9.2.4 Az elme, a test és a természet mechanikus magyarázata – Geist, Körper und die mechanische Erklärung der Natur

1. Aki egy éles szélén megsérül a kezén, általában nem először veszi észre a sérülést, hogy aztán elgondolkodjon annak személyes jelentőségén.

2. A fájdalomban a megsérült test közvetlenül a sajátunk, és veszélyeztetése máris nyomul, mielőtt még megkezdődne a higgadt vizsgálódás.

3. 1641-ben megjelent Meditációi közül a hatodikban René Descartes az elme és a test viszonyát egy hajós és a hajója viszonyához hasonlítja, hogy rámutasson e hasonlat korlátaira.

4. Egy hajós megnézhet egy sérült deszkát anélkül, hogy annak sérülését fájdalomként érezné.

5. Ha az elme ugyanígy csupán a test megfigyelője lenne, akkor az értelemmel kellene megállapítania a sérülést, ahelyett, hogy szenvedne tőle.

6. Az éhség, a szomjúság és a fájdalom egy sokkal szorosabb kapcsolatra utalnak, amelyen keresztül az ember testileg érintett egészként él.

7. Descartes mindazonáltal azt állítja, hogy az elme és a test lényegükben különböznek egymástól, sőt egymástól függetlenül is létezhetnek.

8. Ahhoz, hogy megértsük ezt a megkülönböztetés és egység közötti kapcsolatot, először meg kell vizsgálnunk, milyen feladatot tűz ki Descartes a természetfilozófiájának.

9. Az arisztotelészi befolyású iskolai filozófia számos magyarázata belső lényegi formákra hivatkozott, amelyek révén egy természeti dolognak jellegzetes képességei lennének.

10. Ezenkívül a célok magyarázatot adhattak arra, hogy a természeti folyamatok miért irányultak bizonyos eredményekre.

11. Descartes ezeket a magyarázatokat elégtelennek tartja, ha olyan tulajdonságokat feltételeznek, amelyek testi keletkezését először meg kellene érteni.

12. Egy tárgy hőjét például annak anyagi részei folyamatain keresztül kell megmagyarázni, ahelyett, hogy már eleve magyarázó alapminőségnek tekintenénk.

13. Mechanikus programja ezért a látható jelenségeket előidéző részek méretét, alakját, elrendezését és mozgását keresi.

14. A „mechanikus” kifejezés itt nem azt jelenti, hogy mindenhol fogaskerekek vagy emelőkarok lennének elrejtve.

15. Sokkal inkább az a döntő, hogy a fizikai változásokat fizikai viszonyokból és szabályszerű mozgásokból kell érthetővé tenni.

16. E program fogalmi alapja a kiterjedés, azaz a térbeli kiterjedés hosszúság, szélesség és mélység irányában.

17. Egy test elveszítheti színét, felmelegedhet vagy más alakot ölthet anélkül, hogy emiatt megszűnne testnek lenni.

18. Kiterjedését viszont nem lehet elképzelni anélkül, hogy egyúttal feladnánk azt, amit Descartes test alatt ért, hiszen még egy láthatatlan vagy puha testnek is térben meghatározottnak kell lennie.

19. Az alak és a méret e kiterjedés meghatározott módjai, míg a mozgás a testek közötti térbeli viszonyokat változtatja meg.

20. Ezáltal a testek világa közös alapot kap, amelyet geometriailag le lehet írni, és méretarányait meg lehet vizsgálni.

21. A vörös szín, amelyet az ember egy tárgyon érzékel, viszont nem egyszerűen ugyanolyan természetű, mint egy geometriai tulajdonság.

22. Descartes ezzel egyáltalán nem tagadja, hogy a színeket megtapasztaljuk, vagy hogy a testek közötti különbségek különböző színérzékeléseket váltanak ki.

23. Azt tagadja, hogy az élmény további vizsgálat nélkül hű képet adna a tárgy belső természetéről.

24. Az anyag ezen meghatározásából olyan következtetések adódnak, amelyek megkülönböztetik a karteziánus természetképet más mechanikus elméletektől.

25. Mivel Descartes az anyag lényegét a térbeli kiterjedésben határozza meg, véleménye szerint egy kiterjedt tér nem lehet egyidejűleg teljesen anyagtalan.

