5.6 Cicero és Lukrécius: görög filozófia latin nyelven – Cicero und Lukrez: Griechische Philosophie in lateinischer Sprache

1. „A dolgok természetéről” című tanítóversében Lukréciusz saját költészetét a mézhez hasonlítja, amelyet az orvosok a csésze szélére kennek, hogy a gyerekek megigyák a keserű gyógyszert.

2. Az édes íz lekötözi a figyelmüket, miközben a gyógyszernek ki kell fejtenie jótékony hatását.

3. Hasonlóképpen – magyarázza a költő – versei szépsége olyan gondolatok felé csábíthatja az olvasót, amelyektől eleinte visszariadna.

4. A kép barátságos és egyben nyugtalanító is, hiszen az, aki a csészét nyújtja, máris azt állítja, hogy tudja, mi tesz jót a másiknak.

5. Aki filozófiát olvas, annak azonban magának kell megértenie, miért igaz egy tanítás, és milyen érvek szólnak ellene.

6. Ezzel Lukréciusz felvet egy olyan nehézséget, amely túlmutat a versén: a meggyőző nyelv hozzáférhetővé teheti a megértést, de olyan egyetértést is kiválthat, amelynek alapjai észrevétlenek maradnak.

7. A görög filozófia latin nyelven való terjesztése szempontjából ez a nehézség különösen jelentős következményekkel járt, mivel az új szavak és az új kifejezési formák is alakították a gondolkodáshoz való hozzáférést.

8. Cicero és Lukrécius különböző módon szembesültek ezzel: az egyik a filozófiai iskolák közötti vitát állította színre, a másik pedig költői módon bontotta ki egy bizonyos világmagyarázatot.

9. Mindketten az i. e. 1. században írtak, amikor a Római Köztársaságot politikai hatalmi küzdelmek és polgárháborúk rázkódtatták meg.

10. A görög filozófiát akkoriban egyáltalán nem kellett felfedezni, hiszen már régóta a római vezető rétegek műveltségi köréhez tartozott.

11. Éppen ezért indoklásra szorult a latin nyelvű írás: aki el tudta olvasni a görög műveket, kétségbe vonhatta, milyen hasznot ígér egy latin feldolgozás.

12. „Az emberi cselekvés céljairól” című művének (latinul „De finibus”) elején Cicero kifejezetten foglalkozik az ilyen fenntartásokkal.

13. Megvédi azt a vállalkozást, amelyben a hagyományból származó gondolatokat saját ítéletek és saját rendszerezés alapján dolgozzák fel tovább.

14. A nyelv kérdése így összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy ki tekinthető filozófiai szerzőnek.

15. Egy római író átvehette a görög örökséget, és mégis magára vállalhatta az érveinek kiválasztásáért, vizsgálatáért és közvetítéséért a felelősséget.

16. A latin így a filozófiai viták színterévé vált, ahol az olvasóknak új szempontokból kellett szemügyre venniük a számukra ismerős elképzeléseket.

17. Egy ilyen sajátítás már ott kezdődik, ahol egy látszólag ismerős szó pontosabb jelentést nyer.

18. A latin „voluptas” élvezetet vagy örömöt jelöl, de önmagában még nem magyarázza meg, hogy az epikureusok mit értenek a jó élet célja alatt.

19. Aki ekkor kizárólag a bőséges étkezésekre vagy a változatos élvezetekre gondol, olyan elvárást hoz magával, amelyet a filozófiai szövegnek először helyesbítenie kell.

20. Az epikureus tanításban a testi fájdalomtól való megszabadulás és a gyötrő félelmekkel szembeni nyugalom elengedhetetlenül hozzátartoznak ehhez a célhoz.

21. A fordítás ezért többet igényel, mint egy megfelelő szótári bejegyzés kiválasztását, mert az olvasónak meg kell tanulnia, hogy az ismerős szó keretein belül más megkülönböztetéseket is tegyen.

22. Még egy gondosan kiválasztott szó is magyarázatra szorul.

23. Filozófiai pontosságát azok a példák, következtetések és ellenvetések biztosítják, amelyek korlátozzák használatát.

24. Cicero érdeme abban is megnyilvánult, hogy kibővítette a meglévő nyelvi lehetőségeket, és azokat a differenciált érvelés céljára hasznosította.

25. Cicero, aki i. e. 106-tól 43-ig élt, ügyvédként, szónokként és politikusként saját tevékenységéből ismerte a nyilvános beszéd erejét.

