15.7 Strukturalizmus és posztstrukturalizmus: struktúrák, hatalom és különbség – Strukturalismus und Poststrukturalismus: Strukturen, Macht und Differenz

1. Egy sakkfigura, amelyet a táblán kívül a kezünkbe veszünk, eleinte csupán egy kis darab fa vagy műanyag, de a játékban király, futó vagy gyalog lehet.

2. Jelentősége sem az anyagában, sem valamiféle rejtett tulajdonságában rejlik, hanem a szabályokban, a lehetséges lépésekben és a kapcsolatokban, amelyek megkülönböztetik a többi figurától.

3. A futó azért az, ami, mert másképp mozog, mint a bástya, eljuthat bizonyos mezőkre, és egy konkrét álláson belül veszélyeket vagy lehetőségeket teremt.

4. Ez az egyszerű megfigyelés elvezet a strukturalizmus középpontjába, amely az egyes jeleket, szerepeket és kulturális gyakorlatokat azokból a struktúrákból próbálja megmagyarázni, amelyekben megkülönböztethető funkciót kapnak.

5. Az összehasonlításnak azonban van egy határa, amely döntő jelentőségű lesz a további történet szempontjából.

6. A sakknak kifejezetten megfogalmazott szabályai, korlátozott mozgástere és meghatározott célja van, míg a nyelvet és a kultúrát senki sem tervezte meg egészében, és azok történelmileg változnak.

7. Az emberek ráadásul nem csupán olyan figurákként viselkednek, akiket egy láthatatlan rend mozgat, hanem értelmezik a szabályokat, vitába keverednek azok miatt, és alkalmazásuk révén magát a struktúrát is megváltoztatják.

8. Pontosan ezen a feszültségen – a hordozó rend és a történelmi változás között – gyulladtak ki azok a francia viták, amelyeket később gyakran a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus gyűjtőnevek alatt foglaltak össze.

9. Mindkét elnevezés sem zárt iskolákat, sem két egymást pontosan követő korszakot jelöl.

10. Inkább egy sokhangú területet jelölnek, amelyben felfedezték a kapcsolatok erejét, és egyúttal bírálat alá vonták a merev, időtlen struktúra elképzelését.

11. Döntő kiindulópontot jelentett Ferdinand de Saussure nyelvészete, akinek genfi előadásait csak 1916-ban, három évvel halála után, szerkesztett formában, „Cours de linguistique générale” címmel tették közzé.

12. Mivel a könyv hallgatói jegyzetekből és egyéb anyagokból állt össze, tanításának befolyásos, de forráskritikai szempontból óvatosan kezelendő bemutatása.

13. Saussure a nyelvi jelet egy hangkép, a szignifikáns és egy elképzelés vagy fogalom, a szignifikátum összekapcsolódásaként írta le.

14. Ez az összekapcsolódás önkényes, vagyis nem a hang és a dolog közötti természetes hasonlóság kényszeríti ki, anélkül azonban, hogy egy-egy beszélő személyes önkényének lenne alárendelve.

15. Aki önkényesen, teljesen új értelemben használ egy szót, az még nem alkot nyelvet, mert az érthetőség közösen megtanult különbségeket és használati módokat feltételez.

16. Egy jel értéke ezért nem csupán egy tárgyra való vonatkozásából fakad, hanem abból is, hogy elhatárolódik más jelektől.

17. Ahogyan egy sakkfigura a lehetséges lépésekhez viszonyítva nyeri el funkcióját, úgy nyeri el egy szó is nyelvi meghatározottságát a kontrasztok rendszerén belül.

18. Saussure megkülönböztetése a „langue” – az egyén feletti nyelvi rendszer – és a „parole” – a konkrét beszéd – között lehetővé tette olyan szabályszerűségek vizsgálatát, amelyeket egyetlen beszélő sem átlát teljes mértékben.

19. Hasonlóképpen megkülönböztette a szinkronikus megközelítést – amely egy rendszert egy adott időpontban elemzi – a diakronikus megközelítéstől, amely a rendszer történeti változásait vizsgálja.

20. A strukturalizmus ennek a megközelítésnek köszönhette azt a termékeny feltevést, hogy az érthető egységek nem mindig léteznek eleve, hanem kapcsolatok révén nyerik el egyáltalán meghatározott értéküket.

21. Claude Lévi-Strauss a relációs módszereket átültette az etnológiára, amelyben a strukturális nyelvészettel – különösen Roman Jakobsonnal, new yorki száműzetése alatt – folytatott eszmecsere fontos közvetítő szerepet játszott.

22. A rokonsági rendszerekben ezért nem csupán az egyes megnevezések vagy szokások érdekeltek őt, hanem a pozíciók, a házassági szabályok és a csereformák közötti kapcsolatok is.

23. A mítoszokat sem csupán egy eredeti történet többé-kevésbé eltorzult változatainak tekintette, hanem olyan variánsoknak, amelyek elemeit átrendezések és ellentétek kötik össze egymással.

24. Egy ilyen elemzés meglepő szabályszerűségeket tárhat fel, mert a figyelmet az elszigetelt tartalmakról a különböző változatok közötti átalakulásokra irányítja.

25. Ez egyúttal ellentmond annak a lekezelő feltételezésnek, miszerint a nem európai társadalmak csak rendezetlen vagy szellemileg alacsonyabb rendű világképpel rendelkeznek.

26. A relációs magyarázat itt azt jelenti, hogy egy rokonsági szerep vagy egy mitikus motívum nem önmagában érthető, hanem funkcióját a rendszerben betöltött helye adja.

