2-2-1 Geschichte Ungarns lang

1. Amikor az írott források hallgatnak, kezdődik a régészet igazi munkája – és pontosan ez a helyzet a korai magyarok esetében is, akiknek anyagi öröksége az egyetlen megbízható híddá válik a múltba.

2. Régészeti bizonyíték alatt azoknak a leleteknek és megállapításoknak az összességét értjük, amelyeket ásatások, helyszíni felmérések és laboratóriumi elemzések tárnak fel, és amelyek lehetővé teszik a régmúlt társadalmakra vonatkozó következtetések levonását.

3. Ellentétben egy írásos dokumentummal, amely mindig egy bizonyos szándékot követ, egy régészeti lelet eleinte teljesen néma; csak az összehasonlítás, a kormeghatározás és a egy szélesebb összefüggésbe való beillesztése adnak neki hangot.

4. A magyarok korai történelmében ennek a hangnak különösen nagy a súlya, hiszen a magyarok maguk a 10. század előtt nem rendelkeztek saját írással, amelyben magukról beszámolhattak volna.

5. A legfontosabb leletcsoportok gyorsan felsorolhatók: sírok és temetők, települési maradványok, egyes fegyverek és ékszerek, valamint műhelyek és kézműves üzemek nyomai.

6. Ezek közül első helyen állnak a temetkezések, hiszen az eurázsiai sztyeppék lovas népei szokás szerint gazdag sírmellékleteket adtak halottaik mellé a sírba, és így – anélkül, hogy tudták volna – mindennapi életük egész szeleteit megőrizték az utókor számára.

7. Egyetlen sír többet elárulhat, mint egy egész polcnyi krónika: temetkezési szokások, társadalmi helyzet, nem, életkor, sőt az elhunyt egészségi állapota is kiolvasható belőle.

8. Annak érdekében, hogy az egyes leletekből átfogóbb képet kapjunk, a kutatás az ismétlődő leletkombinációkat úgynevezett régészeti kultúrákba csoportosítja.

9. Ez a módszer hasznos, de van egy olyan hátránya, amelyet nem lehet vitatni: egy régészeti kultúra nem feltétlenül azonos egy néppel, egy nyelvvel vagy egy etnikai csoporttal.

10. A hasonló tárgyak gyakran gyorsabban terjednek, mint az emberek: kereskedelem, utánzás, házasság vagy ajándékcsere révén, anélkül, hogy bárkinek is el kellene hagynia szülőföldjét.

11. Ez a már évtizedek óta vitatott felismerés állandó óvatosságra int, amint valaki megpróbálja a leleteket közvetlenül a korai magyarokkal azonosítani.

12. Mindazonáltal a régészet, összességében tekintve, számos olyan támpontot kínál, amelyekből összeállítható a magyar korai történelem képe.

13. E kép középpontjában a legjobban kutatott leletegyüttes áll: a honfoglalás korából származó anyag, azaz a Kárpát-medencében 895 után és azt megelőző évtizedekből származó leletek.

14. A kutatás foglalás korszakának nevezi a kutatás azt az időszakot, amikor a magyar törzsi szövetségek Árpád fejedelem vezetésével birtokba vették a Kárpát-medencét, és ott végleg letelepedtek.

15. Ebből az időszakból több ezer sír ismert a mai Magyarországon és szomszédos országaiban, és meglepő módon viszonylag egységes képet mutatnak.

16. Ami azonnal szembetűnik, az az ember és a ló közötti szoros, szinte gyengéd kapcsolat, amely egy egészen sajátos temetkezési szokásban nyilvánul meg.

17. Gyakran a halott mellé egy lovat is tettek a sírba – azonban aki egy teljes állatcsontvázat vár, az meglepődik: legtöbbször csak koponyák és lábak találhatók ott.

18. Az ok éppoly praktikus, mint lenyűgöző: a ló bőrét, a koponyával és a lábcsontokkal együtt, egy fa szerkezetre feszítették, míg a húst a gyászolók a halotti lakomán elfogyasztották.

19. Ez az úgynevezett részleges ló-temetkezési rítus ma a földhódítás korszakából származó sírok egyik legmegbízhatóbb azonosító jellemzőjének számít – bizonyos értelemben egy régészeti ujjlenyomatnak.

20. A lócsontokhoz szinte mindig csatlakoznak a hozzájuk tartozó felszerelésrészek is: Tr kengyelt, kengyelt és nyeregszerszámokat.

21. A kengyel különös figyelmet érdemel, hiszen sokkal több volt, mint egy kényelmes segédeszköz – ez biztosította a lovasnak azt a szilárd tartást, amely egyáltalán lehetővé tette az íj és a lándzsa használatát vágtázó lóról.

22. A területfoglalás korszakából származó kengyelek jellegzetes, körte alakú nyílásukkal jól megkülönböztethetők a régebbi, avar mintáktól.

23. A legszembetűnőbb leletek közé tartoznak a kis, többnyire ezüstből vagy aranyozott rézből vert díszlemezek, amelyek öveket, táskákat és lószerszámokat díszítettek – az úgynevezett díszítőelemek.

24. Ezek a díszítőelemek gyakran növényi motívumot ábrázolnak, amelyet a kutatók palmettastílusnak neveznek.

25. A palmetta egy legyező alakú, stilizált levelekből álló dísz, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza, egészen a Közel-Kelet és az eurázsiai sztyeppe művészetéig.

26. A palmetta-stílus a területfoglalási korszak művészetének egyfajta „kézírása”, egy összekötő jellemző, amely egyértelműen megkülönbözteti a magyar leleteket a környező népekétől.

27. Különleges leletcsoportot képeznek az úgynevezett táskalemezek – egyrészes fémlemezek, amelyek az övön hordott bőr táska elülső részét fedték.

28. Az ilyen lemezek szinte kizárólag a magyar kulturális körben találhatók meg, és a nemes harcosok felismerhető státuszszimbólumának számítanak, bizonyos értelemben középkori márkajelként.

29. A leghíresebb ilyen lemez a szlovákiai Galgóc (ma Hlohovec) temetőjéből származik, és lenyűgöző eleganciájú, sűrűn szőtt, szimmetrikus pálmafonatot ábrázol.

30. A területfoglalás korszakának harcosai fegyverzetéhez elsősorban a reflexíj tartozott, egy fából, szarvból és ínből készült kifinomult szerkezet, amely hatalmas áthatolóerőt ötvözött a kézreálló mérettel.

31. Magából az íjból általában csak kevés marad fenn a talajban: a csontmerevítő lemezek, mivel az organikus anyag már régen elpusztult; elhelyezkedésükből azonban legalább a fegyver eredeti mérete rekonstruálható.

32. Közelharcban a kardot használták, egy egyélű, enyhén ívelt vágófegyvert – ami egyértelműen különbözött a nyugat-európai harcosok egyenes kardjaitól.

33. A nagyszentmiklósi szablyához hasonló pompás példányok azt mutatják, hogy az ilyen fegyverek sokkal többek voltak, mint puszta gyilkolóeszközök; értékes fémdíszekkel ellátva reprezentációs célokat is szolgáltak.

34. A csatabárdok, a lándzsacsúcsok és a háromszárnyú nyílhegyek kiegészítik annak a népnek a képét, amely a lovas távolsági harcra specializálódott mint szinte bármelyik másik a korában.

35. A területfoglalás korának női is viseltek ékszereket: fülbevalókat, üveg- és hegykristálygyöngyökből készült nyakláncokat, karpereceket, és mindenekelőtt a jellegzetes, S-alakú végű hajgyűrűket.

36. Ezek az S-alakú hajgyűrűk ugyan széles körben elterjedtek, de ellentétben azzal, amit remélni lehetne, nem tulajdoníthatók egyértelműen a magyaroknak, mivel a szláv térségben is előfordulnak.

37. Pontosan itt mutatkozik meg ismét, milyen csalóka dolog az egyes tárgyakat biztos etnikai jelzőként használni.

38. A női felső réteg egyik jellegzetes viseletét olyan ruhák alkották, amelyek szövetét számtalan apró ezüstdíszítés borította, amelyek az ásatások során többnyire csak szétszórt egyedi leletekként bukkannak fel a sírban.

39. Már egy futó pillantás a sírmellékletekre is elárulja, hogy a területfoglalás korszakának sírjai egyáltalán nem voltak egyformák – egy világosan rétegzett társadalmat tükröznek.

40. A gazdagon felszerelt egyéni sírokat vagy kis sírcsoportokat, amelyekben lovakat, fegyvereket és nemesfém ékszereket találtak, a kutatások a harcos vezető réteghez sorolják.

