12.6 Bűn, felelősség és a büntetés igazolása – Schuld, Verantwortung und die Rechtfertigung von Strafe

1. Képzeljük el, hogy egy nő éjszaka segélykiáltásokat hall egy zárt ajtó mögül, és feltöri azt, mert úgy véli, hogy valaki közvetlen veszélyben van.

2. Egy második változatban ugyanaz a nő megrongálja az ajtót, mert dühös a tulajdonosára.

3. Mindkét esetben faanyag hever a földön, és valakinek ki kell fizetnie a javítást.

4. Ennek ellenére furcsa lenne, ha mindkét cselekményt pusztán az azonos kár miatt egyformán büntetnék.

5. Az első megengedett mentés lehet, a második pedig elítélendő támadás más tulajdonára.

6. Mielőtt egy jogrendszer büntetést szabna ki, ezért többet kell megállapítania, mint egy megrongált ajtót és az előtte álló személyt.

7. Először is tisztázni kell, hogy mi történt valójában, és mely jogi kötelezettséget sértett meg.

8. A cselekmény leírása rögzíti, ki mit tett milyen körülmények között; a jogi értékelés pedig azt vizsgálja, hogy ez a magatartás tilos volt-e.

9. Az, hogy a nő szándékosan csapott le, még nem ad választ erre a második kérdésre.

10. A szándék ugyanúgy irányulhat mentésre, mint dühből elkövetett rongálásra.

11. A mentességi ok olyan körülmény, amelynek köszönhetően egy egyébként tiltott cselekmény az adott helyzetben megengedetté válik.

12. A mentés esetében például azt kellene vizsgálni, hogy fennállt-e komoly veszély, és hogy a kár okozása nélkül időben elhárítható lett volna-e.

13. Ehhez a puszta segítési szándék éppúgy nem elegendő, mint az az állítás, hogy a tulajdon minden körülmények között érintetlenül kell maradnia.

14. Még egy jogellenes cselekményt sem kell feltétlenül a cselekvő személy bűnösségének tulajdonítani.

15. A bűnösség itt azt az indokolt személyes vádat jelenti, hogy a személy megsértett egy jogi kötelezettséget, noha a vonatkozó körülmények között elvárható volt tőle a normáknak megfelelő magatartás.

16. Ehhez tartozik az a kérdés is, hogy mit tudott, mit tudott felismerni és mit tudott irányítani.

17. Ha például a nő súlyos fenyegetés hatására cselekedett, ez a helyzet megváltoztathatja a vádat anélkül, hogy a károkozást megengedett cselekménnyé tenné.

18. A mentességi ok a cselekmény jogellenességét fenntartja, de bizonyos feltételek mellett visszavonja a személyes vétkességi vádat.

19. Mely feltételek vonatkoznak erre, az az adott jogrendszertől függ; példánk nem határozza meg konkrét jogi helyzetet.

20. A megkülönböztetés mindazonáltal döntő jelentőségű: az igazolás esetén a cselekvés megengedett, a mentesség esetén viszont a személy jogellenes cselekedetét nem róják fel bűnként.

21. Nem minden tudatlanság mentség, hiszen a figyelmetlenség is szemrehányás tárgyát képezheti.

22. Aki fel kellett volna ismernie és el kellett volna kerülnie egy veszélyt, felelőssé tehető egy véletlen károkozásért, amennyiben a jogi feltételek fennállnak.

23. Ezzel szemben az heves harag önmagában még nem bizonyítja, hogy a cselekvés irányítására való képesség megszűnt volna.

24. A magyarázat és a mentség különböző feladatokat tölt be: a motiváció érthetővé teszi a viselkedést, anélkül hogy ezzel engedélyezné azt vagy eltörölné a vádat.

25. A jogi bűnösségvizsgálatnak a konkrét cselekményre, valamint az ahhoz releváns képességekre és körülményekre kell vonatkoznia.

26. Eredményéből nem következik ítélet az ember teljes értékéről.

27. A kitalált esetben ismerjük a körülményeket, mert mi magunk határoztuk meg őket.

28. Egy valós eljárásban először bizonyítani kellene, hogy a nő hallotta-e a segélykiáltásokat, felismerte-e a veszélyt, vagy haragból cselekedett-e.