26. Konzulként a köztársaság legmagasabb rendes tisztségét töltötte be, míg későbbi pályafutása során egyre inkább szembesült a köztársasági cselekvési lehetőségek korlátaival.

27. Különösen terjedelmes filozófiai művei, amelyek 45-ben és 44-ben születtek, a politikai korlátozások és a lánya, Tullia halála utáni személyes gyász idején keletkeztek.

28. Ezek az életkörülmények magyarázzák írásainak alkalmait, anélkül hogy felváltanák filozófiai gondolatai okait.

29. Egy olyan szerző számára, aki támogatást kért és politikai döntéseket védett, a meggyőzőerő és a megalapozott ítélet közötti kapcsolatnak különös jelentőséget kellett tulajdonítania.

30. Filozófiai írásainak sokában ezért több szereplő is szót kap, akik részletesen kifejtik álláspontjaikat, majd azokat megvizsgálják.

31. Egy nézet először érthető formát ölt, mielőtt előfeltételeit megkérdőjeleznék.

32. Az olvasónak követnie kell a bemutatás és a kritika közötti átmenetet, ezért egy párbeszédszereplő kijelentése nem tekinthető automatikusan Cicero saját meggyőződésének.

33. A „De finibus” első könyvében Torquatus, a beszélgetőtárs, az epikureus nézetet védi, miszerint az öröm a legfőbb jó.

34. Itt a végső célt értjük, amelyhez más célok kapcsolódnak, miközben azt önmagáért törekednek elérni.

35. Torquatus olyan élőlényekre hivatkozik, amelyek születésüktől fogva az örömöt keresik és a fájdalmat kerülik, mielőtt a társadalmi nevelés megváltoztatná értékítéleteiket.

36. Érvelése az eredeti viselkedésben kíván utalást találni arra, amit a természet maga tart érdemesnek.

37. Ebből az ő érvelésében nem következik az a felszólítás, hogy minden pillanatnyi örömöt válasszunk, hiszen egy öröm később nagyobb fájdalmakat vonhat maga után.

38. A megfontolás és az önuralom éppen azért válnak szükségessé, mert egy egész életet kell értékelni.

39. Az olyan erényeknek is helyet kapnak, mint az igazságosság, amennyiben hozzájárulnak a megbízható kapcsolatokhoz és egy kevésbé félelemmel terhelt élethez.

40. Így születik egy komoly válasz a jó életről szóló kérdésre, amelyet Cicero olvasójának először saját érvelési logikájában mutat be.

41. A második könyvben a Cicero néven fellépő beszélgetőpartner felveti azt a gondolatot, hogy az erkölcsileg helyes cselekedet végső soron az örömhöz való hozzájárulásával igazolható.

42. Ezzel szemben azt a nézetet állítja, hogy egy igazságos vagy bátor cselekedet önmagáért érdemel elismerést, még akkor is, ha nem várható belőle személyes haszon.

43. Ezáltal döntő fontosságúvá válik a cselekedet értéke és az általa esetlegesen okozott kellemes következmények közötti különbség.

44. Példaként elképzelhetünk valakit, aki betart egy adott ígéretet, noha annak észrevétlen megszegése előnyökhöz juttatná.

45. Az epikureus oldal hivatkozhat a megbízható jellem fontosságára, valamint arra a nyugtalanságra, amelyet az igazságtalan cselekedet általában kivált.

46. A kifogás azonban arra a nehezebb esetre irányítja a figyelmet, amikor az ilyen hátrányokat elméletileg kizárják.

47. Akkor megszűnik-e a kötelezettség, vagy éppen annak továbbra is fennálló érvényessége mutatja-e, hogy az öröm mércéje nem elegendő?

48. A párbeszéd rávilágít arra, hogy a vita milyen előfeltételtől függ, anélkül hogy a lenyűgöző beszéd iránti puszta csodálat eldönthetné azt.

49. E módszer mögött az áll, hogy Cicero a szkeptikus Akadémiához igazodik, amely a Platón által alapított iskola körében kialakult filozófiai vizsgálódás hagyománya.

50. Szkepticizmusuk azt az állítást cáfolja, miszerint bizonyos ismeretek annyira bizonyosak lennének, hogy a tévedés kizárható lenne.

51. Az „Academica” című művében Cicero felveti azt az ellenvetést is, hogy egy ilyen óvatosság megfosztaná az ismeretet és a cselekvést alapjától.