26. Descartes számára ezért az univerzum végig anyaggal van kitöltve, még ott is, ahol érzékszerveink nem észlelnek tárgyakat.

27. Hasonlóképpen elutasítja az oszthatatlan atomokat is, hiszen minden kiterjedéssel rendelkező anyagdarab legalább gondolatban tovább osztható.

28. A magyarázat legkisebb részecskéi tehát nem alapvetően felbonthatatlan építőelemek.

29. Ebben a világban a mozgás mindig szomszédos testek között zajlik, amelyek elmozdulásai egymással összefüggenek.

30. Ahol egy test elhagyja helyét, más testeknek ennek megfelelően módosítaniuk kell a térbeli rendet.

31. Az 1644-ben megjelent Filozófia alapelvei című művében megkísérli ezt a testvilágot általános mozgási törvények alá rendelni.

32. Egy testnek meg kell őriznie állapotát, amíg külső okok nem változtatják meg, és a mozgás önmagában véve az egyenes irányú folytatásra törekszik.

33. Az, hogy folyamatosan olyan mozgásokat látunk, amelyek lassulnak vagy ívet írnak le, Descartes számára nem ellentmond ennek az alapelvnek.

34. Az ilyen változások inkább más testek hatásának magyarázatát igénylik.

35. A szabályszerűség is metafizikai alapot kap a rendszerében, hiszen Isten változatlansága hivatott biztosítani a természeti rend állandóságát.

36. Ebből azonban nem következik, hogy egy-egy természeti folyamat már teljes mértékben megmagyarázható lenne.

37. Láthatatlan részecskék többféle elrendezése is alkalmasnak tűnhet eleinte ugyanazon látható hatás előidézésére.

38. A megfigyelések és kísérletek segítenek akkor a lehetséges magyarázatok közötti különbségtételben és a tényleges feltételek leszűkítésében, például amikor egy megváltozott elrendezés más látható hatásokat eredményez.

39. Descartes így a biztos alapok iránti igényt olyan kutatással köti össze, amely konkrét folyamatok esetében továbbra is a tapasztalatra támaszkodik.

40. Az emberi test eleve pontosan ehhez a kiterjedt világhoz tartozik.

41. Az emberről szóló értekezésében Descartes egy gépi modellt vázol fel, amelynek funkciói a szervei felépítéséből érthetővé válnak.

42. A légzés, az emésztés és számos mozgási reakció egy ilyen magyarázatban nem igényel folyamatosan beavatkozó szellemi irányítót.

43. Egy automata itt korlátozott összehasonlítási modellként szolgálhat, mert alkatrészeinek meghatározott elrendezése rendezett viselkedést eredményez.

44. Az analógia érthetővé teszi, miért nem feltételezi egy bonyolult funkció pusztán bonyolultsága miatt egy gondolkodó okot.

45. Ez azonban nem bizonyítja sem azt, hogy minden organizmust teljes mértékben megértettünk, sem azt, hogy a rendezett viselkedés eldönti a tudatos tapasztalat kérdését.

46. Különösen következményes Descartes mechanikus magyarázatainak kiterjesztése az állatokra, amelyekről megtagadja, hogy ésszerű, gondolkodó lélekkel rendelkezzenek.

47. Egy káros inger fizikai elhárítása, annak tudatos érzékelése és az arról alkotott ésszerű ítélet azonban különböző teljesítményeket jelentenek, amelyeket egy puszta gépi analógia nem magyaráz meg egyformán.

48. A gondolkodással Descartes bevezet egy fogalmat, amely véleménye szerint nem vezethető le a kiterjedésből.

49. A gondolkodás számára nem csupán a következtetéseket foglalja magában, hanem a kételyeket, az akaratot, a képzeletet és az észlelés tudatos megtapasztalását is.

50. Még ha valaki tévesen azt is gondolja, hogy lát, ennek az élménynek a jelenbeli megvalósulása másképp vizsgálható, mint a látszólag látott tárgy létezése.

51. A módszeres kételyben Descartes ezért először azt a bizonyosságot nyeri el, hogy gondolkodóként létezik.

52. Ezzel még nem bizonyított, hogy a gondolkodás bármiféle test nélkül is lehetséges lenne.

53. Egy ismeret korábban vagy közvetlenebbül hozzáférhető számomra, mint egy másik, noha tárgyaik a valóságban egymástól függenek.

