3.1 Gondolni, hinni, tudni: három különböző igény – Meinen, glauben, wissen: drei verschiedene Ansprüche

1. A konyhaablakon keresztül Mara egy alakot lát a szomszédos kertben.

2. A kabát és a járásmód a szomszédasszonyra emlékezteti.

3. „Úgy gondolom, ez a szomszédasszony” – mondja a vendégének.

4. Ahogy az alak közeledik, Mara felismeri azt a táskát is, amelyet a szomszédasszonya általában magával hord.

5. Ekkor azt mondja: „Azt hiszem, ő az.”

6. Végül a nő integet, és Mara nevén szólítja.

7. „Most már tudom, hogy ő az” – mondja Mara.

8. Mi változott e három mondat között?

9. Első pillantásra úgy tűnik, Mara egyszerűen egyre biztosabbá vált.

10. Ez az élményének egy részét leírja, de még nem magyarázza meg a különbséget.

11. Az ember hirtelen nagyon biztosnak érezheti magát anélkül, hogy valami újat látott vagy hallott volna.

12. Fordítva: valaki jó indokokkal beszélhet, és mégis óvatos hangnemet választhat.

13. A szavak tehát nem jelzik megbízhatóan, mennyire megalapozott egy meggyőződés.

14. Elsősorban azt mutatják, hogyan áll ki a beszélő a kijelentése mellett mások előtt.

15. Aki csak úgy véli, hogy valami így van, az általában jelzi, hogy tévedéssel számol.

16. Aki azt mondja, hogy tudja, az határozottabban áll a dolgához, és másokat arra ösztönöz, hogy támaszkodjanak az információra.

17. A „vélem” szó a német nyelvben sok mindent jelenthet, például szándékot vagy személyes értékelést.

18. Itt egy tényről szóló előzetes ítéletről van szó: a kertben lévő alak Mara szomszédja.

19. A „glauben” szó itt sem vallási hitet jelöl, hanem egy állítás valóságosságának elfogadását.

20. Mara helyesnek tartja az alakra vonatkozó mondatot, még akkor is, ha az „ich glaube” kifejezéssel enyhíti azt.

21. Az, hogy hisz benne, elsősorban a mondattal kapcsolatos hozzáállását írja le.

22. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a mondat igaz is lenne.

23. Egy meggyőződés alapos megfigyelésen alapulhat, vagy egy pillanatnyi benyomásból is származhat.

24. Mindkettő lehetséges marad, amíg csak arról van szó, hogy Mara mit hisz.

25. A „tudni” szó esetében egy döntő határ lép életbe.

26. Ha a alak valójában egy másik nő, Mara akármilyen biztos is legyen a dolgában: akkor nem tudja, hogy az a szomszédja.

27. Egy hamis állítást el lehet hinni, de nem lehet tudni.

28. Ez a feltétel az állított tényállásra vonatkozik, és nem csupán Mara érzésére.

29. A mondatnak igaznak kell lennie ahhoz, hogy a tudásra vonatkozó állítása helytálló legyen.

30. Ugyanakkor az igazság önmagában nem elegendő.

31. Mara csukott szemmel is kitalálhatna egy nevet, és véletlenül eltalálhatná a helyeset.

32. Egy ilyen találatot általában nem neveznénk tudásnak, mert nem a igazsághoz vezető megfelelő úton alapul.

33. Egy első munkaváltozat ezért így hangzik: a tudás egy igaz, megalapozott meggyőződés.

34. „Meggyőződés ” itt azt jelenti, hogy valaki a szóban forgó mondatot valóban igaznak tartja.

35. „Igaz” azt jelenti, hogy a dolgok úgy állnak, ahogyan a mondat állítja.

36. „Megalapozott” egy érthető okot követel meg ehhez az igaznak tartáshoz.

37. A megfogalmazás így összekapcsol egy belső hozzáállást, a valósággal szembeni igényt és a megismerés útjával szembeni igényt.

38. Ez a vizsgálat kiindulópontja, nem pedig garancia arra, hogy minden bonyolult eset már eldöntött lenne.

39. Az „ablaknál” először is feltehetjük a kérdést, hogy mi támasztja alá Mara ítéletét az egyes esetekben.

40. A kabát, a járás, a táska, a hang és a megszólítás okok lehetnek, de nem mindegyiknek egyforma a súlya.

41. A kabát sok emberé lehet, és a hasonló járásmód sem egyértelmű azonosító jel.

42. Az ismerős táska hitelesebbé teszi Mara feltételezését, feltéve, hogy jól látta.

43. A névvel történő megszólítás további utalást nyújt, de egy látogató is ismerheti Marát.

44. Nem a puszta utalások száma a döntő, hanem az, hogy mit jelentenek az adott körülmények között.

45. Ha Mara közelről egyértelműen felismeri a szomszédnőt, egy rövid pillantás többet jelenthet, mint több távoli, gyenge hasonlóság.

