8.2 Petrarca, Lorenzo Valla és Erasmus: nyelvkritika és tudós önvizsgálat – Petrarca, Lorenzo Valla und Erasmus: Sprachkritik und gelehrte Selbstprüfung

1. Amikor Lorenzo Valla 1440-ben megvizsgálta az úgynevezett Konstantin-adományt, szétszedett egy szöveget, amelynek állítólagos kora politikai igényeket támasztott alá.

2. Az okmány azt állította, hogy Konstantin császár a negyedik században kiterjedt uralmi jogokat ruházott át a nyugati világban a római püspök, Silvester és utódai számára.

3. Aki elismerte ezt a történetet, a pápai hatalmat egy tiszteletreméltó császári akarat beteljesüléseként ábrázolhatta.

4. Valla azt kérdezte, hogy a szavak, az intézmények és a leírt események egyáltalán illeszkednek-e ahhoz a korszakhoz, amelyből az okirat állítólag származott.

5. Így egy látszólag tudományos mellék kérdés a világi uralom indoklásának támadásává vált.

6. Lehetséges volt, hogy egy okiratot évszázadokon át hitelesnek tartottak, és mégis tévesen jelölte meg saját eredetét.

7. E beavatkozás mögött egy műveltségi igény állt, amelynek története jóval korábban kezdődött, és amelynek következményei túlmutattak a régi dokumentumok vizsgálatán.

8. A humanisták az ókori nyelvvel és irodalommal foglalkoztak, mert abban lehetőséget láttak az ítélőképesség, a kifejezőkészség és az életvitel fejlesztésére.

9. A humanizmus itt egy történelmi művelődési mozgalmat jelöl, amelynek képviselői korántsem utasították el általánosságban a vallást, és nem nyilvánították az embert minden igazság egyetlen mércéjének.

10. A filológia, azaz a nyelv, a jelentés és a hagyomány pontos vizsgálata, segíteni kellett abban, hogy a szövegeket keletkezésük körülményeiből kiindulva megértsék.

11. Ennek során az olvasó is megfigyelés alá került, hiszen a szokás, a törekvés és a vallási önbizalom torzíthatta a szavakkal való bánásmódját.

12. Petrarca a 14., Valla a 15., Erasmus pedig a 16. század elején különböző módon vetették fel azt a kérdést, hogy a műveltség valóban jobb ítélőképességhez vezet-e.

13. Francesco Petrarca esetében, aki az avignoni világ és az olasz művelődési központok között élt, ez a kérdés kifejezetten személyes jelleget öltött.

14. Az ókori szerzők olyan beszélgetőtársakat jelentettek számára, akikkel összevethette igényeit, míg a keresztény hagyomány határozta meg életcéljainak horizontját.

15. „Saját tudatlanságáról és sok máséiról” című írásában azoknak a tudósoknak a véleményével foglalkozott, akik filozófiai műveltségének hiányát vetették a szemére.

16. Arisztotelész iránti tiszteletük számára aggályosnak tűnt, amint egy nagy gondolkodó neve felváltotta saját állításainak kritikai vizsgálatát.

17. Petrarca nem tagadta, hogy Arisztotelész fontos megkülönböztetéseket tett és sok tudnivalót tanított.

18. Inkább egy olyan tapasztalat foglalkoztatta, amely korlátozta az ilyen tudás értékét: az olvasás után többet lehetett tudni az erényről, és mégis ugyanaz az ember maradni.

19. Az erény itt egy jó magatartást jelent, amely a cselekvésben bizonyítja értékét, ezért definíciója önmagában még nem jelenti a filozófiai műveltség döntő sikerét.

20. Aki például érthetően elmagyarázza, miért káros a mértéktelen ambíció, az még nem tanulta meg, hogyan kell lemondani egy csábító lehetőségről.

21. Ez a mindennapi példa szemlélteti azt a szakadékot a megértés és a vágy között, amelyre Petrarca kritikája irányul.

22. Számára a nyelvnek az akaratot is meg kellett szólítania, és egy dolgot oly módon kellett jelenlétté tennie, hogy az olvasó megtanulja szeretni vagy megvetni azt.

23. Cicero retorikája és Seneca erkölcsi intései különösen alkalmasnak tűntek számára erre a célra, mert összekapcsolták a gondolatokat az emberi tapasztalatokkal.

24. A retorika, vagyis a hatékony és megfelelő beszéd művészete, ezáltal filozófiai feladatot kapott.

25. A hallgató meghatottsága azonban még nem garantálja az ésszerű döntést, hiszen egy tévedést is nagy nyelvi erővel lehet előadni.

