1.2 Fogalmak tisztázása: definíció, megkülönböztetés és magyarázat – Begriffe klären: Definition, Unterscheidung und Explikation

1. Egy kolléganő hétfőn azt mondja, hogy a megbeszélés kilenckor kezdődik, bár a naptárban tíz órára van bejegyezve.

2. Beszélgetőtársa ezt hazugságnak nevezi, mert az információ helytelen volt.

3. A kolléganő azonban a régi meghívót nyitotta meg, és ő maga is meg volt győződve arról, hogy kilenc órakor kezdődik.

4. Egy harmadik személy ezért tévesnek tartja a vádat: aki téved, az nem szándékosan téveszt meg másokat.

5. Mindhárman egyetérthetnek az időpontban, a naptárban és a szövegben, és mégis vitatkozhatnak arról, hogy mi történt.

6. Vitájuk a „hazugság” szóra vezethető vissza, de ezt nem lehet egy szó cseréjével rendezni.

7. Ezzel kapcsolatban vita tárgyát képezi, hogy a vád már maga a kijelentés hamisságára utal-e, vagy csak a beszélő személy bizonyos hozzáállására.

8. A tisztázásnak meg kell mutatnia, hogy a fogalom mely eseteket foglalja magában, és miért fontos ez a határ.

9. A definíció meghatározza, milyen feltételek mellett vonatkozik egy kifejezés egy adott esetre.

10. Leírhat egy meglévő használatot, megállapodhat egy jelentésről egy adott célra, vagy célzottan javíthat egy homályos fogalmon.

11. Ezek a feladatok hasonlóak, de különböző típusú indoklást igényelnek.

12. Aki a szokásos használatot írja le, annak munkáját annak alapján lehet értékelni, hogy az emberek valóban így használják-e a szót.

13. Aki egy jelentésről állapodik meg, annak elsősorban el kell mondania, mire szolgál az egyezség, és hogy az adott kontextusban egyértelmű-e.

14. Aki egy fogalmat pontosít, annak emellett magyarázattal is tartozik arra nézve, hogy az új változat miért őrzi meg valamit a régi használatból, és egyúttal miért old meg egy problémát.

15. A „hazugság” szó alkalmas ezeknek a különbségeknek a vizsgálatára, mert alkalmazása egyszerre tartalmazhat leírást és vádat is.

16. Éppen ezért egy ügyes megfogalmazás nem vehet át észrevétlenül az erkölcsi értékelést.

17. Tegyük fel, hogy valaki azt javasolja: a hazugság egy hamis állítás.

18. E megfogalmazás szerint a téves időpont is hazugságnak minősülne, még akkor is, ha a kolléganő csupán rosszul olvasta el a naptárat.

19. A hamisság ilyenkor mind szükséges, mind elégséges feltétel lenne: hamis állítás nélkül nincs hazugság, hamis állítás esetén pedig mindig hazugságról van szó.

20. Egy szükséges feltételnek minden releváns esetben fenn kell állnia; egy elegendő feltétel önmagában elegendő ahhoz, hogy az eset ide tartozzon.

21. Mindkét kérdést külön kell feltenni, ahelyett, hogy azonnal átvennénk egy ismerősen hangzó definíciót.

22. Hiszen abból a tényből, hogy sok hazugság hamis, még nem következik, hogy minden hamis állítás hazugság.

23. A kolléganő tévedése jól mutatja, milyen különbséget jelent a javasolt határvonal egy személy megítélésében.

24. Aki ennek ellenére ragaszkodni akar hozzá, annak indokot kell találnia arra, hogy miért kell a jóhiszemű tévedést is ugyanazon vád alá sorolni.

25. Egy szűkebb megfogalmazás szerint: a hazugság olyan kijelentés, amelyet valaki hamisnak tart, és azért mond ki, hogy másokat megtévesztsen a tartalmával kapcsolatban.

