8.6 Michel de Montaigne: szkepticizmus, önismeret és az emberi életformák sokfélesége – Michel de Montaigne: Skepsis, Selbsterfahrung und die Vielfalt menschlicher Lebensformen

1. „Az emberfalókról” című esszéjében Michel de Montaigne kényelmetlen összehasonlítást vet az európaiak elé: aki felháborodik azon, ahogyan idegen népek bánnak megölt ellenségeikkel, annak azt is szem előtt kellene tartania, hogy a keresztények mit művelnek élő embertársaikkal.

2. Emlékeztet a kínzásokra és az erőszakos cselekményekre, amelyeket a jámborságra és a vallásra hivatkozva követnek el.

3. Ezzel egyáltalán nem tagadja, hogy az általa leírt idegen gyakorlatok erkölcsi felháborodást válthatnak ki.

4. Kifogása azon ítélet ellen irányul, amely felismeri mások borzalmait, de vak marad a sajátjai iránt.

5. Így a vizsgálat iránya az ismerős Európáról az idegen Amerikára terelődik.

6. Hirtelen az is vizsgálat alá kerül, aki magától értetődően jogosultnak tartotta magát arra, hogy mások felett ítélkezzen.

7. Ez a mozgás a tárgytól az ítélkező felé vezet Montaigne filozófiájának középpontjába.

8. Az 1533-ban született Montaigne olyan Franciaországban élt, ahol a vallási polgárháborúk a megbízható meggyőződések kérdését az erőszak tapasztalatával összekapcsolták.

9. A katolikusok és a protestánsok a hit igazságáért vitáztak, miközben a politikai hatalmi küzdelmek tovább élezték a felekezeti ellentéteket.

10. Montaigne katolikus maradt, de határozott kritikával szállt szembe azzal az állítással, miszerint a vallási bizonyosság igazolná a kegyetlen cselekedeteket.

11. Városi tisztviselőként tapasztalatot szerzett a közügyekben, mielőtt 1571-ben visszavonult birtokára, és több időt szentelt az olvasásnak és az írásnak.

12. Ez a visszavonulás nem jelentette a politikai világtól való végleges búcsút.

13. 1581-től 1585-ig Bordeaux polgármestere volt, és felelősséget kellett vállalnia egy olyan társadalomban, amelynek vitáit pusztán gondolkodással aligha lehetett enyhíteni.

14. Aki kizárólag magányos gondolkodóként ábrázolja őt könyvtárában, az ezért figyelmen kívül hagyja gondolkodásának egy fontos előfeltételét: a bizonytalanság nem mentesíti az embert a cselekvés alól.

15. „Essais” című művének első kiadása 1580-ban jelent meg, és Montaigne haláláig, 1592-ig bővítette és átdolgozta a művet.

16. A francia cím „kísérleteket” jelent, vagyis egy kipróbálási tevékenységet, amelynek eredménye további vizsgálat tárgyát képezi.

17. Ebből fejlődött ki az esszé mint irodalmi műfaj, amelyben egy kérdést megfigyelések, emlékek, olvasmányok és ellenvetések segítségével lehet feltárni.

18. Montaigne-nál ez a műfaj a filozófiai tartalom részét képezi, mert a gondolkodás láthatóvá teszi saját mozgásait.

19. Egy ókori történet személyes élményt idéz fel, ez pedig egy feltételezést sugall, és egy ellenpélda megváltoztatja annak hatókörét.

20. Ezáltal az olvasóknak lehetőségük nyílik arra, hogy nyomon kövessék egy ítélet kialakulását és korrekcióját.

21. Az, hogy egy gondolat útközben irányt vált, éppen azt mutathatja, hogy szerzője több figyelmet fordít a tárgyra, mint első véleményének védelmére.

22. E kísérletek kedvelt tárgya maga Montaigne lesz, anélkül azonban, hogy példamutató életet állítana ki utánozásra.

23. Feltárja emlékeit, testi szükségleteit, félelmeit és változó hajlamait, mert ezeken keresztül különösen közvetlen hozzáférése van az emberi tapasztalathoz.

24. A közelség azonban nem garantálja a teljes átláthatóságot.

25. Az ember őszintén leírhatja önmagát, és mégis félreértheti, mennyire befolyásolja hangulata az önmagáról adott beszámolót.

26. A „A bűnbánatról” című esszében Montaigne kifejti, hogy leírása egy változó embert ábrázol, akinek szándékai és nézőpontjai akár rövid időn belül is megváltozhatnak.