54. A továbbmenő állításhoz Descartes-nak olyan érvre van szüksége, amely a megismerési útjaink közötti különbséget a dolgok létezéséről szóló kijelentéssé alakítja át.

55. Descartes az elmét res cogitans-nak, gondolkodó létezőnek, a testi valóságot pedig res extensa-nak, kiterjedt létezőnek nevezi.

56. Mindkettő korlátozott értelemben szubsztanciának számít, vagyis önállóan létező tulajdonsághordozónak, amelyek közül egyik sem csupán a másik egyik tulajdonsága.

57. Rendszerében egyedül Isten teljesen független, míg a teremtett szubsztanciák létezésükhöz Isten fenntartására szorulnak.

58. Descartes úgy véli, hogy az elmét világosan és egyértelműen gondolkodó és kiterjedés nélküli lényként képes megragadni, míg a testet kiterjedt és nem gondolkodó lényként fogja fel.

59. A világosság és az egyértelműség egy olyan megértést jelölnek, amelynek tárgya jelenleg megragadható, és más meghatározásoktól tisztán megkülönböztethető.

60. Mivel Descartes szerint Isten képes megvalósítani azt, amit ilyen módon elkülönültként ismerünk fel, a fogalmi megkülönböztetésnek valós elválaszthatóságot kell alapoznia.

61. Ez a valós megkülönböztetés azt jelenti, hogy az elme és a test létezésükhöz nem feltétlenül függnek egymástól, még akkor sem, ha az élő emberben összekapcsolódnak.

62. Az ezzel képviselt szubsztancia-dualizmus két alapvetően különböző fajta teremtett létezést feltételez.

63. Ezen érv ereje attól függ, hogy Descartes valóban elég teljes mértékben megragadja-e a két lényt.

64. Aki valamiről egy bizonyos tulajdonság nélkül tud gondolkodni, az még nem bizonyította pusztán ezzel, hogy az adott dolog e tulajdonság nélkül is létezhetne.

65. Lehet, hogy csak egy olyan függőséget nem ismer, amely mégis lényeges része a tárgyának.

66. Descartes többet igényel, mint egy ilyen hiányos elképzelést, de éppen ez a megfelelő lényegi betekintésre vonatkozó igénye marad még vizsgálatra szoruló kérdés.

67. További megfontolásként hozza fel, hogy a testek oszthatók, míg a gondolkodó énben nem talál olyan térbeli részeket, amelyekre gondolatai úgy oszthatók volna el, mint különálló kamrákra.

68. Egy levágott kar számára nem tűnik az elme leválasztott részének, és a különböző szellemi képességeket sem tekinti egymás mellett elhelyezkedő daraboknak.

69. Hogy ebből következik-e egy szellemi szubsztancia független létezése, az metafizikai vita tárgya, és nem egy anatómiai vizsgálat eredménye.

70. Az élő emberben azonban a megkülönböztetett valóságok egységként jelennek meg, amelynek megtapasztalásaihoz a testi állapot által is meghatározott érzelmek – például a félelem vagy az öröm – is hozzátartoznak.

71. A fájdalom célja, hogy figyelmeztesse az érintettet egy veszélyre, míg az éhség és a szomjúság olyan cselekvésekre készteti őt, amelyek általában a túlélését szolgálják.

72. Az ilyen érzések nem a test geometriai leírásai, és nem is kell, hogy erre alkalmasak legyenek.

73. Amikor Descartes ezeket a gondolkodás zavaros módjaiként jellemzi, nem nyilvánítja őket értelmetlennek.

74. Inkább hiányzik belőlük az a fogalmi átláthatóság, amelyet ő a testi folyamatok tudományos meghatározásához megkövetel.

75. Az ilyen érzékelések bizonyos körülmények között akár félre is vezethetnek, ezért a testi egység sem a mindentudást, sem a tévedhetetlenséget nem garantálja.

76. Így a félelem menekülésre késztetheti az embert anélkül, hogy előbb megvizsgálná izgalmának testi okait, és a veszély ésszerű értékelésének szembe kell néznie ezzel a már ható ösztönzéssel.

77. Hogy ez a kapcsolat hogyan valósulhat meg fizikai szinten, azt Descartes 1649-ben A lélek szenvedélyei című művében fejtette ki.

