor fontos nem túlbecsülni ezeket az eljárásokat, mert nem minden érték rejlik a formai játékban.

90. A legjobb posztmodern művekben a forma mindig valamilyen mély emberi tapasztalatot szolgál, nem pedig önmagát ünnepli.

91. Ha az irónia, a töredékesség és az idézet öncélúvá válik, a szöveg üressé és fárasztóvá lehet.

92. Ezért az igazi mérce nem az eljárások puszta jelenléte, hanem az, hogy mennyire szolgálják a mű emberi és gondolati tartalmát.

93. Kertész Imre életműve például megmutatja, hogy az elidegenítő elbeszélésmód a legsúlyosabb történelmi tapasztalat ábrázolását is szolgálhatja.

94. Nála a naiv, közömbös elbeszélő és a hivatalos nyelv ironikus használata éppen a holokauszt igazságát teszi elviselhetetlenül élessé.

95. Ez a példa jól mutatja, hogy a posztmodern eljárások nem a komolyság ellenségei, hanem annak új eszközei is lehetnek.

96. Az elbeszélésmód, az irónia és az intertextualitás így nem elvont elméleti fogalmak, hanem eleven, működő erők a kortárs irodalomban.

97. Megértésük gazdagabbá teszi az olvasást, mert megmutatja, milyen tudatos munka és játék rejlik egy jó posztmodern szöveg mögött.

98. Aki elsajátítja ezt a figyelmes, együttműködő olvasásmódot, otthonosabban mozog majd a kortárs magyar próza világában.

99. A három eljárás ismerete átvezet a kortárs próza legfontosabb életműveihez, mindenekelőtt Esterházy, Nádas és Kertész műveihez.

100. Ezekben a művekben az elbeszélésmód, az irónia és az intertextualitás nem külön leckék, hanem a művészi gondolkodás elválaszthatatlan része.

1. Um die postmoderne Prosa zu verstehen, lohnt es sich, drei Schlüsselbegriffe näher zu betrachten: die Erzählweise, die Ironie und die Intertextualität.

2. Diese drei Verfahren hängen eng zusammen, weil jedes von ihnen das Verhältnis von Sprache und Geschichte umgestaltet.

3. Die Erzählweise bezeichnet die Art, wie ein Werk erzählt wird, also nicht, was geschieht, sondern wer, von wo und wie es erzählt.

4. Im traditionellen Roman spricht häufig ein allwissender Erzähler, der alles sieht, alles kennt und den Leser mit sicherer Hand führt.

5. Dieser allwissende Blickwinkel deutet an, dass die Welt überschaubar ist und sich eine einzige Wahrheit aus ihr erkennen lässt.

6. Die postmoderne Prosa stellt gerade diese Selbstsicherheit in Frage, weshalb sie häufig auf den allwissenden Erzähler verzichtet.

7. Stattdessen wählt sie einen Erzähler, der begrenzt, unsicher, vergesslich oder gar unzuverlässig ist, weshalb sich der Leser nicht blind auf ihn verlassen kann.

8. Der Begriff des unzuverlässigen Erzählers bedeutet, dass der Text selbst andeutet, die Worte des Erzählers seien nicht unbedingt wahr oder vollständig.

9. Der Leser muss deshalb fortwährend abwägen, wieweit er dem Erzähler glauben darf und wo er zwischen den Zeilen lesen muss.

10. Diese Ungewissheit ist kein Fehler, sondern ein bewusstes Mittel, das die Schwierigkeit der Erkennbarkeit der Wirklichkeit ausdrückt.

11. Die postmoderne Erzählweise setzt häufig auch mehrere Blickwinkel in Gang, weshalb dasselbe Ereignis auf verschiedene Weise erscheint.

12. Die verschiedenen Blickwinkel widersprechen einander bisweilen, und der Autor verrät nicht, welcher der „wahre“ ist, weil er nicht an eine einzige ausschließliche Wahrheit glaubt.

13. Auch der Umgang mit der Zeit ist ein wichtiger Teil der postmodernen Erzählweise, weil die Ereignisse selten der einfachen, geraden Zeitordnung folgen.

14. Die Handlung springt häufig vor und zurück, bricht ab, wiederholt sich, weshalb der Leser selbst die Teile der Geschichte zusammensetzen muss.

15. Diese zerbrochene Zeitstruktur ahmt das wirkliche Funktionieren der Erinnerung nach, die ebenfalls nicht linear, sondern springend und launisch ist.

16. Ein weiteres wichtiges Element der Erzählweise ist die Selbstreflexion, also wenn der Text über sein eigenes Geschriebenwerden und seine sprachliche Natur spricht.

