11.5.2 Az általános törvény és az emberiség mint öncél – Allgemeines Gesetz und Menschheit als Zweck an sich

1. Képzeljünk el egy embert, akinek sürgősen pénzre van szüksége, és csak akkor kaphat hitelt, ha kötelező érvényűen vállalja a visszafizetést.

2. Már előre tudja, hogy a megbeszélt időpontban nem tudja visszaadni a pénzt, ezt azonban elhallgatja, mert egy őszinte tájékoztatás tönkretenné a segítségre való esélyét.

3. Az ígéretnek pontosan azt a bizalmat kell kiváltania a másikból, amelyet a hitelfelvevő maga nem érdemel meg.

4. Ez az eset ezért különbözik egy őszinte adós esetétől, akinek gondos tervei később váratlan körülmények miatt meghiúsulnak.

5. Itt a megtévesztés a kezdetektől fogva része a választott eljárásnak.

6. Immanuel Kant egy ilyen esetet vizsgál 1785-ben megjelent „Az erkölcsi metafizika alapjai” című művében, hogy rávilágítson arra, hogyan fordulhat egy látszólag célszerű cselekvési indok alaposabb vizsgálat során saját maga ellen.

7. A hitelfelvevőnek olyan világra van szüksége, amelyben az ígéreteket komolyan veszik, ugyanakkor saját ígéretére vonatkozóan kivételt szeretne igénybe venni.

8. Pénzszűkéje magyarázza a megtévesztésre irányuló ösztönzést, de még nem dönti el, hogy a választott kiút erkölcsileg megengedhető-e.

9. Ez a megkülönböztetés az érthető érdek és az igazolt cselekvés között arra készteti Kantot, hogy olyan mércét keressen, amely akkor is érvényes, ha betartása kényelmetlenné válik.

10. Az a javaslat, hogy maradjunk őszinték a saját hírnevünk védelme érdekében, ehhez nem elegendő, mert kötelező erejét a várható előnyből meríti.

11. Aki biztos lehetne abban, hogy nem derül ki a csalás, ennek az ajánlásnak a szerint már nem lenne megfelelő oka arra, hogy lemondjon a csalásról.

12. Kant egy szabályt akkor nevez hipotetikusnak, ha az egy bizonyos cselekvést követel meg azzal a feltétellel, hogy valaki egy bizonyos célt akar elérni.

13. A kategorikus imperatívusz ezzel szemben azt követeli, hogy az akaratot függetlenül kötelezze, függetlenül attól, hogy a cselekvő éppen milyen célokat követ.

14. Az „imperatívum” szó ebben az összefüggésben egy ésszerű követelést jelöl, amely kötelességként áll előttünk, mert vágyaink ütközhetnek vele.

15. Az emberek képesek megérteni az okokat anélkül, hogy minden esetben követnék őket, ezért az erkölcsi törvényesség számukra kötelezettség formáját ölti.

16. Kant itt a törvény alatt az ésszerű cselekvés szabályát érti, amelynek érvényessége sem állami kihirdetéstől, sem társadalmi jóváhagyástól nem függ.

17. Ahhoz, hogy egy cselekedetet e mércével megvizsgálhassunk, először fel kell ismernünk, mely elv vezérli azt valójában.

18. Kant egy ilyen szubjektív cselekvési elvet „maximának” nevez, ahol a „szubjektív” kifejezés elsősorban azt jelenti, hogy valaki ezt a szabályt saját cselekvésére vonatkozóan magáévá teszi.

19. A maxim általában összekapcsolja a releváns helyzetet, a választott cselekvést és az azzal követett célt.

20. A hitel esetében ennek tartalma az, hogy pénzszűkében egy visszafizetési ígérettel akarom magam tehermentesíteni, bár tudom, hogy nem fogom teljesíteni.

21. Az a puszta leírás, hogy néhány szót váltottam egy másik emberrel, eltakarná a döntő cselekvési okot.

22. Ugyanígy elégtelen lenne az utólagos állítás, miszerint csak segíteni akartam, ha valójában más pénzének csalással való megszerzése határozta meg a döntésemet.

23. Az erkölcsi önvizsgálat ezért megköveteli, hogy bizonyos mértékben őszinte legyünk saját szándékainkkal szemben, mielőtt egyáltalán megkezdődhetne egy általános vizsgálat.

24. Egy ügyesen megválasztott megfogalmazás nem teszi elfogadhatóvá egy megkérdőjelezhető indítékot azzal, hogy kihagyja annak kifogásolható elemeit.

25. Az általános törvény formulája most azt követeli meg, hogy csak olyan alapelv szerint cselekedjünk, amelynek általános érvényességét egyúttal magunk is akarnunk tudjuk.