52. Ha minden döntés teljes bizonyosságot feltételezne, az ember ilyen körülmények között aligha tudna cselekedni.

53. Cicero ezért olyan meggyőző elképzelésekhez való igazodást magyaráz el, amelyeket követni lehet anélkül, hogy azokat tévedhetetlennek állítanánk be.

54. Az ilyen ítéletek nyitottak az ellenérvekre, és megváltozniuk kell, amint eddigi alapjuk megrendül.

55. Ez a hozzáállás az olvasótól olyan döntéskészséget igényel, amely összekapcsolódik a korrekcióra való hajlandósággal.

56. Ugyanakkor lehetőséget nyújt Cicerónak arra, hogy sztoikus vagy más gondolatokat átvegyen anélkül, hogy egy iskola összes tanítását véglegesen bizonyítottnak ismerné el.

57. Hogy ez a vizsgálat milyen szorosan kapcsolódik a mindennapi felelősséghez, azt a fiának címzett „A kötelességekről” című műve, latinul „De officiis” mutatja.

58. Cicero itt különösen a sztoikus Panaitios gondolataival dolgozik, de azokat önállóan fejleszti tovább, és összekapcsolja a társadalmi cselekvés kérdéseivel.

59. Az „officium” szó ebben az összefüggésben egy indokolhatóan helyes cselekedetet jelöl, amely az emberi életmódból és a konkrét kapcsolatokból fakad.

60. Egy ilyen kötelesség túlmutat azon, amit egy hatályos törvény kifejezetten előír.

61. A harmadik könyvben Cicero egy gondolati esetet mutat be: egy kereskedő gabonát szállít egy élelmiszerhiánnyal küzdő városba, és tudja, hogy további szállítmányok vannak úton.

62. Ha elhallgatja ezt az információt, magasabb árat érhet el, miközben a vásárlók nem tudnak a helyzet várható enyhüléséről.

63. Cicero ennek alapján különböző sztoikus válaszokat tárgyal arra a kérdésre, hogy milyen messzire terjed a mások iránti őszinteségre vonatkozó kötelezettség.

64. Az a mércéje, miszerint az erkölcsileg elítélendő cselekedet nem alapoz meg valódi hasznot, így megköveteli annak alapos vizsgálatát, hogy az adott helyzetben egyáltalán mi tekinthető igazságosnak.

65. Lukréciusz olvasóit egy másik útra vezeti, amelynek személyes előfeltételeiről sokkal kevesebbet tudunk, mint Cicero esetében.

66. A költő pontos életrajzi adatai és számos életkörülménye bizonytalan, míg fennmaradt műve egyértelműen felismerhető filozófiai igényt hordoz.

67. A „De rerum natura”, azaz a „A dolgok természetéről” című tanítóvers hat könyvben tárja fel a természet és az emberi élet epikureus magyarázatát.

68. A Memmiushoz intézett ismételt megszólítás révén a műnek konkrét címzettje lesz, akinek helyébe más olvasók is beállhatnak.

69. A versengő iskolai tanítások helyett egy koherens oktatással találkoznak, amely összekapcsolja a megfigyeléseket, az érveket és a költői képeket.

70. Alapját az atomizmus képezi, amely szerint a világ oszthatatlan testekből és az üres térből áll, amelyben ezek mozognak.

71. A látható dolgok e testek összekapcsolódásából keletkeznek, és elmúlnak, amikor összetételük szétesik, miközben maguk az atomok továbbra is fennmaradnak.

72. Ez az ókori elmélet eltér a modern atomfizikától, de máris érthetővé teszi, hogyan magyarázhatók a természeti folyamatok az isteni erők folyamatos beavatkozása nélkül.

73. Az életvitel szempontjából ez a magyarázat különösen abban a kérdésben nyer jelentőséget, hogy az ember a halál után is képes-e tovább érzékelni és szenvedni.

74. A harmadik könyvben Lukréciusz a lelket az érzékelés és a gondolkodás fizikailag összetett hordozójának tekinti, amelynek működése az élő szervezethez kapcsolódik.

75. Rámutat arra, hogy a szellemi képességek a testtel együtt fejlődnek, betegségek hatására romlanak, és az öregkorban megváltoznak.

76. Ezek a megfigyelések azt hivatottak érthetővé tenni, hogy a lélek ugyanazoknak a keletkezési és megszűnési feltételeknek van kitéve, mint más összetett rendszerek.

77. A testtől való szoros függőség önmagában ugyan még nem bizonyítja az atomista lélektan minden részletét, de érvelésének érthető kiindulási pontot ad.

