1.3.1 – Literatur lang

1. A tihanyi apátság alapítólevele a magyar nyelv és a magyar írásbeliség történetének egyik legbecsesebb emléke.

2. Az oklevél 1055-ben keletkezett, amikor I. András király a Balaton partján, a tihanyi félszigeten bencés apátságot alapított.

3. Az alapítólevél latin nyelven íródott, mint a kor minden hivatalos irata, mert az írásbeliség nyelve Magyarországon a latin volt.

4. A dokumentum jelentőségét mégsem a latin szövege adja, hanem a benne rejlő magyar nyelvi elemek gazdagsága.

5. Az oklevélben mintegy száz magyar szó fordul elő, többségük hely- és személynév, amelyek a birtokok határait jelölik.

6. Ezek a magyar szavak a latin szövegbe ágyazva jelennek meg, ezért az oklevelet a szórványemlékek közé sorolja a nyelvtudomány.

7. A szórványemlék olyan írott forrás, amelyben az idegen nyelvű szöveg elszórtan magyar szavakat, főként neveket tartalmaz.

8. A tihanyi alapítólevél a legrégibb olyan hiteles oklevél, amely ilyen nagy számban őriz magyar nyelvi elemeket.

9. Az oklevél különleges értéke abban áll, hogy nemcsak elszórt szavakat, hanem egy összefüggő magyar szókapcsolatot is tartalmaz.

10. Ez a híres részlet így hangzik: „feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, amelyet ma így oldunk fel: a Fehérvárra menő hadi útra.

11. Ez a kis szókapcsolat a magyar nyelvtörténet első fennmaradt, összefüggő magyar mondattöredéke, ezért felbecsülhetetlen értékű.

12. A töredék megmutatja a korabeli magyar nyelv szórendjét, ragozását és hangalakját, amely lényegesen eltért a mai formáktól.

13. A „rea” elem például a mai „-ra, -re” rag ősi, még önálló, névutószerű alakja, amely a szó után állt.

14. Ebből a nyelvtudósok arra következtetnek, hogy a mai magyar ragok egykor önálló szavakból tapadtak a főnevekhez.

15. A „hodu” alak a mai „had” szó régies formája, amelyben még megőrződött a szó végi magánhangzó, a tővéghangzó.

16. E tővéghangzók a magyar nyelv korai szakaszában általánosak voltak, később azonban fokozatosan lekoptak a szavakról.

17. A tihanyi alapítólevél tehát a nyelvtörténet olyan állapotát rögzíti, amelyet más forrásból alig ismernénk.

18. Az oklevél magyar szavai főként a birtokok határjeleit nevezik meg, ezért túlnyomórészt földrajzi és természeti fogalmakhoz kapcsolódnak.

19. Szerepelnek benne dombok, patakok, utak, mocsarak és fák nevei, amelyek a táj korabeli képét is felidézik.

20. Ezek a helynevek nemcsak nyelvi, hanem művelődés- és tájtörténeti szempontból is fontos forrást jelentenek.

21. Az oklevél tanúsága szerint a 11. századi magyar táj gazdag volt vizekben, erdőkben és megművelt földekben.

22. A nevek egy része máig fennmaradt vagy felismerhető, ezért a tihanyi vidék folytonos, megszakítatlan lakottságáról tanúskodik.

23. Az alapítólevél célja jogi és gazdasági volt, mert az apátság birtokait, jövedelmeit és határait rögzítette.

24. A király az apátságnak földeket, szolgálónépeket, halastavakat és egyéb javakat adományozott, hogy a szerzetesek megélhetése biztos legyen.

25. A birtokhatárok pontos leírásához a latin szöveg gyakran a helyi magyar neveket használta, mert ezek egyértelműen azonosították a helyszínt.

26. Így a gyakorlati szükséglet, vagyis a birtok pontos meghatározása őrizte meg számunkra a korabeli magyar nyelv értékes emlékeit.

27. A tihanyi alapítólevél eredeti példánya fennmaradt, ami rendkívüli szerencse, mert a kor legtöbb oklevele elveszett vagy csak másolatban ismert.

