7.3.1 A magyar nyelv és nyelvjárásai – Die ungarische Sprache und ihre Mundarten

1. Aki Ausztriából, Szlovákiából vagy Romániából utazik Magyarországra, egyes szavakat első pillantásra felismer, mások előtt viszont hirtelen zárt ajtóval találja magát szemben.

2. A helynevek, az utcatáblák és a beszélgetések nem úgy hangzanak, mintha csupán a szomszédos nyelvek módosított formái lennének.

3. A magyar nyelv egy másik nagy nyelvcsaládhoz tartozik, mint a német, a szlovák, a horvát, a szerb és a román.

4. Ezek a szomszédos nyelvek túlnyomórészt indoeurópai nyelvek, míg a magyar az uráli nyelvcsaládhoz tartozik.

5. A „finn–ugor” elnevezés továbbra is elterjedt, de az urális nyelvészetben egy régebbi vagy szűkebb értelmezésű besorolást jelöl.

6. A magyar nyelv ezért nyelvészeti értelemben nem izolált nyelv, hanem olyan nyelv, amelynek távoli rokonai vannak, és amelynek legközelebbi élő rokonai elsősorban Eurázsia északi részén találhatók.

7. A szokásosan említett ugro rokon nyelvek közé tartozik a csanti és a manzi nyelv, amelyeket az Ob folyó vidékén és Nyugat-Szibériában beszélnek.

8. E nyelvek és a mai magyar nyelv között azonban nagy távolságok, hosszú vándorlási történetek és sok évszázadnyi önálló fejlődés áll.

9. Egy utazó számára ez a távolság nem egy-egy látványos szabályban nyilvánul meg, hanem az ismerős támpontok hiányában.

10. Még ha több európai nyelvet is tud olvasni, a magyar nyelvben ritkán talál olyan szavakat, amelyek rokonságát a történelem ismerete nélkül meg lehetne sejteni.

11. A nyelvcsaládot nem a mai közös hangkép bizonyítja, hanem a régi szavakban és nyelvtani alakokban fellelhető szabályszerű megfelelések.

12. A nyelvészek ekkor nem véletlenszerű hasonlóságokat hasonlítanak össze, hanem számos szóban visszatérő hang- és jelentéskapcsolatokat.

13. Az ilyen összehasonlítások összekapcsolják a magyart az uráli nyelvekkel, anélkül, hogy azt állítanák, hogy a mai beszélők egymást könnyedén megértenék.

14. Éppen ez a megkülönböztetés fontos, mert a nyelvi rokonság nem politikai származási narratíva, és nem a kulturális közelség mércéje.

15. A magyar nyelv története során emellett török, szláv, német, latin és román kontaktnyelvekből is átvette szavakat.

16. A jövevényszavak megváltoztatják a szókincset, de nem helyettesítik automatikusan a nyelv mélyebb nyelvtani szerkezetét.

17. Ezért lehet egy nyelvnek sok idegen szava, és mégis szerkezetében egyértelműen önálló maradhat.

18. Fordítva: a hasonló hangzás nem mindig bizonyítja a rokonságot, hiszen a szomszédos nyelvek átvehetnek szavakat, vagy egymástól függetlenül is kialakíthatnak hasonló hangsorokat.

19. A magyar nyelv története ezért egyben a származás, a nyelvi érintkezés és az átalakulás története is.

20. A szomszédos nyelvekhez viszonyított idegensége valós, de ez egy hosszú európai találkozások történetének eredménye, és nem a találkozások hiányának.

21. A magyar nyelv egyik különösen jellegzetes vonása, hogy a nyelvtani információkat gyakran egy szóhoz csatolják.

22. Nagyon leegyszerűsítve elmondható, hogy egy magyar szó így több végződést is hordozhat, amelyeket más nyelvekben elöljárószavakkal vagy külön szavakkal fejeznek ki.