27. A modell azonban továbbra is tudományos rekonstrukció marad, és nem olyan láthatatlan tárgy, amely az ember, mint tényleges cselekvő mögött állna.

28. Amint a nők egy rokonsági elméletben elsősorban cserepozícióként jelennek meg, felmerül az a kérdés is, hogy vajon a modell formai eleganciája eltakarja-e saját perspektívájukat és a társadalmi egyenlőtlenséget.

29. A struktúrák magyarázatot adhatnak a szabályszerűségekre, de puszta leírásuk alapján még nem döntik el, hogy a feltárt kapcsolatok igazságosak, kényszerítettek vagy megváltoztathatók-e.

30. A strukturális elemzések sikere ezért nem csupán új betekintést eredményezett, hanem felvetette a történelem, a hatalom és a cselekvési lehetőségek kérdését is, amelyek a túlságosan zárt modellekben háttérbe szorulhatnak.

31. A háború utáni Franciaországban az ilyen eljárások a nyelvészetben, az etnológiában, az irodalomtudományban és a pszichoanalízisben olyan hatást gyakoroltak, amely messze túlmutatott egy-egy módszer keretein.

32. Ezek ellentétet képeztek azokkal a filozófiákkal, amelyek az értelmet elsősorban a tudatból, a szándékokból vagy egy szuverén alany szabad döntéseiből magyarázták.

33. A beszélő olyan nyelvet használ, amelynek megkülönböztetéseit nem ő hozta létre, és az ember olyan rokonsági, oktatási és jogi rendekbe lép be, amelyek már eleve elvárásokat támasztanak vele szemben.

34. A szubjektum így kevésbé tűnt minden jelentés forrásának, mint inkább olyan lénynek, amely már meglévő kapcsolatok keretein belül tanul meg beszélni és cselekedni.

35. Ebből azonban nem következett szükségszerűen, hogy az emberi szabadság illúzió lenne, vagy hogy a természet törvényeihez hasonló struktúrák minden cselekvést előre meghatároznának.

36. Már az úgynevezett strukturalizmuson belül is annyira eltértek egymástól a tárgyak, módszerek és igények, hogy a kifejezés inkább egy kutatási irányzatokból álló családot foglal magában, mintsem egy közös tanítást.

37. Ugyanígy félrevezető lenne az a narratíva, miszerint a posztstrukturalizmus egy bizonyos időpontban egyszerűen felváltotta volna a strukturalizmust, és elvetette volna annak minden felismerését.

38. A később így megnevezett gondolkodók közül sokan ragaszkodtak a relációs alapelvhez, de vitatták, hogy a kapcsolatok véglegesen zárt, történelem nélküli vagy konfliktusoktól mentes rendszert alkotnának.

39. Munkáik az 1960-as és 1970-es években születtek, a marxizmus, a fenomenológia és a pszichoanalízis megújult formái mellett, valamint a politikai küzdelmekkel és intézményi átalakulásokkal való szembesülés során.

40. A „poszt” előtag ezért nem annyira a strukturalizmus vége utáni helyet jelöli, mint inkább annak örökségében végzett kritikai munkát.

41. Michel Foucault a tudás történeti rendjeit vizsgálta anélkül, hogy a történelmet egy egyre ésszerűbbé váló tudat egyenes vonalú fejlődésének történeteként ábrázolta volna.

42. Régészeti megközelítése azokat a szabályokat tárta fel, amelyek egy adott korszakban meghatározzák, mely állítások tűnnek értelmesnek, tudományosnak vagy egyáltalán elképzelhetőnek.

43. Az ilyen szabályok nem csupán nyelvtani előírások, és nem feltétlenül kell, hogy az egyes kutatók teljes mértékben tudatában legyenek azoknak, bár ezek is alakítják fogalmaikat, tárgyaikat és bizonyítási módjaikat.

44. A genealógia megjelenésével ezután a gyakorlatok, a konfliktusok és a kontingens keletkezési feltételek kerültek inkább előtérbe.

45. A „kontingens” itt nem véletlenszerűséget jelent teljes alaptalanság értelmében, hanem történelmileg kialakultat, és ezért sem természetes, sem elkerülhetetlen.

46. Egy vizsga az iskolában, a klinikán vagy a közigazgatásban például nem csupán már meglévő tényeket gyűjt össze az emberekről, hanem összehasonlítja őket, kategóriákba sorolja őket, és lehetőséget teremt bizonyos beavatkozásokra.

47. Az ilyen eljárásokban a tudás és a hatalom nem állnak egymással puszta ellentétben, mert az intézményi hatalom tudást teremthet, a tudás pedig megszervezheti a lehetséges intézkedések hatókörét.

48. Foucault hatalomfogalma ezért produktív, és nem csupán represszív: a hatalom nem csupán tilt, hanem képességeket, normákat és önképeket is kialakít.

49. Ez a tézis nem állítja, hogy minden igaz állítás megtévesztés lenne, sem azt, hogy minden intézmény mögött egyetlen titkos központ állna.

50. A figyelmet olyan kapcsolatokra irányítja, amelyekben az emberek hatást gyakorolnak mások viselkedésére, és eközben maguk is formálódnak.

51. A „szubjektiválás” kifejezés ezt az ön- és idegenkapcsolatok kialakulását jelöli, wobei a francia szócsoport egyaránt utal a szubjektummá válásra és az alávetésre.