28. Az eredeti oklevelet ma a Pannonhalmi Főapátság levéltára őrzi, ahol a magyar művelődéstörténet egyik kincseként tartják számon.

29. Az oklevél hitelessége nem kétséges, ezért adatai megbízható alapot nyújtanak a nyelvtörténeti kutatás számára.

30. A tihanyi alapítólevél a magyar nyelvemlékek időrendi sorában az egyik legkorábbi helyet foglalja el.

31. Míg a Halotti beszéd az első összefüggő magyar szöveg, addig a tihanyi oklevél a legrégibb hiteles szórványemlék, összefüggő szókapcsolattal.

32. E két emlék együtt jelöli ki a magyar írásbeliség kezdeteit, mert mindkettő a nyelv korai állapotát világítja meg.

33. Az alapítólevél szórványemlék jellege azt is megmutatja, hogyan élt együtt a latin és a magyar nyelv a középkori Magyarországon.

34. A latin volt a hivatal, az egyház és a tudomány nyelve, míg a magyar a mindennapi élet és a helyi valóság nyelve maradt.

35. A két nyelv találkozása éppen az olyan iratokban vált láthatóvá, ahol a latin szöveg a helyi magyar valóságot próbálta megnevezni.

36. A helyi nevek, dűlők és határjelek magyar formáját a latin írnok kénytelen volt magyarul lejegyezni, mert latin megfelelőjük nem volt.

37. Így a magyar nyelv első írott nyomai nem irodalmi szándékból, hanem gyakorlati kényszerből maradtak fenn.

38. Ez a körülmény jellemző a korai nyelvemlékekre, mert a magyar nyelv sokáig csak a latin írás keretei között jelenhetett meg.

39. A tihanyi alapítólevél magyar szavainak lejegyzése azonban nehéz feladat volt, mert a latin ábécé nem illett tökéletesen a magyar hangokhoz.

40. A magyar nyelvben számos olyan hang volt, amelyre a latin írásnak nem volt megfelelő jele, ezért az írnokok kényszerű megoldásokhoz folyamodtak.

41. Egy-egy magyar hangot gyakran több betűvel, betűkapcsolattal vagy éppen ingadozó módon jelöltek, ezért az írásmód nem volt egységes.

42. Ez a bizonytalanság a mai kutató számára nehézséget, ugyanakkor értékes forrást is jelent, mert a korabeli kiejtésről árulkodik.

43. Az írásmód ingadozásából ugyanis következtetni lehet arra, hogyan hangozhattak valójában a magyar szavak a 11. században.

44. A tihanyi alapítólevél így nemcsak a szókincsről, hanem a korabeli hangtani viszonyokról is fontos ismereteket közvetít.

45. A nyelvtudósok az oklevél minden egyes magyar szavát gondosan elemezték, hogy megfejtsék a régi hangalakot és jelentést.

46. Ezek az elemzések a magyar történeti nyelvtudomány egyik legfontosabb és legizgalmasabb fejezetét alkotják.

47. A híres „hadi útra” töredék értelmezése is hosszú tudományos munka eredménye, mert a régies alakok megfejtése alapos vizsgálatot igényelt.

48. A töredék ma már biztosan érthető, és a magyar nyelvtörténet egyik legtöbbet idézett, jelképes értékű részletévé vált.

49. A tihanyi alapítólevél jelentősége tehát messze túlmutat egy egyszerű birtokösszeíráson, mert a nyelv és a nemzet emlékezetének kincse.

50. Az oklevél azt bizonyítja, hogy a magyar nyelv már a 11. században élő, gazdag és fejlett közlőeszköz volt.

51. Bár a magyar nyelv ekkor még nem jelent meg önálló irodalmi szövegként, a szórványemlékek eleven jelenlétét mutatják.

