11.6 Az ítélőképesség kritikája: szépség, fenség és célszerűség – Kritik der Urteilskraft: Schönheit, Erhabenheit und Zweckmäßigkeit

1. Tegyük fel, hogy két ember ugyanazt a virágot nézi, és az egyik szépnek nyilvánítja, míg a másik nem hatódik meg tőle.

2. Az első rámutathat a hullámzó szirmokra és azok formáinak arányaira, de semmilyen botanikai vizsgálat nem kényszeríti majd társát a beleegyezésre.

3. Ennek ellenére ítélete számára többnek tűnik, mint egy személyes preferencia közlése, és éppen ezért szeretné a virágot még egyszer közösen megnézni.

4. Aki csupán kijelenti, hogy egy bizonyos ital ízlik neki, az általában szerényebb igényt támaszt.

5. Immanuel Kant ebből a különbségből indul ki, amikor azt vizsgálja, hogyan válhat egy érzés olyan ítélet kiindulópontjává, amely mások egyetértését várja.

6. A virág ekkor egy olyan kérdés alkalmává válik, amelyet sem a mérlegelés, sem az emberek közötti különbségekre való hivatkozás nem tud lezárni.

7. 1790-ben megjelent „Az ítélőképesség kritikája” című művében Kant ezt a vizsgálatot összekapcsolja a fenséges fogalmával és azzal a kérdéssel, hogy hogyan ítéljük meg az élő lények célszerű felépítését.

8. Ez az összefüggés elsőre szokatlannak tűnik, mivel a művészetnézés és a természettudomány nagyon különböző tevékenységek.

9. Közös hátterük azonban az ítélkezés problémája: nem mindig rendelkezünk már olyan szabálygal, amely alá az adott tárgy egyértelműen besorolható lenne.

10. Kant az ítélőképességet meghatározónak nevezi, amikor az egy adott általános szabályt alkalmaz egy konkrét esetre.

11. Reflektálónak viszont akkor nevezzük, amikor a konkrétum áll rendelkezésre, és a megfelelő általános összefüggést még meg kell keresni.

12. A szépség esetében ez a reflexió nem az objektum meghatározó fogalmához vezet, hanem a tetszésünk értékeléséhez.

13. Ezzel a tárgyilagos megismerés és az erkölcsi kötelezettség között megnyílik egy sajátos kérdés az emberi ítéletek jogosságáról.

14. Hogy megmutassa ezek sajátosságát, Kant megkülönbözteti a kellemeset, a szépet és a jót.

15. A kellemes az érzéki élmény alapján tetszik, és összefügg a hajlamainkkal, például amikor egy íz kielégít egy szükségletet.

16. A jó esetében viszont valamit annak alapján ítélünk meg, hogy mit kell teljesítenie, vagy milyennek kell lennie.

17. Egy használható eszköz egy célra nézve jónak minősül, míg egy erkölcsileg jó cselekedetet kötelező érvényű mércével ítélünk meg.

18. A szépség sem egy szükséglet kielégítéséből, sem egy ilyen fogalmi követelmény teljesítéséből nem vezethető le.

19. A tiszta ízlésbeli ítélethez Kant ezért érdekmentes élvezetet követel, amelynek oka független attól a vágytól, hogy a tárgyat birtokoljuk vagy használjuk.

20. Az érdekmentesség itt nem közömbösséget jelent, hiszen a szemlélődés élénken foglalkoztathat minket, és éppen ezáltal okozhat örömet.

21. Akár az is, aki szívesen letépne egy virágot, szépnek találhatja azt, feltéve, hogy ez a vágy nem képezi a szépségítéletének alapját.

22. A puszta ízlésbeli ítéletre való korlátozás azért fontos, mert a tényleges ítéletek gyakran több indítékot is összekapcsolnak.

23. Egy értékes váza formája, piaci értéke és egy személyes emlék miatt is tetszhet nekünk, anélkül, hogy ezeket az okokat eleinte szétválasztanánk.

24. Kant elkülöníti a szépségigényt, hogy megvizsgálja, milyen érvényesség illeti meg azt saját erejéből.

25. Aki egy tárgyat szépnek nevez, az elemzése szerint úgy beszél, mintha másoknak is tetszenie kellene.

26. Ez a várt egyetértés eltér attól a jóslattól, hogy a legtöbb ember valóban egyet fog érteni.

27. Ugyanígy nem kényszeríthető ki olyan bizonyítékkal sem, amely a tárgy szépségét meghatározott jellemzőkből vezeti le.

