2.5 – Egyéni haszon és közös kár – Einzelner Nutzen und gemeinsamer Schaden

1. 1992 júliusában Kanada leállította az északi tőkehal célzott halászatát Új-Fundland és Labrador partjainál.

2. A rendelkezés véget vetett annak a lehetőségnek, hogy abból a fogásból megélhetést szerezzenek, így a munkavállalók és a vállalkozások azonnali veszteséggel szembesültek, miközben a várható biológiai haszon bizonytalan és távoli maradt.

3. Ugyanakkor egy további halászati szezon engedélyezése tovább csökkentette volna a már így is súlyosan csökkenő állományt.

4. Ami korábban egyszerű halászatok sorozatának tűnt, kollektív vészhelyzetté vált: a munka leállítása látható nehézségeket okozott, de a folytatás tovább csökkenthette volna azt az erőforrást, amely a megélhetést biztosította.

5. A tilalom az északi állományra vonatkozott, amelyet a gazdálkodók 2J3KL kóddal jelöltek; nem zárta le az összes kanadai tőkehal-halászatot.

6. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert a különböző vizekben élő és eltérő szabályok szerint kezelt halak sorsa nem volt azonos.

7. Egy halászati vállalkozás számára a partra szállított tőkehal értéke azonnali volt, olyan kötelezettségeket fedezett, amelyeket egy esetleges jövőbeli fogás nem tudott volna.

8. Eladása fedezhette a legénység bérét és a parton végzett munkát.

9. A vízben hagyott tőkehal kevésbé biztos hozamot ígért, talán évekkel később, egy ismeretlen halászcsoport számára, akiknek a hozzáférése és jövedelme nem csupán azon az egy hal túlélésétől függött.

10. Egyetlen hajó sem biztosíthatta magának azt a jövőt azzal, hogy lemondott egy fogásról, miközben egy másik legénység szabadon kifoghatta azt.

11. Más hajók is kifoghatták a halakat, és a szaporodás egy hatalmas területen élő sok hal túlélésétől függött.

12. A gyakorlati kérdés arra vonatkozott, hogy milyen szabályok mellett eredményezhetnek a sok különálló döntés együttesen fenntartható halászatot.

13. Hogyan tudnák a szabályok elérni, hogy a teljes fogás tükrözze azt, amit az állomány elbír?

14. Kanadának már a moratórium előtt is voltak szabályai, többek között fogási korlátozások.

15. Ez nem volt olyan szabályozatlan tenger, ahová bárki korlátozás nélkül kiküldhetett volna hajót, és ha az állomány összeomlását egyszerűen a korlátlan hozzáférés következményeként kezeljük, az elrejtené a hatóságok által választott korlátozások szerepét.

16. A törvényes fogás azonban nem feltétlenül jelent biológiailag biztonságos fogást.

17. Ha a hatóságok több hal kifogását engedélyezik, mint amennyit a populáció pótolni tud, a hajók betarthatják a szabályokat, miközben összesített fogásaik tovább mélyítik a csökkenést.

18. A kritikus szám a kivezetett teljes mennyiség, beleértve azokat a veszteségeket is, amelyek kimaradnak a becslésekből vagy a nyilvántartásokból, mert a hiányos adatok alapján kiszámított korlát megnyugtató lehet, miközben a fogások túllépik a szándékolt határt.

19. Minden hajó esetében a saját fogása látható a fedélzeten.

20. A víz alatti állomány viszont nem.

21. A tudósok a kutatási felmérések, a kereskedelmi fogások és olyan modellek alapján következtetnek az állomány méretére és állapotára, amelyek a megfigyeléseket a növekedésre és a halálozásra vonatkozó feltételezésekkel ötvözik, és minden forrás olyan információt szolgáltat, amelyet a többi nem tud egyszerűen helyettesíteni.

22. Ezek a becslések javíthatják a döntéshozatalt, de nem tudják a láthatatlan, változó állományt tökéletesen felmért készletté alakítani.

23. A továbbfejlesztett halászfelszerelés megtalálhatja a fennmaradó halkoncentrációkat, így egy sikeres halászút félrevezető mérőszámmá válhat a teljes állományra nézve.

24. Egy eredményes halászút önmagában nem bizonyítja, hogy a teljes állomány egészséges, ahogyan egy kis fogás sem állapíthatja meg pontosan egy olyan állomány méretét, amely a hajó látóterén kívül mozog és szaporodik.

25. Ugyanakkor az erősebb hajók és a hatékonyabb felszerelés növelheti a rövid halászati időszak alatt kifogott mennyiséget.

26. A kapacitás azért fontos, mert a halállományra nehezedő nyomás attól függ, hogy a flották ténylegesen mennyit tudnak kifogni, és nem egyszerűen attól, hogy hány engedély létezik, vagy hány hajó indul ki a kikötőből egy adott napon.

27. Az éves korlátot megállapító hatóságnak össze kell hasonlítania ezt a kapacitást a pótlódás bizonytalan becslésével.

28. A nagyvonalú korlát megőrzi a rövid távú jövedelmet, miközben azt kockáztatja, hogy túl kevés túlélő marad a későbbi fogások fenntartásához.

29. A szigorúbb korlát választása azonnali költségeket ró a munkavállalókra és a közösségekre, még akkor is, ha a pontos jövőbeli nyereséget nem lehet megígérni, és az érintettek nem tudják a jelenlegi számlákat egy valószínűségi jellegű haszonnal kifizetni.

