14.6 Kinyilatkoztatás, értelmezés és vallási sokszínűség – Offenbarung, Auslegung und religiöse Vielfalt

1. Képzeljünk el két vallási közösséget, amelyek ugyanazt a régi történetet őrzik.

2. Ebben egy család befogad egy kimerült idegent, és a végén vendégszeretetüket isteni hívásra adott válasznak nevezik.

3. Az első közösség a történetet parancsolatként értelmezi, miszerint minden rászoruló embernek segíteni kell.

4. A második közösség ebben elsősorban a saját hitükhöz tartozók iránti különleges kötelezettséget lát.

5. Egy harmadik közösség nem ismeri ezt a történetet, és egy másik hagyományra hivatkozik, amelyet szintén isteni eredetűnek tart.

6. Mindhárom azt állítja, hogy többet képvisel, mint egy hasznos szokást vagy személyes preferenciát.

7. A vita elsősorban egy történet jelentését érinti, de túlmutat azon.

8. Aki egy szöveget kinyilatkoztatásként olvas, feltételezi, hogy az révén hozzáférhetővé válik valami, amelynek eredete és tekintélye nem kizárólag az embereknél rejlik.

9. A kinyilatkoztatás itt egy állítólagos közlést vagy egy végső valóság – például Isten vagy egy isteni ok – feltárását jelenti.

10. Ezt nem feltétlenül kész mondatok diktálásaként kell elképzelni, hanem olyan eseményként is értelmezhető, amelyben ez a valóság megnyilvánul.

11. Az, hogy az emberek egy eseményt így értelmeznek, még nem bizonyítja azonban, hogy az valóban ilyen eredetű lenne.

12. Éppen az a követelés, hogy több legyen, mint emberi beszéd, megköveteli annak vizsgálatát, amit az emberek erről mondanak.

13. Ehhez segít, ha megkülönböztetjük azokat a lépéseket, amelyek egy hagyomány ismerős kezelése során könnyen összeolvadnak.

14. Egy állítólagos kinyilatkoztatási esemény eleve más, mint annak a személynek a tanúsága, aki erről beszámol.

15. A tanúság viszont nem azonos egy átadott szöveggel, amely kiválasztja, megformálja vagy további beszámolókkal összekapcsolja azt.

16. Még egy megbízhatóan fennmaradt szöveg sem adja meg automatikusan a magyarázatát.

17. Végül a mai döntésre való alkalmazás egy további lépés, amelynek figyelembe kell vennie az új körülményeket.

18. Aki a vendégszerető család történetéből egy mai kötelességet vezet le, annak ezért mind az értelmezését, mind annak átvitelét meg kell indokolnia.

19. Ezek a megkülönböztetések magyarázzák, miért különböző kérdések a történelmi megbízhatóság és a vallási tekintély.

20. Még ha bizonyítható is lenne, hogy egy bizonyos személy írta a beszámolót, az még nem bizonyítaná annak isteni eredetét.

21. Ezzel szemben a képszerű megfogalmazás még nem cáfolja meg minden kinyilatkoztatási igényt, amennyiben az nem feltételez szó szerinti tényleírást.

22. Döntő fontosságú, hogy az adott hagyomány milyen igényt támaszt, és mely okok illeszkednek ehhez.

23. Az az állítás azonban, miszerint egy szöveg azért mérvadó, mert saját isteni eredetét biztosítja, körkörös érvelésbe torkollik.

24. Hiszen éppen ennek a biztosításnak a megbízhatósága vitatható, és nem biztosítható a szöveg puszta ismétlésével.

25. Egy ilyen kör nem oldódik fel azzal, hogy egy közösség már régóta elismeri a szöveget.

26. Az időtartam és a közös bizalom magyarázhatja, miért követnek az emberek egy hagyományt anélkül, hogy annak igazságát már megerősítenék.

27. Mindazonáltal a hagyományból fakadó bizalom nem eleve értéktelen, hiszen senki sem vizsgálja teljesen újra saját életének minden tanúságát.