28. Az igény a saját megfigyeléshez kötött marad, de jelentése szerint túlmutat az egyes megfigyelő alanyon.

29. Kant magyarázata ennek a sajátos viszonynak a képzelőerő és az értelem szabad játékához vezet.

30. A képzelőerő az érzékek által adottakat egy szemléletes ábrázolássá egyesíti, míg az értelem az egységre és a fogalmi rendre irányul.

31. Egy adott megismerés során együttműködésüket egy fogalom irányítja, például amikor a tárgyat egy bizonyos növényfaj virágaként ismerjük fel.

32. Az esztétikai szemlélés során ugyanezeknek a képességeknek összhangban kell működniük anélkül, hogy egy meghatározott fogalom meghatározná tevékenységük menetét.

33. A forma mozgásban tartja figyelmünket, kapcsolatok felfedezésére ösztönöz, és összefüggést ad ennek a mozgásnak anélkül, hogy egy végleges meghatározással lezárná azt.

34. Kant szerint az öröm fejezi ki az ismereti képességek ezen élénkítő összhangját.

35. A „szabad játék” kifejezéssel tehát az ítélkezés összefüggését írja le, amelyet az öröm és annak általános igényének magyarázatához von be.

36. Hogy pontosan hogyan kell érteni ezt az összhangot, az azonban továbbra is nehéz és a Kant-értelmezésben vitatott kérdés marad.

37. Az ezzel kapcsolatban érzékelt megfelelőségre Kant a „célszerűség cél nélkül” kifejezést használja.

38. Egy tárgy úgy felelhet meg szemlélésünknek, mintha formája a képességeink összhangjára lenne szabva, anélkül, hogy egy meghatározott célt jelölnénk meg a tetszésének okaként.

39. A virágnak ehhez sem az emberi hasznosságnak kell szolgálnia, sem pedig különösen sikeres szaporodási szervként kell értékelni.

40. Biológiai funkciója ismert lehet, de a tiszta ízlésbeli ítélet nem e funkció sikeres betöltésén alapul.

41. Kant „szabad szépségről” beszél, ha az ítéletet nem határozza meg az a fogalom, hogy mi legyen az tárgy.

42. Ezzel szemben függő szépségről van szó, ha ilyen fogalom is szerepet játszik, például egy épület templomként való értékelésekor.

43. Ekkor a tervezett rendeltetés korlátozza, hogy melyik kialakítás tűnik megfelelőnek, így az esztétikai ítélet fogalmi követelményekhez kapcsolódik.

44. Ezzel továbbra is fennáll a döntő nehézség: miért követelhetne egy szubjektíven érzékelt összhang mindenki más részéről egyetértést?

45. Kant az ismeretszerző képességekre hivatkozik, amelyeket másokban is feltételeznünk kell, ha a közös ismeret egyáltalán lehetséges legyen.

46. Mivel ezek együttműködése elvileg közölhetőnek kell lennie, ebből kiindulva megpróbálja igazolni az esztétikai hangulat általános közölhetőségét is.

47. Az ehhez szükséges közérzetet az érzelmen alapuló közös ítélkezés elveként értelmezi.

48. Ez sem a megfogalmazott vélemények átlaga, sem pedig az a gyakorlati bölcsesség, amelyet a mindennapi életben szintén alkalmanként közérzetnek neveznek.

49. Egy eltérő ítélet tehát nem cáfolja meg az igényt pusztán azáltal, hogy eltér, hiszen Kant egy igényelt jogosultságot vizsgál, és nem statisztikai szabályszerűséget.

50. A kulturális különbségek és a megtanult észlelési módok azonban még élesebbé teszik azt a kérdést, hogy a közös ismeretszerző képességek önmagukban képesek-e éppen ezt az örömöt igazolni.

51. A kifogás Kant érvelésének egy igényes átmenetét érinti, amelyet a puszta hivatkozás az emberi közös vonásokra még nem biztosít kétségtelenül.

52. A szép művészet létrehozása sem redukálható ezek mellett a feltételek mellett egy olyan szabályra, amelynek helyes betartása garantálná a szépséget.

53. Kant zseninek nevezi azt a természetes tehetséget, amely a szép művészetnek szabályt ad.

54. Itt egy olyan alkotói teljesítményre gondolunk, amelynek sikerét nem lehet teljes mértékben tanulható útmutatásként átadni.

55. E teljesítmény eredetiségének egyúttal példamutató jellegűnek is kell lennie, hiszen a puszta újszerűség ugyanolyan jól eredeti értelmetlenséget is eredményezhet.