78. Ha az ember bomlásával érzékelési képessége is véget ér, nem marad senki, aki saját nemlétét kínként élhetné meg.

79. Lukrécius ezzel azt a képzeletet célozza meg, miszerint az ember a halál állapotát még szenvedő lényként élné át.

80. Az ebből továbbvezető kérdés, hogy vajon a korai halál az elvesztett életlehetőségek miatt sajnálatos lehet-e, további indoklást igényel, amelyet az érzékelés hiányára való hivatkozás még nem zár le.

81. Az emberi tevékenységnek is érthetőnek kell maradnia a mozgó atomok világán belül.

82. A második könyvben Lukrécius bevezet egy apró eltérést az atomok mozgási pályájától, amelynek helyét és időpontját nem határozza meg.

83. A „clinamen” néven jelölt eltérésnek többek között azt kell megmagyaráznia, hogy a párhuzamosan zuhanó atomok esetében hogyan válnak lehetségessé az ütközések, és ezáltal az új kötések.

84. Ugyanakkor Lukrécius ezt összekapcsolja a mozgáslánc problémájával, amelyben minden folyamat egy rögzített rend szerint teljes egészében a korábbi folyamatokból származna.

85. A saját cselekvési ösztönök tapasztalatának helyet kell kapnia a természetben, ahelyett, hogy egy kivétel nélkül kényszerítő láncolat által feloldódna.

86. Egy véletlenszerű eltérés azonban még nem magyarázza meg, hogyan mérlegelhet egy személy az okokat, és hogyan lehet felelős egy döntésért.

87. Éppen ez a korlát mutatja meg, miért kell a verset olvasás közben kritikus szemmel vizsgálni, még akkor is, ha nyelve meggyőzően ábrázolja az átmenetet a természetmagyarázatból az életkérdések felé.

88. A költői hatás és a filozófiai tartalom közötti feszültség különösen világosan megmutatkozik a mű elején szereplő Vénusz istennőhöz intézett imádságban.

89. Lukrécius benne ünnepli az élet teremtő és vonzó erejét, noha az epikureus istenfelfogás az isteni lényeket távol tartja az emberi ügyek irányításától.

90. A megszólítás ezért a természet és az élvezet költői megformálásaként értelmezhető, anélkül, hogy ezzel eltűnne minden nehézség a tanításhoz fűződő viszonyában.

91. Kicsit később a költő Iphigenia feláldozásáról mesél, amelyet ábrázolásában a görög hadjárat kedvező kimenetelére vonatkozó vallási elvárások igazolnak.

92. Itt egy hagyományos mitikus témát vesz fel, és nem szolgáltat történelmi bizonyítékot arra, hogy az áldozat valóban ilyen módon történt volna.

93. A történet a figyelmet arra az erőszakra irányítja, amelyhez az állítólagos jámborság vezethet, ha az emberi szenvedést alárendeli egy isteni követelésnek.

94. Az itt bírálat tárgyát képező „religio” ebben az összefüggésben egy nyomasztó vallási kötöttséget és félelmet jelöl, amelynek jelentése nem feltétlenül egyezik meg minden modern vallásfogalommal.

95. Ezzel a háttérrel a kehelyképe mélyebb jelentést nyer, mint amit a pusztán kellemes csomagolás gondolata elsőre sejtet.

96. A versek célja, hogy az olvasót elég hosszú ideig egy bonyolult magyarázatnál tartsák, hogy saját maga is megértse az összefüggéseket, és felülvizsgálhassa eddigi félelmeit.

97. Mindazonáltal nyitott kérdés marad, hogy egy kép világosítja-e az érvelést, vagy hatásával eltakar egy hiányosságot.

98. Cicero váltakozó narrátorai a figyelmet az ellenérvekre irányítják, míg Lukréciusz a világmagyarázat és az életre gyakorolt következményei közötti belső összefüggést szeretné megtapasztalhatóvá tenni.

99. Mindkettőjüknél a görög örökséget új nyelvi döntések és az olvasóval szemben támasztott új követelmények révén viszik tovább.

100. Végül az dönti el, hogy a bemutatott filozófia megállja-e a helyét, hogy az olvasó a nyelv édessége mellett képes-e megítélni azokat az okokat is, amelyekből a kehelyt neki nyújtják.

1. In seinem Lehrgedicht „Über die Natur der Dinge“ vergleicht Lukrez die eigene Dichtung mit Honig, den Ärzte an den Rand eines Bechers streichen, damit Kinder eine bittere Arznei trinken.