28. Ésszerű kiindulópont lehet, ha a megbízhatóságát megkérdőjelező érveket komolyan veszik.

29. Egy hagyomány szövegeit, értelmezési gyakorlatát és tagjainak tapasztalatait kölcsönösen is felhasználhatja vizsgálat céljából.

30. Ha minden lehetséges kifogás pusztán azért marad érvénytelen, mert kívülről érkezik, akkor az érvek összefüggése védőpajzsá válik a kritika ellen.

31. A kitalált történet alapján megmutatható, hogy az értelmezésnek egyrészt mozgástere van, másrészt vannak határai is.

32. Ha a szöveg kifejezetten lényegtelennek nyilvánítaná az idegen származását, az ellentmondana annak, hogy a segítségnyújtást a saját közösségre korlátozzák.

33. Ha viszont egy bizonyos kötelezettséget írna le a hitetársak között, az általános segélyezési kötelezettséget nem támasztaná alá kizárólag ez a szöveg.

34. Ilyen esetben is érvelhetne valaki az általános kötelezettség mellett, de további okokat kellene felhozni.

35. Hasonlóképpen különbséget jelent, hogy a történet példaként szolgál-e, parancsot fogalmaz-e meg, vagy szokatlan eseményt mesél-e el.

36. A nyelv, a narratív kontextus és a szövegfajta ezért korlátozzák a lehetséges értelmezéseket, anélkül, hogy mindig egyetlen értelmezést kényszerítenének.

37. Az, hogy a leírt cselekedet a kontextusán túlmenően isteni kötelezettséget jelent-e, emellett a történet tekintélyével kapcsolatos feltételezésektől is függ.

38. Az emberi értelmezésre való utalás komoly ellenvetést válthat ki a hívők körében.

39. Ha a kinyilatkoztatás csak annyira érvényes, amennyire a kívülállók függetlenül megerősíthetik tartalmát, akkor úgy tűnik, hogy már nem tár fel semmi sajátot.

40. Egy olyan üzenet, amely a már ismert dolgokon túlmutat, végső soron nem vezethető le teljes mértékben ebből az ismertből.

41. Ez a kifogás olyan vizsgálatot vet fel, amely csak a már közösen elismert dolgokat engedi meg lehetséges tartalomként.

42. Ez azonban nem indokolja azt a következtetést, hogy ezért minden olyan hagyományt el kell fogadni, amely különleges igazságigényt támaszt.

43. A teljes mértékű független megerősítés és a teljes ellenőrizhetetlenség között olyan kérdések merülnek fel, mint a tanúvallomások megbízhatósága, a belső ellentmondások és az ellenérvek kezelése.

44. Az ilyen vizsgálatok korlátozhatják vagy megkérdőjelezhetik az igényeket, még akkor is, ha nem döntik el véglegesen egy hagyomány isteni eredetét.

45. A harmadik közösség tovább súlyosbítja a problémát, mert saját tanúvallomásokat és saját érveket hoz fel.

46. A vallási sokszínűség nem csupán az egymástól elkülönülő hagyományok között áll fenn, hanem az első két közösség közötti, közös szövegükről szóló vitában is.

47. A különbségek érinthetik a végső valóságot, egy elbeszélés jelentését, a vallási gyakorlatot vagy az élet célját.

48. Nem minden különbség ellentmondás, hiszen a különböző kijelentések különböző kérdésekre adhatnak választ.

49. Ha azonban az egyik fél azt állítja, hogy egy bizonyos üzenet isteni eredetű, a másik pedig éppen ezt vitatja, akkor valódi konfliktusról van szó.

50. Ha ezt csupán különböző kifejezésmódnak tekintenénk, az nem venné figyelembe mindkét fél igényét.

51. Az exkluzivista válasz egy bizonyos kinyilatkoztatási igényt tekint mérvadónak, és elutasítja az azzal összeegyeztethetetlen igényeket.

52. E mellett szól, hogy az egymással ellentmondó állítások nem válnak egyszerre igazsággá attól, hogy az emberek őszintén képviselik őket.