56. A képzés, a mesterségbeli jártasság és az ízlés kritikus ítélőképessége ezért továbbra is elengedhetetlen.

57. A művész nem kap szabad kezet tetszőleges ötletekhez, és Kant zseni-fogalma itt kifejezetten a képzőművészetre vonatkozik.

58. A sikeres műről szóló kérdés így ismét egy olyan rendhez vezet, amelyet meg lehet tapasztalni és értékelni anélkül, hogy azt egy kész recept alapján hoznák létre.

59. A fenséges esetében ez a mozgás más irányt vesz, mert a természettel való találkozás eleinte érzékeltetheti ábrázolásunk aránytalanságát.

60. Egy áttekinthető forma szépnek tűnhet, míg egy elsöprő tágasság a képzelőerőt képessége határáig viszi, hogy az észleltet egy egészbe foglalja.

61. Kant eközben megkülönbözteti a matematikailag fenségeset, amely a nagysággal függ össze, a dinamikailag fenségestől, amely a természet erejéből táplálkozik.

62. Valami nem egyszerűen egy nagy szám miatt válik matematikailag fenségessé, hiszen minden mérhető nagysághoz megadható egy nagyobb.

63. Döntő jelentőségű a korlátozott, képszerű összefoglalás és az értelem azon vágya közötti feszültség, hogy egy teljes nagyságot gondoljon el.

64. Példaként szolgálhat a tágas csillagos égboltba vetett pillantás, amennyiben a szemlélődés olyan egészet keres, amelyet egyetlen képszerű áttekintéssel nem lehet megragadni.

65. A képzelőerő e követelményhez képest elégtelennek bizonyul, míg az értelem minden érzékszervileg adott mérték határain túl is gondolkodni tud.

66. Kant az ezzel járó érzést a saját érzékszervi korlátok miatti elégedetlenség és egy, e korlátokat túllépő képesség iránti vágy ötvözeteként értelmezi.

67. A dinamikus fenséges esetében a lehetséges fizikai tehetetlenség élménye áll az előtérben.

68. Kant többek között egy háborgó óceán példáját hozza fel, amelynek ereje mellett az ember ellenállóképessége csekélynek tűnik.

69. A szemlélés ehhez biztonságot feltételez, mert aki valóban félti a túlélését, azt a közvetlen veszély teljesen leköt.

70. Biztonságos távolságból ugyanez az erő alkalmat adhat arra, hogy egy másikfajta függetlenség tudatára ébredjünk.

71. Az ember, mint testi lény, sebezhető, de ésszerű és erkölcsi rendeltetése Kant szerint nem a külső erők túlsúlya alapján mérhető.

72. A fenséges érzése így egy olyan önképet jelöl, amelyben többet merünk magunktól, mint pusztán alkalmazkodni a mindent elsöprő természeti erőhöz.

73. Ebből sem a testi sérthetetlenség következik, sem annak bizonyítéka, hogy egy lelkes szemlélő erkölcsösen is fog cselekedni.

74. Elemzésünk szerint a fenségesség végső soron abban a szellemi értékelésben rejlik, amelyet a természeti tárgy vált ki, és nem a hullámok mérhető tulajdonsága.

75. Az ítéleteink helyességének kérdése ismét megváltozik, amint a vizsgált tájról egy élő fára térünk át.

76. Most az a kérdés érdekes, hogyan lehetséges egy olyan természeti lény, amelynek részei kialakulásukban és fennmaradásukban kölcsönösen feltételezik egymást.

77. Erre szemléletes példát nyújtanak a gyökerek, a törzs és a levelek, amelyek csak a növény összefüggésében érthetők meg sajátos működésükben.

78. Az alkatrészek teszik lehetővé az egészet, miközben saját kialakulásuk és működésük az egész belsejében fennálló kapcsolatoktól függ.

79. Kant ezt a szerveződést egy órahoz hasonlítva magyarázza, amelynek fogaskerekei ugyan együttműködnek, de nem hoznak létre egymást.

80. Az óra elrendezését egy gyártó határozza meg, míg egy élőlény növekszik és saját életfolyamatai révén tartja fenn magát.

81. A „természeti cél” kifejezés Kantnál olyan lényt jelöl, amelyet ezeknek a belső kölcsönhatásoknak köszönhetően egyszerre szervezettnek és önszerveződőnek ítélünk meg.

82. A célszerűség itt mást jelent, mint a gyönyörű virág esetében, mert most maga a tárgy belső szerveződése válik a tárgyává.