2. Der süße Geschmack hält sie bei der Sache, während das Heilmittel seine wohltätige Wirkung entfalten soll.

3. Ebenso, erklärt der Dichter, könne die Schönheit seiner Verse einen Leser für Gedanken gewinnen, vor denen er zunächst zurückschrecken würde.

4. Das Bild ist freundlich und zugleich beunruhigend, denn derjenige, der den Becher reicht, beansprucht bereits zu wissen, was dem anderen guttut.

5. Wer Philosophie liest, soll jedoch selbst verstehen können, weshalb eine Lehre zutrifft und welche Gründe gegen sie sprechen.

6. Damit eröffnet Lukrez eine Schwierigkeit, die über sein Gedicht hinausreicht: Überzeugende Sprache kann eine Einsicht zugänglich machen, aber auch eine Zustimmung erzeugen, deren Grundlagen unbemerkt bleiben.

7. Für die Verbreitung griechischer Philosophie in lateinischer Sprache war diese Schwierigkeit besonders folgenreich, weil neue Worte und neue Darstellungsformen den Zugang zum Denken mitgestalteten.

8. Cicero und Lukrez begegneten ihr auf unterschiedliche Weise, indem der eine den Streit philosophischer Schulen inszenierte und der andere eine bestimmte Welterklärung poetisch entfaltete.

9. Beide schrieben im ersten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung, als die römische Republik durch politische Machtkämpfe und Bürgerkriege erschüttert wurde.

10. Griechische Philosophie musste damals keineswegs erst entdeckt werden, denn sie gehörte längst zum Bildungsraum der römischen Führungsschichten.

11. Gerade deshalb bedurfte das Schreiben auf Latein einer Begründung: Wer die griechischen Werke lesen konnte, mochte bezweifeln, welchen Gewinn eine lateinische Bearbeitung versprach.

12. Am Anfang seiner Schrift „Über die Ziele des menschlichen Handelns“, lateinisch „De finibus“, setzt sich Cicero ausdrücklich mit solchen Vorbehalten auseinander.

13. Er verteidigt ein Unternehmen, in dem die überlieferten Gedanken durch eigene Urteile und eine eigene Anordnung weiterbearbeitet werden.

14. Die Frage nach der Sprache verbindet sich damit mit der Frage, wer als philosophischer Autor gelten darf.

15. Ein römischer Schriftsteller konnte das griechische Erbe aufnehmen und dennoch selbst Verantwortung für die Auswahl, Prüfung und Vermittlung seiner Argumente übernehmen.

16. Latein wurde auf diese Weise zu einem Raum philosophischer Auseinandersetzung, dessen Leser ihre vertrauten Vorstellungen unter neuen Gesichtspunkten betrachten sollten.

17. Eine solche Aneignung beginnt bereits dort, wo ein scheinbar vertrautes Wort eine genauere Bedeutung erhält.

18. Das lateinische „voluptas“ bezeichnet Lust oder Vergnügen, erklärt aber für sich genommen noch nicht, was Epikureer unter dem Ziel eines guten Lebens verstehen.

19. Wer dabei ausschließlich an üppige Mahlzeiten oder wechselnde Vergnügungen denkt, bringt eine Erwartung mit, die der philosophische Text erst berichtigen muss.

20. In der epikureischen Lehre gehören die Befreiung von körperlichem Schmerz und die Ruhe gegenüber quälenden Befürchtungen wesentlich zu diesem Ziel.

21. Übersetzen verlangt daher mehr als die Wahl eines passenden Wörterbucheintrags, weil der Leser lernen muss, innerhalb des vertrauten Wortes andere Unterscheidungen vorzunehmen.

22. Auch ein sorgfältig gewähltes Wort bleibt erklärungsbedürftig.

23. Es erhält seine philosophische Genauigkeit durch Beispiele, Folgerungen und Einwände, die seinen Gebrauch begrenzen.

24. Ciceros Leistung bestand dabei auch darin, vorhandene sprachliche Möglichkeiten auszubauen und sie für eine differenzierte Auseinandersetzung nutzbar zu machen.

25. Cicero, der von 106 bis 43 vor unserer Zeitrechnung lebte, kannte die Macht öffentlicher Rede als Anwalt, Redner und Politiker aus eigener Tätigkeit.

26. Als Konsul hatte er das höchste reguläre Amt der Republik bekleidet, während seine spätere Laufbahn ihn zunehmend mit den Grenzen republikanischer Handlungsmöglichkeiten konfrontierte.