41. Mellettük kiterjedt temetőmezők találhatók, több száz temetéssel és viszonylag egyszerű sírmellékletekkel – ezek a széles, szolgáló népesség temetkezési helyei.

42. Ezeket a nagy temetkezési területeket a kutatások a Bjelo-Brdo-kultúra néven emlegetik, egy horvátországi lelőhelyről elnevezve.

43. A Bjelo-Brdo-kultúra a 10. és 11. századra datálható, és vegyes származású népességet foglal magában, amelyben a magyar és szláv elemek már elkezdtek összeolvadni.

44. A pompás lovas sírok és az egyszerű tömegsírok egymás melletti jelenléte egy világosan rétegzett társadalom képét rajzolja ki – ami messze nem egy homogén, zárt hódító nép képe.

45. Ezzel a régészet fontos korrekciót nyújt a régebbi, túlságosan leegyszerűsített elképzeléshez képest, amely szerint egy egységes nép vonult be zárt sorokban.

46. Bármennyire is tanulságos a területfoglalás idejéből származó anyag, a kutatás annál nehezebbé válik, amint tovább megyünk vissza az időben, a Kárpátok-medencébe való érkezés előtti időszakba.

47. Ez a kutatás Kelet-Európa hatalmas sztyeppéire és az Urál-hegységtől keletre fekvő erdős sztyeppékre vezet – a nép feltételezett őshazájába és vándorlási területeire.

48. Az alapvető probléma ezzel kapcsolatban az, hogy a magyarok vándorlásuk során nem hagytak hátra saját, egyértelműen felismerhető leletanyagot, amely világosan megkülönböztethető lenne más sztyepp népekétől.

49. A sztyeppék nomád kultúrái fegyverzetükben, lószerszámukban és életmódjukban annyira hasonlítottak egymásra, hogy a leletek etnikai besorolása szinte szerencsejátékká válik.

50. A kutatás egyik fontos kiindulópontja a Bolschije Tigani lelőhely a Kama folyó mentén, a Volga egyik mellékfolyóján, a mai Tatarstán területén.

51. Az ott található temetkezési terület olyan temetkezési szokásokat és lelet típusokat mutat, amelyek megdöbbentő módon egyeznek a Kárpátok-medence területfoglalási korszakából származó anyaggal.

52. Különösen a részben előforduló ló-temetkezési szokások és bizonyos ékszerformák kötik össze Bolszije Tiganit a későbbi magyar kultúrával, akár egy vörös szál, amely több ezer kilométeren át húzódik.

53. Sok kutató ezt a temetkezési területet azzal a csoporttal hozza összefüggésbe, amely a középkori forrásokban a keleten maradt magyarokként jelenik meg.

54. Ezeket a keleti magyarokat a Magna Hungaria területével, az úgynevezett Nagy-Magyarországgal azonosítják a Volga–Kama régióban.

55. A 13. században Julianus magyar domonkos szerzetes éppen erre a területre utazott, és arról számolt be, hogy ott olyan népességgel találkozott, amelynek nyelvét még meg tudta érteni – ez egy megdöbbentő pillanat a nyelvi időutazás történetében.

56. Egyes kutatók a Bolschije Tigani-i leletekben látják ennek a történetnek a régészeti megerősítését, mások szkeptikusak maradnak; a értelmezés mindenesetre nem egyértelmű.

57. Tovább délre, a Don és a Dnyeper közötti térségben a kutatók az Etelköz néven említett szakasz nyomait keresik.

58. Etelköz a magyarok letelepedési területe volt közvetlenül a honfoglalás előtt, feltehetően a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéken.

59. Aki azonban itt egyértelműen magyar leleteket keres, az nagyrészt hiába keresi őket, ami jelentősen megnehezíti e szakasz rekonstruálását.

60. Egy magyarázat: a tartózkodás rövid volt, csupán néhány évtized, és a rövid tartózkodások természetüknél fogva kevés nyomot hagynak hátra.

61. Egy másik magyarázat: a leletek egyszerűen beleolvadnak a kelet-európai sztyepp népek általános leletképébe, és onnan már nem lehet őket elkülöníteni.

62. A vitában központi szerepet játszik a korai magyarok és a kazár birodalom közötti viszony.

63. A kazárok, egy török származású sztyepp nép, a 7. és a 10. század között uralkodtak egy hatalmas birodalmat a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger között – egy nagyhatalom, amelyről ma már alig beszél valaki.

64. E térség tárgyi kultúráját Saltovo-Majaki-kultúrának nevezik, két, a mai Ukrajnában és Oroszországban található lelőhelyről elnevezve.

65. A kultúra a 8. és 10. század közötti leleteket foglalja magában, és a kazár uralmi terület tárgyi lenyomatának tekinthető.

66. A magyarok letelepedésének idején jellemző tárgyi kultúra számos eleme, például bizonyos övcsatok és fegyverformák, közvetlenül ennek a kultúrának a mintáira vezethetők vissza.

67. Ebből a kutatások arra a következtetésre jutnak, hogy a magyarok a dél-orosz sztyeppén tartózkodásuk alatt szoros kapcsolatban álltak a kazárokkal, és szó szerint magukba szívták azok kultúráját.

68. Az írásos források ezt a kapcsolatot kifejezetten is megerősítik, mivel a magyarok ideiglenes függőségéről számolnak be a kazároktól.

69. A régészet tehát ebben az esetben nem szolgáltat bizonyítékot vándorlásra, viszont lenyűgöző tanúbizonyságot nyújt a kulturális hatásra.

70. Egy másik kutatási irány a magyarok finn -ugor gyökereit az Urál keleti részén fekvő erdős övezet és a nyugat-szibériai síkság anyagi kultúrája alapján.

71. Ott éltek az őskorban olyan népcsoportok, amelyek nyelvei rokonságban állnak a magyarral, köztük a mai hantok és manjak ősei.

72. Azonban ezeknek az erdőben élő, vadászatra és halászatra épülő népeknek a régészeti maradványai alapvetően eltérnek a magyarok későbbi lovas nomád kultúrájától – két világ, amelyek aligha lehetnének távolabb egymástól.

73. Pontosan itt tárul fel a magyar kora történelem központi feszültsége: a nyelv észak felé, az erdők felé mutat, a tárgyi kultúra viszont dél felé, a sztyeppé felé.

74. A kutatás egy hosszú vándorlási és átalakulási folyamatban keresi ennek a feszültségnek a megoldását.

75. Ennek megfelelően a magyarok nyelvi ősei elhagyták az erdős övezetet, eljutottak a sztyeppére, és ott – akár egy új ruhát felvéve – átvették a nomád életmódot a hozzá tartozó tárgyi kultúrával együtt.

76. A régészet ezt az átmenetet csak nagy vonalakban tudja felvázolni, mivel a leletek nem alkotnak folytonos, hiánytalan láncot.

77. A kutatás egyik segédeszköze a temetkezési szokások nagy területeken átívelő összehasonlítása, mivel a tapasztalatok szerint a temetkezési szokások tartósak és csoportspecifikusak.

78. A részben előforduló ló-temetkezési szokás például a Volga–Kama-régiótól egészen a Kárpátok medencéjéig nyomon követhető, akárcsak egy hóban hagyott nyom, amely soha nem tűnik el teljesen.

79. Az ilyen összehasonlítások alátámasztják a keletről érkező vándorlás feltételezését, anélkül, hogy annak pontos útvonalát és időkeretét biztosan meghatározni lehetne.

80. A leletek kormeghatározása részben érmék, részben tipológiai összehasonlítások, részben pedig természettudományos módszerek, például a radiokarbon-módszer segítségével történik.

81. A radiokarbon-módszer a C-14 szénizotóp bomlása alapján határozza meg a szerves anyagok korát, és az őskor számára értékes, bár soha nem teljesen bizonytalan időadatokat szolgáltat.

82. Az érmék különösen informatívak, mivel gyakran évről évre pontosan datálhatók, és sírokban temetkezési tárgyakként vagy ékszerekként jelennek meg.

83. A honfoglalás korabeli sírokban gyakran találhatók arab dirhemek, az iszlám térségből származó ezüstpénzek, amelyek kiterjedt távkereskedelmi útvonalakon keresztül jutottak el a sztyeppéig.

84. Az ilyen érmék bizonyítják a magyarok bevonódását olyan kereskedelmi hálózatokba, amelyek meglepő módon Közép-Ázsiától egészen Skandináviáig terjedtek – egy középkori internet, amely karavánutakból és folyami útvonalakból állt.

85. A 10. magyar sírokban talált nyugat-európai érmék viszont inkább az akkori híres portyák zsákmányaként vagy adóként értelmezhetők.

