6.2.1 Az én és a világ – Das Ich und die Welt

1. Johann Gottlieb Fichte-t Kant után a német idealizmus első nagy gondolkodójának tartják.

2. Fichte 1762-ben szegény szülők gyermekeként született, és a legegyszerűbb körülmények közül küzdötte fel magát.

3. Fiatalemberként Fichte elolvasta Kant írásait, és ezt az élményt gondolkodásának teljes felforgatásaként írta le.

4. Fichte csodálta Kantot, ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy tanításában zavaró hiányosság van.

5. Ez a hiányosság a titokzatos „dolog önmagában” volt, vagyis a tapasztalatainkon túli, megismerhetetlen világ.

6. Fichte értelmetlennek tartotta egy olyan világ feltételezését, amelyről elvileg semmit sem lehet tudni.

7. Ezért Fichte egy radikális lépésre szánta el magát.

8. Fichte az egész valóságot kizárólag az emberi tudatból akarta megmagyarázni.

9. Filozófiájának szilárd kiindulópontját Fichte egyszerűen az „én”-nek nevezte.

10. Az „én” alatt Fichte nem az egyes személyt érti a nevével és élettörténetével együtt.

11. Fichte inkább azt a tiszta, cselekvő tudatot érti, amely minden emberben működik.

12. Ez az „én” Fichte számára az abszolút első alap, amelyen minden más nyugszik.

13. Fichte olyan pontot keresett, amelyen a gondolkodás már nem enged helyet kétségnek.

14. Ezt a kétségtelen pontot Fichte abban az egyszerű tényben találta meg, hogy az „én” önmagát gondolja.

15. Azzal, hogy az „én” megragadja önmagát, bizonyos értelemben önmagát hozza létre.

16. Erre a teremtő folyamatra Fichte a sajátos „cselekvés-tett” fogalmat alkotta meg.

17. A „cselekvés-tett” kifejezés tudatosan egyesíti a cselekvést és a tettet egyetlen egységgé.

18. Ezzel Fichte azt akarta kifejezni, hogy az Én nem először létezik, majd cselekszik, hanem cselekvése révén hozza létre önmagát.

19. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy lángot, amely csak azáltal létezik, hogy szüntelenül ég.

20. Ahogyan a láng csak az égésében valós, úgy az Én is csak állandó cselekvésében valós.

21. Az Én tehát Fichte szerint nem nyugvó dolog, hanem tiszta tevékenység.

22. Ebből az első alapelvből fejlesztette ki Fichte egész tanítását, amelyet „Tudománytannak” nevezett.

23. Az első alapelv egyszerűen így hangzik: az Én önmagát hozza létre.

24. A „létrehoz” szó itt annyit jelent, mint előidézni vagy valóságosnak elfogadni.

25. De egy olyan Én, amely csak önmagát ismeri, teljes ürességben ragadna.

26. A tudatosság ugyanis mindig csak akkor ébred fel, ha találkozik valamivel, ami ellenáll neki.

27. Ezért következik Fichte-nél egy második, döntő lépés.

28. Az Én nem csupán önmagát hozza létre, hanem egyúttal egy Nem-Ént is állít maga elé.

29. A Nem-Én alatt Fichte mindazt érti, ami az Én számára külső világként áll szemben.

30. A Nem-Én magában foglalja a dolgokat, a természetet és mindazt, ami nem a saját tudat.

31. Fichte gondolatainak meglepő vonása éppen a „nem-én” eredete.

32. A külső világ nem kívülről hatol be az Énbe, hanem magát az Én hozza létre.

33. Az Én teremti meg saját ellenpárját, hogy egyáltalán cselekedni tudjon rajta.

34. Ezt összehasonlíthatjuk egy sportolóval, akinek ellenállásra van szüksége ahhoz, hogy érezze az erejét.

35. Ha nem lenne súly, amit felemelhetne, saját ereje teljesen észrevétlen maradna.

36. Hasonlóképpen az énnek is szüksége van a nem-énre, hogy rajta keresztül megtapasztalhassa saját tevékenységét.

37. Fichte számára tehát a világ nem idegen ellentét, hanem az én saját alkotása.

38. Ezzel eltűnik az a rejtélyes dolog önmagában, ami Fichte-t Kantnál zavarta.

39. Tapasztalatunk mögött már nincs elérhetetlen világ, mert az egész világ a cselekvő Énből fakad.

40. Így a szubjektum, azaz a gondolkodó Én, válik az egész valóság végső alapjává.