26. Ugyanígy igazságtalan lenne Petrarca támadásából azt a következtetést levonni, hogy kora skolasztikus filozófiája alapvetően csak fogalmakat gyűjtött, és elhanyagolta az élet kérdéseit.

27. A skolasztika, amelynek tudományos módszereit különösen az iskolákban és egyetemeken fejlesztették ki, saját eszközökkel rendelkezett a kifogások vizsgálatára és az emberi cselekvés elemzésére.

28. Petrarca műveltségi igénye ezért kénytelen volt önmaga ellen is fordulni, ha a szónoki tehetség egy csodált önkép ápolását szolgálta.

29. A „Secretum”-ban, a saját életének belső konfliktusairól szóló latin nyelvű művében, Franciscus nevű alakját beszélgetésbe bocsátotta Augustinusszal.

30. Ez az Augustinus a későantik keresztény gondolkodó mintájára megalkotott irodalmi alak, nem pedig ténylegesen jelen lévő beszélgetőtárs, és nem is közvetlen beszámoló Petrarca belső világáról.

31. A beszélgetés során a szerelem és a dicsőségkeresés olyan kötelékekké válnak, amelyek értékét a két hang ellentétesen ítéli meg.

32. Franciscus azt védi, ami felemeli őt és értelmet ad az életének, míg Augustinus ebben a mulandó dolgoktól való függőség veszélyeit látja.

33. Az önvizsgálat élességét abból nyeri, hogy a saját vágyak szép leírása még nem igazolja azok következményeit.

34. A párbeszédben látható marad az intéssel szembeni ellenállás, így a vád megértése nem vezet könnyed megtéréshez.

35. Az a szerző, aki szavakkal akar másokat az erényre bírni, számolnia kell azzal, hogy saját szavai megóvják őt egy kényelmetlen felismeréstől.

36. Valla az önvizsgálat súlypontját az olvasó önképéről a hagyományból származó szöveg történelmi hitelességére helyezte át.

37. A Konstantin-i adományozási okirat esetében azt vizsgálta, hogy nyelvezete illeszkedik-e az állítólagos császári eredethez, és hogy az abban szereplő adatok összeegyeztethetők-e egymással.

38. Így kifogásolta, hogy a római méltóságokat szatrapáknak nevezték, egy kifejezést, amelyet ő egy másik hatalmi nyelvhez társított.

39. Konstantinápoly említése is, mint jelentős egyházi székhely, vizsgálata szerint nem illett abba az időbeli rendbe, amelyet maga a dokumentum feltételezett.

40. Az ilyen megállapítások anakronizmusoknak minősülnek, ha olyan intézményeket vagy nyelvi formákat tulajdonítanak egy korábbi korszaknak, amelyek ott még nem feltételezhetők ilyen formában.

41. Egyetlen furcsa szó azonban aligha lett volna elegendő az egész okmány elvetéséhez.

42. A másolók megváltoztathatták a megfogalmazásokat, és egy későbbi szerkesztő új megnevezésekkel láthatta el egy régebbi szöveget.

43. A bizonyítóerő ezért a nyelvi, történelmi és tartalmi ellentmondások összefüggéséből fakadt, amelyek aláásták a hiteles császári rendeletről szóló állítást.

44. Itt pontosabban megfogalmazható a szövegkritika és a forráskritika közötti különbség.

45. A szövegkritika azt vizsgálja, hogy az egymástól eltérő hagyományok fényében melyik szövegállítás állítható meg megalapozottan.

46. A forráskritika ezen túlmenően azt vizsgálja, honnan származik egy tanúság, milyen szándékot tükröz, és mennyire hitelesek az állításai.

47. Mindkét tevékenység összefonódik, hiszen a származásról alkotott ítélet gyakran attól függ, hogy egy gyanús kifejezés valóban a vizsgált szöveghez tartozik-e.

48. Tegyük fel, hogy egy állítólag évszázadok óta fennálló okirat egy csak sokkal később létrehozott hatóságot említ; ebben az esetben először meg kellene vizsgálni, hogy ezt az említést utólag illesztették-e be.

49. Csak ha további bizonyítékok állnának rendelkezésre, lehetne megalapozottan eldönteni, hogy csupán a hagyományozott változat, vagy az állítólagos eredeti esemény is hiteltelen-e.

50. Ez a kifejezetten hipotetikus példa egyúttal azt is megmutatja, miért korlátozza egy hamis okirat leleplezése a saját következtetés hatályát.