30. Egyik teher sem szűnik meg attól, hogy a döntést tudományosnak nevezik.

31. A tudomány tesztelheti a különböző korlátok valószínű következményeit, és feltárhatja, hol gyengék a becslések, míg a hatóságoknak el kell dönteniük, hogy a szabályok milyen kockázatokat és veszteségeket osztanak szét a jelenlegi és a jövőbeli halászok között.

32. Egy későbbi kanadai tudományos értékelés a túlhalászást azonosította a tőkehalállomány csökkenésének fő okaként.

33. Azt is megállapította, hogy a halászat volt a tőkehal-elhullás domináns oka az északi halászati tilalom bevezetése előtt.

34. Ezek az eredmények nem jelentenek azt, hogy a hatóságok 1992-ben pontos számadatokkal rendelkeztek volna a túlélő halak számáról.

35. Egy utólagos magyarázat megbízhatóbb lehet, mint azok a mérések, amelyek a döntés meghozatalakor a kutatók és a hatóságok rendelkezésére álltak.

36. A csökkenésnek több szintű oka volt.

37. A halászok választották ki a halászati utak és a fogások mértékét; a flották biztosították a nagy léptékű halászathoz szükséges eszközöket; a hatóságok pedig megállapították a megengedett teljes kitermelést.

38. A víz eközben csupán közvetett és hiányos bizonyítékot nyújtott a következményekről, így a mai engedélyezett fogás és a holnap kimerült állomány közötti összefüggés vitatott maradhatott, még akkor is, ha a kifogások egyre halmozódtak.

39. Egy túl nagy fogást engedélyező szabály a törvényes tevékenységeket együttesen káros hatással járóvá teheti, mivel a halak a tényleges kifogásokra reagálnak.

40. Ez a probléma legélesebb pontja.

41. A partra szállított halból származó haszon elsősorban azt a vállalkozást illeti, amelyik partra szállítja, míg a kimerült szaporodóállomány számos vállalkozás és a halászatba még be nem lépett emberek lehetőségeit csökkenti.

42. Ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi jövedelem jelentéktelen lenne, vagy hogy a jövőbeli jövedelem automatikusan biztos lenne.

43. Az a közösség, amelyet arra kérnek, hogy mondjon le a fogásokról, át kell élnie azt az időszakot, amíg a halállomány helyreáll, és maga a helyreállás is bizonytalan marad, mert az elvesztett szaporodási képesség nem tér vissza automatikusan, amikor a hálókat kiemelik.

44. Ugyanakkor nem minden kifogott hal jelent önmagában erkölcsi kudarcot.

45. Az eltérés a fogás jövedelmezőségének mértéke és az ismételt fogások által okozott kár mértéke között fekszik.

46. Képzeljünk el egy hajót, amely fontolgatja, hogy a megengedett fogás egy részét a tengerben hagyja-e.

47. Hacsak mások nem szembesülnek hasonló korlátozással, az a hajó viselheti a teljes azonnali veszteséget, miközben csak kis mértékben járul hozzá az állomány védelméhez, anélkül, hogy biztos lenne abban, hogy áldozatát máshol is megismétlik.

48. Ez egy hipotetikus választás, nem pedig beszámoló arról, hogy egy konkrét halász mit tett.

49. Ez rávilágít arra, miért nem helyettesítheti az egy legénységnek szóló erényes viselkedésre való buzdítás a teljes fogásra vonatkozó szabályokat.

50. Egy kellően alacsony és betartatott korlát lehetővé teheti a kollektív önmérsékletet.

51. Ezzel azonban felmerül egy második kérdés: hogyan osztják el a résztvevők a megengedett fogást?

52. Amikor a teljes megengedett mennyiség annak jut, aki elsőként fogja ki, a várakozás kevesebb fogást jelenthet, így egy hajónak oka van korábban halászni, még akkor is, ha egy későbbi út biztonságosabb vagy olcsóbb lenne.

53. Ez a lehetőség még azok között a halászok között is a gyorsaságot jutalmazza, akik elfogadják a korlátozás szükségességét.

54. Ösztönözheti olyan kapacitásba való befektetést, amelynek fő előnye az, hogy egy másik hajót megelőzve jut el ugyanahhoz a megosztott kvótához, ahelyett, hogy növelné azt a halmennyiséget, amelyet az állomány biztonságosan kiadhat.

55. Egy ilyen befektetés egy vállalkozásnak kedvezhet, miközben a flotta üzemeltetési költségeit megnöveli.

56. Az időzítésért folyó verseny eltér a teljes fogás mennyiségére vonatkozó biológiai megítéléstől.

57. A kettő összekeverése miatt egy új elosztási szabály úgy tűnhet, mintha teljes körű védelmi politika lenne.

58. Pedig nem az.

59. A korlátozás szabályozza, hogy a csoport mennyit halászhat ki; az elosztás pedig meghatározza, ki veheti ki a mennyiség egyes részeit, és a második szabály megváltoztatása nem mentheti meg az állományt, ha az első túlzott kitermelést engedélyez.

60. Mindkét döntés alakítja a viselkedést, és mindkettő indoklást igényel.

61. Az Egyesült Államok megváltoztatta ezt a felosztást az atlanti partkagyló és az óceáni quahog halászatában.

62. 1990 óta a szövetségi rendszer átruházható egyéni részesedéseket oszt ki az éves fogási korláton belül.

63. Ahelyett, hogy a jogosultak versenyeznének a még ki nem osztott rész megszerzéséért, tudják, hogy mekkora részesedést halászhatnak ki vagy ruházhatnak át, ami megváltoztatja a várakozás költségét anélkül, hogy a biológiai felső határ szükségessége csökkenne.

