4-1-3 Geschichte Ungarns lang

1. A pogány magyarok vallási élete kevésbé tanokból, mint inkább közösen végzett cselekedetekből állt.

2. Az ókori magyar vallásosság középpontjában nem egy tanhoz való hűség állt, hanem a helyesen végrehajtott rítus.

3. A rítus egy meghatározott, ismétlődő cselekvéssorozat, amelynek célja a kapcsolat megteremtése a felsőbb erőkkel, illetve a világ rendjének megerősítése.

4. Az írás nélküli vallásokban, mint például az ókori magyar vallásban, a rítus hordozta azt a vallási tudást, amelyet egyébként könyvekben rögzítettek volna.

5. Az állandó ismétlés révén a rítus biztosította a hagyomány továbbélését egyik generációtól a másikig.

6. A magyarok rituáléi mind az év menetét, mind az egyén életének fordulópontjait kísérték.

7. E szokások rekonstruálása nehéz, mert a források a dátumokról és a menetrendről nagyrészt hallgatnak.

8. Az, amit tudunk, krónikások szórványos feljegyzésein, nyelvösszehasonlításon, néprajzon és a rokon sztyeppei népekkel való összehasonlításon alapul.

9. A magyarok életének éves ritmusát félnomád, állattenyésztő életmódjuk határozta meg, és nem kizárólag a szántóföldi gazdálkodás ritmusa.

10. Az év meghatározó fordulópontjai a csordák életéből és a legelők váltakozásából adódtak.

11. Tavasszal a csordákat a friss legelőkre hajtották, ősszel pedig visszatértek a védett téli táborokba.

12. Ez a két fordulópont, a tavasz és az ősz, valószínűleg az év legfontosabb ünnepi időszakai voltak.

13. A tavaszi ünnep a természet újjáéledését, a legeltetési év kezdetét és a termékenység reményét ünnepelte.

14. Az őszi ünnep a nyájak gyarapodásáért való hálaadás és a télre való felkészülés jegyében telt.

15. Ezeken az alkalmakon áldozatokat mutattak be, közös étkezéseket tartottak, és rítusokat hajtottak végre az emberek és az állatok jólétéért.

16. A napfordulók és a nap- és éjszaka egyenlőségei is befolyásolhatták az ünnepi naptárat.

17. A téli napforduló a fény visszatérésével, valamint a nyári napforduló a nap erejének csúcspontjával kiváló alkalmat nyújtott ünneplésre.

18. A holdciklus feltehetően az ünnepi napok pontosabb meghatározását szolgálta az évszakokon belül.

19. A pogány év pontos felosztásáról és a hónapok neveiről azonban csak kevés biztos információ áll rendelkezésre.

20. A hónapok mai magyar elnevezései nagyrészt újabb eredetűek, és kevés információt nyújtanak a pogány korról.

21. Az egyes régi hónapnevek, amelyek természeti jelenségekre utalnak, azonban megőrizhetik az ősi időszámítás maradványait.

22. Az éves ünnepek mellett voltak olyan, különleges alkalmakhoz kötődő rituálék is, amelyek nem voltak rögzített időponthoz kötve.

23. Ilyen alkalmak voltak például a hadjáratra való indulás, a zsákmányt hozó visszatérés, egy szövetség megkötése vagy egy fenyegető veszély.

24. Egy hadjárat előtt áldozatokkal és jóslással igyekeztek elnyerni a hatalmak kegyét és biztosítani a kedvező kimenetelt.

25. A táltos vagy egy másik jós megkérdezte a jeleket, hogy a tervezett hadjárat sikerrel jár-e.

26. Elterjedt módszer volt a lapocka-jóslás, amelynek során a felhevített állatcsont repedéseit értelmezték.

27. Ha a jóslat kedvezőtlen volt, elhalaszthatták az indulást, vagy megváltoztathatták a tervet.

28. A győztes visszatérés után hálaáldozatot mutattak be, és a zsákmány egy részét a hatalmaknak szentelték.

29. Szinte minden rituálé középpontjában az áldozat állt, mint a felsőbb hatalmakkal való kapcsolat legfontosabb formája.

30. Az áldozat az ajándékozás gondolatán alapult, amellyel a hatalmakat tisztelték, megnyugtatták vagy viszonzásra ösztönözték.

31. A legértékesebb és legjelentősebb áldozati állat a ló volt, amely aláhúzta az esemény magas rangját.

32. A lóáldozatot nagy ünnepségekre, nemes harcosok temetéseire és ünnepélyes szövetségek megkötésére tartogatták.

33. Emellett szarvasmarhákat, juhokat és más háziállatokat is feláldoztak, az alkalomtól és az áldozó anyagi helyzetétől függően.

34. Az áldozati állatot rituálisan levágták, a vérét és bizonyos testrészeit pedig az erőknek szánták.

35. Gyakran a vérét, a csontjait és a szőrét ajánlották fel az égnek vagy a szellemeknek.

36. A koponyát és a lábcsontokat a szőrrel együtt egy rúdra állíthatták, vagy a szent helyen letették.

37. Az áldozati állat húsát megfőzték vagy megsütötték, és az összegyűlt közösség közösen fogyasztotta el.

38. Ez az áldozati lakoma jelentette az ünnep csúcspontját, és összekötötte a résztvevőket egymással és az erőkkel.

39. A közös étkezés és ivás során valósult meg az élők közössége a tisztelt erőkkel.

40. Az állatáldozatok mellett tejet, italt, gabonát és értékes tárgyakat is felajánlottak.

41. Elterjedt szokás volt, hogy az étel és ital első részét az erőknek szentelték, mielőtt maguk is fogyasztották volna.

42. Az ital egy cseppjét vagy az első falatot a tűznek, a földnek vagy a hely szellemének adták.

43. Az ilyen apró ajándékok áthatották a mindennapokat, és a nagy ünnepekon kívül is fenntartották a kapcsolatot az erőkkel.