27. Seine besonders umfangreiche philosophische Produktion der Jahre 45 und 44 entstand in einer Zeit politischer Einschränkung und persönlicher Trauer nach dem Tod seiner Tochter Tullia.

28. Diese Lebensumstände erklären Anlässe seines Schreibens, ohne die Gründe seiner philosophischen Überlegungen zu ersetzen.

29. Für einen Autor, der um Zustimmung geworben und politische Entscheidungen verteidigt hatte, musste die Verbindung zwischen Überzeugungskraft und begründetem Urteil besonderes Gewicht besitzen.

30. Viele seiner philosophischen Schriften lassen deshalb mehrere Sprecher zu Wort kommen, die Positionen ausführlich entfalten und anschließend prüfen.

31. Eine Ansicht gewinnt zunächst eine verständliche Gestalt, bevor ihre Voraussetzungen angegriffen werden.

32. Der Leser soll die Bewegung zwischen Darstellung und Kritik mitvollziehen, weshalb eine Aussage einer Dialogfigur nicht ohne Weiteres als Ciceros eigene Überzeugung gelten kann.

33. Im ersten Buch von „De finibus“ verteidigt der Gesprächspartner Torquatus die epikureische Auffassung, dass Lust das höchste Gut sei.

34. Gemeint ist das letzte Ziel, auf das andere Ziele bezogen werden, während es selbst um seiner selbst willen erstrebt wird.

35. Torquatus verweist auf Lebewesen, die von Geburt an Lust suchen und Schmerz meiden, bevor gesellschaftliche Erziehung ihre Wertungen verändert.

36. Sein Argument soll im ursprünglichen Verhalten einen Hinweis darauf finden, was die Natur selbst als erstrebenswert auszeichnet.

37. Daraus folgt in seiner Darstellung keine Aufforderung, jedes augenblickliche Vergnügen zu wählen, denn eine Lust kann später größere Schmerzen nach sich ziehen.

38. Überlegung und Selbstbeherrschung werden gerade deshalb notwendig, weil ein ganzes Leben beurteilt werden muss.

39. Auch Tugenden wie Gerechtigkeit erhalten einen Platz, sofern sie zu verlässlichen Beziehungen und einem von Angst weniger bedrängten Leben beitragen.

40. So entsteht eine ernsthafte Antwort auf die Frage nach dem guten Leben, die Cicero seinem Leser zunächst in ihrer eigenen Begründungslogik vorführt.

41. Im zweiten Buch greift die als Cicero auftretende Gesprächsfigur den Gedanken an, sittlich richtiges Handeln lasse sich letztlich durch seinen Beitrag zur Lust rechtfertigen.

42. Sie setzt dem die Auffassung entgegen, dass eine gerechte oder tapfere Handlung um ihrer selbst willen Anerkennung verdient, auch wenn kein persönlicher Vorteil zu erwarten ist.

43. Entscheidend wird dadurch der Unterschied zwischen dem Wert einer Handlung und den angenehmen Folgen, die sie möglicherweise besitzt.

44. Als eigene Veranschaulichung lässt sich jemand vorstellen, der ein gegebenes Versprechen hält, obwohl ein unbemerkter Bruch ihm Vorteile verschaffen würde.

45. Die epikureische Seite kann auf die Bedeutung eines verlässlichen Charakters und auf die Unruhe verweisen, die ungerechtes Handeln gewöhnlich erzeugt.

46. Der Einwand drängt jedoch auf den schwierigeren Fall, in dem solche Nachteile gedanklich ausgeschlossen werden.

47. Soll die Verpflichtung dann verschwinden, oder zeigt gerade ihre fortbestehende Geltung, dass der Maßstab der Lust nicht ausreicht?

48. Der Dialog macht sichtbar, an welcher Voraussetzung der Streit hängt, ohne dass die bloße Bewunderung für eine eindrucksvolle Rede ihn entscheiden könnte.

49. Hinter diesem Verfahren steht Ciceros Orientierung an der skeptischen Akademie, einer Tradition philosophischer Prüfung im Umkreis der von Platon gegründeten Schule.

50. Ihre Skepsis richtet sich gegen den Anspruch, bestimmte Erkenntnisse seien so gesichert, dass ein Irrtum ausgeschlossen werden könne.

51. In den „Academica“ lässt Cicero auch den Einwand auftreten, eine solche Zurückhaltung müsse Erkenntnis und Handeln ihrer Grundlage berauben.

52. Wenn jede Entscheidung vollständige Gewissheit voraussetzte, könnte ein Mensch unter dieser Bedingung kaum noch tätig werden.