64. A halászatnak továbbra is szüksége van felső határra.

65. A túlzott felső határ pontos részesedésekre való felosztása csupán a túlzott kitermelés engedélyének elosztását jelentené.

66. Ha azonban a felső határ ésszerű, és a fogásokat nyilvántartják, az elosztás enyhítheti azt a nyomást, hogy a versenytársak előtt kell halászni, lehetővé téve a vállalkozások számára, hogy a hozzáférés elvesztésétől való félelem helyett más okokból válasszák meg az időzítést.

67. A NOAA lassabb ütemet és nagyobb rugalmasságot ír le a partikagylók kitermelésének időzítésében.

68. A jogosult a kijelölt mennyiség alapján tervezhet, ahelyett, hogy minden más hajó halászati útját fenyegetésként kezelné.

69. Ha egy másik hajó fogása nem meríti ki a kijelölt részesedését, akkor a megfelelő körülmények kivárása kevésbé költséges, bár a részesedés értéke továbbra is attól a populációtól függ, amely képes a kollektív kitermelést eltartani.

70. A jogosultság megváltoztatja a magánszámításokat anélkül, hogy a forrás magántulajdonba kerülne.

71. A tengerben élő kagylók továbbra is egy olyan állomány részét képezik, amelynek állapotát egyetlen engedélyes sem tudja egyedül megállapítani.

72. A kvóta sem határozza meg, hogy mekkora legyen a következő évi fogás.

73. A gazdálkodóknak továbbra is szükségük van felmérésekre, biológiai szakvéleményekre és a korlátok módosításának lehetőségére, ha a bizonyítékok megváltoznak, mivel a kvóta megnevezett jogosultak közötti felosztása nem ad felvilágosítást arról, hogy hány kagyló maradt.

74. Emellett ellenőrizniük kell azt is, hogy az egyes résztvevők ténylegesen mennyit hoznak partra.

75. A NOAA megjegyzi, hogy az egyéni felelősségvállalás miatt a megfigyelés különösen fontos egy részesedési rendszerben.

76. A papíron rögzített engedély nem korlátozhatja a nyilvántartásba nem vett vagy azt meghaladó kitermelést.

77. A mechanizmusnak tehát több láncszeme van: egy megalapozott teljes korlát, e korlát felosztása, valamint a felhasználás hiteles nyilvántartása; ezeknek mindegyikének együtt kell működnie ahhoz, hogy az egyéni jogosultság tiszteletben tartsa a kollektív határt.

78. Bármely láncszem gyengesége megváltoztatja, mit tud a szabály elérni.

79. Ez a rendszer cáfolja azt az elképzelést, miszerint a közös erőforrásokat a magánérdekek mindig tönkreteszik.

80. Az emberek megváltoztathatják az ösztönzőket azáltal, hogy megegyeznek a hozzáférés feltételeiről.

81. Az amerikai kagylóhalászat azonban nem szolgálhat olyan kísérletként, amely bizonyítaná, hogy ugyanaz a rendszer megmentette volna az északi tőkehalat, mivel az esetek nem csupán az engedélyek formájában különböznek egymástól.

82. A tőkehal és a kagyló biológiai jellemzői, kifogási módja, piacai és a közösség története tekintetében eltérnek egymástól, ezért eredményeiket nem lehet egyetlen szabálynak tulajdonítani.

83. Az intézményi tanulság szűkebb körű és hasznosabb.

84. A halászok részesedésének ismerete kiküszöbölheti a versengés egyik okát, feltéve, hogy a kollektív felső határt már felelősségteljesen meghatározták, és a jogosult nem lépheti túl titokban a kijelölt részesedést.

85. Az átruházhatóság további választási lehetőséget kínál: a jogosult eladhatja vagy bérbe adhatja a részesedését ahelyett, hogy kihasználná azt.

86. Ez segíthet egy vállalkozásnak a költségekhez való alkalmazkodásban, vagy a halászatból való kilépésben anélkül, hogy feltétlenül elveszítené a részesedés értékét.

87. Ez a hozzáférést a nagyobb tőkével rendelkező vásárlók felé is elmozdíthatja.

88. Egy olyan rendszer, amely csökkenti a vízen keletkező pazarlást, mégis munkaerő-kiszorítást okozhat, vagy az értékes jogokat koncentrálhatja, különösen ha a részesedések a kisvállalkozóktól olyan vállalkozásokhoz kerülnek, amelyek meg tudják vásárolni őket.

89. A NOAA az ilyen programok lehetséges hatásaként azonosítja a konszolidációt.

90. Az, hogy ki kapja meg a kezdeti részesedéseket, ezért elosztási döntés, nem pedig technikai megjegyzés.

91. A korábbi fogások alapján történő kiosztás ugyan elismerheti a már meglévő megélhetési forrásokat, de egyúttal jutalmazhatja a korábbi hozzáférést is, és az újonnan érkezőket olyan lehetőségért fizetési kötelezettséggel szembesítheti, amelyet elődeik vásárlás nélkül kaptak meg.

92. Egy közösség akkor is elveszítheti halászati tevékenységét, ha a teljes fogás a korláton belül marad.

93. A birtoklási korlátok és egyéb feltételek enyhíthetnek ezeken a hatásokon, bár minden feltételnek megvannak a maga következményei, és megkövetelik, hogy valaki meghatározza: kinek a hozzáférését kell a halászatnak védenie.