78. Magyarázata az életerő-szellemekre épül, amelyek rendkívül finom és mozgékony anyagi részecskék, és amelyek az agyban és az idegekben bizonyos folyamatokat tesznek lehetővé.

79. Nevük ellenére ezek az életerők nem kis lelkek vagy szellemi hírvivők.

80. Az agyban található tobozmirigynek különleges szerepet tulajdonít, mert itt keresi a közvetítést a testi folyamatok, valamint a lélek észlelései és akaratcselekedetei között.

81. Eközben a lélek az ő leírása szerint az egész testtel összekapcsolódik, bár ez a mirigy a hatásának előnyös helyszínének tekintendő.

82. Ez a feltételezés egy olyan történelmi fiziológiához tartozik, amelynek idegrendszeri modelljét és anatómiai előfeltételeit a későbbi kutatások már megcáfolták.

83. Ezért nem értelmezhető úgy, mintha előrevetítené a mai tézist, miszerint az agy teremti meg a tudatot.

84. Főként az a kérdés marad megválaszolatlan, hogy egy fizikai közvetítő hely megnevezése még nem oldja meg azt a problémát, hogy egy kiterjedés nélküli dolog hogyan hathat egy fizikai folyamatra.

85. Ezt a nehézséget Elisabeth von der Pfalz 1643-ban Descartes-szal szemben különös élességgel fogalmazta meg.

86. Ha a testi mozgás változását érintéssel és térbeli viszonyokkal kell megmagyarázni, akkor a kiterjedés nélküli szellemnek éppen az hiányzik, ami egy ilyen magyarázathoz szükséges.

87. A kéz felemelésére irányuló döntés és az azt követő mozgás ugyan ismerős lehet, de ez a megszokottság még nem magyarázza meg azok összeegyeztethetőségét a feltételezett szubsztanciákkal.

88. Descartes azzal válaszol, hogy az elmét, a testet és azok egyesülését különböző alapfogalmakkal kell megragadni.

89. Az egységet a mindennapi életben és az érzékeken keresztül tapasztaljuk meg, míg az elme szemlélése és a testek matematikai vizsgálata más megközelítéseket igényel.

90. Ebben komoly figyelmeztetés rejlik arra nézve, hogy ne akarjuk minden emberi tapasztalatot kizárólag a testek ütközésének mintája szerint megérteni.

91. Ugyanakkor nyitott kérdés marad, hogy az egyesülés saját fogalmának elismerése elegendő-e a kölcsönhatás kívánt magyarázatához.

92. Az, hogy az elme és a test megkülönböztethető, hogy együtt tapasztalhatók, és hogy egymásra hatnak, három állítás, amelyek összefüggéseit először érthetővé kell tenni.

93. A testről szóló magyarázatokon belül is az általános elvek és az egyes modellek eltérő sikerrel jártak.

94. Descartes a bolygók mozgását finom anyagból álló nagy örvényekkel akarta magyarázni, amelyek áramlataiban a mennyei testeket magukkal sodorták.

95. Newton 1687-ben megjelent Principia című művében ezt a magyarázatot egy matematikai vizsgálattal cáfolta, amely az örvénymodell jelentős nehézségeit tárta fel.

96. Hasonlóképpen több karteziánus szabály is tarthatatlannak bizonyult a testek ütközésével kapcsolatban.

97. Az ilyen kudarcok cáfolják bizonyos magyarázatokat, anélkül hogy teljes egészében értéktelenné tennék a testügyi összefüggések törvényszerűségeinek kutatását.

98. A fájdalom esetében ráadásul egy másik korlát is fennáll, hiszen még a testi folyamatok sikeres leírása sem jelent még magyarázatot az átélt szenvedésre.

99. Descartes a szubsztancia-megkülönböztetésével élesen kiemelte ezt a határt, és az egységről szóló tanításával egyúttal rögzítette, hogy az ember mindkét oldalon áll.

100. A sérült kéz a térbeli természethez tartozik, míg az ember, aki a sérülésétől szenved, úgy éli meg a hozzá tartozását, hogy ezt Descartes természetfilozófiájának még érthetővé kell tennie.

1. Wer sich an einer scharfen Kante die Hand verletzt, nimmt gewöhnlich nicht erst einen Schaden wahr, um anschließend über seine persönliche Bedeutung nachzudenken.