46. Aki egy indokot hoz fel, annak ezért nyitva kell hagynia azt is, hogy mely megfigyelés cáfolná azt.

47. Mara esetében egy felismerhető hang, amely nem illik a szomszédnőjéhez, megváltoztathatná az ítéletet.

48. Ez a korrekcióra való hajlandóság nem teszi értéktelenné korábbi kijelentését, hanem azt mutatja, hogy képes megkülönböztetni a feltételezést a biztosabb információtól.

49. Eközben a „szerintem” és a „tudom” közötti távolságot nem szabad a bizonyosság érzésének szilárd skálájaként félreérteni.

50. Valaki egy pillantás után is meggyőződhet valamiről, noha indokai csekélyek.

51. Egy másik személy egyértelműen felismeri szomszédját, de udvariasságból vagy szokásból azt mondja: „Azt hiszem, ő az.”

52. A második személynek teljesen lehet, hogy tudja, kit lát.

53. A megfogalmazás óvatossága nem vonja meg tőle automatikusan a felismerést.

54. Hasonlóképpen a magabiztosság sem változtatja az első személyt nem válik biztos tudással rendelkezővé.

55. Hogy valakinek vannak-e jó indokai, azt sem a hangerejéből, sem az általa érzett bizonyosság mértékéből nem lehet megállapítani.

56. A kérdés inkább az, hogy meggyőződése helytálló-e, és mire alapul.

57. Az is megváltoztatja a nézőpontot, ha az „én tudom”-ról „ő tudja”-ra váltunk.

58. Mara hivatkozhat saját benyomásaira és emlékeire, amikor indokolja állítását.

59. A látogatója ugyanazt a nőt láthatja, de lehet, hogy még soha nem találkozott a szomszédasszonnyal.

60. Ezért nem tudja Mara tudását kizárólag a nő elszántságából levezetni.

61. Ahhoz, hogy tudását neki tulajdonítsa, magának is szüksége van egy okra, amiért bízhat a nő felismerésében.

62. A tudás tulajdonítása azonban nem követeli meg, hogy a látogató minden részletét osztozzon a nő észlelésében.

63. Másoknak tudást tulajdoníthatunk, ha helyzetük és magatartásuk ezt indokolja.

64. Mind Mara saját mondata, mind a látogatásáról alkotott ítélet később tévesnek bizonyulhat.

65. A „tudom” szó igazságot feltételez, de nem teszi tévedhetetlenné azt, aki kimondja.

66. Egy ellenvetés magában a szokásos nyelvhasználatban rejlik.

67. Az emberek néha azt mondják, hogy „tudom”, de ezzel csak azt értik, hogy nem éreznek kétséget.

68. Mások azt mondják „hiszem”, bár legjobb tudásuk szerint adnak tájékoztatást, és csupán nem akarnak magabiztosnak tűnni.

69. Egy sietős beszélgetés során egy ilyen árnyalat a megértéshez teljesen elegendő lehet.

70. Miért kellene akkor többet belelátni a szavakba, mint amit a beszélők szándékoznak velük kifejezni?

71. Mert ugyanezek a szavak felvetik a kijelentésük jogosságának kérdését is.

72. Ha Mara biztosítja vendégét, hogy tudja, ki áll a kertben, a férfi megkérdezheti, mi az oka ennek a bizonyosságnak.

73. Beszédének társadalmi hatása megmagyarázza, miért hisz neki a férfi, de még nem dönti el, hogy teljesül-e a nő tudásigénye.

74. A három kifejezés tehát nem sorolja be az embereket egyszer és mindenkorra belső bizonyosságuk szerint.

75. Különböző módszereket jelölnek meg egy állítás képviseletére, és tárgyuk, valamint indokaik alapján ellenőrizhetők.

76. Mara először feltételezheti, majd elhiheti, végül pedig tudhatja, ha az alak valóban a szomszédja, és felismerése kellő mértékben alátámasztott.

77. Lehet azonban, hogy már az első pillantásra is jó okai vannak, vagy az integetés után mégis tévedhet.

78. Az átmenet az esettől függ, nem pedig egy előírt szóváltástól.

79. Aki csupán helyesen találgat, kevesebbet ért el, mint az, aki megbízhatóan felismeri a személyt.

80. Aki óvatosan fogalmaz, viszont többet tudhat, mint amit hangneme sejtet.

81. Az ablak végül nem egy érzés három fokozatát mutatja, hanem azt a kérdést, hogy mikor állja ki egy ítélet a valóság és a saját indokai próbáját.

1. Durch das Küchenfenster sieht Mara eine Gestalt im Garten nebenan.

2. Der Mantel und die Art zu gehen erinnern sie an ihre Nachbarin.

3. „Ich meine, das ist die Nachbarin“, sagt sie zu ihrem Besuch.