51. Ebből az következik, hogy éppen ez a dokumentum nem támasztja alá egy igényt, míg ugyanazon uralomra vonatkozó egyéb lehetséges indokokat külön kell vizsgálni.

52. Vallas vizsgálata ennek ellenére politikailag kényes volt, mivel Alfonso aragóniai király udvarában dolgozott, akinek a Nápolyért folytatott küzdelme konfliktusba sodorta őt a pápával.

53. Egy pápai uralmi okmány tudományos cáfolata megfelelhetett e mecénás érdekeinek.

54. Ebből azonban nem következik az érv cáfolata, mivel a vizsgálat indokától meg kell különböztetni a bizonyítékok megalapozottságának kérdését.

55. Fordítva: egy helytálló megállapítás sem teszi a kutatót minden függőségtől mentes hőssé.

56. Valla később maga is a pápai szolgálatba lépett, ami megnehezíti annak a képzeletbeli elképzelését, hogy az egyházi hatalom és a humanista kritika között tartósan zárt front állna fenn.

57. Az udvarok és az egyházi intézmények támogathatták a tudományos munkát, saját céljaikra felhasználhatták azt, és harcolhattak a számukra kellemetlen eredmények ellen.

58. A nyelvi vizsgálat ilyen kapcsolatok keretében zajlott, és egyúttal olyan indokokat is szolgáltathatott, amelyek nem redukálhatók egy megbízó érdekeire.

59. Valla szavak iránti érdeklődése a filozófiai fogalomnyelvre is kiterjedt.

60. A többször átdolgozott „Repastinatio dialectice et philosophie” című művében – amely a dialektika és a filozófia megújításáról szól – a hagyományos megkülönböztetéseket a nyelvhasználat és a konkrét dolgok alapján kívánta vizsgálni.

61. A dialektika itt az érvelés tudományos művészetét jelenti, amelynek szabályait Valla szorosabban akarta összekapcsolni a meggyőző beszéd feladataival.

62. Ha egy absztrakt kifejezést úgy kezelnek, mint egy önálló valami nevét, akkor a nyelv úgy tűnhet, mintha egy további valóságot sugallna, amelynek elfogadását először meg kellene indokolni.

63. Valla kifogása felhívja a figyelmet erre a veszélyre, de ebből nem következik általános kötelesség arra, hogy minden szakszót mindennapi beszéddel helyettesítsünk.

64. Egy szükséges megkülönböztetés új fogalmat igényelhet, miközben a megszokott szavak is homályos előfeltevéseket rejthetnek.

65. Erasmus von Rotterdam esetében a szöveggel való munka összekapcsolódott a keresztény oktatási és életvitelbeli elvárásokkal.

66. Tudományos kapcsolatai országhatárokon átnyúltak, és levelezés, utazások és nyomtatott könyvek révén ápolta őket.

67. Kiadta Vallas Újszövetséghez fűzött jegyzeteit, és ezzel folytatta azt a munkát, amely a latin bibliai szöveget a göröggel hasonlította össze.

68. 1516-ban Bázelben megjelent az Újszövetség saját kiadása görög szöveggel, latin változatban és részletes magyarázatokkal.

69. Ez volt az első közzétett görög kiadás, de nem az első, amely már nyomtatásban volt, mivel a Complutensi Polyglotta megfelelő része már korábban nyomdában volt.

70. A különbség nem csupán bibliográfiai finomság, hiszen egy már kinyomtatott mű még nem feltétlenül áll a tudományos közönség rendelkezésére.

71. Erasmus kiadásával olyan összehasonlítható szöveget tett közzé, amelyen az olvasók megvizsgálhatták a fordítási döntéseket és azok indokait.

72. Egy fordításhoz hosszú idő alatt hozzászokhatunk, így megfogalmazásai a téma magától értetődő alkotóelemeinek tűnhetnek.

73. Aki azonban ezt követően az eredeti szöveget is mellé teszi, esetleg rájön, hogy egy szónak több jelentése is van, vagy hogy a megszokott változat már magában hordoz egy értelmezést.

74. Ezzel együtt változik a fordító felelőssége is, akinek más lehetséges olvasatokkal szemben meg kell indokolnia döntését.

75. Erasmus ezt a vizsgálódást a keresztény üzenet pontosabb megértésének és az általa meghatározott életvitelnek való szolgálatként értelmezte.

76. Keresztény humanizmusnak nevezik ezt a nyelvi és irodalmi műveltség és a vallási megújulás célja közötti kapcsolatot.

77. Maga a kiadás azonban továbbra is a rendelkezésre álló kéziratokra és szerkesztői döntésekre támaszkodott; nem volt közvetlenül visszanyert eredeti szöveg, amelynek átadási története nem lenne.

