15.8.5 Amartya Sen és Martha Nussbaum: Képességek és az emberi életlehetőségek – Amartya Sen und Martha Nussbaum: Fähigkeiten und menschliche Lebensmöglichkeiten

1. Képzeljünk el két embert, akik ugyanazzal a jövedelemmel rendelkeznek, és mégis nem juthatnak el ugyanazokra a helyekre, mert közülük csak az egyik képes további segítség nélkül leküzdeni a lépcsőket, a keskeny ajtókat és a rosszul kiépített közlekedési útvonalakat.

2. A bankszámlakivonaton mindketten egyenlőnek tűnnek, de a valós mozgásterükben nem azok.

3. A hátrányos helyzetű személynek esetleg jövedelmének egy részét segédeszközre kell fordítania, majd olyan környezettel találkozik, amelynek építészeti kialakítása megnehezíti annak használatát.

4. Ezért még a pénz teljesen egyenlő elosztása sem adna választ arra, hogy ki mit tud valójában kezdeni a részesedésével.

5. A rendelkezésre álló források és az elérhető életlehetőségek közötti ezen különbségre épül a képességalapú megközelítés, amelyet Amartya Sen az 1970-es évek vége óta alapozott meg, és amelyet Martha Nussbaum önálló politikai elméletté fejlesztett tovább.

6. Vezető kérdése nem csupán az, hogy milyen javakkal rendelkezik egy ember, vagy mennyire tartja magát elégedettnek, hanem az, hogy konkrét körülményei között mire képes valójában, és milyen lehet.

7. Ezáltal a figyelem az élet feltételeiről annak valós lehetőségeire irányul át, anélkül hogy a pénz, a jogok vagy a közjavak emiatt jelentőségüket vesztenék.

8. Ezeket inkább olyan eszközöknek tekintik, amelyek értéke csak az emberekhez és életkörülményeikhez viszonyítva tárul fel.

9. Ebből a perspektívából az igazságosság egy látszólag egyszerű, valójában azonban messzemenő következményekkel járó felismeréssel kezdődik: az azonos eszközök egyenlőtlen eredményeket hozhatnak.

10. Sen 1979-ben fogalmazta meg a döntő ellenvetést „Equality of What?” című előadásában, amelynek címe már önmagában is jelzi, hogy minden egyenlőségre irányuló követelés összehasonlítási mércét feltételez.

11. Egy társadalom összehasonlíthatja a jövedelmet, a jogokat, az elégedettséget vagy a lehetőségeket, de ezek a mérőszámok mindegyike bizonyos különbségeket láthatóvá tesz, másokat pedig háttérbe szorít.

12. Sen eközben mind a tisztán utilitarista értékelések ellen, mind pedig a kizárólagos javakra és erőforrásokra való összpontosítás ellen szólt.

13. Az utilitarizmus egy elterjedt értelmezésében az állapotokat aszerint ítéli meg, hogy mennyi hasznot, kívánságteljesülést vagy elégedettséget eredményeznek.

14. Egy ilyen mérce valósághűnek tűnik, mert nem korlátozódik a birtoklásra, de éppen a tartósan hátrányos helyzetben lévő emberek helyzetét is figyelmen kívül hagyhatja.

15. Aki megtanulta, hogy keveset várjon az élettől, bizonyos körülmények között szerény kívánságokat fogalmaz meg, és a kis javulásokat is elégségesnek tartja, noha alapvető lehetőségei hiányoznak.

16. Az ilyen alkalmazkodó preferenciák nem feltétlenül tudatos önámításból fakadnak, hanem érthető reakciók lehetnek olyan körülményekre, amelyekben a nagyobb remények újra és újra csalódásba fulladnak.

17. A mértéktartó elégedettség ezért sem a szabadságot, sem az igazságosságot nem bizonyítja.

18. Ezzel szemben egy drága preferenciákkal rendelkező személy nem emelhet már csak emiatt nagyobb igényeket, mint valaki, akinek alapvető szükségletei kisebb kiadásokkal is kielégíthetők lennének.

19. Egy helyzetre adott belső reakció fontos információkat tartalmaz, de nem alkalmas egyetlen nyilvános mércének.

20. Még az alapvető javakról szóló elmélet sem, ahogyan azt John Rawls kidolgozta, nem kerüli el teljesen ezt a problémát.

21. Rawls a jogokat, a szabadságokat, a lehetőségeket, a jövedelmet, a vagyont és az önbecsülés társadalmi alapjait sorolja azok közé a dolgok közé, amelyekből az ésszerű polgárok általában inkább többet, mint kevesebbet akarnak.

22. Ezek az alapvető javak lényegesen gazdagabb mércét kínálnak, mint a puszta jövedelem, mert magukban foglalják az önmegvalósító élet politikai és társadalmi előfeltételeit.

23. Sen nem vitatja ezek értékét, hanem azt kérdezi, hogy az emberek mennyire különböző módon tudják ezeket a javakat értékes tevékenységekké és életkörülményekké alakítani.