26. Ezzel a beszélő személy meggyőződése számít, nem csupán a tényleges helyzet.

27. E megfogalmazás szerint a kolléganő nem hazudott volna, mert információját helyesnek tartotta.

28. Ugyanakkor előfordulhat, hogy valaki hazudni akar, de véletlenül az igazat mondja, például ha szándékosan tévesen szeretne közölni egy időközben megváltozott időpontot.

29. Egy ilyen kijelentést sikertelen hazugságnak kell-e tekinteni, vagy a tényleges tényleges hamisságnak is része a szó jelentésének?

30. A vitát nem lehet az óra megnézésével eldönteni, mert az eset mindkét leírása ugyanazokat a tényeket ismerheti el.

31. Inkább azt mutatja, hogy egy feltételt, amely az első ellenpéldánál hasznosnak bizonyult, egy másik határhelyzetben magának is meg kell vizsgálni.

32. A fogalommunka ezért ritkán ér véget az első javított megfogalmazásnál.

33. A „megtévesztés” fogalmát is meg kell különböztetni.

34. Lehet, hogy valakinek szándékában áll valakit félrevezetni anélkül, hogy bárki is hinne neki.

35. Valójában félrevezethet valakit, noha csupán egy tévedést adott tovább.

36. És tehet olyan hamis kijelentést, amelyet senki sem vesz komolyan, mert nyilvánvaló, hogy tréfáról van szó.

37. A megtévesztési szándék, a hamis kijelentés és a bekövetkezett megtévesztés tehát különböző jellemzők , amelyek nem mindig jelennek meg együtt.

38. Ha ezeket összekeverik, nem világos, hogy a beszélő személy cselekedetét vagy a hallgatókra gyakorolt hatást kell-e értékelni.

39. A hazugság kérdésében elegendő lehet a sikertelen megtévesztési szándék, míg a keletkezett kár kérdése a megtévesztés sikerétől függ.

40. A pontos megkülönböztetés még nem szünteti meg a vitát, de rávilágít arra, hogy hol van szükség további indokra.

41. A leíró definíció elsősorban azt igyekszik rögzíteni, hogy egy szót hogyan használnak egy nyelvi közösségben.

42. A „hazugság” esetében ehhez figyelni lehetne a tipikus vádakra, helyesbítésekre és határesetekre, ahelyett, hogy csupán a saját intuíciónkat vennénk mércéül.

43. Ha az emberek általában megkülönböztetik a jóhiszemű tévedést a hazugságtól, az ellene szól annak, hogy a hazugságot és a hamis kijelentést pusztán egyenlőnek tekintsük.

44. A megállapítás azonban továbbra is rugalmas marad, mert a beszélők nem minden határ esetet ítélnek meg egyformán, és a szavakat a kontextustól függően eltérően használják.

45. Az a kérdés is, hogy kinek a nyelvhasználata számít, nem oldható meg egyetlen szócikk utánanézésével.

46. Egy szótár igazolhatja a szokásos jelentéseket, de nem dönti el, hogy egy konkrét vitában melyik használat a helyes.

47. A szokásos használat megóvja a fogalomalkotást az önkényes újraalkotástól.

48. Ennek ellenére nem nyújt vitathatatlan szabályt, amellyel minden nehéz alkalmazás már eleve el lenne .

49. A rögzítő definíció más feladatot lát el: az érintettek kifejezetten megegyeznek abban, hogy egy kifejezést hogyan kell használni egy vizsgálat keretében.

50. Egy téves információkról szóló tanulmány a „téves információ” kifejezést minden tényileg helytelen közlésre kiterjeszthetné, a szándéktól függetlenül.

51. Ez hasznos lenne a hibák felméréséhez, még akkor is, ha erre a célra jobb lenne elkerülni a „hazugság” szót.

52. A „hazugság” fogalmát szűkebben is lehetne meghatározni, hogy egy korlátozott eljárás keretében a szándékos téves információkat is beszámítsák.

53. Egy ilyen megállapodás nem azért hibás, mert eltér a mindennapi nyelvhasználattól.

54. Értéke attól függ, hogy a cél, a hatály és a következmények egyértelműek-e, és hogy a résztvevők tudják-e, melyik nyelvi szabályt követik.