17. Der selbstreflexive Text zeigt, dass er sich seiner eigenen Gemachtheit bewusst ist, weshalb er nicht so tut, als wäre er ein durchsichtiges Fenster zur Wirklichkeit.

18. Der Erzähler wendet sich manchmal an den Leser, zweifelt an seinen eigenen Worten oder verrät, dass er nicht genau weiß, wie er fortfahren soll.

19. Diese Offenheit bringt den Leser dem Vorgang des Schreibens näher und macht ihn zum Mitschöpfer bei der Erzeugung des Sinns.

20. Der zweite Schlüsselbegriff ist die Ironie, die eine der charakteristischsten Haltungen der postmodernen Prosa ist.

21. Ironie bedeutet, dass der Sprecher etwas anderes sagt, als er denkt, oder zumindest einen feinen Abstand zu dem hält, was er ausspricht.

22. Die klassische Ironie war häufig Spott, doch die postmoderne Ironie ist eine komplexere und spielerischere Haltung.

23. Der postmoderne ironische Autor verwendet zugleich eine Tradition oder eine Sprache und deutet auch seinen Abstand zu ihr an.

24. So wird es möglich, über etwas zu sprechen, ohne sich völlig damit zu identifizieren oder es einfach abzulehnen.

25. Diese Doppeltheit war besonders während der Diktatur wichtig, als sich die offizielle Sprache nicht offen kritisieren ließ.

26. Der ironische Autor konnte die leeren Phrasen der Macht so zitieren, dass er dabei fein ihre Falschheit entlarvte.

27. Die Ironie war also nicht nur ein ästhetisches Spiel, sondern häufig auch ein Mittel des moralischen und politischen Widerstands.

28. Eine wichtige Spielart der postmodernen Ironie ist die Selbstironie, wenn der Autor auch sich selbst und seine eigene Rolle verspottet.

29. Der selbstironische Schriftsteller tritt nicht als Prophet oder unfehlbare Autorität auf, sondern gibt seine eigenen Grenzen und seine Unsicherheit zu.

30. Diese Haltung war ein Bruch mit der alten Tradition der ungarischen Literatur, die den Dichter häufig als Führer und Propheten der Nation betrachtete.

31. Die Gefahr der Ironie besteht darin, dass sie, wenn man sie übertreibt, jeden Ernst auflösen und zu einem leeren, kalten Spiel werden kann.

32. In den besten postmodernen Werken bleiben Ironie und Ernst jedoch im Gleichgewicht, weshalb sich hinter dem Scherz stets ein schwerwiegender Inhalt verbirgt.

33. Die Ironie ist so keine Flucht vor den ernsten Fragen, sondern gerade eine differenziertere, komplexere Annäherung an sie.

34. Der dritte Schlüsselbegriff ist die Intertextualität, also die bewusste Nutzung der Beziehungen zwischen den Texten.

35. Intertextualität bedeutet, dass ein Werk auf andere Werke verweist, sie zitiert, umschreibt oder heraufbeschwört.

36. Nach postmoderner Auffassung steht kein einziger Text ganz für sich allein, weil er stets im Netz früherer Texte lebt.

37. Der Schriftsteller verwendet zwangsläufig eine Sprache, Formen und Motive, die andere schon vor ihm benutzt haben, weshalb jedes Werk teilweise aus anderen Werken aufgebaut ist.

38. Der postmoderne Autor verbirgt das nicht, sondern nutzt es bewusst und spielerisch, weshalb das Zitat und die Anspielung zu einem sichtbaren Teil des Gewebes des Werkes werden.

39. Die Zitate sind manchmal genau und erkennbar, ein andermal versteckt, in der Tiefe anderer Texte verborgen, weshalb ihre Entdeckung eine besondere Freude für den gebildeten Leser ist.

40. Eines der berühmtesten ungarischen Beispiele für Intertextualität ist die Schreibweise von Péter Esterházy, der die Sätze anderer in seine eigenen Texte einbaute.

41. Esterházy übernahm manchmal ganze Absätze von anderen Autoren, setzte sie aber in einen neuen Zusammenhang, weshalb sie eine völlig neue Bedeutung gewannen.

42. Dieses Verfahren wirft die Frage der Autorschaft und der Originalität auf, weil es die scharfe Grenze zwischen eigenem und fremdem Text verwischt.

43. In der postmodernen Auffassung ist die Übernahme eines Textes jedoch kein Diebstahl, sondern eine Huldigung und ein Zwiegespräch mit der Tradition.

44. Der Schriftsteller führt so ein Gespräch mit den alten Meistern, als spräche in ihm die Stimme einer jahrhundertealten gemeinsamen Bildung.

45. Die Intertextualität nimmt häufig die Form der Parodie an, wenn der Autor ein bekanntes Werk oder einen bekannten Stil scherzhaft nachahmt.