26. A hitelfelvevő számára ez azt jelenti, hogy szabályát mindenki számára érvényes szabálynak tekintsék a leírt helyzetben, és ne tartson fenn magának különleges engedélyt.

27. Kant ezt az elképzelést egy általános természeti törvény képével erősíti meg, amelynek hatálya alatt az adott magatartás rendszeresen bekövetkezne.

28. Ezzel nem természettudományos felfedezést állít az emberek tényleges viselkedéséről, hanem szemléletessé teszi a felvázolt szabály elkerülhetetlenségét.

29. Ha mindenki, aki pénzszűkében van, visszafizetést ígérne, noha tudja, hogy az lehetetlen, egy ilyen ígéret már nem alapozhatná meg a szükséges bizalmat.

30. A szavakat továbbra is kimondhatnák, de az a módszer, hogy hiteles ígérettel hitelt szerezzenek, elveszítené alapját.

31. Az általánosított maxim így éppen azt a cselekvési lehetőséget ássa alá, amelytől sikere függ.

32. A megtévesztő meg akarja őrizni a gyakorlat megbízhatóságát, és egyúttal olyan szabályt akar kihasználni, amely általános érvényesség esetén ezt a megbízhatóságot feloldja.

33. Kant ezt a nehézséget az általánosított maximában rejlő ellentmondásként kezeli, bár e ellentmondás pontos értelmezése az értelmezők körében vitatott.

34. Az ígéret esetében ezt úgy értelmezi, mint egy olyan gyakorlat önmagának való aláásását, amelynek előfeltételeire a cselekvőnek saját céljai érdekében szüksége van.

35. Ezért nem elég csupán elképzelni, milyen kellemetlen lenne egy csalókkal teli társadalom.

36. Döntő fontosságú, hogy a törekvett siker olyan kötelezettségvállalásból táplálkozik, amely éppen a saját szabályt semlegesíti.

37. A teszt nem veszi figyelembe azt sem, hogy jelenleg hányan csalnak, vagy mekkora a lebukás valószínűsége.

38. Egy elterjedt szokás gyakorisága nem ad neki erkölcsi igazolást.

39. Ugyanígy nem feltétlenül kell minden erkölcsileg megengedett cselekvést ténylegesen mindenkinek végrehajtania, hiszen a vizsgálat tárgya az összehasonlítható helyzetekre vonatkozó általános szabály.

40. Az a tény, hogy nem mindenki választhatja ugyanazt a szakmát, például nem cáfolja azt a maximát, miszerint az ember a saját képességeihez illő szakmát válassza.

41. Éppen a hasonló helyzetek leírása azonban komoly nehézséget jelent az eljárás során.

42. A hitelfelvevő a saját nevével, egy adott hétnappal vagy egy véletlenszerű helymegjelöléssel láthatná el a maximáját, hogy annak általánosíthatósága látszólag ártalmatlannak tűnjön.

43. Az ilyen kiegészítéseknek azonban meg kellene magyaráznia, miért relevánsak a cselekvést irányító ok szempontjából, ahelyett, hogy csupán nyelvi eszközökkel álcáznák a saját kivételt.

44. Ezzel szemben szintén helytelen lenne minden, nehéz helyzetben tett ígéretet válogatás nélkül csalásként kezelni.

45. Aki nyilvánosságra hoz egy valós kockázatot, és ezzel lehetővé teszi a másik számára, hogy ezen az alapon döntsön, más maxim szerint cselekszik, mint az, aki szándékosan elhallgatja a döntő információt.

46. Az erkölcsi mérce általánosságot követel, míg alkalmazása az esetek megfelelő megkülönböztetését igényli.

47. Ebben rejlik minden olyan elképzelés határa, amely szerint a kategorikus imperatívum – akár egy számítási szabály – tetszőleges cselekvési mondatokra alkalmazható lenne.

48. Az ítélőképesség, vagyis az a képesség, hogy az általános elvet egy helyzet sajátosságaihoz igazítsuk, továbbra is elengedhetetlen.

49. Hogy egy szabály általános elképzelhetősége még nem elegendő, azt Kant példája mutatja, amelyben egy ember elvileg nem hajlandó segítséget nyújtani.

50. Ez az ember nem vesz el semmit másoktól és nem csalja meg őket, de a szükségüket olyasvalaminek tekinti, ami soha nem késztetheti őt aktív segítségnyújtásra.

