12.5.1 A tudat és a bizonyosságainak változása – Bewusstsein und die Veränderung seiner Gewissheiten

1. Hegel A szellem fenomenológiájában egy éjszakai bizonyosságot egy elképzelhetően egyszerű próbának vet alá: írásban rögzítjük, hogy most éjszaka van, majd a következő délben újra megnézzük a feljegyzést.

2. Az írás megmaradt, de a „most”, amelyre látszólag utal, időközben nappal lett.

3. Hegel 1807-ben megjelent művében fejti ki ezt a kísérletet, hogy megvizsgáljon egy olyan igényt, amely első pillantásra alig támadható.

4. Aki valamit közvetlenül maga előtt lát, úgy tűnik, abban biztosabb lehet, mint bármely magyarázatban, amely csak utólag merül fel.

5. Éppen ez a tárgyhoz való közelség hivatott megóvni a tudást a tévedéstől.

6. Egy észlelést félre lehet értelmezni, egy elmélet bizonytalan előfeltevéseken alapulhat, de az, hogy ez az egyedi dolog itt és most adott, úgy tűnik, nem igényel további indoklást.

7. Hegel komolyan veszi ennek a válasznak a csábítását, mielőtt rámutatna, milyen árat fizet az állítólagos biztonságáért.

8. A rögzítés ellenőrizhetővé teszi az állítást azáltal, hogy megőrzi azt, aminek igazsága eleinte kizárólag a múló jelenben rejlett volna.

9. Hegel ezt a kiindulási pontot érzéki bizonyosságnak nevezi, mert igazságát egy érzéki módon adott egyén közvetlen jelenlétében keresi.

10. Eleinte csupán azt állítja, hogy ez a valami létezik, és mindent távol akar tartani, ami túlmutat ezen az egyszerű jelenléten.

11. Éppen ezért tűnik különösen gazdagnak, hiszen előtte terül el annak a kimeríthetetlen bősége, amit látni, hallani és megérinteni lehet.

12. Kifejezetten rögzített tudásként azonban eleinte alig rendelkezik többel, mint annak a biztosítékával, hogy valami létezik.

13. Amint elmagyarázza, mi jellemzi ezt a „valamit”, máris olyan meghatározásokat és összefüggéseket használ, amelyek kizárnák a tiszta közvetlenségre való igényét.

14. Így rés nyílik a találkozás gazdagsága és a tudásként feltüntetett tartalom között.

15. Hegel kritikája ezt a szakadékot célozza meg, anélkül, hogy az érzéki élményt értelmetlennek, vagy az észlelt dolgokat valótlannak nyilvánítaná.

16. A tudat egyik formája itt az objektum, a tudás és az igazságmércéje közötti meghatározott kapcsolatot jelenti, nem pedig egy alacsony iskolázottságú ember típusát.

17. A vizsgálathoz Hegelnek ezért először nincs szüksége kész tanra, amely kívülről hirdeti, hogy a világ valójában milyen.

18. A tudat maga különbözteti meg azt, amit tárgynak tart, és az erről a tárgyról szóló tudását.

19. Meggyőződhet, és mégis követelheti, hogy meggyőződése a valóságot tükrözze.

20. A bizonyosság ebben az összefüggésben a tudó biztonságát jelenti, míg az igazság arra a követelésre vonatkozik, hogy a tudás igazságot tegyen tárgyának.

21. Azt vizsgálják, hogy egy álláspont eleget tesz-e annak, amit maga is bizonyosságának alapjaként ismer el.

22. Egy ilyen vizsgálatot immanensnek nevezünk, mert mércéje a vizsgált követelésből fakad.

23. Ha ez az igény kudarcot vall, akkor esetleg annak is változnia kell, amit egyáltalán a meghatározó tárgyként tekintenek.

24. Hegel ezt a változást tapasztalatnak nevezi, wobei ez a szó többet foglal magában, mint egy további megfigyelés befogadását.