83. Teleológiának nevezi Kant a célok szerinti értékelést, amelynek során egy részt annak a teljes egészhez való hozzájárulása szempontjából vizsgálunk.

84. Az a kérdés, hogy mire szolgál egy szerv, a figyelmet olyan összefüggésekre irányítja, amelyeket a tulajdonságainak puszta felsorolása nem tenné láthatóvá.

85. Egy ilyen megközelítés még nem jelenti azt, hogy a fa tudatosan követne egy célt, vagy hogy felismertük volna szervezetének tervező alkotóját.

86. Kant a szervezett lények esetében a teleológiai értékelést emberi értelmünk számára szükségesnek tartja, de annak hatályát az ítélkezésünk módjára korlátozza.

87. Ez több, mint egy tetszőlegesen választott leírás, de megkülönböztethető egy olyan ok elméleti felismerésétől, amely ténylegesen szándékok szerint hat.

88. A természetnek ezért a „cél” szó nem tulajdonít bizonyított akaratot.

89. Éppen ez a korlátozás teszi lehetővé Kant számára, hogy a teleológiai ítéletet összekapcsolja a mechanikus természetmagyarázat iránti igényével.

90. Mechanizmus alatt itt a ható természeti okok és törvényeik általi magyarázatot érti, szemben a képzeletbeli célokból kiinduló magyarázattal.

91. A kutatásnak a lehető legnagyobb mértékben ezeket az okokat kell vizsgálnia, még akkor is, ha egy élőlény szervezettsége megköveteli, hogy részeit a teljes egész szempontjából is figyelembe vegyük.

92. A teleológiai reflexió ezért nem helyettesíti azt a vizsgálatot, amelynek során kiderül, milyen természeti folyamatok révén jön létre egy szerv, vagy hogyan végzi el a feladatát.

93. A látszólagos ellentmondás csak akkor élesedik ki, ha vizsgálatunk szabályai kizárólagos állításokká válnak arról, hogy a természet önmagában milyen módon lehetséges.

94. Kant nem akarja sem azt bizonyítani, hogy minden kizárólag mechanikusan jöhet létre, sem pedig a magyarázatunk korlátaiból egy isteni tervezőre következtetni.

95. Azon igényes tézise, miszerint értelmünk nem képes a szervezett lényeket teljes mértékben mechanikusan megérteni, így is történelmi álláspont marad, amelynek megalapozottságát meg kell vizsgálni.

96. A virágtól a fenségesen át a fáig Kant ennek következtében különböző módokat vizsgál, amelyekben a sajátosság kapcsolódik képességeinkhez és egy keresett összefüggéshez.

97. A „célszerűség” közös kifejezés köti össze ezeket a vizsgálatokat anélkül, hogy azok eltérő érvényességi igényeit egyetlen állításba olvasztaná össze.

98. Az esztétikai ítéletek az érzésen alapulnak, míg a teleológiai megközelítés a szervezettség fogalmaival dolgozik.

99. Hasonlóképpen, az esztétika itt az ilyen érzelmi ítéletek vizsgálatát jelenti, míg a Tiszta Ész Kritikájának transzcendentális esztétikája a tér és az idő mint az érzéki megfigyelés formáit vizsgálja.

100. Kant a harmadik kritikával ezen túlmenően azt a reményt is összekapcsolja, hogy érthetővé tegye a természet és a szabadság közötti átmenetet.

101. Az erkölcsi cselekvésnek hatást kell tudnia gyakorolni a természetben, de sem a szépség megtapasztalása, sem egy élőlény szervezete nem bizonyítja, hogy a világ egésze erkölcsi terv szerint lenne felépítve.

102. Az elején vizsgált virág ebből a szempontból egyszerre lehet a botanikai kutatás tárgya, az esztétikai megértés alkalma és egy szervezett természeti lény része.

103. Az, hogy ezek közül a kapcsolatok közül melyiket értékeljük, dönti el, hogy milyen indokokat követelhetünk, és hol kell megelégednünk egy olyan igénynyel, amelyet semmilyen bizonyíték nem tud kikényszeríteni.

1. Angenommen, zwei Menschen betrachten dieselbe Blüte, und einer erklärt sie für schön, während der andere unbeeindruckt bleibt.

2. Der erste kann auf die geschwungenen Blütenblätter und das Verhältnis ihrer Formen hinweisen, doch keine botanische Untersuchung wird seinen Begleiter zur Zustimmung zwingen.