51. Kant szerint egy olyan világ, amelyben mindenki így cselekedne, teljesen létezhetne.

52. A megtévesztő ígérettől eltérően az általánosított szabály nem rontaná meg közvetlenül saját végrehajthatóságát.

53. Kant mégis úgy véli, hogy ez olyasmi, amit egy ésszerű és egyben rászoruló lény nem akarhat ellentmondás nélkül.

54. Hiszen az ember olyan célokat követ, amelyek megvalósításához bizonyos körülmények között mások segítségére szorul.

55. Aki minden segítségnyújtást általánosan kizár, olyan rendet akar, amely megvonhatja tőle a saját céljainak eléréséhez szükséges támogatást.

56. Az ellentmondás itt abban rejlik, hogy olyan törvényt akarunk, amely ütközik a saját ésszerű célkövetésünk feltételeivel.

57. Ez az érvelés nem azt célozza, hogy a segítségnyújtást olyan cserére redukálja, amelyben csak azért adok valamit, mert később ellenszolgáltatást várok.

58. A saját rászorulás lehetősége inkább rávilágít arra, hogy miért nem zárhatom ki magam, mint ésszerű cselekvő, az emberi függőségből.

59. Egy ellenvetés mindazonáltal lehetséges marad, hiszen valaki azt állíthatná, hogy hajlandó lenne saját maga számára is elutasítani minden támogatást.

60. Kant válasza többet igényel, mint egy nemkívánatos eredmény bizonyítását, és attól függ, hogy az ésszerű lényeknek milyen célokat és az akarat előfeltételeit kell szükségszerűen elismerniük.

61. A két hibatípusból adódik a tökéletes és a tökéletlen kötelességek megkülönböztetése, amelyet Kant példáival magyaráz el.

62. A megtévesztő ígéret tilalma tökéletes kötelességnek minősül, mert szigorúan kizárja a vonatkozó maximát.

63. A jótékonyságra vonatkozó tökéletlen kötelesség viszont azt követeli meg, hogy mások jólétét saját cselekvésünk céljaként fogadjuk el, anélkül, hogy már előre meghatároznánk a segítség minden címzettjét, időpontját és mértékét.

64. Ez a mozgástér a kötelezettség teljesítésére vonatkozik, és nem teszi lehetővé azt az elvi döntést, hogy soha ne vegyük figyelembe mások szükségét.

65. Ezen a ponton a figyelmet az általános törvényről arra az emberre lehet irányítani, akinek döntését a megtévesztés befolyásolja.

66. Az adományozó csak annyira ítélheti meg pénzének felhasználását, amennyire a rendelkezésére álló információk lehetővé teszik.

67. Azzal, hogy a hitelfelvevő elhallgatja a visszafizetés hiányzó lehetőségét, ezt a döntést olyan cél felé tereli, amelyet a másik valós formájában nem ismer.

68. Kant ezt úgy írja le, mint az ember pusztán eszközként való kezelését.

69. A kategorikus imperatívusz emberiség-formulája ezzel szemben azt követeli meg, hogy az emberiséget a saját személyünkben és minden más személyben mindig egyidejűleg célként kezeljük.

70. Az emberiség itt különösen azt az ésszerű képességet jelenti, hogy célokat tűzzünk ki magunk elé, mérlegeljük az indokokat, és cselekedeteinket elvek szerint irányítsuk.

71. Ez nem az összes ember összességét jelenti, és nem is arra szólít fel, hogy egy elvont általános érdeket az egyes személyek elé helyezzünk.

72. Ebben az összefüggésben a cél önmagában olyan személy, akinek tiszteletre való joga korlátozza céljaim kiválasztását, még akkor is, ha létezését vagy jólétét nem tettem személyes elsődleges célommá.

73. A követelésben a döntő szó a „csupán”, hiszen más emberek gyakorlati közreműködése a közös élet szokásos része.

74. Aki fizet egy kézművesnek, az a saját terve megvalósításához veszi igénybe annak képességeit, míg a kézműves viszont anyagi célokat követ.

75. Egy ilyen együttműködés keretében a résztvevők egyszerre tisztelhetik egymást önálló személyként, ha a közös ügyletről tájékozottan döntenek, és igényeiket figyelembe veszik.

76. A hamis hitelígéretben éppen ez a lehetőség hiányzik, mert a hitelező csupán egy látszatügyletet fogad el.

77. A kimondott szavakhoz való hozzájárulása nem jelenti a titokban zajló megtévesztési eljárás jóváhagyását.

78. Ebből azonban nem következik, hogy minden ténylegesen megadott hozzájárulás máris minden magatartást erkölcsileg megengedetté tesz.

79. Meg kell vizsgálni, hogy a döntés olyan feltételek mellett született-e, amelyek tiszteletben tartják a személy önállóságát, és hogy a választott cél maga is összeegyeztethető-e ezzel a tisztelettel.