23. A szóalap eközben felismerhető marad, míg az azt követő elemek pontosabban meghatározzák a más szavakhoz fűződő viszonyát.

24. Ezt a szerkezeti elvet agglutinációként nevezik, mert a nyelvtani elemek bizonyos értelemben egymás után sorakoznak.

25. A fogalom hasznos, de nem keltheti azt a benyomást, hogy a magyar nyelv teljesen egymástól független részek mechanikus láncolatából állna.

26. A hangváltozások, a rögzült szóalkotási minták és a kivételek ezt a nyelvet is egy kialakult rendszerré teszik.

27. Egy másik feltűnő jellemző a magánhangzó-harmónia.

28. Ennek során egy szó magánhangzója befolyásolja egyes hozzáadott végződések alakját.

29. Ugyanazon nyelvtani viszonyra utaló végződés ezért különböző magánhangzó-alakokat ölthet, attól függően, hogy milyen magánhangzók fordulnak elő a szóban.

30. A tanulók számára ez eleinte további terhet jelent, a beszélők számára azonban hallható mintát alkot, amely összetartja a szó ritmusát.

31. A szavak sorrendje sem követi egyszerűen a német mintát.

32. A magyar nyelv az ige elé helyezéssel kiemelheti, mi az, ami egy mondatban különösen fontos, új vagy tagadott.

33. Ezáltal a szórend nemcsak nyelvtani, hanem kommunikatív információt is hordoz.

34. A nyelv ezért a német fül számára nem csupán az egyes hangok miatt tűnik idegennek, hanem azért is, ahogyan a mondaton belüli összefüggéseket láthatóvá teszi.

35. A standard nyelvben a hangsúly általában a szó első szótagján van, ami továbbá meghatározza a beszéd ritmusát.

36. A sok hosszú magánhangzó és a speciális mássalhangzókra utaló betűkombinációk szintén egyedülállóvá teszik az írásmódot.

37. Az ilyen jellemzők nem egzotikus díszítések, hanem mindennapi eszközök, amelyekkel a beszélők megkülönböztetik a jelentéseket.

38. Aki magyarul tanul, ezért gyakran tapasztalja, hogy egy rövid német kifejezést a magyar nyelvben egy alapszó és több végződés alkot.

39. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv alapvetően pontosabb vagy logikusabb lenne, mint a német.

40. Minden nyelv másképp osztja el a jelentéseket a szókincs, a végződések, a mondatszerkezet és a beszélők által a helyzetből kiegészített ismeretek között.

41. Ezen egyértelmű sajátosság ellenére a magyar nyelv az egész nyelvterületén belül meglepően egységes.

42. A nyelvjárások eltérnek egymástól, de a legtöbbjük gyakorlott beszélők számára kölcsönösen érthető marad.

43. Különbségeik gyakran a kiejtésben, egyes végződésekben, a szóválasztásban és a magánhangzók eloszlásában rejlenek.

44. A vidéki kiejtés egy budapesti számára szokatlannak vagy társadalmi jelzővel bírónak tűnhet, anélkül, hogy ebből leküzdhetetlen értetési akadály keletkezne.

45. A magyar dialektológia több nagy régiót különböztet meg, köztük a nyugat- és dél-dunai, a dunai, a felső-tiszai, az északkeleti, a palózi és az erdélyi területeket.

46. Ezek a megnevezések tudományos rendszerezési segédeszközök, és nem élesen meghúzott határok, amelyek alapján minden falu egyértelműen egyetlen nyelvjáráshoz sorolható lenne.

47. A magterületek között átmeneti térségek helyezkednek el, ahol a szomszédos beszédmódok jellemzői keverednek.

48. Ezenkívül a városok, az iskolák, a munkaerő-vándorlás és a vegyes házasságok enyhíthetik a helyi különbségeket, vagy új kevert formákat hozhatnak létre.