27. Egy korábbi ítélet és annak későbbi módosulása ezért nem feltétlenül jelenti azt, hogy a két kijelentés közül az egyik őszintétlen volt.

28. Ezek egy élet különböző állapotait rögzíthetik, amelyet egyetlen végleges jellemleírás sem tud teljes mértékben lefedni.

29. Ezáltal az önismeret kettős jelentést nyer: anyagot szolgáltat a megismeréshez, és egyúttal láthatóvá teszi, miért kell ezt az anyagot óvatosan kezelni.

30. Aki egy bizonyos helyzetben észreveszi a türelmetlenségét, az tanult valamit magáról, de még nem talált általános törvényt, amely minden emberre érvényes lenne.

31. Még a saját jövőbeli viselkedésünk tekintetében is korlátozott marad a megfigyelés, mert más körülmények más reakciókat válthatnak ki.

32. Montaigne ezekből a korlátokból nem von le arra a következtetésre, hogy alábecsülje a személyes tapasztalatot.

33. Éppen egy egyes eset gondos leírása mutathatja meg, mit rejt el egy emberről szóló, messzemenő állítás.

34. Humanista műveltsége, az ókori szövegekkel való intenzív foglalkozás kiegészíti ezt a vizsgálódást mások tapasztalataival és ítéleteivel.

35. A hagyományból származó szerzők ebben a folyamatban beszélgetőtársakként állnak rendelkezésre, akiknek nézeteit egymással szembeállítják, és meggyőző erejüket vizsgálják.

36. A műveltség értékét a saját ítélőképesség munkája adja, ahelyett, hogy ezt a munkát a megjegyzett mondások sokaságával helyettesítené.

37. Az ilyen vizsgálatokat alátámasztó filozófiai hozzáállás szkepticizmusnak nevezhető, amennyiben ez alatt a bizonyosságra vonatkozó állítások vizsgálatát értjük.

38. Montaigne azt kérdezi, mire alapul egy állítás bizonyossága, és vajon indokai kiállják-e az esetleges ellenőrzés próbáját.

39. Az érzékek megtéveszthetnek, az emlékek megbízhatatlanok lehetnek, és a látszólag meggyőző magyarázatok olyan előfeltevéseket tartalmazhatnak, amelyeket szerzőjük egyáltalán nem vesz észre.

40. Ezenkívül az értelem nagyon különböző nézetekhez is meggyőző indokokat tud találni.

41. Ha két meggyőződéses ember ellentmond egymásnak, ezért a fellépésük határozottsága még nem elegendő ahhoz, hogy közöttük döntsünk.

42. A nehézség különösen abban rejlik, hogy saját mércéinket éppen azoknak a képességeknek a segítségével kell megvizsgálnunk, amelyek megbízhatósága vitatott.

43. Montaigne szkepticizmusa így az emberi önbecsülés érzékeny pontját érinti: a biztonságérzet még nem bizonyítja a biztonságot.

44. A terjedelmes „Apológia Raymond Sebondról” című műben ez a vizsgálódás összekapcsolódik az emberi értelem és a vallási hit közötti kapcsolatok kérdésével.

45. Sebond megpróbálta a teremtés ésszerű vizsgálatával alátámasztani a keresztény hit tartalmát.

46. Montaigne e szerző védelme meglepő fordulatot vesz, mivel egyúttal alapvetően támadja az emberi értelem képességeit.

47. Többek között állatokról szóló beszámolókat hoz fel, hogy megrendítse az ember kiemelkedő belátásáról szóló magától értetődő meggyőződést.

48. Az ilyen beszámolókat érvelésének részeként kell értelmezni, és nem szabad őket teljes egészében a mai viselkedéskutatás bizonyított megállapításainak tekinteni.

49. Filozófiai szempontból az a lényeg, hogy támadást intéz egy olyan kiváltság ellen, amelyet az emberek maguknak tulajdonítanak, mielőtt annak indokait kellőképpen megvizsgálták volna.

50. Aki az egész természet fölött álló bírónak nyilvánítja magát, annak képesnek kell lennie arra, hogy megmagyarázza, miért éppen az ő korlátozott perspektívája jogosítja fel erre az igényre.

51. Montaigne fontos inspirációt merít az ókori pirronikus szkepticizmusból, amely Sextus Empiricus írásai révén ismét hozzáférhetővé vált.