94. A tengeren elért hatékonyság nem ad választ arra, hogy kinek kellene halászati lehetőséget kapnia.

95. Ugyanez a megkülönböztetés vonatkozik a végrehajtásra is.

96. A kirakodásokat ellenőrző szabályok egyaránt védik az állományt és azokat a résztvevőket, akik egyébként a be nem jelentett fogások miatt hátrányba kerülnének, de kialakításuk során figyelembe kell venni, hogy ki fizet a jelentésért, és ki tud eleget tenni a követelményeknek.

97. Az ellenőrzésnek vannak költségei, és eltérő terheket róhat egy nagyvállalatra és egy kisvállalkozóra.

98. Ezeket a költségeket is figyelembe kell venni az értékelés során, a gyenge végrehajtás költségeivel együtt.

99. Egy igazságos szabálynak megvalósíthatónak kell lennie azok számára, akikre vonatkozik, és hitelesnek kell lennie azok számára, akik az állománytól függenek, beleértve azokat is, akiknek megélhetése megszűnne, ha a szabály nem működne.

100. Az északi tőkehal esete különösen élesen rávilágít erre a követelményre, mert a célzott halászat leállítása a biológiai válságot megélhetési válsággá alakította, és a korábbi kollektív döntések költségeit a jelenre hárította.

101. A halászat nyitva tartása sem garantálhatta volna a megélhetést.

102. Ha a szaporodó populáció tovább csökken, a halászat folytatását indokoló jövőbeli jövedelem eltűnhet, így a közösség sem a jelenlegi, általa ellenzett korlátozást, sem a megőrizni kívánt fogást nem kapja meg.

103. Ez a kimerült közös halállomány kegyetlen időzítése: a korlátozás költségei megelőzik annak előnyeit – ha egyáltalán bekövetkeznek azok.

104. Még a halászat leállítása sem képes a halállományt az ember által kívánt ütemezés szerint helyreállítani.

105. Kanadai értékelések a környezeti feltételeket, a ragadozást, az ökoszisztéma változásait és a folytatódó fogásokat jelölték meg a helyreállítás lehetséges akadályaiként, amelyek szerepe helyenként és időszakonként változik.

106. Ezek a későbbi bizonytalanságok nem törlik el azt a bizonyítékot, hogy a túlhalászat okozta az eredeti összeomlást.

107. Ezek megakadályozzák azt az ígéretet, hogy pusztán a célzott halászat csökkentése önmagában azonnal helyreállítja a populáció korábbi bőségét.

108. A gazdálkodók számára a bizonytalanság növeli az ismételt megfigyelések értékét és a korlátozások kiigazítására való hajlandóságot.

109. A halászati közösségek számára ez a korlátozás idején nyújtott támogatást igazságossági kérdéssé, valamint a politikai fenntarthatóság kérdésévé teszi, mivel a megbízható jövedelem nélküli éveket nem lehet elhanyagolható mellékhatásként kezelni.

110. Ha azok, akiket felkérnek a közvetlen költségek viselésére, erre nem képesek, akkor egy formálisan megalapozott korlátozás fenntartása nehéznek bizonyulhat, bármilyen meggyőzőnek is tűnik annak biológiai indoklása egy jelentésben.

111. A konfliktus nem önző egyének és egy erényes közösség között zajlik.

112. A konfliktus magán a közösségen belül húzódik végig, amelynek el kell döntenie, hogy mennyit lehet kifogni, és ki viseli a költségeket, amikor a válasz kevesebb, mint amire az embereknek szükségük van.

113. A vízen kialakuló összeg nem egy adott személy döntéseként jelenik meg, mert különálló engedélyekből, különálló halászatokból és egy olyan populációból származik, amelynek veszteségei csak hiányosan válnak láthatóvá.

114. Minden kirakodás önálló, kifizetett és nyilvántartott, míg a szaporodókészlet vesztesége több ezer kifogásból és az élő halak bizonytalan reakciójából adódik.

115. Egy hasznos szabály összehangolja ezeket a mértékeket, mielőtt az állomány kimerülne.

116. Láthatóvá teszi az engedélyezett fogást minden résztvevő számára, és az engedélyezett fogások összegét egy közös biológiai határhoz viszonyítja, miközben teret hagy annak a határnak a felülvizsgálatára, ha új bizonyítékok indokolják azt.

117. A hajó így eldöntheti, mikor és hogyan halásszon egy olyan jogkereten belül, amelynek értéke attól függ, hogy ez a határ valós maradjon.

118. A vízben hagyott hal még mindig nem tartozik egyetlen jövőbeli legénységhez sem, de túlélése már nem függ attól, hogy egyetlen legénység elfogad-e olyan veszteséget, amelyet mindenki más szabadon visszafordíthat.

1. Im Juli 1992 stellte Kanada die gezielte Befischung des Nordkabeljaus vor Neufundland und Labrador ein.

2. Die Anordnung machte es unmöglich, mit diesem Fang den Lebensunterhalt zu bestreiten, sodass Arbeitnehmer und Unternehmen mit einem unmittelbaren Verlust konfrontiert waren, während der beabsichtigte biologische Nutzen ungewiss und in weiter Ferne lag.

3. Eine weitere Fangsaison zuzulassen, hätte jedoch zu einer weiteren Entnahme aus einem Bestand geführt, der bereits stark rückläufig war.

4. Was wie eine Reihe gewöhnlicher Fänge ausgesehen hatte, war zu einer kollektiven Notlage geworden, in der die Einstellung der Arbeit zwar sichtbare Härten mit sich brachte, eine Fortsetzung jedoch die Ressource, von der sie lebten, weiter hätte dezimieren können.