49. A nyelvjárás ezért nem egy változatlan csomag, amelyet egy adott terület minden lakója teljes mértékben birtokol.

50. A nyelvjárás a kiejtési módok, szavak és nyelvtani alakok repertoárja, amelyet az életkor, a hely, a helyzet és a beszélgetőpartner függvényében eltérő módon használnak.

51. A dialektus jellemzői különösen jól megmutatkoznak a magánhangzókban.

52. Egyes nyugati régiókban előfordulnak olyan kiejtési sajátosságok, amelyek eltérnek a standardtól, például diftongusok vagy a nyitott és zárt e-hangok eltérő eloszlása révén.

53. Máshol a hosszú magánhangzókat rövidítik, vagy bizonyos mássalhangzókat regionális módon ejtenek.

54. Az ilyen jellemzők elárulhatják egy falu vagy egy vidék hangzásvilágát, még akkor is, ha a szótárban szereplő szavak megegyeznek.

55. A szókincs is őrzi a regionális történelmet.

56. Egy kifejezés egy adott térségben tovább élhet, miközben a standard nyelvben már ritkává vált.

57. Más szavak a német, szlovák, román, délszláv vagy török nyelvűekkel való korábbi kapcsolatokra utalnak.

58. Egy regionális szó azonban nem feltétlenül idegen szó, hiszen már régóta beépülhetett a saját nyelvjárásba.

59. A nyelvjárások gyakran őrzik a régebbi nyelvi szinteket, mert azokat kevésbé egységesítették az iskola, a közigazgatás, a sajtó és a régiókon átívelő média.

60. Ami a fővárosban régimódinak vagy vidéki hangzásúnak tűnik, egy távoli völgyben természetes mindennapi nyelvhasználat lehet.

61. A mai egységességnek nagy köze van egy közös írott nyelv kialakulásához és elterjedéséhez.

62. Az irodalom, a közigazgatás, az oktatás, a rádió, majd később a televízió nagy távolságokon át közös nyelvi elvárásokat teremtett.

63. A 19. században a nemzeti modernizáció keretében tudatosan fejlesztették és egységesítették a standard nyelvet.

64. A nyelvreform bővítette a szókincset, új kifejezésmódokat alakított ki, és megerősítette a régiókon átívelő írásbeli normát.

65. Ez a norma nem szüntette meg a dialektusokat, de új viszonyba hozta őket a köznyelvvel.

66. Aki az iskolában írni, egy hatóságnál megjelenni vagy országos médiában felszólalni akar, általában erősebben támaszkodik a standard nyelvre.

67. A családi beszélgetésekben, a faluban, a piacon vagy a baráti körben a regionális nyelvváltozatok mindazonáltal tovább élhetnek.

68. Sok beszélő eközben öntudatlanul vált a regionális színezetű mindennapi nyelv és a standardhoz közelebb álló forma között.

69. A nyelvi egység tehát nem abból fakad, hogy mindenki ugyanúgy beszél.

70. Hanem abból, hogy közös kommunikációs normát osztanak meg, és a regionális eltéréseket többnyire be tudják sorolni.

71. Az urbanizáció a 20. és 21. században felgyorsította ezt az egyensúlyteremtést.

72. Az emberek munkáért, tanulásért és házasságért más helyekre költöztek, és magukkal vitték beszédmódjukat.

73. A városokban a regionális nyelvváltozatok találkoztak egymással, míg az iskola és a média elősegítette a közös kiejtés kialakulását.

74. Különösen a fiatalabb beszélők gyakran ritkábban használják a hagyományos dialektusjegyeket, vagy csak bizonyos társadalmi helyzetekben.

75. Ebből azonban nem következik, hogy a regionális nyelv egyszerűen eltűnik.

76. Egyes jellemzők elhalványulnak, mások viszont új jelentést nyernek, mint a származás, a közelség vagy a helyi kötődés jelei.