3. Trotzdem erscheint ihm sein Urteil als mehr als die Mitteilung einer persönlichen Vorliebe, und gerade deshalb möchte er die Blüte noch einmal gemeinsam betrachten.

4. Wer nur erklärt, dass ihm ein bestimmtes Getränk schmeckt, erhebt gewöhnlich einen bescheideneren Anspruch.

5. An diesem Unterschied setzt Immanuel Kant an, wenn er untersucht, wie ein Gefühl zum Ausgangspunkt eines Urteils werden kann, das Zustimmung von anderen erwartet.

6. Die Blüte wird dabei zum Anlass einer Frage, die weder durch Vermessung noch durch den Hinweis auf die Verschiedenheit der Menschen erledigt ist.

7. In seiner 1790 erschienenen Kritik der Urteilskraft verbindet Kant diese Untersuchung mit dem Erhabenen und mit der Frage, wie wir die zweckmäßige Organisation lebender Wesen beurteilen.

8. Diese Verbindung wirkt zunächst ungewöhnlich, weil Kunstbetrachtung und Naturforschung sehr unterschiedliche Tätigkeiten sind.

9. Ihr gemeinsamer Hintergrund ist jedoch ein Problem des Urteilens: Nicht immer besitzen wir bereits eine Regel, unter die sich der vorliegende Gegenstand eindeutig einordnen lässt.

10. Kant nennt die Urteilskraft bestimmend, wenn sie ein gegebenes Allgemeines auf einen besonderen Fall anwendet.

11. Reflektierend heißt sie dagegen, wenn das Besondere vorliegt und der passende allgemeine Zusammenhang erst gesucht werden muss.

12. Beim Schönen führt diese Reflexion nicht zu einem bestimmenden Begriff des Gegenstands, sondern zu einer Beurteilung unseres Wohlgefallens.

13. Damit eröffnet sich zwischen sachlicher Erkenntnis und moralischer Verpflichtung eine eigene Frage nach der Berechtigung menschlicher Urteile.

14. Um ihre Besonderheit sichtbar zu machen, unterscheidet Kant das Angenehme, das Schöne und das Gute.

15. Das Angenehme gefällt aufgrund sinnlicher Empfindung und hängt mit unseren Neigungen zusammen, etwa wenn ein Geschmack ein Bedürfnis befriedigt.

16. Beim Guten beurteilen wir dagegen etwas anhand eines Begriffs davon, was es leisten oder wie es beschaffen sein soll.

17. Ein brauchbares Werkzeug gilt als gut für einen Zweck, während eine moralisch gute Handlung nach einem verbindlichen Maßstab beurteilt wird.

18. Schönheit lässt sich weder aus der Befriedigung eines Bedürfnisses noch aus der Erfüllung einer solchen begrifflichen Anforderung ableiten.

19. Für das reine Geschmacksurteil verlangt Kant deshalb ein interesseloses Wohlgefallen, dessen Grund unabhängig vom Wunsch ist, den Gegenstand zu besitzen oder zu benutzen.

20. Interesselosigkeit bezeichnet dabei keine Gleichgültigkeit, denn die Betrachtung kann uns lebhaft beschäftigen und gerade dadurch Freude bereiten.

21. Auch wer eine Blüte gern pflücken würde, kann sie schön finden, sofern dieser Wunsch nicht den Grund seines Schönheitsurteils bildet.

22. Die Einschränkung auf das reine Geschmacksurteil ist wichtig, weil tatsächliche Urteile häufig mehrere Beweggründe miteinander verbinden.

23. Eine kostbare Vase kann uns wegen ihrer Form, ihres Marktwerts und einer persönlichen Erinnerung gefallen, ohne dass wir diese Gründe zunächst auseinanderhalten.

24. Kant isoliert den Schönheitsanspruch, um zu prüfen, welche Art von Geltung ihm aus eigener Kraft zukommt.

25. Wer einen Gegenstand schön nennt, spricht nach seiner Analyse so, als sollten auch andere an ihm Gefallen finden.

26. Diese erwartete Zustimmung unterscheidet sich von der Vorhersage, dass die meisten Menschen tatsächlich zustimmen werden.

27. Ebenso wenig lässt sie sich durch einen Beweis erzwingen, der aus festgelegten Merkmalen die Schönheit des Gegenstands ableitet.

28. Der Anspruch bleibt an die eigene Betrachtung gebunden, reicht aber seinem Sinn nach über das einzelne betrachtende Subjekt hinaus.