4. Als die Gestalt näherkommt, erkennt Mara auch die Tasche, die ihre Nachbarin gewöhnlich trägt.

5. Nun sagt sie: „Ich glaube, sie ist es.“

6. Schließlich winkt die Frau herüber und ruft Mara beim Namen.

7. „Jetzt weiß ich, dass sie es ist“, sagt Mara.

8. Was hat sich zwischen diesen drei Sätzen verändert?

9. Auf den ersten Blick scheint Mara einfach immer sicherer geworden zu sein.

10. Das trifft einen Teil ihres Erlebens, erklärt aber den Unterschied noch nicht.

11. Ein Mensch kann sich plötzlich sehr sicher fühlen, ohne etwas Neues gesehen oder gehört zu haben.

12. Umgekehrt kann jemand mit guten Gründen sprechen und trotzdem einen vorsichtigen Ton wählen.

13. Die Wörter zeigen also nicht zuverlässig an, wie stark eine Überzeugung begründet ist.

14. Sie zeigen zunächst, wie der Sprecher seine Aussage vor anderen vertritt.

15. Wer etwas nur meint, lässt gewöhnlich erkennen, dass er mit einem Irrtum rechnet.

16. Wer sagt, er wisse es, legt sich stärker fest und lädt andere dazu ein, sich auf die Auskunft zu verlassen.

17. Mit „meinen“ kann im Deutschen vieles gemeint sein, etwa eine Absicht oder eine persönliche Bewertung.

18. Hier geht es um ein vorläufiges Urteil über eine Tatsache: Die Gestalt im Garten ist Maras Nachbarin.

19. Auch „glauben“ bezeichnet hier keinen religiösen Glauben, sondern das Fürwahrhalten einer Aussage.

20. Mara hält den Satz über die Gestalt für richtig, selbst wenn sie ihn mit „ich glaube“ abschwächt.

21. Dass sie ihn glaubt, beschreibt zunächst ihre Einstellung zu dem Satz.

22. Es sagt für sich genommen noch nicht, ob der Satz stimmt.

23. Eine Überzeugung kann auf sorgfältiger Beobachtung beruhen oder aus einem flüchtigen Eindruck entstehen.

24. Beides bleibt möglich, solange nur gesagt wird, was Mara glaubt.

25. Bei „wissen“ kommt eine entscheidende Grenze hinzu.

26. Wenn die Gestalt in Wahrheit eine andere Frau ist, kann Mara sich ihrer Sache noch so sicher sein: Sie weiß dann nicht, dass es ihre Nachbarin ist.

27. Eine falsche Aussage kann geglaubt, aber nicht gewusst werden.

28. Diese Bedingung betrifft den behaupteten Sachverhalt und nicht bloß Maras Gefühl.

29. Der Satz muss zutreffen, damit ihre Wissensbehauptung gelingen kann.

30. Zugleich genügt die Wahrheit allein nicht.

31. Mara könnte mit geschlossenen Augen einen Namen raten und zufällig den richtigen treffen.

32. Einen solchen Treffer würden wir gewöhnlich nicht als Wissen bezeichnen, weil er nicht auf einem angemessenen Weg zur Wahrheit beruht.

33. Eine erste Arbeitsfassung lautet daher: Wissen ist eine wahre, begründete Überzeugung.

34. „Überzeugung“ bedeutet hier, dass jemand den betreffenden Satz tatsächlich für wahr hält.

35. „Wahr“ bedeutet, dass es sich so verhält, wie der Satz behauptet.

36. „Begründet“ verlangt einen nachvollziehbaren Grund für dieses Fürwahrhalten.

37. Die Fassung verbindet damit eine innere Einstellung, einen Anspruch an die Wirklichkeit und einen Anspruch an den Weg des Erkennens.

38. Sie ist ein Ausgangspunkt für die Prüfung, keine Garantie, dass jeder schwierige Fall bereits entschieden ist.

39. Am Fenster lässt sich zunächst fragen, was Maras Urteil jeweils trägt.

40. Mantel, Gang, Tasche, Stimme und Anrede können Gründe sein, aber sie tragen nicht alle gleich viel.

41. Der Mantel könnte vielen Personen gehören, und eine ähnliche Gangart ist kein eindeutiges Erkennungszeichen.

42. Die vertraute Tasche macht Maras Vermutung plausibler, solange sie richtig gesehen hat.

43. Die Anrede mit ihrem Namen liefert einen weiteren Hinweis, doch auch eine Besucherin könnte Mara kennen.

44. Entscheidend ist nicht die bloße Zahl der Hinweise, sondern was sie unter den gegebenen Umständen leisten.

45. Wenn Mara die Nachbarin aus nächster Nähe klar erkennt, kann ein kurzer Blick mehr zählen als mehrere schwache Ähnlichkeiten aus der Ferne.