5. Die Schließung betraf den nördlichen Bestand, der den Fischereimanagern als 2J3KL bekannt war; sie bedeutete nicht die Einstellung jeglicher kanadischer Kabeljaufischerei.

6. Diese Unterscheidung ist wichtig, da Fische, die in unterschiedlichen Gewässern leben und nach unterschiedlichen Regeln bewirtschaftet werden, nicht dasselbe Schicksal teilten.

7. Für ein Fischereiunternehmen hatte ein angelandeter Kabeljau unmittelbaren Wert, da er Verpflichtungen begleichen konnte, was ein möglicher zukünftiger Fang nicht vermochte.

8. Sein Verkauf konnte die Löhne der Besatzung decken und Arbeitsplätze an Land sichern.

9. Ein im Wasser belassener Kabeljau bot eine weniger sichere Rendite – vielleicht erst Jahre später – für eine unbekannte Gruppe von Fischern, deren Zugang zu den Fanggründen und deren Einkommen von mehr als nur dem Überleben dieses einen Fisches abhängen würden.

10. Kein einzelnes Boot konnte diese Zukunft sichern, indem es auf einen Fang verzichtete, während es einer anderen Besatzung freistand, ihn zu fangen.

11. Andere Boote könnten den Fisch fangen, und die Fortpflanzung hing vom Überleben vieler Fische in einem riesigen Gebiet ab.

12. Die praktische Frage betraf die Regeln, nach denen viele einzelne Entscheidungen zusammen eine nachhaltige Befischung ergeben würden.

13. Wie konnten die Regeln dafür sorgen, dass der Gesamtfang das widerspiegelte, was der Bestand verkraften konnte?

14. Kanada hatte bereits vor dem Moratorium Vorschriften, darunter Fangbeschränkungen.

15. Es handelte sich nicht um ein unreguliertes Meer, in das jeder ohne Einschränkungen ein Boot entsenden konnte, und den Zusammenbruch als einfache Geschichte des uneingeschränkten Zugangs darzustellen, würde die Rolle der von den Behörden festgelegten Beschränkungen verschleiern.

16. Ein rechtmäßiger Fang ist jedoch nicht unbedingt ein biologisch unbedenklicher.

17. Wenn die Behörden zulassen, dass mehr Fische gefangen werden, als der Bestand ersetzen kann, können die Boote zwar die Vorschriften einhalten, während ihre Gesamtfänge den Rückgang jedoch weiter verschärfen.

18. Die entscheidende Zahl ist die Gesamtmenge der entnommenen Fische, einschließlich der Verluste, die in Schätzungen oder Aufzeichnungen nicht erfasst werden, denn eine aus unvollständigen Daten berechnete Obergrenze kann ein trügerisches Gefühl der Sicherheit vermitteln, während die Fänge die beabsichtigte Grenze überschreiten.

19. Für jedes Boot ist der eigene Fang auf dem Deck sichtbar.

20. Der Bestand unter Wasser ist es nicht.

21. Wissenschaftler leiten dessen Größe und Zustand aus Forschungserhebungen, kommerziellen Fängen und Modellen ab, die Beobachtungen mit Annahmen über Wachstum und Sterblichkeit verknüpfen, wobei jede Quelle Informationen liefert, die die anderen nicht einfach ersetzen können.

22. Diese Schätzungen können Entscheidungen verbessern, aber sie können einen unsichtbaren, sich verändernden Bestand nicht in einen perfekt erfassten Bestand verwandeln.

23. Verbessertes Fanggerät könnte die verbleibenden Fischkonzentrationen aufspüren, wodurch eine erfolgreiche Fangfahrt zu einem irreführenden Maßstab für den gesamten Bestand würde.

24. Eine ertragreiche Fangfahrt beweist für sich genommen nicht, dass der gesamte Bestand gesund ist, genauso wenig wie ein geringer Fang die genaue Größe eines Bestands bestimmen kann, der sich außerhalb der Sichtweite des Bootes bewegt und fortpflanzt.

25. Gleichzeitig können leistungsstärkere Schiffe und effektivere Ausrüstung die Fangmenge innerhalb einer kurzen Fangperiode erhöhen.

26. Die Kapazität spielt eine Rolle, da der Druck auf eine Fischpopulation davon abhängt, was die Flotten tatsächlich fangen können, und nicht einfach davon, wie viele Lizenzen es gibt oder wie viele Schiffe an einem bestimmten Tag den Hafen verlassen.

27. Die Behörde, die eine jährliche Fangobergrenze festlegt, muss diese Kapazität mit einer unsicheren Schätzung der Bestandserholung abgleichen.

28. Eine großzügige Obergrenze sichert das kurzfristige Einkommen, birgt jedoch das Risiko, dass zu wenige Fische überleben, um spätere Fänge zu gewährleisten.

29. Die Wahl einer strengeren Obergrenze verursacht den Arbeitnehmern und Gemeinden unmittelbare Kosten, selbst wenn der genaue zukünftige Gewinn nicht zugesichert werden kann und die Betroffenen ihre aktuellen Rechnungen nicht mit einem wahrscheinlichen Nutzen begleichen können.

30. Keine dieser Belastungen verschwindet dadurch, dass die Entscheidung als wissenschaftlich bezeichnet wird.

31. Die Wissenschaft kann die wahrscheinlichen Folgen verschiedener Obergrenzen untersuchen und aufzeigen, wo Schätzungen Schwachstellen aufweisen, während die Behörden entscheiden müssen, welche Risiken und Verluste die Vorschriften auf die heutigen und zukünftigen Fischer verteilen.