53. E válasz hívei emellett olyan érveket is felhozhatnak, amelyeket éppen a saját hagyományuk szempontjából meggyőzőnek tartanak.

54. Meg kell azonban magyaráznia, miért lennének kevésbé meggyőzőek egy másik közösség hasonló indokai.

55. Egy ember véletlenszerű származása nem cáfolja meg hitét, hiszen az igaz meggyőződéseket is a nevelés révén lehet átadni.

56. Ha azonban kizárólag a saját származás a döntő, akkor hiányzik egy olyan indok, amelyet más származású személy is megvizsgálhatna.

57. Az inkluzivista válasz elismeri a többi hagyományban rejlő részleges igazságokat vagy hiteles megközelítéseket, de azokat egy átfogóbb igazság keretébe illeszti.

58. Ezáltal képes elismerni a közös vonásokat anélkül, hogy minden különbséget jelentéktelennek nyilvánítana.

59. Problémája akkor válik nyilvánvalóvá, ha a harmadik közösséget csupán az első hitének hiányos megnyilvánulásaként írják le.

60. Hiszen lehetséges, hogy az a saját célját egészen másképp értelmezi, és éppen azt a feltételezett átfogóbb keretet vitatja.

61. A pluralista válasz tovább megy, és több legitim vallási utat is elfogad, anélkül, hogy bármelyiket is elvben az összes többi mércéjévé tenné.

62. A különbségeket egy végső valósághoz vezető különböző megközelítéseknek vagy összehasonlítható célokhoz vezető utaknak tekintheti.

63. Ugyanakkor meg kell indokolnia, mely célok valóban összehasonlíthatók, és hogyan kezeli azokat a kijelentéseket, amelyek gondos fordítás esetén is összeegyeztethetetlenek maradnak.

64. A szkeptikus válasz eleinte felfüggeszti az egymással versengő kinyilatkoztatási igényekről szóló ítéletet.

65. Ez különösen akkor indokolt, ha hasonlóan gondos emberek hasonlóan hozzáférhető alapokból összeegyeztethetetlen eredményekre jutnak.

66. Ez a helyzet okot ad arra, hogy csökkentsük saját ítéletünk bizonyosságát, és megvizsgáljuk az ismerős hagyomány esetleges előnyben részesítését.

67. Ez önmagában sem azt bizonyítja, hogy minden igény hamis, sem azt, hogy a döntés elvileg lehetetlen.

68. Az, hogy helyénvaló-e a visszafogottság, ezért attól is függ, hogy a vonatkozó érvek valójában mennyire erősek és mennyire eltérőek.

69. A négy válasz közül egyik sem menti meg attól a munkától, hogy megértsünk egy konkrét igényt, és összehasonlítsuk annak alternatíváival.

70. Egy ilyen összehasonlításban a tisztelet azt jelenti, hogy a másik embert ítélőképes partnerként vesszük komolyan.

71. Ehhez tartozik, hogy hagyományát ne illesszük elhamarkodottan a saját fogalomvilágunkba, és indokainak ugyanolyan figyelmet szenteljünk, mint a számunkra ismerős indokoknak.

72. A tisztelet azonban nem követeli meg sem minden tanítás elfogadását, sem azt az állítást, hogy valójában minden hagyomány ugyanazt mondja.

73. Még a kinyilatkoztatási igény személyes elismerése sem jelenti azt, hogy jogunk lenne azt másként gondolkodókra ráerőltetni.

74. Kiinduló esetünkben a közösségek közösen megvizsgálhatják, mit mond valójában a történelem az idegenről, és mégis továbbra is eltérő véleményen maradhatnak az isteni tekintélyről.

75. Korlátozott megegyezésük nem oldaná meg a kinyilatkoztatás kérdését, de láthatóvá tenné, hol rejlik a vita.

76. A történet ekkor már nem lenne önmagát igazoló parancs, hanem egy átadott tanúság, amelynek igényelt tekintélyét az emberi megértésen keresztül kell igazolni.