52. A tihanyi alapítólevél így a magyar nyelv írásos történetének nyitánya, amelyből minden későbbi fejlődés kiindult.

53. Az oklevél korát I. András uralkodása fémjelzi, aki a keresztény államiság megszilárdításán fáradozott.

54. Az apátság alapítása a király vallásos buzgóságát és a szerzetesrendek megtelepítésének szándékát tükrözte.

55. A bencés szerzetesek nemcsak imádkoztak, hanem az írásbeliség, a gazdálkodás és a művelődés fontos központjait is megteremtették.

56. A kolostorok így a latin műveltség őrzőivé és terjesztőivé váltak a középkori Magyarországon.

57. A tihanyi apátság megalapítása ebbe a nagyszabású művelődési folyamatba illeszkedett, amely az országot a keresztény Európához kötötte.

58. Az alapítólevél ezért egyszerre a magyar nyelv és a magyar keresztény műveltség kezdeteinek tanúja.

59. Az oklevél a hivatalos latin írásbeliségen belül őrizte meg a magyar nyelvet, ezért a két kultúra találkozásának jelképe.

60. E találkozásból bontakozott ki hosszú évszázadok alatt az önálló magyar nyelvű irodalom.

61. A tihanyi alapítólevél megismerése segít megérteni, milyen körülmények között kezdett írásba kerülni a magyar szó.

62. A magyar nyelv első lépései az írás világába lassúak és esetlegesek voltak, mert a latin uralta a hivatalos élet minden területét.

63. Éppen ezért minden korai magyar szó, amely fennmaradt, rendkívüli értéket képvisel a nyelvtörténet számára.

64. A tihanyi alapítólevél e korai szavak leggazdagabb és legkorábbi hiteles gyűjteményét kínálja a kutatóknak.

65. Az oklevél nyelvi anyaga alapján a nyelvészek rekonstruálni tudják a 11. századi magyar nyelv számos jellemzőjét.

66. E rekonstrukció révén betekintést nyerünk egy olyan nyelvállapotba, amely csaknem ezer évvel megelőzi a mai magyart.

67. A tihanyi alapítólevél így élő kapcsolatot teremt a mai olvasó és a honfoglalás utáni évszázadok nyelve között.

68. Az oklevél tanulmányozása megmutatja, mennyit változott a magyar nyelv, ugyanakkor mennyi maradt benne állandó és felismerhető.

69. A hangalakok és a ragozás jelentősen átalakultak, a szavak jelentése és a nyelv szerkezete azonban sok tekintetben folytonos maradt.

70. Ez a folytonosság a magyar nyelv szívós életerejéről és fejlődésének szerves egységéről tanúskodik.

71. A tihanyi alapítólevél a nemzeti önismeret szempontjából is fontos, mert a magyar nyelv régiségének kézzelfogható bizonyítéka.

72. Az oklevél megmutatja, hogy a magyar nyelv már az államalapítás utáni évtizedekben eleven és használatban lévő közösségi nyelv volt.

73. E felismerés büszkeséggel tölti el a magyar olvasót, mert saját nyelvének mélyen gyökerező múltját ismeri fel benne.

74. A tihanyi alapítólevél ezért nemcsak nyelvi, hanem érzelmi és jelképes értéket is hordoz a magyar közösség számára.

75. Az oklevelet a magyar művelődés egyik alapkövének tekintik, amelyhez a nemzeti emlékezet gyakran visszatér.

76. A tihanyi alapítólevél tanúsága szerint a magyar és a latin nyelv békésen megfért egymással a középkori írásbeliségben.

77. A latin adta a keretet és a hivatalos formát, a magyar pedig a helyi, valóságos élet megnevezését.

78. E kettősség évszázadokon át jellemezte a magyar írásbeliséget, amíg a magyar nyelv fokozatosan ki nem vívta önállóságát.

79. A tihanyi alapítólevél e hosszú út kezdőpontja, amely a magyar nyelv írásos önállósodásához vezetett.

80. Az oklevél így nemcsak a múltat idézi, hanem egy évszázadokon átívelő fejlődés első lépését is jelöli.

81. A tihanyi alapítólevél megőrzött magyar szavai a régi táj, a régi élet és a régi nyelv eleven lenyomatai.

82. E szavakban a 11. századi ember világa elevenedik meg, aki a dombokat, patakokat és utakat magyarul nevezte meg.

83. A helynevek mögött valóságos emberek, közösségek és mindennapi tevékenységek húzódnak meg, amelyek a névadásban öltöttek testet.