46. Wer einen Grund nennt, muss deshalb auch offenlassen, welche Beobachtung ihn entkräften würde.

47. In Maras Fall könnte eine erkennbare Stimme, die nicht zu ihrer Nachbarin passt, das Urteil verändern.

48. Diese Bereitschaft zur Korrektur macht ihre frühere Aussage nicht wertlos, sondern zeigt, dass sie zwischen Vermutung und gesicherterer Auskunft unterscheiden kann.

49. Dabei darf der Abstand zwischen „ich glaube“ und „ich weiß“ nicht als feste Skala des Sicherheitsgefühls missverstanden werden.

50. Eine Person kann nach einem flüchtigen Blick überzeugt sein, obwohl ihre Gründe dürftig sind.

51. Eine andere erkennt ihre Nachbarin deutlich, sagt aber aus Höflichkeit oder Gewohnheit: „Ich glaube, sie ist es.“

52. Die zweite Person könnte durchaus wissen, wen sie sieht.

53. Vorsicht in der Formulierung nimmt ihr die Erkenntnis nicht automatisch weg.

54. Ebenso verwandelt Selbstvertrauen die erste Person nicht in eine Wissende.

55. Ob jemand gute Gründe hat, lässt sich weder an der Lautstärke seiner Stimme noch am Grad seiner gefühlten Gewissheit ablesen.

56. Die Frage lautet vielmehr, ob seine Überzeugung zutrifft und wodurch sie gestützt wird.

57. Auch der Wechsel von „ich weiß“ zu „sie weiß“ verändert die Perspektive.

58. Mara kann ihre eigenen Eindrücke und Erinnerungen anführen, wenn sie ihren Anspruch erklärt.

59. Ihr Besuch kann dieselbe Frau sehen, aber vielleicht hat er die Nachbarin noch nie getroffen.

60. Er kann deshalb Maras Wissen nicht allein aus ihrer Entschlossenheit ableiten.

61. Um ihr Wissen zuzuschreiben, braucht er selbst einen Anlass, ihrer Erkennung zu trauen.

62. Dennoch verlangt die Zuschreibung nicht, dass er jede Einzelheit ihrer Wahrnehmung teilt.

63. Wir können anderen Wissen zusprechen, wenn ihre Lage und ihr Vorgehen den Anspruch tragen.

64. Sowohl Maras eigener Satz als auch das Urteil ihres Besuchs können sich später als falsch erweisen.

65. Das Wort „wissen“ setzt Wahrheit voraus, macht denjenigen aber nicht unfehlbar, der es ausspricht.

66. Ein Einwand liegt im gewöhnlichen Sprachgebrauch selbst.

67. Menschen sagen mitunter „ich weiß es“ und meinen nur, dass sie keinen Zweifel spüren.

68. Andere sagen „ich glaube“, obwohl sie eine Auskunft nach bestem Wissen geben und bloß nicht rechthaberisch wirken wollen.

69. In einer eiligen Unterhaltung kann eine solche Abstufung für die Verständigung völlig ausreichen.

70. Warum sollte man dann mehr in die Wörter hineinlegen, als die Sprecher damit beabsichtigen?

71. Weil dieselben Wörter auch eine Frage nach der Berechtigung ihrer Aussage eröffnen.

72. Wenn Mara ihrem Besuch versichert, sie wisse, wer im Garten steht, darf er nach dem Grund dieser Sicherheit fragen.

73. Die soziale Wirkung ihrer Rede erklärt, weshalb er ihr glaubt, entscheidet aber noch nicht, ob ihr Wissensanspruch erfüllt ist.

74. Die drei Ausdrücke ordnen Menschen also nicht ein für alle Mal nach ihrer inneren Sicherheit.

75. Sie markieren verschiedene Weisen, eine Aussage zu vertreten, und lassen sich an ihrem Gegenstand und ihren Gründen prüfen.

76. Mara darf zunächst meinen, dann glauben und schließlich wissen, wenn die Gestalt tatsächlich ihre Nachbarin ist und ihre Erkennung hinreichend trägt.

77. Sie könnte aber auch schon beim ersten Blick gute Gründe haben oder sich nach dem Winken noch täuschen.

78. Der Übergang hängt vom Fall ab, nicht von einem vorgeschriebenen Wortwechsel.

79. Wer bloß richtig rät, hat weniger erreicht als jemand, der die Person verlässlich erkennt.

80. Wer sich vorsichtig ausdrückt, kann dagegen mehr wissen, als sein Ton vermuten lässt.

81. Das Fenster zeigt am Ende nicht drei Stufen eines Gefühls, sondern die Frage, wann ein Urteil der Wirklichkeit und seinen eigenen Gründen standhält.