29. Kants Erklärung dieses eigentümlichen Verhältnisses führt zum freien Spiel von Einbildungskraft und Verstand.

30. Die Einbildungskraft verbindet das sinnlich Gegebene zu einer anschaulichen Darstellung, während der Verstand auf Einheit und begriffliche Ordnung ausgerichtet ist.

31. Bei einer bestimmten Erkenntnis wird ihr Zusammenwirken durch einen Begriff geleitet, etwa wenn wir den Gegenstand als Blüte einer bestimmten Pflanzenart erkennen.

32. In der ästhetischen Betrachtung sollen dieselben Vermögen miteinander zusammenstimmen, ohne dass ein bestimmter Begriff den Verlauf ihrer Tätigkeit festlegt.

33. Die Form hält unsere Aufmerksamkeit in Bewegung, lässt Beziehungen entdecken und gibt dieser Bewegung Zusammenhang, ohne sie durch eine abschließende Bestimmung zu beenden.

34. Das Wohlgefallen bringt nach Kant diese belebende Übereinstimmung der Erkenntnisvermögen zum Ausdruck.

35. Mit dem freien Spiel beschreibt er also einen Zusammenhang des Urteilens, den er zur Erklärung der Lust und ihres allgemeinen Anspruchs heranzieht.

36. Wie genau dieses Zusammenspiel zu verstehen ist, bleibt allerdings eine schwierige und in der Kantinterpretation umstrittene Frage.

37. Für die dabei empfundene Angemessenheit verwendet Kant den Ausdruck Zweckmäßigkeit ohne Zweck.

38. Ein Gegenstand kann unserer Betrachtung entgegenkommen, als wäre seine Form für das Zusammenspiel unserer Vermögen eingerichtet, ohne dass wir einen bestimmten Zweck als Grund seines Gefallens angeben.

39. Die Blüte muss dazu weder dem menschlichen Nutzen dienen noch als besonders gelungenes Fortpflanzungsorgan bewertet werden.

40. Ihre biologische Funktion kann bekannt sein, doch das reine Geschmacksurteil gründet sich nicht auf die erfolgreiche Erfüllung dieser Funktion.

41. Kant spricht von freier Schönheit, wenn kein Begriff davon, was der Gegenstand sein soll, die Beurteilung bestimmt.

42. Anhängende Schönheit liegt dagegen vor, wenn ein solcher Begriff mitwirkt, beispielsweise bei der Beurteilung eines Gebäudes als Kirche.

43. Dann schränkt die vorgesehene Bestimmung ein, welche Gestaltung angemessen erscheint, sodass sich das ästhetische Urteil mit begrifflichen Anforderungen verbindet.

44. Damit bleibt die entscheidende Schwierigkeit bestehen: Weshalb sollte eine subjektiv empfundene Übereinstimmung Zustimmung von jedem anderen verlangen dürfen?

45. Kant beruft sich auf die Erkenntnisvermögen, die wir auch bei anderen voraussetzen müssen, wenn gemeinsame Erkenntnis überhaupt möglich sein soll.

46. Weil ihr Zusammenwirken grundsätzlich mitteilbar sein muss, versucht er daraus auch die allgemeine Mitteilbarkeit der ästhetischen Stimmung zu rechtfertigen.

47. Den dafür vorausgesetzten Gemeinsinn versteht er als ein Prinzip gemeinsamen Urteilens durch Gefühl.

48. Er ist weder der Durchschnitt erhobener Meinungen noch die praktische Klugheit, die im Alltag ebenfalls gelegentlich Gemeinsinn genannt wird.

49. Ein abweichendes Urteil widerlegt den Anspruch daher nicht schon dadurch, dass es abweicht, denn Kant untersucht eine beanspruchte Berechtigung und keine statistische Regelmäßigkeit.

50. Kulturelle Unterschiede und erlernte Wahrnehmungsweisen verschärfen jedoch die Frage, ob gemeinsame Erkenntnisvermögen allein gerade dieses Wohlgefallen rechtfertigen können.

51. Der Einwand trifft einen anspruchsvollen Übergang in Kants Argument, den die bloße Berufung auf menschliche Gemeinsamkeiten noch nicht zweifelsfrei absichert.

52. Auch die Herstellung schöner Kunst lässt sich unter diesen Voraussetzungen nicht auf eine Vorschrift reduzieren, deren korrekte Befolgung Schönheit garantiert.

53. Kant nennt Genie die natürliche Begabung, durch die der schönen Kunst ihre Regel gegeben wird.

54. Gemeint ist eine schöpferische Leistung, deren Gelingen sich nicht vollständig als erlernbare Anleitung weitergeben lässt.