55. Ezen a kereten kívül a meghatározás nem tekinthető hallgatólagosan általánosan elismert jelentés bizonyítékának.

56. Aki a megállapodott szabály szerint besorol egy személyt, azzal még nem mutatta meg, milyen súlyos a viselkedése.

57. A magyarázat többet jelent, mint a puszta beszámolás vagy meghatározás.

58. Egy hasznos, de egy adott kérdésre nézve túl pontatlan fogalommal indul ki, és abból egy egyértelműbb változatot alakít ki.

59. Ha a félrevezető közlésekért való felelősségről van szó, a magyarázat kifejezetten figyelembe vehetné a beszélő személy meggyőződését és szándékát.

60. Így a vizsgálat számára hasznosíthatná a naptári tévedés és a tudatos téves tájékoztatás közötti különbséget.

61. Ugyanakkor meg kellene magyaráznia, miért nem sorolja egyszerűen hazugságnak például a tréfákat vagy a nyíltan fikciónak jelölt kijelentéseket.

62. Az érthetőség ebben az esetben előny, mert mások is alkalmazhatják és bírálhatják a javasolt határt.

63. A fontos alkalmazásokhoz való hűség további előny, mert egy teljesen idegen újrafogalmazás szem elől tévesztené az eredeti vitát.

64. A fogalmazás csak akkor eredményes, ha éppen azokat a különbségeket teszi láthatóvá, amelyekre a feltett kérdésnél számít.

65. Ezek a követelmények nem mindig illeszkednek zökkenőmentesen egymáshoz.

66. Egy egyszerű szabály könnyen alkalmazható lehet, és mégis összekeverhet olyan eseteket, amelyek a felelősség szempontjából szempontjából eltérőek.

67. Egy nagyon pontos szabály képes megkülönböztetni az ilyen eseteket, de annyi kivételt igényel, hogy alkalmazása nehézkessé válik.

68. A hazugság egyetlen, állandó lényegének keresése azonban nem eleve kudarcra van ítélve.

69. Ha bizonyos jellemzők összekötik az összes fontos esetet, egy rövid meghatározás olyan összefüggéseket mutathat meg, amelyeket az egyes példák eltakarnak.

70. Ahol a kifejezés különböző feladatokat lát el, ugyanaz a keresés azonban kiegyenlítheti a különbségeket, például egy erkölcsi vád és egy puszta számítási szabály között.

71. Ilyenkor ésszerűbb megnevezni az adott célt, és megkülönböztetni a több rokon jelentést.

72. Így a vitatott esetekről való döntés nem önkényes; minden jelentésnek indokolnia kell, mit foglal magában és mit zár ki.

73. Ezzel a munkával szemben komoly kifogás emelhető: aki a fogalmakat határozza meg, már a választott határvonal révén megnyerheti a vitát.

74. Ha a kolléganőt fel kell menteni, a szándékot szükséges feltételnek nyilvánítják; ha pedig el kell ítélni, elegendő a hamisság.

75. A kifogás különösen akkor érvényes, ha a definíciót csak a kívánt ítélet ismerete után igazítják hozzá.

76. Ezzel úgy lehet szembeszállni, hogy nyilvánosságra hozzák a célt és a határeseteket, és ugyanazt a szabályt alkalmazzák a kényelmetlen példákra is.

77. Még egy jól megalapozott definíció sem dönti el azonban, hogy a kolléganő elég alaposan nézte-e át a naptárat, vagy milyen következményei voltak hibájának.

78. Az ilyen kérdések saját tényeket és mércéket igényelnek, ahelyett, hogy a „hazugság” szóból lehessenne őket leolvasni.

79. Végül a kezdeti vita pontosabban lebonyolítható: az információ helytelen volt, a kolléganő helyesnek hitte, és hogy hazugságnak nevezzük-e, az egy megalapozható fogalmi határtól függ.

