8.7.2 Sokféleség, különbség és kétség az egyetlen igazság iránt – Vielfalt, Differenz und Zweifel an der einen Wahrheit

1. Több mint kétezer éven át a filozófia az egyetlen, állandó igazságot kereste.

2. Ennek az egyetlen igazságnak minden emberre, minden korban és mindenhol érvényesnek kellett lennie.

3. A posztmodernizmus e hosszú történet végén egy nyugtalanító kérdést vet fel.

4. A posztmodernizmus azt kérdezi, hogy létezett-e egyáltalán valaha is ez az egyetlen igazság.

5. Talán – így gyanítja a posztmodernizmus – nem egy igazság létezik, hanem sok igazság.

6. A régi igazságkeresést úgy lehet elképzelni, mint egy egyetlen térkép keresését.

7. Ennek az egyetlen térképnek pontosan és teljes körűen kellett volna ábrázolnia az egész valóságot.

8. A posztmodernizmus ezzel szemben azt állítja, hogy sok térkép létezik, és egyik sem az egyetlen igaz.

9. Egy túratérkép, egy közúti térkép és egy időjárási térkép ugyanazt a tájat ábrázolja.

10. Ennek ellenére mindegyik térkép valami teljesen mást mutat, a céljától és a nézőponttól függően.

11. Egyik térkép sem téves, és mégis egyik sem az egyetlen teljes igazság.

12. Pontosan így van ez – mondja a posztmodernizmus – az emberek világértelmezéseivel is.

13. Ezen gondolati irányzat kulcsszava a sokféleség, amelyet latinul gyakran pluralitásnak neveznek.

14. A pluralitás azt jelenti, hogy sok különböző nézőpont létezik egyszerre egymás mellett.

15. A posztmodernizmus számára ez a sokféleség nem olyan hiányosság, amelyet le kellene küzdeni.

16. A posztmodernizmus számára a sokféleség inkább olyan gazdagság, amelyet meg kell őrizni.

17. A korábbi gondolkodók a sokféle véleményt egyetlen helyesre akarták visszavezetni.

18. A posztmodernizmus ezzel szemben azt ünnepli, hogy sokféle hang, kultúra és életmód létezik.

19. Minden kultúra – így a gondolat – saját igazságát és saját értelmét hozza létre.

20. Egy középkori szerzetes igazsága más, mint egy modern kutatóé.

21. Egy esőerdőbeli vadász igazsága eltér egy tőzsdeügynökéétől.

22. A posztmodern nem egyszerűen azt állítja, hogy ezek közül az igazságok közül az egyik jobb lenne.

23. Inkább azt kérdezi, milyen jogon emelkedhet egyetlen nézőpont a többi fölé.

24. A sokféleséggel szorosan összefügg a különbség fogalma.

25. A különbség azt jelenti, hogy a dolgok éppen különbségeik révén nyerik el jelentésüket.

26. Egy szó csak azért jelent valamit, mert különbözik más szavaktól.

27. A „világos” szó csak a „sötét” szóval szemben nyer értelmet.

28. A „férfi” szó jelentését a „nő” vagy a „gyermek” szóval való különbségében nyeri el.

29. E különbségek nélkül a nyelv értelmetlen zűrzavarrá válna.

30. Már a strukturalizmus is felismerte, hogy a jelentés ilyen különbségekből fakad.

31. A posztmodernizmus ezt a gondolatot most egy különösen radikális irányba viszi tovább.

32. Ha minden jelentés különbségeken alapul, akkor nincs szilárd alapja.

33. Minden szó mindig csak más szavakra utal, soha nem egy végső, szilárd igazságra.

34. Ezt összehasonlíthatjuk egy szótárral, amely minden szót más szavakkal magyaráz.

35. Ha egy szót keresünk, ott ismét csak további szavakat találunk magyarázatként.

36. A szótárban soha nem találkozik az ember a puszta valósággal, hanem mindig a nyelvvel.

37. Így a jelentés egyre tovább csúszik, anélkül, hogy valaha is elérné a végső támaszpontot.