44. Az ital felajánlása, a tej, bor vagy más ital kiöntése különösen elterjedt áldozati forma volt.

45. Ünnepi alkalmakkor az italt a földre, a tűzbe vagy az ég felé öntötték.

46. A nagy áldozatok és ünnepek a szent helyeken, ligetekben, forrásoknál, dombokon és különleges fáknál zajlottak.

47. Mivel nem voltak állandó templomok, az ünnepi helyszín egyben gyülekezőhely és szabadtéri szentély is volt.

48. A közösség ott gyűlt össze, hogy az áldozatot, az étkezést, az éneklést, a táncot és a versenyeket egy ünneppé egyesítse.

49. Az éneklés központi szerepet játszott, mivel abban éltek fel az erők meghívása és az ősök emléke.

50. Az ünnepi énekekben feltehetően az ősök tetteit és a nemzetség származását dicsőítették.

51. Az ilyen hősi dalok összekapcsolták a vallási ünnepséget a közös történelem megőrzésével.

52. A tánc számos szertartást kísért, és arra is szolgálhatott, hogy az ember emelkedett vagy elragadtatott állapotba kerüljön.

53. A ritmikus, fokozódó táncok elősegítették a közösségi érzést és a kapcsolatot a láthatatlan világgal.

54. Bizonyos rítusok során a tánc a táltos számára eszközként szolgált a transzba való belépéshez és a szellemi utazáshoz.

55. A dobolás és bizonyos hangszerek monoton hangja is hozzájárult az ünnepi és kultikus hangulathoz.

56. A nagy ünnepségekhez olyan versenyek tartoztak, mint a birkózás, a lovaglás, az íjászat és a futóversenyek.

57. Az ilyen versenyek nem csupán szórakozást jelentettek, hanem a férfiak harci képességeit is próbára tették.

58. A rituális versenyen elért győzelem egyszerre jelenthetett jó előjelet és a hatalmak kegyének jelét is.

59. A lóversenyek – a ló nagy jelentőségére való tekintettel – feltehetően különleges vallási jelentőséget hordoztak magukban.

60. Így az ünnepen összefonódott a vallási tisztelet, a társadalmi élet és a harci gyakorlat.

61. A törzsszövetség nagy gyűlései valószínűleg ilyen ünnepekhez és áldozatokhoz kapcsolódtak.

62. Ezeken a tanácskozás, az igazságszolgáltatás és a kultusz egyesültek egy, a szövetség egységét erősítő eseményben.

63. Az ilyen találkozókon bemutatott közös áldozat megerősítette a szövetséges törzsek összetartozását.

64. Különleges rituális forma volt a vérszerződés, amellyel a szövetségeket ünnepélyesen pecsételték meg.

65. A krónikások beszámolója szerint az úgynevezett vérszerződés során a törzsfőnökök felvágták az ereiket, és összefolyatták a vérüket.

66. A kevert vért, amelyet gyakran borral kevertek össze, a résztvevők megitták a megingathatatlan hűség jeleként.

67. A hét törzsfőnök által kötött, hagyományokban fennmaradt vérszerződés a magyar törzsszövetség rituális alapító aktusának számít.

68. Vitatható, hogy ez a szerződés a hagyományokban fennmaradt formában valóban megtörtént-e, de az alapjául szolgáló szokás a sztyepp népek körében jól dokumentált.

69. A vérszerződés jól mutatja, milyen szorosan összefonódott a rituális végrehajtás és a politikai kötelék a pogány társadalomban.

70. A vér megosztása szent jelleget kölcsönzött a szövetségnek, amelyet természetfeletti erők garantáltak.

71. A rítus és a jog hasonló összekapcsolódása látható az ég és a fegyverek nevére tett ünnepélyes esküben is.

72. Különösen ünnepélyes eskük alkalmával fel lehetett vágni egy kutyát vagy farkast, amelynek sorsát az esküszegő magára vonta.

73. Ez a rítus a megidézett erők büntető hatalmát hívta le a hűtlenre.

74. A külföldi hatalmakkal kötött békeszerződéseket és egyéb megállapodásokat is ilyen rítusokkal erősítették meg.

75. A szertartások a megállapodásoknak olyan kötelező érvényt biztosítottak, amely túlmutatott a puszta szóadást.

76. Kiemelt helyet foglaltak el azok a rituálék, amelyek az egyén életének fordulópontjain kísérték őt.

77. Gyermek születésekor szokásokkal igyekeztek megvédeni az újszülöttet a káros szellemektől és a gonosz tekintettől.

78. Az anyát és a gyermeket védőjelekkel, amulettekkel és varázsigékkel vették körül, hogy elhárítsák a bajt.

79. A névadás jelentős cselekménynek számított, mert a nevet az ember lényének és sorsának részének tekintették.

80. Egyes nevek állatoktól, növényektől vagy tulajdonságoktól származtak, és céljuk az volt, hogy a gyermeknek azok erejét adják.

81. A fiatal férfi belépése a harcosok világába feltehetően próbákkal és beavatási rítusokkal járt együtt.

82. Az ilyen rítusok megerősítették az új szerepet, és felvették a fiatalembert a harcképes férfiak közösségébe.

83. Csak a próba sikeres teljesítése után tekintették a fiatal férfit a harcosok teljes jogú tagjának.

84. A házasságkötés egyszerre volt vallási, jogi és társadalmi aktus, amely két nemzetséget egyesített.

85. Elterjedt gyakorlat volt a menyasszonyvásárlás, amelynek során a vőlegény családja ajándékot adott a menyasszony családjának.

86. A menyasszony rituális elrablását is említik a rokon népek hagyományai, és lehetséges, hogy a magyaroknál is előfordult.