52. A pirronikus ítéletvisszatartás azt jelenti, hogy a nem kellően tisztázott ellentétek esetén felfüggesztjük a végleges állítás elfogadását.

53. Ez eltér attól a szilárd tanítástól, miszerint a megismerés elvileg lehetetlen.

54. Hiszen ez a tanítás is olyan tudásra hivatkozik, amit az emberek soha nem ismerhetnek meg, és így maga is újra vizsgálatra szorulna.

55. Montaigne az ókori hagyományból átveszi a figyelmet erre az ellentmondásra, de a szkeptikus vizsgálódást saját kérdéseinek összefüggésében alakítja át.

56. Esszéi mérlegelik a lehetőségeket, változtatják a nézőpontot, és teljesen megalapozott értékeléseket fogalmaznak meg, anélkül, hogy minden esetben megdönthetetlen ismeret rangját tulajdonítanák nekik.

57. Hogy ez a módszer hogyan viszonyul a hitéhez, az továbbra is vitatott értelmezési kérdés marad.

58. Egyrészt az értelem korlátozása úgy értelmezhető, mint egy olyan hit védelme, amelynek nem feltétlenül kell emberi bizonyítékokon alapulnia; másrészt Montaigne olyan sok emberi igényt vizsgál a vallási bizonyosságra vonatkozóan, hogy ez az értelmezés nem szünteti meg az összes feszültséget.

59. Vizsgálata különösen mélyre hatol ott, ahol a meggyőződések már egyáltalán nem tűnnek meggyőződéseknek, mert gyermekkori óta magától értetődővé váltak.

60. A „A szokásról” című esszéjében a megtanult viselkedésmódok és a megszokott társadalmi szabályok hatalmát vizsgálja.

61. A szokás itt többet jelent, mint egy gyakran ismételt cselekvés, hiszen az azt az érzéket is formálja, hogy mi tekinthető helyesnek, ésszerűnek vagy sértőnek.

62. Még a lelkiismereti késztetések is függhetnek azoktól a szabályoktól, amelyek között valaki felnőtt.

63. Példaként elképzelhetünk egy hipotetikus esetet, amelyben valaki megsérti az udvarias viselkedési normákat, és ezért szégyent érez, noha máshol éppen az ellenkező viselkedés elvárt.

64. A szégyen valódi, de jelenléte még nem bizonyítja, hogy a megsértett szabálynak mindenhol érvényesnek kell lennie.

65. Pontosan azért, mert a szokás belülről szólal meg, társadalmi eredetét könnyen összetéveszthetjük a természet közvetlen hangjával.

66. A különböző életmódok összehasonlításából ezért egy érv származik a magától értetődő dolgok állítólagos bizonyító ereje ellen.

67. Ha az emberek ellentétes szabályokat ugyanolyan belső bizonyossággal követnek, ez a bizonyosság önmagában egyik szabályt sem igazolhatja.

68. Az érv eleinte az érvelés egyik korlátját mutatja, de még nem jelenti az összes lehetséges cselekvés egyenértékűségét.

69. Ahhoz, hogy tovább tudjunk ítélkezni, a szabályokat okaikkal és következményeikkel együtt kell vizsgálni.

70. Egy megszokott gyakorlat eközben elfogadhatónak bizonyulhat, míg egy ugyanolyan megszokott másik gyakorlat olyan szenvedést okoz, amelyet védelmezői figyelmen kívül hagynak.

71. A későbbi „etnocentrizmus” fogalommal leírható az a hajlam, hogy a saját életmódot mások értékelésének magától értetődő középpontjává tegyük.

72. Montaigne megrengeti ezt a hajlamot azzal, hogy kifejezetten vizsgálja a „szokásos” és az „ésszerű” közötti távolságot.

73. Az úgynevezett kannibálokról szóló esszéjében ezt a módszert alkalmazza a brazíliai lakosokról szóló beszámolókra, akik életmódja az európai olvasók számára idegen volt.

74. Montaigne maga nem járt Amerikában, és leírását közvetett információkra alapozta.

75. Többek között egy férfiról számol be, aki a brazíliai francia település környékén élt.

76. Már önmagában is óvatosságra int ez a tudásforrás, hiszen a válogatás, az emlékezet és a nyelvi közvetítés állnak a leírt emberek és az európai olvasók között.

77. Montaigne saját ellentéte is – amely a viszonylag természetes idegen életmód és társadalmának művészetei között húzódik – idealizálhatja az idegent.