24. Az élelmiszer egy egészséges felnőtt esetében más szükségletet elégít ki, mint egy beteg ember esetében; a kerékpár csak ott biztosít mobilitást, ahol a fizikai feltételek, a társadalmi szabályok és a járható utak lehetővé teszik a használatát; a választójog pedig csak akkor teszi lehetővé a politikai részvételt, ha azt megfélemlítés nélkül lehet gyakorolni.

25. A képességalapú megközelítés az ilyen átalakítások személyes, társadalmi és környezeti feltételeit átalakítási tényezőknek nevezi.

26. Ide tartoznak a fizikai jellemzők és az egészség, valamint a családi kötelezettségek, a nemi normák, a közbiztonság, az éghajlat, a közlekedési útvonalak és az intézmények hozzáférhetősége.

27. Egy jav tehát nem hordoz magában minden ember számára azonos hasznot, amelyet e kapcsolatoktól függetlenül lehetne kiszámítani.

28. Aki csupán a javak mennyiségét hasonlítja össze, az könnyen utólagos kivételként kezeli az emberi sokféleséget, noha az minden társadalomban a normális esetet képezi.

29. Sen ezért azt követeli, hogy magát a személy, az eszközei és a világa közötti kapcsolatot tegyük az értékelés tárgyává.

30. Ezen értékeléshez a képességalapú megközelítés megkülönbözteti a „functionings” és a „capabilities” fogalmát, két angol szakszót, amelyek német fordítása könnyen félreértésekhez vezet.

31. A functionings a megvalósult tevékenységek és állapotok, vagyis a cselekvés és a létezés módjai, mint például a jó tápláltság, az olvasás képessége, a szabad mozgás, mások gondozása vagy a politikai életben való részvétel.

32. Ezzel szemben a „capability” az a valós lehetőség, hogy az érintett személy, ha úgy dönt, elérje egy ilyen állapotot vagy tevékenységet.

33. A német „Fähigkeit” szó ezért itt nem csupán tehetségre, ügyességre vagy belső tulajdonságra utalhat.

34. Itt egy olyan lényegi szabadságra gondolunk, amely magában foglalja mind a személyes előfeltételeket, mind a külső körülményeket.

35. Egy tehetséges diáknak még nincs tényleges oktatási lehetősége, ha megtiltják neki az iskolába járást, és egy hivatalosan felvett hallgató választási lehetőségei jelentősen korlátozottak lehetnek, ha a gondozási kötelezettségek és a támogatás hiánya gyakorlatilag lehetetlenné teszik bármilyen tanulmányok folytatását.

36. A ténylegesen elérhető lehetőségek összességét képességkészletnek nevezzük.

37. Ez nem azt mutatja, hogy egy ember milyen életmódot valósított meg, hanem azt, hogy mely komolyan elérhető életmódok közül választhat.

38. Pontosan ez a megkülönböztetés a lehetőség és a megvalósítás között védi azt a szabadságot, hogy az ember a jó életről alkotott különböző elképzeléseit követhesse.

39. Az a személy, aki önként böjtöl, fizikai állapotában talán ugyanabban a helyzetben van, mint az éhező személy, de a rendelkezésre álló alternatíva mindkét állapotnak alapvetően eltérő jelentést kölcsönöz.

40. Az, hogy a valós lehetőségek elsőbbséget élveznek a kikényszerített eredményekkel szemben, azonban nem jelenti azt, hogy a megvalósult állapotok politikailag jelentéktelenek lennének.

41. Kisgyermekek, súlyos gondozásra szoruló emberek vagy olyan személyek esetében, akik bizonyos döntéseket nem tudnak önállóan meghozni, nyilvánvalóan nem elegendő csupán egy elvont választási lehetőséget hirdetni, miközben elhanyagolják a tényleges táplálkozást, egészségügyi ellátást vagy védelmet.

42. A döntésképes felnőttek esetében is a feltűnően rossz életkörülmények arra utalhatnak, hogy az állítólagos lehetőségek csupán papíron léteznek.

43. Aki iskolába járhatna, de az oda vezető úton rendszeresen erőszaktól kell tartania, nem rendelkezik ugyanolyan értelemben vett oktatási szabadsággal, mint az, aki biztonságosan eljuthat oda.

44. A képességek ezért nem puszta engedélyek, hanem megvalósítható lehetőségek, amelyek valóságát társadalmi gyakorlatok és intézmények alapján kell vizsgálni.

45. Ez az intézményi szempont megakadályozza, hogy a hátrányos helyzeteket elhamarkodottan személyes hiányosságként írjuk le.

46. A mobilitási példában egy rámpa jobban bővítheti az életlehetőségeket, mint az a kísérlet, hogy kizárólag az érintett személy testét igyekezzünk hozzáigazítani egy változatlan környezethez.

47. Az igazságos politika ezért nem csupán az egyes emberekhez szól, hanem az épületekhez, a közlekedési rendszerekhez, a munkarendekhez, a családjoghoz és a közélet kultúrájához is.

48. Felveti a kérdést, hogy mely akadályok elkerülhetők, és ki viseli a felelősséget azok felszámolásáért.

49. Az egyén marad az értékelés kiindulópontja, de nem világon kívüli magányos egyénként értelmezik.

50. Sens munkáiban ez a nézőpont összekapcsolódik a jóléti közgazdaságtan, a társadalmi döntések elmélete és a fejlődésről szóló nemzetközi vitákkal.