52. Mivel a hatalom kizárólag kapcsolatokban gyakorolható, létezhet ellenállás, de az ellenállás nem találhat teljesen hatalommentes helyet minden társadalmi kötelékön kívül.

53. Foucault későbbi, az önellátással kapcsolatos vizsgálódásai ennek megfelelően nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy az emberek hogyan dolgoznak saját életvitelükön, anélkül, hogy ezzel eltüntetnék e munka történelmi feltételeit.

54. A genealógia megmutathatja, hogy egy látszólag magától értetődő norma hogyan jött létre és hogyan változtatható meg, de eredete még nem dönti el, hogy helytelen-e vagy igazságtalan-e.

55. A történelmi demistifikáció teret ad a kritikának, de nem helyettesíti azoknak a mércéknek az indoklását, amelyek szerint a változás előnyösebb lenne.

56. Jacques Derrida a nyelv egy ehhez kapcsolódó nehézségét vette alapul, és azt a kérdést tette fel, hogy egy jelentés valaha is teljes mértékben biztosítható-e a beszélő jelenbeli akaratán keresztül.

57. Egy írásbeli ígéret akkor is olvasható marad, ha szerzője nincs jelen, és éppen ez a leválaszthatóság teszi használhatóvá azt a keletkezésének pillanatán túl is.

58. Új kontextusba kerülhet, idézhetik, félreérthetik vagy az eredeti szándékkal ellentétesen használhatják anélkül, hogy ezáltal minden határozottságát elveszítené.

59. Derrida ezért ellenezte az élő beszéd hagyományos előnyben részesítését, amely a beszélő, az értelem és a hang közvetlen jelenlétét látszik ígérni.

60. A kimondott jeleknek is felismerhetőnek és megismételhetőnek kell lenniük, ezért elválaszthatóságuk lehetősége nem csak a tintával, a papírral vagy a nyomtatással kezdődik.

61. Derrida „iterabilitásnak” nevezi ezt az ismételhetőséget, amelynek során egy jel csak úgy ismerhető fel ugyanazonként, ha megváltozott összefüggésekben jelenik meg újra.

62. A híres „différance” a megkülönböztetést egy elhalasztással köti össze, hiszen egy jel más jelekre való hivatkozások révén nyer jelentést, anélkül, hogy egy végső, teljesen jelen lévő instancia véget vetne minden hivatkozásnak.

63. Egy „nyom” ebben az összefüggésben nem valami titokzatos maradék, hanem annak a közreműködése, ami egy jelenbeli jelben önmagában nem teljes mértékben jelen van.

64. A dekonstrukció ezért olyan fogalmi hierarchiákat vizsgál, amelyekben például a beszédet az írás fölé, az identitást a különbség fölé, vagy az eredetet az ismétlés fölé helyezik.

65. Nem csupán a rangsort próbálja megfordítani, hanem rámutat arra, hogy az állítólag alárendelt fogalom gyakran a kiemelt fogalom feltétele.

66. Ha a beszéd csak ismételhető jelek révén válik érthetővé, akkor már magában hordozza azt a távollét lehetőségét, amelyet korábban kizárólag az írásnak tulajdonítottak.

67. Ebből nem következik, hogy egy szövegnek tetszőleges jelentést adhatnánk, hiszen az értelmezésnek éppen a szöveg feszültségeit, megkülönböztetéseit és nyelvi részleteit kell igazolnia.

68. Derrida nyelvkritikája ugyanúgy nem tagadja a nyelven kívüli valóságot; azt vizsgálja, milyen jelek, fogalmak és határolások között találkozunk valamivel, mint meghatározott tárgyakkal.

69. Ahol egy általános szabály nem ad teljes választ egy konkrét esetre, a felelősség nem szűnik meg, hanem élesebben kerül előtérbe, mert egy ítéletet sem mechanikusan lehet levezetni, sem alaptalanul meghozni.

70. A jelentés lezárhatatlansága így nem feltétlenül vezet tétlenséghez, hanem a döntés és az igazságosság igényesebb megközelítéséhez.

71. Gilles Deleuze más módon radikalizálta a különbség kérdését azzal, hogy kétségbe vonta, hogy a rögzített identitásoknak filozófiailag mindig elsőbbséget kell élvezniük.

72. Általában azt mondjuk, hogy két dolog különbözik egymástól, és ezzel a kész dolgokat eredetinek tekintjük, míg a különbség csak utólag jelenik meg közöttük.

73. Deleuze felforgatta ezt a rendet, és a differenciális kapcsolatok és folyamatok után kutatott, amelyekből viszonylag stabil identitások alakulnak ki.

74. Ebből a perspektívából az ismétlés nem csupán egy változatlan eredeti másolata, mert minden visszatérés új feltételek mellett további meghatározást, és ezzel valami újat hozhat létre.

75. A virtuális ebben az összefüggésben nem csupán egy látszatvilágot jelöl, és főleg nem a digitálisat, hanem a kapcsolatok és lehetőségek valós terét, amely konkrét formákban valósul meg.

76. Félix Guattarival együtt Deleuze később olyan fogalmakat dolgozott ki, mint a szerkezet és a rizóm, hogy leírja azokat a rendeket, amelyek kapcsolatait nem egyetlen központ vagy egységes hierarchia uralja.

77. A rizóm ezért nem egyszerűen a káosz képe, hanem egy kísérlet arra, hogy a sokrétű kapcsolódásokat, megszakadásokat és új képződéseket a családfa modelljétől eltérő módon gondoljuk át.