86. Így még a magyarok rettegett nyugati portyái is hagytak maguk után régészeti nyomokat, mélyen elrejtve a hazájuk sírjaiban.

87. A legújabb kutatások egyik különösen hatékony eszköze a sírokból származó csontok és fogak természettudományos elemzése.

88. A stabil izotópok vizsgálata következtetéseket enged levonni az eltemetett személyek táplálkozásáról és származási régiójáról – a test mint önálló, meghamisíthatatlan archívum.

89. Bizonyos stroncium-izotópok aránya a fogzománcban tükrözi annak a régiónak a geológiai jellemzőit, ahol az ember gyermekkorát töltötte.

90. Ha ez az érték eltér a helyi geológiai jellemzőktől, az megbízható jelzés arra, hogy az illető bevándorló volt.

91. Az ilyen elemzések a területfoglalás korabeli sírokon kimutatták, hogy a temetettek egy része valóban nem a Kárpát-medencében nőtt fel.

92. Így a természettudomány a szövegektől teljesen független bizonyítékot szolgáltat egy valós bevándorlásra, és szilárd alapon támasztja alá a vándorlási hipotézist.

93. Ugyanakkor kiderül, hogy a területfoglalás idején kialakított sírokban eltemetettek egy másik része minden bizonnyal magából a Kárpát-medencéből származott.

94. Ez azokra a helyi lakosokra utal, akik már jóval a magyarok érkezése előtt ott éltek.

95. A földhódítás előtt a Kárpát-medence korántsem volt üres és várakozó, ahogyan azt a régebbi elképzelések gyakran ábrázolták, hanem sűrűn lakott szlávokkal, az avar népesség maradványaival és egyéb csoportokkal.

96. A régészet saját települései, temetkezési helyei és kerámiaformái révén kétségtelenül bizonyítja ennek a régebbi népességnek a létezését.

97. Hogy valójában mekkora volt a számbeli arány a betörő magyarok és a már ott élő lakosság között, az a kutatások egyik legmakacsabb vitatémája.

98. A régebbi becslések jelentősen eltértek egymástól, de a régészeti és természettudományos leletek ma egyértelműen a számbeli fölényben lévő őshonos lakosság mellett szólnak.

99. A magyarok tehát egy kicsi, de uralkodó kisebbséget alkottak, amely ráerőltette nyelvét és politikai rendjét a számbeli fölényben lévő őshonos többségre.

100. Ezt a folyamatot, amelynek során egy hódító kisebbség ráerőlteti nyelvét, a kutatás „elitdominanciának” nevezi.

101. A régészet alátámasztja ezt a modellt azzal, hogy kézzelfoghatóvá teszi egy kis, gazdag harcos réteg és egy széles, egyszerű népesség egymás mellett élését.

102. A kutatások egy saját, hosszú ideig elhanyagolt fejezetét képezik a települési leletek.

103. A sírok a halálról és a reprezentációról mesélnek, a települések viszont az élők mindennapjairól és gazdaságáról – ugyanazon nép két teljesen különböző története.

104. A honfoglalás idejéből származó településekről úgynevezett gödörházak ismertek, amelyek részben a talajba süllyesztett, egyszerű faépítésű lakóépületek.

105. Az ilyen gödörházak legalább részben letelepedett életmódra utalnak, és alig illeszkednek a tisztán lovas nomádokról alkotott romantikus képbe.

106. Ma a kutatások abból indulnak ki, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is félnomád életmódot folytattak, amely ötvözte az állattenyésztést a szántóföldi gazdálkodással.

107. A félnomád életmód azt jelenti, hogy a lakosság egy része a csordákkal együtt vándorol az állandó legelők között, miközben a szántóföldi gazdálkodás és az állandó bázisok is fennmaradnak.

108. A földhódítás idejéből származó sarlók, őrlőkő és elszenesedett gabonamagvak leletek bizonyítják, hogy valóban folyt szántóföldi gazdálkodás.

109. Ezzel a régészet helyesbíti a generációk óta ápolt, romantikus képet a kizárólag lovagló és fosztogató sztyeppei harcosról – a valóság kézzelfoghatóbb és földhözragadottabb volt.

110. A földhódítás korából származó kerámia, amelyet többnyire lassan forgó fazekaskorongon készítettek és hullámvonalakkal díszítettek, az egyik leggyakoribb települési lelet.

111. A kerámia az régészet számára igazi szerencsés lelet, mivel alig bomlik le, nagy mennyiségben fordul elő, és regionálisan és időben is jól osztályozható.

112. Sajnos a területfoglalás korszakából származó használati kerámia erősen hasonlít a régió szláv kerámiájához, ami jelentősen megnehezíti etnikai besorolását.

113. Ez újabb bizonyíték arra, hogy a bevándorló és az őshonos lakosság a mindennapi életben gyorsan közeledett egymáshoz és keveredett össze, szinte észrevehetetlenül, edényről edényre.

114. A korai magyarok anyagi kultúrájához tartozik a kézművesség is, amely kovácsok, öntők és nemesfém-megmunkálók nyomai formájában jelenik meg.

115. A palmetta stílusú művészi fémdíszek tapasztalt műhelyeket feltételeznek, amelyek pontos helyét a kutatás eddig csak részben sikerült feltárnia.

116. Egyes kutatók feltételezik, hogy az ilyen műhelyek a törzsfőnökök udvaraihoz tartoztak, és azok kíséretének gyártottak, bizonyos értelemben kora középkori manufaktúrákként működtek.

117. A hasonló díszítések elterjedése a Kárpát-medence széles területein a vezető réteg által támogatott közös ízlés kifejeződésének értelmezhető.

118. A hagyományozás egyik különleges esete az úgynevezett kincsleletek, azaz szándékosan elásott vagy egyszerűen elveszett értékes tárgyak gyűjteményei.

119. Az ilyen leletek, mint például a híres nagyszentmiklósi aranykincs, sajátos kormeghatározási és besorolási problémákat vetnek fel, mivel a leletek összefüggései gyakran homályosak.

120. A nagyszentmiklósi kincset részben avar, részben bolgár, részben magyar eredetűnek tulajdonítják – ez szemléletes példa arra, milyen nehéz lehet az etnikai meghatározás.

121. Az ilyen esetek azt mutatják: még a legpompásabb egyedi leleteket is csak fenntartásokkal szabad felhasználni történelmi következtetések levonásához.

122. Maga a magyar kora középkori régészet története is szorosan összefonódik a nemzeti tudat fejlődésével – ez a tudományág nem mindig maradt semleges.

123. A 19. és a 20. század elején a honfoglalás korszakának kutatása gyakran azt a célt szolgálta, hogy igazolja a magyar nemzet önállóságát és ősi eredetét.

124. Ebben a politikai légkörben a leleteket nem ritkán elhamarkodottan tisztán magyar eredetűnek értelmezték, és egy nemzeti történelemszemlélet szolgálatába állították.

125. A modern kutatás igyekszik elkerülni az ilyen jellegű kisajátításokat, és a leleteket ma józanabban és módszertanilag ellenőrzöttebben értelmezi.

126. Kiemeli, hogy az etnikai identitás egy többrétegű, változó jelenség, amelyet semmiképpen sem lehet egyszerűen a sírmellékletekből leolvasni.

127. Ez a szemléletváltás része az archeológiai kultúra és a nép közötti viszony általános újraértékelésének.

128. A régészet ma már kevésbé tekinti magát a nemzeti eredetmítoszok bizonyítójaként, hanem elsősorban az életmód, a gazdaság és a társadalmi rend rekonstruálásának eszközeként.

129. Minden módszertani óvatosság ellenére a leletek átfogó vizsgálata mégis néhány megalapozott következtetést enged levonni a magyarok korai történetéről.

130. Először is a régészet megerősíti, hogy a Kar patakmedencei kultúrájának szoros gyökerei vannak a kelet-európai sztyeppén.

131. A fegyverzet, a lószerszámok és a temetkezési szokások egyértelműen az eurázsiai lovas nomádok világára utalnak.

132. Másodszor, a természettudományos elemzések bizonyítják, hogy valóban megtörtént a keletről érkező emberek tényleges bevándorlása, és a területfoglalás messze több volt, mint pusztán kulturális folyamat volt.

133. Harmadszor, a régészet azt mutatja, hogy a bevándorló magyarok számos őshonos lakossággal találkoztak, akikkel gyorsan keveredtek.

134. Negyedszer, a településekre vonatkozó leletek cáfolják a puszta fosztogató nomádokról alkotott torz képet, és egy differenciált, mezőgazdasági tevékenységet is magában foglaló gazdaságot igazolnak.