51. A fejlődés számára nem egyszerűen a bruttó hazai termék növekedését jelenti, hanem a szabadságok kiterjesztését, olyan életvitel lehetőségét, amelyet az emberek indokok alapján értékelni tudnak.

52. A jövedelem hozzájárulhat a betegségek, az írástudatlanság vagy a politikai tehetetlenség leküzdéséhez, de a gazdasági növekedés nem garantálja automatikusan ezeket a változásokat.

53. A közegészségügy, az oktatás, a politikai jogok és a társadalmi részvétel nem csupán a jövőbeli jólét eszközei, hanem maguk is az emberi fejlődés alkotóelemei.

54. Ez a gondolat hatással volt az ENSZ emberi fejlődésről szóló jelentései körüli vitákra is, amelyek 1990 óta már nem kizárólag a jövedelem alapján kívánták mérni a nemzeti teljesítményt.

55. Az ebből kialakult emberi fejlődési index ugyan összekapcsolja az egészségre, az oktatásra és a jövedelemre vonatkozó adatokat, de szükségszerűen kevésbé részletes, mint az a filozófiai megközelítés, amelyre épül.

56. Egy áttekinthető mutató elterelheti a figyelmet, de sem az értékes életlehetőségek sokféleségét, sem a társadalmon belüli eloszlást nem tükrözi teljes mértékben.

57. A mérhetőség és a normatív jelentőség nem esik egybe.

58. Bizonyos könnyen számszerűsíthető mutatók csak közvetetten fontosak a sikeres élet szempontjából, míg a közösséghez tartozás, a megaláztatástól való védelem vagy a politikai hatékonyság nehezen mérhetőek, mégis alapvető jelentőségűek lehetnek.

59. A képességalapú megközelítés ezért jobb információkat igényel, de nem ígér egyetlen olyan számot sem, amelyben az igazságosság kimerítően kifejezhető lenne.

60. Ezen a ponton nyilvánvalóvá válik egy fontos különbség Sen és Nussbaum között.

61. Sen a képességalapú megközelítést elsősorban egy nyitott keretnek tekinti az összehasonlításokhoz, a közérdekű döntésekhez és a felismerhető igazságtalanságok csökkentéséhez.

62. Nem hajlandó előírni egy minden célra és társadalomra véglegesen rögzített listát az értékes képességekről.

63. Hogy mely lehetőségek számítanak különösen, és hogyan kell azokat egymással szemben mérlegelni, azt a közérdeknek kell megvizsgálnia, vagyis egy olyan vitán keresztül, amelyben az érveket előterjesztik, bírálják, és a közvetlenül érintettek körén túl is érthetővé teszik.

64. Ez a nyitottság nem azt állítja, hogy minden létező preferencia egyformán ésszerű lenne.

65. Éppen azért, mert a vágyakat elnyomás, megszokás és egyenlőtlen információáramlás befolyásolhatja, az embereknek lehetőségük kell, hogy legyen megkérdezni, mit tartanak jó indokok alapján értékesnek, és mely hangok hiányoznak a tanácskozási folyamatból.

66. Sen eljárása megőrzi az értékválasztás és a demokratikus önrendelkezés közötti összefüggést, de egyes intézményi kérdéseket nyitva hagy.

67. Ha a résztvevők között mély ellentétek vannak, vagy hatalmas csoportok uralják a közbeszédet, nem magától értetődő, hogy melyik választás tekinthető indokoltnak.

68. Ezért a vita iránti igény is olyan előfeltételeket igényel, mint az oktatás, a szólás- és egyesülési szabadság, az információhoz való hozzáférés és a megfélemlítés elleni védelem.

69. A közértelem nem csupán a képességek kiválasztásának módszere, hanem maga is a részvételi képességektől függ.

70. Nussbaum osztja a valódi szabadság kiindulópontját, azonban nem tartja elegendőnek egy alapvető igazságosság elméletének pusztán nyitott keretét.

71. Az ókori etika, a liberális politikai filozófia és a nők életkörülményeinek vizsgálata során tíz központi emberi képességből álló listát fogalmaz meg.

72. Ide tartoznak az élet, a testi egészség, a testi épség, az érzékek, a képzelőerő és a gondolkodás, az érzelmek, a gyakorlati ész, a társadalmi hovatartozás, a más élőlényekkel való kapcsolatok, a játék, valamint a saját környezet feletti politikai és anyagi ellenőrzés.

73. Ez a lista nem tíz előírt tevékenységet ír le, amelyeket minden embernek ugyanúgy kellene gyakorolnia.

74. Olyan valós lehetőségek területeit jelöli meg, amelyeket minden ember számára biztosítani kell a méltóságteljes élet előfeltételeként.

75. Nussbaum szerint az államnak minden ilyen képesség esetében biztosítania kell egy minimális küszöbértéket, amely alatt az életet politikai szempontból igazságtalanul korlátozottnak tekintik.