32. Eine kanadische wissenschaftliche Untersuchung identifizierte später die Überfischung als Hauptursache für den Rückgang der Kabeljaubestände.

33. Sie ergab außerdem, dass die Fischerei vor der Schließung der nördlichen Fanggebiete die dominierende Ursache für die Sterblichkeit des Kabeljaus war.

34. Diese Erkenntnisse bedeuten nicht, dass die Behördenvertreter im Jahr 1992 über eine genaue Zählung der überlebenden Fische verfügten.

35. Eine rückblickende Erklärung kann fundierter sein als die Messungen, die Forschern und Behördenvertretern zum Zeitpunkt der Entscheidung zur Verfügung standen.

36. Der Rückgang hatte mehrere Ursachenebenen.

37. Die Fischer wählten ihre Fangfahrten und Fangmengen; die Flotten stellten die Mittel bereit, um Fisch in großem Umfang zu fangen; die Behörden legten die zulässige Gesamtfangmenge fest.

38. Das Wasser lieferte unterdessen nur indirekte und unvollständige Hinweise auf die Folgen, sodass der Zusammenhang zwischen einem heute erlaubten Fang und einem morgen erschöpften Bestand umstritten bleiben konnte, selbst wenn sich die Entnahmen summierten.

39. Eine Regelung, die zu hohe Fangmengen zulässt, kann rechtmäßige Handlungen insgesamt schädlich machen, da Fische auf tatsächliche Entnahmen reagieren.

40. Das ist der Kern des Problems.

41. Der Nutzen eines angelandeten Fisches kommt in erster Linie dem Unternehmen zugute, das ihn anlandet, während ein dezimierter Laichbestand die Möglichkeiten für viele Unternehmen und für Menschen einschränkt, die noch nicht in die Fischerei eingestiegen sind.

42. Das macht das gegenwärtige Einkommen nicht unbedeutend und das zukünftige Einkommen nicht automatisch sicher.

43. Eine Gemeinschaft, die aufgefordert wird, auf Fänge zu verzichten, muss die Zeit überstehen, in der sich die Fischerei erholen kann, und die Erholung selbst bleibt ungewiss, da verlorene Laichkapazität nicht automatisch zurückkehrt, wenn die Netze eingeholt werden.

44. Auch ist nicht jeder gefangene Fisch ein einzelnes moralisches Versagen.

45. Das Missverhältnis besteht zwischen dem Ausmaß, in dem sich ein Fang auszahlt, und dem Ausmaß, in dem wiederholte Fänge Schaden anrichten.

46. Stellen Sie sich ein Boot vor, das überlegt, ob es einen Teil seines zulässigen Fangs im Meer lassen soll.

47. Sofern andere nicht einer entsprechenden Zurückhaltung unterliegen, trägt dieses Boot möglicherweise den vollen unmittelbaren Verlust, während es nur einen kleinen Teil zum Schutz des Bestands beiträgt – ohne die Gewissheit, dass sein Opfer anderswo wiederholt wird.

48. Dies ist eine hypothetische Entscheidung, kein Bericht darüber, was ein namentlich genannter Fischer getan hat.

49. Es macht deutlich, warum die Ermahnung einer einzelnen Besatzung, sich tugendhaft zu verhalten, keine Regeln ersetzen kann, die den Gesamtfang regeln.

50. Eine ausreichend niedrige und durchgesetzte Obergrenze kann kollektive Zurückhaltung ermöglichen.

51. Damit bleibt noch eine zweite Frage offen: Wie teilen die Teilnehmer die zulässige Fangmenge auf?

52. Wenn die gesamte zulässige Menge demjenigen zur Verfügung steht, der sie zuerst fängt, kann Abwarten bedeuten, weniger zu erhalten; daher hat ein Schiff einen Grund, früher zu fischen, selbst wenn eine spätere Fahrt sicherer oder kostengünstiger wäre.

53. Diese Möglichkeit belohnt Schnelligkeit selbst unter Fischern, die die Notwendigkeit einer Obergrenze akzeptieren.

54. Sie kann Investitionen in Kapazitäten fördern, deren Hauptvorteil darin besteht, einem anderen Schiff bei der Nutzung derselben gemeinsamen Fangquote zuvorzukommen, anstatt die Menge an Fisch zu erhöhen, die der Bestand sicher liefern kann.

55. Solche Investitionen mögen einem einzelnen Unternehmen nützen, während sie den Betrieb der Flotte insgesamt verteuern.

56. Der Wettstreit um den richtigen Zeitpunkt unterscheidet sich von der biologischen Beurteilung der Höhe der Gesamtfangmenge.

57. Eine Verwechslung beider Aspekte kann dazu führen, dass eine neue Zuteilungsregel wie eine umfassende Bestandserhaltungspolitik erscheint.

58. Das ist sie jedoch nicht.

59. Eine Fangobergrenze regelt, wie viel die Gruppe entnehmen darf; eine Zuteilung legt fest, wer welchen Anteil dieser Menge entnehmen darf, und eine Änderung der zweiten Regel kann den Bestand nicht retten, wenn die erste Regel eine übermäßige Befischung zulässt.

60. Beide Entscheidungen beeinflussen das Verhalten und erfordern eine Begründung.

61. Die Vereinigten Staaten haben diese Aufteilung in der Fischerei auf Atlantische Surfmuscheln und Ozean-Quahogs geändert.

62. Seit 1990 vergibt das Bundes-System übertragbare individuelle Anteile innerhalb einer jährlichen Fangobergrenze.

63. Anstatt sich um einen noch nicht zugeteilten Anteil zu reißen, weiß ein Inhaber, welchen Anteil er befischen oder übertragen darf, was die Kosten des Abwartens verändert, ohne die biologische Obergrenze weniger notwendig zu machen.