78. Mai szemmel nézve ezért felmerül a kérdés, hogy a mások itt kellő mértékben önállóaknak tűnnek-e, vagy részben az európai önkritika ellenpólusává válnak-e.

79. Az arroganciával szembeni kritikája meggyőző marad anélkül, hogy az idegen életrajzok minden részletét történelmileg bizonyítottként kellene kezelni.

80. Az önkritika akkor válik a legélesebbé, amikor Montaigne a megölt ellenségekkel való bánásmód leírását az élő emberek szándékos kínozásával hasonlítja össze.

81. Ebben az összehasonlításban a fájdalom okozását és a cselekvés kegyetlenségét értékeli, ahelyett, hogy csupán megállapítaná, hogy a különböző népek különbözőképpen cselekszenek.

82. A vallási indokokra való hivatkozás még élesebbé teszi a vádat, mert a jámborságra való hivatkozás nem szünteti meg a cselekmény borzalmait.

83. Montaigne ezzel korántsem hagy jóvá minden idegen gyakorlatot, hanem megfosztja az európaiakat az erkölcsi felsőbbrendűségre vonatkozó kényelmes igényüktől.

84. Ebben rejlik a különbség a korlátlan relativizmustól, vagyis attól a nézettől, miszerint az erkölcsi érvényesség teljes mértékben visszavezethető az adott társadalmi mércékre.

85. Ugyanakkor egy filozófiai nehézség továbbra is fennáll, hiszen a kegyetlenség elutasítása is indokokat igényel, ha oly sok mércét a szokás termékeiként ismerünk el.

86. Tényleges ítéletei erős erkölcsi ellenállást mutatnak a kínzás ellen, de az esszék nem vezetik őt egy véglegesen megalapozott, általános kötelességekből álló rendszerhez.

87. Ez a nyílt feszültség magyarázza, miért nem vezet Montaigne gyakorlati hozzáállása sem önkényes alkalmazkodáshoz, sem a társadalom átalakítására irányuló átfogó tervhez.

88. A meglévő rendek erőszakos megváltoztatását bizalmatlansággal fogadja, mert azok következményeit nehezebb átlátni, mint azt a határozott megújítók általában feltételezik.

89. A szokás erejének megértése tehát egyszerre teheti lehetővé a kritikát, és óvatosságra inthet a szokás gyors felszámolása tekintetében.

90. Ebben rejlik hozzáállásának valódi határa, hiszen a rend fenntartása is folytathatja a meglévő igazságtalanságot.

91. A felelősségteljes ítéletnek ezért mérlegelnie kell a meglévő állapot káros hatásai és a változás veszélyei között, anélkül, hogy az általános bizonytalanság iránti elkötelezettség mögé bújna.

92. Aki döntést hoz, meg tudja indokolni azt, és mégis elismeri, hogy más szempontok korrekciót igényelhetnek.

93. Montaigne az írás és a közhivatal összekapcsolásával kézzelfoghatóvá teszi ezt a feladatot, mert a mérlegelő ember abban a világban marad, amelyről ítéletet mond.

94. A test is ebben a világban tartja őt, amint azt a „A tapasztalatról” című esszéjében a betegségről, a fájdalomról és az életmódról szóló gondolatai is mutatják.

95. Montaigne leírja vesekövességének tüneteit és azt a megkönnyebbülést, amely heves fájdalmakat követhet, anélkül, hogy ebből általános gyógymódot csinálna.

96. Saját tapasztalatai révén ismeri meg életkörülményeit, amelyek értéke megmarad a tudományos magyarázatok mellett, amelyek hatóköre azonban korlátozott.

97. Az élet megköveteli, hogy odafigyeljünk az ilyen részletekre, jóval azelőtt, hogy az emberi természetről szóló összes kérdés eldőlne.

98. Ugyanígy a kegyetlen cselekedet kritikája sem várhat addig, amíg az ítélkező teljesen túllép saját perspektíváján.

99. Megvizsgálhatja ítéletének okait, átgondolhatja annak következményeit, és nyitott maradhat egy későbbi helyesbítésre.

100. Az európai, akit Montaigne az elején saját világának borzalmaival szembesít, ezáltal nem nyer kényelmesebb bizonyosságot, de pontosabb képet kap arról, hogy miért kell kiállnia ítélete mellett.