25. A tudat tanul valamit arról a módról, ahogyan egy dolog igaznak tűnt számára.

26. Az éjszakai példában a „most” eleinte egyetlen, közvetlenül jelen lévő pillanatot jelöl.

27. A kifejezés azonban délben is újra felhasználható, bár a tartalma megváltozott.

28. Ugyanúgy nem kötődik kizárólag az éjszakához, mint ahogyan nem is esik egybe tartósan a nappal.

29. Ami a változó használatokban megmarad, az egy olyan meghatározás, amely különböző időpontokat magában foglalhat.

30. Hegel ezt általánosnak nevezi, mert nem merül ki ebben az egy konkrét tartalomban.

31. Az általánosság tehát ebben az összefüggésben sem többségi véleményt, sem a lehető legpontatlanabb kijelentést nem jelent.

32. Itt egy olyan meghatározási formára utalunk, amely egyedi eseten túl is alkalmazható marad.

33. Az érzéki bizonyosság közvetlenül birtokolni akarta az egyszeri jelenséget, de kifejezésével máris olyan összefüggést hoz játékba, amely különböző tartalmakat köt össze és különböztet meg.

34. Ezen a ponton felmerül egy kifogás, amelyet a későbbi nyelvfilozófia eszközeivel pontosabban megfogalmazhatunk.

35. Aki éjszaka azt mondja, hogy most éjszaka van, általában egyáltalán nem állítja, hogy minden későbbi időpontnak szintén éjszakának kell lennie.

36. A „most” szó kontextusfüggő, és jelentését az a helyzet határozza meg, amelyben használják.

37. Ha a feljegyzést az eredeti időpontra vonatkozó kijelentésként olvassuk, akkor az délben is igaz maradhat.

38. Hegel kísérletét ezért nem szabad egyszerű bizonyítéknak tekinteni arra, hogy a helytálló észlelési kijelentések leíráskor hamissá válnak.

39. A kifogás inkább rávilágít arra, hogy mennyit kell kiegészíteni ahhoz, hogy az egyes viszonyokat megbízhatóan rögzítsük.

40. Megkülönböztetjük az írás időpontját az olvasás időpontjától, és időbeli kapcsolatba hozzuk őket.

41. Ezzel megmenthető az eredeti kijelentés, de érthető tartalma most már nyilvánvalóan több, mint egy teljesen összefüggésmentes jelenhez kötődik.

42. Hogy ezzel Hegel teljes átmenete kényszerítően bizonyítva van-e, vitatható marad; a teljesen közvetítetlen tudás nehézsége mindenesetre ezáltal pontosabban meghatározhatóvá válik.

43. Hegel tovább vizsgálja az érzéki bizonyosságot azáltal, hogy megvizsgálja annak igényére vonatkozó lehetséges visszavonulási lehetőségeket.

44. Talán biztonsága kevésbé a tárgyban rejlik, mint abban, hogy éppen én látom azt.

45. Ez a saját élményre való hivatkozás azonban szintén nem elegendő, ha egy másik én ugyanazzal a közvetlenséggel valami mást állít, mint az ő „ittje”.

46. Az „én” szót bárki használhatja, és a személyes bizonyosságra való hivatkozás még nem magyarázza meg, miért tarthat igényt tartalmának általános érvényességére.

47. Utolsó menedékként marad a tudó és a tárgy közötti teljes jelenbeli kapcsolat, amelyre egyszerűen rámutathatnánk.

48. De a rámutatás maga is egy olyan folyamat, amelynek során a jelzett pillanat már elmúlt.

49. Egy helyre mutatni egyébként azt is jelenti, hogy azt térbeli különbségek között rögzítjük, például ahhoz képest, ami mellette, fölötte vagy alatta van.

50. Így tehát részletes leírás nélkül is előtérbe kerülnek olyan viszonyok, amelyek egyáltalán csak lehetővé teszik az egyes viszonyok meghatározását.

51. Hegel „közvetítésnek” nevezi azokat a tudás szempontjából lényeges viszonyokat, amelyeket a tiszta közvetlenségre való igény eleinte figyelmen kívül hagyott.

52. Az eredmény nem a érzéki világtól való elszakadást követeli, hanem annak gazdagabb meghatározását, amit abban felismerünk.