53. Cicero erläutert deshalb eine Orientierung an überzeugenden Vorstellungen, denen man folgen kann, ohne sie als unfehlbar erkannt auszugeben.

54. Solche Urteile bleiben für Gegengründe offen und müssen sich ändern, sobald ihre bisherige Grundlage erschüttert wird.

55. Diese Haltung fordert vom Leser eine Bereitschaft zur Entscheidung, die mit der Bereitschaft zur Berichtigung verbunden bleibt.

56. Sie bietet Cicero zugleich die Möglichkeit, stoische oder andere Gedanken zu übernehmen, ohne sämtliche Lehren einer Schule als endgültig erwiesen anzuerkennen.

57. Wie eng diese Prüfung mit alltäglicher Verantwortung zusammenhängt, zeigt die an seinen Sohn gerichtete Schrift „Über die Pflichten“, lateinisch „De officiis“.

58. Cicero arbeitet hier besonders mit Überlegungen des Stoikers Panaitios, entwickelt sie aber eigenständig weiter und verbindet sie mit Fragen gesellschaftlichen Handelns.

59. Das Wort „officium“ bezeichnet in diesem Zusammenhang eine begründbar angemessene Handlung, die sich aus der menschlichen Lebensform und konkreten Beziehungen ergibt.

60. Eine solche Pflicht reicht über das hinaus, was ein geltendes Gesetz ausdrücklich verlangt.

61. Im dritten Buch stellt Cicero einen Gedankenfall vor: Ein Händler bringt Getreide in eine von Mangel betroffene Stadt und weiß, dass weitere Lieferungen unterwegs sind.

62. Verschweigt er dieses Wissen, kann er einen höheren Preis erzielen, während die Käufer die bevorstehende Entspannung der Lage nicht kennen.

63. Cicero erörtert daran unterschiedliche stoische Antworten auf die Frage, wie weit die Verpflichtung zur Offenheit gegenüber anderen Menschen reicht.

64. Sein Maßstab, dass sittlich Verwerfliches keinen wirklichen Nutzen begründet, verlangt somit eine genaue Prüfung dessen, was in der jeweiligen Situation überhaupt als gerecht gelten darf.

65. Lukrez führt seine Leser auf einen anderen Weg, über dessen persönliche Voraussetzungen wir weit weniger wissen als bei Cicero.

66. Die genauen Lebensdaten und viele Lebensumstände des Dichters sind unsicher, während sein erhaltenes Werk einen klar erkennbaren philosophischen Anspruch besitzt.

67. „De rerum natura“, das Lehrgedicht „Über die Natur der Dinge“, entfaltet in sechs Büchern eine epikureische Erklärung von Natur und menschlichem Leben.

68. Mit der wiederholten Anrede an Memmius erhält die Darstellung einen bestimmten Adressaten, an dessen Stelle sich auch andere Leser setzen können.

69. Anstelle konkurrierender Schulreden begegnen sie einer zusammenhängenden Unterweisung, die Beobachtungen, Argumente und poetische Bilder miteinander verbindet.

70. Ihre Grundlage ist die Atomistik, nach der die Welt aus unteilbaren Körpern und dem leeren Raum besteht, in dem diese sich bewegen.

71. Die sichtbaren Dinge entstehen durch Verbindungen dieser Körper und vergehen, wenn ihre Zusammensetzung zerfällt, wobei die Atome selbst fortbestehen.

72. Diese antike Theorie unterscheidet sich von der modernen Atomphysik, soll aber bereits verständlich machen, wie Naturvorgänge ohne einen fortwährenden Eingriff göttlicher Mächte erklärt werden können.

73. Für die Lebensführung erhält diese Erklärung ihr Gewicht besonders an der Frage, ob ein Mensch nach dem Tod weiter empfinden und leiden kann.

74. Im dritten Buch behandelt Lukrez die Seele als körperlich zusammengesetzte Trägerin von Empfindung und Denken, deren Tätigkeit mit dem lebenden Organismus verbunden ist.

75. Er verweist darauf, dass geistige Fähigkeiten mit dem Körper heranwachsen, durch Krankheiten beeinträchtigt werden und sich im Alter verändern.

76. Diese Beobachtungen sollen eine Seele verständlich machen, die denselben Bedingungen der Entstehung und Auflösung unterliegt wie andere Zusammensetzungen.

77. Eine enge Abhängigkeit vom Körper beweist für sich allein zwar noch nicht jede Einzelheit der atomistischen Seelenlehre, gibt ihrem Argument aber einen nachvollziehbaren Ausgangspunkt.