135. Ötödször, a gazdag lovas sírok és az egyszerű temetők egymás melletti elhelyezkedése egy egyértelműen rétegzett társadalmat tár fel.

136. Ez az öt pont egy olyan vázlatot alkot, amelyet írásbeli, nyelvészeti és genetikai leletekkel még kiegészítve és ellenőrizve kell.

137. Hiszen a régészet ugyan rávilágíthat az életmódra és a kapcsolatokra, de a korai magyarok nyelvéről a leletek kitartóan hallgatnak.

138. Egy kengyel elárulja, hogy viselője lovas volt – de azt nem, hogy ez a lovas milyen nyelvet beszélt, vagy melyik néphez tartozónak érezte magát.

139. Emiatt a régészeti bizonyítékok soha nem helyettesíthetik a többi forrásfajtát, hanem csak azokkal együttműködve használhatók.

140. A magyarok eredetére vonatkozó kérdés ezért csak a régészet, az írásos források, a nyelvészet és a genetika együttes vizsgálatával válaszolható meg.

141. A kutatás egyik nyitott kérdése a vándorlás kezdetének pontos időzítését, és ezzel együtt a magyarok egyes sztyeppaterületeken való tartózkodásának időtartamát érinti.

142. Mivel a korai szakaszokra vonatkozó egyértelmű leletegyüttesek hiányoznak, az időbeli adatok túlnyomórészt írásos forrásokon és következtetéseken alapulnak, nem pedig kézzelfogható leleteken.

143. Vitatott kérdés az is, hogy a magyarok érkezésekor milyen mértékben maradt fenn még az avar népesség a Kárpát-medencében.

144. Egyes kutatók jelentős avar népességmaradványra számítanak, mások szerint az avar hagyomány ekkor már nagyrészt kihalt.

145. A késő avar és a korai területfoglalási korszak leletainak régészeti elkülönítése nem mindig egyértelmű, mivel életmódjuk egyszerűen túl hasonló volt.

146. A területfoglalási korszak lovas sírjainak viszonya a tágabb értelemben vett Bjelo-Brdo-kultúrához szintén folyamatos vita tárgyát képezi.

147. Vitás kérdés marad, hogy a két csoport közötti átmenet társadalmi változást, időbeli folyamatot vagy mindkettőt egyszerre tükrözi-e.

148. Egy másik nyitott kérdés a forrásokban említett Levedia és Etelköz területek helymeghatározását érinti, amelyekre eddig egyszerűen hiányoznak a régészeti bizonyítékok.

149. Ez példaként mutatja, hogy az írásos hagyomány és a régészeti leletek nem mindig hozhatók összhangba, bármennyire is szeretnénk ezt.

150. A legújabb kutatások ráadásul rámutattak arra, hogy nem minden magyar jellegű leletnek kell feltétlenül etnikai magyaroktól származnia.

151. A leigázott vagy szövetséges csoportok tagjai is átvehették az uralkodó réteg tárgyi kultúráját, és halottaikat azok szokásai szerint temethették el.

152. Ezzel visszatér az a alapvető módszertani figyelmeztetés, amely e fejezet elején szerepelt: a leletek nem közvetlen népi tanúvallomások.

153. Ezen korlátozások ellenére a régészeti bizonyítékok nélkülözhetetlenek maradnak, hiszen ők jelentik az egyetlen átfogó és folyamatosan bővülő forráscsoportot a magyar kora történelemről.

154. Minden új ásatás kiegészítheti, eltolhatja vagy részben kijavíthatja a képet – a kutatás állása alapvetően ideiglenes marad, szinte olyan, mint egy építkezés, amely soha nem lesz teljesen kész.

155. Különösen az izotóp- és génanalízis természettudományos módszerei forradalmasították az elmúlt évtizedekben a kora középkori régészetet.

156. Ezek lehetővé teszik, hogy következtetéseket vonjunk le egyes egyénekről, származásukról, rokonságukról és életmódjukról, ami a klasszikus módszerekkel önmagukban egyszerűen elérhetetlen volt.

157. Ezáltal a területfoglalás korszakának régészete rendkívül interdiszciplináris tudománnyá vált.

158. Összekapcsolja a klasszikus leletelemzést az antropológiával, a geokémiával, a genetikával és a történelmi forráskritikával, így egy szokatlanul sokoldalú módszertani csomagot alkotva.

159. Az eredmény egy egyre differenciáltabb kép, amely végleg felváltja az egységes hódító népről szóló egyszerű narratívákat.

160. Helyükbe egy többrétegű, különböző elemekből álló szövetség képe lép, amely véglegesen csak a Kárpát-medencében alakult ki.

161. A régészeti bizonyítékok tehát nem egy kész népi egységet mutatnak, amely egységesen keletről vándorolt be, hanem egy keveredési és újraképződési folyamatot.

162. Pontosan ezt a folyamatot jelenti az etnogenezis fogalma – egy nép kialakulását különböző gyökerekből, akárcsak egy fa, amely több, egymásba nőtt törzsből sarjad.

163. A leletek ezen etnogenezis tekintetében mind a keleti, sztyeppén élő nomád komponenst, mind a Kárpát-medence őshonos komponensét alátámasztják.

164. Rávilágítanak arra, hogy a középkori magyar nép egy találkozás eredménye volt, és nem egyetlen, zárt vándorlás terméke.

165. Így az archeológiai bizonyítékok illeszkednek a könyv ezen fejezetének átfogó témájába, amely a kora középkorral és az etnogenezissel foglalkozik.

166. A következő szakaszok az itt nyert eredményeket összevetik az írásos, nyelvi és genetikai bizonyítékokkal.

167. Csak ez az összehasonlítás mutathatja meg, hol erősítik meg egymást a különböző forrásfajták, és hol ellentmondanak egymásnak.

168. Az régészet ehhez biztosítja azt a tárgyi alapot, amelyre a többi érv egyáltalán épülhet.

169. Bizonyos értelemben ez az a talaj, amelyből a korai magyarok története szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt kiásható.

170. Meg kell jegyezni: a leletek nem adnak végleges válaszokat, de megbízhatóan szűkítik a lehetséges válaszok körét.

171. Kizárnak bizonyos régebbi elképzeléseket, például azt, hogy a Kárpátok medencéje teljesen lakatlan volt, vagy hogy a terület elfoglalása pusztán kulturális folyamat volt, valós bevándorlás nélkül.

172. Ugyanakkor új kérdéseket vetnek fel, amelyeket a mai természettudományos módszerek nélkül egyáltalán nem lehetett volna feltenni.

173. A magyar őstörténet kutatása ezért továbbra is nyitott, dinamikus terület marad, ahol a régészeti új leletek rendszeresen mozgásba hozzák a dolgokat.

174. Aki meg akarja érteni a magyarok eredetét, annak meg kell tanulnia értelmezni a leletek nyelvét – anélkül, hogy többet követelne tőlük, mint amennyit mondani tudnak.

175. A régészeti bizonyítékok egy, az eurázsiai sztyeppében mély gyökerekkel rendelkező lovas társaságot mutatnak, amely a Kárpát-medencében egy régebbi, számos népességgel találkozott.

176. Egy rétegzett társadalmat, az állattenyésztésből és a szántóföldi gazdálkodásból álló vegyes gazdaságot, valamint Ázsiába és Skandináviába mélyen benyúló, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat mutatnak.

177. És mindenekelőtt azt mutatják, hogy a magyar nép kialakulása összetett folyamat volt, amelynek egyes szálait a kutatás a mai napig is igyekszik kibogozni.

178. Ezzel kijelöltük azt a keretet, amelyen belül az írott források, a nyelvészet és a genetikai kutatások saját hozzájárulásukat fogják nyújtani.

179. Ezek a hozzájárulások képezik a következő szakaszok tárgyát.

180. Az archeológiai bizonyítékok mindvégig az a próbakő maradnak, amelyen minden más forrásból származó tézisnek meg kell állnia a helyét.

1. Wenn Schriftquellen schweigen, beginnt die eigentliche Arbeit der Archäologie – und genau das ist bei den frühen Ungarn der Fall, deren materielle Hinterlassenschaften zur einzig verlässlichen Brücke in die Vergangenheit werden.

2. Unter archäologischer Evidenz versteht man die Gesamtheit jener Funde und Befunde, die Ausgrabungen, Geländebegehungen und Laboranalysen zutage fördern und die Rückschlüsse auf längst vergangene Gesellschaften erlauben.

3. Anders als ein Schriftstück, das stets eine Absicht verfolgt, ist ein archäologischer Fund zunächst vollkommen stumm; erst der Vergleich, die Datierung und die Einordnung in einen größeren Zusammenhang verleihen ihm eine Stimme.

