14.1 A vallás mint filozófiai vizsgálat tárgya – Religion als Gegenstand philosophischer Prüfung

1. Képzeljünk el egy közösséget, amely minden évben egy emléknapon összegyűlik, hogy megemlékezzen elhunytjairól.

2. Egy nő felolvas egy hagyományosan átadott történetet, majd a jelenlévők gyertyát gyújtanak, és együtt mondanak el bizonyos szavakat.

3. Az ünnepség után feladatokat osztanak szét, hogy azok a hozzátartozók, akik egyedül maradtak a veszteségükkel, a következő hetekben támogatást kapjanak.

4. Egy látogató a találkozót a látható életen túli valóságba vetett hit kifejezésének írja le.

5. Egy résztvevő ellenvet, hogy ez még nem fedi le teljesen, mit is csinálnak ott, és mit jelent számukra az ünnepség.

6. Ő azért is jön, hogy kimondja a neveket, megossza gyászát másokkal, és megújítsa az élők iránti elkötelezettségét.

7. A látogató ezért nem feltétlenül mondott valami helytelent, de lehetséges, hogy kihagyott valami döntő fontosságút.

8. Aki filozófiailag kívánja vizsgálni ezt a találkozót, annak először meg kell értenie, milyen különböző igények és tevékenységek kapcsolódnak hozzá.

9. A vallás ebben az esetben meggyőződések, elbeszélések, cselekedetek, tapasztalatok és kapcsolatok összefüggéseként jelenik meg előttünk.

10. Egy meggyőződést az éves ünnepség nélkül is kifejezhetünk, de ez még nem tárja fel teljes mértékben annak jelentőségét a résztvevők életében.

11. Fordítva: az ünnepséget nem lehet megfelelően leírni, ha az ott elhangzó szavakat tetszőleges hangokként kezeljük.

12. A rituálé egy visszatérő, szabályozott cselekvés, amely a résztvevők számára különleges jelentőségű.

13. A bemutatott esetben a gyertyák meggyújtása és az emlékezés közös kimondása adnak érzékelhető formát az eseménynek.

14. Azonban azt, hogy mi teszi ezt a formát vallásossá, nem lehet kizárólag abból megállapítani, hogy az emberek összejönnek, vagy hogy egy cselekvést ismételnek.

15. Egy családi ünnepség vagy egy világi megemlékezés is mutathat ilyen jellemzőket.

16. A besorolás szempontjából az a döntő, hogy a résztvevők hogyan értelmezik cselekedeteiket, mire hivatkoznak azok során, és milyen összefüggést alkotnak az egyes jellemzők.

17. Az a kézenfekvő magyarázat, miszerint a vallás egy személyes Istenbe vetett hit, általános meghatározásként túl szűk lenne.

18. A vallási hagyományok Istenképükben különböznek egymástól, és nem mindegyik helyezi középpontba a személyes Istent, vagy feltételezi annak létezését.

19. Ezért nem lehet egy ismerős vallási mintát mércének tekinteni, és minden ettől eltérőt már a definíció alapján kizárni.

20. Az ellenkező irányú kísérlet, miszerint minden értékes dologhoz fűződő intenzív kötődést vallásnak nevezzünk, egy másik nehézséget vet fel.

21. Ekkor ugyanis a barátság iránti odaadás, a zene iránti lelkesedés és a hitközösséghez fűződő kötődés pusztán erősségük miatt vallásosnak minősülne.

22. Ez a megnevezés éppen azokat a különbségeket takarná el, amelyeket egy vizsgálatnak meg kell magyaráznia.

23. Egy használható leírás ezért több jellemzőt fog össze, és az adott eset alapján indokolja, miért fontosak ezek a besorolás szempontjából.

24. Az, hogy maradnak határesetek, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy bizonyos kijelentéseket és cselekedeteket alaposan megvizsgáljunk.

25. Tegyük fel, hogy a látogató először az ünnepség során elhangzó mondatokra koncentrál.

26. Ennek a megközelítésnek jó oka van, hiszen aki valamit állít a valóságról, az ezzel olyan igényt támaszt, amely igaz lehet vagy téves.

27. Az igazságigény azt jelenti, hogy egy mondatnak többet kell kifejeznie, mint egy személyes preferenciát vagy egy pillanatnyi vágyat.