53. A puszta „ez” az észlelésben olyan dologgá válik, amely több tulajdonsággal rendelkezik.

54. Hegel példája a só, amelynél megkülönböztethető a szín, az íz, az alak és a súly.

55. Az eredeti szövegben többek között a fehér színét, az éles ízét és a kocka alakját említi.

56. Ugyanaz a dolog hordozhatja ezeket a tulajdonságokat, noha a fehérség, az íz és a kocka alak különböző meghatározások.

57. Ugyanakkor ezek közül egyik tulajdonság sem korlátozódik éppen erre az egy darab sóra, hiszen más tárgyak is lehetnek fehérek vagy kocka alakúak.

58. Az észlelés gazdagságát abból nyeri, hogy az egyes dolgokat ilyen általános meghatározásokkal fogja fel.

59. Megtartja az érzéki valóságot, de megváltoztatja azt az igényt, hogy azt megkülönböztető fogalmak nélkül ismerjük meg.

60. Ekkor felmerül egy nehézség, amelyet a „tulajdonság” szó önmagában még nem old meg.

61. A só egy meghatározott dolognak kell lennie, és egyúttal több tulajdonság összefüggését kell képeznie, amelyek eleinte egymástól függetlenül jelennek meg egymás mellett.

62. Hegel az „egy” és az „is” kifejezésekkel emeli ki ezt a két oldalt.

63. Az „Egy” mint olyan a dolgot más dolgoktól határolja el, míg az „is” rögzíti, hogy fehér, és emellett meghatározott alakú és meghatározott ízű.

64. A probléma egyáltalán nem abban áll, hogy a szín és az íz logikailag ellentmondanának egymásnak.

65. Inkább arról van szó, hogy megpróbáljuk az egységet és a sokféleséget egyaránt ugyanazon tárgy önálló alapjaként rögzíteni.

66. Ha csak az egységet írjuk le, megmagyarázatlan marad, hogy hogyan tartalmazza magában a különböző tulajdonságokat.

67. Ha csak a tulajdonságokat állítjuk egymás mellé, hiányzik a magyarázat arra, hogy miért tartoznak ehhez az egy dologhoz.

68. Ehhez hozzátartozik, hogy egy bizonyos tulajdonság a különbségek révén válik felismerhetővé, például a fehérség azáltal, hogy elhatárolódik más színektől.

69. Az érzékelő tudat eleinte megpróbálja megóvni a tárgyat az ilyen nehézségektől azzal, hogy a lehetséges téveszméket saját magának tulajdonítja.

70. A dolog számára megbízhatóan azonos önmagával, míg saját észlelése változékony lehet.

71. A tulajdonságok különbözősége ekkor a különböző érzékekből származhatna, mivel a szem a színt, a nyelv az ízt, más érzékelési módok pedig további jellemzőket tárnak fel.

72. Így a tárgy tiszta egységként maradna fenn, a sokféleség pedig az érzékelő oldalára hárulna.

73. De egy teljesen meghatározatlan egység nem tudná megkülönböztetni ezt a sót egy másik dologtól.

74. Éppen ehhez vannak szükség a tulajdonságokra, amelyeknek magának a tárgynak kell megilletniük.

75. Ha viszont a sokféleséget teljes egészében a dologba helyezzük át, és csak annak összefoglalását tulajdonítjuk a tudatnak, a nehézség a másik oldalról tér vissza.

76. A tudat áthelyezi az egységért és a különbségért viselt felelősséget, anélkül, hogy ezzel megmagyarázná azok viszonyát.

77. Végül rájön, hogy egy dolog meghatározása magában foglalja annak más dolgokhoz fűződő viszonyát is, még akkor is, ha azt eleinte teljesen önállóként képzeltük el.

78. Az értelem számára ezért fontosá válik az az összefüggés, amelyen keresztül a különböző meghatározások és azok változása érthetővé válnak.

79. Az értelem az észlelt tulajdonságok mögött olyan erőket keres, amelyek megnyilvánulásai megmagyarázzák, mi jelenik meg a dolgokban.

80. Az erő itt egy hatást jelöl, míg a törvény azt az általános viszonyt fejezi ki, amely szerint a jelenségek összefüggenek egymással.