41. Minden, amit ismerünk, ebben az értelemben a tudatos élet terméke.

42. Fichte így jut el az Én és a világ nagy egységéhez.

43. Az én és a világ nem két elkülönült birodalom, hanem egyetlen teremtő folyamat két oldala.

44. Az én alapvetően csak saját tevékenységét ismeri fel a világban.

45. Ennek a merész tanításnak Fichte számára erős gyakorlati jelentősége is volt.

46. Ha az én hozza létre a világot, akkor az ember nem csupán a külső erők játékszere.

47. Az ember inkább egy szabad, teremtő lény, aki aktívan alakítja a valóságát.

48. Fichte ezért filozófiáját egy szenvedélyes felhívással az erkölcsi cselekvésre ötvözte.

49. Fichte számára az én legmélyebb lényege nem a nyugodt szemlélődés volt, hanem a cselekvés és a tevékenység.

50. A cselekvés ilyen hangsúlyozása Fichte-t magával ragadó és harcos tanárrá tette.

51. Híres professzorként Jénában, majd később Berlinben Fichte számtalan fiatal hallgatót varázsolt el.

52. Nehéz időkben Fichte tartotta híres beszédeit a német nemzethez, hogy megerősítse honfitársai bátorságát.

53. Fichte tanításai azonban jelentős ellenállásba is ütköztek.

54. Egyes kritikusok egyszerűen túlzásnak tartották, hogy az egész külső világot az énből vezessék le.

55. Mások azt kérdezték, hogyan keletkezhet az egyes énből egy minden ember számára közös világ.

56. Ezen kifogások ellenére Fichte alapgondolata rendkívül inspiráló hatást gyakorolt.

57. Tanítványa, Schelling, majd később Hegel Fichte cselekvő énjére építették fel saját nagy rendszereiket.

58. Fichte megtette azt a döntő lépést, hogy a szellemet az egész valóság teremtő középpontjává nyilvánította.

59. A cselekvéssel és a nem-én megalkotásával Fichte megteremtette az egész német idealizmus alapfiguráit.

60. Így ennek a merész korszaknak az elején egyetlen, hatalmas gondolat áll: az én teremti meg a saját világát.

1. Johann Gottlieb Fichte gilt als der erste große Denker des deutschen Idealismus nach Kant.

2. Fichte wurde 1762 als Sohn armer Leute geboren und arbeitete sich aus einfachsten Verhältnissen empor.

3. Als junger Mann las Fichte die Schriften Kants und beschrieb dieses Erlebnis als eine völlige Umwälzung seines Denkens.

4. Fichte bewunderte Kant, war aber zugleich von einer störenden Lücke in dessen Lehre überzeugt.

5. Diese Lücke war das geheimnisvolle Ding an sich, also die unerkennbare Welt jenseits unserer Erfahrung.

6. Fichte hielt es für widersinnig, eine Welt anzunehmen, von der man grundsätzlich nichts wissen kann.

7. Deshalb entschloss sich Fichte zu einem radikalen Schritt.

8. Fichte wollte die ganze Wirklichkeit allein aus dem menschlichen Bewusstsein erklären.

9. Den festen Ausgangspunkt seiner Philosophie nannte Fichte schlicht das Ich.

10. Mit dem Ich meint Fichte nicht die einzelne Person mit ihrem Namen und ihrer Lebensgeschichte.

11. Fichte meint vielmehr das reine, tätige Bewusstsein, das in jedem Menschen am Werk ist.

12. Dieses Ich ist für Fichte der absolute erste Grund, auf dem alles Weitere ruht.

13. Fichte suchte nach einem Punkt, an dem das Denken keinen Zweifel mehr zulässt.

14. Diesen unzweifelhaften Punkt fand Fichte in der schlichten Tatsache, dass das Ich sich selbst denkt.

15. Indem das Ich sich selbst erfasst, bringt es sich gewissermaßen selbst hervor.

16. Für diesen erzeugenden Vorgang prägte Fichte den eigenwilligen Begriff der Tathandlung.

17. Das Wort Tathandlung verbindet bewusst die Tat und das Handeln zu einer einzigen Einheit.

18. Damit wollte Fichte ausdrücken, dass das Ich nicht erst da ist und dann handelt, sondern sich durch sein Handeln überhaupt erst erschafft.