78. Ezért még egy híres szerkesztő is olyan szövegváltozatot hoz létre, amelynek egyes döntéseit indokolni kell, és adott esetben javítani is kell.

79. Az 1511-ben megjelent „Az ostobaság dicsérete” című művében Erasmus más utat választott a megszilárdult önbiztosítékok felrázására.

80. Itt a megszemélyesített ostobaság szólal meg, és dicséri saját hatását, ami által azok az emberek, akik különösen bölcsnek tartják magukat, kétértelmű fénybe kerülnek.

81. A szatíra az idegenítéssel, a túlzással és a gúnyolódással dolgozik, így a szerző beszélői szerepét és meggyőződéseit gondosan meg kell különböztetni egymástól.

82. Különösen élesen támadja a tudósok gőgjét és azt a jámborságot, amely külső teljesítményeket mutogat, de elmulasztja azok valódi értelmét.

83. Mivel az ostobaság maga dicséri állítólagos jótetteit, az olvasónak fel kell ismernie, milyen csábító lehet egy kényelmes önámítás annak számára, aki profitál belőle.

84. Aki azonban ilyen alakokon nevet, az még nem kap bizonyítékot saját felsőbbrendűségére, hiszen az az érzés is, hogy átlátott minden máson, az önelégültség egyik formája lehet.

85. A szatíra gyanúba keverheti egy állítást anélkül, hogy azt egy nyelvtörténeti vizsgálat pontosságával cáfolná.

86. Egy találó eltúlzás kiemeli az ellentmondást, míg egy szövegösszehasonlításnak meg kell jelölnie, hogy melyik olvasat melyik forrásokon alapul.

87. Mindkét módszer képezheti az ítélőképességet, de sikerük mércéje eltérő.

88. Ez a különbség különösen fontossá vált, amikor Erasmus belekeveredett a reformáció körüli vitába, és a visszásságokkal szembeni kritikáját Luther támogatásaként értelmezték.

89. Ő továbbra is hű maradt a katolikus egyházhoz, és annak megújulását szorgalmazta, miközben elutasította a szakítást annak tekintélyével.

90. A „De libero arbitrio” című, 1524-ben írt, a szabad akaratról szóló művében nyíltan megmutatkozott a Lutherrel fennálló tartalmi különbség.

91. A szabad akarat itt elsősorban azt a kérdést érinti, hogy az ember részt vehet-e Isten felé való fordulásában, és ha igen, hogyan.

92. Ez többet jelent, és egyben mást is, mint a két mindennapi cselekvés közötti választás szokásos lehetőségét.

93. Erasmus korlátozott teret akart hagyni az emberi közreműködésnek anélkül, hogy Isten üdvözítő segítségét, a kegyelmet feleslegessé tenné.

94. Ezzel kapcsolatban az is foglalkoztatta, hogy mi értelme lenne a figyelmeztetésnek és a felelősségnek, ha az emberi közreműködést elvileg kizárnák.

95. Luther ezzel szemben azt állította, hogy a bűnös ember saját erejéből nem tudja előidézni megváltását, és 1525-ben a „szolgává tett akarat” című írásával válaszolt.

96. A konfliktust ezért sem a hit és az értelem közötti ellentétként, sem pedig egy szabadságpárti és az emberi döntéshozatal minden ellenzője közötti vitaként nem lehet értelmezni.

97. Ugyanazokat a bibliai hagyományokat különböző bűn-, kegyelem- és felelősségfelfogásokba kellett beilleszteni, ezért a pontos nyelvtudás önmagában nem kényszerítette ki az egyetértést.

98. Erasmus a nehéz értelmezési kérdésekben a visszafogottságot részesítette előnyben, de ez a hozzáállás az egyházi hagyományhoz és a kötelező érvényű hitbeli döntésekhez kötött maradt.

99. Éppen ebben mutatkozott meg a tudós önvizsgálat határa: még az óvatos olvasónak is el kellett döntenie, melyik tekintélyt követi, ha saját vizsgálódása nem szolgált egyértelmű válasszal.

100. Az a dokumentum, amelynek eredetét Valla vizsgálta, így egy szélesebb körű probléma részévé vált, hiszen az idegen szavak vizsgálata végső soron elszámoltatást követelt azokról a mércékről, amelyek alapján maga a vizsgáló olvasott.

1. Als Lorenzo Valla 1440 die sogenannte Konstantinische Schenkung untersuchte, nahm er einen Text auseinander, dessen behauptetes Alter politische Ansprüche stützte.