81. A jelenség itt egyáltalán nem puszta megtévesztést jelent, hanem azt a folyamatot, amelyben egy ilyen összefüggés megnyilvánul.

82. Egy erőt azonban nem lehet úgy felismerni, hogy elválasztjuk minden megnyilvánulástól és minden összefüggéstől.

83. Hegel ezért az erők kölcsönhatását vizsgálja, amelyben az egyik oldal a másikat a megnyilvánulásra ösztönzi, és maga is azáltal határozódik meg.

84. Ami eleinte független, rejtett erőnek tűnt, itt is kapcsolatok által meghatározottnak bizonyul.

85. Az értelem megpróbálja ezt a játék változékonyságát állandó törvényekbe foglalni.

86. Ebben rejlik az ismeretnyereség, mert az egyes események így már egy visszatérő összefüggés részeként értelmezhetők.

87. A kapott magyarázatnak azonban fel kell tennie a kérdést, hogy valóban többet mond-e, mint az a leírás, amelyet magyarázni hivatott.

88. Hegel többek között az akkori elektromos jelenségekről alkotott felfogáson keresztül vizsgálja ezt a nehézséget.

89. Ha egy törvényszerű összefüggést először leírnak, majd egy olyan erőre vezetnek vissza, amelynek egyetlen meghatározása éppen ez az összefüggés, akkor az ismert jelenség csupán egy második nevet kap.

90. A magyarázat ekkor a törvény és az erő között mozog, anélkül, hogy az összefüggésükre vonatkozó további okot jelölne meg.

91. Még a jelenségek mögött rejlő rejtett világ is keveset magyarázna, ha csupán megismételné azok meghatározásait.

92. Hegel ebben az összefüggésben „túlérzékinek” nevezi az értelem által feltárt belső világot, amelyet önmagában nem lehet egyszerűen látni vagy tapintani.

93. Ennek tartalmát azonban a jelenségek összefüggéséből kell megérteni, ahelyett, hogy azok tetszőleges ellenképeként lépne fel.

94. Ezzel nem érjük el a tudományos törvények általános cáfolatát, hanem inkább felvetjük a magyarázat tartalmára és előfeltételeire vonatkozó kérdést.

95. Ezen az úton átalakul a megismerő tudat szerepe is, amely kezdetben úgy hitte, hogy csak egy kész tárgy áll előtte.

96. Megkülönbözteti az időpontokat, meghatározza a tulajdonságokat és törvényszerű összefüggéseket keres, miközben megtanulja vizsgálni e meghatározások igényeit.

97. A tudat számára egy új eredmény eleinte a dolog végre helyesen megragadott lényegeként jelenik meg.

98. A filozófiai ábrázolás számára egyúttal láthatóvá válik, hogy ez az eredmény hogyan származott a korábbi tudás vizsgálatából.

99. Ezt a két perspektívát nem szabad egyszerűen egyenlővé tenni, mert az ábrázoló azt állítja, hogy felismer egy összefüggést, amelyet a vizsgált álláspont még nem lát át teljesen.

100. Éppen ezért kritikus kérdés marad, hogy minden átmenet szükségszerűen következik-e, vagy Hegel ábrázolása egy bizonyos választ részesít-e előnyben.

101. A „dialektikus” megnevezés önmagában nem ad választ erre a kérdésre, hanem az egyes okok pontos vizsgálatát igényli.

102. Végül az éjszakai benyomás nem veszít értékéből; inkább érthetővé válik, hogy miáltal meghatározott tapasztalatként rögzíthető.

103. Az egyedi a tudásban nyer kontúrt, amint időbeli, térbeli és fogalmi összefüggéseit is felismerjük, és éppen ezáltal veszíti el a teljesen előfeltételek nélküli birtoklás látszatát.

1. In Hegels Phänomenologie des Geistes wird eine nächtliche Gewissheit auf eine denkbar schlichte Probe gestellt: Man hält schriftlich fest, dass jetzt Nacht ist, und sieht die Aufzeichnung am folgenden Mittag wieder an.