78. Az ilyen fogalmak kiterjesztik a strukturalista figyelmet a kapcsolatokra azáltal, hogy erőteljesebben foglalkoznak a létrejövéssel, a termeléssel és a történelmi változással.

79. Ezeket azonban nem szabad úgy használni, mintha minden decentralizáció felszabadító lenne, vagy minden stabil intézmény eleve gyanús lenne.

80. A hálózatok ugyanúgy terjeszthetik a függőségeket, és a mozgékony rendek is gyakorolhatnak hatalmat anélkül, hogy látható központjuk lenne.

81. Jean-François Lyotard a posztmodernizmusról szóló vitát azzal a kérdéssel kapcsolította össze, hogy hogyan lehet a tudást legitimálni, és hogyan lehet azt a különböző beszédmódok között igazságosan megítélni.

82. 1979-ben megjelent „A posztmodern tudás” című könyve a tudás megváltozott feltételeiről szóló beszámoló volt, és nem egy új világi korszak hivatalos kihirdetése.

83. A nagy narratívákkal szembeni szkepticizmussal az átfogó történetek magától értetődő hitelességének elvesztését értette, amelyek a tudományt, a politikát vagy a történelmet egyetlen cél, például a haladás vagy az emancipáció révén igazolják.

84. Ebből nem következik, hogy minden korlátozott narratíva hamis lenne, minden tudományos állítás csupán vélemény lenne, vagy hogy bármilyen közös indoklás lehetetlen lenne.

85. Lyotard „ellentét” fogalma inkább olyan konfliktust jelöl, amelynek felek számára nincs olyan általánosan elismert ítélési szabály, amely mindkét típusú igényt kielégítené.

86. Aki egy ilyen konfliktust csak az egyik fél szabályai szerint dönt el, az további igazságtalanságot okozhat a másiknak, mert annak tapasztalata a megengedett szókincsben egyáltalán nem fogalmazható meg megfelelően.

87. A feladat tehát nem abban áll, hogy a vitát egy kényelmes „minden érvényes” kijelentéssel lezárjuk, hanem olyan kifejezési módokat kell keresni, amelyekben egy eddig hallhatatlan igény egyáltalán megjelenhet.

88. Ez az érzékenység azonban maga is felvet egy normatív kérdést, hiszen már az is, hogy a hallgatást igazságtalanságnak nevezzük, azt feltételezi, hogy nem minden eljárási szabályzat egyformán elfogadható.

89. Akárcsak Foucault genealógiájában és Derrida dekonstrukciójában, az átfogó mércék kritikája ezért nem menti fel az indokolási kötelezettség alól, hanem megváltoztatja azokat a feltételeket, amelyek mellett az indokokat vizsgálják.

90. A posztmodern elnevezés csak akkor hasznos, ha ezt a konkrét problémakört tárja fel, és nem egy állítólagos, általános elszakadás az igazságtól és a tudománytól címkéjeként szolgál.

91. A strukturalizmust és a posztstrukturalizmust tehát nem annyira egy tétel köti össze, mint inkább a filozófiai figyelem áthelyeződése az elszigetelt dologról azokra a kapcsolatokra, amelyekben a dolgok, jelek és személyek meghatározhatóvá válnak.

92. Saussure és Lévi-Strauss rávilágítottak arra, hogy a jelentés és a kulturális funkció a struktúrák közötti különbségekből fakad, míg utódaik inkább a történetiségre, a kizárásokra és az ilyen struktúrák változékonyságára irányították a figyelmet.

93. Foucault megmutatta, hogyan fonódnak össze a tudásrendszerek az intézményekkel és a szubjektumképzés formáival; Derrida a jelek soha teljesen be nem fejezett munkáját vizsgálta, Deleuze pedig a kész identitások helyett a létrejövés folyamatait helyezte előtérbe.

94. Lyotard végül felhívta a figyelmet arra, hogy a konfliktusok még ott is fennmaradhatnak, ahol egy eljárás azt állítja, hogy már rendelkezik egy semleges, közös mércével.

95. Ezek a megközelítések rokonok egymással, de a struktúra, a hatalom, a különbség és a nyelv fogalmai különböző feladatokat látnak el, és nem olvaszthatók össze egyetlen elméletbe.

96. Legerőteljesebb közös felismerésük nem az, hogy az emberek névtelen rendszerek tehetetlen termékei lennének, hanem az, hogy a cselekvőképesség mindig olyan kapcsolatokon belül jön létre, amelyek egyrészt lehetővé teszik, másrészt korlátozzák azt.

97. Éppen ezért a kritika sem egy teljesen tiszta külső pozícióból beszélhet, sem pedig a történelmi feltételesség puszta bizonyításánál maradhat.

98. Meg kell mutatnia, mely megkülönböztetések teszik érthetővé egy tárgyat, mely hangokat takarnak el, milyen hatásokat váltanak ki, és miért indokolt a változás.

99. A sakktáblán egy figura funkciója a szigorú szabályok révén áttekinthető volt, de a nyelvben és a társadalomban az értelmezés, a vita és a szabályok változása magához a folyamathoz tartozik.

100. A kapcsolatok adnak jelentést és formát a cselekvésnek, de mivel ezek a kapcsolatok történelmileg alakultak ki, hatékonyak és vitatottak, egyúttal a felelősségteljes kritika tárgyává is válhatnak.