4. Für die Frühgeschichte der Ungarn wiegt diese Stimme besonders schwer, denn die Magyaren selbst besaßen vor dem 10. Jahrhundert keine eigene Schrift, in der sie von sich hätten berichten können.

5. Die wichtigsten Fundgattungen sind rasch aufgezählt: Gräber und Gräberfelder, Siedlungsreste, einzelne Waffen- und Schmuckstücke sowie die Spuren von Werkstätten und Handwerksbetrieben.

6. An erster Stelle stehen dabei die Bestattungen, denn Reitervölker der eurasischen Steppe gaben ihren Toten gewohnheitsmäßig reiche Beigaben mit ins Grab und konservierten so, ohne es zu wissen, ganze Ausschnitte ihrer Alltagswelt für die Nachwelt.

7. Ein einziges Grab kann mehr erzählen als ein ganzes Regal voller Chroniken: Bestattungssitten, soziale Stellung, Geschlecht, Alter und sogar der Gesundheitszustand der bestatteten Person lassen sich aus ihm herauslesen.

8. Um aus einzelnen Funden ein größeres Bild zu gewinnen, fasst die Forschung wiederkehrende Fundkombinationen zu sogenannten archäologischen Kulturen zusammen.

9. Diese Methode ist nützlich, hat aber einen Haken, der sich nicht wegdiskutieren lässt: Eine archäologische Kultur ist nicht automatisch dasselbe wie ein Volk, eine Sprache oder eine ethnische Gruppe.

10. Gleichartige Gegenstände wandern oft schneller als Menschen, durch Handel, Nachahmung, Heirat oder Geschenktausch, ganz ohne dass irgendjemand dafür seine Heimat verlassen müsste.

11. Diese seit Jahrzehnten diskutierte Erkenntnis ist eine ständige Mahnung zur Vorsicht, sobald jemand versucht, Funde unmittelbar mit den frühen Ungarn gleichzusetzen.

12. Trotzdem bietet die Archäologie, in der Zusammenschau betrachtet, eine ganze Reihe von Anhaltspunkten, die sich zu einem Bild der ungarischen Frühgeschichte zusammensetzen lassen.

13. Im Zentrum dieses Bildes steht der am besten erforschte Fundkomplex überhaupt: das Material aus der Landnahmezeit, also den Jahrzehnten um und nach 895 nach Christus im Karpatenbecken.

14. Landnahmezeit nennt die Forschung jenen Abschnitt, in dem die magyarischen Stammesverbände unter Fürst Árpád das Karpatenbecken in Besitz nahmen und sich dort für immer niederließen.

15. Mehrere tausend Gräber aus dieser Zeit sind im heutigen Ungarn und seinen Nachbarländern bekannt, und sie zeigen, erstaunlich genug, ein verhältnismäßig einheitliches Erscheinungsbild.

16. Was sofort ins Auge fällt, ist eine enge, fast schon zärtliche Verbindung von Mensch und Pferd, die sich in einer ganz eigenen Grabsitte niederschlägt.

17. Häufig erhielt der Tote ein Pferd mit ins Grab – allerdings, wer ein vollständiges Tierskelett erwartet, wird überrascht: Meist liegen dort nur Schädel und Beine.

18. Der Grund ist ebenso pragmatisch wie eindrücklich: Die Haut des Pferdes wurde, mitsamt Schädel- und Beinknochen, über eine Holzkonstruktion gespannt, während das Fleisch beim Totenmahl der Trauergemeinde verzehrt wurde.

19. Dieser sogenannte partielle Pferdebeigabenritus gilt heute als eines der zuverlässigsten Erkennungsmerkmale landnahmezeitlicher Gräber – ein archäologischer Fingerabdruck gewissermaßen.

20. Zu den Pferdeknochen gesellen sich fast immer auch die passenden Ausrüstungsteile: Trensen, Steigbügel und Sattelbeschläge.

21. Der Steigbügel verdient besondere Aufmerksamkeit, denn er war weit mehr als ein bequemes Hilfsmittel – er gab dem Reiter erst den festen Halt, der den Einsatz von Bogen und Lanze vom galoppierenden Pferd aus überhaupt ermöglichte.

22. Die landnahmezeitlichen Steigbügel mit ihrer charakteristischen, birnenförmigen Bügelöffnung lassen sich gut von den älteren, awarischen Vorbildern unterscheiden.

23. Zu den auffälligsten Funden überhaupt zählen kleine, meist aus Silber oder vergoldetem Kupfer getriebene Zierplatten, die Gürtel, Taschen und Pferdegeschirr schmückten – die sogenannten Beschläge.

24. Diese Beschläge tragen häufig ein Pflanzenornament, das die Forschung als Palmettenstil bezeichnet.

25. Die Palmette ist ein fächerförmiges Ornament aus stilisierten Blättern, dessen Wurzeln weit zurückreichen, bis in die Kunst des Vorderen Orients und der eurasischen Steppe.

26. Der Palmettenstil ist so etwas wie die Handschrift der landnahmezeitlichen Kunst, ein verbindendes Merkmal, das das ungarische Material klar von dem der umgebenden Völker abhebt.

27. Eine ganz besondere Fundgattung sind die sogenannten Taschenplatten – einteilige Metallplatten, die die Vorderseite einer am Gürtel getragenen Ledertasche bedeckten.

28. Solche Platten sind nahezu ausschließlich im ungarischen Kulturkreis nachweisbar und gelten als unverkennbares Statussymbol der vornehmen Krieger, gewissermaßen als mittelalterliches Markenlogo.

29. Die berühmteste dieser Platten stammt aus dem Gräberfeld von Galgóc, dem heutigen Hlohovec in der Slowakei, und zeigt ein dicht gewobenes, symmetrisches Palmettengeflecht von beeindruckender Eleganz.

30. Zur Bewaffnung der landnahmezeitlichen Krieger gehörte vor allem der Reflexbogen, eine raffinierte Konstruktion aus Holz, Horn und Sehnen, die enorme Durchschlagskraft mit handlicher Größe verband.

31. Vom Bogen selbst überlebt im Boden meist nur wenig: die knöchernen Versteifungsplatten, da das organische Material längst vergangen ist; aus ihrer Lage lässt sich die ursprüngliche Größe der Waffe immerhin rekonstruieren.

32. Im Nahkampf griff man zum Säbel, einer einschneidigen, leicht gekrümmten Hiebwaffe – ein deutlicher Unterschied zu den geraden Schwertern westeuropäischer Krieger.

33. Prachtexemplare wie der Säbel von Nagyszentmiklós zeigen, dass solche Waffen weit mehr waren als Werkzeuge des Tötens; mit kostbaren Beschlägen versehen, dienten sie ebenso der Repräsentation.

34. Streitäxte, Lanzenspitzen und dreiflügelige Pfeilspitzen vervollständigen das Bild eines Volkes, das auf den berittenen Fernkampf spezialisiert war wie kaum ein anderes seiner Zeit.

35. Auch die Frauen der Landnahmezeit trugen Schmuck: Ohrgehänge, Halsketten aus Glas- und Bergkristallperlen, Armringe und vor allem die typischen Haarringe mit S-förmigem Ende.

36. Diese S-Haarringe sind zwar weit verbreitet, lassen sich aber, anders als man hoffen könnte, nicht eindeutig den Ungarn zuordnen, da sie auch im slawischen Raum auftauchen.

37. Genau hier zeigt sich erneut, wie tückisch es ist, einzelne Gegenstände als sicheren ethnischen Indikator zu verwenden.

38. Eine besondere Tracht der weiblichen Oberschicht bestand aus Kleidern, deren Stoff mit zahllosen kleinen Silberbeschlägen besetzt war, die bei der Ausgrabung meist nur noch als verstreute Einzelfunde im Grab erscheinen.

39. Schon ein flüchtiger Blick auf die Ausstattung verrät, dass die Gräber der Landnahmezeit alles andere als gleich waren – sie spiegeln eine deutlich gegliederte Gesellschaft.

40. Reich ausgestattete Einzelgräber oder kleine Grabgruppen mit Pferdebeigabe, Waffen und Edelmetallschmuck weist die Forschung der kriegerischen Führungsschicht zu.

41. Daneben stehen ausgedehnte Gräberfelder mit Hunderten von Bestattungen und vergleichsweise schlichter Ausstattung – die Begräbnisplätze der breiten, dienenden Bevölkerung.

42. Diese großen Gräberfelder tragen in der Forschung den Namen Bjelo-Brdo-Kultur, benannt nach einem Fundort in Kroatien.