80. Ezenkívül az emberség elve túlmutat a megtévesztés elkerülésén, hiszen mások céljait az erkölcsileg megengedett keretek között pozitív támogatásban is részesíteni kell.

81. Kant a cél önmagában vett rangját a méltóság fogalmához köti, amelyet megkülönböztet az értéktől.

82. Ami értékkel bír, az elvileg kicserélhető valami egyenértékűre, míg a méltóság éppen olyan értéket jelöl, amelyért nem alkalmazható ilyen egyenértékű csere.

83. Egy személyt ezért nem teszi pótolhatóvá az, hogy valaki különösen nagy előnyt ígér a vele szembeni tiszteletlenségért cserébe.

84. Az indoklás a racionális önrendelkezés és az erkölcsi törvényalkotás képességére irányítja a figyelmet, nem pedig a jövedelemre, a társadalmi rangra vagy a különleges szellemi teljesítményekre.

85. Maga az egyén is ennek a követelménynek van alávetve, ezért az önbecsülés az erkölcsi cselekvés feltételei közé tartozik.

86. Az általános törvény és az emberi méltóság tiszteletének összefüggését Kant az autonómia, azaz a racionális önjogalkotás fogalmában foglalja össze.

87. Mivel az ésszerű törvényalkotásra való képesség alapozza meg a tiszteletre való jogot, és másokra is vonatkozik, a cselekvőnek képesnek kell lennie arra, hogy egy olyan szabály megalkotójának tekintse magát, amely őt éppúgy kötelezi, mint másokat.

88. Az önszabályozás ezért nem engedi meg neki, hogy vágyait törvényekké nyilvánítsa, hanem megköveteli, hogy saját akaratát a közös törvényesség feltételei szerint határozza meg.

89. A célok birodalma Kantnál azt az ideált jelenti, amelyben az ésszerű lények ilyen közös törvények által kapcsolódnak egymáshoz, és egymást célként tisztelik.

90. Ez nem egy létező állam leírása, hanem egy módszer arra, hogy saját cselekedeteinket egy törvényalkotó és egyben kötött tag pozíciójából értékeljük.

91. Kant a különböző formulákat ugyanazon erkölcsi elv kifejezéseinek tekinti, ám azok állítólagos egységét a példáinak hasonlósága még nem bizonyítja teljes mértékben.

92. A törvényi formula a maximák általános érvényességére irányítja a figyelmet, míg az emberiségre vonatkozó formula kifejezetten megfogalmazza a részt vevő személyek tiszteletre való jogát.

93. Hogy mindkét vizsgálat minden nehéz esetben ugyanahhoz az eredményhez vezet-e, az a filozófiai értelmezés és indoklás kérdése marad.

94. Egy különösen súlyos ellenvetés azokat az embereket érinti, akik a legsúlyosabb kognitív károsodások miatt még az erkölcsi önrendelkezés alapvető képességeitől is meg vannak fosztva.

95. Ha a méltóságot ezekhez a képességekhez kötjük, meg kell magyarázni, miért jogosultak ilyen emberek is korlátlan tiszteletre, miközben ezt meg kell különböztetni a pusztán átmeneti, az ésszerű gondolkodás gyakorlására való képtelenségtől.

96. A legújabb kanti megközelítések itt kiterjesztett indoklásokat keresnek, amelyeket nem lehet egyértelműen Kant már teljesen kidolgozott válaszaiként bemutatni.

97. A kategorikus imperatívum sem esik egybe az aranyszabály azzal, hogy másokat úgy kell kezelni, ahogyan magunk is szeretnénk, hogy kezeljenek minket.

98. A személyes preferenciák nem helyettesíthetik az általános igazolás igényét, hiszen az, hogy valaki hajlandó elfogadni egy bizonyos bánásmódot, még nem dönti el annak másokkal szembeni megengedhetőségét.

99. A hitelígéret esetében mindkét központi formula mégis talál egy közös pontot, mert a cselekvő olyan kötelezettségvállalást követel, amelyet ő maga megsért, és egy személyt olyan döntésre késztet, amelynek valódi okát eltitkolja előle.

100. A felelősségteljes cselekvés megkövetelné, hogy nyíltan felvesszük a pénzszűkét, és akkor is elismerjük a másikat önálló célkitűzőként, ha szabadon meghozott válasza megtagadja a remélt segítséget.

1. Stellen wir uns einen Menschen vor, der dringend Geld benötigt und einen Kredit nur erhalten kann, wenn er die Rückzahlung verbindlich zusagt.