64. Die Fischerei benötigt nach wie vor eine Obergrenze.

65. Die Aufteilung einer überhöhten Obergrenze in präzise Anteile würde lediglich die Erlaubnis verteilen, zu viel zu fangen.

66. Wenn die Obergrenze jedoch solide ist und die Fänge erfasst werden, kann die Zuteilung den Druck mindern, vor den Konkurrenten zu fischen, sodass ein Unternehmen den Zeitpunkt aus anderen Gründen als der Angst vor dem Verlust des Zugangs wählen kann.

67. Die NOAA beschreibt ein langsameres Tempo und größere Flexibilität bei der Entscheidung, wann Strandmuscheln geerntet werden sollen.

68. Der Inhaber kann seine Planung an der zugeteilten Menge ausrichten, anstatt jede Fahrt eines anderen Schiffes als Bedrohung zu betrachten.

69. Wenn der Fang eines anderen Schiffes Ihren zugeteilten Anteil nicht aufbraucht, wird das Warten auf geeignete Bedingungen weniger kostspielig, obwohl der Wert dieses Anteils weiterhin von einem Bestand abhängt, der die kollektive Befischung tragen kann.

70. Der Anspruch verändert die private Kalkulation, ohne dass die Ressource in Privatbesitz übergehen muss.

71. Muscheln im Meer bleiben Teil eines Bestands, dessen Zustand kein Genehmigungsinhaber allein feststellen kann.

72. Auch legt eine Quote nicht fest, wie groß der Fang im nächsten Jahr sein sollte.

73. Die Verantwortlichen benötigen weiterhin Erhebungen, biologische Gutachten und eine Möglichkeit, die Fanggrenzen anzupassen, wenn sich die Erkenntnisse ändern, da die Aufteilung einer Quote auf namentlich genannte Inhaber keinen Aufschluss darüber gibt, wie viele Muscheln noch vorhanden sind.

74. Sie müssen zudem überprüfen, was jeder Teilnehmer tatsächlich an Land bringt.

75. Die NOAA weist darauf hin, dass individuelle Verantwortlichkeit die Überwachung in einem Anteilssystem besonders wichtig macht.

76. Eine auf Papier festgeschriebene Zulage kann den Fang nicht einschränken, der nicht erfasst wird oder diese überschreitet.

77. Der Mechanismus besteht somit aus mehreren Gliedern: einer vertretbaren Gesamtgrenze, einer Aufteilung dieser Grenze und glaubwürdigen Aufzeichnungen über die Nutzung, die alle zusammenwirken müssen, damit der individuelle Anspruch die kollektive Grenze respektiert.

78. Eine Schwachstelle an einem beliebigen Glied verändert, was die Regel bewirken kann.

79. Diese Regelung ist ein Gegenbeispiel zu der Vorstellung, dass gemeinsame Ressourcen durch private Anreize zwangsläufig ruiniert werden müssen.

80. Menschen können Anreize verändern, indem sie sich auf die Zugangsbedingungen einigen.

81. Dennoch kann die amerikanische Muschelfischerei nicht als Experiment dienen, das beweist, dass dieselbe Regelung den Nordkabeljau gerettet hätte, da sich die Fälle nicht nur in der Form ihrer Fanggenehmigungen unterscheiden.

82. Kabeljau und Muscheln unterscheiden sich in Bezug auf Biologie, Fang, Märkte und die Geschichte der Gemeinschaften, sodass ihre Ergebnisse nicht einer einzigen Regel zugeordnet werden können.

83. Die institutionelle Lehre ist enger gefasst und nützlicher.

84. Die Kenntnis des Anteils eines Fischers kann einen Grund für das Wettlaufen beseitigen, vorausgesetzt, die kollektive Obergrenze wurde bereits verantwortungsvoll festgelegt und der Inhaber kann den zugewiesenen Anteil nicht heimlich überschreiten.

85. Die Übertragbarkeit bietet eine weitere Wahlmöglichkeit: Ein Inhaber kann einen Anteil verkaufen oder verpachten, anstatt ihn selbst zu befischen.

86. Das kann einem Unternehmen helfen, sich an Kosten anzupassen oder aus der Fischerei auszusteigen, ohne notwendigerweise den Wert des Anteils zu verlieren.

87. Es kann auch dazu führen, dass der Zugang zu Käufern mit mehr Kapital verlagert wird.

88. Ein System, das Verschwendung auf See reduziert, kann dennoch Arbeitskräfte verdrängen oder wertvolle Rechte konzentrieren, insbesondere wenn Anteile von kleinen Betreibern an Unternehmen übergehen, die in der Lage sind, diese zu erwerben.

89. Die NOAA identifiziert Konsolidierung als eine mögliche Auswirkung solcher Programme.

90. Wer die ursprünglichen Anteile erhält, ist daher eine Verteilungsentscheidung und keine technische Fußnote.

91. Eine Zuteilung auf der Grundlage früherer Fangmengen mag zwar etablierte Existenzgrundlagen anerkennen, kann aber auch früheren Zugang belohnen und Neulinge vor die Situation stellen, einen Preis für eine Chance zahlen zu müssen, die ihre Vorgänger ohne Kauf erhalten haben.