77. Egy akcentust a régión kívül műveletlennek ítélhetnek, noha nyelvészeti szempontból nem kevésbé szabályszerű, mint a standard nyelv.

78. Az ilyen értékelések a nyelv társadalomtörténetéhez tartoznak, és nem a nyelvváltozatok objektív rangsorához.

79. A standard nyelv ezért közös eszköz, de nem bizonyíték arra, hogy a regionális beszédmódok a magyar nyelv hibás változatai lennének.

80. Aki dialektust hall, nem egy sikertelen standard nyelvvel találkozik, hanem ugyanazon nyelvi térség egy másik történelmi és társadalmi szerveződésével.

81. A nyelvtérkép különösen tanulságos ott, ahol nem ér véget az államhatáron.

82. Magyar közösségek évszázadok óta élnek Szlovákia, Románia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország, Szlovénia és Ausztria egyes részein.

83. Beszédmódjuk egyrészt kapcsolatban áll a teljes magyar nyelvterülettel, másrészt az adott állam nyelvének hatása alatt áll.

84. Dél-Szlovákiában a szlovák kapcsolatok nyomokat hagyhatnak a szókincsben és a mindennapi nyelvhasználatban.

85. Erdélyben a magyar regionális hagyományok találkoznak a román többnyelvűséggel és a különböző magyar települési területek történelmével.

86. A székelyföldön bizonyos nyelvi és kulturális sajátosságok különösen jól megőrződtek, anélkül, hogy ebből egy teljesen elkülönült nyelv alakult volna ki.

87. A Moldvában élő csángó közösségek esetében a nyelvi helyzet összetettebb, mivel a régebbi magyar nyelvi formák, a helyi fejlődés és az intenzív román nyelvi érintkezés együtt hatnak.

88. E változatok nem mindegyike egyformán kölcsönösen érthető, és a különösen erősen megőrzött vagy a nyelvi érintkezés által formált változatok más beszélők számára kihívást jelenthetnek.

89. Az államhatár ezért nem egyszerűen elválaszt egy magyar és egy nem magyar nyelvi világot.

90. Átmetszi a dialektusok, az iskolák, a média, a családi kapcsolatok és a regionális identitások hálóját.

91. Magyarországon belül sem létezik külső hatásoktól mentes, tiszta nyelvi sziget.

92. A határvidékek, a kereskedelmi útvonalak, a katonai történelem, a népességáthelyezések és a modern mobilitás folyamatosan változtatták a szókincset és a kiejtést.

93. A magyar nyelv eközben képes volt idegen elemeket felvenni anélkül, hogy beszélőit egyetlen kulturális származáshoz kötötte volna.

94. A többnyelvűség számos határvidéken nem kivétel, hanem a szomszédságra adott gyakorlati válasz.

95. A közös standard nyelv megkönnyíti a kommunikációt, míg a dialektusok hallhatóvá teszik a beszélő származási helyét és történetét.

96. Ez a két szint nem áll ellentmondásban egymással.

97. Egy ember az órán és egy hivatalos levélben a standard nyelvhez közel állóan fogalmazhat, otthon pedig megőrizheti regionális színezetét.

98. Egyidejűleg tekintheti magát egy adott vidék lakójának, magyarnak és egy határokon átnyúló nyelvi közösség tagjának.

99. A magyar nyelv ezért sem áthatolhatatlan falat, sem teljesen homogén felületet nem képez.

100. A szomszédos nyelvekhez viszonyított idegensége egy sajátos belső értelmezési rendszer védi, és dialektusai azt mutatják, hogy ez a kötelék az államhatárokon átnyúlva sokféle hangból áll.

1. Wer von Österreich, der Slowakei oder Rumänien nach Ungarn reist, erkennt manche Wörter auf den ersten Blick und steht vor anderen plötzlich vor einer geschlossenen Tür.