2. Er weiß bereits, dass er das Geld zum vereinbarten Zeitpunkt nicht zurückgeben kann, verschweigt dies jedoch, weil eine ehrliche Auskunft seine Aussicht auf Hilfe zunichtemachen würde.

3. Das Versprechen soll beim anderen genau jenes Vertrauen hervorrufen, das der Kreditnehmer selbst nicht verdient.

4. Der Fall unterscheidet sich deshalb von einem ehrlichen Schuldner, dessen sorgfältige Planung später durch unerwartete Umstände scheitert.

5. Hier gehört die Täuschung von Anfang an zum gewählten Verfahren.

6. Immanuel Kant untersucht einen solchen Fall in seiner 1785 erschienenen „Grundlegung zur Metaphysik der Sitten“, um sichtbar zu machen, wie ein scheinbar zweckmäßiger Handlungsgrund sich bei genauerer Prüfung gegen sich selbst wenden kann.

7. Der Kreditnehmer braucht eine Welt, in der Zusagen ernst genommen werden, möchte aber für seine eigene Zusage eine Ausnahme beanspruchen.

8. Seine Geldnot erklärt den Anreiz zur Täuschung, entscheidet jedoch noch nicht darüber, ob der gewählte Ausweg moralisch zulässig ist.

9. Diese Trennung von verständlichem Interesse und gerechtfertigtem Handeln führt Kant zur Suche nach einem Maßstab, der auch dann gilt, wenn seine Befolgung unbequem wird.

10. Eine Empfehlung, ehrlich zu bleiben, um den eigenen Ruf zu schützen, reicht dafür nicht aus, weil sie ihre Verbindlichkeit aus dem erwarteten Vorteil bezieht.

11. Wer sicher sein könnte, unentdeckt zu bleiben, hätte nach dieser Empfehlung keinen entsprechenden Grund mehr, auf die Täuschung zu verzichten.

12. Kant nennt eine Vorschrift hypothetisch, wenn sie ein bestimmtes Handeln unter der Voraussetzung verlangt, dass jemand einen bestimmten Zweck erreichen will.

13. Ein kategorischer Imperativ beansprucht dagegen, den Willen unabhängig davon zu binden, welche beliebigen Ziele der Handelnde gerade verfolgt.

14. Das Wort Imperativ bezeichnet dabei eine vernünftige Forderung, die uns als Sollen entgegentritt, weil unsere Wünsche mit ihr in Konflikt geraten können.

15. Menschen vermögen Gründe einzusehen, ohne ihnen jederzeit zu folgen, weshalb moralische Gesetzlichkeit für sie die Gestalt einer Verpflichtung annimmt.

16. Mit Gesetz meint Kant hier eine Regel für vernünftiges Handeln, deren Geltung weder von staatlicher Verkündung noch von gesellschaftlicher Zustimmung abhängt.

17. Um eine Handlung an diesem Maßstab zu prüfen, muss zunächst erkennbar werden, welcher Grundsatz sie tatsächlich leitet.

18. Kant bezeichnet einen solchen subjektiven Handlungsgrundsatz als Maxime, wobei subjektiv zunächst bedeutet, dass sich jemand diese Regel für sein eigenes Handeln zu eigen macht.

19. Eine Maxime verbindet gewöhnlich die relevante Situation, das gewählte Tun und den damit verfolgten Zweck.

20. Im Kreditfall lautet ihr Gehalt, dass ich mich bei Geldnot durch ein Rückzahlungsversprechen entlasten will, obwohl ich weiß, dass ich es nicht erfüllen werde.

21. Die bloße Beschreibung, ich spräche einige Worte mit einem anderen Menschen, würde den entscheidenden Handlungsgrund verdecken.

22. Ebenso unzureichend wäre die nachträgliche Behauptung, ich hätte nur helfen wollen, wenn tatsächlich die Erlangung fremden Geldes durch Täuschung meine Entscheidung bestimmt hat.

23. Moralische Selbstprüfung verlangt deshalb eine gewisse Ehrlichkeit gegenüber dem eigenen Vorhaben, bevor überhaupt ein allgemeiner Test beginnen kann.

24. Eine geschickt gewählte Formulierung macht einen fragwürdigen Beweggrund nicht dadurch vertretbar, dass sie seine anstößigen Bestandteile auslässt.

25. Die Formel des allgemeinen Gesetzes verlangt nun, nur nach einer Maxime zu handeln, deren allgemeine Geltung man zugleich wollen kann.

26. Für den Kreditnehmer bedeutet dies, seine Regel als Regel für alle in der entsprechend beschriebenen Lage zu betrachten und sich selbst keine besondere Erlaubnis vorzubehalten.