28. Először azonban tisztázni kell, hogy az adott szavakat valóban állításként szánták-e.

29. Az a mondat, hogy „valaki velünk marad”, azt jelentheti, hogy hatása és az ő emléke tovább él.

30. Tartalmazhat azonban egy kijelentést is a elhunyt valós jelenlétéről, és ez az értelmezés másfajta vizsgálatot igényel.

31. Ha a látogató ezeket a jelentéseket egyenlőnek tekintené, cáfolhatna egy olyan állítást, amelyet a résztvevők egyáltalán nem képviselnek.

32. A hitvallások alapos vizsgálata tehát megóv a félreértésektől, de még nem ragadja meg, hogy mit eredményez ezeknek a mondatoknak a közös kimondása.

33. A résztvevő ezzel szemben ragaszkodhat ahhoz, hogy az ünnepség jelentése csak a részvételben tárul fel.

34. Aki hangosan kimond egy nevet, többet tesz, mint hogy másoknak közli: egy személy valaha élt.

35. A bemutatott összefüggésben nyilvánosan elismeri a veszteséget, és helyet biztosít a hozzátartozóknak a közös emlékezetben.

36. Az ilyen cselekedetek alakíthatják a kapcsolatokat és gyakorolhatják a hozzáállást, ahelyett, hogy csupán egy már kész elméletet fejeznének ki.

37. Így maga a gyakorlat is a filozófiai kérdések tárgyává válik, amelyek jelentését és mércéit vizsgálják.

38. Ha a közösség gondoskodónak tekinti magát, felmerülhet a kérdés, hogy a csendes vagy kételkedő hozzátartozók is támogatást kapnak-e.

39. A közösségépítő hatásra való hivatkozás ráadásul nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi az, ami ettől a hatástól függetlenül valójában létezik.

40. Egy segítő ünnepség összekapcsolódhat egy téves meggyőződéssel, ahogyan egy igaz kijelentés is előfordulhat egy sértő gyakorlat keretében.

41. Lehet, hogy egy résztvevő arról számol be, hogy az ünnepség során másképp élte meg magányát, és úgy érezte, hogy egy nagyobb összefüggésbe illeszkedik.

42. Egy olyan vizsgálat, amely figyelmen kívül hagyja ezt a beszámolót, elveszítené annak egy részét, ami az ünnepséget számára jelent.

43. Belső perspektívája annak a személynek a nézőpontja, aki maga is részt vesz a gyakorlatban, és megtapasztalja annak jelentőségét.

44. A külső perspektíva távolságból szemléli ugyanazt a folyamatot, és ezáltal olyan összefüggéseket érzékelhet, amelyek a résztvevők elkerülik a figyelmét.

45. A két perspektíva közül egyik sem helyettesíti teljes mértékben a másikat, mert különböző megközelítéseket nyújtanak az eseményekhez.

46. Azt, hogy a résztvevő befogadottnak érezte magát, először is meg kell különböztetni attól, ahogyan ő ezt az élményt magyarázza.

47. Ő ebben egy végső valósággal való találkozást láthat, míg a látogató a többi ember figyelmére utal.

48. Hogy melyik értelmezés helytálló, azt sem az érzés erőssége önmagában, sem pusztán az a tény nem dönti el, hogy a kívülállók más magyarázatot kínálnak.

49. Az ünnepségen dolgozhatna egy történész, egy szociológus és egy pszichológus is anélkül, hogy ugyanazt a vizsgálatot végeznék.

50. A történész megkérdezhetné, hogyan keletkezett a hagyományosan átadott elbeszélés, és hogyan változott az ünnepség.

51. A szociológus vizsgálhatná, mely kapcsolatokat erősíti meg a találkozó, és kik vesznek részt benne.

52. A pszichológus azt vizsgálhatná, milyen körülmények között éreznek a résztvevők vigaszt vagy összetartozást.

53. Az ilyen vizsgálatok fontos ismereteket nyújthatnak a filozófiai elemzéshez, és kijavíthatják a meggondolatlan feltételezéseket.

54. Egy meggyőződés keletkezésének magyarázatából azonban még nem következik, hogy az igaz-e.

55. Hasonlóképpen abból a megállapításból, hogy egy szabály elősegíti a kohéziót, további indokok nélkül nem lehet levezetni annak jogosságát.

56. A filozófiai vizsgálat ott kezdődik, ahol a jelentést, az indokokat és a mércéket tisztázni kell, és eközben a tényleges tárgyról szóló ismeretekre támaszkodik.