55. Ihre Originalität muss zugleich beispielhaft sein, denn bloße Neuartigkeit könnte ebenso gut originellen Unsinn hervorbringen.

56. Ausbildung, handwerkliches Können und die prüfende Urteilskraft des Geschmacks bleiben deshalb erforderlich.

57. Der Künstler erhält keinen Freibrief für beliebige Einfälle, und Kants Begriff des Genies gilt hier ausdrücklich der schönen Kunst.

58. Die Frage nach dem gelungenen Werk führt so erneut zu einer Ordnung, die sich erfahren und beurteilen lässt, ohne durch ein fertiges Rezept erzeugt zu werden.

59. Beim Erhabenen nimmt diese Bewegung eine andere Richtung, weil die Begegnung mit der Natur zunächst eine Unangemessenheit unserer Darstellung spürbar machen kann.

60. Eine überschaubare Form kann schön erscheinen, während eine überwältigende Weite die Einbildungskraft an die Grenze ihrer Fähigkeit führt, das Wahrgenommene in einem Ganzen zusammenzufassen.

61. Kant unterscheidet dabei das mathematisch Erhabene, das mit Größe zusammenhängt, vom dynamisch Erhabenen, das sich an der Macht der Natur entzündet.

62. Mathematisch erhaben wird etwas nicht einfach durch eine hohe Zahl, denn zu jeder messbaren Größe lässt sich eine größere angeben.

63. Entscheidend ist die Spannung zwischen der begrenzten anschaulichen Zusammenfassung und dem Verlangen der Vernunft, eine vollständige Größe zu denken.

64. Als Veranschaulichung kann der Blick in einen weiten Sternenhimmel dienen, sofern die Betrachtung ein Ganzes sucht, das sich nicht in einem einzigen anschaulichen Überblick erfassen lässt.

65. Die Einbildungskraft erweist sich gegenüber dieser Forderung als unzureichend, während die Vernunft über jedes sinnlich gegebene Maß hinausdenken kann.

66. Kant deutet das damit verbundene Gefühl als eine Verbindung von Unlust über die eigene sinnliche Begrenzung und Lust an einem Vermögen, das diese Begrenzung überschreitet.

67. Beim dynamisch Erhabenen steht die Erfahrung möglicher physischer Ohnmacht im Vordergrund.

68. Kant verwendet unter anderem das Beispiel eines aufgewühlten Ozeans, dessen Gewalt die Widerstandskraft des Menschen gering erscheinen lässt.

69. Die Betrachtung setzt dabei Sicherheit voraus, weil jemand, der tatsächlich um sein Überleben fürchtet, von der unmittelbaren Gefahr in Anspruch genommen wird.

70. Aus sicherer Entfernung kann dieselbe Macht Anlass werden, sich einer anderen Art von Unabhängigkeit bewusst zu werden.

71. Der Mensch ist als körperliches Wesen verletzlich, doch seine vernünftige und moralische Bestimmung soll nach Kant nicht durch das Übergewicht äußerer Kräfte bemessen werden.

72. Das Gefühl des Erhabenen verweist so auf eine Selbstauffassung, in der wir uns mehr zutrauen als bloße Anpassung an überwältigende Naturmacht.

73. Daraus folgt weder körperliche Unverwundbarkeit noch der Nachweis, dass ein begeisterter Betrachter auch moralisch handeln wird.

74. Die Erhabenheit liegt in dieser Analyse letztlich in der geistigen Beurteilung, zu der der Naturgegenstand Anlass gibt, und ist keine messbare Eigenschaft der Wellen.

75. Die Frage nach der Angemessenheit unserer Urteile verändert sich erneut, sobald wir von der betrachteten Landschaft zu einem lebenden Baum übergehen.

76. Nun interessiert, wie ein Naturwesen möglich ist, dessen Teile sich in ihrer Entstehung und Erhaltung wechselseitig voraussetzen.

77. Eine anschauliche Illustration liefern Wurzeln, Stamm und Blätter, die sich nur im Zusammenhang der Pflanze in ihrer besonderen Leistung verstehen lassen.

78. Die Teile ermöglichen das Ganze, während ihre eigene Bildung und Funktion von den Beziehungen innerhalb dieses Ganzen abhängen.

79. Kant erläutert diese Organisation durch den Vergleich mit einer Uhr, deren Räder zwar zusammenwirken, aber einander nicht hervorbringen.