1. Stellen wir uns zwei religiöse Gemeinschaften vor, die dieselbe alte Erzählung bewahren.

2. Darin nimmt eine Familie einen erschöpften Fremden auf, und am Ende wird ihre Gastfreundschaft als Antwort auf einen göttlichen Ruf bezeichnet.

3. Die erste Gemeinschaft versteht die Geschichte als Gebot, jedem Menschen in Not zu helfen.

4. Die zweite sieht darin vor allem eine besondere Verpflichtung gegenüber den Angehörigen des eigenen Glaubens.

5. Eine dritte Gemeinschaft kennt diese Erzählung nicht und beruft sich auf eine andere Überlieferung, die sie ebenfalls für göttlich verbürgt hält.

6. Alle drei beanspruchen, mehr als eine nützliche Gewohnheit oder persönliche Vorliebe zu vertreten.

7. Der Streit betrifft zunächst die Bedeutung einer Geschichte, reicht aber über sie hinaus.

8. Wer einen Text als Offenbarung liest, nimmt an, dass durch ihn etwas zugänglich wird, dessen Ursprung und Autorität nicht allein bei Menschen liegen.

9. Offenbarung meint hier eine behauptete Mitteilung oder Erschließung einer letzten Wirklichkeit, etwa Gottes oder eines göttlichen Grundes.

10. Sie muss nicht als Diktat fertiger Sätze gedacht werden, sondern kann auch als ein Geschehen verstanden werden, in dem sich diese Wirklichkeit zeigt.

11. Dass Menschen ein Ereignis so verstehen, belegt allerdings noch nicht, dass es diesen Ursprung tatsächlich hat.

12. Gerade der Anspruch, mehr als menschliche Rede zu sein, verlangt eine Prüfung dessen, was Menschen darüber sagen.

13. Dazu hilft es, mehrere Schritte auseinanderzuhalten, die im vertrauten Umgang mit einer Überlieferung leicht verschmelzen.

14. Ein beanspruchtes Offenbarungsereignis ist zunächst etwas anderes als das Zeugnis einer Person, die davon berichtet.

15. Das Zeugnis ist wiederum nicht identisch mit einem überlieferten Text, der es auswählt, gestaltet oder mit weiteren Berichten verbindet.

16. Auch ein zuverlässig erhaltener Text liefert seine Auslegung nicht gleich mit.

17. Schließlich ist die Anwendung auf eine heutige Entscheidung ein weiterer Schritt, der neue Umstände berücksichtigen muss.

18. Wer aus der Geschichte der gastfreundlichen Familie eine gegenwärtige Pflicht ableitet, muss daher sowohl seine Lesart als auch deren Übertragung begründen.

19. Diese Unterscheidungen erklären, weshalb historische Zuverlässigkeit und religiöse Autorität verschiedene Fragen sind.

20. Selbst wenn sich nachweisen ließe, dass eine bestimmte Person einen Bericht verfasst hat, wäre dessen göttlicher Ursprung damit nicht erwiesen.

21. Umgekehrt widerlegt eine bildhafte Gestaltung nicht schon jeden Offenbarungsanspruch, sofern dieser keine wörtliche Tatsachenbeschreibung voraussetzt.

22. Entscheidend ist, welchen Anspruch die jeweilige Überlieferung erhebt und welche Gründe zu ihm passen.

23. Die Behauptung, ein Text sei maßgeblich, weil er seine eigene göttliche Herkunft versichere, gerät jedoch in einen Kreis.

24. Denn gerade die Verlässlichkeit dieser Versicherung ist strittig und kann nicht durch die bloße Wiederholung des Textes gesichert werden.

25. Ein solcher Kreis wird nicht dadurch aufgelöst, dass eine Gemeinschaft den Text seit langer Zeit anerkennt.

26. Dauer und gemeinsames Vertrauen können erklären, weshalb Menschen einer Überlieferung folgen, ohne deren Wahrheit schon zu bestätigen.

27. Dennoch ist überliefertes Vertrauen nicht von vornherein wertlos, denn niemand prüft jedes Zeugnis des eigenen Lebens vollständig neu.