1. In seinem Essay „Von den Menschenfressern“ hält Michel de Montaigne den Europäern einen unbequemen Vergleich vor: Wer sich über den Umgang fremder Völker mit getöteten Feinden entsetzt, sollte auch betrachten, was Christen ihren lebenden Mitmenschen antun.

2. Er erinnert an die Folter und an Gewalttaten, die unter Berufung auf Frömmigkeit und Religion begangen werden.

3. Dabei bestreitet er keineswegs, dass die von ihm beschriebenen fremden Praktiken Anlass zu moralischem Entsetzen geben können.

4. Sein Einwand richtet sich gegen ein Urteil, das die Schrecken anderer erkennt und für die eigenen blind bleibt.

5. Zwischen dem vertrauten Europa und dem fremden Amerika verschiebt sich damit die Richtung der Prüfung.

6. Plötzlich steht auch derjenige zur Untersuchung, der sich selbstverständlich für berechtigt hielt, über andere zu richten.

7. Diese Bewegung vom Gegenstand zum Urteilenden führt mitten in Montaignes Philosophie.

8. Der 1533 geborene Montaigne lebte in einem Frankreich, dessen religiöse Bürgerkriege die Frage nach verlässlichen Überzeugungen mit der Erfahrung von Gewalt verbanden.

9. Katholiken und Protestanten stritten um Glaubenswahrheit, während politische Machtkämpfe die konfessionellen Gegensätze verschärften.

10. Montaigne blieb katholisch, begegnete aber dem Anspruch, religiöse Gewissheit rechtfertige grausames Handeln, mit entschiedener Kritik.

11. Als Magistrat hatte er Erfahrung mit öffentlichen Angelegenheiten gesammelt, bevor er sich 1571 auf sein Gut zurückzog und seiner Lektüre und Schreibarbeit mehr Raum gab.

12. Dieser Rückzug bedeutete keinen endgültigen Abschied von der politischen Welt.

13. Von 1581 bis 1585 war er Bürgermeister von Bordeaux und musste Verantwortung in einer Gesellschaft übernehmen, deren Streitigkeiten sich durch Nachdenken allein kaum besänftigen ließen.

14. Wer ihn ausschließlich als einsamen Denker in seiner Bibliothek vorstellt, übersieht deshalb eine wichtige Voraussetzung seines Denkens: Unsicherheit entbindet den Menschen nicht vom Handeln.

15. Die erste Ausgabe seiner „Essais“ erschien 1580, und Montaigne erweiterte und überarbeitete das Werk bis zu seinem Tod 1592.

16. Der französische Titel bezeichnet Versuche, also eine Tätigkeit des Erprobens, deren Ergebnis der weiteren Prüfung offensteht.

17. Daraus entwickelte sich der Essay als literarische Form, in der eine Frage durch Beobachtungen, Erinnerungen, Lektüren und Einwände erschlossen werden kann.

18. Bei Montaigne gehört diese Form zum philosophischen Gehalt, weil das Denken seine eigenen Bewegungen sichtbar macht.

19. Eine Geschichte aus der Antike ruft eine persönliche Erfahrung auf, diese legt eine Vermutung nahe, und ein Gegenbeispiel verändert deren Reichweite.

20. Die Leser erhalten dadurch Gelegenheit, die Entstehung und Korrektur eines Urteils mitzuverfolgen.

21. Dass ein Gedanke unterwegs seine Richtung wechselt, kann gerade zeigen, dass sein Verfasser dem Gegenstand mehr Aufmerksamkeit schenkt als der Verteidigung seiner ersten Meinung.

22. Zum bevorzugten Gegenstand dieser Versuche wird Montaigne selbst, allerdings ohne den Anspruch, ein vorbildliches Leben zur Nachahmung auszustellen.

23. Er untersucht seine Erinnerung, seine körperlichen Bedürfnisse, seine Ängste und seine wechselnden Neigungen, weil er hier einen besonders nahen Zugang zu menschlicher Erfahrung besitzt.

24. Nähe garantiert jedoch keine vollständige Durchsichtigkeit.

25. Ein Mensch kann sich aufrichtig beschreiben und dennoch verkennen, wie sehr eine Stimmung seine Selbstauskunft beeinflusst.

26. Im Essay „Von der Reue“ erläutert Montaigne, dass seine Darstellung einen Menschen im Wandel erfasst, dessen Absichten und Betrachtungsweisen sich sogar innerhalb kurzer Zeit verändern können.

27. Ein früheres Urteil und seine spätere Abwandlung müssen deshalb nicht einfach bedeuten, dass eine der beiden Aussagen unehrlich war.