84. Az oklevél így nemcsak nyelvi, hanem társadalom- és mindennapi élettörténeti forrás is a középkorkutató számára.

85. A tihanyi alapítólevél sokrétűsége éppen abban áll, hogy egyszerre nyelvemlék, jogi irat és korrajz.

86. E gazdagság teszi az oklevelet a magyar középkor egyik legfontosabb és legtöbbet vizsgált forrásává.

87. A tihanyi alapítólevél a magyar irodalomtörténet előzményei közé tartozik, mert a nyelv írásos jelenlétének első nagy tanúja.

88. Bár maga nem irodalmi mű, nélküle a magyar nyelvű irodalom kialakulása nem volna igazán érthető.

89. Az oklevél megmutatja azt a nyelvi alapot, amelyből később a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom kinőtt.

90. A tihanyi alapítólevél tehát a magyar nyelvemlékek sorának nyitánya, amely a szórványtól a szöveg felé vezető utat elindította.

91. Az oklevél tanúsága szerint a magyar nyelv előbb neveken és szórványokon keresztül, majd összefüggő szövegekben jutott íráshoz.

92. Ez a fejlődés fokozatos volt, és több mint egy évszázadon át tartott, mire az első teljes magyar szöveg megszületett.

93. A tihanyi alapítólevél e fejlődés első, döntő lépcsőfokát jelöli, amelyre minden későbbi emlék épített.

94. Az oklevél megismerése ezért nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a magyar írásbeliség kezdeteit valóban megértsük.

95. A tihanyi alapítólevél a maga csendes, hivatalos módján a magyar nyelv életének egyik legfontosabb pillanatát örökítette meg.

96. Az oklevélben a magyar szó először lépett tartósan és nagy számban az írás világába, még ha idegen keretben is.

97. E lépés jelentőségét csak akkor értjük meg igazán, ha a magyar nyelv egész későbbi útját is számba vesszük.

98. A tihanyi alapítólevél így a kezdet jelképe, amelyben a magyar nyelv írott története elindult.

99. Az oklevél ezeréves üzenete arról tanúskodik, hogy a magyar nyelv mélyen gyökerezik a Kárpát-medence történelmében.

100. A tihanyi alapítólevél ezért nemcsak a nyelvtudomány, hanem az egész magyar művelődés megbecsült és féltve őrzött kincse.

1. Die Gründungsurkunde der Abtei von Tihany ist eines der kostbarsten Denkmäler der Geschichte der ungarischen Sprache und der ungarischen Schriftlichkeit.

2. Die Urkunde entstand 1055, als König Andreas I. am Ufer des Balaton, auf der Halbinsel von Tihany, eine Benediktinerabtei gründete.

3. Die Gründungsurkunde wurde in lateinischer Sprache verfasst, wie jedes offizielle Schriftstück der Zeit, weil die Sprache der Schriftlichkeit in Ungarn das Lateinische war.

4. Die Bedeutung des Dokuments macht gleichwohl nicht sein lateinischer Text aus, sondern der Reichtum der in ihm verborgenen ungarischen Sprachelemente.

5. In der Urkunde kommen etwa hundert ungarische Wörter vor, die meisten von ihnen Orts- und Personennamen, die die Grenzen der Güter bezeichnen.

6. Diese ungarischen Wörter erscheinen in den lateinischen Text eingebettet, weshalb die Sprachwissenschaft die Urkunde zu den Streudenkmälern zählt.

7. Ein Streudenkmal ist eine schriftliche Quelle, in der der fremdsprachige Text verstreut ungarische Wörter, vor allem Namen, enthält.

8. Die Gründungsurkunde von Tihany ist die älteste beglaubigte Urkunde, die in so großer Zahl ungarische Sprachelemente bewahrt.