76. A küszöbérték azonban nem olyan pontszám, amellyel az élet valamennyi területét rangsorba lehetne állítani.

77. Mivel a képességek nem egyszerűen cserélhetők fel egymással, a magas jövedelem nem pótolhatja automatikusan a testi biztonság vagy a politikai beleszólás elvesztését.

78. Nussbaum elmélete ebben az értelemben a „megfelelőség” tanítása, mivel elsősorban azt vizsgálja, hogy minden ember elérheti-e az emberi méltósághoz tartozó minimális szintet minden központi területen.

79. Azt a kérdést, hogy mi szükséges az igazságossághoz e küszöbértékek felett, további kérdésként nagyrészt nyitva hagyja.

80. A listának univerzálisan érvényesnek kell lennie, de absztrakt szinten van megfogalmazva, hogy jogi és politikai megvalósítása figyelembe vehesse a helyi történelmet és a különböző életformákat.

81. Nussbaum emellett ezt felülvizsgálható javaslatnak tekinti, és nem sérthetetlen jegyzéknek, amely örökre véget vet a filozófiai tanácsadásnak.

82. Mindazonáltal a paternalizmus vádját komolyan kell venni, hiszen minden univerzális lista meghatározza, milyen lehetőségekkel kell rendelkezniük az embereknek jelenlegi kívánságaiktól függetlenül.

83. Egy jó szándékú kormány hivatkozhatna ilyen előírásokra, hogy az érintetteket gondnokság alá helyezze, vagy az eltérő életmódokat alacsonyabb rendűnek kezelje.

84. Nussbaumnak az erőltetett megvalósítások helyett a képességekre való összpontosítása korlátozza ezt a veszélyt, mivel az emberek számára a választás lehetőségét kívánja biztosítani, és nem az eredményt akarja előírni.

85. Senkinek nem kell politikailag aktívnak lennie, művészi tevékenységet folytatnia vagy játszania csak azért, mert a vonatkozó lehetőséget védik.

86. Ugyanakkor a lista megfogalmazása is beleszól abba, hogy a közintézmények mely igényeket ismernek el, és mely tapasztalatok kerülnek háttérbe.

87. Védelme ezért nem csupán az emberi méltóságról szóló filozófiai érveket igényel, hanem azokkal az emberekkel való folyamatos párbeszédet is, akiknek az életét értékelnie kell.

88. Az egyetemesség és a demokratikus konkretizálás tehát nem ellentétek, amelyek között egyszer és mindenkorra választani lehetne.

89. Egy pusztán helyi döntés megerősítheti a meglévő elnyomást, míg egy kívülről hirdetett univerzalizmus figyelmen kívül hagyhatja az érintettek hangját.

90. Sen és Nussbaum közötti különbséget ezért egy közös gondolati kereten belüli termékeny feszültségként lehet értelmezni.

91. Sen arra figyelmeztet, hogy ne hagyjuk a társadalmi értékdöntéseket egy előre megadott filozófiai listára, Nussbaum viszont egy olyan nyitottság ellen szól, amely az embereket meghatározott minimális követelmények nélkül hagyja.

92. Sen megközelítése demokratikus rugalmasságot és figyelmet biztosít az értékelés adott céljára, de meg kell magyaráznia, hogyan válhatnak megbízhatóvá a nyilvános konzultációk egyenlőtlen hatalmi viszonyok között.

93. Nussbaum megközelítése normatív határozottságot nyer, és a kormányokat több pótolhatatlan életterületért felelőssé teszi, de meg kell indokolnia, miért éppen ez a lista lehet általánosan kötelező érvényű.

94. Mindkét álláspont emlékeztet arra, hogy a szabadság sem a javak birtoklásában, sem a kifejezett tilalmak hiányában nem merül ki.

95. Egy ajtó jogilag nyitva lehet, de ténylegesen elérhetetlen; egy szavazat formálisan számít, de társadalmilag hallhatatlan maradhat; és egy elégedett önértékelés olyan életből származhat, amelynek elvárásait szisztematikusan korlátozták.

96. Aki ilyen különbségeket szeretne láthatóvá tenni, annak információkra van szüksége a testekről, a kapcsolatokról, az intézményekről és a környezetről, anélkül, hogy az embereket ezekhez a feltételekhez kötné.

97. A döntő politikai kérdés tehát nem az, hogy mindenki ugyanazt kapta-e, hanem hogy mindenki rendelkezik-e kellően értékes és valóban hozzáférhető lehetőségekkel.

98. Erre nincs pusztán technikai válasz, mert már a lehetőségek kiválasztása és súlyozása is indokokat, konfliktusokat és nyilvános ítéleteket igényel.

99. A képességalapú megközelítés ezért nem egy mérési módszerrel helyettesíti a demokratikus politikát, hanem megváltoztatja azt a tárgyat, amelyről demokratikusan vitát kell folytatni.

100. E változás fényében a bejáratnál lévő rámpa nem egy eltérő ember számára nyújtott különleges szolgáltatásnak tűnik, hanem egy közös világ részének, amelyben az egyenlő méltóság csak az egyenlőtlenül elosztott támogatás révén válhat valós életlehetőséggé.