46. Die Parodie ist zugleich Achtung und Kritik, denn es lohnt sich nur das nachzuahmen, was wichtig und charakteristisch genug ist, um erkennbar zu sein.

47. In der ungarischen Literatur zeigte Frigyes Karinthys Werk „Így írtok ti“ (So schreibt ihr) bereits am Anfang des zwanzigsten Jahrhunderts die Kraft der Parodie.

48. Die postmodernen Autoren führten diese Tradition weiter, erhoben die Parodie aber zum ordnenden Prinzip des ganzen Werkes.

49. Die Intertextualität kann nicht nur auf literarische Werke verweisen, sondern auch auf die Bibel, auf Märchen, auf Schlager oder auf Wendungen der alltäglichen Rede.

50. Dieses weite Netz an Anspielungen löst die scharfe Grenze zwischen hoher und populärer Kultur auf, die die Moderne noch streng bewahrte.

51. In einem postmodernen Text können ein philosophischer Gedanke und die Zeile eines allbekannten Liedes nebeneinanderstehen, und zwar gleichrangig.

52. Diese Mischung drückt die Vielfalt der Welt und die Gleichrangigkeit der Kulturen aus, nicht die Unordnung.

53. Die drei Verfahren — die Erzählweise, die Ironie und die Intertextualität — erscheinen in der Praxis selten für sich allein, weil sie eng zusammenwirken.

54. Ein Zitat ist zum Beispiel häufig ironisch, weil der Autor es in einem anderen Zusammenhang, mit einer anderen Betonung verwendet als der ursprüngliche Text.

55. Der selbstreflexive Erzähler wiederum lenkt häufig gerade die Aufmerksamkeit auf die Intertextualität, wenn er seine Quellen nennt oder mit ihnen spielt.

56. Diese Verflechtung macht die postmoderne Prosa vielschichtig, weil ein Satz zugleich auf mehreren Ebenen wirken kann.

57. Dem Leser lohnt es sich deshalb, langsamer und aufmerksamer zu lesen, weil das schnelle Lesen leicht über die verborgenen Bedeutungen hinweggleitet.

58. Diese Art des Lesens verlangt eine größere Anstrengung, bietet dafür aber ein reicheres, tieferes und spielerischeres Erlebnis.

59. Zum Verständnis der postmodernen Verfahren ist es wichtig zu sehen, dass diese keine selbstzweckhaften Tricks sind, sondern formale Ausdrucksmittel der Welterfahrung.

60. Der unsichere Erzähler drückt die Ungewissheit der Erkenntnis aus, die Ironie das Verhältnis zu den glaubwürdig gewordenen großen Worten und die Intertextualität die Verwobenheit der Kultur.

61. Deshalb lassen sich Form und Inhalt hier nicht trennen, weil das Wie selbst ein Teil des Was ist.

62. Die postmoderne Erzählweise nutzt häufig die Auslassung, also absichtlich leer gelassene Stellen, die der Leser ausfüllen muss.

63. Die Auslassung steigert die Spannung des Textes, weil das Schweigen und die Leerstelle oft mehr sagen als die ausführliche Beschreibung.

64. Dieses Verfahren ist auch aus der Prosa von Miklós Mészöly bekannt, der das Schweigen und das Verschweigen meisterhaft einsetzte.

65. Ironie und Auslassung erzeugen gemeinsam eine Prosa, die vom Leser Vertrauen und Aufmerksamkeit erwartet, nicht ein passives Aufnehmen.

66. Die postmoderne Prosa gestaltet also auch die Rolle des Lesers um, weil sie ihn zu einem gleichrangigen Partner bei der Erschaffung des Sinns macht.

67. Die Erneuerung der Erzählweise war auch deshalb wichtig, weil die alte, einfache Form nach Ansicht vieler Autoren ein falsches, vereinfachendes Weltbild vermittelte.

68. Wenn die Welt kompliziert und widersprüchlich ist, dann verfälscht eine allzu geordnete, glatte Erzählung gerade das Wesentliche.

69. Die Fragmenthaftigkeit und die Ungewissheit sind in diesem Sinne keine Entfernung von der Wahrheit, sondern gerade ein Zeichen der Treue zu ihr.

70. Die Intertextualität ist außerdem eine Weise, das kulturelle Gedächtnis zu bewahren, weil sie die alten Texte am Leben hält und neu deutet.

71. Wenn ein Gegenwartsautor einen mittelalterlichen oder barocken Text zitiert, setzt er gleichsam die Tradition der ungarischen Literatur fort und erneuert sie.

72. So stehen das Alte und das Neue einander nicht gegenüber, sondern leben in einem lebendigen Zwiegespräch im Körper des Textes fort.