2. Die Schrift ist geblieben, aber das Jetzt, auf das sie sich zu beziehen scheint, ist inzwischen Tag.

3. Hegel entwickelt diesen Versuch in seinem 1807 erschienenen Werk, um einen Anspruch zu untersuchen, der zunächst kaum angreifbar wirkt.

4. Wer etwas unmittelbar vor sich hat, scheint dessen gewisser sein zu können als aller Erklärungen, die erst nachträglich hinzukommen.

5. Gerade diese Nähe zum Gegenstand soll das Wissen gegen Irrtum schützen.

6. Eine Wahrnehmung lässt sich falsch deuten, eine Theorie kann auf ungesicherten Voraussetzungen beruhen, aber dass dieses Einzelne hier und jetzt gegeben ist, scheint keiner weiteren Begründung zu bedürfen.

7. Hegel nimmt die Verlockung dieser Antwort ernst, bevor er zeigt, welchen Preis sie für ihre vermeintliche Sicherheit entrichtet.

8. Die Aufzeichnung macht den Anspruch prüfbar, indem sie etwas bewahrt, dessen Wahrheit zunächst allein in seiner flüchtigen Gegenwart liegen sollte.

9. Die Ausgangsposition nennt Hegel sinnliche Gewissheit, weil sie ihre Wahrheit in der unmittelbaren Gegenwart eines sinnlich gegebenen Einzelnen sucht.

10. Sie behauptet zunächst nur, dass dieses Etwas ist, und will alles fernhalten, was über diese einfache Anwesenheit hinausgeht.

11. Gerade deshalb erscheint sie besonders reich, denn vor ihr liegt die unabsehbare Fülle dessen, was man sehen, hören und berühren kann.

12. Als ausdrücklich festgehaltenes Wissen besitzt sie jedoch zunächst kaum mehr als die Versicherung, dass etwas da ist.

13. Sobald sie erläutert, was dieses Etwas auszeichnet, verwendet sie bereits Bestimmungen und Beziehungen, die ihr Anspruch auf reine Unmittelbarkeit ausschließen wollte.

14. Zwischen dem Reichtum einer Begegnung und dem Gehalt dessen, was als Wissen ausgewiesen wird, öffnet sich damit eine Lücke.

15. Hegels Kritik richtet sich gegen diese Lücke, ohne das sinnliche Erleben für bedeutungslos oder die wahrgenommenen Dinge für unwirklich zu erklären.

16. Eine Gestalt des Bewusstseins bezeichnet hier eine bestimmte Verbindung von Gegenstand, Wissen und Wahrheitsmaßstab, nicht einen Menschentyp mit geringer Bildung.

17. Für die Prüfung braucht Hegel deshalb zunächst keine fertige Lehre, die von außen verkündet, wie die Welt in Wahrheit beschaffen sei.

18. Das Bewusstsein unterscheidet selbst zwischen dem, was es für den Gegenstand hält, und seinem Wissen von diesem Gegenstand.

19. Es kann überzeugt sein und dennoch verlangen, dass seine Überzeugung die Sache trifft.

20. Gewissheit bezeichnet dabei die Sicherheit des Wissenden, während Wahrheit den Anspruch betrifft, dass das Wissen seinem Gegenstand gerecht wird.

21. Geprüft wird, ob eine Position mit dem auskommt, was sie selbst als Grundlage ihrer Gewissheit anerkennt.

22. Eine solche Prüfung heißt immanent, weil ihr Maßstab aus dem untersuchten Anspruch hervorgeht.

23. Scheitert dieser Anspruch, muss sich möglicherweise auch verändern, was überhaupt als der maßgebliche Gegenstand gilt.

24. Hegel nennt diese Veränderung Erfahrung, wobei das Wort mehr umfasst als die Aufnahme einer zusätzlichen Beobachtung.

25. Das Bewusstsein lernt etwas über die Weise, in der ihm eine Sache als wahr erschienen ist.

26. Im Nachtbeispiel soll das Jetzt zunächst einen einzigen, unmittelbar gegenwärtigen Zeitpunkt festhalten.

27. Der Ausdruck lässt sich jedoch am Mittag wieder verwenden, obwohl der Inhalt gewechselt hat.

28. Er ist ebenso wenig auf die Nacht festgelegt, wie er dauerhaft mit dem Tag zusammenfällt.

29. Was in den wechselnden Verwendungen bestehen bleibt, ist eine Bestimmung, die verschiedene Zeitpunkte aufnehmen kann.