87. Az esküvő áldozatot, ünnepi lakomát, éneket és táncot ötvözött egy gyakran több napig tartó ünnepségbe.

88. Az esküvő bizonyos rítusainak célja a pár termékenységének és az új kapcsolat boldogulásának biztosítása volt.

89. A legünnepélyesebb és legkiterjedtebb szertartást egy ember halála igényelte.

90. A temetést olyan szertartások kísérték, amelyeknek célja az volt, hogy a halott számára egyengessék az utat a túlvilágba.

91. A halottnak fegyvereket, ékszereket, szerszámokat és élelmet tettek a sírba a túlvilági életéhez.

92. A nemes harcosnak gyakran feláldozták a lovát, amelynek a túlvilágba vezető útján kellett volna vinni őt.

93. Gyakran csak a ló egyes részeit tették a halott mellé, nevezetesen a koponyát és a lábcsontokat a szőrzettel együtt.

94. A halottért való siratást hangos harci kiáltásokkal adták elő, talán kifejezetten erre a célra kijelölt siratók által.

95. A halotti lakoma, amelyen a gyászolók együtt ettek és ittak, összekötötte az élőket az elhunyttal.

96. A halál utáni meghatározott napokon, valamint a későbbi években is megismételték az emlékezést ajándékokkal és étkezésekkel.

97. Ezek az ismétlődő halotti megemlékezések fenntartották a kapcsolatot az élők és az ősök között.

98. Így az év és az élet folyamán sűrű rítushálózat húzódott, amely áthatotta az egész létezést.

99. Sok rítus visszatérő célja a káros erők és a bajt hozó szellemek elhárítása volt.

100. Féltek a gonosz tekintettől, a rossz szavaktól és az ellenséges varázslatoktól, amelyek ellen védelmi rítusokat alkalmaztak.

101. Bizonyos cselekedetek, színek, tárgyak és varázsigék hatékonynak számítottak az emberekre és az állatokra leselkedő bajok elhárításában.

102. Főként a nyájakat igyekeztek rítusokkal megóvni a járványoktól, a ragadozóktól és a gonosz varázslatoktól.

103. A legelőre tereléskor egyes helyeken a jószágot füstön keresztül vagy tüzek között hajtották át, hogy megtisztítsák.

104. A tüzet ekkor tisztító és védő erőnek tekintették, amely elűzte a betegségeket és a gonosz szellemeket.

105. Az ilyen tűzzel és füsttel végzett tisztító szertartásokról számos rokon népnél is vannak feljegyzések.

106. A lakóhelyek és istállók bizonyos fűszernövényekkel való füstölése is a káros hatások elhárítását szolgálta.

107. Sok ilyen védelmi cselekményt varázsigék kimondásával kísértek.

108. A kimondott szó erejébe vetett hit biztosította a varázsigék rituális hatékonyságát.

109. Az áldó varázsigéknek szerencsét és boldogulást kellett hozniuk, az átkoknak pedig csapást kellett hozniuk az ellenségekre.

110. Az ilyen varázsigéket szájhagyomány útján adták át, és pontosan meghatározott helyzetekben mondták el őket.

111. A néprajztudomány úgy véli, hogy az ilyen mondások maradványait felismeri a későbbi gyógyító és áldó formulákban.

112. Sok rítus fontos eleme volt a rituális tisztaság, amelyet a hatalmakkal való találkozás előtt meg kellett őrizni.

113. Bizonyos cselekedetek, ételek vagy állapotok tisztátalannak számítottak, és azokat a kultusz előtt el kellett kerülni vagy meg kellett engesztelni.

114. A vízzel való mosakodás, valamint a tűzön vagy füstön való átlépés a tisztaság helyreállítását szolgálta.

115. Aki megsértette a tisztasági szabályokat, magát és a közösséget is a hatalmak haragjának tette ki.

116. Az ilyen előírások betartása ezért komoly vallási és társadalmi kötelesség volt.

117. A magyar tisztasági előírások pontos alakjáról természetesen kevés biztos információ maradt fenn.

118. A nagy szertartások lebonyolításában a törzs- vagy nemzetségfőnek vezető szerep jutott.

119. A fejedelem és a vezetők irányították a fontos áldozatokat, és megtestesítették a közösség kapcsolatát az éggel.

120. Emellett a táltos és más jártas személyek is közreműködtek a jóslásban, a gyógyításban és bizonyos szertartásokban.

121. Hiányzott azonban egy szilárd, a világi hatalomtól elkülönült papság, saját hierarchiával.

122. A vallási és a politikai vezetés nagyrészt ugyanazon kezekben volt.

123. Ez az összekapcsolódás a nagy ünnepeknek egyszerre uralkodói és kultikus jelentőséget kölcsönzött.

124. Az ünnepen a közösség nemcsak a hatalmakhoz fűződő viszonyát erősítette meg, hanem belső rendjét is.

125. Az étkezésnél az ülésrend, az áldozatok sorrendje és a szertartásban betöltött szerepek tükrözték a résztvevők rangját.

126. Így az ünnep a társadalmi felépítés tükröződése és megerősítése is volt.

127. Egy nagy ünnep időbeli lefolyását csak nagyvonalakban lehet rekonstruálni.

128. Valószínűleg a közösség szent helyen való összegyűlésével és az áldozat előkészítésével kezdődött.

129. Ezt követte az áldozat bemutatása, az erők megidézése és az ajándékok szétosztása.

130. Ezután következett a közös étkezés, énekkel, tánccal és italosztással kísérve.

131. A zárást gyakran versenyek, játékok, valamint a régi hagyományok elmesélése vagy éneklése jelentette.

132. Az ilyen ünnepségek több napon át is elhúzódhattak, mielőtt a közösség újra szétvált.

133. A pontos sorrend és időtartam természetesen az alkalomtól, a helyszíntől és az ünnep jelentőségétől függően változott.

134. A magyarok vallási elképzelései és rítusai nem voltak elszigetelve szomszédaikétól.

135. A hosszú sztyeppekori időszak alatt átvettek egyes szokásokat az iráni, török és kaukázusi népektől.

136. Így a magyar ünnepi naptár feltehetően olyan vonásokat mutat, amelyek a sztyeppék általános szokásainak hátterére vezethetők vissza.