29. Egy meggyőzően hangzó történet még nem bizonyíték, és egy terhelő indiciumot össze kell hasonlítani a lehetséges egyéb magyarázatokkal.

30. A tisztességes eljárás megköveteli, hogy a vádlott megértse a vádakat, cáfolhassa a bizonyítékokat és felhozhassa a mentő körülményeket.

31. A döntéshozó szervnek indokolnia kell megállapításait, és nem helyettesítheti a vizsgálatot a közfelháborodással.

32. Ahol jelentős, eloszlatatlan kétségek maradnak, a büntetést nem lehet egyszerűen azzal igazolni, hogy szükség van egy bűnösre.

33. Még a vétkes jogsértés tisztességes megállapítása után is nyitott marad egy további kérdés: miért jogosult az állam szándékosan terhet róni valakire?

34. A büntetés egy ilyen terhet társít egy cselekmény nyilvános vádjával.

35. Ezáltal különbözik mind a magánjellegű bosszútól, mind pedig egy olyan intézkedéstől, amely csupán egy közvetlen veszélyt hárít el.

36. Pontosan azért, mert a büntetés például pénzt von el vagy korlátozza a szabadságot, olyan indokra van szüksége, amely túlmutat a büntetést kiszabó szerv hatáskörén.

37. A jogsértés megállapítása megmagyarázza, mire reagálnak, de még nem ad teljes választ arra, hogy miért éppen ez a reakció a megfelelő.

38. Aki igazolni akarja a büntetést, annak ezért indokolnia kell annak szükségességét, jellegét és mértékét.

39. A megtorláson alapuló válasz az elkövetett jogsértésből indul ki, és a bűnösségnek megfelelő büntetést méltó válaszlépésnek nyilvánítja.

40. Ennek a megközelítésnek nem az a célja, hogy a károsult haragjának a lehető legnagyobb szabad teret engedjen.

41. Inkább arról van szó, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia egy neki tulajdonítható döntésért, wobei az igazságtalanság súlyossága és a bűnössége határolja a válasz mértékét.

42. A haragra épülő változatban a nőt tehát olyan személyként kezelnék, aki megsértett egy védett jogot, és felelős ezért a cselekményért.

43. Ez egyúttal megakadályozza, hogy egy csekély bűnt különösen szigorú büntetéssel toroljanak meg, csak azért, mert mások ebből előnyt remélnek.

44. Egyes megtorláson alapuló nézetek magában a megérdemelt büntetésben is pozitív értéket látnak, mások pedig a bűnt elsősorban a megengedett büntetés határaként használják.

45. Az első nézet esetében különösen élesen felmerül az a kifogás, hogy miért kellene a további szenvedésnek a már elkövetett jogsértést igazságosabbá tennie.

46. Az abból a megalapozott követelésből, hogy az ártatlanokat kíméljük és elkerüljük a túlzást, még nem következik az a kötelesség, hogy a bűnösöknek szenvedést okozzunk.

47. Más indoklások a jövőbeli jogsértésekre irányítják a figyelmet.

48. Az elrettentés célja, hogy a büntetett személyt vagy másokat visszatartson hasonló cselekmények elkövetésétől.

49. A védelem gondolata arra irányul, hogy megakadályozza a további károkat, például azáltal, hogy ideiglenesen korlátozza a cselekvési lehetőségeket.

50. Ezek a célok érthetőek, mert az embereknek joguk van ahhoz, hogy megvédjék őket a támadásoktól.

51. Az azonban, hogy egy adott szankció valóban javítja-e ezt a védelmet, olyan kérdés, amely indoklást és megbízható ismereteket igényel.

52. Egy szigorúbb büntetés nem lesz hatékonyabb pusztán attól, hogy szigorúbb.

53. Ezenkívül egy kizárólag a várható haszonra irányuló mérlegelés arra csábíthat, hogy egy személyt különösen elrettentő példaként állítsanak be.

54. A nőt ezáltal a másoktól remélt döntések érdekében nagyobb terhelés érintené, mint amennyit saját cselekménye indokolna.

55. Aki a védelmet büntetési okként hozza fel, annak ezért be kell mutatnia, miért szükséges a beavatkozás, és hogyan korlátozzák az érintett személy jogai annak hatókörét.

56. A reintegrációra való orientáció azt a kérdést veti fel, hogy valaki egy cselekmény után hogyan tud ismét megbízhatóan együtt élni másokkal.