30. Hegel bezeichnet sie als allgemein, weil sie sich nicht in diesem einen gemeinten Inhalt erschöpft.

31. Allgemeinheit bedeutet an dieser Stelle daher weder eine Mehrheitsmeinung noch eine möglichst ungenaue Aussage.

32. Gemeint ist eine Form des Bestimmens, die über einen einzelnen Fall hinaus verwendbar bleibt.

33. Die sinnliche Gewissheit wollte das Einmalige unmittelbar besitzen, bringt aber mit ihrem Ausdruck bereits einen Zusammenhang ins Spiel, der unterschiedliche Inhalte verbindet und unterscheidet.

34. An dieser Stelle liegt ein Einwand nahe, den man mit Mitteln späterer Sprachphilosophie genauer formulieren kann.

35. Wer nachts sagt, dass jetzt Nacht ist, behauptet gewöhnlich keineswegs, dass jeder spätere Zeitpunkt ebenfalls Nacht sein müsse.

36. Das Wort jetzt ist kontextabhängig, und sein Bezug wird durch die Situation bestimmt, in der es verwendet wird.

37. Liest man die Aufzeichnung als Aussage über ihren ursprünglichen Zeitpunkt, kann sie auch am Mittag wahr bleiben.

38. Hegels Versuch darf deshalb nicht als schlichter Beweis ausgegeben werden, dass zutreffende Wahrnehmungsaussagen beim Aufschreiben falsch werden.

39. Der Einwand macht vielmehr sichtbar, wie viel man ergänzen muss, um den einzelnen Bezug zuverlässig festzuhalten.

40. Man unterscheidet den Zeitpunkt des Schreibens vom Zeitpunkt des Lesens und setzt beide in eine zeitliche Beziehung.

41. Damit lässt sich die ursprüngliche Aussage retten, aber ihr verständlicher Gehalt hängt nun erkennbar an mehr als einer völlig beziehungslosen Gegenwart.

42. Ob Hegels gesamter Übergang damit zwingend bewiesen ist, bleibt diskutierbar; die Schwierigkeit eines schlechthin unvermittelten Wissens ist dadurch jedenfalls genauer bestimmt.

43. Hegel verfolgt die sinnliche Gewissheit weiter, indem er mögliche Rückzüge ihres Anspruchs prüft.

44. Vielleicht liegt ihre Sicherheit weniger im Gegenstand als darin, dass gerade ich ihn sehe.

45. Auch diese Berufung auf das eigene Erleben genügt jedoch nicht, wenn ein anderes Ich mit derselben Unmittelbarkeit etwas anderes als sein Hier behauptet.

46. Das Wort ich kann jeder verwenden, und die Versicherung persönlicher Gewissheit erklärt noch nicht, weshalb ihr Inhalt allgemeine Geltung beanspruchen darf.

47. Als letzte Zuflucht bleibt die ganze gegenwärtige Beziehung zwischen diesem Wissenden und diesem Gegenstand, auf die man einfach zeigen könnte.

48. Aber das Zeigen ist selbst ein Vorgang, während dessen der bezeichnete Augenblick bereits vergangen ist.

49. Einen Ort zeigen heißt außerdem, ihn innerhalb räumlicher Unterschiede festzuhalten, etwa gegenüber dem, was daneben, darüber oder darunter liegt.

50. Auch ohne eine ausführliche Beschreibung treten somit Beziehungen hervor, die den einzelnen Bezug überhaupt erst bestimmbar machen.

51. Vermittlung nennt Hegel solche für das Wissen wesentlichen Beziehungen, die der Anspruch auf reine Unmittelbarkeit zunächst übersehen hat.

52. Das Ergebnis verlangt keinen Abschied von der sinnlichen Welt, sondern eine reichere Bestimmung dessen, was in ihr erkannt wird.