38. A jelentésnek ez a végtelen csúszása a posztmodern filozófia egyik alapgondolata.

39. A sokféleségből és a különbségekből következik a posztmodern talán legkényesebb gondolata.

40. Ez a gondolat a relativitás, vagyis az, hogy minden igazság egy bizonyos nézőponthoz viszonyul.

41. A relativitás azt jelenti, hogy egy állítás mindig csak bizonyos feltételekhez viszonyítva igaz.

42. Ami egy kultúrában igaznak számít, egy másik kultúrában hamisnak minősülhet.

43. Ami egy korszakban bizonyosnak számított, egy későbbi korszakban tévedésnek tűnik.

44. A középkorban igazságnak számított, hogy a Nap forog a Föld körül.

45. Ma igazságnak számít, hogy a Föld forog a Nap körül.

46. A posztmodernizmus azt a kérdést veti fel, hogy vajon a mai igazságaink is elavulnak-e majd egyszer.

47. Lehet, hogy szilárd meggyőződéseink a későbbi emberek számára ugyanolyan furcsának tűnnek majd, mint nekünk a régi tévedések.

48. Ezt a szemléletet relativizmusnak nevezik, azaz az igazságok relativitásának tanának.

49. A relativizmus szerint nincs olyan nézőpont, amely minden nézőponton kívül állna.

50. Senki sem tekinthet úgy, mintha a világon túlról nézné az egész világot.

51. Minden ember mindig egy bizonyos helyzetből és történelmi háttérből nézi a világot.

52. A relativizmus szerint nincs olyan „sehonnan jövő nézőpont”, amely teljesen semleges lenne.

53. Ezt a kilátástalan gondolatot találóan egy vízben élő halhoz hasonlították.

54. A hal nem tudja kívülről szemlélni a vizet, mert teljes egészében benne él.

55. Így az ember sem tudja kívülről megvizsgálni a saját nézőpontját, mert benne van.

56. A relativizmus ellen azonban egy jól ismert és erős ellenvetés merül fel.

57. Ha minden igazság csupán relatív, akkor ez a mondat is csupán relatív.

58. Ha a relativizmus azt állítja, hogy nincs abszolút igazság, akkor ezzel maga is valami abszolútot állít.

59. Ezzel a szigorú relativizmus nyilvánvalóan ellentmond önmagának, és ez a gyenge pontja.

60. Sok posztmodern gondolkodó erre úgy válaszol, hogy ők egyáltalán nem akartak szilárd tanokat felállítani.

61. Nem annyira új elméletet akartak hirdetni, mint inkább a régi elméletekbe vetett bizalmat megrendíteni.

62. A posztmodernizmus egy másik kedvelt képe a játék képe.

63. Már Ludwig Wittgenstein is beszélt a nyelvi játékokról, amelyek mindegyike a saját szabályait követi.

64. A nyelvi játék a szavakkal való bánásmód egyik formája, például parancsok, kérdések vagy tréfák formájában.

65. E nyelvi játékok mindegyikének megvannak a saját szabályai, hasonlóan a sakkhoz és a labdarúgáshoz.

66. A sakk szabályait nem lehet a labdarúgás szabályaival cáfolni.

67. Ugyanígy – mondja a posztmodernizmus – egy nyelvi játékot sem lehet egy másikkal cáfolni.

68. A vallás nyelve és a tudomány nyelve különböző játékok.

69. Értelmetlen az egyiket a másik mércéje szerint értékelni.