57. Egy komoly ellenvetés szerint egy ilyen vizsgálat külső mércéket alkalmaz olyan dologra, amely csak a vallási élet keretein belül érthető meg.

58. Valóban, a látogató kudarcot vallhat feladatában, ha minden kijelentést úgy értelmez, mintha egy mérhető tárgyról szóló beszámoló lenne.

59. Ugyancsak előfordulhat, hogy egy cselekvést tartalmatlannak tart, mert neki magának hiányoznak azok az emlékek és összefüggések, amelyek mások számára jelentőséget adnak ennek a cselekvésnek.

60. Ebből először is az a követelmény következik, hogy meg kell kérni a résztvevőktől, milyen jelentést tulajdonítanak a cselekménynek, és a saját leírásunkat ennek fényében kell ellenőrizni.

61. Ebből azonban nem következik, hogy minden vallási gyakorlatot kizárólag a követői ítélhetnek meg.

62. Amint egy közösség azt állítja, hogy valami igaz, vagy hogy valakinek be kell tartania egy szabályt, felmerülhet a kérdés, hogy mi indokolja ezt az állítást.

63. Ha kizárólag a tagság döntene arról, hogy mely kifogások számítanak, akkor a közösség határain belül egy esetleges megtévesztés védve lenne a kritikától.

64. A megértés ezért a belső perspektívára való odafigyelést igényli, míg a beleegyezésnek saját indoklásra van szüksége.

65. E megkülönböztetés jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, ha megváltoztatjuk az esetet, és a hozzátartozóknak nyújtott segítséget az ünnepségen való részvételhez kötjük.

66. Egy olyan személynek, aki nem osztja a közös meggyőződést, esetleg olyan szavakat kellene kimondania, amelyek mögött nem áll, hogy támogatást kapjon.

67. A tiszteletreméltó hagyományra való hivatkozás megmagyarázza, miért ismerős a szabály, de még nem igazolja ezt a nyomást.

68. Hatósági igényről van szó, ha valaki magának követeli meg, hogy kötelező érvényűen meghatározza, mit kell másoknak hinniük vagy tenniük.

69. Ennek vizsgálata ezért azokat az érintetteket is érinti, akik nem adták beleegyezésüket, vagy akiknek kétségei a közösségen belül kevés súllyal bírnak.

70. Ugyanakkor ugyanolyan téves lenne, ha a problémás szabályból arra a következtetésre jutnánk, hogy a közös megemlékezés minden formája értéktelen.

71. A kritika pontosan a segítségnyújtás feltétele ellen irányulhat, és egyúttal elismerheti az emlékezés és az önkéntes támogatás jelentőségét.

72. Ezzel szemben e teljesítmények elismerése nem szolgálhat arra, hogy félresöpörjék a kizárt személy kifogását.

73. A vallási összefüggések szorosan összefonódhatnak, de ebből nem következik, hogy bármelyik követelésüket csak a többi összesével együtt lehetne elfogadni vagy elutasítani.

74. Bizonyos összefüggéseket éppen meg kell vizsgálni, például amikor egy valóságról szóló meggyőződésből részvételi kötelezettséget vezetnek le.

75. Ilyenkor további indok nélkül hiányzik még az a lépés, amely az állítólagosan létezőtől ahhoz vezet, amit valakinek tennie kell.

76. Más összefüggések csak a közös gyakorlat révén válnak érthetővé, például amikor a kimondott szavak egyszerre emlékeztetnek és kifejeznek egy kapcsolatot.

77. A látogató ezért vizsgálata után pontosabban leírhatná az ünnepséget anélkül, hogy már minden meggyőződésről végleges ítéletet alkotna.

78. Megkülönböztetné, hogy a jelenlévők mit állítanak, mit csinálnak egymással, és milyen kötelezettséget vezetnek le ebből.

79. A résztvevő is pontosíthatná kezdeti válaszát azzal, hogy elmagyarázza a közös cselekvés értékét, és bizonyos állításokat mégis megkérdőjelez.

80. A fények így sem a közösség meggyőződéseinek bizonyítékai, sem értelmetlen tárgyak lennének, hanem egy gyakorlat részei, amelynek értelmét meg kell érteni, és amelynek igényeit meg kell indokolni.

1. Stellen wir uns eine Gemeinschaft vor, die sich jedes Jahr an einem Gedenktag versammelt, um ihrer Verstorbenen zu gedenken.