2. Ortsnamen, Straßenschilder und Gespräche klingen nicht wie bloß veränderte Formen der benachbarten Sprachen.

3. Das Ungarische gehört zu einer anderen großen Sprachfamilie als Deutsch, Slowakisch, Kroatisch, Serbisch und Rumänisch.

4. Diese Nachbarsprachen sind überwiegend indogermanische Sprachen, während Ungarisch zur uralischen Sprachfamilie gehört.

5. Die Bezeichnung finno-ugrisch ist dafür weiterhin verbreitet, bezeichnet aber eine ältere oder enger gefasste Einteilung innerhalb der Uralistik.

6. Ungarisch ist deshalb keine isolierte Sprache im sprachwissenschaftlichen Sinn, sondern eine Sprache mit entfernten Verwandten, deren nächste lebende Verwandtschaft vor allem im Norden Eurasiens zu finden ist.

7. Zu den gewöhnlich genannten ugrischen Verwandten zählen Chantisch und Mansisch, die am Ob und im westlichen Sibirien gesprochen werden.

8. Zwischen diesen Sprachen und dem heutigen Ungarisch liegen jedoch große Entfernungen, lange Wanderungsgeschichten und viele Jahrhunderte eigenständiger Entwicklung.

9. Für einen Reisenden macht sich diese Entfernung nicht durch eine einzelne spektakuläre Regel bemerkbar, sondern durch das Fehlen vertrauter Anhaltspunkte.

10. Selbst wenn er mehrere europäische Sprachen lesen kann, findet er im Ungarischen nur selten Wörter, deren Verwandtschaft sich ohne Kenntnis der Geschichte erraten lässt.

11. Die Sprachfamilie wird nicht durch ein gemeinsames heutiges Klangbild bewiesen, sondern durch regelmäßige Entsprechungen in alten Wörtern und grammatischen Formen.

12. Sprachwissenschaftler vergleichen dabei nicht zufällige Ähnlichkeiten, sondern wiederkehrende Laut- und Bedeutungsbeziehungen über viele Wörter hinweg.

13. Solche Vergleiche verbinden das Ungarische mit den uralischen Sprachen, ohne zu behaupten, dass heutige Sprecher einander ohne Weiteres verstehen könnten.

14. Gerade diese Unterscheidung ist wichtig, weil sprachliche Verwandtschaft keine politische Abstammungserzählung und kein Maß für kulturelle Nähe ist.

15. Das Ungarische hat im Lauf seiner Geschichte außerdem Wörter aus türkischen, slawischen, deutschen, lateinischen und rumänischen Kontaktsprachen aufgenommen.

16. Entlehnungen verändern den Wortschatz, ersetzen aber nicht automatisch die tiefere grammatische Struktur einer Sprache.

17. Deshalb kann eine Sprache viele fremde Wörter besitzen und trotzdem in ihrem Bau deutlich eigenständig bleiben.

18. Umgekehrt beweist ein ähnlicher Klang nicht immer Verwandtschaft, denn Nachbarn können Wörter übernehmen oder unabhängig ähnliche Lautfolgen entwickeln.

19. Die ungarische Sprachgeschichte ist daher zugleich eine Geschichte von Herkunft, Kontakt und Umgestaltung.

20. Ihre Fremdheit gegenüber den Nachbarn ist real, aber sie ist das Ergebnis einer langen europäischen Begegnungsgeschichte und nicht die Abwesenheit von Begegnung.

21. Ein besonders anschauliches Merkmal des Ungarischen liegt darin, dass grammatische Informationen häufig an ein Wort angehängt werden.

22. In einer stark vereinfachten Erklärung kann ein ungarisches Wort dadurch mehrere Endungen tragen, die in einer anderen Sprache durch Präpositionen oder eigene Wörter ausgedrückt werden.

23. Das Grundwort bleibt dabei erkennbar, während die nachfolgenden Bausteine seine Beziehung zu anderen Wörtern genauer bestimmen.