1. Man stelle sich zwei Menschen vor, die über dasselbe Einkommen verfügen und dennoch nicht dieselben Orte erreichen können, weil nur einer von ihnen ohne zusätzliche Hilfe Treppen, schmale Türen und schlecht ausgebaute Verkehrswege überwinden kann.

2. Auf dem Kontoauszug erscheinen beide gleichgestellt, in ihrem wirklichen Bewegungsraum sind sie es nicht.

3. Die benachteiligte Person benötigt womöglich einen Teil ihres Einkommens für ein Hilfsmittel und trifft anschließend auf eine Umgebung, deren Bauweise dessen Gebrauch erschwert.

4. Selbst eine vollkommen gleiche Verteilung von Geld ließe daher offen, was jeder mit seinem Anteil tatsächlich anfangen kann.

5. An diesem Abstand zwischen verfügbaren Mitteln und erreichbaren Lebensmöglichkeiten setzt der Fähigkeitenansatz an, den Amartya Sen seit dem Ende der 1970er Jahre begründete und Martha Nussbaum zu einer eigenständigen politischen Theorie weiterentwickelte.

6. Seine leitende Frage lautet nicht nur, welche Güter ein Mensch besitzt oder wie zufrieden er sich nennt, sondern was er unter seinen konkreten Bedingungen wirklich zu tun und zu sein vermag.

7. Damit verschiebt sich der Blick von der Ausstattung eines Lebens auf dessen reale Möglichkeiten, ohne dass Geld, Rechte oder öffentliche Güter deshalb unwichtig würden.

8. Sie werden vielmehr als Mittel betrachtet, deren Wert sich erst in ihrem Verhältnis zu Menschen und ihren Lebensbedingungen erschließt.

9. Gerechtigkeit beginnt in dieser Perspektive mit einer scheinbar einfachen, tatsächlich aber folgenreichen Einsicht: Gleiche Mittel können Ungleiches bewirken.

10. Sen formulierte den entscheidenden Einwand 1979 in seiner Vorlesung „Equality of What?“, deren Titel bereits erkennen lässt, dass jede Forderung nach Gleichheit einen Vergleichsmaßstab voraussetzt.

11. Eine Gesellschaft kann Einkommen, Rechte, Zufriedenheit oder Chancen vergleichen, doch jedes dieser Maße macht einige Unterschiede sichtbar und lässt andere im Schatten.

12. Sen wandte sich dabei sowohl gegen rein utilitaristische Bewertungen als auch gegen eine ausschließliche Konzentration auf Güter und Ressourcen.

13. Der Utilitarismus beurteilt Zustände in einer verbreiteten Fassung danach, wie viel Nutzen, Wunscherfüllung oder Zufriedenheit sie hervorbringen.

14. Ein solcher Maßstab scheint lebensnah, weil er nicht beim Besitz stehen bleibt, kann aber gerade die Lage dauerhaft benachteiligter Menschen verzeichnen.

15. Wer gelernt hat, von seinem Leben wenig zu erwarten, äußert unter Umständen bescheidene Wünsche und empfindet kleine Verbesserungen als ausreichend, obwohl ihm grundlegende Möglichkeiten fehlen.

16. Solche angepassten Präferenzen entstehen nicht notwendig durch bewusste Selbsttäuschung, sondern können eine verständliche Reaktion auf Verhältnisse sein, in denen weitergehende Hoffnungen immer wieder enttäuscht werden.

17. Gemessene Zufriedenheit beweist deshalb weder Freiheit noch Gerechtigkeit.

18. Umgekehrt darf eine Person mit kostspieligen Vorlieben nicht schon deshalb stärkere Ansprüche erheben als jemand, dessen elementare Bedürfnisse mit geringeren Ausgaben erfüllt werden könnten.

19. Die innere Reaktion auf eine Lage enthält wichtige Informationen, eignet sich jedoch nicht als einziger öffentlicher Maßstab.

20. Auch eine Theorie der Grundgüter, wie John Rawls sie entwickelte, entgeht dem Problem nicht vollständig.

21. Rawls zählt Rechte, Freiheiten, Chancen, Einkommen, Vermögen und die sozialen Grundlagen der Selbstachtung zu den Dingen, von denen vernünftige Bürger im Allgemeinen mehr statt weniger haben wollen.

22. Diese Grundgüter bieten einen wesentlich reicheren Maßstab als bloßes Einkommen, weil sie politische und soziale Voraussetzungen eines selbstbestimmten Lebens einbeziehen.

23. Sen bestreitet nicht ihren Wert, sondern fragt, wie verschieden Menschen solche Güter in wertvolle Tätigkeiten und Lebenszustände umwandeln können.

24. Nahrung deckt bei einem gesunden Erwachsenen einen anderen Bedarf als bei einem kranken Menschen, ein Fahrrad schafft nur dort Mobilität, wo körperliche Voraussetzungen, gesellschaftliche Regeln und befahrbare Wege seinen Gebrauch erlauben, und ein Wahlrecht ermöglicht politische Teilhabe nur, wenn es ohne Einschüchterung ausgeübt werden kann.