70. A posztmodernizmus az egész kultúrát ilyen játékok színes egymás mellett élésének tekinti.

71. A játék fogalmában azonban még egy második, könnyedebb jelentés is rejlik.

72. A játék itt a vidámságot, a könnyedséget és a jelekkel való szabad bánásmód örömét is jelenti.

73. A posztmodern már nem veszi túl komolyan a végső igazság keresését.

74. Ahelyett, hogy makacsul az alapokat ásná, a jelentésekkel és formákkal játszik.

75. Ez a játékos hozzáállás különösen jól megmutatkozik az irónia fogalmában.

76. Az irónia eredetileg azt jelenti, hogy valami mást értünk alatta, mint amit szó szerint mondunk.

77. Aki ironikusan beszél, mindig távolságot tart maga és saját szavai között.

78. Az ironikus ember nem hisz teljes mértékben abban, amit éppen mond, hanem mosolyog rajta.

79. A posztmodernizmus minden nagy igazsággal szemben ilyen ironikus hozzáállást javasol.

80. Ragaszkodni kell a meggyőződéseinkhez, de tudnunk kell, hogy azok nem véglegesek.

81. Richard Rorty filozófus erre a „liberális ironikus” képét alkotta meg.

82. A liberális ironikus az értékei szerint él, ugyanakkor tisztában van azok véletlenszerűségével.

83. Nyelvét a legjobbnak tartja, amit ismer, de nem az egyetlen lehetségesnek.

84. Ez a hozzáállás védelmet nyújt a fanatizmus ellen, mert nem nyilvánít egyetlen igazságot sem abszolútnak.

85. Aki nem tartja abszolútnak az igazságát, ritkábban kényszeríti azt erőszakkal másokra.

86. Így a posztmodern irónia összekapcsolja a saját meggyőződést a mások iránti toleranciával.

87. A kritikusok azonban azzal vádolják az iróniát, hogy túl kötetlen és erőtlen.

88. Aki mindenre csak mosolyog – így hangzik a vád –, az végül már semmiért sem küzd.

89. A posztmodernizmus így a vidám szabadság és a fenyegető közöny közötti feszültségben áll.

90. Ezen irányzat egyik legmeghatározóbb gondolkodója a francia Jean Baudrillard volt.

91. Jean Baudrillard elsősorban a valóság és a látszat viszonyát vizsgálta.

92. Baudrillard azt a merész tézist fogalmazta meg, hogy korunkban a látszat felemészti a valóságot.

93. Régen – állítja Baudrillard – egy kép valami valós dolog ábrázolása volt.

94. Egy festmény egy valós embert, egy tájat vagy egy valós eseményt ábrázolt.

95. A kép tehát egy leképezés volt, és a leképezés mögött a világban létezett egy eredeti kép.

96. A modern médiavilágban azonban – mondja Baudrillard – ez az arány megfordul.

97. A képek már nem utalnak a mögöttük lévő valóságra, hanem csupán önmagukra.

98. Erre a valódi eredeti nélküli puszta képre Baudrillard a szimulakrum fogalmát alkotta meg.

99. A szimulakrum egy látszat, amelynek már nincs valódi előképe.

100. Gondolhatunk például egy olyan térképre, amely annyira pontos lesz, hogy felváltja magát az országot.

101. Végül az emberek már csak a térképen élnek, és elfelejtik a valódi országot.

102. Baudrillard „hiperrealitásnak” nevezte azt az állapotot, amelyben a képek felváltják a valóságot.

103. A hiperrealitásban a másolatok valódibbnak és élettel telibbnek tűnnek, mint maga a valóság.

104. Egy mesterséges mesebeli kastélyokkal teli vidámpark példája ennek a hiperrealitásnak.

105. A mesterséges kastély sok látogató számára szebbnek és „valódibbnak” tűnik, mint bármelyik igazi kastély.

106. A reklámvilág is olyan boldogságképeket teremt, amelyek egyáltalán nem léteznek.

107. Az emberek ezekre a képekre vágynak, bár mögöttük nincs valóság.

108. Baudrillard a televízió és a média világát ilyen látszatképek hatalmas birodalmának tekintette.

109. A televízióban a hír és a megrendezés, az esemény és az előadás egymásba olvad.

110. A néző gyakran alig tudja már megkülönböztetni, mi történt valójában, és mi csupán bemutatásra kerül.

111. Egy híres, a dolgot a végletekig fokozó kijelentésében Baudrillard azt állította, hogy egy bizonyos háború egyáltalán nem is zajlott le.

112. Ezzel Baudrillard nem azt akarta mondani, hogy nem haltak meg emberek, ami szörnyű tévedés lenne.

113. Inkább azt jelentette, hogy a legtöbb ember a háborút csupán a televízióban látható képáradatként élte meg.

114. A nézők számára a háború képek sorozatává vált, szinte mint egy film.

115. A háború nyers valósága eltűnt a tudósítások sima felszíne mögött.

116. Baudrillard ezzel a provokációval fel akarta rázni az embereket, nem pedig tagadni az áldozatok szenvedését.

117. Üzenete az volt, hogy a képek veszélyesen beékelődnek köztünk és a valóság között.