2. Im Schmerz ist der verletzte Körper unmittelbar der eigene, und seine Gefährdung drängt sich auf, bevor eine nüchterne Untersuchung beginnt.

3. In der sechsten seiner 1641 veröffentlichten Meditationen vergleicht René Descartes das Verhältnis von Geist und Körper mit dem eines Schiffers zu seinem Schiff, um die Grenzen dieses Vergleichs zu zeigen.

4. Ein Schiffer kann eine beschädigte Planke betrachten, ohne deren Beschädigung als Schmerz zu empfinden.

5. Wäre der Geist auf dieselbe Weise lediglich ein Beobachter des Körpers, müsste er eine Verletzung verstandesmäßig feststellen, statt unter ihr zu leiden.

6. Hunger, Durst und Schmerz sprechen für eine viel engere Verbindung, durch die der Mensch als leiblich betroffenes Ganzes lebt.

7. Dennoch behauptet Descartes, dass Geist und Körper ihrem Wesen nach verschieden sind und sogar getrennt voneinander existieren könnten.

8. Um diese Verbindung von Unterscheidung und Einheit zu verstehen, muss man zunächst betrachten, welche Aufgabe Descartes seiner Naturphilosophie stellt.

9. Viele Erklärungen der aristotelisch geprägten Schulphilosophie beriefen sich auf innere Wesensformen, durch die ein Naturding seine charakteristischen Fähigkeiten besitzen sollte.

10. Außerdem konnten Zwecke erklären, weshalb natürliche Vorgänge auf bestimmte Ergebnisse gerichtet waren.

11. Descartes hält solche Erklärungen für unzureichend, wenn sie Eigenschaften voraussetzen, deren körperliches Zustandekommen erst verständlich gemacht werden müsste.

12. Die Wärme eines Gegenstands soll beispielsweise durch Vorgänge seiner materiellen Teile erklärt werden, statt als eine bereits erklärende Grundqualität zu gelten.

13. Sein mechanisches Programm sucht deshalb nach Größe, Gestalt, Anordnung und Bewegung der Teile, aus denen sichtbare Erscheinungen hervorgehen.

14. Mechanisch bedeutet dabei nicht, dass überall Zahnräder oder Hebel verborgen wären.

15. Entscheidend ist vielmehr, dass körperliche Veränderungen aus körperlichen Verhältnissen und regelhaften Bewegungen verständlich werden sollen.

16. Die begriffliche Grundlage dieses Programms ist die Ausdehnung, also die räumliche Erstreckung in Länge, Breite und Tiefe.

17. Ein Körper kann seine Farbe verlieren, erwärmt werden oder eine andere Gestalt annehmen, ohne dadurch aufzuhören, körperlich zu sein.

18. Seine Ausdehnung lässt sich hingegen nicht wegdenken, ohne zugleich dasjenige aufzugeben, was Descartes unter einem Körper versteht, denn selbst ein unsichtbarer oder weicher Körper müsste noch räumlich bestimmt sein.

19. Gestalt und Größe sind bestimmte Weisen dieser Ausdehnung, während Bewegung die räumlichen Beziehungen zwischen Körpern verändert.

20. Damit erhält die Körperwelt eine gemeinsame Grundlage, die sich geometrisch beschreiben und in ihren Größenverhältnissen untersuchen lässt.

21. Die rote Farbe, die ein Mensch an einem Gegenstand wahrnimmt, besitzt dagegen nicht einfach dieselbe Beschaffenheit wie eine geometrische Eigenschaft.

22. Descartes bestreitet damit keineswegs, dass Farben erlebt werden oder dass Unterschiede zwischen Körpern verschiedene Farbwahrnehmungen hervorrufen.

23. Er bestreitet, dass das Erleben ohne weitere Prüfung ein getreues Bild der inneren Beschaffenheit des Gegenstands liefert.

24. Aus dieser Bestimmung der Materie ergeben sich Folgerungen, die das kartesische Naturbild von anderen mechanischen Entwürfen unterscheiden.

25. Weil Descartes räumliche Ausdehnung als das Wesen der Materie bestimmt, kann nach seiner Auffassung ein ausgedehnter Raum nicht zugleich völlig frei von Materie sein.

26. Das Universum ist für Descartes daher durchgehend mit Materie erfüllt, auch dort, wo unsere Sinne keinen Gegenstand bemerken.