28. Es kann ein vernünftiger Ausgangspunkt sein, wenn Gründe gegen seine Verlässlichkeit ernst genommen werden.

29. Eine Tradition kann ihre Texte, ihre Deutungspraxis und die Erfahrungen ihrer Mitglieder auch wechselseitig zur Prüfung heranziehen.

30. Bleibt dabei jeder mögliche Einwand nur deshalb ungültig, weil er von außerhalb kommt, wird aus einem Zusammenhang von Gründen eine Abschirmung gegen Kritik.

31. An der erfundenen Erzählung lässt sich zeigen, dass Auslegung zugleich Spielraum hat und Grenzen kennt.

32. Würde der Text die Herkunft des Fremden ausdrücklich für unerheblich erklären, stünde das gegen eine Beschränkung der Hilfe auf die eigene Gemeinschaft.

33. Würde er dagegen eine bestimmte Verpflichtung zwischen Glaubensgenossen schildern, wäre eine allgemeine Hilfspflicht nicht allein durch diesen Wortlaut belegt.

34. Auch dann könnte jemand für die allgemeine Pflicht argumentieren, müsste aber weitere Gründe nennen.

35. Ebenso macht es einen Unterschied, ob die Geschichte ein Vorbild anbietet, ein Gebot formuliert oder eine ungewöhnliche Begebenheit erzählt.

36. Sprache, Erzählzusammenhang und Textgattung begrenzen deshalb die möglichen Lesarten, ohne immer eine einzige zu erzwingen.

37. Ob das geschilderte Handeln über seinen Zusammenhang hinaus göttlich verpflichtend ist, hängt zusätzlich von Annahmen über die Autorität der Erzählung ab.

38. Der Hinweis auf menschliche Auslegung kann bei Gläubigen einen ernsten Einwand hervorrufen.

39. Wenn Offenbarung nur so weit gelten darf, wie Außenstehende ihren Inhalt unabhängig bestätigen können, scheint sie nichts Eigenes mehr zu erschließen.

40. Eine Mitteilung, die über schon Bekanntes hinausführt, kann schließlich nicht vollständig aus diesem Bekannten abgeleitet werden.

41. Dieser Einwand trifft eine Prüfung, die nur das bereits gemeinsam Anerkannte überhaupt als möglichen Gehalt zulässt.

42. Er rechtfertigt aber nicht den Schluss, jede Überlieferung mit einem besonderen Wahrheitsanspruch müsse deshalb angenommen werden.

43. Zwischen vollständiger unabhängiger Bestätigung und völliger Unprüfbarkeit liegen Fragen nach der Verlässlichkeit von Zeugnissen, inneren Widersprüchen und dem Umgang mit Gegenargumenten.

44. Solche Prüfungen können Ansprüche begrenzen oder erschüttern, auch wenn sie den göttlichen Ursprung einer Überlieferung nicht abschließend entscheiden.

45. Die dritte Gemeinschaft verschärft das Problem, weil sie eigene Zeugnisse und eigene Gründe vorbringt.

46. Religiöse Vielfalt besteht dabei nicht nur zwischen getrennten Traditionen, sondern auch im Streit der ersten beiden Gemeinschaften über ihren gemeinsamen Text.

47. Unterschiede können die letzte Wirklichkeit, die Bedeutung einer Erzählung, die religiöse Praxis oder das Ziel eines Lebens betreffen.

48. Nicht jeder Unterschied ist ein Widerspruch, denn verschiedene Aussagen können verschiedene Fragen beantworten.

49. Behauptet die eine Seite jedoch, eine bestimmte Mitteilung sei göttlich verbürgt, und bestreitet die andere genau dies, besteht ein wirklicher Konflikt.

50. Ihn als bloß unterschiedliche Ausdrucksweise zu behandeln, würde den Anspruch beider Seiten verfehlen.

51. Eine exklusivistische Antwort hält einen bestimmten Offenbarungsanspruch für maßgeblich und weist damit unvereinbare Ansprüche zurück.

52. Für sie spricht, dass widersprechende Behauptungen nicht dadurch zugleich wahr werden, dass Menschen sie aufrichtig vertreten.