57. Ide tartozhatnak olyan lehetőségek, mint egy szakma gyakorlása, a konfliktusok másfajta megoldása vagy támogatás igénybevétele konkrét nehézségek esetén.

58. Egy ilyen szemlélet nem kezeli a nőt úgy, mintha sérülései örökre meghatároznák őt.

59. Meg kell azonban magyaráznia, hogy milyen támogatás célszerű, és miért járhat az adott esetben rá kényszerített terhekkel.

60. A segítségnyújtás nem azért indokolt, mert egy intézmény azt javulásnak nevezi.

61. Ha a szabadságot csak akkor adnák vissza, amikor a hatóságok egy személyt kellően javultnak tartanak, akkor egy korlátozott bűncselekmény-vádból időben meghatározhatatlan beavatkozás válhatna az illető életébe.

62. A reintegrációnak ezért ellenőrizhető határokra van szüksége, és nem követelheti meg a helyes személyiségre vonatkozó hivatalos ideálnak való alávetést.

63. A tulajdonos számára eleinte talán az a döntő, hogy az ajtót újra be lehessen zárni.

64. A kártérítés ilyen következmények esetén a károsultaknál kezdődik, és azt vizsgálja, mit lehet pótolni, helyrehozni vagy elismerni.

65. Ez nem azonos a büntetéssel, mert a helyreállítási kötelezettség a kár megtérítésére irányul, és nem egy további, elítélő terhelésre.

66. Ezzel szemben a büntetés önmagában nem javítja meg az ajtót.

67. Megfelelő körülmények között egy megegyezésen alapuló kártérítés ezért részben kielégítheti a szükséges válaszlépést anélkül, hogy ezzel minden büntetési indok megszűnne.

68. Súlyos sérelmek esetén azonban a veszteségeket nem lehet egyszerűen visszafordítani, és a károsultakat nem szabad megbocsátásra vagy személyes kapcsolatfelvételre kényszeríteni.

69. Előfordulhat azonban, hogy a büntetés olyan embereket is érint, akiket nem vádolnak bűncselekménnyel.

70. Ha a nő egy szankció következtében elveszíti megélhetését, gyermekei például elveszíthetik a támogatást, noha ők nem vettek részt a kár okozásában.

71. Az ilyen következmények nem tűnnek el pusztán azért, mert a büntetés jogilag a nő ellen irányul.

72. Meg kell vizsgálni, hogy a kitűzött cél kevésbé káros eszközökkel is elérhető lenne-e, és hogy a fennmaradó terhek elfogadhatók-e.

73. Ebből azonban nem következik a büntetés elhalasztásának általános elsőbbsége, hiszen a nem megfelelő védelem is érintheti a nem érintetteket.

74. Hasonlóképpen, a bizonyított jogsértés következmények nélküli kezelése figyelmen kívül hagyhatja a károsultak jogos igényét a komoly elismerésre.

75. A nehéz feladat abban áll, hogy tiszteletben tartsuk ezeket az igényeket anélkül, hogy a tettes szenvedését tennénk az elismerés egyetlen mércéjévé.

76. A különböző büntetési célok korlátozhatják egymást, de puszta összeadása nem helyettesíti az indoklást.

77. Az a intézkedés, amely sem a vádhoz nem illeszkedik, sem érthető védelmet nem nyújt, nem válik meggyőzővé attól, hogy ráadásul a „reintegráció” címkét is ráaggatják.

78. A megrongált ajtó esetében a vizsgálat ezért azzal a kérdéssel kezdődik, hogy egyáltalán fennáll-e tulajdonítható jogsértés, majd a bizonyítékkal, az eljárással és a konkrét reakcióval folytatódik.

79. A megengedett mentés esetében hiányzik a vád, még akkor is, ha egy új ajtó költségei magasra rúgnak.

80. A dühből elkövetett rongálás esetében egy ilyen vád megalapozott lehet, anélkül, hogy bármilyen elképzelhető szankciót engedélyezne.

81. A büntetés jogköre csak annyira terjed ki, amennyire az előírt terhet azoknak az embereknek a szempontjából is igazolni lehet, akiknek a jogait védeni vagy korlátozni hivatott.