27. Ebenso lehnt er unteilbare Atome ab, denn jedes ausgedehnte Stück Materie lässt sich zumindest gedanklich weiter teilen.

28. Die kleinsten Teilchen einer Erklärung sind somit keine grundsätzlich unzerlegbaren Bausteine.

29. Bewegung findet in dieser Welt immer unter Nachbarn statt, deren Verlagerungen miteinander zusammenhängen.

30. Wo ein Körper seinen Platz verlässt, müssen andere Körper die räumliche Ordnung entsprechend verändern.

31. In den 1644 erschienenen Prinzipien der Philosophie versucht er, diese Körperwelt allgemeinen Bewegungsgesetzen zu unterstellen.

32. Ein Körper soll seinen Zustand beibehalten, solange äußere Ursachen ihn nicht verändern, und eine Bewegung strebt für sich genommen nach geradliniger Fortsetzung.

33. Dass wir ständig Bewegungen sehen, die langsamer werden oder eine Kurve beschreiben, widerspricht diesem Grundgedanken für Descartes nicht.

34. Solche Veränderungen verlangen vielmehr eine Erklärung durch die Einwirkungen anderer Körper.

35. Auch Regelmäßigkeit erhält in seinem System eine metaphysische Begründung, denn die Unveränderlichkeit Gottes soll die Beständigkeit der Naturordnung sichern.

36. Daraus folgt allerdings nicht, dass ein einzelner Naturvorgang bereits vollständig erklärt wäre.

37. Mehrere Anordnungen unsichtbarer Teilchen können zunächst geeignet erscheinen, dieselbe sichtbare Wirkung hervorzubringen.

38. Beobachtungen und Versuche helfen dann, zwischen möglichen Erklärungen zu unterscheiden und die tatsächlichen Bedingungen einzugrenzen, etwa wenn eine veränderte Anordnung andere sichtbare Wirkungen hervorbringt.

39. Descartes verbindet den Anspruch auf sichere Grundlagen somit mit einer Forschung, die bei konkreten Vorgängen auf Erfahrung angewiesen bleibt.

40. Der menschliche Körper gehört zunächst zu genau dieser ausgedehnten Welt.

41. In seiner Abhandlung über den Menschen entwirft Descartes ein Maschinenmodell, dessen Funktionen aus der Einrichtung seiner Organe verständlich werden sollen.

42. Atmung, Verdauung und zahlreiche Bewegungsreaktionen benötigen in einer solchen Erklärung keinen ständig eingreifenden geistigen Lenker.

43. Ein Automat kann hier als begrenztes Vergleichsmodell dienen, weil eine bestimmte Anordnung seiner Teile ein geordnetes Verhalten erzeugt.

44. Die Analogie macht verständlich, weshalb auch eine komplizierte Funktion nicht allein wegen ihrer Kompliziertheit eine denkende Ursache voraussetzt.

45. Sie beweist jedoch weder, dass jeder Organismus vollständig verstanden ist, noch dass geordnetes Verhalten die Frage nach bewusster Erfahrung entscheidet.

46. Besonders folgenreich ist Descartes’ Übertragung mechanischer Erklärungen auf Tiere, denen er eine vernünftige, denkende Seele abspricht.

47. Die körperliche Abwehr eines schädlichen Reizes, dessen bewusstes Empfinden und ein vernünftiges Urteil darüber bezeichnen allerdings unterschiedliche Leistungen, die eine bloße Maschinenanalogie nicht gleichermaßen erklärt.

48. Mit dem Denken führt Descartes eine Bestimmung ein, die sich nach seiner Auffassung nicht aus Ausdehnung gewinnen lässt.

49. Denken umfasst für ihn nicht nur Schlussfolgerungen, sondern auch Zweifeln, Wollen, Vorstellen und das bewusste Erleben einer Wahrnehmung.

50. Selbst wenn jemand irrtümlich zu sehen meint, steht der gegenwärtige Vollzug dieses Erlebens anders zur Prüfung als die Existenz des vermeintlich gesehenen Gegenstands.

51. Im methodischen Zweifel gewinnt Descartes deshalb zunächst die Gewissheit, dass er als Denkender existiert.

52. Damit ist noch nicht bewiesen, dass Denken ohne jeden Körper möglich wäre.

53. Eine Erkenntnis kann mir früher oder unmittelbarer zugänglich sein als eine andere, obwohl ihre Gegenstände in Wirklichkeit voneinander abhängen.