24. Diese Bauweise wird als Agglutination bezeichnet, weil die grammatischen Elemente gewissermaßen aneinandergereiht werden.

25. Der Begriff ist nützlich, darf aber nicht den Eindruck erwecken, Ungarisch bestehe aus einer mechanischen Kette völlig unabhängiger Teile.

26. Lautveränderungen, feste Wortbildungsmuster und Ausnahmen machen auch diese Sprache zu einem gewachsenen System.

27. Ein weiteres auffälliges Merkmal ist die Vokalharmonie.

28. Dabei beeinflusst die Vokalqualität eines Wortes die Form mancher angehängter Endungen.

29. Die Endung für dieselbe grammatische Beziehung kann deshalb verschiedene Vokalgestalten annehmen, je nachdem, welche Vokale im Wort vorkommen.

30. Für Lernende wirkt das zunächst wie eine zusätzliche Last, doch für Sprecher bildet es ein hörbares Muster, das den Rhythmus des Wortes zusammenhält.

31. Auch die Stellung der Wörter folgt nicht einfach dem deutschen Muster.

32. Ungarisch kann durch die Stellung vor dem Verb hervorheben, was in einem Satz besonders wichtig, neu oder verneint ist.

33. Dadurch trägt die Wortordnung nicht nur grammatische, sondern auch kommunikative Information.

34. Die Sprache klingt für deutsche Ohren deshalb nicht bloß wegen einzelner Laute fremd, sondern auch wegen der Art, wie sie Beziehungen im Satz sichtbar macht.

35. Ihre Betonung liegt im Standard gewöhnlich auf der ersten Silbe eines Wortes, was den Sprechrhythmus zusätzlich prägt.

36. Die vielen langen Vokale und die Buchstabenverbindungen für besondere Konsonanten machen die schriftliche Gestalt ebenfalls unverwechselbar.

37. Solche Merkmale sind keine exotischen Verzierungen, sondern alltägliche Werkzeuge, mit denen Sprecher Bedeutungen unterscheiden.

38. Wer Ungarisch lernt, erlebt daher oft, dass ein kurzer deutscher Ausdruck im Ungarischen durch ein Grundwort und mehrere Endungen organisiert wird.

39. Das bedeutet nicht, dass Ungarisch grundsätzlich genauer oder logischer wäre als Deutsch.

40. Jede Sprache verteilt Bedeutungen anders zwischen Wortschatz, Endungen, Satzstellung und dem Wissen, das Sprecher aus der Situation ergänzen.

41. Trotz dieser deutlichen Eigenart ist das Ungarische innerhalb seines gesamten Sprachraums erstaunlich einheitlich.

42. Die Mundarten unterscheiden sich, aber die meisten bleiben für geübte Sprecher gegenseitig verständlich.

43. Ihre Unterschiede liegen oft in der Aussprache, in einzelnen Endungen, in der Wortwahl und in der Verteilung von Vokalen.

44. Eine ländliche Aussprache kann für einen Budapester ungewohnt oder sozial markiert klingen, ohne dass daraus eine unüberwindbare Verständigungsschranke entsteht.

45. Die ungarische Dialektologie unterscheidet mehrere große Regionen, darunter west- und südtransdanubische, donauländische, obertheißische, nordöstliche, palózische und siebenbürgische Gebiete.

46. Diese Bezeichnungen sind wissenschaftliche Ordnungshilfen und keine scharf gezogenen Linien, an denen sich jedes Dorf eindeutig einer einzigen Mundart zuordnen ließe.

47. Zwischen den Kerngebieten liegen Übergangsräume, in denen Merkmale benachbarter Sprechweisen zusammentreffen.

48. Außerdem können Städte, Schulen, Arbeitsmigration und gemischte Ehen lokale Unterschiede abschwächen oder neue Mischformen hervorbringen.