137. A Kárpát-medencében a magyarok részben keresztény hitre tért lakossággal találkoztak, akiknek saját ünnepeik és szokásaik voltak.

138. Ez a kapcsolat előkészítette a pogány ünnepek későbbi keresztény szokásokkal való átfedését.

139. A kereszténység felvételével a pogány rítusok éles ellentétbe kerültek az új renddel.

140. A keresztény uralkodók és egyháziak tiltott babonaként harcoltak az áldozatok, a jóslás és a pogány ünnepek ellen.

141. A korai keresztény királyság törvényei kifejezetten a forrásoknál, fáknál és köveknél bemutatott áldozatok ellen irányultak.

142. A pogány ünnepeken való részvételt és a jósok megkeresését büntetéssel sújtották.

143. A pogány éves ünnepek helyébe a keresztény egyházi év ünnepei léptek.

144. Az egyház sok esetben szándékosan az ősi pogány ünnepek időpontjaira tűzte ki saját ünnepeit.

145. Ezáltal átvehette a megszokott ünnepi időszakokat, és új, keresztény tartalommal tölthette meg őket.

146. Így a tavaszi és őszi szokások összekapcsolódtak a húsvéttal, a pünkösddel és az őszi szentek ünnepeivel.

147. Ily módon számos rituális cselekmény keresztény jelleggel fennmaradt a néphagyományban.

148. A betakarítási szokások, a tűzszertartások és a népi év körbejárásai megőrizték az ősi pogány ünnepek vonásait.

149. A későbbi évszázadok néprajztudománya összegyűjtötte ezeket a szokásokat, és igyekezett feltárni bennük a régi rétegeket.

150. Különösen a napforduló idején végzett tűzszertartásokat tekintik a kereszténység előtti ünnepek lehetséges visszhangjainak.

151. A tél elűzésére és a tavasz üdvözlésére szolgáló szokásokat is ebbe a régi rétegbe sorolják.

152. Az ilyen értelmezéseket azonban óvatosan kell kezelni, mivel a pogány és a keresztény örökség elválaszthatatlanul összefonódott.

153. A pogány ünnepi naptár rekonstruálása ezért sok tekintetben bizonytalan és ideiglenes marad.

154. Biztosnak tűnik az ünnepek szoros kapcsolata az állattenyésztés éves ciklusával és az élet fordulópontjaival.

155. Bizonyosnak tűnik továbbá az áldozat, a közös étkezés és az italosztás központi szerepe is.

156. Kevésbé bizonyosak a pontos időpontok, az ünnepek nevei és a lebonyolításuk részletei.

157. Ez a bizonytalanság a szóbeli hagyományból és a kereszténység általi alapos kiszorításból fakad.

158. A források inkább a tiltott szertartásokról számolnak be, mint azok jelentéséről és eredeti formájáról.

159. Emiatt a pogány ünnepek képe szükségszerűen hiányos marad.

160. Ennek ellenére alapvető jellegüket bizonyos biztonsággal meg lehet határozni.

161. Az ünnepek összekapcsolták az erők imádatát a közösség megerősítésével és a rend megerősítésével.

162. Szervezték az időt, értelmet adtak az élet fordulópontjainak, és támaszt nyújtottak egy bizonytalannak érzett világban.

163. A közös áldozatban és lakomában a közösség a felsőbb erők védelme alatt egységként érezte magát.

164. A rítus helyreállította a megzavart rendet, és biztosította az egyensúlyt az ember és a láthatatlan világ között.

165. Ebben a funkcióban rejlik az ókori magyar rituálék és ünnepségek mélyebb értelme.

166. Ezek egy vándorló, harcos és állattenyésztő életmódhoz igazodtak.

167. Ritmusuk a nyájakat, az évszakokat és a lovas harcosok feladatait követte.

168. Az letelepedett életmódra és a keresztény hitre való áttéréssel ezek az ünnepek elvesztették alapját.

169. Az áldozat helyébe a keresztény ima lépett, a pogány ünnep helyébe pedig az egyházi ünneplés.

170. A régi rítusok csak rejtett örökségként maradtak fenn a népszokásokban, már nem pedig élő vallásként.

171. Eredeti jelentésük elhalványult, miközben külső formájuk beépült a keresztény évbe.

172. A népi szokásokban fennmaradt töredékekből és a szomszédos népek tanúságaiból állítja össze a kutatás az elveszett képet.

173. Megmarad egy olyan vallás képe, amely kevésbé gondolkodott szentjeiről, mint inkább ünnepelte őket.

174. Az ünnepen, az áldozatban és a táncban közvetlenül megtapasztalhatóvá vált a kapcsolat az erőkkel.

175. Ez a megtapasztalhatóság adta a pogány rítusok erejét, és egyúttal a tilalommal szembeni sebezhetőségüket is.

176. Hiszen ami nem írásban, hanem csak cselekvésben élt, az a cselekvés tilalmával gyorsan elveszhetett.

177. E rítusok megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy felmérhessük a keresztényesítés mélyreható hatását.

178. Csak ennek fényében válik világossá, mennyire megváltoztatta a megtérés az élet megszokott ritmusát.

179. A magyarok ünnepei és áldozati rítusai kereszténység előtti örökségük lényeges részét képezik.

180. Olyan hitvilágot mutatnak be, amely a közös gyakorlásban élt, és a keresztényesítéssel fokozatosan elhallgatott.

1. Das religiöse Leben der heidnischen Ungarn bestand weniger aus Lehrsätzen als aus gemeinsam vollzogenen Handlungen.

2. Nicht das Bekenntnis zu einer Lehre, sondern der richtig ausgeführte Ritus stand im Mittelpunkt der altungarischen Frömmigkeit.

3. Ein Ritus ist eine festgelegte, sich wiederholende Handlungsfolge, die eine Verbindung zu den höheren Mächten herstellen oder die Ordnung der Welt bekräftigen soll.