80. Ez a határ senkitől sem veszi el az ítélet jogát, de láthatóvá teszi, miről kell az ítéletnek elszámolást adnia.

1. Eine Kollegin sagt am Montag, die Besprechung beginne um neun, obwohl sie im Kalender für zehn Uhr steht.

2. Ihr Gegenüber nennt das eine Lüge, denn die Auskunft war falsch.

3. Die Kollegin hatte jedoch die alte Einladung geöffnet und war selbst von neun Uhr überzeugt.

4. Ein Dritter hält den Vorwurf deshalb für verfehlt: Wer sich irrt, täuscht nicht absichtlich.

5. Alle drei können über Uhrzeit, Kalender und Wortlaut einig sein und dennoch darüber streiten, was geschehen ist.

6. Ihr Streit hängt an dem Wort „Lüge“, aber er lässt sich nicht durch den Austausch eines Wortes erledigen.

7. Mit ihm steht zur Debatte, ob der Vorwurf schon die Falschheit einer Aussage oder erst eine bestimmte Haltung der sprechenden Person bezeichnet.

8. Eine Klärung muss zeigen, welche Fälle der Begriff erfasst und weshalb diese Grenze wichtig ist.

9. Eine Definition gibt an, unter welchen Bedingungen ein Ausdruck auf einen Fall zutrifft.

10. Sie kann dabei einen vorhandenen Gebrauch beschreiben, eine Bedeutung für einen bestimmten Zweck vereinbaren oder einen unscharfen Begriff gezielt verbessern.

11. Diese Aufgaben sehen ähnlich aus, verlangen aber verschiedene Arten von Rechtfertigung.

12. Wer den üblichen Gebrauch beschreibt, kann daran gemessen werden, ob Menschen das Wort tatsächlich so verwenden.

13. Wer eine Bedeutung vereinbart, muss vor allem sagen, wozu die Vereinbarung dienen soll und ob sie im betreffenden Zusammenhang klar ist.

14. Wer einen Begriff verbessert, schuldet darüber hinaus eine Erklärung, warum die neue Fassung etwas vom alten Gebrauch bewahrt und zugleich ein Problem löst.

15. Das Wort „Lüge“ eignet sich zur Prüfung dieser Unterschiede, weil seine Anwendung zugleich eine Beschreibung und einen Vorwurf enthalten kann.

16. Gerade deshalb darf eine geschickte Formulierung nicht unbemerkt die moralische Bewertung übernehmen.

17. Angenommen, jemand schlägt vor: Eine Lüge ist eine falsche Aussage.

18. Nach dieser Fassung wäre die falsche Uhrzeit eine Lüge, auch wenn die Kollegin den Kalender nur falsch gelesen hat.

19. Die Falschheit wäre dann sowohl notwendig als auch hinreichend: Ohne falsche Aussage keine Lüge, mit falscher Aussage immer eine Lüge.

20. Eine notwendige Bedingung muss in jedem einschlägigen Fall vorliegen; eine hinreichende Bedingung reicht allein aus, damit der Fall dazugehört.

21. Beide Fragen sollte man getrennt stellen, statt eine vertraut klingende Definition sofort zu übernehmen.

22. Denn aus dem Umstand, dass viele Lügen falsch sind, folgt noch nicht, dass jede falsche Aussage eine Lüge ist.

23. Der Irrtum der Kollegin zeigt, welchen Unterschied die vorgeschlagene Grenze für die Beurteilung einer Person macht.

24. Wer sie dennoch beibehalten will, braucht einen Grund, warum auch der gutgläubige Fehler unter denselben Vorwurf fallen soll.

25. Eine engere Fassung lautet: Eine Lüge ist eine Aussage, die jemand für falsch hält und äußert, um andere über ihren Inhalt zu täuschen.

26. Damit zählt die Überzeugung der sprechenden Person, nicht allein die tatsächliche Lage.

27. Die Kollegin hätte nach dieser Fassung nicht gelogen, weil sie ihre Auskunft für richtig hielt.

28. Zugleich kann jemand lügen wollen und zufällig die Wahrheit sagen, etwa wenn er eine inzwischen geänderte Uhrzeit absichtlich falsch mitteilen möchte.