9. Der besondere Wert der Urkunde liegt darin, dass sie nicht nur verstreute Wörter, sondern auch eine zusammenhängende ungarische Wortverbindung enthält.

10. Dieser berühmte Abschnitt lautet: „feheruuaru rea meneh hodu utu rea“, den wir heute so auflösen: auf den nach Fehérvár führenden Heerweg.

11. Diese kleine Wortverbindung ist das erste erhaltene, zusammenhängende ungarische Satzbruchstück der ungarischen Sprachgeschichte und deshalb von unschätzbarem Wert.

12. Das Bruchstück zeigt die Wortstellung, die Flexion und die Lautgestalt des damaligen Ungarischen, die sich wesentlich von den heutigen Formen unterschieden.

13. Das Element „rea“ ist zum Beispiel die urtümliche, noch selbstständige, postpositionsartige Form der heutigen Endung „-ra, -re“, die nach dem Wort stand.

14. Daraus schließen die Sprachwissenschaftler, dass die heutigen ungarischen Endungen einst aus selbstständigen Wörtern an die Substantive antraten.

15. Die Form „hodu“ ist die altertümliche Gestalt des heutigen Wortes „had“, in der noch der Vokal am Wortende, der Stammauslautvokal, bewahrt ist.

16. Diese Stammauslautvokale waren in der frühen Phase des Ungarischen allgemein üblich, später fielen sie jedoch allmählich von den Wörtern ab.

17. Die Gründungsurkunde von Tihany hält also einen Zustand der Sprachgeschichte fest, den wir aus einer anderen Quelle kaum kennen würden.

18. Die ungarischen Wörter der Urkunde benennen vor allem die Grenzzeichen der Güter, weshalb sie sich überwiegend auf geografische und natürliche Begriffe beziehen.

19. In ihr erscheinen die Namen von Hügeln, Bächen, Wegen, Sümpfen und Bäumen, die auch das damalige Bild der Landschaft heraufbeschwören.

20. Diese Ortsnamen sind nicht nur unter sprachlichem, sondern auch unter kultur- und landschaftsgeschichtlichem Gesichtspunkt eine wichtige Quelle.

21. Nach dem Zeugnis der Urkunde war die ungarische Landschaft des 11. Jahrhunderts reich an Gewässern, Wäldern und bebauten Feldern.

22. Ein Teil der Namen ist bis heute erhalten oder erkennbar, weshalb er von der ununterbrochenen, fortdauernden Besiedlung der Gegend von Tihany zeugt.

23. Der Zweck der Gründungsurkunde war ein rechtlicher und wirtschaftlicher, weil sie die Güter, Einkünfte und Grenzen der Abtei festhielt.

24. Der König schenkte der Abtei Ländereien, Dienstleute, Fischteiche und andere Güter, damit der Lebensunterhalt der Mönche gesichert war.

25. Zur genauen Beschreibung der Gütergrenzen benutzte der lateinische Text häufig die örtlichen ungarischen Namen, weil diese den Schauplatz eindeutig kennzeichneten.

26. So bewahrte das praktische Bedürfnis, nämlich die genaue Bestimmung des Gutes, für uns die wertvollen Denkmäler des damaligen Ungarischen.

27. Das Originalexemplar der Gründungsurkunde von Tihany blieb erhalten, was ein außerordentliches Glück ist, weil die meisten Urkunden der Zeit verloren gingen oder nur in Abschrift bekannt sind.

28. Die Originalurkunde bewahrt heute das Archiv der Erzabtei von Pannonhalma, wo man sie als einen Schatz der ungarischen Kulturgeschichte betrachtet.

29. Die Echtheit der Urkunde ist nicht zweifelhaft, weshalb ihre Angaben eine verlässliche Grundlage für die sprachgeschichtliche Forschung bieten.

30. Die Gründungsurkunde von Tihany nimmt in der zeitlichen Reihe der ungarischen Sprachdenkmäler einen der frühesten Plätze ein.

31. Während die Grabrede der erste zusammenhängende ungarische Text ist, ist die Urkunde von Tihany das älteste beglaubigte Streudenkmal mit einer zusammenhängenden Wortverbindung.