54. Für die weitergehende Behauptung braucht Descartes ein Argument, das den Unterschied unserer Erkenntniswege in eine Aussage über das Sein der Dinge überführt.

55. Descartes bezeichnet den Geist als res cogitans, als denkendes Seiendes, und die körperliche Wirklichkeit als res extensa, als ausgedehntes Seiendes.

56. Beide gelten in einem eingeschränkten Sinn als Substanzen, also als eigenständig bestehende Träger von Eigenschaften, von denen keiner bloß eine Eigenschaft des anderen ist.

57. Vollständig unabhängig ist in seinem System allein Gott, während geschaffene Substanzen zu ihrem Bestehen seiner Erhaltung bedürfen.

58. Descartes meint, den Geist klar und deutlich als denkend und unausgedehnt erfassen zu können, während er den Körper als ausgedehnt und nicht denkend begreift.

59. Klarheit und Deutlichkeit sollen dabei eine Einsicht kennzeichnen, deren Gegenstand gegenwärtig erfasst und von anderen Bestimmungen sauber unterschieden wird.

60. Weil Gott nach Descartes verwirklichen kann, was auf diese Weise als getrennt erkannt wird, soll die begriffliche Unterscheidung eine wirkliche Trennbarkeit begründen.

61. Diese reale Unterscheidung bedeutet, dass Geist und Körper nicht notwendig zum Bestehen aufeinander angewiesen sind, auch wenn sie im lebenden Menschen verbunden sind.

62. Der damit vertretene Substanzdualismus nimmt zwei grundverschiedene Arten geschaffenen Seins an.

63. Die Stärke dieses Arguments hängt daran, ob Descartes die beiden Wesen tatsächlich vollständig genug erfasst.

64. Wer etwas ohne eine bestimmte Eigenschaft denken kann, hat noch nicht allein dadurch gezeigt, dass es ohne diese Eigenschaft existieren könnte.

65. Vielleicht kennt er nur eine Abhängigkeit nicht, die dennoch wesentlich zu seinem Gegenstand gehört.

66. Descartes beansprucht mehr als eine solche unvollständige Vorstellung, doch gerade dieser Anspruch auf eine angemessene Wesenseinsicht bleibt prüfungsbedürftig.

67. Als zusätzliche Überlegung führt er an, dass Körper teilbar sind, während er im denkenden Selbst keine räumlichen Teile findet, auf die sich seine Gedanken wie auf getrennte Kammern verteilen ließen.

68. Ein abgetrennter Arm erscheint ihm nicht als abgetrennter Abschnitt des Geistes, und verschiedene geistige Fähigkeiten gelten ihm nicht als nebeneinanderliegende Stücke.

69. Ob daraus die unabhängige Existenz einer geistigen Substanz folgt, ist eine metaphysische Streitfrage und kein Ergebnis einer anatomischen Untersuchung.

70. Im lebenden Menschen treten die unterschiedenen Wirklichkeiten jedoch als Einheit auf, zu deren Erfahrungen ebenso die körperlich mitbedingten Leidenschaften gehören, etwa Furcht oder Freude.

71. Schmerz soll den Betroffenen auf eine Gefährdung hinweisen, während Hunger und Durst ihn zu Handlungen bewegen, die gewöhnlich seiner Erhaltung dienen.

72. Solche Empfindungen sind keine geometrischen Beschreibungen des Körpers und müssen dafür auch nicht taugen.

73. Wenn Descartes sie als verworrene Weisen des Denkens bezeichnet, erklärt er sie nicht für bedeutungslos.

74. Ihnen fehlt vielmehr jene begriffliche Durchsichtigkeit, die er für eine wissenschaftliche Bestimmung körperlicher Vorgänge verlangt.

75. Solche Empfindungen können unter bestimmten Bedingungen sogar irreführen, weshalb die leibliche Einheit weder Allwissenheit noch Unfehlbarkeit gewährleistet.

76. So kann Furcht den Menschen zur Flucht bewegen, ohne dass er erst die körperlichen Ursachen seiner Erregung untersucht, und eine verstandesmäßige Beurteilung der Gefahr muss sich mit diesem bereits wirksamen Antrieb auseinandersetzen.