28. Sie können verschiedene Zustände eines Lebens festhalten, das sich durch keine einzige endgültige Charakterbeschreibung erschöpfen lässt.

29. Damit erhält Selbsterfahrung eine doppelte Bedeutung: Sie liefert Material für Erkenntnis und macht zugleich sichtbar, weshalb dieses Material vorsichtig behandelt werden muss.

30. Wer seine Ungeduld in einer bestimmten Lage bemerkt, hat etwas über sich erfahren, aber noch kein allgemeines Gesetz über alle Menschen gefunden.

31. Selbst für das eigene künftige Verhalten bleibt die Beobachtung begrenzt, weil andere Umstände andere Reaktionen hervorrufen können.

32. Montaigne gewinnt aus solchen Grenzen keinen Grund, persönliche Erfahrung geringzuschätzen.

33. Gerade die sorgfältige Beschreibung eines einzelnen Falles kann zeigen, was eine weitreichende Behauptung über den Menschen verdeckt.

34. Seine humanistische Bildung, die intensive Beschäftigung mit antiken Texten, erweitert diese Untersuchung um Erfahrungen und Urteile anderer.

35. Die überlieferten Autoren stehen dabei als Gesprächspartner zur Verfügung, deren Ansichten gegeneinander gehalten und auf ihre Überzeugungskraft geprüft werden.

36. Gelehrsamkeit erhält ihren Wert durch die Arbeit des eigenen Urteils, statt diese Arbeit durch die Menge erinnerter Aussprüche zu ersetzen.

37. Die philosophische Haltung, die solche Prüfungen trägt, lässt sich als Skepsis bezeichnen, sofern darunter die Untersuchung von Gewissheitsansprüchen verstanden wird.

38. Montaigne fragt, worauf sich die Sicherheit einer Behauptung stützt und ob ihre Gründe der möglichen Gegenprüfung standhalten.

39. Sinne können täuschen, Erinnerungen können unzuverlässig sein, und scheinbar zwingende Erklärungen können Voraussetzungen enthalten, die ihr Verfasser gar nicht bemerkt.

40. Außerdem vermag die Vernunft für sehr unterschiedliche Auffassungen eindrucksvolle Begründungen zu finden.

41. Wo zwei überzeugte Menschen einander widersprechen, genügt deshalb die Entschlossenheit ihres Auftretens noch nicht, um zwischen ihnen zu entscheiden.

42. Die Schwierigkeit liegt besonders darin, dass wir unsere eigenen Maßstäbe mit eben den Fähigkeiten prüfen müssen, deren Zuverlässigkeit zur Debatte steht.

43. Montaignes Skepsis trifft so die menschliche Selbstüberschätzung an einer empfindlichen Stelle: Das Gefühl, sicher zu sein, beweist noch keine Sicherheit.

44. In der umfangreichen „Apologie für Raymond Sebond“ verbindet sich diese Untersuchung mit der Frage nach den Beziehungen zwischen menschlicher Vernunft und religiösem Glauben.

45. Sebond hatte versucht, christliche Glaubensinhalte mithilfe einer vernünftigen Betrachtung der Schöpfung zu begründen.

46. Montaignes Verteidigung dieses Autors nimmt einen überraschenden Verlauf, weil sie zugleich die Leistungsfähigkeit der menschlichen Vernunft grundsätzlich angreift.

47. Unter anderem zieht er Berichte über Tiere heran, um die selbstverständliche Überzeugung von der überragenden Einsicht des Menschen zu erschüttern.

48. Solche Berichte sind als Bestandteile seiner Argumentation zu lesen und dürfen nicht sämtlich als gesicherte Aussagen heutiger Verhaltensforschung übernommen werden.

49. Philosophisch kommt es auf den Angriff gegen ein Vorrecht an, das Menschen sich zusprechen, bevor sie seine Gründe ausreichend untersucht haben.

50. Wer sich zum überlegenen Richter über die gesamte Natur erklärt, muss erklären können, weshalb gerade seine begrenzte Perspektive diesen Anspruch tragen soll.

51. Eine wichtige Anregung findet Montaigne in der antiken pyrrhonischen Skepsis, die durch die Schriften des Sextus Empiricus erneut zugänglich geworden war.

52. Pyrrhonische Urteilszurückhaltung bedeutet, bei unzureichend geklärten Gegensätzen die Zustimmung zu einer endgültigen Behauptung auszusetzen.