43. Die Bjelo-Brdo-Kultur datiert ins 10. und 11. Jahrhundert und umfasst eine Bevölkerung gemischter Herkunft, in der sich magyarische und slawische Elemente bereits zu verschmelzen begannen.

44. Das Nebeneinander prunkvoller Reitergräber und schlichter Massengräberfelder zeichnet das Bild einer klar geschichteten Gesellschaft – alles andere als das eines homogenen, geschlossenen Eroberervolkes.

45. Damit liefert die Archäologie ein wichtiges Korrektiv gegenüber der älteren, allzu glatten Vorstellung von einem einheitlichen Volk, das geschlossen einmarschierte.

46. So aufschlussreich das landnahmezeitliche Material auch ist, so viel schwieriger wird die Suche, sobald man weiter zurückgeht, in die Zeit vor der Ankunft im Karpatenbecken.

47. Diese Suche führt in die weiten Steppen Osteuropas und in die Waldsteppe östlich des Uralgebirges – die vermuteten Urheimats- und Wanderräume des Volkes.

48. Das Grundproblem dabei: Die Magyaren hinterließen auf ihrer Wanderung kein eigenes, unverwechselbares Fundbild, das sich klar von dem anderer Steppenvölker abheben würde.

49. Nomadische Kulturen der Steppe glichen sich in Bewaffnung, Pferdegeschirr und Lebensweise so stark, dass eine ethnische Zuordnung der Funde zu einem regelrechten Glücksspiel wird.

50. Ein wichtiger Fixpunkt der Forschung ist der Fundort Bolschije Tigani an der Kama, einem Nebenfluss der Wolga im heutigen Tatarstan.

51. Das dortige Gräberfeld zeigt Bestattungssitten und Fundtypen, die mit dem landnahmezeitlichen Material des Karpatenbeckens auf verblüffende Weise übereinstimmen.

52. Vor allem die teilweise Pferdebeigabe und bestimmte Schmuckformen verbinden Bolschije Tigani mit der späteren ungarischen Kultur wie ein roter Faden, der sich über tausende Kilometer spannt.

53. Viele Forscher bringen dieses Gräberfeld mit jener Gruppe in Verbindung, die in mittelalterlichen Quellen als die im Osten zurückgebliebenen Ungarn erscheint.

54. Diese östlichen Ungarn setzt man mit dem Gebiet Magna Hungaria gleich, der sogenannten Großen Ungarn in der Wolga-Kama-Region.

55. Im 13. Jahrhundert reiste der ungarische Dominikanermönch Julianus genau in dieses Gebiet und berichtete, dort eine Bevölkerung getroffen zu haben, deren Sprache er noch verstehen konnte – ein verblüffender Moment sprachlicher Zeitreise.

56. Manche Forscher sehen in den Funden von Bolschije Tigani die archäologische Bestätigung dieser Erzählung, andere bleiben skeptisch; eindeutig ist die Deutung jedenfalls nicht.

57. Weiter südlich, im Raum zwischen Don und Dnjepr, sucht die Forschung nach Spuren jener Etappe, die in den Quellen Etelköz genannt wird.

58. Etelköz war das Siedlungsgebiet der Ungarn unmittelbar vor der Landnahme, vermutlich in den Steppen nördlich des Schwarzen Meeres.

59. Doch wer hier nach eindeutig ungarischen Funden sucht, sucht weitgehend vergebens, was die Rekonstruktion dieser Phase erheblich erschwert.

60. Eine Erklärung: Der Aufenthalt war kurz, nur wenige Jahrzehnte, und kurze Aufenthalte hinterlassen naturgemäß wenig.

61. Eine andere Erklärung: Die Funde gehen schlicht im allgemeinen Fundbild der osteuropäischen Steppenvölker auf und lassen sich von dort nicht mehr isolieren.

62. Eine zentrale Rolle in der Diskussion spielt das Verhältnis der frühen Ungarn zum Reich der Chasaren.

63. Die Chasaren, ein Steppenvolk türkischer Herkunft, beherrschten vom 7. bis ins 10. Jahrhundert ein mächtiges Reich zwischen Kaspischem und Schwarzem Meer – eine Großmacht, von der heute kaum noch jemand spricht.

64. Die materielle Kultur dieses Raumes trägt den Namen Saltovo-Majaki-Kultur, benannt nach zwei Fundorten in der heutigen Ukraine und in Russland.

65. Sie umfasst Funde aus dem 8. bis 10. Jahrhundert und gilt als der materielle Fingerabdruck des chasarischen Herrschaftsraumes.

66. Zahlreiche Elemente der landnahmezeitlichen ungarischen Sachkultur, etwa bestimmte Gürtelbeschläge und Waffenformen, lassen sich unmittelbar auf Vorbilder dieser Kultur zurückführen.

67. Daraus schließt die Forschung, dass die Ungarn während ihres Aufenthalts in der südrussischen Steppe in engem Kontakt zu den Chasaren standen und deren Kultur regelrecht in sich aufsogen.

68. Schriftliche Quellen bestätigen diesen Kontakt sogar ausdrücklich, indem sie von einer zeitweiligen Abhängigkeit der Ungarn von den Chasaren berichten.

69. Die Archäologie liefert hier also keinen Beweis für eine Wanderung, wohl aber ein eindrückliches Zeugnis kultureller Prägung.

70. Ein weiterer Forschungsstrang verfolgt die finno-ugrische Wurzel der Ungarn anhand der materiellen Kultur der Waldzone östlich des Urals und im westsibirischen Tiefland.

71. Dort lebten in vorgeschichtlicher Zeit Bevölkerungsgruppen, deren Sprachen mit dem Ungarischen verwandt sind, darunter die Vorfahren der heutigen Chanten und Mansen.

72. Doch die archäologischen Hinterlassenschaften dieser Waldvölker, geprägt von Jagd und Fischfang, unterscheiden sich fundamental von der späteren Reiternomadenkultur der Ungarn – zwei Welten, die kaum weiter voneinander entfernt sein könnten.

73. Genau hier offenbart sich die zentrale Spannung der ungarischen Frühgeschichte: Die Sprache weist nach Norden in die Wälder, die materielle Kultur jedoch nach Süden in die Steppe.

74. Die Forschung sucht die Auflösung dieser Spannung in einem langen Wanderungs- und Wandlungsprozess.

75. Demnach lösten sich die sprachlichen Vorfahren der Ungarn aus der Waldzone, gelangten in die Steppe und übernahmen dort, gleich einem neuen Gewand, die nomadische Lebensweise samt der zugehörigen Sachkultur.

76. Die Archäologie kann diesen Übergang nur in groben Umrissen nachzeichnen, denn die Funde bilden keine durchgehende, lückenlose Kette.

77. Ein Hilfsmittel der Forschung sind Vergleiche der Bestattungssitten über große Räume hinweg, da Grabsitten erfahrungsgemäß langlebig und gruppenspezifisch sind.

78. Die teilweise Pferdebeigabe etwa lässt sich von der Wolga-Kama-Region bis ins Karpatenbecken verfolgen wie eine Spur im Schnee, die nie ganz verschwindet.

79. Solche Vergleiche stützen die Annahme einer Wanderung aus dem Osten, ohne deren genauen Verlauf und Zeitrahmen sicher festlegen zu können.

80. Die Datierung der Funde erfolgt teils über Münzen, teils über typologische Vergleiche, teils über naturwissenschaftliche Verfahren wie die Radiokarbonmethode.

81. Die Radiokarbonmethode bestimmt das Alter organischer Stoffe anhand des Zerfalls des Kohlenstoffisotops C-14 und liefert für die Frühgeschichte wertvolle, wenn auch nie ganz unsicherheitsfreie Zeitangaben.

82. Münzen sind besonders aussagekräftig, da sie sich oft auf das Jahr genau datieren lassen und in Gräbern als Beigabe oder Schmuck erscheinen.

83. In landnahmezeitlichen Gräbern finden sich häufig arabische Dirhems, Silbermünzen aus dem islamischen Raum, die über weitverzweigte Fernhandelswege bis in die Steppe gelangten.

84. Solche Münzen belegen die Einbindung der Ungarn in Handelsnetze, die erstaunlicherweise von Mittelasien bis nach Skandinavien reichten – ein mittelalterliches Internet aus Karawanenwegen und Flussrouten.

85. Westeuropäische Münzen aus dem 10. Jahrhundert in ungarischen Gräbern lassen sich dagegen eher als Beute oder Tribut aus den berühmten Raubzügen jener Zeit deuten.

86. So haben selbst die gefürchteten Streifzüge der Ungarn nach Westen ihr archäologisches Echo hinterlassen, tief verborgen in den Gräbern der Heimat.