4. In schriftlosen Religionen wie der altungarischen trug der Ritus das religiöse Wissen, das sonst in Büchern festgehalten worden wäre.

5. Durch die immer gleiche Wiederholung sicherte das Ritual den Fortbestand der Überlieferung von einer Generation zur nächsten.

6. Die Rituale der Magyaren begleiteten sowohl den Lauf des Jahres als auch die Wendepunkte im Leben des Einzelnen.

7. Die Rekonstruktion dieser Bräuche ist schwierig, weil die Quellen über Termine und Abläufe weitgehend schweigen.

8. Was man weiß, beruht auf vereinzelten Notizen der Chronisten, auf Sprachvergleich, Volkskunde und dem Vergleich mit verwandten Steppenvölkern.

9. Der Jahreslauf der Magyaren war von ihrer halbnomadischen, viehzüchtenden Lebensweise bestimmt und nicht vom Rhythmus des Ackerbaus allein.

10. Die entscheidenden Wendepunkte des Jahres ergaben sich aus dem Leben der Herden und dem Wechsel der Weidegründe.

11. Im Frühjahr trieb man das Vieh auf die frischen Weiden, im Herbst kehrte man in die geschützten Winterlager zurück.

12. Diese beiden Wendepunkte, Frühjahr und Herbst, dürften die wichtigsten Festzeiten des Jahres gewesen sein.

13. Das Frühjahrsfest feierte das Wiedererwachen der Natur, den Beginn des Weidejahres und die Hoffnung auf Fruchtbarkeit.

14. Das Herbstfest stand im Zeichen des Dankes für die Mehrung der Herden und der Vorbereitung auf den Winter.

15. Zu diesen Anlässen brachte man Opfer dar, hielt gemeinsame Mahlzeiten und vollzog Riten für das Gedeihen von Mensch und Vieh.

16. Auch die Sonnenwenden und die Tagundnachtgleichen könnten den Festkalender mitgeprägt haben.

17. Die Wintersonnenwende mit der Wiederkehr des Lichtes und die Sommersonnenwende mit dem Höhepunkt der Sonnenkraft boten sich als Festzeiten an.

18. Der Mondlauf diente vermutlich der genaueren Festlegung der Festtage innerhalb der Jahreszeiten.

19. Über die genaue Einteilung des heidnischen Jahres und die Namen der Monate ist jedoch nur wenig Sicheres bekannt.

20. Die heutige ungarische Bezeichnung für die Monate ist großenteils jüngeren Ursprungs und gibt wenig Aufschluss über die heidnische Zeit.

21. Einzelne alte Monatsnamen, die sich auf Naturvorgänge beziehen, könnten jedoch Reste der alten Zeiteinteilung bewahren.

22. Neben den Jahresfesten gab es Rituale aus besonderem Anlass, die nicht an einen festen Termin gebunden waren.

23. Solche Anlässe waren der Aufbruch zu einem Kriegszug, die Rückkehr mit Beute, der Abschluss eines Bündnisses oder eine drohende Gefahr.

24. Vor einem Kriegszug suchte man durch Opfer und Wahrsagung die Gunst der Mächte und einen günstigen Ausgang zu sichern.

25. Der táltos oder ein anderer Kundiger befragte die Zeichen, ob der geplante Zug Erfolg verspreche.

26. Eine verbreitete Methode war die Schulterblattschau, bei der man die Risse in einem erhitzten Tierknochen deutete.

27. Fiel das Vorzeichen ungünstig aus, konnte der Aufbruch verschoben oder das Vorhaben geändert werden.

28. Nach der siegreichen Rückkehr brachte man Dankopfer dar und teilte einen Teil der Beute den Mächten zu.

29. Im Mittelpunkt fast aller Rituale stand das Opfer als wichtigste Form der Verbindung mit den höheren Mächten.

30. Das Opfer beruhte auf dem Gedanken der Gabe, mit der man die Mächte ehrte, besänftigte oder zu einer Gegengabe bewog.

31. Das kostbarste und bedeutendste Opfertier war das Pferd, das den hohen Rang des Anlasses unterstrich.

32. Das Pferdeopfer war großen Festen, Begräbnissen vornehmer Krieger und feierlichen Bündnissen vorbehalten.

33. Daneben opferte man Rinder, Schafe und andere Haustiere, je nach Anlass und Vermögen der Opfernden.

34. Das Opfertier wurde rituell geschlachtet, wobei Blut und bestimmte Teile den Mächten zugedacht waren.

35. Häufig brachte man dem Himmel oder den Geistern das Blut, die Knochen und das Fell dar.

36. Der Schädel und die Beinknochen samt Fell konnten an einer Stange aufgerichtet oder am heiligen Ort niedergelegt werden.

37. Das Fleisch des Opfertieres wurde gekocht oder gebraten und von der versammelten Gemeinschaft gemeinsam verzehrt.

38. Dieses Opfermahl bildete den Höhepunkt des Festes und verband die Teilnehmer untereinander und mit den Mächten.

39. Im gemeinsamen Essen und Trinken vollzog sich die Gemeinschaft der Lebenden mit den verehrten Kräften.

40. Neben Tieropfern brachte man auch Gaben von Milch, Trank, Getreide und kostbaren Gegenständen dar.

41. Ein verbreiteter Brauch war es, den ersten Teil von Speise und Trank den Mächten zu weihen, ehe man selbst genoss.

42. Einen Tropfen des Trankes oder den ersten Bissen gab man dem Feuer, der Erde oder dem Geist des Ortes.

43. Solche kleinen Gaben durchzogen den Alltag und hielten die Verbindung zu den Mächten auch außerhalb der großen Feste aufrecht.