49. Eine Mundart ist deshalb kein unveränderliches Paket, das jeder Bewohner eines Landstrichs vollständig besitzt.

50. Sie ist ein Repertoire von Ausspracheweisen, Wörtern und grammatischen Formen, das je nach Alter, Ort, Situation und Gesprächspartner unterschiedlich verwendet wird.

51. Besonders deutlich können Mundartmerkmale bei Vokalen werden.

52. In manchen westlichen Regionen treten Lautungen auf, die vom Standard abweichen, etwa durch Diphthonge oder eine andere Verteilung offener und geschlossener e-Laute.

53. Anderswo werden lange Vokale verkürzt oder bestimmte Konsonanten in einer regionalen Weise ausgesprochen.

54. Solche Merkmale können den Klang eines Dorfes oder einer Landschaft verraten, selbst wenn die Wörter im Wörterbuch dieselben sind.

55. Auch der Wortschatz bewahrt regionale Geschichte.

56. Ein Ausdruck kann in einer Gegend weiterleben, während er in der Standardsprache selten geworden ist.

57. Andere Wörter weisen auf frühere Kontakte mit deutschen, slowakischen, rumänischen, südslawischen oder türkischen Sprechern hin.

58. Ein regionales Wort ist dabei nicht automatisch ein Fremdwort, denn es kann längst in die eigene Mundart eingewachsen sein.

59. Mundarten bewahren häufig ältere Sprachstufen, weil sie weniger stark von Schule, Verwaltung, Presse und überregionalen Medien vereinheitlicht wurden.

60. Was in der Hauptstadt altmodisch oder ländlich klingt, kann in einem abgelegenen Tal eine selbstverständliche Alltagform sein.

61. Die heutige Einheitlichkeit hat viel mit der Entstehung und Verbreitung einer gemeinsamen Schriftsprache zu tun.

62. Literatur, Verwaltung, Unterricht, Rundfunk und später Fernsehen schufen gemeinsame sprachliche Erwartungen über große Entfernungen hinweg.

63. Im 19. Jahrhundert wurde die Standardsprache im Zuge der nationalen Modernisierung bewusst ausgebaut und vereinheitlicht.

64. Die Sprachreform erweiterte den Wortschatz, prägte neue Ausdrucksweisen und stärkte eine überregionale schriftliche Norm.

65. Diese Norm löschte die Mundarten nicht aus, stellte sie aber in ein neues Verhältnis zur öffentlichen Sprache.

66. Wer in der Schule schreiben, in einer Behörde auftreten oder in einem landesweiten Medium sprechen will, orientiert sich gewöhnlich stärker am Standard.

67. Im familiären Gespräch, im Dorf, auf dem Markt oder unter Freunden können regionale Formen dennoch weiterleben.

68. Viele Sprecher wechseln dabei unbewusst zwischen einer regional gefärbten Alltagssprache und einer standardnäheren Form.

69. Sprachliche Einheit entsteht somit nicht dadurch, dass alle Menschen gleich sprechen.

70. Sie entsteht dadurch, dass sie eine gemeinsame Verständigungsnorm teilen und regionale Abweichungen meist einordnen können.

71. Die Verstädterung hat diesen Ausgleich im 20. und 21. Jahrhundert beschleunigt.

72. Menschen zogen für Arbeit, Ausbildung und Heirat in andere Orte und brachten ihre Sprechweisen mit.

73. In Städten trafen regionale Formen aufeinander, während die Schule und die Medien eine gemeinsame Aussprache begünstigten.

74. Gerade jüngere Sprecher verwenden traditionelle Mundartmerkmale häufig seltener oder nur noch in bestimmten sozialen Situationen.

75. Daraus folgt jedoch nicht, dass regionale Sprache einfach verschwindet.

76. Manche Merkmale werden abgeschwächt, andere erhalten neue Bedeutung als Zeichen von Herkunft, Nähe oder lokaler Verbundenheit.