2. Die Urkunde gab vor, Kaiser Konstantin habe im vierten Jahrhundert dem römischen Bischof Silvester und seinen Nachfolgern weitreichende Herrschaftsrechte im Westen übertragen.

3. Wer diese Erzählung anerkannte, konnte päpstliche Macht als Erfüllung eines ehrwürdigen kaiserlichen Willens darstellen.

4. Valla fragte, ob die Wörter, die Einrichtungen und die geschilderten Vorgänge überhaupt in die Zeit passten, aus der das Dokument angeblich stammte.

5. Damit wurde eine scheinbar gelehrte Nebenfrage zum Angriff auf eine Begründung weltlicher Herrschaft.

6. Eine Urkunde konnte über Jahrhunderte geglaubt worden sein und dennoch ihre eigene Herkunft falsch ausweisen.

7. Hinter diesem Eingriff stand ein Bildungsanspruch, dessen Geschichte deutlich früher begann und dessen Folgen über die Prüfung alter Dokumente hinausreichten.

8. Die Humanisten beschäftigten sich mit antiker Sprache und Literatur, weil sie darin Möglichkeiten sahen, Urteilskraft, Ausdruck und Lebensführung zu schulen.

9. Humanismus bezeichnet hier eine historische Bildungsbewegung, deren Vertreter keineswegs allgemein Religion ablehnten oder den Menschen zum alleinigen Maßstab aller Wahrheit erklärten.

10. Philologie, die genaue Untersuchung von Sprache, Bedeutung und Überlieferung, sollte helfen, Texte aus ihren Entstehungsbedingungen heraus zu verstehen.

11. Dabei geriet auch der Leser unter Beobachtung, denn Gewohnheit, Ehrgeiz und religiöse Selbstsicherheit konnten seinen Umgang mit Worten verzerren.

12. Petrarca im vierzehnten, Valla im fünfzehnten und Erasmus im frühen sechzehnten Jahrhundert stellten auf unterschiedliche Weise die Frage, ob Gelehrsamkeit tatsächlich zu besserem Urteil führe.

13. Bei Francesco Petrarca, der zwischen der Welt Avignons und italienischen Bildungsorten lebte, erhielt diese Frage eine ausgesprochen persönliche Gestalt.

14. Antike Autoren boten ihm Gesprächspartner, an denen er seine Ansprüche prüfen konnte, während christliche Überlieferung den Horizont seiner Lebensziele bestimmte.

15. In seiner Schrift „Über seine eigene Unwissenheit und die vieler anderer“ setzte er sich mit Gelehrten auseinander, die ihm mangelnde philosophische Bildung vorwarfen.

16. Ihre Verehrung des Aristoteles erschien ihm bedenklich, sobald der Name eines großen Denkers die eigene Prüfung seiner Aussagen ersetzte.

17. Petrarca bestritt nicht, dass Aristoteles wichtige Unterscheidungen getroffen und viel Wissenswertes gelehrt hatte.

18. Ihn beschäftigte vielmehr eine Erfahrung, die den Wert solchen Wissens begrenzte: Man konnte nach der Lektüre mehr über Tugend wissen und dennoch derselbe Mensch bleiben.

19. Tugend bedeutet hier eine gute Haltung, die sich im Handeln bewährt, weshalb ihre Definition allein den entscheidenden Erfolg philosophischer Bildung noch nicht ausmacht.

20. Wer etwa verständlich erklären kann, weshalb maßloser Ehrgeiz schadet, hat damit noch nicht gelernt, auf eine schmeichelhafte Gelegenheit zu verzichten.

21. Dieses alltägliche Beispiel veranschaulicht die Lücke zwischen Einsicht und Begehren, auf die Petrarcas Kritik zielt.

22. Für ihn sollte Sprache auch den Willen ansprechen und eine Sache so gegenwärtig machen, dass der Leser sie lieben oder verabscheuen lernte.

23. Die Redekunst Ciceros und die moralischen Ermahnungen Senecas schienen ihm hierfür besonders geeignet, weil sie Gedanken mit menschlichen Erfahrungen verbanden.

24. Rhetorik, also die Kunst einer wirksamen und angemessenen Rede, erhielt dadurch eine philosophische Aufgabe.

25. Allerdings garantiert die Bewegtheit eines Hörers noch keine vernünftige Entscheidung, denn auch ein Irrtum kann mit großer sprachlicher Kraft vorgetragen werden.

26. Ebenso wäre es unfair, aus Petrarcas Angriff zu schließen, die scholastische Philosophie seiner Zeit habe grundsätzlich nur Begriffe gesammelt und Lebensfragen vernachlässigt.