53. Aus dem bloßen Dieses wird in der Wahrnehmung ein Ding, das mehrere Eigenschaften besitzt.

54. Hegels Beispiel ist Salz, an dem sich Farbe, Geschmack, Gestalt und Gewicht unterscheiden lassen.

55. Im Original nennt er unter anderem seine weiße Farbe, seinen scharfen Geschmack und seine kubische Gestalt.

56. Ein und dasselbe Ding kann diese Eigenschaften tragen, obwohl Weißsein, Geschmack und Würfelform verschiedene Bestimmungen sind.

57. Zugleich ist keine dieser Eigenschaften auf gerade dieses eine Stück Salz beschränkt, denn auch andere Gegenstände können weiß oder würfelförmig sein.

58. Die Wahrnehmung gewinnt ihren Reichtum dadurch, dass sie das Einzelne mit solchen allgemeinen Bestimmungen erfasst.

59. Sie erhält das Sinnliche, verändert aber den Anspruch, es ganz ohne unterscheidende Begriffe zu kennen.

60. Nun entsteht eine Schwierigkeit, die durch das Wort Eigenschaft allein noch nicht gelöst ist.

61. Das Salz soll ein bestimmtes Ding sein und zugleich den Zusammenhang mehrerer Eigenschaften bilden, die zunächst unabhängig nebeneinander erscheinen.

62. Hegel hebt diese beiden Seiten mit den Ausdrücken Eins und Auch hervor.

63. Als Eins grenzt sich das Ding gegen andere Dinge ab, während das Auch festhält, dass es weiß und außerdem von bestimmter Gestalt und bestimmtem Geschmack ist.

64. Das Problem besteht keineswegs darin, dass Farbe und Geschmack einander logisch widersprechen würden.

65. Es betrifft vielmehr den Versuch, Einheit und Vielheit jeweils als selbstständige Grundlage desselben Gegenstands festzuhalten.

66. Beschreibt man nur die Einheit, bleibt unerklärt, wie sie die verschiedenen Eigenschaften in sich enthält.

67. Hält man nur die Eigenschaften nebeneinander fest, fehlt die Erklärung dafür, weshalb sie zu diesem einen Ding gehören.

68. Hinzu kommt, dass eine bestimmte Eigenschaft durch Unterschiede kenntlich wird, etwa Weißsein durch seine Abgrenzung gegen andere Farben.

69. Das wahrnehmende Bewusstsein versucht zunächst, den Gegenstand vor solchen Schwierigkeiten zu schützen, indem es mögliche Täuschungen sich selbst zuschreibt.

70. Das Ding gilt ihm als zuverlässig mit sich identisch, während sein eigenes Auffassen unbeständig sein kann.

71. Die Verschiedenheit der Eigenschaften könnte dann aus den verschiedenen Sinnen stammen, weil das Auge die Farbe, die Zunge den Geschmack und andere Wahrnehmungsweisen weitere Merkmale erschließen.

72. So würde der Gegenstand als reine Einheit erhalten, und die Vielheit fiele auf die Seite des Wahrnehmenden.

73. Aber ein völlig unbestimmtes Eins könnte dieses Salz nicht von einem anderen Ding unterscheiden.

74. Gerade dafür werden Eigenschaften gebraucht, die dem Gegenstand selbst zukommen sollen.

75. Verlegt man umgekehrt die Vielheit ganz in das Ding und schreibt nur ihre Zusammenfassung dem Bewusstsein zu, kehrt die Schwierigkeit von der anderen Seite wieder.

76. Das Bewusstsein verschiebt die Verantwortung für Einheit und Unterschied, ohne ihr Verhältnis dadurch zu erklären.

77. Es erfährt schließlich, dass die Bestimmung eines Dinges sein Verhältnis zu anderem einschließt, auch wenn es zunächst als völlig selbstständig vorgestellt wurde.

78. Für den Verstand wird deshalb der Zusammenhang wichtig, durch den die verschiedenen Bestimmungen und ihr Wechsel verständlich werden sollen.