2. Eine Frau liest eine überlieferte Erzählung vor, anschließend entzünden die Anwesenden Lichter und sprechen gemeinsam bestimmte Worte.

3. Nach der Feier verteilen sie Aufgaben, damit Angehörige, die mit ihrem Verlust allein sind, in den kommenden Wochen Unterstützung erhalten.

4. Eine Besucherin beschreibt die Zusammenkunft als Ausdruck des Glaubens an eine Wirklichkeit jenseits des sichtbaren Lebens.

5. Eine Beteiligte wendet ein, damit sei noch nicht erfasst, was sie dort tun und was ihnen die Feier bedeutet.

6. Sie komme auch, um Namen auszusprechen, ihre Trauer mit anderen zu teilen und eine Verpflichtung gegenüber den Lebenden zu erneuern.

7. Die Besucherin hat deshalb nicht notwendig etwas Falsches gesagt, aber möglicherweise etwas Entscheidendes ausgelassen.

8. Wer diese Zusammenkunft philosophisch prüfen will, muss zunächst verstehen, welche verschiedenen Ansprüche und Tätigkeiten in ihr verbunden sind.

9. Religion begegnet uns in diesem Fall als ein Zusammenhang von Überzeugungen, Erzählungen, Handlungen, Erfahrungen und Beziehungen.

10. Eine Überzeugung kann auch ohne die jährliche Feier ausgesprochen werden, doch ihr Stellenwert im Leben der Beteiligten erschließt sich dadurch noch nicht vollständig.

11. Umgekehrt lässt sich die Feier nicht angemessen beschreiben, wenn man die dabei gesprochenen Worte wie beliebige Geräusche behandelt.

12. Ein Ritual ist eine wiederkehrende, geregelte Handlung, die für die Beteiligten eine besondere Bedeutung hat.

13. Im vorgestellten Fall geben das Entzünden der Lichter und das gemeinsame Sprechen der Erinnerung eine wahrnehmbare Form.

14. Was diese Form religiös macht, lässt sich allerdings nicht allein daran erkennen, dass Menschen zusammenkommen oder eine Handlung wiederholen.

15. Auch ein Familienfest oder eine weltliche Gedenkfeier kann solche Merkmale aufweisen.

16. Für die Einordnung kommt es darauf an, wie die Beteiligten ihre Handlungen verstehen, worauf sie sich dabei beziehen und welchen Zusammenhang die einzelnen Merkmale bilden.

17. Die naheliegende Auskunft, Religion sei der Glaube an einen persönlichen Gott, wäre als allgemeine Bestimmung zu eng.

18. Religiöse Traditionen unterscheiden sich in ihren Gottesvorstellungen, und nicht jede stellt einen persönlichen Gott ins Zentrum oder setzt einen solchen voraus.

19. Man kann deshalb nicht ein vertrautes religiöses Muster zum Maßstab machen und alles Abweichende schon durch die Definition ausschließen.

20. Der entgegengesetzte Versuch, jede intensive Bindung an etwas Wertvolles Religion zu nennen, schafft eine andere Schwierigkeit.

21. Dann wären die Hingabe an eine Freundschaft, die Begeisterung für Musik und die Bindung an eine Glaubensgemeinschaft allein wegen ihrer Stärke religiös.

22. Die Bezeichnung würde gerade die Unterschiede verdecken, die eine Untersuchung erklären soll.

23. Eine brauchbare Beschreibung hält daher mehrere Merkmale zusammen und begründet am jeweiligen Fall, weshalb sie für die Einordnung wichtig sind.

24. Dass Grenzfälle bleiben, hindert uns nicht daran, bestimmte Aussagen und Handlungen genau zu untersuchen.

25. Nehmen wir an, die Besucherin konzentriere sich zunächst auf die Sätze, die während der Feier gesprochen werden.

26. Dieser Zugang hat einen guten Grund, denn wer etwas über die Wirklichkeit behauptet, erhebt damit einen Anspruch, der zutreffen oder verfehlt sein kann.

27. Ein Wahrheitsanspruch bedeutet, dass ein Satz mehr ausdrücken soll als eine persönliche Vorliebe oder einen augenblicklichen Wunsch.