27. Die Scholastik, deren gelehrte Verfahren besonders an Schulen und Universitäten entwickelt wurden, besaß eigene Möglichkeiten, Einwände zu prüfen und menschliches Handeln zu untersuchen.

28. Petrarcas Bildungsanspruch musste sich deshalb auch gegen ihn selbst wenden, wenn Beredsamkeit zur Pflege eines bewunderten Selbstbildes diente.

29. Im „Secretum“, seinem lateinischen Werk über die inneren Konflikte des eigenen Lebens, ließ er die Figur Franciscus mit Augustinus sprechen.

30. Dieser Augustinus ist eine literarische Gestalt nach dem Vorbild des spätantiken christlichen Denkers, kein tatsächlich anwesender Gesprächspartner und kein unvermittelter Bericht aus Petrarcas Innerem.

31. Im Gespräch werden Liebe und Ruhmsuche zu Bindungen, deren Wert die beiden Stimmen gegensätzlich beurteilen.

32. Franciscus verteidigt, was ihn erhebt und seinem Leben Bedeutung gibt, während Augustinus darin Gefahren einer Abhängigkeit von Vergänglichem erkennt.

33. Die Selbstprüfung gewinnt ihre Schärfe daraus, dass eine schöne Beschreibung des eigenen Begehrens dessen Folgen noch nicht rechtfertigt.

34. Der Dialog lässt den Widerstand gegen die Ermahnung sichtbar bleiben, sodass aus dem Verstehen eines Vorwurfs keine mühelose Bekehrung wird.

35. Ein Autor, der andere durch Worte zur Tugend bewegen möchte, muss damit rechnen, dass seine eigenen Worte ihn vor einer unbequemen Einsicht schützen.

36. Valla verlagerte die Prüfung vom Selbstbild des Lesers auf die geschichtliche Glaubwürdigkeit eines überlieferten Textes.

37. Bei der Konstantinischen Schenkung untersuchte er, ob ihre Sprache zur behaupteten kaiserlichen Herkunft passte und ob ihre Angaben miteinander vereinbar waren.

38. So beanstandete er, dass römische Würdenträger als Satrapen bezeichnet wurden, ein Ausdruck, den er mit anderer Herrschaftssprache verband.

39. Auch die Erwähnung Konstantinopels als eines bedeutenden kirchlichen Sitzes passte nach seiner Untersuchung nicht in die zeitliche Ordnung, die das Dokument selbst voraussetzte.

40. Solche Befunde sind Anachronismen, wenn sie einer früheren Zeit Einrichtungen oder Sprachformen zuschreiben, die dort noch nicht in dieser Weise vorausgesetzt werden können.

41. Ein einzelnes befremdliches Wort hätte allerdings kaum genügt, um die ganze Urkunde zu verwerfen.

42. Abschreiber konnten Formulierungen verändern, und ein späterer Bearbeiter konnte einen älteren Text mit neuen Bezeichnungen versehen haben.

43. Die Beweiskraft entstand deshalb aus dem Zusammenhang sprachlicher, geschichtlicher und sachlicher Unstimmigkeiten, die den Anspruch auf eine authentische kaiserliche Verfügung untergruben.

44. Hier lässt sich der Unterschied zwischen Textkritik und Quellenkritik genauer fassen.

45. Textkritik fragt, welcher Wortlaut sich angesichts voneinander abweichender Überlieferungen begründet herstellen lässt.

46. Quellenkritik untersucht darüber hinaus, woher ein Zeugnis stammt, welche Absicht es erkennen lässt und wie glaubwürdig seine Aussagen sind.

47. Beide Tätigkeiten greifen ineinander, denn ein Urteil über die Herkunft hängt häufig davon ab, ob eine verdächtige Wendung tatsächlich zum untersuchten Text gehört.

48. Angenommen, eine angeblich jahrhundertealte Urkunde erwähnte eine erst viel später gegründete Behörde, so müsste man zunächst prüfen, ob diese Erwähnung nachträglich hinzugefügt wurde.

49. Erst wenn weitere Befunde hinzukämen, ließe sich begründet entscheiden, ob nur die überlieferte Fassung oder auch der behauptete ursprüngliche Vorgang unglaubwürdig wäre.

50. Dieses ausdrücklich hypothetische Beispiel zeigt zugleich, weshalb die Entlarvung einer falschen Urkunde die Reichweite des eigenen Schlusses begrenzt.

51. Aus ihr folgt, dass gerade dieses Dokument einen Anspruch nicht trägt, während andere mögliche Begründungen derselben Herrschaft gesondert untersucht werden müssen.