44. Die Trankspende, das Ausgießen von Milch, Wein oder anderem Getränk, war eine besonders verbreitete Opferform.

45. Bei feierlichen Anlässen goss man den Trank auf die Erde, ins Feuer oder gegen den Himmel.

46. Die großen Opfer und Feste fanden an den heiligen Orten statt, an Hainen, Quellen, Hügeln und besonderen Bäumen.

47. Da feste Tempel fehlten, war der Festplatz zugleich Versammlungsort und Heiligtum unter freiem Himmel.

48. Die Gemeinschaft versammelte sich dort, um Opfer, Mahl, Gesang, Tanz und Wettkämpfe zu einem Fest zu verbinden.

49. Der Gesang spielte eine zentrale Rolle, da in ihm die Anrufung der Mächte und die Erinnerung an die Ahnen lebendig wurden.

50. In den Festgesängen wurden vermutlich die Taten der Vorfahren und die Herkunft des Geschlechts besungen.

51. Solche Heldenlieder verbanden die religiöse Feier mit der Bewahrung der gemeinsamen Geschichte.

52. Der Tanz begleitete viele Riten und konnte dazu dienen, in einen gehobenen oder entrückten Zustand zu gelangen.

53. Rhythmische, sich steigernde Tänze förderten das Gemeinschaftsgefühl und die Verbindung zur unsichtbaren Welt.

54. Bei manchen Riten diente der Tanz dem táltos als Mittel, in die Trance und die Geisterreise einzutreten.

55. Auch das Trommeln und der monotone Klang bestimmter Instrumente unterstützten die festliche und kultische Stimmung.

56. Wettkämpfe wie Ringen, Reiten, Bogenschießen und Wettrennen gehörten zu den großen Festen.

57. Solche Wettkämpfe waren nicht bloß Vergnügen, sondern erprobten die kriegerische Tüchtigkeit der Männer.

58. Der Sieg in einem rituellen Wettkampf konnte zugleich als gutes Vorzeichen und als Zeichen der Gunst der Mächte gelten.

59. Pferderennen besaßen wegen der hohen Bedeutung des Pferdes vermutlich einen besonderen religiösen Beiklang.

60. Auf diese Weise verbanden sich beim Fest religiöse Verehrung, gesellschaftliches Leben und kriegerische Übung.

61. Die großen Versammlungen des Stämmebundes waren wahrscheinlich mit solchen Festen und Opfern verknüpft.

62. In ihnen vereinten sich Beratung, Rechtsprechung und Kult zu einem die Einheit des Verbandes stärkenden Ereignis.

63. Das gemeinsame Opfer an einem solchen Treffen bekräftigte die Zusammengehörigkeit der verbündeten Stämme.

64. Eine besondere rituelle Form war der Blutschwur, mit dem Bündnisse feierlich besiegelt wurden.

65. Nach dem Bericht der Chronisten ritzten sich die Stammesführer beim sogenannten Blutvertrag die Adern und ließen ihr Blut zusammenfließen.

66. Das vermischte Blut, oft mit Wein verbunden, tranken die Beteiligten als Zeichen unverbrüchlicher Treue.

67. Der überlieferte Blutvertrag der sieben Stammesführer gilt als ritueller Gründungsakt des ungarischen Stämmebundes.

68. Ob dieser Vertrag in der überlieferten Form stattfand, ist umstritten, doch der zugrunde liegende Brauch ist für Steppenvölker gut bezeugt.

69. Der Blutschwur zeigt, wie eng ritueller Vollzug und politische Bindung in der heidnischen Gesellschaft verflochten waren.

70. Das Teilen des Blutes verlieh dem Bündnis eine sakrale, durch übernatürliche Mächte verbürgte Verbindlichkeit.

71. Eine ähnliche Verbindung von Ritus und Recht zeigt sich im feierlichen Eid unter Anrufung von Himmel und Waffen.

72. Bei besonders feierlichen Schwüren konnte ein Hund oder Wolf durchschnitten werden, dessen Schicksal der Eidbrecher auf sich zog.

73. Dieser Ritus rief die strafende Macht der angerufenen Kräfte auf den Treulosen herab.

74. Auch der Abschluss von Frieden und Verträgen mit fremden Mächten wurde durch solche Riten bekräftigt.

75. Die Riten gaben den Vereinbarungen eine Verbindlichkeit, die über das bloße gesprochene Wort hinausreichte.

76. Einen breiten Raum nahmen die Rituale ein, die das Leben des Einzelnen an seinen Wendepunkten begleiteten.

77. Bei der Geburt eines Kindes suchte man durch Bräuche das Neugeborene vor schädlichen Geistern und dem bösen Blick zu schützen.

78. Man umgab Mutter und Kind mit Schutzzeichen, Amuletten und Sprüchen, um Unheil abzuwehren.

79. Die Namengebung galt als bedeutsamer Akt, weil der Name als Teil des Wesens und Schicksals des Menschen verstanden wurde.

80. Manche Namen waren von Tieren, Pflanzen oder Eigenschaften abgeleitet und sollten dem Kind deren Kräfte verleihen.

81. Der Eintritt des jungen Mannes in die Welt der Krieger war vermutlich mit Prüfungen und Initiationsriten verbunden.

82. Solche Riten bestätigten die neue Rolle und nahmen den Jüngling in die Gemeinschaft der waffenfähigen Männer auf.

83. Erst nach bestandener Prüfung galt der junge Mann als vollwertiges Mitglied der Kriegerschaft.

84. Die Eheschließung war zugleich ein religiöser, ein rechtlicher und ein gesellschaftlicher Akt, der zwei Sippen verband.

85. Verbreitet war der Brautkauf, bei dem die Familie des Bräutigams der Familie der Braut eine Gabe entrichtete.

86. Auch das rituelle Entführen der Braut wird in der Überlieferung verwandter Völker genannt und könnte bei den Magyaren vorgekommen sein.