28. Zunächst muss jedoch geklärt werden, ob die jeweiligen Worte tatsächlich als Behauptung gemeint sind.

29. Der Satz, jemand bleibe bei uns, kann besagen, dass sein Einfluss und die Erinnerung an ihn fortbestehen.

30. Er kann auch eine Aussage über eine wirkliche Gegenwart des Verstorbenen enthalten, und diese Lesart verlangt eine andere Prüfung.

31. Würde die Besucherin die Bedeutungen gleichsetzen, könnte sie eine Aussage widerlegen, die die Beteiligten gar nicht vertreten.

32. Die genaue Beschäftigung mit Glaubenssätzen schützt also vor Missverständnissen, erfasst aber noch nicht, was das gemeinsame Aussprechen dieser Sätze bewirkt.

33. Die Beteiligte könnte demgegenüber darauf bestehen, dass sich die Bedeutung der Feier erst im Mitmachen erschließt.

34. Wer einen Namen laut ausspricht, tut mehr, als anderen mitzuteilen, dass eine Person einmal gelebt hat.

35. Im vorgestellten Zusammenhang erkennt er einen Verlust öffentlich an und gibt den Angehörigen einen Platz in der gemeinsamen Erinnerung.

36. Solche Handlungen können Beziehungen gestalten und eine Haltung einüben, statt lediglich eine bereits fertige Theorie auszudrücken.

37. Damit wird die Praxis selbst zum Gegenstand philosophischer Fragen nach ihrer Bedeutung und ihren Maßstäben.

38. Wenn die Gemeinschaft sich als fürsorglich versteht, darf gefragt werden, ob auch die stillen oder zweifelnden Angehörigen Unterstützung erhalten.

39. Der Hinweis auf die gemeinschaftsbildende Wirkung beantwortet außerdem keine Behauptung darüber, was unabhängig von dieser Wirkung wirklich ist.

40. Eine hilfreiche Feier kann mit einer falschen Überzeugung verbunden sein, ebenso wie eine wahre Aussage in einer verletzenden Praxis vorkommen kann.

41. Vielleicht berichtet eine Teilnehmerin, während der Feier habe sie ihre Einsamkeit anders erlebt und sich in einen größeren Zusammenhang aufgenommen gefühlt.

42. Eine Untersuchung, die diesen Bericht übergeht, würde einen Teil dessen verlieren, was die Feier für sie ausmacht.

43. Ihre Innenperspektive ist die Sicht einer Person, die selbst an der Praxis beteiligt ist und deren Bedeutung erlebt.

44. Die Außenperspektive betrachtet denselben Vorgang aus Abstand und kann dadurch Zusammenhänge wahrnehmen, die Beteiligten entgehen.

45. Keine der beiden Perspektiven ersetzt die andere vollständig, weil sie unterschiedliche Zugänge zum Geschehen eröffnen.

46. Dass die Teilnehmerin sich aufgenommen fühlte, ist zunächst von ihrer Erklärung dieses Erlebens zu unterscheiden.

47. Sie könnte darin eine Begegnung mit einer letzten Wirklichkeit sehen, während die Besucherin auf die Aufmerksamkeit der anderen Menschen verweist.

48. Welche Deutung angemessen ist, wird weder durch die Stärke des Gefühls allein noch durch die bloße Tatsache entschieden, dass Außenstehende eine andere Erklärung anbieten.

49. An der Feier könnten auch eine Historikerin, ein Soziologe und eine Psychologin arbeiten, ohne damit dieselbe Untersuchung durchzuführen.

50. Die Historikerin könnte fragen, wie die überlieferte Erzählung entstanden ist und wie sich die Feier verändert hat.

51. Der Soziologe könnte untersuchen, welche Beziehungen durch die Zusammenkunft gestärkt werden und wer an ihr teilnimmt.

52. Die Psychologin könnte nach den Bedingungen fragen, unter denen die Teilnehmenden Trost oder Zugehörigkeit erleben.

53. Solche Untersuchungen können der philosophischen Prüfung wichtige Kenntnisse liefern und vorschnelle Annahmen korrigieren.

54. Aus einer Erklärung, wie eine Überzeugung entstanden ist, folgt jedoch noch nicht, ob sie wahr ist.

55. Ebenso lässt sich aus der Feststellung, dass eine Regel den Zusammenhalt fördert, nicht ohne zusätzliche Gründe ihre Berechtigung ableiten.