27. Kant verschärft diese Vorstellung durch das Bild eines allgemeinen Naturgesetzes, unter dem das betreffende Verhalten regelmäßig eintreten würde.

28. Damit behauptet er keine naturwissenschaftliche Entdeckung über das tatsächliche Verhalten der Menschen, sondern macht die Unausweichlichkeit der vorgestellten Regel anschaulich.

29. Wenn jeder in Geldnot eine Rückzahlung zusagte, obwohl er ihre Unmöglichkeit kennt, könnte eine solche Zusage das benötigte Vertrauen nicht mehr begründen.

30. Die Worte ließen sich weiterhin aussprechen, aber das Verfahren, durch ein glaubhaftes Versprechen einen Kredit zu erhalten, verlöre seine Grundlage.

31. Die verallgemeinerte Maxime würde damit gerade die Handlungsmöglichkeit untergraben, von der ihr Erfolg abhängt.

32. Der Täuschende will die Verlässlichkeit der Praxis erhalten und zugleich eine Regel nutzen, die diese Verlässlichkeit bei allgemeiner Geltung aufhebt.

33. Kant behandelt diese Schwierigkeit als einen Widerspruch im Denken der verallgemeinerten Maxime, wobei die genaue Deutung dieses Widerspruchs unter seinen Interpreten umstritten ist.

34. Am Versprechensfall lässt er sich als Selbstuntergrabung einer Praxis verstehen, deren Voraussetzungen der Handelnde für seinen eigenen Zweck benötigt.

35. Es genügt daher nicht, nur auszumalen, wie unangenehm eine Gesellschaft voller Betrüger wäre.

36. Entscheidend ist, dass der angestrebte Erfolg von einer Verbindlichkeit zehrt, welche die eigene Regel gerade aushebelt.

37. Der Test zählt auch nicht, wie viele Menschen gegenwärtig täuschen oder wie hoch die Wahrscheinlichkeit einer Entdeckung ist.

38. Eine verbreitete Gewohnheit erhält durch ihre Häufigkeit keine moralische Rechtfertigung.

39. Ebenso wenig muss jede moralisch erlaubte Handlung tatsächlich von allen ausgeführt werden, denn zur Prüfung steht die allgemeine Regel für vergleichbare Situationen.

40. Dass nicht jeder denselben Beruf ergreifen könnte, widerlegt beispielsweise keine Maxime, nach der man einen zu den eigenen Fähigkeiten passenden Beruf wählt.

41. Gerade die Beschreibung vergleichbarer Situationen eröffnet allerdings eine ernsthafte Schwierigkeit des Verfahrens.

42. Der Kreditnehmer könnte seine Maxime mit seinem Namen, einem bestimmten Wochentag oder einer zufälligen Ortsangabe versehen, um ihre Verallgemeinerung scheinbar harmlos erscheinen zu lassen.

43. Solche Zusätze müssten jedoch erklären, weshalb sie für den handlungsleitenden Grund relevant sind, statt nur die eigene Ausnahme sprachlich zu tarnen.

44. Umgekehrt wäre es ebenfalls verfehlt, jedes Versprechen in einer schwierigen Lage unterschiedslos als Täuschung zu behandeln.

45. Wer ein reales Risiko offenlegt und dem anderen eine Entscheidung auf dieser Grundlage ermöglicht, handelt nach einer anderen Maxime als jemand, der die entscheidende Information gezielt verschweigt.

46. Der moralische Maßstab verlangt Allgemeinheit, während seine Anwendung eine sachgerechte Unterscheidung der Fälle benötigt.

47. Darin liegt eine Grenze jeder Vorstellung, der kategorische Imperativ könne wie eine Rechenvorschrift auf beliebige Handlungssätze angewandt werden.

48. Urteilskraft, also die Fähigkeit, das allgemeine Prinzip auf die Besonderheiten einer Situation zu beziehen, bleibt unverzichtbar.

49. Dass die allgemeine Vorstellbarkeit einer Regel noch nicht ausreicht, zeigt Kants Beispiel eines Menschen, der grundsätzlich keine Hilfe leisten will.

50. Dieser Mensch nimmt anderen nichts weg und betrügt sie nicht, erklärt ihre Not aber für etwas, das ihn niemals zu tätiger Unterstützung bewegen soll.

51. Eine Welt, in der alle so handelten, könnte nach Kant durchaus bestehen.

52. Anders als beim täuschenden Versprechen würde die verallgemeinerte Regel ihre eigene Ausführbarkeit nicht unmittelbar zerstören.

53. Dennoch hält Kant sie für etwas, das ein vernünftiges und zugleich bedürftiges Wesen nicht widerspruchsfrei wollen kann.