25. Der Fähigkeitenansatz nennt die persönlichen, gesellschaftlichen und umweltbezogenen Bedingungen solcher Umwandlungen Umwandlungsfaktoren.

26. Zu ihnen gehören körperliche Merkmale und Gesundheit ebenso wie familiäre Pflichten, Geschlechternormen, öffentliche Sicherheit, Klima, Verkehrswege und die Zugänglichkeit von Institutionen.

27. Ein Gut trägt folglich keinen für alle Menschen identischen Nutzen in sich, der sich unabhängig von diesen Beziehungen berechnen ließe.

28. Wer lediglich Gütermengen vergleicht, behandelt menschliche Verschiedenheit leicht als nachträgliche Ausnahme, obwohl sie den Normalfall jeder Gesellschaft bildet.

29. Sen verlangt daher, die Beziehung zwischen einer Person, ihren Mitteln und ihrer Welt selbst zum Gegenstand der Beurteilung zu machen.

30. Für diese Beurteilung unterscheidet der Fähigkeitenansatz zwischen „functionings“ und „capabilities“, zwei englischen Fachausdrücken, deren deutsche Wiedergabe leicht Missverständnisse erzeugt.

31. Functionings sind verwirklichte Tätigkeiten und Zustände, also Weisen des Tuns und Seins wie gut ernährt zu sein, lesen zu können, sich frei zu bewegen, für andere zu sorgen oder am politischen Leben teilzunehmen.

32. Eine capability ist demgegenüber die reale Möglichkeit, einen solchen Zustand oder eine solche Tätigkeit zu erreichen, wenn die betreffende Person sich dafür entscheidet.

33. Das deutsche Wort „Fähigkeit“ darf hier deshalb nicht bloß an Talent, Geschick oder eine innere Eigenschaft denken lassen.

34. Gemeint ist eine substanzielle Freiheit, die persönliche Voraussetzungen und äußere Bedingungen gemeinsam umfasst.

35. Eine begabte Schülerin besitzt noch keine wirksame Bildungsmöglichkeit, wenn ihr der Schulbesuch verboten wird, und eine formal zugelassene Studentin kann in ihrer Wahl erheblich eingeschränkt sein, wenn Betreuungspflichten und fehlende Unterstützung jedes Studium praktisch unmöglich machen.

36. Das Bündel der tatsächlich zugänglichen Möglichkeiten wird als Fähigkeitenmenge bezeichnet.

37. Es zeigt nicht, welche Lebensweise ein Mensch verwirklicht hat, sondern zwischen welchen ernsthaft erreichbaren Lebensweisen er wählen kann.

38. Gerade diese Unterscheidung zwischen Möglichkeit und Verwirklichung schützt die Freiheit, unterschiedliche Vorstellungen eines guten Lebens zu verfolgen.

39. Eine Person, die freiwillig fastet, befindet sich körperlich vielleicht im selben Zustand wie eine Person, die hungert, doch die vorhandene Alternative verleiht beiden Zuständen eine grundverschiedene Bedeutung.

40. Der Vorrang realer Möglichkeiten vor erzwungenen Ergebnissen bedeutet allerdings nicht, dass verwirklichte Zustände politisch gleichgültig wären.

41. Bei kleinen Kindern, schwer pflegebedürftigen Menschen oder Personen, die bestimmte Entscheidungen nicht selbst treffen können, genügt es offensichtlich nicht, eine abstrakte Wahlmöglichkeit zu verkünden und tatsächliche Ernährung, Gesundheit oder Schutz zu vernachlässigen.

42. Auch bei entscheidungsfähigen Erwachsenen können auffallend schlechte Lebenszustände darauf hinweisen, dass angebliche Möglichkeiten nur auf dem Papier bestehen.

43. Wer eine Schule besuchen dürfte, aber auf dem Weg dorthin regelmäßig Gewalt fürchten muss, verfügt nicht in demselben Sinn über eine Bildungsfreiheit wie jemand mit einem sicheren Zugang.

44. Fähigkeiten sind daher keine bloßen Genehmigungen, sondern belastbare Gelegenheiten, deren Wirklichkeit an sozialen Praktiken und Institutionen geprüft werden muss.

45. Diese institutionelle Seite verhindert, Benachteiligungen vorschnell als persönliches Defizit zu beschreiben.

46. Im Mobilitätsbeispiel kann eine Rampe die Lebensmöglichkeit stärker erweitern als der Versuch, allein den Körper der betroffenen Person an eine unveränderte Umgebung anzupassen.

47. Gerechte Politik richtet sich deshalb nicht nur an einzelne Menschen, sondern ebenso an Gebäude, Verkehrssysteme, Arbeitsordnungen, Familienrecht und öffentliche Kultur.

48. Sie fragt, welche Hindernisse vermeidbar sind und wer die Verantwortung trägt, sie zu beseitigen.

49. Das Individuum bleibt der Bezugspunkt der Beurteilung, wird jedoch nicht als weltloser Einzelner verstanden.

50. In Sens Arbeiten verbindet sich diese Sicht mit der Wohlfahrtsökonomie, der Theorie gesellschaftlicher Entscheidungen und den internationalen Debatten über Entwicklung.