87. Ein besonders wirkungsvolles Werkzeug der jüngeren Forschung ist die naturwissenschaftliche Analyse von Knochen und Zähnen aus den Gräbern.

88. Die Untersuchung stabiler Isotope erlaubt Rückschlüsse auf Ernährung und Herkunftsregion der bestatteten Personen – der Körper als eigenes, unbestechliches Archiv.

89. Das Verhältnis bestimmter Strontiumisotope im Zahnschmelz spiegelt die geologische Beschaffenheit jener Region wider, in der ein Mensch seine Kindheit verbrachte.

90. Weicht dieser Wert von der lokalen geologischen Signatur ab, ist das ein verlässliches Indiz dafür, dass die Person zugewandert ist.

91. Solche Analysen an landnahmezeitlichen Gräbern haben gezeigt, dass tatsächlich ein Teil der Bestatteten nicht im Karpatenbecken aufgewachsen war.

92. Damit liefert die Naturwissenschaft einen von Texten völlig unabhängigen Hinweis auf eine reale Zuwanderung und stützt die Wanderungshypothese auf solide Weise.

93. Gleichzeitig zeigt sich, dass ein anderer Teil der in landnahmezeitlichen Gräbern Bestatteten durchaus aus dem Karpatenbecken selbst stammte.

94. Das verweist auf die einheimische Bevölkerung, die schon lange vor der Ankunft der Ungarn dort lebte.

95. Vor der Landnahme war das Karpatenbecken keineswegs leer und wartend, wie ältere Vorstellungen es gerne malten, sondern dicht von Slawen, Resten der awarischen Bevölkerung und weiteren Gruppen besiedelt.

96. Die Archäologie weist diese ältere Bevölkerung zweifelsfrei durch ihre eigenen Siedlungen, Gräberfelder und Keramikformen nach.

97. Wie groß das Zahlenverhältnis zwischen den eindringenden Ungarn und der vorgefundenen Bevölkerung tatsächlich war, gehört zu den hartnäckigsten Streitfragen der Forschung.

98. Ältere Schätzungen schwankten erheblich, doch die archäologischen und naturwissenschaftlichen Befunde sprechen heute deutlich für eine zahlenmäßig weit überlegene einheimische Bevölkerung.

99. Die Ungarn bildeten demnach eine kleine, aber herrschende Minderheit, die der zahlenmäßig überlegenen einheimischen Mehrheit ihre Sprache und politische Ordnung aufprägte.

100. Diesen Vorgang, bei dem eine erobernde Minderheit ihre Sprache durchsetzt, nennt die Forschung Elitendominanz.

101. Die Archäologie stützt dieses Modell, indem sie das Nebeneinander einer kleinen, reichen Kriegerschicht und einer breiten, einfachen Bevölkerung greifbar macht.

102. Ein eigenes, lange Zeit vernachlässigtes Kapitel der Forschung bilden die Siedlungsfunde.

103. Gräber erzählen vom Tod und von der Repräsentation, Siedlungen dagegen erzählen vom Alltag und der Wirtschaft der Lebenden – zwei völlig verschiedene Geschichten desselben Volkes.

104. Aus landnahmezeitlichen Siedlungen sind sogenannte Grubenhäuser bekannt, teilweise in den Boden eingetiefte Wohnbauten mit einfacher Holzkonstruktion.

105. Solche Grubenhäuser deuten auf eine zumindest teilweise sesshafte Lebensweise hin und passen nur schlecht zum romantischen Bild des reinen Reiternomaden.

106. Heute geht die Forschung davon aus, dass die Ungarn schon vor der Landnahme eine halbnomadische Lebensweise pflegten, die Viehzucht mit Ackerbau verband.

107. Halbnomadismus bedeutet: Ein Teil der Bevölkerung wandert mit den Herden zwischen festen Weideplätzen, während Ackerbau und feste Stützpunkte gleichzeitig fortbestehen.

108. Funde von Sicheln, Mahlsteinen und verkohlten Getreidekörnern in landnahmezeitlichen Zusammenhängen belegen, dass tatsächlich Ackerbau betrieben wurde.

109. Damit korrigiert die Archäologie ein über Generationen gepflegtes, romantisches Bild des ausschließlich reitenden und plündernden Steppenkriegers – die Wirklichkeit war handfester und bodenständiger.

110. Die Keramik der Landnahmezeit, meist auf der langsam drehenden Töpferscheibe gefertigt und mit Wellenlinien verziert, gehört zu den häufigsten Siedlungsfunden überhaupt.

111. Keramik ist für die Archäologie ein wahrer Glücksfall, da sie kaum vergeht, in großen Mengen anfällt und sich regional wie zeitlich gut gliedern lässt.

112. Leider ähnelt die landnahmezeitliche Gebrauchskeramik stark der slawischen Keramik der Region, was ihre ethnische Zuordnung erheblich erschwert.

113. Das ist ein weiterer Beleg dafür, dass sich einwandernde und einheimische Bevölkerung im Alltag rasch annäherten und vermischten, fast unmerklich, Topf für Topf.

114. Zur materiellen Kultur der frühen Ungarn gehört auch das Handwerk, das sich in den Spuren von Schmieden, Gießern und Edelmetallverarbeitern niederschlägt.

115. Die kunstvollen Beschläge des Palmettenstils setzen erfahrene Werkstätten voraus, deren genaue Lage der Forschung bislang nur teilweise gelungen ist aufzuspüren.

116. Manche Forscher vermuten, solche Werkstätten seien an die Höfe der Stammesführer gebunden gewesen und hätten für deren Gefolgschaft produziert, gewissermaßen als frühmittelalterliche Manufakturen.

117. Die Verbreitung gleichartiger Beschläge über weite Gebiete des Karpatenbeckens lässt sich als Ausdruck eines gemeinsamen, von der Führungsschicht getragenen Geschmacks deuten.

118. Ein Sonderfall der Überlieferung sind die sogenannten Schatzfunde, absichtlich vergrabene oder schlicht verlorene Ansammlungen wertvoller Gegenstände.

119. Solche Funde, wie der berühmte Goldschatz von Nagyszentmiklós, werfen eigene Datierungs- und Zuordnungsprobleme auf, da ihr Fundzusammenhang oft im Dunkeln liegt.

120. Der Schatz von Nagyszentmiklós wird teils awarischer, teils bulgarischer, teils ungarischer Herkunft zugeschrieben – ein anschauliches Beispiel dafür, wie schwierig ethnische Deutungen sein können.

121. Solche Fälle zeigen: Selbst prachtvolle Einzelfunde dürfen nur mit Vorbehalt für historische Schlussfolgerungen herangezogen werden.

122. Die Geschichte der ungarischen Frühmittelalterarchäologie selbst ist eng mit der Entwicklung des nationalen Bewusstseins verflochten – eine Wissenschaft, die nicht immer neutral blieb.

123. Im 19. und frühen 20. Jahrhundert diente die Erforschung der Landnahmezeit häufig dem Ziel, die Eigenständigkeit und das hohe Alter der ungarischen Nation zu belegen.

124. In diesem politischen Klima wurden Funde nicht selten vorschnell als rein ungarisch gedeutet und in den Dienst eines nationalen Geschichtsbildes gestellt.

125. Die moderne Forschung bemüht sich, solche Vereinnahmungen zu vermeiden, und interpretiert Funde heute nüchterner und methodisch kontrollierter.

126. Sie betont, dass ethnische Identität ein vielschichtiges, wandelbares Phänomen ist, das sich keinesfalls einfach aus Grabbeigaben ablesen lässt.

127. Dieser Wandel der Sichtweise ist Teil einer allgemeinen Neubewertung des Verhältnisses von archäologischer Kultur und Volk.

128. Die Archäologie versteht sich heute weniger als Beweisinstanz für nationale Ursprungserzählungen, sondern vor allem als Mittel zur Rekonstruktion von Lebensweise, Wirtschaft und sozialer Ordnung.

129. Trotz aller methodischen Vorsicht erlaubt die Gesamtschau der Funde dennoch einige tragfähige Aussagen über die Frühzeit der Ungarn.

130. Erstens bestätigt die Archäologie, dass die landnahmezeitliche Kultur des Karpatenbeckens enge Wurzeln in der osteuropäischen Steppe besitzt.

131. Bewaffnung, Pferdegeschirr und Bestattungssitten verweisen eindeutig auf die Welt der eurasischen Reiternomaden.

132. Zweitens belegen die naturwissenschaftlichen Analysen, dass ein realer Zuzug von Menschen aus dem Osten tatsächlich stattfand und die Landnahme weit mehr war als ein bloß kultureller Vorgang.