54. Denn ein Mensch verfolgt Zwecke, für deren Verwirklichung er unter Umständen auf den Beistand anderer angewiesen ist.

55. Wer jede Hilfeleistung zum allgemeinen Ausschluss macht, will eine Ordnung, die ihm selbst notwendige Unterstützung bei solchen Zwecken entziehen kann.

56. Der Widerspruch liegt hier im Wollen eines Gesetzes, das mit den Bedingungen des eigenen vernünftigen Zweckverfolgens in Konflikt gerät.

57. Diese Begründung soll Hilfe nicht auf einen Handel reduzieren, bei dem ich nur deshalb etwas gebe, weil ich später eine Gegenleistung erwarte.

58. Die Möglichkeit eigener Bedürftigkeit legt vielmehr offen, weshalb ich mich als vernünftiger Handelnder nicht von der menschlichen Abhängigkeit ausnehmen kann.

59. Ein Einwand bleibt gleichwohl möglich, denn jemand könnte behaupten, er sei bereit, auch für sich selbst jede Unterstützung abzulehnen.

60. Kants Antwort beansprucht mehr als den Nachweis eines unerwünschten Ergebnisses und hängt davon ab, welche Zwecke und Voraussetzungen des Wollens vernünftige Wesen notwendig anerkennen müssen.

61. Aus den beiden Fehlertypen ergibt sich die Unterscheidung vollkommener und unvollkommener Pflichten, die Kant an seinen Beispielen erläutert.

62. Das Verbot des täuschenden Versprechens gilt als vollkommene Pflicht, weil es die entsprechende Maxime streng ausschließt.

63. Die unvollkommene Pflicht zur Wohltätigkeit verlangt dagegen, das Wohl anderer als eigenen Handlungszweck aufzunehmen, ohne schon jeden Empfänger, Zeitpunkt und Umfang der Hilfe festzulegen.

64. Dieser Spielraum betrifft die Ausführung der Verpflichtung und erlaubt keine grundsätzliche Entscheidung, fremde Not niemals zu berücksichtigen.

65. An dieser Stelle lässt sich die Aufmerksamkeit vom allgemeinen Gesetz auf den Menschen richten, dessen Entscheidung durch die Täuschung beeinflusst wird.

66. Der Geldgeber kann über die Verwendung seines Geldes nur so urteilen, wie es die ihm zugänglichen Informationen erlauben.

67. Indem der Kreditnehmer die fehlende Rückzahlungsmöglichkeit verschweigt, lenkt er diese Entscheidung auf einen Zweck hin, den der andere in seiner wirklichen Gestalt nicht kennt.

68. Kant beschreibt das als Behandlung eines Menschen bloß als Mittel.

69. Die Menschheitsformel des kategorischen Imperativs verlangt demgegenüber, die Menschheit in der eigenen Person und in jeder anderen Person immer zugleich als Zweck zu behandeln.

70. Menschheit meint hier insbesondere die vernünftige Fähigkeit, sich Zwecke zu setzen, Gründe abzuwägen und das eigene Handeln nach Prinzipien auszurichten.

71. Sie bezeichnet weder die Summe aller Menschen noch eine Aufforderung, ein abstraktes Gesamtinteresse über einzelne Personen zu stellen.

72. Ein Zweck an sich ist in diesem Zusammenhang jemand, dessen Achtungsanspruch die Wahl meiner Ziele begrenzt, auch wenn ich seine Existenz oder sein Wohlergehen nicht zu meinem persönlichen Lieblingsziel gemacht habe.

73. Das entscheidende Wort in der Forderung lautet bloß, denn die praktische Mitwirkung anderer Menschen ist ein gewöhnlicher Bestandteil gemeinsamen Lebens.

74. Wer einen Handwerker bezahlt, nimmt dessen Fähigkeiten als Mittel für ein eigenes Vorhaben in Anspruch, während der Handwerker seinerseits einen Erwerbszweck verfolgt.

75. Eine solche Zusammenarbeit kann die Beteiligten zugleich als selbstständige Personen achten, wenn sie über das gemeinsame Geschäft informiert entscheiden und ihre Ansprüche berücksichtigt werden.

76. Im falschen Kreditversprechen fehlt gerade diese Möglichkeit, weil der Geldgeber nur einem vorgespiegelten Geschäft zustimmt.

77. Seine Zustimmung zu den ausgesprochenen Worten ist keine Zustimmung zum verschwiegenen Täuschungsverfahren.

78. Daraus folgt allerdings nicht, dass jede tatsächlich erteilte Zustimmung schon jede Behandlung moralisch erlaubt macht.