53. Sie unterscheidet sich von der festen Lehre, Erkenntnis sei grundsätzlich unmöglich.

54. Denn auch diese Lehre beansprucht ein Wissen darüber, was Menschen niemals wissen können, und wäre damit selbst wieder prüfungsbedürftig.

55. Montaigne übernimmt aus der antiken Tradition die Aufmerksamkeit für diesen Widerspruch, gestaltet die skeptische Untersuchung aber im Zusammenhang seiner eigenen Fragen um.

56. Seine Essays wägen Möglichkeiten ab, wechseln die Blickrichtung und äußern durchaus begründete Einschätzungen, ohne ihnen überall den Rang unumstößlicher Erkenntnis zu geben.

57. Wie dieses Verfahren zu seinem Glauben steht, bleibt eine umstrittene Frage der Auslegung.

58. Einerseits lässt sich die Begrenzung der Vernunft als Schutz eines Glaubens verstehen, der auf menschlichen Beweisen nicht beruhen muss; andererseits prüft Montaigne auch so viele menschliche Ansprüche auf religiöse Gewissheit, dass diese Deutung nicht alle Spannungen beseitigt.

59. Besonders tief greift seine Prüfung dort, wo Überzeugungen gar nicht mehr als Überzeugungen erscheinen, weil sie seit der Kindheit selbstverständlich geworden sind.

60. Im Essay „Von der Gewohnheit“ untersucht er die Macht erworbener Verhaltensweisen und vertrauter gesellschaftlicher Regeln.

61. Gewohnheit bezeichnet hier mehr als eine häufig wiederholte Handlung, denn sie prägt auch das Gefühl dafür, was angemessen, vernünftig oder anstößig ist.

62. Selbst Gewissensregungen können von den Regeln abhängen, unter denen jemand aufgewachsen ist.

63. Zur Veranschaulichung lässt sich ein hypothetischer Fall vorstellen, in dem eine Person eine höfliche Umgangsform verletzt und deshalb Scham empfindet, obwohl anderswo eine entgegengesetzte Umgangsform verlangt wird.

64. Die Scham ist wirklich, aber ihr Vorhandensein beweist noch nicht, dass die verletzte Regel überall gelten muss.

65. Gerade weil sich die Gewohnheit im Inneren meldet, kann ihre gesellschaftliche Herkunft leicht mit einer unmittelbaren Stimme der Natur verwechselt werden.

66. Aus dem Vergleich verschiedener Lebensformen ergibt sich deshalb ein Argument gegen die vermeintliche Beweiskraft des Selbstverständlichen.

67. Wenn Menschen gegensätzliche Regeln mit derselben inneren Sicherheit befolgen, kann diese Sicherheit allein keine der Regeln rechtfertigen.

68. Das Argument zeigt zunächst eine Grenze der Begründung, noch keine Gleichwertigkeit aller möglichen Handlungen.

69. Um weiter urteilen zu können, müssen die Regeln mit ihren Gründen und Folgen betrachtet werden.

70. Eine vertraute Praxis könnte sich dabei als vertretbar erweisen, während eine ebenso vertraute andere Praxis Leid verursacht, das ihre Verteidiger übersehen.

71. Mit dem späteren Begriff Ethnozentrismus lässt sich die Neigung beschreiben, die eigene Lebensform zum selbstverständlichen Mittelpunkt der Beurteilung anderer zu machen.

72. Montaigne erschüttert diese Neigung, indem er den Abstand zwischen vertraut und vernünftig ausdrücklich untersucht.

73. Sein Essay über die sogenannten Menschenfresser setzt dieses Verfahren an Berichten über Bewohner Brasiliens ein, deren Lebensformen europäischen Lesern fremd waren.

74. Montaigne war selbst nicht nach Amerika gereist und stützte seine Darstellung auf vermittelte Informationen.

75. Er berichtet unter anderem von einem Mann, der in der Gegend der französischen Niederlassung in Brasilien gelebt habe.

76. Schon diese Herkunft des Wissens verlangt Vorsicht, denn Auswahl, Erinnerung und sprachliche Vermittlung stehen zwischen den beschriebenen Menschen und den europäischen Lesern.

77. Auch Montaignes eigener Gegensatz zwischen einer vergleichsweise naturgemäßen fremden Lebensweise und den Künsten seiner Gesellschaft kann das Fremde idealisieren.