29. Soll eine solche Äußerung als misslungene Lüge gelten, oder gehört tatsächliche Falschheit doch zur Bedeutung des Wortes?

30. Der Streit lässt sich nicht durch einen Blick auf die Uhr entscheiden, denn beide Beschreibungen des Falls können dieselben Tatsachen anerkennen.

31. Er zeigt vielmehr, dass eine Bedingung, die beim ersten Gegenbeispiel hilfreich war, an einem anderen Grenzfall selbst geprüft werden muss.

32. Begriffsarbeit endet deshalb selten bei der ersten verbesserten Formel.

33. Auch „täuschen“ verlangt eine Unterscheidung.

34. Eine Person kann die Absicht haben, jemanden irrezuführen, ohne dass ihr jemand glaubt.

35. Sie kann jemanden tatsächlich in die Irre führen, obwohl sie nur einen Fehler weitergegeben hat.

36. Und sie kann eine falsche Aussage machen, die wegen eines erkennbaren Scherzes niemand ernst nimmt.

37. Täuschungsabsicht, falsche Aussage und eingetretene Täuschung sind also verschiedene Merkmale, die nicht immer zusammen auftreten.

38. Werden sie vermischt, bleibt unklar, ob man das Tun der sprechenden Person oder die Wirkung bei den Hörenden beurteilt.

39. Für die Frage nach einer Lüge kann eine erfolglose Täuschungsabsicht genügen, während die Frage nach einem entstandenen Schaden vom Erfolg der Täuschung abhängt.

40. Eine genaue Unterscheidung beseitigt den Streit noch nicht, aber sie macht sichtbar, an welcher Stelle ein weiterer Grund nötig ist.

41. Eine berichtende Definition versucht zunächst festzuhalten, wie ein Wort in einer Sprachgemeinschaft verwendet wird.

42. Bei „Lüge“ könnte man dazu auf typische Vorwürfe, Korrekturen und Grenzfälle achten, statt nur eine eigene Intuition zum Maßstab zu machen.

43. Wenn Menschen einen gutgläubigen Irrtum gewöhnlich von einer Lüge unterscheiden, spricht das gegen die bloße Gleichsetzung von Lüge und falscher Aussage.

44. Der Befund bleibt jedoch beweglich, weil Sprecher nicht jeden Grenzfall gleich beurteilen und Wörter je nach Zusammenhang verschieden einsetzen.

45. Auch die Frage, wessen Sprachgebrauch zählt, lässt sich nicht durch das Nachschlagen eines einzelnen Eintrags erledigen.

46. Ein Wörterbuch kann geläufige Bedeutungen belegen, aber es entscheidet nicht, welche Verwendung in einem konkreten Streit die angemessene ist.

47. Der gewöhnliche Gebrauch bewahrt die Begriffsarbeit vor einer willkürlichen Neuerfindung.

48. Er liefert dennoch keine unanfechtbare Regel, mit der jede schwierige Anwendung schon geklärt wäre.

49. Eine festsetzende Definition erfüllt eine andere Aufgabe: Beteiligte vereinbaren ausdrücklich, wie ein Ausdruck innerhalb einer Untersuchung verwendet werden soll.

50. Eine Studie über Fehlinformationen könnte „falsche Auskunft“ für jede sachlich unrichtige Mitteilung festlegen, unabhängig von der Absicht.

51. Das wäre für die Erfassung von Fehlern sinnvoll, selbst wenn man das Wort „Lüge“ dafür besser vermeidet.

52. Man könnte auch „Lüge“ enger festsetzen, um absichtliche Falschauskünfte in einem begrenzten Verfahren zu zählen.

53. Eine solche Vereinbarung ist nicht schon deshalb falsch, weil sie vom Alltag abweicht.

54. Ihr Wert hängt davon ab, ob Zweck, Geltungsbereich und Folgen offenliegen und ob die Beteiligten wissen, welcher Sprachregel sie folgen.