1. Eine Schachfigur, die man außerhalb des Bretts in die Hand nimmt, ist zunächst nur ein kleines Stück Holz oder Kunststoff, doch im Spiel kann sie König, Läufer oder Bauer sein.

2. Ihre Bedeutung liegt weder in ihrem Material noch in einer verborgenen Eigenschaft, sondern in den Regeln, möglichen Zügen und Beziehungen, die sie von den anderen Figuren unterscheiden.

3. Ein Läufer ist, was er ist, weil er sich anders bewegt als ein Turm, bestimmte Felder erreichen kann und innerhalb einer konkreten Stellung Gefahren oder Möglichkeiten eröffnet.

4. Diese einfache Beobachtung führt in das Zentrum des Strukturalismus, der einzelne Zeichen, Rollen und kulturelle Praktiken aus den Gefügen zu erklären versucht, in denen sie eine unterscheidbare Funktion erhalten.

5. Der Vergleich hat jedoch eine Grenze, die für die weitere Geschichte entscheidend wird.

6. Schach besitzt ausdrücklich formulierte Regeln, einen begrenzten Spielraum und ein bestimmtes Ziel, während Sprache und Kultur von niemandem als Ganzes entworfen wurden und sich geschichtlich verändern.

7. Menschen handeln zudem nicht bloß wie Figuren, die von einer unsichtbaren Ordnung bewegt werden, sondern deuten Regeln, geraten über sie in Streit und verändern durch ihren Gebrauch das Gefüge selbst.

8. Genau an dieser Spannung zwischen tragender Ordnung und geschichtlicher Veränderung entzündeten sich jene französischen Debatten, die später häufig unter den Sammelbezeichnungen Strukturalismus und Poststrukturalismus zusammengefasst wurden.

9. Beide Namen bezeichnen weder geschlossene Schulen noch zwei sauber aufeinanderfolgende Epochen.

10. Sie markieren vielmehr ein vielstimmiges Feld, in dem die Macht von Beziehungen entdeckt und zugleich die Vorstellung einer starren, zeitlosen Struktur kritisiert wurde.

11. Einen entscheidenden Ausgangspunkt bot die Sprachwissenschaft Ferdinand de Saussures, dessen Genfer Vorlesungen erst 1916, drei Jahre nach seinem Tod, als redigierter „Cours de linguistique générale“ veröffentlicht wurden.

12. Weil das Buch aus studentischen Mitschriften und weiteren Materialien zusammengestellt wurde, ist es eine einflussreiche, aber quellenkritisch mit Vorsicht zu behandelnde Darstellung seiner Lehre.

13. Saussure beschrieb das sprachliche Zeichen als Verbindung eines Lautbildes, des Signifikanten, mit einer Vorstellung oder einem Begriff, dem Signifikat.

14. Diese Verbindung ist arbiträr, also nicht durch eine natürliche Ähnlichkeit zwischen Laut und Sache erzwungen, ohne deshalb der privaten Willkür eines einzelnen Sprechers zu unterliegen.

15. Wer ein Wort eigenmächtig in einem völlig neuen Sinn verwendet, macht noch keine Sprache, denn Verständlichkeit setzt gemeinsam erlernte Unterschiede und Gebrauchsweisen voraus.

16. Der Wert eines Zeichens entsteht daher nicht allein durch seinen Bezug auf einen Gegenstand, sondern auch dadurch, dass es sich von anderen Zeichen abgrenzt.

17. Wie eine Schachfigur ihre Funktion im Verhältnis zu möglichen Zügen erhält, gewinnt ein Wort seine sprachliche Bestimmtheit innerhalb eines Systems von Kontrasten.

18. Saussures Unterscheidung zwischen „langue“, dem überindividuellen Sprachsystem, und „parole“, dem konkreten Sprechen, machte es möglich, Regelmäßigkeiten zu untersuchen, die kein Sprecher vollständig überschaut.

19. Ebenso unterschied er eine synchronische Betrachtung, die ein System zu einem bestimmten Zeitpunkt analysiert, von einer diachronischen Betrachtung seiner geschichtlichen Veränderungen.

20. Der Strukturalismus verdankte diesem Ansatz die fruchtbare Vermutung, dass verständliche Einheiten nicht immer zuerst vorhanden sind, sondern durch Beziehungen überhaupt erst ihren bestimmten Wert erhalten.

21. Claude Lévi-Strauss übertrug relationale Verfahren auf die Ethnologie, wobei der Austausch mit der strukturalen Linguistik, besonders mit Roman Jakobson während seines New Yorker Exils, eine wichtige Vermittlung bildete.

22. In Verwandtschaftsordnungen interessierten ihn deshalb nicht nur einzelne Bezeichnungen oder Bräuche, sondern die Beziehungen zwischen Positionen, Heiratsregeln und Austauschformen.

23. Auch Mythen behandelte er nicht bloß als mehr oder weniger entstellte Fassungen einer ursprünglichen Geschichte, sondern als Varianten, deren Elemente durch Umstellungen und Gegensätze miteinander verbunden sind.

24. Eine solche Analyse kann überraschende Regelmäßigkeiten sichtbar machen, weil sie den Blick von den isolierten Inhalten auf Transformationen zwischen mehreren Fassungen lenkt.

25. Sie widerspricht zugleich der herablassenden Annahme, außereuropäische Gesellschaften verfügten nur über ein ungeordnetes oder gedanklich minderwertiges Weltverständnis.

26. Relationale Erklärung bedeutet hier, dass eine Verwandtschaftsrolle oder ein mythisches Motiv nicht aus sich selbst verständlich ist, sondern seine Funktion durch seine Stelle in einem Gefüge erhält.