19. Man kann sich dies wie eine Flamme vorstellen, die nur dadurch besteht, dass sie unaufhörlich brennt.

20. Genau wie die Flamme nur im Brennen wirklich ist, so ist das Ich nur in seinem ständigen Tun wirklich.

21. Das Ich ist bei Fichte also kein ruhendes Ding, sondern eine reine Tätigkeit.

22. Aus diesem ersten Grundsatz entwickelte Fichte seine ganze Lehre, die er Wissenschaftslehre nannte.

23. Der erste Grundsatz lautet einfach: Das Ich setzt sich selbst.

24. Das Wort setzen bedeutet hier so viel wie hervorbringen oder als wirklich annehmen.

25. Doch ein Ich, das nur sich selbst kennt, bliebe in völliger Leere gefangen.

26. Ein Bewusstsein erwacht nämlich immer erst, wenn es auf etwas trifft, das ihm widersteht.

27. Deshalb folgt bei Fichte ein zweiter, entscheidender Schritt.

28. Das Ich setzt nicht nur sich selbst, sondern setzt sich zugleich ein Nicht-Ich entgegen.

29. Mit dem Nicht-Ich meint Fichte alles, was dem Ich als äußere Welt gegenübersteht.

30. Das Nicht-Ich umfasst die Dinge, die Natur und alles, was nicht das eigene Bewusstsein ist.

31. Das Erstaunliche an Fichtes Gedanken ist nun die Herkunft dieses Nicht-Ich.

32. Die äußere Welt fällt nicht von außen in das Ich hinein, sondern wird vom Ich selbst hervorgebracht.

33. Das Ich erzeugt sich seinen Gegenpart, um an ihm überhaupt erst tätig werden zu können.

34. Man kann sich dies mit einem Sportler vergleichen, der einen Widerstand braucht, um seine Kraft zu spüren.

35. Ohne Gewicht, das man hebt, bliebe die eigene Stärke völlig unbemerkt.

36. Ebenso braucht das Ich das Nicht-Ich, um an ihm seine eigene Tätigkeit zu erfahren.

37. Die Welt ist für Fichte also kein fremdes Gegenüber, sondern das eigene Werk des Ich.

38. Damit verschwindet das rätselhafte Ding an sich, das Fichte bei Kant gestört hatte.

39. Es gibt keine unerreichbare Welt mehr hinter unserer Erfahrung, denn die ganze Welt entspringt dem tätigen Ich.

40. Auf diese Weise wird das Subjekt, also das denkende Ich, zum letzten Grund der gesamten Wirklichkeit.

41. Alles, was wir kennen, ist in diesem Sinne ein Erzeugnis des bewussten Lebens.

42. Fichte gelangt so zu einer großen Einheit von Ich und Welt.

43. Ich und Welt sind keine zwei getrennten Reiche, sondern zwei Seiten eines einzigen schöpferischen Geschehens.

44. Das Ich erkennt in der Welt im Grunde nur seine eigene Tätigkeit wieder.

45. Diese kühne Lehre hatte für Fichte auch eine starke praktische Bedeutung.

46. Wenn das Ich die Welt hervorbringt, dann ist der Mensch kein bloßes Spielzeug äußerer Mächte.

47. Der Mensch ist vielmehr ein freies, schöpferisches Wesen, das seine Wirklichkeit aktiv gestaltet.

48. Fichte verband seine Philosophie deshalb mit einem leidenschaftlichen Aufruf zur sittlichen Tat.

49. Für Fichte war das tiefste Wesen des Ich nicht das ruhige Betrachten, sondern das Handeln und Wirken.

50. Diese Betonung der Tat machte Fichte zu einem mitreißenden und kämpferischen Lehrer.

51. Als berühmter Professor in Jena und später in Berlin zog Fichte zahllose junge Hörer in seinen Bann.

52. In schwerer Zeit hielt Fichte seine bekannten Reden an die deutsche Nation, um den Mut seiner Landsleute zu stärken.

53. Doch Fichtes Lehre stieß auch auf erheblichen Widerstand.

54. Manche Kritiker hielten es schlicht für übertrieben, die ganze äußere Welt aus dem Ich abzuleiten.

55. Andere fragten, wie aus dem einzelnen Ich eine für alle Menschen gemeinsame Welt entstehen solle.

56. Trotz dieser Einwände wirkte Fichtes Grundgedanke außerordentlich anregend.

57. Sein Schüler Schelling und später Hegel bauten auf Fichtes tätigem Ich ihre eigenen großen Systeme auf.

58. Fichte hatte den entscheidenden Schritt getan, den Geist zum schöpferischen Mittelpunkt der ganzen Wirklichkeit zu erklären.

59. Mit der Tathandlung und dem Setzen des Nicht-Ich schuf Fichte die Grundfiguren des gesamten deutschen Idealismus.

60. So steht am Anfang dieser kühnen Epoche ein einziger, gewaltiger Gedanke: Das Ich macht sich seine Welt.