73. Eine feine Spielart der postmodernen Ironie ist der sprachliche Humor, der mit der doppelten Bedeutung, dem Klang und den unerwarteten Verbindungen der Wörter spielt.

74. Esterházys Prosa ist voller solcher sprachlicher Einfälle, die zugleich unterhalten und zum Nachdenken anregen.

75. Der sprachliche Humor ist jedoch nicht nur Unterhaltung, sondern auch eine Entlarvung der verborgenen Möglichkeiten und Fallen der Sprache.

76. Der postmoderne Autor weiß, dass die Sprache nicht nur mitteilt, sondern auch irreführen kann, weshalb er mit wacher Aufmerksamkeit mit jedem Wort umgeht.

77. Diese sprachliche Wachsamkeit ist besonders wichtig in einem Zeitalter, in dem die Macht und die Werbung die Wörter ständig manipulieren.

78. Die Intertextualität und die Ironie sind so auch eine Schule des kritischen Denkens, weil sie lehren, die aufgezwungene Sprache misstrauisch zu lesen.

79. Der gemeinsame Zug der drei Verfahren besteht darin, dass jedes von ihnen die Möglichkeit der einfachen, unmittelbaren, selbstverständlichen Mitteilung in Frage stellt.

80. Alle drei deuten an, dass der Sinn nicht gegeben ist, sondern im Zusammenwirken von Text, Tradition und Leser entsteht.

81. Deshalb ist das Studium der postmodernen Prosa nicht nur literarische Kenntnis, sondern auch eine allgemeine Schule der Deutung.

82. Es ist wichtig zu betonen, dass diese Verfahren keine Erfindungen des postmodernen Zeitalters sind, sondern auf alte Wurzeln zurückgehen.

83. Die Ironie war bereits in der antiken Literatur vorhanden, und die Intertextualität ist so alt wie die Schriftlichkeit selbst.

84. Das Neue an der Postmoderne ist nicht die Erfindung der Verfahren, sondern ihre bewusste, systematische und zentrale Anwendung.

85. Was früher Verzierung oder Nebenelement war, wurde in der postmodernen Prosa zum ordnenden Prinzip und Hauptgegenstand des Werkes.

86. Deshalb genügt es nicht, den postmodernen Text einfach zu lesen, sondern man muss lernen, auf das Spiel der Sprache und des Aufbaus zu achten.

87. Wer diese Verfahren kennenlernt, entdeckt ganz neue Schichten in den Gegenwartswerken, die sonst verborgen blieben.

88. Die Kenntnis der postmodernen Verfahren ist also ein Schlüssel, der die reiche, vielschichtige Welt der ungarischen Gegenwartsprosa öffnet.

89. Zugleich ist es wichtig, diese Verfahren nicht zu überschätzen, weil nicht jeder Wert im formalen Spiel liegt.

90. In den besten postmodernen Werken dient die Form stets irgendeiner tiefen menschlichen Erfahrung und feiert nicht sich selbst.

91. Wenn die Ironie, die Fragmenthaftigkeit und das Zitat zum Selbstzweck werden, kann der Text leer und ermüdend wirken.

92. Deshalb ist der wahre Maßstab nicht das bloße Vorhandensein der Verfahren, sondern wie sehr sie dem menschlichen und gedanklichen Inhalt des Werkes dienen.

93. Imre Kertész‘ Lebenswerk zeigt zum Beispiel, dass die verfremdende Erzählweise auch der Darstellung der schwersten historischen Erfahrung dienen kann.

94. Bei ihm machen der naive, gleichgültige Erzähler und der ironische Gebrauch der offiziellen Sprache gerade die Wahrheit des Holocaust unerträglich scharf.

95. Dieses Beispiel zeigt gut, dass die postmodernen Verfahren keine Feinde des Ernstes sind, sondern auch neue Mittel des Ernstes sein können.

96. Die Erzählweise, die Ironie und die Intertextualität sind so keine abstrakten theoretischen Begriffe, sondern lebendige, wirkende Kräfte in der Gegenwartsliteratur.

97. Ihr Verständnis macht das Lesen reicher, weil es zeigt, welche bewusste Arbeit und welches Spiel sich hinter einem guten postmodernen Text verbergen.

98. Wer sich diese aufmerksame, mitwirkende Leseweise aneignet, bewegt sich sicherer in der Welt der ungarischen Gegenwartsprosa.

99. Die Kenntnis der drei Verfahren führt zu den wichtigsten Lebenswerken der Gegenwartsprosa hinüber, vor allem zu den Werken von Esterházy, Nádas und Kertész.

100. In diesen Werken sind die Erzählweise, die Ironie und die Intertextualität keine getrennten Lektionen, sondern ein untrennbarer Teil des künstlerischen Denkens.