92. Eine Gemeinde kann Fischereitätigkeit einbüßen, selbst wenn die Gesamtfangmenge innerhalb ihrer Grenze bleibt.

93. Obergrenzen für Bestände und andere Auflagen können einigen dieser Auswirkungen entgegenwirken, obwohl jede Auflage ihre eigenen Konsequenzen hat und erfordert, dass jemand definiert, wessen Zugang die Fischerei schützen soll.

94. Die Effizienz auf See gibt keine Antwort darauf, wer die Möglichkeit zum Fischen erhalten sollte.

95. Die gleiche Unterscheidung gilt für die Durchsetzung.

96. Vorschriften zur Überwachung der Anlandungen schützen sowohl den Bestand als auch die Teilnehmer, die andernfalls durch nicht gemeldete Fänge benachteiligt würden; bei ihrer Ausgestaltung muss jedoch berücksichtigt werden, wer für die Meldung aufkommt und wer die Vorschriften einhalten kann.

97. Die Überwachung ist mit Kosten verbunden und kann für ein großes Unternehmen und einen kleinen Betreiber unterschiedliche Belastungen mit sich bringen.

98. Diese Kosten müssen ebenso in die Bewertung einfließen wie die Kosten einer schwachen Durchsetzung.

99. Eine faire Regelung muss für die Betroffenen praktikabel und für diejenigen glaubwürdig sein, die auf den Bestand angewiesen sind – einschließlich derer, deren Lebensgrundlage wegfallen würde, sollte die Regelung versagen.

100. Der Fall des Nordkabeljaus verdeutlicht diese Forderung besonders eindringlich, da die Schließung der gezielten Fischerei eine biologische Krise in eine Existenzkrise verwandelte und die Kosten früherer kollektiver Entscheidungen in die Gegenwart verlagert hat.

101. Eine Fortsetzung der Fischerei hätte die Existenzgrundlagen ebenfalls nicht sichern können.

102. Wenn eine Laichpopulation weiter schrumpft, könnten die zukünftigen Einnahmen, die eine Fortsetzung der Fischerei rechtfertigten, verschwinden, sodass eine Gemeinschaft weder die derzeitigen Einschränkungen hat, gegen die sie sich gewehrt hat, noch den Fang, den sie zu erhalten hoffte.

103. Das ist die grausame Zeitdynamik eines dezimierten gemeinsamen Bestands: Die Kosten der Zurückhaltung treten ein, bevor ihre Vorteile eintreten – falls diese Vorteile überhaupt eintreten.

104. Selbst eine Schließung kann den Bestand nicht innerhalb eines für den Menschen akzeptablen Zeitrahmens wiederherstellen.

105. Kanadische Untersuchungen haben Umweltbedingungen, Prädation, Veränderungen im Ökosystem und anhaltende Fänge als mögliche Hindernisse für die Erholung identifiziert, wobei deren Rolle je nach Ort und Zeitraum variiert.

106. Diese späteren Unsicherheiten heben die Beweise nicht auf, dass Überfischung den ursprünglichen Zusammenbruch verursacht hat.

107. Sie verhindern das Versprechen, dass allein die Reduzierung der gezielten Fischerei den früheren Bestand der Population umgehend wiederherstellen wird.

108. Für die Verantwortlichen erhöht die Unsicherheit den Wert wiederholter Beobachtungen und die Bereitschaft, Fangbeschränkungen anzupassen.

109. Für Fischergemeinden macht sie die Unterstützung während einer Beschränkung zu einer Frage der Gerechtigkeit sowie der politischen Beständigkeit, da Jahre ohne verlässliches Einkommen nicht als geringfügiger Nebeneffekt behandelt werden können.

110. Wenn die Menschen, von denen verlangt wird, die unmittelbaren Kosten zu tragen, dazu nicht in der Lage sind, könnte sich eine formal fundierte Fangbeschränkung als schwer aufrechtzuerhalten erweisen, wie überzeugend ihre biologische Begründung in einem Bericht auch erscheinen mag.

111. Der Konflikt besteht nicht zwischen egoistischen Individuen und einer tugendhaften Gemeinschaft.

112. Er verläuft quer durch die Gemeinschaft selbst, die entscheiden muss, wie viel entnommen werden darf und wer die Kosten trägt, wenn die Antwort hinter dem zurückbleibt, was die Menschen benötigen.

113. Die Gesamtmenge auf dem Wasser präsentiert sich nicht als Entscheidung einer einzelnen Person, denn sie ergibt sich aus einzelnen Fanggenehmigungen, einzelnen Fangfahrten und einer Population, deren Verluste nur unvollständig sichtbar werden.

114. Jede Anlandung ist eigenständig, wird bezahlt und erfasst, während der Verlust eines Brutbestands aus Tausenden von Entnahmen und einer ungewissen Reaktion der lebenden Fische resultiert.

115. Eine sinnvolle Regelung bringt diese Maßstäbe in Einklang, bevor der Bestand erschöpft ist.

116. Sie macht die zulässige Fangmenge für jeden Teilnehmer sichtbar und hält die Summe der zulässigen Fangmengen an einer gemeinsamen biologischen Grenze fest, lässt dabei aber Raum, diese Grenze anzupassen, wenn neue Erkenntnisse dies rechtfertigen.

117. Das Boot kann dann entscheiden, wann und wie es im Rahmen eines Fanganspruchs fischt, dessen Wert davon abhängt, dass diese Grenze real bleibt.

118. Ein im Wasser verbleibender Fisch gehört zwar noch keiner bestimmten zukünftigen Besatzung, doch sein Überleben muss nicht mehr davon abhängen, dass eine einzelne Besatzung einen Verlust in Kauf nimmt, den alle anderen rückgängig machen können.