32. Diese beiden Denkmäler markieren gemeinsam die Anfänge der ungarischen Schriftlichkeit, weil beide den frühen Zustand der Sprache erhellen.

33. Der Streudenkmalcharakter der Gründungsurkunde zeigt auch, wie das Lateinische und das Ungarische im mittelalterlichen Ungarn zusammenlebten.

34. Das Lateinische war die Sprache des Amtes, der Kirche und der Wissenschaft, während das Ungarische die Sprache des täglichen Lebens und der örtlichen Wirklichkeit blieb.

35. Die Begegnung der beiden Sprachen wurde gerade in jenen Schriftstücken sichtbar, in denen der lateinische Text die örtliche ungarische Wirklichkeit zu benennen versuchte.

36. Die ungarische Form der örtlichen Namen, Fluren und Grenzzeichen musste der lateinische Schreiber notgedrungen auf Ungarisch niederschreiben, weil sie keine lateinische Entsprechung hatten.

37. So blieben die ersten schriftlichen Spuren des Ungarischen nicht aus literarischer Absicht, sondern aus praktischem Zwang erhalten.

38. Dieser Umstand ist für die frühen Sprachdenkmäler kennzeichnend, weil das Ungarische lange nur im Rahmen der lateinischen Schrift erscheinen konnte.

39. Die Niederschrift der ungarischen Wörter der Gründungsurkunde von Tihany war jedoch eine schwierige Aufgabe, weil das lateinische Alphabet nicht vollkommen zu den ungarischen Lauten passte.

40. Im Ungarischen gab es zahlreiche Laute, für die die lateinische Schrift kein passendes Zeichen hatte, weshalb die Schreiber zu notgedrungenen Lösungen griffen.

41. Einen einzelnen ungarischen Laut bezeichneten sie häufig mit mehreren Buchstaben, mit einer Buchstabenverbindung oder eben auf schwankende Weise, weshalb die Schreibung nicht einheitlich war.

42. Diese Unsicherheit bedeutet für den heutigen Forscher eine Schwierigkeit, zugleich aber auch eine wertvolle Quelle, weil sie die damalige Aussprache verrät.

43. Aus dem Schwanken der Schreibung lässt sich nämlich erschließen, wie die ungarischen Wörter im 11. Jahrhundert tatsächlich geklungen haben mögen.

44. Die Gründungsurkunde von Tihany vermittelt so nicht nur über den Wortschatz, sondern auch über die damaligen lautlichen Verhältnisse wichtige Kenntnisse.

45. Die Sprachwissenschaftler haben jedes einzelne ungarische Wort der Urkunde sorgfältig analysiert, um die alte Lautgestalt und Bedeutung zu entschlüsseln.

46. Diese Analysen bilden eines der wichtigsten und spannendsten Kapitel der ungarischen historischen Sprachwissenschaft.

47. Auch die Deutung des berühmten Bruchstücks vom „Heerweg“ ist das Ergebnis langer wissenschaftlicher Arbeit, weil die Entschlüsselung der altertümlichen Formen eine gründliche Untersuchung erforderte.

48. Das Bruchstück ist heute mit Sicherheit verständlich und wurde zu einem der meistzitierten, sinnbildlich bedeutsamen Abschnitte der ungarischen Sprachgeschichte.

49. Die Bedeutung der Gründungsurkunde von Tihany reicht also weit über eine einfache Güterbeschreibung hinaus, weil sie ein Schatz des Gedächtnisses der Sprache und der Nation ist.

50. Die Urkunde beweist, dass das Ungarische bereits im 11. Jahrhundert ein lebendiges, reiches und entwickeltes Mitteilungsmittel war.

51. Obwohl das Ungarische zu dieser Zeit noch nicht als selbstständiger literarischer Text erschien, zeigen die Streudenkmäler seine lebendige Gegenwart.

52. Die Gründungsurkunde von Tihany ist so die Ouvertüre der schriftlichen Geschichte des Ungarischen, von der jede spätere Entwicklung ausging.