79. Er sucht hinter den wahrgenommenen Eigenschaften Kräfte, deren Äußerungen erklären, was sich an den Dingen zeigt.

80. Kraft bezeichnet dabei eine Wirksamkeit, während ein Gesetz die allgemeine Beziehung ausdrückt, nach der Erscheinungen zusammenhängen.

81. Erscheinung bedeutet hier keineswegs bloße Täuschung, sondern das Geschehen, in dem ein solcher Zusammenhang hervortritt.

82. Eine Kraft lässt sich allerdings nicht dadurch erkennen, dass man sie von jeder Äußerung und jeder Beziehung absondert.

83. Hegel untersucht deshalb ein Spiel der Kräfte, in dem eine Seite die andere zur Äußerung anregt und selbst durch sie bestimmt wird.

84. Was zunächst wie eine unabhängige verborgene Macht erschien, erweist sich auch hier als durch Beziehungen bestimmt.

85. Der Verstand versucht, die Wechselhaftigkeit dieses Spiels in beständigen Gesetzen zu erfassen.

86. Darin liegt ein Erkenntnisgewinn, weil das einzelne Geschehen nun als Teil eines wiederkehrenden Zusammenhangs verstanden werden kann.

87. Die gewonnene Erklärung muss sich allerdings fragen lassen, ob sie tatsächlich mehr sagt als die Beschreibung, die sie erklären soll.

88. Hegel verfolgt diese Schwierigkeit unter anderem am damaligen Verständnis elektrischer Erscheinungen.

89. Wird eine gesetzmäßige Beziehung zunächst beschrieben und anschließend auf eine Kraft zurückgeführt, deren einzige Bestimmung eben diese Beziehung ist, erhält das Bekannte lediglich einen zweiten Namen.

90. Die Erklärung bewegt sich dann zwischen Gesetz und Kraft, ohne einen zusätzlichen Grund ihres Zusammenhangs auszuweisen.

91. Auch eine verborgene Welt hinter den Erscheinungen würde wenig erklären, wenn sie deren Bestimmungen nur noch einmal wiederholte.

92. Übersinnlich nennt Hegel in diesem Zusammenhang das vom Verstand erschlossene Innere, das selbst nicht einfach gesehen oder ertastet wird.

93. Dessen Inhalt muss jedoch aus dem Zusammenhang der Erscheinungen verständlich werden, statt als beliebiges Gegenbild zu ihnen hinzuzutreten.

94. Damit ist keine pauschale Widerlegung wissenschaftlicher Gesetze erreicht, wohl aber eine Frage nach dem Gehalt und den Voraussetzungen einer Erklärung.

95. Über diesen Weg hinweg verändert sich auch die Rolle des erkennenden Bewusstseins, das anfangs nur einen fertigen Gegenstand vor sich zu haben glaubte.

96. Es unterscheidet Zeitpunkte, bestimmt Eigenschaften und sucht gesetzmäßige Beziehungen, während es lernt, die Ansprüche dieser Bestimmungen zu prüfen.

97. Für das Bewusstsein erscheint ein neues Ergebnis zunächst als das nun endlich richtig erfasste Wesen der Sache.

98. Für die philosophische Darstellung wird zugleich sichtbar, wie dieses Ergebnis aus der Prüfung des früheren Wissens hervorgegangen ist.

99. Diese beiden Perspektiven darf man nicht einfach gleichsetzen, denn der Darstellende beansprucht einen Zusammenhang zu erkennen, den die untersuchte Position noch nicht vollständig durchschaut.

100. Gerade deshalb bleibt kritisch zu fragen, ob jeder Übergang notwendig folgt oder ob Hegels Darstellung eine bestimmte Antwort bevorzugt.

101. Die Bezeichnung dialektisch beantwortet diese Frage nicht von selbst, sondern verlangt die genaue Untersuchung der jeweiligen Gründe.

102. Am Ende ist der nächtliche Eindruck nicht entwertet; verständlich wird vielmehr, wodurch er als bestimmte Erfahrung festgehalten werden kann.

103. Das Einzelne gewinnt im Wissen Kontur, sobald seine zeitlichen, räumlichen und begrifflichen Beziehungen mit erkannt werden, und verliert gerade dadurch den Schein eines völlig voraussetzungslosen Besitzes.