1. Stellen wir uns vor, eine Frau hört nachts Hilferufe hinter einer verschlossenen Tür und bricht sie auf, weil sie einen Menschen in unmittelbarer Gefahr vermutet.

2. In einer zweiten Variante beschädigt dieselbe Frau die Tür, weil sie sich über deren Eigentümer ärgert.

3. Beide Male liegt anschließend Holz auf dem Boden, und jemand muss die Reparatur bezahlen.

4. Trotzdem wäre es befremdlich, beide Handlungen allein wegen des gleichen Schadens gleich zu bestrafen.

5. Die erste könnte eine erlaubte Rettung sein, die zweite ein vorwerfbarer Angriff auf fremdes Eigentum.

6. Bevor eine Rechtsordnung Strafe verhängt, muss sie daher mehr feststellen als eine beschädigte Tür und die Person, die davor steht.

7. Zunächst ist zu klären, was tatsächlich geschehen ist und welche rechtliche Pflicht dabei berührt wurde.

8. Eine Tatbeschreibung hält fest, wer was unter welchen Umständen getan hat; die rechtliche Beurteilung fragt, ob dieses Verhalten verboten war.

9. Dass die Frau absichtlich zuschlug, beantwortet diese zweite Frage noch nicht.

10. Die Absicht kann ebenso auf eine Rettung wie auf eine Beschädigung aus Ärger gerichtet sein.

11. Ein Rechtfertigungsgrund ist ein Umstand, durch den eine ansonsten verbotene Handlung in der betreffenden Lage erlaubt wird.

12. Für die Rettungsvariante wäre etwa zu prüfen, ob eine ernsthafte Gefahr bestand und ob sie sich ohne die Beschädigung rechtzeitig abwenden ließ.

13. Der bloße Wunsch zu helfen reicht dafür ebenso wenig wie die Behauptung, Eigentum müsse unter allen Umständen unangetastet bleiben.

14. Auch eine rechtswidrige Tat muss der handelnden Person nicht ohne Weiteres als Schuld zugerechnet werden.

15. Schuld bezeichnet hier den begründeten persönlichen Vorwurf, eine rechtliche Pflicht verletzt zu haben, obwohl normgemäßes Handeln unter den maßgeblichen Bedingungen von der Person verlangt werden konnte.

16. Dazu gehört die Frage, was sie wusste, erkennen konnte und zu steuern vermochte.

17. Wenn die Frau etwa unter einer schweren Drohung handelte, könnte diese Lage den Vorwurf verändern, ohne die Beschädigung zu einer erlaubten Tat zu machen.

18. Ein Entschuldigungsgrund lässt das Unrecht der Handlung bestehen, nimmt aber unter bestimmten Voraussetzungen den persönlichen Schuldvorwurf zurück.

19. Welche Voraussetzungen dafür gelten, hängt von der jeweiligen Rechtsordnung ab; unser Beispiel legt keine konkrete Rechtslage fest.

20. Die Unterscheidung ist dennoch entscheidend: Bei der Rechtfertigung darf so gehandelt werden, bei der Entschuldigung wird ein unerlaubtes Handeln der Person nicht als Schuld vorgeworfen.

21. Nicht jedes Nichtwissen entschuldigt, denn auch mangelnde Aufmerksamkeit kann vorwerfbar sein.

22. Wer eine Gefahr hätte erkennen und vermeiden müssen, kann für eine unabsichtliche Schädigung verantwortlich sein, sofern die rechtlichen Voraussetzungen dafür bestehen.

23. Umgekehrt beweist ein heftiger Zorn allein noch nicht, dass die Fähigkeit zur Steuerung aufgehoben war.

24. Erklärung und Entschuldigung erfüllen verschiedene Aufgaben: Ein Motiv macht Verhalten verständlich, ohne es dadurch zu erlauben oder den Vorwurf aufzuheben.

25. Eine rechtliche Schuldprüfung muss sich auf die bestimmte Tat und die dafür erheblichen Fähigkeiten und Umstände beziehen.

26. Aus ihrem Ergebnis folgt kein Urteil über den gesamten Wert eines Menschen.

27. Im erfundenen Fall kennen wir die Umstände, weil wir sie selbst festgelegt haben.

28. In einem wirklichen Verfahren müsste erst nachgewiesen werden, ob die Frau Hilferufe hörte, eine Gefahr erkannte oder aus Ärger handelte.