53. Das Zeitalter der Urkunde kennzeichnet die Herrschaft Andreas‘ I., der sich um die Festigung der christlichen Staatlichkeit mühte.

54. Die Gründung der Abtei spiegelte die religiöse Frömmigkeit des Königs und die Absicht der Ansiedlung der Mönchsorden wider.

55. Die Benediktinermönche beteten nicht nur, sondern schufen auch wichtige Zentren der Schriftlichkeit, der Wirtschaft und der Bildung.

56. Die Klöster wurden so zu Hütern und Verbreitern der lateinischen Bildung im mittelalterlichen Ungarn.

57. Die Gründung der Abtei von Tihany fügte sich in diesen großangelegten Bildungsprozess ein, der das Land mit dem christlichen Europa verband.

58. Die Gründungsurkunde ist deshalb zugleich ein Zeuge der Anfänge des Ungarischen und der ungarischen christlichen Bildung.

59. Die Urkunde bewahrte das Ungarische innerhalb der offiziellen lateinischen Schriftlichkeit, weshalb sie ein Sinnbild der Begegnung der beiden Kulturen ist.

60. Aus dieser Begegnung entfaltete sich im Laufe langer Jahrhunderte die selbstständige ungarischsprachige Literatur.

61. Die Kenntnis der Gründungsurkunde von Tihany hilft zu verstehen, unter welchen Umständen das ungarische Wort in die Schrift zu gelangen begann.

62. Die ersten Schritte des Ungarischen in die Welt der Schrift waren langsam und zufällig, weil das Lateinische alle Bereiche des offiziellen Lebens beherrschte.

63. Gerade deshalb stellt jedes frühe ungarische Wort, das erhalten blieb, einen außerordentlichen Wert für die Sprachgeschichte dar.

64. Die Gründungsurkunde von Tihany bietet den Forschern die reichste und früheste beglaubigte Sammlung dieser frühen Wörter.

65. Auf der Grundlage des Sprachmaterials der Urkunde können die Sprachwissenschaftler zahlreiche Merkmale des Ungarischen des 11. Jahrhunderts rekonstruieren.

66. Durch diese Rekonstruktion gewinnen wir Einblick in einen Sprachzustand, der dem heutigen Ungarischen um fast tausend Jahre vorausgeht.

67. Die Gründungsurkunde von Tihany schafft so eine lebendige Verbindung zwischen dem heutigen Leser und der Sprache der Jahrhunderte nach der Landnahme.

68. Das Studium der Urkunde zeigt, wie sehr sich das Ungarische verändert hat, zugleich aber, wie viel in ihm beständig und erkennbar geblieben ist.

69. Die Lautgestalten und die Flexion wandelten sich erheblich, die Bedeutung der Wörter und der Bau der Sprache blieben jedoch in vieler Hinsicht kontinuierlich.

70. Diese Kontinuität zeugt von der zähen Lebenskraft des Ungarischen und von der organischen Einheit seiner Entwicklung.

71. Die Gründungsurkunde von Tihany ist auch unter dem Gesichtspunkt der nationalen Selbsterkenntnis wichtig, weil sie ein greifbarer Beweis des Alters des Ungarischen ist.

72. Die Urkunde zeigt, dass das Ungarische bereits in den Jahrzehnten nach der Staatsgründung eine lebendige und in Gebrauch stehende Gemeinschaftssprache war.

73. Diese Erkenntnis erfüllt den ungarischen Leser mit Stolz, weil er in ihr die tief verwurzelte Vergangenheit seiner eigenen Sprache erkennt.

74. Die Gründungsurkunde von Tihany trägt deshalb nicht nur einen sprachlichen, sondern auch einen emotionalen und sinnbildlichen Wert für die ungarische Gemeinschaft.

75. Man betrachtet die Urkunde als einen der Grundsteine der ungarischen Bildung, zu dem das nationale Gedächtnis häufig zurückkehrt.

76. Nach dem Zeugnis der Gründungsurkunde von Tihany vertrugen sich das Ungarische und das Lateinische in der mittelalterlichen Schriftlichkeit friedlich miteinander.