52. Vallas Untersuchung war dennoch politisch brisant, weil er am Hof Alfons’ von Aragón arbeitete, dessen Kampf um Neapel ihn in Konflikt mit dem Papst brachte.

53. Ein gelehrter Angriff auf ein päpstliches Herrschaftsdokument konnte den Interessen dieses Förderers entgegenkommen.

54. Daraus folgt keine Widerlegung des Arguments, denn die Frage nach dem Anlass einer Untersuchung ist von der Frage nach der Tragfähigkeit ihrer Belege zu unterscheiden.

55. Umgekehrt macht ein zutreffender Befund den Forscher auch nicht zu einem von allen Abhängigkeiten freien Helden.

56. Valla wurde später selbst im päpstlichen Dienst beschäftigt, was die Vorstellung einer dauerhaft geschlossenen Front zwischen kirchlicher Macht und humanistischer Kritik erschwert.

57. Höfe und kirchliche Einrichtungen konnten gelehrte Arbeit fördern, für eigene Ziele einsetzen und ihre unbequemen Ergebnisse bekämpfen.

58. Sprachliche Prüfung fand innerhalb solcher Beziehungen statt und konnte zugleich Gründe liefern, die sich nicht auf die Interessen eines Auftraggebers reduzieren ließen.

59. Vallas Aufmerksamkeit für Wörter richtete sich auch gegen die philosophische Begriffssprache.

60. In der mehrfach überarbeiteten „Repastinatio dialectice et philosophie“, einer Erneuerung von Dialektik und Philosophie, wollte er überlieferte Unterscheidungen am Sprachgebrauch und an konkreten Dingen prüfen.

61. Dialektik bezeichnet hier die gelehrte Kunst des Argumentierens, deren Regeln Valla stärker mit den Aufgaben der überzeugenden Rede verbinden wollte.

62. Wenn ein abstrakter Ausdruck wie ein Name für ein selbstständiges Etwas behandelt wird, kann die Sprache eine zusätzliche Wirklichkeit nahezulegen scheinen, deren Annahme erst begründet werden müsste.

63. Vallas Einwand lenkt den Blick auf diese Gefahr, doch daraus ergibt sich keine allgemeine Pflicht, jeden Fachausdruck durch alltägliche Rede zu ersetzen.

64. Eine notwendige Unterscheidung kann einen neuen Begriff verlangen, während auch vertraute Wörter unklare Voraussetzungen verbergen.

65. Bei Erasmus von Rotterdam verband sich die Arbeit am Wortlaut mit einem christlichen Anspruch an Bildung und Lebensführung.

66. Seine gelehrten Beziehungen erstreckten sich über Ländergrenzen hinweg und wurden durch Briefe, Reisen und gedruckte Bücher gepflegt.

67. Er veröffentlichte Vallas Anmerkungen zum Neuen Testament und führte damit eine Arbeit weiter, die den lateinischen Bibeltext mit dem griechischen verglich.

68. 1516 erschien in Basel seine eigene Ausgabe des Neuen Testaments mit griechischem Text, lateinischer Fassung und ausführlichen Erläuterungen.

69. Sie war die erste veröffentlichte griechische Ausgabe, aber nicht die erste bereits gedruckte, denn der entsprechende Teil der Complutensischen Polyglotte lag zuvor im Druck vor.

70. Der Unterschied betrifft keine bloße bibliografische Spitzfindigkeit, weil ein fertig gedrucktes Werk noch nicht für die gelehrte Öffentlichkeit verfügbar sein muss.

71. Erasmus stellte mit seiner Ausgabe einen vergleichbaren Text bereit, an dem Leser Übersetzungsentscheidungen und ihre Begründungen untersuchen konnten.

72. Eine Übersetzung kann über lange Zeit vertraut werden, sodass ihre Formulierungen wie selbstverständliche Bestandteile der Sache erscheinen.

73. Wer dann den Ausgangstext danebenlegt, entdeckt möglicherweise, dass ein Wort mehrere Bedeutungen besitzt oder die gewohnte Fassung bereits eine Auslegung enthält.

74. Damit verändert sich auch die Verantwortung des Übersetzers, der seine Entscheidung gegenüber anderen möglichen Lesarten erklären muss.

75. Erasmus verstand solche Untersuchung als Dienst an einem genaueren Verständnis der christlichen Botschaft und an einer von ihr geprägten Lebensführung.

76. Christlicher Humanismus nennt man diese Verbindung sprachlicher und literarischer Bildung mit dem Ziel religiöser Erneuerung.