79. Zu prüfen bleibt, ob die Entscheidung unter Bedingungen getroffen wurde, welche die Selbstständigkeit der Person achten, und ob der gewählte Zweck selbst mit dieser Achtung vereinbar ist.

80. Zudem geht die Menschheitsformel über das Unterlassen von Täuschung hinaus, denn die Zwecke anderer sollen im Rahmen des moralisch Zulässigen auch positive Unterstützung erfahren.

81. Kant verbindet den Rang eines Zwecks an sich mit dem Begriff der Würde, die er vom Preis unterscheidet.

82. Was einen Preis hat, kann grundsätzlich gegen etwas Gleichwertiges ausgetauscht werden, während Würde gerade einen Wert bezeichnet, für den kein solches Äquivalent eingesetzt werden darf.

83. Eine Person wird deshalb nicht dadurch ersetzbar, dass jemand für ihre Missachtung einen besonders großen Vorteil verspricht.

84. Die Begründung richtet den Blick auf die Fähigkeit zur vernünftigen Selbstbestimmung und moralischen Gesetzgebung, nicht auf Einkommen, gesellschaftlichen Rang oder besondere geistige Leistungen.

85. Auch die eigene Person steht unter dieser Forderung, weshalb Selbstachtung zu den Bedingungen moralischen Handelns gehört.

86. Den Zusammenhang von allgemeinem Gesetz und Personenachtung fasst Kant im Begriff der Autonomie, der vernünftigen Selbstgesetzgebung, zusammen.

87. Weil die Fähigkeit zu vernünftiger Gesetzgebung den Achtungsanspruch begründet und auch anderen zukommt, soll der Handelnde sich als Urheber einer Regel verstehen können, die ihn ebenso wie sie bindet.

88. Selbstgesetzgebung erlaubt ihm daher nicht, seine Wünsche zu Gesetzen zu erklären, sondern verlangt, den eigenen Willen unter Bedingungen gemeinsamer Gesetzlichkeit zu bestimmen.

89. Das Reich der Zwecke bezeichnet bei Kant das Ideal eines Zusammenhangs, in dem vernünftige Wesen durch solche gemeinsamen Gesetze verbunden sind und einander als Zwecke achten.

90. Es ist keine Beschreibung eines bestehenden Staates, sondern eine Weise, das eigene Handeln aus der Stellung eines mitgesetzgebenden und zugleich gebundenen Mitglieds zu beurteilen.

91. Kant versteht die verschiedenen Formeln als Darstellungen desselben moralischen Prinzips, doch ihre behauptete Einheit ist durch die Ähnlichkeit seiner Beispiele noch nicht vollständig bewiesen.

92. Die Gesetzesformel lenkt den Blick auf die allgemeine Geltungsfähigkeit einer Maxime, während die Menschheitsformel den Achtungsanspruch der beteiligten Personen ausdrücklich zur Sprache bringt.

93. Ob beide Prüfungen in jedem schwierigen Fall zum gleichen Ergebnis führen, bleibt eine Frage der philosophischen Auslegung und Begründung.

94. Ein besonders gewichtiger Einwand betrifft Menschen, denen aufgrund schwerster kognitiver Beeinträchtigungen selbst die grundlegenden Fähigkeiten zu moralischer Selbstbestimmung fehlen.

95. Wenn Würde an diese Fähigkeiten gebunden wird, muss erklärt werden, weshalb auch solche Menschen uneingeschränkte Achtung beanspruchen können, wobei eine bloß vorübergehende Unfähigkeit zur Ausübung der Vernunft davon zu unterscheiden ist.

96. Neuere kantische Ansätze suchen hier nach erweiterten Begründungen, die nicht ohne Weiteres als bereits vollständig ausgearbeitete Antworten Kants ausgegeben werden dürfen.

97. Ebenso wenig fällt der kategorische Imperativ mit der goldenen Regel zusammen, andere so zu behandeln, wie man selbst behandelt werden möchte.

98. Persönliche Vorlieben können den Anspruch allgemeiner Rechtfertigung nicht ersetzen, denn die eigene Bereitschaft, eine Behandlung hinzunehmen, entscheidet noch nicht über ihre Zulässigkeit gegenüber anderen.

99. Beim Kreditversprechen treffen beide zentralen Formeln dennoch einen gemeinsamen Punkt, weil der Handelnde eine Verbindlichkeit beansprucht, die er selbst unterläuft, und eine Person zu einer Entscheidung bringt, deren wirklichen Grund er ihr vorenthält.

100. Ein verantwortbares Handeln würde verlangen, die Geldnot offen vorzubringen und den anderen auch dann als selbstständigen Zwecksetzer anzuerkennen, wenn seine frei getroffene Antwort die erhoffte Hilfe verweigert.