118. A közösségi hálózatok korában ezek a gondolatok meglepően aktuálisnak tűnnek.

119. Sokan gondosan megalkotott képet mutatnak az életükről az interneten.

120. Ez a kép gyakran szebb, boldogabb és sikeresebb, mint a mögötte rejlő valódi élet.

121. Baudrillarddal egyetértve azt mondhatnánk, hogy itt a látszat elhomályosítja a valóságot.

122. Így tér vissza újra az a régi kérdés a valóságról és a látszatról, amelyet már Platón is felvetett.

123. Platón a barlang-hasonlatban megkülönböztette a falon megjelenő árnyékokat a valódi fénytől.

124. Platón szilárdan hitt abban, hogy az árnyékok mögött létezik egy valódi valóság.

125. Baudrillard ezzel szemben attól tart, hogy végül csak az árnyékok maradnak nekünk.

126. Platón és Baudrillard között tehát mély és elgondolkodtató szakadék húzódik.

127. Platónnál az út a barlangból az igazi megismerés fényébe vezet.

128. Baudrillardnál úgy tűnik, alig van már kiút a képek modern barlangjából.

129. Mindezen gondolatok talán legfontosabb közös nevezője a szilárd alapok kritikája.

130. Az alap az a hordozó talaj, amelyen egy egész épület nyugszik.

131. A nyugati filozófia évszázadokon át kereste a tudás ilyen szilárd alapját.

132. Platón az ideák megváltoztathatatlan világában kereste ezt az alapot.

133. Descartes a „gondolkodom, tehát vagyok” biztos állításban kereste.

134. A felvilágosodás az általános és mindenki számára azonos értelemben kereste az alapot.

135. Mindig arról volt szó, hogy megtalálják azt a sziklát, amelyen minden további ismeret biztonságosan nyugszik.

136. A posztmodernizmus most már kétségbe vonja, hogy egyáltalán létezik-e ilyen szilárd szikla.

137. Ezt a végső alap utáni keresést a szaknyelvben fundamentalizmusnak nevezik.

138. Itt nem a vallási fanatizmusra gondolunk, hanem a szilárd alap iránti vágyra.

139. A posztmodern szívesen nevezi magát antifundamentalistának, vagyis minden végső alap ellenesnek.

140. Szilárd szikla helyett a posztmodern a tudás alatt csupán további értelmezéseket lát.

141. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy épületet, amelyet cölöpökre építettek a mocsárban.

142. A cölöpök sehol sem érnek el szilárd talajig, hanem csak egyre mélyebbre süllyednek a sárba.

143. Ennek ellenére az épület áll, amíg a cölöpök elég mélyek és elég sokan vannak.

144. Így – mondja a posztmodern – a tudásunk is áll, bár nincs végső alapja.

145. Tehát nincs szükségünk abszolút alapra ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjunk és cselekedjünk.

146. Elég, ha meggyőződéseink kölcsönösen alátámasztják egymást, és az életben beváltanak.

147. Itt meglepő hasonlóság látszik a korábbi idők amerikai pragmatizmusával.

148. A pragmatizmus is igaznak tartotta azt, ami a cselekvés során hasznosnak bizonyul.

149. A szilárd alapokkal szembeni kritika mélyreható következményekkel jár az élet számos területén.

150. A tudományban arra emlékeztet, hogy az elméletek is mindig csak ideiglenesek maradnak.

151. Egyetlen tudományos elmélet sem állíthatja magáról, hogy birtokolja a végső igazságot.

152. Bármely elméletet megrendíthetnek új megfigyelések, és helyébe egy jobb léphet.

153. A politikában a posztmodernizmus minden olyan tanítás ellen figyelmeztet, amely tévedhetetlennek tartja magát.

154. Aki egyetlen igazsággal rendelkezik, hajlamos minden más véleményt elnyomni.

155. Éppen a 20. század nagy zsarnokságai hivatkoztak ilyen abszolút igazságokra.

156. A posztmodern ezért kétségében a zsarnokság és a fanatizmus elleni védelmet is látja.

157. Aki tudja, hogy tévedhet, az inkább elfogadja mások véleményét a sajátja mellett.

158. Így a posztmodern összekapcsolja az elméleti kételyt a tolerancia melletti gyakorlati kiállással.