78. Aus heutiger Sicht lässt sich deshalb fragen, ob die anderen hier hinreichend in ihrer Eigenständigkeit erscheinen oder teilweise zu einem Gegenbild für europäische Selbstkritik werden.

79. Seine Kritik an Überheblichkeit bleibt überzeugend, ohne dass man dafür jede Einzelheit seiner fremden Lebensbilder als historisch gesichert behandeln müsste.

80. Am schärfsten wird die Selbstkritik, wenn Montaigne die berichtete Behandlung getöteter Feinde mit der absichtlichen Qual lebender Menschen vergleicht.

81. In diesem Vergleich bewertet er die Zufügung von Schmerzen und die Grausamkeit des Handelns, statt lediglich festzustellen, dass verschiedene Völker Verschiedenes tun.

82. Der Hinweis auf religiöse Rechtfertigungen verschärft die Anklage, weil die Berufung auf Frömmigkeit den Schrecken des Handelns nicht aufhebt.

83. Montaigne billigt damit keineswegs jede fremde Praxis, sondern nimmt den Europäern den bequemen Anspruch auf moralische Überlegenheit.

84. Darin liegt ein Unterschied zum uneingeschränkten Relativismus, also zur Auffassung, moralische Geltung lasse sich vollständig auf die jeweiligen gesellschaftlichen Maßstäbe zurückführen.

85. Gleichwohl bleibt eine philosophische Schwierigkeit bestehen, denn auch die Ablehnung von Grausamkeit verlangt Gründe, wenn so viele Maßstäbe als Produkte der Gewohnheit erkannt werden.

86. Seine tatsächlichen Urteile zeigen einen starken moralischen Widerstand gegen das Quälen, aber die Essays führen ihn nicht zu einem abschließend begründeten System allgemeiner Pflichten zusammen.

87. Diese offene Spannung erklärt, weshalb Montaignes praktische Haltung weder in beliebige Anpassung noch in einen umfassenden Entwurf zur Neugestaltung der Gesellschaft mündet.

88. Er begegnet gewaltsamen Veränderungen bestehender Ordnungen mit Misstrauen, weil ihre Folgen schwerer zu überblicken sind, als entschlossene Erneuerer gewöhnlich annehmen.

89. Die Einsicht in die Macht der Gewohnheit kann also zugleich Kritik ermöglichen und zur Vorsicht gegenüber ihrer raschen Beseitigung raten.

90. Darin steckt eine wirkliche Grenze seiner Haltung, denn auch die Bewahrung einer Ordnung kann bestehendes Unrecht fortsetzen.

91. Verantwortliches Urteil muss deshalb zwischen den Schäden des Bestehenden und den Gefahren seiner Veränderung abwägen, ohne sich hinter einem allgemeinen Bekenntnis zur Unsicherheit zu verstecken.

92. Wer eine Entscheidung trifft, kann Gründe für sie nennen und dennoch anerkennen, dass andere Gesichtspunkte eine Korrektur verlangen könnten.

93. Montaignes Verbindung von Schreiben und öffentlichem Amt macht diese Aufgabe greifbar, weil der prüfende Mensch in der Welt bleibt, über die er urteilt.

94. Auch der Körper hält ihn in dieser Welt fest, wie seine Überlegungen zu Krankheit, Schmerz und Lebensführung im Essay „Von der Erfahrung“ zeigen.

95. Montaigne beschreibt die Beschwerden seines Steinleidens und die Erleichterung, die auf heftige Schmerzen folgen kann, ohne daraus ein allgemeines Heilverfahren zu machen.

96. Die eigene Erfahrung verschafft ihm eine Kenntnis seiner Lebensbedingungen, deren Wert neben gelehrten Erklärungen bestehen bleibt, deren Reichweite aber begrenzt ist.

97. Das Leben verlangt Aufmerksamkeit für solche Einzelheiten, lange bevor alle Fragen nach der menschlichen Natur entschieden wären.

98. Ebenso wenig muss die Kritik einer grausamen Handlung warten, bis der Urteilende seine eigene Perspektive vollständig überwunden hat.

99. Er kann die Gründe seines Urteils prüfen, dessen Folgen bedenken und sich einer späteren Berichtigung offenhalten.

100. Der Europäer, den Montaigne am Anfang mit den Schrecken seiner eigenen Welt konfrontiert, gewinnt dadurch keine bequemere Gewissheit, wohl aber eine genauere Vorstellung davon, wofür er beim Urteilen einzustehen hat.