27. Das Modell bleibt jedoch eine wissenschaftliche Rekonstruktion und ist kein unsichtbarer Gegenstand, der hinter den Menschen als eigentlicher Akteur stünde.

28. Sobald Frauen in einer Verwandtschaftstheorie vorwiegend als Positionen eines Austauschs erscheinen, stellt sich außerdem die Frage, ob die formale Eleganz des Modells ihre eigene Perspektive und gesellschaftliche Ungleichheit verdeckt.

29. Strukturen können Regelmäßigkeiten erklären, aber sie entscheiden nicht schon durch ihre bloße Beschreibung, ob die erfassten Beziehungen gerecht, erzwungen oder veränderbar sind.

30. Der Erfolg strukturaler Analysen brachte deshalb nicht nur neue Einsichten hervor, sondern auch die Frage nach Geschichte, Macht und Handlungsmöglichkeiten, die in allzu geschlossenen Modellen unterbelichtet bleiben können.

31. Im Frankreich der Nachkriegszeit gewannen solche Verfahren in Linguistik, Ethnologie, Literaturwissenschaft und Psychoanalyse eine Wirkung, die weit über eine einzelne Methode hinausging.

32. Sie boten ein Gegenbild zu Philosophien, die Sinn vorzugsweise aus dem Bewusstsein, den Absichten oder den freien Entscheidungen eines souveränen Subjekts erklärten.

33. Ein Sprecher verwendet eine Sprache, deren Unterscheidungen er nicht geschaffen hat, und ein Mensch tritt in Verwandtschafts-, Bildungs- und Rechtsordnungen ein, die bereits Erwartungen an ihn richten.

34. Das Subjekt erschien damit weniger als Ursprung sämtlicher Bedeutung denn als Wesen, das innerhalb vorausliegender Beziehungen sprechen und handeln lernt.

35. Daraus folgte allerdings nicht zwangsläufig, dass menschliche Freiheit eine Illusion sei oder dass Strukturen wie Naturgesetze jede Handlung im Voraus festlegten.

36. Schon innerhalb des sogenannten Strukturalismus unterschieden sich die Gegenstände, Methoden und Ansprüche so stark, dass die Bezeichnung eher eine Familie von Forschungsbewegungen als eine gemeinsame Lehre erfasst.

37. Ebenso irreführend wäre die Erzählung, der Poststrukturalismus habe den Strukturalismus zu einem bestimmten Zeitpunkt schlicht abgelöst und alle seine Einsichten verworfen.

38. Viele der später so bezeichneten Denker hielten an der relationalen Grundidee fest, bestritten jedoch, dass Beziehungen ein endgültig geschlossenes, geschichtsloses oder von Konflikten unberührtes System bilden.

39. Ihre Arbeiten entstanden in den 1960er und 1970er Jahren neben erneuerten Formen des Marxismus, der Phänomenologie und der Psychoanalyse sowie in Auseinandersetzung mit politischen Kämpfen und institutionellen Umbrüchen.

40. Das Präfix „post“ bezeichnet deshalb weniger einen Platz nach dem Ende des Strukturalismus als eine kritische Arbeit in seinem Erbe.

41. Michel Foucault untersuchte historische Ordnungen des Wissens, ohne Geschichte als geradlinigen Fortschritt eines immer vernünftiger werdenden Bewusstseins zu erzählen.

42. Seine Archäologie fragte nach Regeln, die in einer bestimmten Zeit festlegen, welche Aussagen als sinnvoll, wissenschaftlich oder überhaupt denkbar erscheinen.

43. Solche Regeln sind nicht einfach grammatische Vorschriften und müssen den einzelnen Forschern nicht vollständig bewusst sein, obwohl sie deren Begriffe, Gegenstände und Beweisformen mitprägen.

44. Mit der Genealogie rückten anschließend Praktiken, Konflikte und kontingente Entstehungsbedingungen stärker in den Vordergrund.

45. Kontingent heißt dabei nicht zufällig im Sinne völliger Grundlosigkeit, sondern geschichtlich entstanden und daher weder naturgegeben noch unausweichlich.

46. Eine Prüfung in Schule, Klinik oder Verwaltung sammelt zum Beispiel nicht nur bereits vorhandene Tatsachen über Personen, sondern vergleicht sie, ordnet sie Kategorien zu und eröffnet bestimmte Eingriffe.

47. Wissen und Macht stehen in solchen Verfahren nicht als reine Gegensätze einander gegenüber, weil institutionelle Macht Wissen erzeugen und Wissen die Reichweite möglicher Maßnahmen organisieren kann.

48. Foucaults Machtbegriff ist deshalb produktiv und nicht bloß repressiv: Macht verbietet nicht nur, sondern bildet Fähigkeiten, Normalitäten und Selbstbilder aus.

49. Diese These behauptet weder, jede wahre Aussage sei eine Täuschung, noch, hinter allen Institutionen sitze eine einzige geheime Zentrale.

50. Sie lenkt den Blick auf Beziehungen, in denen Menschen auf das Verhalten anderer einwirken und dabei zugleich selbst geformt werden.

51. „Subjektivierung“ bezeichnet diese Hervorbringung von Selbst- und Fremdverhältnissen, wobei das französische Wortfeld sowohl das Werden zum Subjekt als auch die Unterwerfung anklingen lässt.