87. Die Hochzeit verband Opfer, Festmahl, Gesang und Tanz zu einer oft mehrtägigen Feier.

88. Bestimmte Riten der Hochzeit sollten die Fruchtbarkeit des Paares und das Gedeihen der neuen Verbindung sichern.

89. Den feierlichsten und ausführlichsten Ritus erforderte der Tod eines Menschen.

90. Die Bestattung war von Riten umgeben, die dem Toten den Weg in die jenseitige Welt ebnen sollten.

91. Man gab dem Verstorbenen Waffen, Schmuck, Werkzeuge und Nahrung mit ins Grab für sein Weiterleben.

92. Dem vornehmen Krieger opferte man häufig sein Pferd, das ihn auf der Reise ins Jenseits tragen sollte.

93. Oft legte man dem Toten nur Teile des Pferdes bei, nämlich Schädel und Beinknochen samt Fell.

94. Die Klage um den Toten wurde mit lauten Wehrufen, vielleicht von eigens bestimmten Klagenden, vorgetragen.

95. Das Totenmahl, bei dem die Trauergemeinde gemeinsam aß und trank, verband die Lebenden mit dem Verstorbenen.

96. An bestimmten Tagen nach dem Tod und in späteren Jahren wiederholte man das Gedenken mit Gaben und Mahlzeiten.

97. Diese wiederkehrenden Totengedenkfeiern hielten die Verbindung zwischen den Lebenden und den Ahnen aufrecht.

98. So spannte sich über Jahreslauf und Lebenslauf ein dichtes Netz von Riten, das die ganze Existenz durchzog.

99. Ein wiederkehrendes Anliegen vieler Riten war die Abwehr schädlicher Mächte und unheilbringender Geister.

100. Man fürchtete den bösen Blick, böse Worte und feindlichen Zauber, gegen die man Schutzriten einsetzte.

101. Bestimmte Handlungen, Farben, Gegenstände und Sprüche galten als wirksam, um Unheil von Mensch und Vieh fernzuhalten.

102. Vor allem die Herden suchte man durch Riten vor Seuchen, Raubtieren und bösem Zauber zu bewahren.

103. Beim Auftrieb auf die Weide trieb man das Vieh mancherorts durch Rauch oder zwischen Feuern hindurch, um es zu reinigen.

104. Das Feuer galt dabei als reinigende und schützende Macht, die Krankheit und böse Geister vertrieb.

105. Solche Reinigungsriten mit Feuer und Rauch sind bei vielen verwandten Völkern bezeugt.

106. Auch das Räuchern von Wohnstätten und Ställen mit bestimmten Kräutern diente der Abwehr schädlicher Einflüsse.

107. Die Beschwörung mit gesprochenen Formeln begleitete viele dieser Schutzhandlungen.

108. Der Glaube an die Macht des gesprochenen Wortes verlieh den Sprüchen ihre rituelle Wirksamkeit.

109. Segenssprüche sollten Glück und Gedeihen herbeirufen, Verwünschungen sollten Unheil auf Feinde lenken.

110. Solche Formeln wurden mündlich überliefert und in genau bestimmten Situationen aufgesagt.

111. Reste solcher Sprüche glaubt die Volkskunde in späteren Heil- und Segensformeln wiederzuerkennen.

112. Ein wichtiges Element vieler Riten war die rituelle Reinheit, die vor der Begegnung mit den Mächten gewahrt werden musste.

113. Bestimmte Handlungen, Speisen oder Zustände galten als unrein und mussten vor dem Kult gemieden oder gesühnt werden.

114. Das Waschen mit Wasser und das Durchschreiten von Feuer oder Rauch dienten der Wiederherstellung der Reinheit.

115. Wer die Regeln der Reinheit verletzte, setzte sich und die Gemeinschaft dem Zorn der Mächte aus.

116. Die Einhaltung solcher Vorschriften war daher eine ernste religiöse und soziale Pflicht.

117. Über die genaue Gestalt der ungarischen Reinheitsvorschriften ist freilich wenig Sicheres überliefert.

118. Bei der Durchführung der großen Riten kam dem Stammes- oder Sippenoberhaupt eine führende Rolle zu.

119. Der Fürst und die Anführer leiteten die wichtigen Opfer und verkörperten die Verbindung der Gemeinschaft zum Himmel.

120. Daneben wirkten der táltos und andere Kundige bei der Wahrsagung, der Heilung und bestimmten Riten mit.

121. Eine feste, von der weltlichen Macht getrennte Priesterschaft mit eigener Hierarchie fehlte jedoch.

122. Die religiöse und die politische Führung lagen weithin in denselben Händen.

123. Diese Verbindung gab den großen Festen zugleich eine herrschaftliche und eine kultische Bedeutung.

124. Im Fest bekräftigte die Gemeinschaft nicht nur ihr Verhältnis zu den Mächten, sondern auch ihre innere Ordnung.

125. Die Sitzordnung beim Mahl, die Reihenfolge der Gaben und die Rollen im Ritus spiegelten den Rang der Beteiligten.

126. So war das Fest auch ein Spiegel und eine Bekräftigung der gesellschaftlichen Gliederung.

127. Die zeitliche Abfolge eines großen Festes lässt sich nur in groben Umrissen erschließen.

128. Wahrscheinlich begann es mit der Versammlung der Gemeinschaft am heiligen Ort und der Vorbereitung des Opfers.

129. Es folgten die Darbringung des Opfers, die Anrufung der Mächte und die Verteilung der Gaben.

130. Daran schloss sich das gemeinsame Mahl an, begleitet von Gesang, Tanz und Trankspenden.

131. Den Abschluss bildeten oft Wettkämpfe, Spiele und das Erzählen oder Singen der alten Überlieferungen.

132. Über mehrere Tage hinweg konnten sich solche Feste hinziehen, ehe die Gemeinschaft wieder auseinanderging.