133. Drittens zeigt die Archäologie, dass die einwandernden Ungarn auf eine zahlreiche einheimische Bevölkerung trafen, mit der sie sich rasch vermischten.

134. Viertens widerlegt der Befund der Siedlungen das Zerrbild des reinen Plünderernomaden und weist eine differenzierte, auch ackerbauliche Wirtschaft nach.

135. Fünftens macht das Nebeneinander reicher Reitergräber und einfacher Gräberfelder eine deutlich geschichtete Gesellschaft sichtbar.

136. Diese fünf Punkte bilden ein Gerüst, das durch schriftliche, sprachwissenschaftliche und genetische Befunde noch ergänzt und überprüft werden muss.

137. Denn die Archäologie kann zwar Lebensweise und Kontakte erhellen, doch über die Sprache der frühen Ungarn schweigen die Funde beharrlich.

138. Ein Steigbügel verrät, dass sein Träger ein Reiter war – nicht aber, welche Sprache dieser Reiter sprach oder welchem Volk er sich zugehörig fühlte.

139. Aus diesem Grund kann die archäologische Evidenz die anderen Quellengattungen niemals ersetzen, sondern nur mit ihnen zusammenwirken.

140. Die Frage nach den Ursprüngen der Ungarn lässt sich daher nur im Zusammenspiel von Archäologie, Schriftquellen, Sprachwissenschaft und Genetik beantworten.

141. Eine offene Frage der Forschung betrifft die genaue Datierung des Beginns der Wanderung und damit die Dauer des ungarischen Aufenthalts in den einzelnen Steppenräumen.

142. Da eindeutige Fundkomplexe für die frühen Etappen fehlen, beruhen die Zeitangaben überwiegend auf schriftlichen Quellen und Rückschlüssen, nicht auf harten Funden.

143. Strittig ist auch, wie stark die awarische Bevölkerung des Karpatenbeckens noch fortbestand, als die Ungarn eintrafen.

144. Manche Forscher rechnen mit einem nennenswerten awarischen Bevölkerungsrest, andere halten die awarische Tradition zu diesem Zeitpunkt für weitgehend erloschen.

145. Die archäologische Trennung spätawarischer und früher landnahmezeitlicher Funde ist nicht immer eindeutig, da sich die Lebensweisen schlicht zu ähnlich waren.

146. Auch das Verhältnis der landnahmezeitlichen Reitergräber zur breiteren Bjelo-Brdo-Kultur ist Gegenstand fortlaufender Diskussion.

147. Strittig bleibt, ob der Übergang zwischen beiden Gruppen einen sozialen Wandel, einen zeitlichen Ablauf oder beides zugleich abbildet.

148. Eine weitere offene Frage betrifft die Lokalisierung der in den Quellen genannten Gebiete Levedia und Etelköz, für die archäologische Belege bislang schlicht fehlen.

149. Hier zeigt sich exemplarisch, dass schriftliche Überlieferung und Bodenfunde nicht immer zur Deckung gebracht werden können, so sehr man es sich auch wünschen mag.

150. Die jüngere Forschung hat zudem darauf hingewiesen, dass nicht jeder Fund mit ungarischer Prägung zwangsläufig von ethnischen Ungarn stammen muss.

151. Auch Angehörige unterworfener oder verbündeter Gruppen konnten die Sachkultur der herrschenden Schicht übernehmen und ihre Toten nach deren Sitte bestatten.

152. Damit kehrt die grundsätzliche methodische Mahnung wieder, die am Anfang dieses Kapitels stand: Funde sind keine unmittelbaren Volkszeugnisse.

153. Trotz dieser Einschränkungen bleibt die archäologische Evidenz unverzichtbar, denn sie liefert die einzige umfangreiche und stetig wachsende Quellengruppe zur ungarischen Frühgeschichte.

154. Jede neue Ausgrabung kann das Bild ergänzen, verschieben oder in Teilen korrigieren – der Forschungsstand bleibt grundsätzlich vorläufig, fast wie eine Baustelle, die nie ganz fertig wird.

155. Besonders die naturwissenschaftlichen Verfahren der Isotopen- und Erbgutanalyse haben die Frühmittelalterarchäologie in den vergangenen Jahrzehnten regelrecht umgewälzt.

156. Sie erlauben Aussagen über einzelne Individuen, ihre Herkunft, Verwandtschaft und Lebensweise, die mit den klassischen Methoden allein schlicht unerreichbar waren.

157. Dadurch ist die Archäologie der Landnahmezeit zu einer hochgradig interdisziplinären Wissenschaft geworden.

158. Sie verbindet die klassische Fundauswertung mit Anthropologie, Geochemie, Genetik und historischer Quellenkritik zu einem ungewöhnlich vielseitigen Methodenbündel.

159. Das Ergebnis ist ein zunehmend differenziertes Bild, das einfache Erzählungen von einem geschlossenen Eroberervolk endgültig ablöst.

160. An ihre Stelle tritt die Vorstellung eines vielschichtigen, aus verschiedenen Bestandteilen zusammengesetzten Verbandes, der sich erst im Karpatenbecken endgültig formte.

161. Die archäologische Evidenz zeigt somit nicht einen fertigen Volkskörper, der geschlossen aus dem Osten einwanderte, sondern einen Prozess der Vermischung und Neubildung.

162. Genau dieser Prozess ist mit dem Begriff der Ethnogenese gemeint – der Herausbildung eines Volkes aus unterschiedlichen Wurzeln, wie ein Baum, der aus mehreren ineinander verwachsenen Stämmen erwächst.

163. Die Funde belegen für diese Ethnogenese sowohl die östliche, steppennomadische Komponente als auch die einheimische Komponente des Karpatenbeckens.

164. Sie machen sichtbar, dass das ungarische Volk des Mittelalters das Ergebnis eines Zusammentreffens war und nicht das Produkt einer einzigen, geschlossenen Wanderung.

165. Damit fügt sich die archäologische Evidenz in das übergeordnete Thema dieses Buchabschnitts ein, der nach Frühmittelalter und Ethnogenese fragt.

166. Die folgenden Abschnitte werden die hier gewonnenen Befunde mit den schriftlichen, sprachlichen und genetischen Zeugnissen abgleichen.

167. Erst dieser Abgleich kann zeigen, wo sich die verschiedenen Quellengattungen bestätigen und wo sie einander widersprechen.

168. Die Archäologie liefert dazu das materielle Fundament, auf dem die übrigen Argumente überhaupt erst aufbauen können.

169. Sie ist gewissermaßen der Boden, aus dem die Geschichte der frühen Ungarn im wörtlichen wie im übertragenen Sinne ausgegraben wird.

170. Festzuhalten bleibt: Die Funde liefern keine endgültigen Antworten, grenzen aber den Spielraum der möglichen Antworten verlässlich ein.

171. Sie schließen bestimmte ältere Vorstellungen aus, etwa die eines völlig menschenleeren Karpatenbeckens oder einer rein kulturellen Landnahme ohne realen Zuzug.

172. Zugleich eröffnen sie neue Fragen, die ohne die naturwissenschaftlichen Methoden der Gegenwart gar nicht hätten gestellt werden können.

173. Die Erforschung der ungarischen Frühgeschichte bleibt daher ein offenes, dynamisches Feld, in dem archäologische Neufunde regelmäßig für Bewegung sorgen.

174. Wer die Ursprünge der Ungarn verstehen will, muss die Sprache der Funde lesen lernen – ohne ihr mehr abzuverlangen, als sie zu sagen vermag.

175. Die archäologische Evidenz zeigt einen Reiterverband mit tiefen Wurzeln in der eurasischen Steppe, der im Karpatenbecken auf eine ältere, zahlreiche Bevölkerung traf.

176. Sie zeigt eine geschichtete Gesellschaft, eine gemischte Wirtschaft aus Viehzucht und Ackerbau sowie weitreichende Handelsverbindungen bis tief nach Asien und Skandinavien hinein.

177. Und sie zeigt vor allem, dass die Entstehung des ungarischen Volkes ein zusammengesetzter Vorgang war, dessen einzelne Stränge die Forschung bis heute zu entwirren versucht.

178. Damit ist der Rahmen abgesteckt, innerhalb dessen die schriftlichen Quellen, die Sprachwissenschaft und die genetischen Studien ihre eigenen Beiträge leisten werden.

179. Diese Beiträge sind Gegenstand der nun folgenden Abschnitte.

180. Die archäologische Evidenz bleibt dabei stets der Prüfstein, an dem sich jede aus anderen Quellen gewonnene These zu bewähren hat.