52. Weil Macht nur in Beziehungen ausgeübt wird, kann es Widerstand geben, doch Widerstand findet keinen vollkommen machtfreien Ort außerhalb aller gesellschaftlichen Bindungen.

53. Foucaults spätere Untersuchungen zur Selbstsorge betonten entsprechend stärker, wie Menschen an ihrer eigenen Lebensführung arbeiten, ohne damit die historischen Bedingungen dieser Arbeit verschwinden zu lassen.

54. Eine Genealogie kann zeigen, dass eine scheinbar selbstverständliche Norm entstanden und veränderbar ist, aber ihre Herkunft entscheidet noch nicht, ob sie falsch oder ungerecht ist.

55. Historische Entzauberung eröffnet Kritik, ersetzt jedoch nicht die Begründung der Maßstäbe, nach denen eine Veränderung vorzuziehen wäre.

56. Jacques Derrida setzte an einer verwandten Schwierigkeit der Sprache an und fragte, ob eine Bedeutung jemals vollständig durch den gegenwärtigen Willen eines Sprechers gesichert werden kann.

57. Eine schriftliche Zusage bleibt lesbar, wenn ihr Verfasser abwesend ist, und gerade diese Ablösbarkeit macht sie über den Augenblick ihrer Entstehung hinaus brauchbar.

58. Sie kann in einen neuen Zusammenhang gelangen, zitiert, missverstanden oder gegen die ursprüngliche Absicht verwendet werden, ohne dadurch jede Bestimmtheit zu verlieren.

59. Derrida wandte sich daher gegen die traditionelle Bevorzugung der lebendigen Rede, die eine unmittelbare Gegenwart von Sprecher, Sinn und Stimme zu versprechen scheint.

60. Auch gesprochene Zeichen müssen wiedererkennbar und wiederholbar sein, weshalb die Möglichkeit ihrer Ablösung nicht erst mit Tinte, Papier oder Druck beginnt.

61. „Iterabilität“ nennt Derrida diese Wiederholbarkeit, bei der ein Zeichen nur als dasselbe erkannt werden kann, indem es in veränderten Zusammenhängen erneut erscheint.

62. Die berühmte „différance“ verbindet das Unterscheiden mit einem Aufschub, denn ein Zeichen erhält Bedeutung durch Verweise auf andere Zeichen, ohne dass eine letzte, völlig gegenwärtige Instanz alle Verweisungen beendet.

63. Eine „Spur“ ist in diesem Zusammenhang kein geheimnisvoller Rest, sondern die Mitwirkung dessen, was in einem gegenwärtigen Zeichen nicht selbst vollständig anwesend ist.

64. Dekonstruktion untersucht deshalb begriffliche Hierarchien, in denen etwa Rede über Schrift, Identität über Differenz oder Ursprung über Wiederholung gestellt wird.

65. Sie versucht nicht, die Rangordnung lediglich umzudrehen, sondern zeigt, dass der angeblich nachgeordnete Begriff häufig eine Bedingung des bevorzugten Begriffs ist.

66. Wenn Rede nur durch wiederholbare Zeichen verständlich wird, trägt sie bereits jene Möglichkeit der Abwesenheit in sich, die man allein der Schrift zugeschrieben hatte.

67. Daraus folgt keine Erlaubnis, einem Text jede beliebige Bedeutung zu geben, denn eine Auslegung muss gerade die Spannungen, Unterscheidungen und sprachlichen Einzelheiten des Textes nachweisen.

68. Ebenso wenig leugnet Derridas Sprachkritik die außersprachliche Wirklichkeit; sie untersucht, unter welchen Zeichen, Begriffen und Abgrenzungen uns etwas als bestimmter Gegenstand begegnet.

69. Wo eine allgemeine Regel einen besonderen Fall nicht vollständig entscheidet, verschwindet die Verantwortung nicht, sondern tritt schärfer hervor, weil ein Urteil weder mechanisch abgeleitet noch grundlos gefällt werden darf.

70. Die Unabschließbarkeit der Bedeutung führt so nicht notwendig zur Untätigkeit, sondern zu einer anspruchsvolleren Auffassung von Entscheidung und Gerechtigkeit.

71. Gilles Deleuze radikalisierte die Frage der Differenz auf andere Weise, indem er bezweifelte, dass feststehende Identitäten philosophisch stets den Vorrang besitzen müssen.

72. Gewöhnlich sagen wir, zwei Dinge seien verschieden, und behandeln damit die fertigen Dinge als ursprünglich, während der Unterschied erst nachträglich zwischen ihnen erscheint.

73. Deleuze kehrte diese Ordnung um und fragte nach differenziellen Beziehungen und Prozessen, aus denen vergleichsweise stabile Identitäten hervorgehen.

74. Wiederholung ist in dieser Perspektive nicht bloß die Kopie eines unveränderten Originals, weil jede Wiederkehr unter neuen Bedingungen eine weitere Bestimmung und damit etwas Neues hervorbringen kann.

75. Das Virtuelle bezeichnet dabei kein bloßes Scheinreich und schon gar nicht das Digitale, sondern ein reales Feld von Beziehungen und Möglichkeiten, das sich in konkreten Formen aktualisiert.

76. Mit Félix Guattari entwickelte Deleuze später Begriffe wie Gefüge und Rhizom, um Ordnungen zu beschreiben, deren Verbindungen nicht von einem einzigen Zentrum oder einer einheitlichen Hierarchie beherrscht werden.