133. Die genaue Reihenfolge und Dauer variierte gewiss nach Anlass, Ort und Bedeutung des Festes.

134. Die religiösen Vorstellungen und Riten der Magyaren waren nicht von denen ihrer Nachbarn abgeschottet.

135. Während der langen Steppenzeit übernahmen sie einzelne Bräuche von iranischen, türkischen und kaukasischen Völkern.

136. So zeigt der ungarische Festkalender vermutlich Züge, die auf den allgemeinen Brauchhintergrund der Steppe zurückgehen.

137. Im Karpatenbecken trafen die Magyaren auf eine teils christianisierte Bevölkerung mit eigenen Festen und Bräuchen.

138. Dieser Kontakt bereitete die spätere Überlagerung der heidnischen Feste durch christliche vor.

139. Mit der Annahme des Christentums gerieten die heidnischen Riten in scharfen Gegensatz zur neuen Ordnung.

140. Die christlichen Herrscher und Geistlichen bekämpften Opfer, Wahrsagung und heidnische Feste als verbotenen Aberglauben.

141. Die Gesetze des frühen christlichen Königreichs richteten sich ausdrücklich gegen Opfer an Quellen, Bäumen und Steinen.

142. Die Teilnahme an heidnischen Festen und das Befragen der Wahrsager wurden mit Strafen belegt.

143. An die Stelle der heidnischen Jahresfeste traten die Feste des christlichen Kirchenjahres.

144. Vielfach legte die Kirche ihre Feste bewusst auf die Zeiten der alten heidnischen Feiern.

145. Dadurch konnte sie die gewohnten Festzeiten übernehmen und mit neuem, christlichem Inhalt füllen.

146. So verbanden sich Frühjahrs- und Herbstbräuche mit Ostern, Pfingsten und den Heiligenfesten des Herbstes.

147. Auf diese Weise überlebten viele rituelle Handlungen unter christlichem Vorzeichen im Volksbrauch.

148. Erntebräuche, Feuerriten und Umzüge des Volksjahres bewahrten Züge der alten heidnischen Feste.

149. Die Volkskunde späterer Jahrhunderte sammelte solche Bräuche und suchte darin die alten Schichten freizulegen.

150. Besonders die Feuerriten der Sonnwendzeit gelten als mögliche Nachklänge vorchristlicher Feste.

151. Auch Bräuche des Vertreibens des Winters und des Begrüßens des Frühlings werden in diese alte Schicht gestellt.

152. Solche Deutungen sind jedoch vorsichtig zu treffen, da sich heidnisches und christliches Erbe untrennbar vermischt haben.

153. Die Rekonstruktion des heidnischen Festkalenders bleibt deshalb in vielen Punkten unsicher und vorläufig.

154. Gesichert erscheint die enge Bindung der Feste an den Jahreslauf der Viehzucht und an die Wendepunkte des Lebens.

155. Gesichert ist auch die zentrale Stellung des Opfers, des gemeinsamen Mahls und der Trankspende.

156. Weniger sicher sind die genauen Termine, die Namen der Feste und die Einzelheiten ihres Ablaufs.

157. Diese Unsicherheit folgt aus der mündlichen Überlieferung und der gründlichen Verdrängung durch das Christentum.

158. Die Quellen berichten mehr über die verbotenen Riten als über ihren Sinn und ihre ursprüngliche Gestalt.

159. Aus diesem Grund bleibt das Bild der heidnischen Feste notwendig lückenhaft.

160. Dennoch lässt sich ihr Grundcharakter mit einiger Sicherheit bestimmen.

161. Die Feste verbanden die Verehrung der Mächte mit der Stärkung der Gemeinschaft und der Bekräftigung der Ordnung.

162. Sie gliederten die Zeit, deuteten die Wendepunkte des Lebens und schufen Halt in einer als unsicher empfundenen Welt.

163. Im gemeinsamen Opfer und Mahl erfuhr sich die Gemeinschaft als Einheit unter dem Schutz der höheren Mächte.

164. Der Ritus stellte die gestörte Ordnung wieder her und sicherte das Gleichgewicht zwischen Mensch und unsichtbarer Welt.

165. In dieser Funktion liegt der tiefere Sinn der altungarischen Rituale und Festlichkeiten.

166. Sie waren auf eine bewegliche, kriegerische und viehzüchtende Lebensweise zugeschnitten.

167. Ihr Rhythmus folgte den Herden, den Jahreszeiten und den Aufgaben des Reiterkriegers.

168. Mit dem Übergang zur Sesshaftigkeit und zum christlichen Glauben verloren diese Feste ihre tragende Grundlage.

169. An die Stelle des Opfers trat das christliche Gebet, an die Stelle des heidnischen Festes die kirchliche Feier.

170. Die alten Riten überlebten nur als verborgenes Erbe im Volksbrauch, nicht mehr als gelebte Religion.

171. Ihre ursprüngliche Bedeutung verblasste, während ihre äußere Form sich in das christliche Jahr einfügte.

172. Aus den Bruchstücken im Volksbrauch und den Zeugnissen der Nachbarvölker setzt die Forschung das verlorene Bild zusammen.

173. Es bleibt das Bild einer Religion, die ihr Heiliges weniger dachte als feierte.

174. Im Fest, im Opfer und im Tanz wurde die Verbindung zu den Mächten unmittelbar erlebbar.

175. Diese Erlebbarkeit machte die Stärke der heidnischen Riten und zugleich ihre Verletzlichkeit gegenüber dem Verbot aus.

176. Denn was nicht in Schrift, sondern nur in Handlung lebte, konnte mit dem Verbot der Handlung rasch verlorengehen.

177. Das Verständnis dieser Rituale ist die Voraussetzung, um den tiefen Einschnitt der Christianisierung zu ermessen.

178. Erst vor ihrem Hintergrund wird deutlich, wie sehr die Bekehrung den gewohnten Rhythmus des Lebens veränderte.

179. Die Feste und Opferriten der Magyaren bilden ein wesentliches Stück ihres vorchristlichen Erbes.

180. Sie zeigen eine Glaubenswelt, die im gemeinsamen Vollzug lebte und mit der Christianisierung allmählich verstummte.