78. Wenn mit dem Zerfall des Menschen auch seine Empfindungsfähigkeit endet, bleibt niemand zurück, der die eigene Nichtexistenz als Qual erleben könnte.

79. Lukrez zielt damit auf die Vorstellung, man werde den Zustand des Totseins noch als leidendes Wesen durchmachen.

80. Die weitergehende Frage, ob ein vorzeitiger Tod wegen der verlorenen Lebensmöglichkeiten bedauerlich sein kann, verlangt eine zusätzliche Begründung, die durch den Hinweis auf fehlende Empfindung noch nicht erledigt ist.

81. Auch die menschliche Tätigkeit muss innerhalb einer Welt bewegter Atome verständlich bleiben.

82. Im zweiten Buch führt Lukrez eine winzige Abweichung der Atome von ihrer Bewegungsbahn ein, für die Ort und Zeitpunkt nicht festgelegt sind.

83. Das als „clinamen“ bezeichnete Abweichen soll unter anderem erklären, wie bei parallel fallenden Atomen Zusammenstöße und damit neue Verbindungen möglich werden.

84. Zugleich verbindet Lukrez es mit dem Problem einer Bewegungskette, in der jeder Vorgang nach einer feststehenden Ordnung vollständig aus früheren Vorgängen hervorgehen würde.

85. Die Erfahrung eigener Handlungsimpulse soll innerhalb der Natur einen Platz erhalten, statt durch eine ausnahmslos zwingende Verkettung aufgehoben zu werden.

86. Eine zufällige Abweichung erklärt jedoch noch nicht, wie eine Person Gründe abwägt und für eine Entscheidung verantwortlich sein kann.

87. Gerade diese Grenze zeigt, weshalb das Gedicht beim Lesen geprüft werden muss, auch wenn seine Sprache den Übergang von Naturerklärung zu Lebensfragen eindringlich gestaltet.

88. Besonders deutlich wird die Spannung zwischen poetischer Wirkung und philosophischem Gehalt an der Anrufung der Göttin Venus, mit der das Werk beginnt.

89. Lukrez feiert in ihr die hervorbringende und anziehende Kraft des Lebens, obwohl die epikureische Gottesauffassung göttliche Wesen von der Lenkung menschlicher Angelegenheiten fernhält.

90. Die Anrufung lässt sich daher als poetische Gestaltung von Natur und Lust lesen, ohne dass damit jede Schwierigkeit ihres Verhältnisses zur Lehre verschwände.

91. Wenig später erzählt der Dichter von der Opferung Iphigenies, die in seiner Darstellung durch religiöse Erwartungen an einen günstigen Ausgang der griechischen Kriegsfahrt gerechtfertigt wird.

92. Er greift hier einen überlieferten mythischen Stoff auf und liefert keinen historischen Nachweis eines tatsächlich in dieser Weise geschehenen Opfers.

93. Die Erzählung lenkt das Urteil auf die Gewalt, zu der vermeintliche Frömmigkeit führen kann, wenn sie menschliches Leiden einem göttlichen Anspruch unterordnet.

94. Das dabei kritisierte „religio“ bezeichnet im Zusammenhang eine bedrückende religiöse Bindung und Furcht, deren Bedeutung sich nicht ohne Weiteres mit jedem modernen Begriff von Religion deckt.

95. Das Becherbild erhält vor diesem Hintergrund eine anspruchsvollere Bedeutung, als der Gedanke einer bloß angenehmen Verpackung zunächst vermuten lässt.

96. Die Verse sollen den Leser lange genug bei einer schwierigen Erklärung halten, damit er ihre Zusammenhänge selbst erfassen und seine bisherigen Ängste prüfen kann.

97. Dennoch bleibt die Frage offen, ob ein Bild das Argument erhellt oder eine Lücke mit seiner Wirkung verdeckt.

98. Ciceros wechselnde Sprecher schulen die Aufmerksamkeit für Gegengründe, während Lukrez die innere Verbindung einer Welterklärung und ihrer Folgen für das Leben erfahrbar machen möchte.

99. Bei beiden wird das griechische Erbe durch neue sprachliche Entscheidungen und neue Anforderungen an den Leser weitergeführt.

100. Ob die dargebotene Philosophie trägt, entscheidet sich schließlich daran, ob der Leser nach der Süße der Sprache auch die Gründe beurteilen kann, aus denen ihm der Becher gereicht wird.