80. Die Uhr erhält ihre Anordnung durch einen Hersteller, während ein Lebewesen wächst und sich durch seine eigenen Lebensprozesse erhält.

81. Der Ausdruck Naturzweck bezeichnet bei Kant ein Wesen, das wir wegen dieser inneren Wechselbeziehungen als zugleich organisiert und sich selbst organisierend beurteilen.

82. Zweckmäßigkeit bedeutet hier etwas anderes als bei der schönen Blüte, weil jetzt die innere Organisation des Gegenstands selbst zum Thema wird.

83. Teleologie nennt Kant die Beurteilung nach Zwecken, bei der wir einen Teil im Hinblick auf seinen Beitrag zu einem Ganzen untersuchen.

84. Die Frage, wozu ein Organ dient, lenkt die Beobachtung auf Verhältnisse, die eine bloße Aufzählung seiner Eigenschaften nicht sichtbar machen würde.

85. Eine solche Betrachtung besagt noch nicht, dass der Baum bewusst ein Ziel verfolgt oder dass wir einen planenden Urheber seiner Organisation erkannt haben.

86. Kant hält die teleologische Beurteilung für unseren menschlichen Verstand bei organisierten Wesen für notwendig, begrenzt aber ihren Anspruch auf die Art unseres Urteilens.

87. Das ist mehr als eine beliebig gewählte Beschreibung, bleibt jedoch von einer theoretischen Erkenntnis einer tatsächlich nach Absichten wirkenden Ursache unterschieden.

88. Die Natur erhält deshalb durch das Wort Zweck keinen nachgewiesenen Willen.

89. Gerade diese Begrenzung erlaubt Kant, teleologische Beurteilung mit der Forderung nach mechanischer Naturerklärung zu verbinden.

90. Unter Mechanismus versteht er hier die Erklärung durch wirkende Naturursachen und ihre Gesetze, im Unterschied zu einer Erklärung aus vorgestellten Zwecken.

91. Solchen Ursachen soll die Forschung so weit wie möglich nachgehen, auch wenn die Organisation eines Lebewesens zusätzlich eine Betrachtung seiner Teile vom Ganzen her verlangt.

92. Teleologische Reflexion ist daher kein Ersatz für die Untersuchung, durch welche natürlichen Vorgänge ein Organ entsteht oder seine Leistung erbringt.

93. Der scheinbare Widerspruch verschärft sich erst, wenn aus den Regeln unserer Untersuchung ausschließliche Behauptungen darüber werden, auf welche Weise Natur an sich möglich ist.

94. Kant will weder beweisen, dass alles ausschließlich mechanisch erzeugt werden kann, noch aus den Grenzen unserer Erklärung einen göttlichen Konstrukteur erschließen.

95. Seine anspruchsvolle These, dass unser Verstand organisierte Wesen nicht vollständig mechanisch begreifen könne, bleibt damit dennoch eine historische Position, deren Begründung geprüft werden muss.

96. Von der Blüte über das Erhabene bis zum Baum untersucht Kant folglich verschiedene Weisen, in denen sich das Besondere auf unsere Vermögen und auf einen gesuchten Zusammenhang bezieht.

97. Der gemeinsame Ausdruck Zweckmäßigkeit verbindet diese Untersuchungen, ohne ihre unterschiedlichen Geltungsansprüche zu einer einzigen Behauptung zu verschmelzen.

98. Ästhetische Urteile gründen sich auf Gefühl, während die teleologische Betrachtung mit Begriffen der Organisation arbeitet.

99. Ebenso bezeichnet Ästhetik hier die Untersuchung solcher Gefühlsurteile, während die transzendentale Ästhetik der Kritik der reinen Vernunft nach Raum und Zeit als Formen sinnlicher Anschauung fragt.

100. Kant verbindet mit der dritten Kritik darüber hinaus die Hoffnung, einen Übergang zwischen Natur und Freiheit verständlich zu machen.

101. Moralisches Handeln soll in der Natur wirksam werden können, doch weder das Erlebnis von Schönheit noch die Organisation eines Lebewesens beweist, dass die Welt insgesamt nach einem moralischen Plan eingerichtet ist.

102. Die anfangs betrachtete Blüte kann unter diesem Blick zugleich Gegenstand botanischer Forschung, Anlass ästhetischer Verständigung und Teil eines organisierten Naturwesens sein.

103. Welche dieser Beziehungen wir beurteilen, entscheidet darüber, welche Gründe wir verlangen dürfen und wo wir uns mit einem Anspruch begnügen müssen, den kein Beweis erzwingen kann.