77. Die Ausgabe selbst blieb allerdings auf die verfügbaren Handschriften und auf redaktionelle Entscheidungen angewiesen; sie war kein unmittelbar wiedergewonnenes Original ohne Überlieferungsgeschichte.

78. Auch ein berühmter Herausgeber schafft deshalb eine Textfassung, deren einzelne Entscheidungen begründet und gegebenenfalls verbessert werden müssen.

79. Im „Lob der Torheit“, das 1511 erschien, wählte Erasmus einen anderen Weg, um fest gewordene Selbstgewissheiten aufzubrechen.

80. Hier spricht die personifizierte Torheit und preist ihren eigenen Einfluss, wodurch Menschen, die sich für besonders weise halten, in eine zweideutige Beleuchtung geraten.

81. Satire arbeitet mit Verfremdung, Übertreibung und Spott, sodass Sprecherrolle und Überzeugungen des Autors sorgfältig auseinandergehalten werden müssen.

82. Besonders scharf werden gelehrter Hochmut und eine Frömmigkeit angegriffen, die äußere Leistungen vorzeigt und ihren eigentlichen Sinn verfehlt.

83. Weil die Torheit ihre vermeintlichen Wohltaten selbst rühmt, soll der Leser erkennen, wie verlockend eine bequeme Täuschung für denjenigen sein kann, der von ihr profitiert.

84. Wer über solche Gestalten lacht, erhält jedoch noch keinen Beweis seiner eigenen Überlegenheit, denn auch das Gefühl, alle anderen durchschaut zu haben, kann eine Form der Selbstzufriedenheit sein.

85. Die Satire kann einen Anspruch verdächtig machen, ohne ihn mit der Genauigkeit einer sprachhistorischen Untersuchung zu widerlegen.

86. Eine treffende Überzeichnung lässt einen Widerspruch hervortreten, während ein Textvergleich angeben muss, welche Lesart auf welchen Zeugnissen beruht.

87. Beide Verfahren können das Urteil schulen, besitzen aber unterschiedliche Maßstäbe für ihren Erfolg.

88. Diese Verschiedenheit wurde besonders wichtig, als Erasmus in den Streit über die Reformation geriet und seine Kritik an Missständen als Unterstützung Luthers verstanden wurde.

89. Er blieb der katholischen Kirche verbunden und wollte ihre Erneuerung, während er den Bruch mit ihrer Autorität ablehnte.

90. In „De libero arbitrio“, seiner Schrift über den freien Willen von 1524, trat die sachliche Differenz zu Luther offen hervor.

91. Freier Wille betrifft hier vor allem die Frage, ob und wie der Mensch an seiner Hinwendung zu Gott mitwirken kann.

92. Damit ist mehr und zugleich etwas anderes gemeint als die gewöhnliche Möglichkeit, zwischen zwei alltäglichen Handlungen zu wählen.

93. Erasmus wollte der menschlichen Mitwirkung einen begrenzten Raum lassen, ohne die rettende Hilfe Gottes, die Gnade, entbehrlich zu machen.

94. Ihn beschäftigte dabei auch, welchen Sinn Ermahnung und Verantwortung hätten, wenn menschliches Mitwirken grundsätzlich ausgeschlossen würde.

95. Luther hielt dem entgegen, dass der sündige Mensch seine Erlösung nicht aus eigener Kraft herbeiführen könne, und antwortete 1525 mit der Schrift über den geknechteten Willen.

96. Der Konflikt lässt sich deshalb weder als Gegensatz zwischen Glauben und Vernunft noch als Streit zwischen einem Freiheitsfreund und einem Gegner jeder menschlichen Entscheidung erfassen.

97. Dieselben biblischen Überlieferungen mussten in verschiedene Auffassungen von Sünde, Gnade und Verantwortung eingeordnet werden, weshalb genaue Sprachkenntnis allein keine Einigung erzwang.

98. Erasmus bevorzugte bei schwierigen Auslegungsfragen Zurückhaltung, doch diese Haltung blieb an kirchliche Überlieferung und verbindliche Glaubensentscheidungen gebunden.

99. Gerade darin zeigte sich eine Grenze gelehrter Selbstprüfung: Auch der vorsichtige Leser musste bestimmen, welcher Autorität er folgte, wenn seine eigene Untersuchung keine eindeutige Antwort lieferte.

100. Die Urkunde, deren Herkunft Valla geprüft hatte, war damit Teil eines weiter reichenden Problems geworden, denn die Prüfung fremder Worte verlangte schließlich Rechenschaft über die Maßstäbe, mit denen der Prüfende selbst las.