51. Entwicklung bedeutet für ihn nicht einfach Wachstum des Bruttoinlandsprodukts, sondern eine Erweiterung der Freiheiten, ein Leben zu führen, das Menschen mit Gründen wertschätzen können.

52. Einkommen kann dazu beitragen, Krankheit, Analphabetismus oder politische Ohnmacht zu überwinden, doch wirtschaftliches Wachstum garantiert diese Veränderungen nicht automatisch.

53. Öffentliche Gesundheitsversorgung, Bildung, politische Rechte und gesellschaftliche Beteiligung sind nicht nur Instrumente für künftigen Wohlstand, sondern Bestandteile menschlicher Entwicklung selbst.

54. Dieser Gedanke prägte auch die Debatten um die Berichte der Vereinten Nationen zur menschlichen Entwicklung, die seit 1990 nationale Leistung nicht mehr allein am Einkommen messen wollten.

55. Der daraus hervorgegangene Index menschlicher Entwicklung verbindet zwar Daten zu Gesundheit, Bildung und Einkommen, bleibt aber notwendigerweise gröber als der philosophische Ansatz, auf den er sich stützt.

56. Eine übersichtliche Kennzahl kann Aufmerksamkeit umlenken, bildet jedoch weder die Vielfalt wertvoller Lebensmöglichkeiten noch die Verteilung innerhalb einer Gesellschaft vollständig ab.

57. Messbarkeit und normative Bedeutung fallen nicht zusammen.

58. Manche leicht zählbare Größe ist für ein gelingendes Leben nur mittelbar wichtig, während Zugehörigkeit, Schutz vor Demütigung oder politische Wirksamkeit schwer zu messen und dennoch grundlegend sein können.

59. Der Fähigkeitenansatz fordert deshalb bessere Informationen, verspricht aber keine einzige Zahl, in der sich Gerechtigkeit erschöpfend ausdrücken ließe.

60. An diesem Punkt zeigt sich eine wichtige Differenz zwischen Sen und Nussbaum.

61. Sen versteht den Fähigkeitenansatz vor allem als offenen Rahmen für Vergleiche, öffentliche Entscheidungen und die Verringerung erkennbarer Ungerechtigkeiten.

62. Er weigert sich, eine für alle Zwecke und Gesellschaften endgültig festgelegte Liste wertvoller Fähigkeiten vorzuschreiben.

63. Welche Möglichkeiten besonders zählen und wie sie gegeneinander abzuwägen sind, soll durch öffentliche Vernunft geprüft werden, also durch eine Auseinandersetzung, in der Gründe vorgebracht, kritisiert und über den Kreis unmittelbar Betroffener hinaus verständlich gemacht werden.

64. Diese Offenheit ist keine Behauptung, jede vorhandene Vorliebe sei gleichermaßen vernünftig.

65. Gerade weil Wünsche durch Unterdrückung, Gewöhnung und ungleiche Information geprägt sein können, müssen Menschen fragen können, was sie mit guten Gründen wertschätzen und welche Stimmen im Beratungsprozess fehlen.

66. Sens Verfahren wahrt den Zusammenhang zwischen Wertauswahl und demokratischer Selbstbestimmung, lässt aber manche institutionelle Frage offen.

67. Wenn die Beteiligten tief zerstritten sind oder mächtige Gruppen die öffentliche Rede beherrschen, ist nicht von selbst geklärt, welche Auswahl als gerechtfertigt gelten darf.

68. Auch die Forderung nach Diskussion benötigt daher Voraussetzungen wie Bildung, Rede- und Vereinigungsfreiheit, Zugang zu Informationen und Schutz vor Einschüchterung.

69. Öffentliche Vernunft ist nicht nur eine Methode zur Auswahl von Fähigkeiten, sondern selbst auf Fähigkeiten zur Beteiligung angewiesen.

70. Nussbaum teilt den Ausgangspunkt realer Freiheit, hält einen bloß offenen Rahmen für eine Theorie grundlegender Gerechtigkeit jedoch nicht für ausreichend.

71. In Auseinandersetzung mit antiker Ethik, liberaler politischer Philosophie und den Lebensbedingungen von Frauen formuliert sie eine Liste von zehn zentralen menschlichen Fähigkeiten.

72. Dazu gehören Leben, körperliche Gesundheit, körperliche Unversehrtheit, Sinne, Vorstellungskraft und Denken, Gefühle, praktische Vernunft, soziale Zugehörigkeit, Beziehungen zu anderen Lebewesen, Spiel sowie die politische und materielle Kontrolle über die eigene Umwelt.

73. Diese Liste beschreibt keine zehn vorgeschriebenen Tätigkeiten, die alle Menschen in gleicher Weise ausüben müssten.

74. Sie bezeichnet Bereiche realer Möglichkeit, die jedem Menschen als Voraussetzung eines Lebens in Würde gesichert werden sollen.

75. Der Staat soll nach Nussbaum für jede dieser Fähigkeiten eine Mindestschwelle gewährleisten, unterhalb deren ein Leben in einem politisch entscheidenden Sinn als ungerecht beeinträchtigt gilt.