29. Eine überzeugend klingende Geschichte ist noch kein Beweis, und ein belastendes Indiz muss mit möglichen anderen Erklärungen verglichen werden.

30. Ein faires Verfahren verlangt, dass die beschuldigte Person Vorwürfe verstehen, Belege bestreiten und entlastende Umstände vorbringen kann.

31. Die entscheidende Stelle muss ihre Feststellungen begründen und darf öffentliche Empörung nicht an die Stelle der Prüfung setzen.

32. Wo erhebliche, nicht ausgeräumte Zweifel bleiben, lässt sich eine Bestrafung nicht einfach mit dem Bedürfnis nach einem Schuldigen rechtfertigen.

33. Selbst nach einer fairen Feststellung schuldhaften Unrechts bleibt eine weitere Frage offen: Warum darf der Staat nun absichtlich eine Belastung auferlegen?

34. Strafe verbindet eine solche Belastung mit dem öffentlichen Vorwurf einer Tat.

35. Sie unterscheidet sich dadurch sowohl von einem privaten Racheakt als auch von einer Maßnahme, die lediglich eine akute Gefahr abwehrt.

36. Gerade weil eine Strafe etwa Geld entzieht oder Freiheit beschränkt, braucht sie einen Grund, der über die Zuständigkeit der verhängenden Stelle hinausreicht.

37. Die Feststellung eines Unrechts erklärt, worauf reagiert wird, aber noch nicht vollständig, weshalb gerade diese Reaktion angemessen ist.

38. Wer Strafe rechtfertigen will, muss deshalb ihre Notwendigkeit, ihre Art und ihr Ausmaß begründen.

39. Eine vergeltungsbezogene Antwort setzt beim begangenen Unrecht an und erklärt eine schuldangemessene Strafe zur verdienten Reaktion.

40. Ihr Gedanke ist nicht, dem Zorn des Geschädigten möglichst freien Lauf zu lassen.

41. Vielmehr soll ein Mensch für eine zurechenbare Entscheidung einstehen, wobei die Schwere des Unrechts und seiner Schuld die Antwort begrenzt.

42. In der Ärger-Variante würde die Frau damit als jemand angesprochen, der einen geschützten Anspruch missachtet hat und für diese Handlung verantwortlich ist.

43. Das schützt zugleich davor, eine geringe Schuld mit einer besonders harten Strafe zu beantworten, nur weil andere sich davon Vorteile versprechen.

44. Einige vergeltungsbezogene Auffassungen sehen in verdienter Strafe selbst einen positiven Wert, andere verwenden die Schuld vor allem als Grenze zulässiger Bestrafung.

45. Für die erste Auffassung stellt sich der Einwand besonders scharf, weshalb zusätzliches Leid das bereits geschehene Unrecht zu einer gerechteren Lage machen soll.

46. Aus der plausiblen Forderung, Unschuldige zu verschonen und Übermaß zu vermeiden, folgt noch keine Pflicht, Schuldigen Leid zuzufügen.

47. Andere Begründungen richten den Blick auf künftige Rechtsverletzungen.

48. Abschreckung soll die bestrafte Person oder andere Menschen davon abhalten, vergleichbare Taten zu begehen.

49. Der Schutzgedanke zielt darauf, weitere Schädigungen zu verhindern, etwa indem Handlungsmöglichkeiten zeitweilig begrenzt werden.

50. Diese Ziele sind nachvollziehbar, weil Menschen einen Anspruch darauf haben, vor Übergriffen geschützt zu werden.

51. Ob eine bestimmte Sanktion diesen Schutz tatsächlich verbessert, ist jedoch eine Frage, die Gründe und belastbare Erkenntnisse verlangt.

52. Eine härtere Strafe wird nicht allein dadurch wirksamer, dass sie härter ist.

53. Zudem könnte eine ausschließlich am erwarteten Nutzen orientierte Rechnung dazu verleiten, an einer Person ein besonders abschreckendes Beispiel zu setzen.

54. Die Frau würde dann für die erhofften Entscheidungen anderer stärker belastet, als ihre eigene Tat rechtfertigt.

55. Wer Schutz als Strafgrund anführt, muss deshalb zeigen, warum der Eingriff erforderlich ist und wie die Rechte der betroffenen Person seine Reichweite begrenzen.