56. Philosophische Prüfung setzt dort an, wo Bedeutung, Gründe und Maßstäbe geklärt werden müssen, und bleibt dabei auf Kenntnisse über den tatsächlichen Gegenstand angewiesen.

57. Ein ernsthafter Einwand lautet, eine solche Prüfung lege von außen Maßstäbe an etwas an, das nur innerhalb eines religiösen Lebens verständlich werde.

58. Tatsächlich kann die Besucherin an ihrer Aufgabe scheitern, wenn sie jede Äußerung wie einen Bericht über einen messbaren Gegenstand liest.

59. Auch könnte sie eine Handlung für leer halten, weil ihr selbst die Erinnerungen und Beziehungen fehlen, die diese Handlung für andere tragen.

60. Daraus folgt zunächst die Forderung, sich erklären zu lassen, welche Bedeutung die Beteiligten beanspruchen, und die eigene Beschreibung daran zu überprüfen.

61. Es folgt aber nicht, dass jede religiöse Praxis nur von ihren Anhängern beurteilt werden darf.

62. Sobald eine Gemeinschaft behauptet, etwas sei wahr oder jemand müsse einer Regel folgen, kann nach Gründen für diesen Anspruch gefragt werden.

63. Würde allein die Mitgliedschaft darüber entscheiden, welche Einwände zählen, wäre eine mögliche Täuschung durch die Grenze der Gemeinschaft gegen Kritik geschützt.

64. Verstehen verlangt deshalb Aufmerksamkeit für die Innenperspektive, während Zustimmung eine eigene Begründung braucht.

65. Die Bedeutung dieser Unterscheidung zeigt sich, wenn wir den Fall verändern und die Hilfe für Angehörige an die Teilnahme an der Feier binden.

66. Eine Person, die die gemeinsame Überzeugung nicht teilt, müsste dann möglicherweise Worte sprechen, hinter denen sie nicht steht, um Unterstützung zu erhalten.

67. Die Berufung auf eine ehrwürdige Tradition erklärt, weshalb die Regel vertraut ist, rechtfertigt aber noch nicht diesen Druck.

68. Ein Autoritätsanspruch liegt vor, wenn jemand für sich beansprucht, verbindlich bestimmen zu dürfen, was andere glauben oder tun sollen.

69. Seine Prüfung betrifft daher auch die Betroffenen, deren Zustimmung fehlt oder deren Zweifel innerhalb der Gemeinschaft wenig Gewicht erhält.

70. Dabei wäre es ebenso verfehlt, aus der problematischen Regel auf die Wertlosigkeit jeder Form gemeinsamen Gedenkens zu schließen.

71. Die Kritik kann sich genau gegen die Bedingung der Hilfe richten und zugleich anerkennen, was Erinnerung und freiwillige Unterstützung leisten.

72. Umgekehrt darf die Anerkennung dieser Leistungen nicht dazu dienen, den Einwand der ausgeschlossenen Person beiseitezuschieben.

73. Religiöse Zusammenhänge können eng verflochten sein, doch daraus ergibt sich nicht, dass jeder ihrer Ansprüche nur zusammen mit allen anderen angenommen oder verworfen werden könnte.

74. Manche Verbindung muss gerade geprüft werden, etwa wenn aus einer Überzeugung über die Wirklichkeit eine Pflicht zur Teilnahme abgeleitet wird.

75. Dann fehlt ohne einen weiteren Grund noch der Schritt von dem, was angeblich besteht, zu dem, was jemand tun soll.

76. Andere Verbindungen werden erst durch die gemeinsame Praxis verständlich, etwa wenn die gesprochenen Worte zugleich erinnern und eine Beziehung ausdrücken.

77. Die Besucherin könnte die Feier deshalb nach ihrer Untersuchung genauer beschreiben, ohne bereits zu jeder Überzeugung ein abschließendes Urteil zu besitzen.

78. Sie würde unterscheiden, was die Anwesenden behaupten, was sie miteinander tun und welche Verbindlichkeit sie daraus ableiten.

79. Auch die Beteiligte könnte ihre anfängliche Antwort präzisieren, indem sie den Wert des gemeinsamen Handelns erklärt und bestimmte Behauptungen dennoch zur Prüfung stellt.

80. Die Lichter wären damit weder Beweise für die Überzeugungen der Gemeinschaft noch bedeutungslose Gegenstände, sondern Teile einer Praxis, deren Sinn verstanden und deren Ansprüche begründet werden müssen.