55. Außerhalb dieses Rahmens darf die Festsetzung nicht stillschweigend als Beweis für eine allgemein anerkannte Bedeutung auftreten.

56. Wer eine Person nach der vereinbarten Regel einordnet, hat damit noch nicht gezeigt, wie schwer ihr Verhalten wiegt.

57. Eine Explikation geht weiter als das bloße Berichten oder Festsetzen.

58. Sie beginnt mit einem nützlichen, aber für eine bestimmte Frage zu ungenauen Begriff und formt daraus eine klarere Fassung.

59. Wenn es um die Verantwortung für irreführende Mitteilungen geht, könnte eine Explikation die Überzeugung und die Absicht der sprechenden Person ausdrücklich berücksichtigen.

60. So würde sie den Unterschied zwischen dem Kalenderirrtum und einer bewussten Falschauskunft für die Untersuchung nutzbar machen.

61. Sie müsste zugleich erklären, warum sie etwa Scherze oder offen gekennzeichnete Fiktion nicht einfach als Lügen mitzählt.

62. Verständlichkeit ist dabei ein Gewinn, weil andere die vorgeschlagene Grenze anwenden und kritisieren können.

63. Treue zu wichtigen Verwendungen ist ein weiterer Gewinn, weil eine völlig fremde Neufassung den ursprünglichen Streit aus dem Blick verlöre.

64. Fruchtbar ist die Fassung erst, wenn sie gerade die Unterschiede sichtbar macht, auf die es bei der gestellten Frage ankommt.

65. Diese Ansprüche passen nicht immer reibungslos zusammen.

66. Eine einfache Regel kann leicht anzuwenden sein und doch Fälle zusammenwerfen, die für die Verantwortung verschieden sind.

67. Eine sehr genaue Regel kann solche Fälle trennen, aber so viele Ausnahmen brauchen, dass ihr Gebrauch mühsam wird.

68. Die Suche nach einem einzigen festen Wesen der Lüge ist dennoch nicht von vornherein verfehlt.

69. Wenn bestimmte Merkmale alle wichtigen Fälle verbinden, kann eine knappe Definition Zusammenhänge zeigen, die einzelne Beispiele verdecken.

70. Wo der Ausdruck verschiedene Aufgaben erfüllt, kann dieselbe Suche aber Unterschiede einebnen, etwa zwischen einem moralischen Vorwurf und einer bloßen Zählregel.

71. Dann ist es vernünftiger, den jeweiligen Zweck zu nennen und mehrere verwandte Fassungen auseinanderzuhalten.

72. Damit ist die Entscheidung über einen strittigen Fall nicht beliebig; jede Fassung muss ihre Ein- und Ausschlüsse begründen.

73. Gegen diese Arbeit lässt sich ein ernster Einwand erheben: Wer die Begriffe festlegt, kann den Streit schon durch die gewählte Grenze gewinnen.

74. Soll die Kollegin entlastet werden, wird Absicht zur notwendigen Bedingung erklärt; soll sie belastet werden, genügt die Falschheit.

75. Der Einwand trifft besonders dann, wenn die Definition erst nach Kenntnis des gewünschten Urteils angepasst wird.

76. Ihm begegnet man, indem man Zweck und Grenzfälle offenlegt und dieselbe Regel auch auf unbequeme Beispiele anwendet.

77. Selbst eine gut begründete Definition entscheidet jedoch nicht, ob die Kollegin sorgfältig genug im Kalender nachgesehen hat oder welche Folgen ihr Fehler hatte.

78. Solche Fragen verlangen eigene Tatsachen und Maßstäbe, statt sich aus dem Wort „Lüge“ herauslesen zu lassen.

79. Am Ende lässt sich der anfängliche Streit genauer führen: Die Auskunft war falsch, die Kollegin hielt sie für richtig, und ob man sie eine Lüge nennt, hängt von einer begründbaren Begriffsgrenze ab.

80. Diese Grenze nimmt niemandem das Urteil ab, macht aber sichtbar, worüber das Urteil Rechenschaft geben muss.