77. Wie diese Verbindung körperlich vermittelt werden sollte, erläutert Descartes 1649 in den Leidenschaften der Seele.

78. Seine Erklärung arbeitet mit Lebensgeistern, äußerst feinen und beweglichen materiellen Teilchen, die im Gehirn und in den Nerven bestimmte Abläufe ermöglichen sollen.

79. Trotz ihres Namens sind diese Lebensgeister keine kleinen Seelen oder geistigen Boten.

80. Der Zirbeldrüse im Gehirn weist er eine besondere Rolle zu, weil er hier die Vermittlung zwischen körperlichen Vorgängen und den Wahrnehmungen sowie Willensakten der Seele sucht.

81. Dabei bleibt die Seele nach seiner Darstellung mit dem ganzen Körper verbunden, obwohl diese Drüse als bevorzugter Ort ihrer Wirksamkeit gelten soll.

82. Die Annahme gehört zu einer historischen Physiologie, deren Nervenmodell und anatomische Voraussetzungen durch spätere Forschung überholt wurden.

83. Sie darf deshalb nicht als Vorwegnahme der heutigen These gelesen werden, das Gehirn erzeuge Bewusstsein.

84. Vor allem löst die Benennung eines körperlichen Vermittlungsortes noch nicht die Frage, wie etwas Unausgedehntes auf einen körperlichen Ablauf einwirken kann.

85. Diese Schwierigkeit formuliert Elisabeth von der Pfalz 1643 gegenüber Descartes mit besonderer Schärfe.

86. Wenn die Veränderung körperlicher Bewegung durch Berührung und räumliche Verhältnisse erklärt werden soll, scheint dem unausgedehnten Geist gerade das zu fehlen, was eine solche Erklärung verlangt.

87. Ein Entschluss, die Hand zu heben, und die anschließende Bewegung mögen vertraut sein, doch ihre Vertrautheit erläutert noch nicht ihre Vereinbarkeit mit den angenommenen Substanzen.

88. Descartes antwortet, dass Geist, Körper und ihre Vereinigung durch unterschiedliche Grundbegriffe erfasst werden müssen.

89. Die Einheit werde im gewöhnlichen Leben und durch die Sinne erfahren, während die Betrachtung des Geistes und die mathematische Untersuchung von Körpern andere Zugänge erfordern.

90. Darin liegt eine ernsthafte Warnung davor, jede menschliche Erfahrung ausschließlich nach dem Muster eines Körperstoßes verstehen zu wollen.

91. Zugleich bleibt offen, ob die Anerkennung eines eigenen Begriffs der Vereinigung die verlangte Erklärung der Wechselwirkung hinreichend liefert.

92. Dass Geist und Körper unterschieden werden können, dass sie gemeinsam erlebt werden und dass sie aufeinander wirken, sind drei Behauptungen, deren Zusammenhang erst verständlich gemacht werden muss.

93. Auch innerhalb der Körpererklärung waren allgemeine Prinzipien und einzelne Modelle unterschiedlich erfolgreich.

94. Descartes wollte die Planetenbewegungen durch große Wirbel feiner Materie erklären, in deren Strömungen die Himmelskörper mitgeführt würden.

95. Newton stellte dieser Erklärung in seinen 1687 veröffentlichten Principia eine mathematische Untersuchung entgegen, die erhebliche Schwierigkeiten des Wirbelmodells sichtbar machte.

96. Ebenso erwiesen sich mehrere kartesische Regeln über den Zusammenstoß von Körpern als unhaltbar.

97. Solche Fehlschläge widerlegen bestimmte Erklärungen, ohne die Suche nach gesetzlichen körperlichen Zusammenhängen insgesamt zu entwerten.

98. Beim Schmerz bleibt darüber hinaus eine andere Grenze bestehen, denn selbst eine gelungene Beschreibung der körperlichen Vorgänge ist noch keine Erläuterung des erlebten Leidens.

99. Descartes hat diese Grenze durch seine Substanzunterscheidung scharf hervortreten lassen und durch seine Lehre von der Einheit zugleich festgehalten, dass der Mensch auf beiden Seiten steht.

100. Die verletzte Hand gehört zur räumlichen Natur, während der Mensch, der unter ihrer Verletzung leidet, seine Zugehörigkeit zu ihr in einer Weise erfährt, die Descartes’ Naturphilosophie erst noch verständlich machen muss.