76. Eine Schwelle ist dabei kein Punktwert, mit dem sich sämtliche Lebensbereiche in eine Rangliste bringen ließen.

77. Weil die Fähigkeiten nicht einfach gegeneinander austauschbar sind, kann ein hohes Einkommen den Verlust körperlicher Sicherheit oder politischer Mitsprache nicht ohne Weiteres ausgleichen.

78. Nussbaums Theorie ist in diesem Sinn eine Lehre des Hinreichenden, denn sie fragt zunächst, ob jeder Mensch in allen zentralen Bereichen ein menschenwürdiges Mindestniveau erreichen kann.

79. Was Gerechtigkeit oberhalb dieser Schwellen verlangt, lässt sie als weiterführende Frage weitgehend offen.

80. Die Liste soll universell gelten, wird aber auf einer abstrakten Ebene formuliert, damit ihre rechtliche und politische Umsetzung lokale Geschichte und unterschiedliche Lebensformen berücksichtigen kann.

81. Nussbaum versteht sie zudem als revidierbaren Vorschlag und nicht als unantastbares Verzeichnis, das philosophische Beratung für immer beendet.

82. Dennoch bleibt der Einwand des Paternalismus ernst zu nehmen, denn jede universelle Liste legt fest, welche Möglichkeiten Menschen unabhängig von ihren gegenwärtigen Wünschen haben sollen.

83. Eine wohlmeinende Regierung könnte sich auf solche Vorgaben berufen, um Betroffene zu bevormunden oder abweichende Lebensweisen als minderwertig zu behandeln.

84. Nussbaums Konzentration auf Fähigkeiten statt auf erzwungene Verwirklichungen begrenzt diese Gefahr, weil sie den Menschen eine Wahl sichern und nicht deren Ergebnis vorschreiben will.

85. Niemand muss politisch aktiv sein, künstlerisch arbeiten oder spielen, nur weil die entsprechende Möglichkeit geschützt wird.

86. Gleichwohl entscheidet die Formulierung der Liste mit darüber, welche Ansprüche öffentliche Institutionen anerkennen und welche Erfahrungen aus dem Blick geraten.

87. Ihre Verteidigung verlangt daher nicht nur philosophische Argumente über Menschenwürde, sondern auch eine fortgesetzte Auseinandersetzung mit den Menschen, deren Leben sie beurteilen soll.

88. Universalität und demokratische Konkretisierung sind folglich keine Gegensätze, zwischen denen man ein für alle Mal wählen könnte.

89. Eine bloß lokale Entscheidung kann bestehende Unterdrückung bestätigen, während ein von außen verkündeter Universalismus die Stimmen der Betroffenen übergehen kann.

90. Der Unterschied zwischen Sen und Nussbaum lässt sich deshalb als produktive Spannung innerhalb eines gemeinsamen Denkrahmens verstehen.

91. Sen warnt davor, gesellschaftliche Wertentscheidungen an eine vorgegebene philosophische Liste abzugeben, Nussbaum dagegen vor einer Offenheit, die Menschen ohne bestimmte Mindestansprüche lässt.

92. Sens Ansatz gewinnt demokratische Beweglichkeit und Aufmerksamkeit für den jeweiligen Zweck einer Bewertung, muss aber erklären, wie öffentliche Beratungen unter ungleichen Machtverhältnissen zuverlässig werden können.

93. Nussbaums Ansatz gewinnt normative Bestimmtheit und macht Regierungen für mehrere unersetzliche Lebensbereiche verantwortlich, muss aber begründen, weshalb gerade diese Liste allgemein verbindlich sein darf.

94. Beide Positionen erinnern daran, dass Freiheit weder im Besitz von Gütern noch in der Abwesenheit ausdrücklicher Verbote aufgeht.

95. Eine Tür kann rechtlich offen und tatsächlich unerreichbar sein, eine Stimme kann formell zählen und gesellschaftlich unhörbar bleiben, und eine zufriedene Selbstauskunft kann aus einem Leben stammen, dessen Erwartungen systematisch beschnitten wurden.

96. Wer solche Unterschiede sichtbar machen will, benötigt Informationen über Körper, Beziehungen, Institutionen und Umwelt, ohne Menschen auf diese Bedingungen festzulegen.

97. Die entscheidende politische Frage lautet dann nicht, ob alle dasselbe erhalten haben, sondern ob jeder über hinreichend wertvolle und wirklich zugängliche Möglichkeiten verfügt.

98. Darauf gibt es keine rein technische Antwort, weil schon die Auswahl und Gewichtung der Möglichkeiten Gründe, Konflikte und öffentliche Urteile verlangt.

99. Der Fähigkeitenansatz ersetzt demokratische Politik daher nicht durch eine Messmethode, sondern verändert den Gegenstand, über den demokratisch gestritten werden muss.

100. Im Licht dieser Veränderung erscheint die Rampe am Eingang nicht als Sonderleistung für einen abweichenden Menschen, sondern als Teil einer gemeinsamen Welt, in der gleiche Würde erst durch ungleich verteilte Unterstützung zu einer realen Lebensmöglichkeit werden kann.