77. Ein Akzent kann außerhalb seiner Region als ungebildet bewertet werden, obwohl er sprachwissenschaftlich nicht weniger regelhaft ist als die Standardsprache.

78. Solche Wertungen gehören zur Sozialgeschichte der Sprache und nicht zu einer objektiven Rangordnung ihrer Formen.

79. Die Standardsprache ist deshalb ein gemeinsames Werkzeug, aber kein Beweis dafür, dass regionale Sprechweisen fehlerhafte Versionen des Ungarischen wären.

80. Wer eine Mundart hört, begegnet nicht einer misslungenen Standardsprache, sondern einer anderen historischen und sozialen Organisation desselben sprachlichen Raums.

81. Besonders aufschlussreich wird die Sprachkarte dort, wo sie nicht an der Staatsgrenze endet.

82. Ungarische Gemeinschaften leben seit Jahrhunderten in Teilen der Slowakei, Rumäniens, Serbiens, der Ukraine, Kroatiens, Sloweniens und Österreichs.

83. Ihre Sprechweisen stehen zugleich in Verbindung mit dem gesamten ungarischen Sprachraum und unter dem Einfluss der jeweiligen Staatssprache.

84. In der Südslowakei können slowakische Kontakte Spuren im Wortschatz und in der Alltagssprache hinterlassen.

85. In Siebenbürgen treffen ungarische regionale Traditionen auf rumänische Mehrsprachigkeit und auf die Geschichte verschiedener ungarischer Siedlungsräume.

86. Im Szeklerland haben sich bestimmte sprachliche und kulturelle Eigenheiten besonders sichtbar erhalten, ohne dass damit eine völlig getrennte Sprache entstanden wäre.

87. Bei den Csángó-Gemeinschaften in der Moldau ist die sprachliche Lage komplexer, weil ältere ungarische Formen, lokale Entwicklungen und intensiver rumänischer Kontakt zusammenwirken.

88. Nicht jede dieser Varietäten ist im selben Maß gegenseitig verständlich, und besonders stark bewahrte oder kontaktgeprägte Formen können für andere Sprecher anspruchsvoll sein.

89. Die Staatsgrenze trennt daher nicht einfach eine ungarische und eine nichtungarische Sprachwelt.

90. Sie durchschneidet ein Netz von Dialekten, Schulen, Medien, Familienbeziehungen und regionalen Identitäten.

91. Auch innerhalb Ungarns gibt es keine reine Sprachinsel ohne äußere Einflüsse.

92. Grenzräume, Handelswege, Militärgeschichte, Umsiedlungen und moderne Mobilität haben den Wortschatz und die Aussprache immer wieder verändert.

93. Das Ungarische konnte dabei fremde Elemente aufnehmen, ohne seine Sprecher auf eine einzige kulturelle Herkunft festzulegen.

94. Mehrsprachigkeit ist in vielen Grenzregionen keine Ausnahme, sondern eine praktische Antwort auf die Nachbarschaft.

95. Die gemeinsame Standardsprache erleichtert den Austausch, während Mundarten den Ort und die Geschichte eines Sprechers hörbar machen können.

96. Diese beiden Ebenen widersprechen sich nicht.

97. Ein Mensch kann im Unterricht und in einem amtlichen Schreiben standardnah formulieren und zu Hause eine regionale Färbung bewahren.

98. Er kann sich zugleich als Bewohner eines bestimmten Landstrichs, als Ungar und als Angehöriger einer grenzüberschreitenden Sprachgemeinschaft verstehen.

99. Die ungarische Sprache bildet deshalb weder eine undurchdringliche Mauer noch eine vollkommen homogene Fläche.

100. Ihre Fremdheit gegenüber den Nachbarn schützt eine besondere innere Verständigungsordnung, und ihre Mundarten zeigen, dass dieses Band über Staatsgrenzen hinweg aus vielen unterschiedlichen Stimmen besteht.