77. Das Lateinische lieferte den Rahmen und die offizielle Form, das Ungarische aber die Benennung des örtlichen, wirklichen Lebens.

78. Diese Doppelheit kennzeichnete die ungarische Schriftlichkeit über Jahrhunderte, bis das Ungarische allmählich seine Selbstständigkeit erkämpfte.

79. Die Gründungsurkunde von Tihany ist der Ausgangspunkt dieses langen Weges, der zur schriftlichen Verselbstständigung des Ungarischen führte.

80. Die Urkunde ruft so nicht nur die Vergangenheit wach, sondern markiert auch den ersten Schritt einer jahrhundertelang fortschreitenden Entwicklung.

81. Die bewahrten ungarischen Wörter der Gründungsurkunde von Tihany sind lebendige Abdrücke der alten Landschaft, des alten Lebens und der alten Sprache.

82. In diesen Wörtern erwacht die Welt des Menschen des 11. Jahrhunderts, der die Hügel, Bäche und Wege auf Ungarisch benannte.

83. Hinter den Ortsnamen verbergen sich wirkliche Menschen, Gemeinschaften und alltägliche Tätigkeiten, die in der Namengebung Gestalt annahmen.

84. Die Urkunde ist so nicht nur eine sprachliche, sondern auch eine gesellschafts- und alltagsgeschichtliche Quelle für den Mittelalterforscher.

85. Die Vielschichtigkeit der Gründungsurkunde von Tihany besteht gerade darin, dass sie zugleich Sprachdenkmal, Rechtsschriftstück und Zeitbild ist.

86. Dieser Reichtum macht die Urkunde zu einer der wichtigsten und meistuntersuchten Quellen des ungarischen Mittelalters.

87. Die Gründungsurkunde von Tihany gehört zu den Vorstufen der ungarischen Literaturgeschichte, weil sie der erste große Zeuge der schriftlichen Gegenwart der Sprache ist.

88. Obwohl sie selbst kein literarisches Werk ist, wäre ohne sie die Herausbildung der ungarischsprachigen Literatur nicht wirklich zu verstehen.

89. Die Urkunde zeigt jene sprachliche Grundlage, aus der später die Grabrede und die altungarische Marienklage erwuchsen.

90. Die Gründungsurkunde von Tihany ist also die Ouvertüre der Reihe der ungarischen Sprachdenkmäler, die den Weg von der Streuung zum Text eröffnete.

91. Nach dem Zeugnis der Urkunde gelangte das Ungarische zuerst über Namen und Streuwörter, dann in zusammenhängenden Texten zur Schrift.

92. Diese Entwicklung war allmählich und dauerte mehr als ein Jahrhundert, bis der erste vollständige ungarische Text entstand.

93. Die Gründungsurkunde von Tihany markiert die erste, entscheidende Stufe dieser Entwicklung, auf die jedes spätere Denkmal aufbaute.

94. Die Kenntnis der Urkunde ist deshalb unentbehrlich, um die Anfänge der ungarischen Schriftlichkeit wirklich zu verstehen.

95. Die Gründungsurkunde von Tihany verewigte auf ihre stille, offizielle Weise einen der wichtigsten Augenblicke im Leben des Ungarischen.

96. In der Urkunde trat das ungarische Wort erstmals dauerhaft und in großer Zahl in die Welt der Schrift, wenn auch in einem fremden Rahmen.

97. Die Bedeutung dieses Schrittes verstehen wir erst dann wirklich, wenn wir auch den ganzen späteren Weg des Ungarischen in Betracht ziehen.

98. Die Gründungsurkunde von Tihany ist so das Sinnbild des Anfangs, in dem die geschriebene Geschichte des Ungarischen begann.

99. Die tausendjährige Botschaft der Urkunde zeugt davon, dass das Ungarische tief in der Geschichte des Karpatenbeckens wurzelt.

100. Die Gründungsurkunde von Tihany ist deshalb nicht nur ein geschätzter und behütet bewahrter Schatz der Sprachwissenschaft, sondern der gesamten ungarischen Bildung.