56. Die Orientierung an Wiedereingliederung fragt, wie jemand nach einer Tat wieder verlässlich mit anderen zusammenleben kann.

57. Dazu können Möglichkeiten gehören, einen Beruf auszuüben, Konflikte anders zu lösen oder Unterstützung bei konkreten Schwierigkeiten zu erhalten.

58. Eine solche Sicht behandelt die Frau nicht als für immer durch ihre Beschädigung festgelegt.

59. Sie muss aber erklären, welche Unterstützung sinnvoll ist und weshalb sie gegebenenfalls mit einer auferlegten Belastung verbunden werden darf.

60. Hilfe wird nicht schon deshalb gerechtfertigt, weil eine Institution sie als Besserung bezeichnet.

61. Würde die Freiheit erst zurückgegeben, sobald Behörden eine Person für ausreichend gebessert halten, könnte aus einem begrenzten Tatvorwurf ein zeitlich unbestimmter Zugriff auf ihr Leben werden.

62. Wiedereingliederung braucht daher überprüfbare Grenzen und darf nicht die Unterwerfung unter ein amtliches Ideal der richtigen Persönlichkeit verlangen.

63. Für den Eigentümer ist möglicherweise zunächst entscheidend, dass die Tür wieder geschlossen werden kann.

64. Wiedergutmachung setzt bei solchen Folgen für Geschädigte an und fragt, was ersetzt, repariert oder anerkannt werden kann.

65. Sie ist nicht mit Strafe identisch, denn eine Reparaturpflicht richtet sich auf den Ausgleich eines Schadens und nicht schon auf eine zusätzliche missbilligende Belastung.

66. Umgekehrt repariert eine Strafe die Tür nicht von selbst.

67. Unter geeigneten Bedingungen könnte eine vereinbarte Wiedergutmachung deshalb einen Teil der nötigen Reaktion tragen, ohne dass damit jede Strafbegründung entfiele.

68. Bei schweren Verletzungen lassen sich Verluste allerdings nicht einfach rückgängig machen, und Geschädigte dürfen nicht zu Vergebung oder persönlichem Kontakt gedrängt werden.

69. Nun trifft eine Strafe möglicherweise auch Menschen, denen keine Tat vorgeworfen wird.

70. Verliert die Frau durch eine Sanktion ihren Lebensunterhalt, können etwa ihre Kinder Unterstützung verlieren, obwohl sie an der Beschädigung unbeteiligt waren.

71. Solche Folgen verschwinden nicht dadurch aus der Begründung, dass die Strafe rechtlich gegen die Frau gerichtet ist.

72. Sie verlangen eine Prüfung, ob das angestrebte Ziel mit weniger schädlichen Mitteln erreichbar wäre und ob die verbleibenden Belastungen vertretbar sind.

73. Daraus folgt allerdings kein allgemeiner Vorrang des Strafverzichts, denn auch unzureichender Schutz kann Unbeteiligte treffen.

74. Ebenso kann eine folgenlose Behandlung nachgewiesenen Unrechts den berechtigten Anspruch Geschädigter auf ernsthafte Anerkennung missachten.

75. Die schwierige Aufgabe besteht darin, diese Ansprüche zu achten, ohne das Leiden des Täters zum alleinigen Maß der Anerkennung zu machen.

76. Verschiedene Strafzwecke können einander begrenzen, doch ihre bloße Addition ersetzt keine Begründung.

77. Eine Maßnahme, die weder zum Schuldvorwurf passt noch nachvollziehbar schützt, wird nicht überzeugend, weil man ihr zusätzlich das Etikett der Wiedereingliederung gibt.

78. An der beschädigten Tür beginnt die Prüfung deshalb mit der Frage, ob überhaupt zurechenbares Unrecht vorliegt, und setzt sich bei Beweis, Verfahren und der konkreten Reaktion fort.

79. Für die erlaubte Rettung fehlt der Schuldvorwurf, selbst wenn die Rechnung für eine neue Tür hoch ausfällt.

80. Für die Beschädigung aus Ärger kann ein solcher Vorwurf begründet sein, ohne jede denkbare Sanktion zu erlauben.

81. Die Befugnis zu strafen reicht nur so weit, wie sich auch die auferlegte Belastung gegenüber den Menschen rechtfertigen lässt, deren Ansprüche sie schützen oder beschränken soll.