77. Ein Rhizom ist darum nicht einfach ein Bild für Chaos, sondern ein Versuch, vielfältige Anschlüsse, Abbrüche und Neubildungen anders zu denken als nach dem Modell eines Stammbaums.

78. Solche Begriffe erweitern die strukturalistische Aufmerksamkeit für Beziehungen, indem sie stärker nach Werden, Produktion und geschichtlicher Veränderung fragen.

79. Sie dürfen jedoch nicht so verwendet werden, als sei jede Dezentralisierung befreiend oder jede stabile Institution bereits verdächtig.

80. Netzwerke können ebenso gut Abhängigkeiten verbreiten, und bewegliche Ordnungen können Macht ausüben, ohne ein sichtbares Zentrum zu besitzen.

81. Jean-François Lyotard verband die Debatte um die Postmoderne mit der Frage, wie Wissen legitimiert und zwischen verschiedenen Arten des Sprechens gerecht geurteilt werden kann.

82. Sein 1979 veröffentlichtes Buch „Das postmoderne Wissen“ war ein Bericht über veränderte Bedingungen des Wissens und keine amtliche Verkündung eines neuen Weltzeitalters.

83. Mit der Skepsis gegenüber großen Erzählungen meinte er den Verlust selbstverständlicher Glaubwürdigkeit umfassender Geschichten, die Wissenschaft, Politik oder Geschichte durch ein einziges Ziel wie Fortschritt oder Emanzipation rechtfertigen.

84. Daraus folgt nicht, dass jede begrenzte Erzählung falsch, jeder wissenschaftliche Satz bloß eine Meinung oder jede gemeinsame Begründung unmöglich wäre.

85. Lyotards Begriff des Widerstreits bezeichnet vielmehr einen Konflikt, für dessen Parteien keine allgemein anerkannte Urteilsregel bereitsteht, die beiden Arten von Ansprüchen gerecht werden könnte.

86. Wer einen solchen Konflikt nach den Regeln nur einer Seite entscheidet, kann der anderen ein zusätzliches Unrecht zufügen, weil deren Erfahrung im zugelassenen Vokabular gar nicht angemessen formulierbar ist.

87. Die Aufgabe besteht dann nicht darin, den Streit durch ein bequemes „Alles gilt“ zu beenden, sondern Ausdrucksweisen zu suchen, in denen ein bislang unhörbarer Anspruch überhaupt erscheinen kann.

88. Diese Sensibilität wirft allerdings selbst eine normative Frage auf, denn schon die Bezeichnung eines Verstummens als Unrecht setzt voraus, dass nicht jede Verfahrensordnung gleichermaßen hinnehmbar ist.

89. Wie bei Foucaults Genealogie und Derridas Dekonstruktion führt die Kritik umfassender Maßstäbe daher nicht aus der Begründungspflicht hinaus, sondern verändert die Bedingungen, unter denen Gründe geprüft werden.

90. Der Name Postmoderne ist nur dann hilfreich, wenn er diese bestimmte Problemlage erschließt und nicht als Etikett für einen angeblichen allgemeinen Abschied von Wahrheit und Wissenschaft dient.

91. Strukturalismus und Poststrukturalismus verbindet somit weniger ein Lehrsatz als eine Verschiebung der philosophischen Aufmerksamkeit vom isolierten Ding zu den Beziehungen, in denen Dinge, Zeichen und Personen bestimmbar werden.

92. Saussure und Lévi-Strauss machten sichtbar, dass Bedeutung und kulturelle Funktion durch Unterschiede im Gefüge entstehen, während ihre Nachfolger stärker nach der Geschichtlichkeit, den Ausschlüssen und der Veränderbarkeit solcher Gefüge fragten.

93. Foucault zeigte, wie Wissensordnungen mit Institutionen und Formen der Subjektbildung verflochten sind, Derrida untersuchte die nie vollständig abgeschlossene Arbeit der Zeichen, und Deleuze rückte Prozesse des Werdens vor fertige Identitäten.

94. Lyotard machte schließlich darauf aufmerksam, dass Konflikte selbst dort fortbestehen können, wo ein Verfahren vorgibt, bereits einen neutralen gemeinsamen Maßstab zu besitzen.

95. Diese Ansätze sind miteinander verwandt, aber ihre Begriffe von Struktur, Macht, Differenz und Sprache erfüllen verschiedene Aufgaben und dürfen nicht zu einer einzigen Theorie verschmolzen werden.

96. Ihre stärkste gemeinsame Einsicht lautet nicht, dass Menschen ohnmächtige Produkte anonymer Systeme seien, sondern dass Handlungsfähigkeit immer innerhalb von Beziehungen entsteht, die sie ermöglichen und begrenzen.

97. Eben deshalb kann Kritik weder von einer vollkommen reinen Außenposition sprechen noch im bloßen Nachweis geschichtlicher Bedingtheit stehen bleiben.

98. Sie muss zeigen, welche Unterscheidungen einen Gegenstand verständlich machen, welche Stimmen sie verdecken, welche Wirkungen sie entfalten und weshalb eine Veränderung begründet werden kann.

99. Auf dem Schachbrett war die Funktion einer Figur durch feste Regeln überschaubar, doch in Sprache und Gesellschaft gehören die Auslegung, der Streit und die Veränderung der Regeln zum Geschehen selbst.

100. Beziehungen geben Bedeutung und Handeln eine Form, aber weil diese Beziehungen geschichtlich hervorgebracht, wirksam und umkämpft sind, können sie zugleich zum Gegenstand verantwortlicher Kritik werden.