53. Die Anhänger dieser Antwort können zudem Gründe anführen, die sie gerade für ihre Überlieferung überzeugend finden.

54. Sie müssen allerdings erklären, weshalb vergleichbare Gründe einer anderen Gemeinschaft weniger tragen sollen.

55. Die zufällige Herkunft eines Menschen widerlegt seinen Glauben nicht, denn auch wahre Überzeugungen können durch Erziehung vermittelt werden.

56. Wenn jedoch nur die eigene Herkunft den Ausschlag gibt, fehlt ein Grund, den auch jemand mit anderer Herkunft prüfen könnte.

57. Eine inklusivistische Antwort erkennt in anderen Traditionen Teilwahrheiten oder echte Zugänge an, ordnet sie aber einer umfassenderen Wahrheit zu.

58. Damit kann sie Gemeinsamkeiten würdigen, ohne alle Unterschiede für bedeutungslos zu erklären.

59. Ihr Problem zeigt sich, wenn die dritte Gemeinschaft lediglich als unvollständige Ausprägung des Glaubens der ersten beschrieben wird.

60. Denn möglicherweise versteht sie ihr eigenes Ziel ganz anders und bestreitet gerade den vermeintlich umfassenderen Rahmen.

61. Eine pluralistische Antwort geht weiter und nimmt mehrere legitime religiöse Wege an, ohne einen davon grundsätzlich zum Maßstab aller anderen zu machen.

62. Sie kann Unterschiede als verschiedene Zugänge zu einer letzten Wirklichkeit oder als Wege zu vergleichbaren Zielen verstehen.

63. Doch sie muss begründen, welche Ziele tatsächlich vergleichbar sind und wie sie mit Aussagen umgeht, die auch bei sorgfältiger Übersetzung unvereinbar bleiben.

64. Eine skeptische Antwort setzt das Urteil über die konkurrierenden Offenbarungsansprüche zunächst aus.

65. Dafür spricht besonders dann etwas, wenn ähnlich sorgfältige Menschen auf ähnlich zugänglicher Grundlage zu unvereinbaren Ergebnissen gelangen.

66. Diese Lage gibt Anlass, die Sicherheit des eigenen Urteils zu verringern und mögliche Bevorzugungen der vertrauten Überlieferung zu prüfen.

67. Sie beweist für sich genommen weder, dass alle Ansprüche falsch sind, noch, dass eine Entscheidung grundsätzlich unmöglich ist.

68. Ob Zurückhaltung geboten ist, hängt deshalb auch davon ab, wie stark und wie unterschiedlich die jeweiligen Gründe tatsächlich sind.

69. Keine der vier Antworten erspart die Arbeit, einen konkreten Anspruch zu verstehen und mit seinen Alternativen zu vergleichen.

70. In einem solchen Vergleich bedeutet Respekt, den anderen Menschen als urteilsfähiges Gegenüber ernst zu nehmen.

71. Dazu gehört, seine Überlieferung nicht vorschnell in die eigene Begriffswelt einzupassen und seinen Gründen dieselbe Aufmerksamkeit zu geben wie den vertrauten.

72. Respekt verlangt aber weder Zustimmung zu jeder Lehre noch die Behauptung, alle Traditionen sagten im Grunde dasselbe.

73. Auch aus der persönlichen Anerkennung eines Offenbarungsanspruchs folgt noch keine Berechtigung, ihn gegenüber Andersdenkenden durchzusetzen.

74. In unserem Ausgangsfall können die Gemeinschaften gemeinsam prüfen, was die Geschichte über den Fremden wirklich sagt, und dennoch über ihre göttliche Autorität uneinig bleiben.

75. Ihre begrenzte Verständigung würde die Offenbarungsfrage nicht lösen, aber sichtbar machen, wo der Streit liegt.

76. Die Geschichte wäre dann kein sich selbst beglaubigender Befehl mehr, sondern ein überliefertes Zeugnis, dessen beanspruchte Autorität durch menschliches Verstehen hindurch verantwortet werden muss.