159. De ez ellen a álláspont ellen is súlyos és komoly kifogások merülnek fel.

160. Ha minden igazság egyformán érvényes, az végül közönyhöz vezet.

161. Akkor már nem lehetne egyértelműen kijelenteni, hogy a jogtalanság rosszabb, mint az igazságosság.

162. Akkor a hazugság egyenrangú lenne a világról szóló igaz állítással.

163. Sokan ezt a következményt elviselhetetlennek, sőt veszélyesnek tartják.

164. Hiszen az igazság fogalma nélkül az igazságtalanság kritikája is elveszíti szilárd alapját.

165. Aki elítéli a népirtást, annak képesnek kell lennie kijelenteni, hogy az valóban igazságtalanság.

166. A szigorú relativizmus azonban végül még ezt sem tudja teljes bizonyossággal állítani.

167. Ezen a ponton nyilvánvalóvá válik a posztmodern filozófia mély belső feszültsége.

168. A posztmodernizmus meg akarja védeni a sokszínűséget, ugyanakkor nem akar mindent egyformán érvényesnek nyilvánítani.

169. Harcolni akar a fanatizmus ellen, de nem akar a puszta önkényességbe csúszni.

170. Hogy pontosan hogyan is kell kinéznie ennek a középutas megoldásnak, az továbbra is nyitott és vitatott kérdés.

171. Ezért egyes gondolkodók megpróbálták a posztmodernizmust ismét szilárdabb mércékhez kötni.

172. Jürgen Habermas például megvédte az ésszerűséget a sokféle játékba való teljes feloldódás ellen.

173. Habermas az emberek szabad és hatalommentes párbeszédében kereste az ésszerű mércét.

174. Habermas szerint az igazság ott jön létre, ahol az emberek kényszer nélkül megegyeznek valamiben.

175. Így a posztmodernizmus és az ésszerűségbe vetett bizalom közötti vita a mai napig élénk és nyitott maradt.

176. Visszatekintve a posztmodernizmust egy hosszú utazás ideiglenes végének tekinthetjük.

177. Ez az utazás az előszókratikusoknál kezdődött a világ egyetlen ősi anyagára vonatkozó kérdéssel.

178. Útja Plató ideáin, Descartes kételyein és Kant észkritikáján keresztül vezetett.

179. Mindig is az igazság szilárd alapjának megtalálására irányuló reményről szólt.

180. Ezen utazás végén most az a józan kérdés merül fel, hogy létezett-e valaha is ez az alap.

181. A posztmodern nem ad diadalmas választ, hanem tudatosan nyitva hagyja a kérdést.

182. Talán éppen ez a nyitottság a gondolkodás hosszú történetének legérettebb gyümölcse.

183. Hiszen a filozófia egykor a rejtélyes világ iránti csodálkozással kezdődött.

184. És a filozófia ugyanúgy azzal a szerénységgel is kezdődött, hogy beismerte saját tudatlanságát.

185. Szókratész tudta, hogy semmit sem tud, és éppen ezt nevezte a bölcsesség kezdetének.

186. A posztmodernizmus a történelem végén visszatér ehhez a régi alázatossághoz.

187. Emlékeztet arra, hogy senki sem birtokolja egyedül a teljes igazságot.

188. Emlékeztet arra, hogy minden gondolkodás töredékes marad, és mindig tovább folytatható.

189. Aki azonban mindent egyformán érvényesnek tart, az elhamarkodottan feladja az igazság keresését.

190. A legizgalmasabb feladat abban áll, hogy mindkettőt egyszerre vegyük komolyan.

191. Alázatosan be lehet vallani, hogy tévedhetünk, és mégis komolyan törekedhetünk az igazságra.

192. Tisztelhetjük a nézőpontok sokféleségét, és mégis vitatkozhatunk arról, mi a jobb és mi a rosszabb.

193. Pontosan ebben a feszültségben él a filozófia már a miléti kezdetektől fogva.

194. Az igazságról, a létről, az igazságosságról és az értelmezésről szóló nagy kérdésekre a mai napig nincs válasz.

195. Éppen azért, mert nyitottak maradnak, a kérdezés és a gondolkodás soha nem szűnik meg.

196. Minden gondolkodó válasza a történelem folyamán a következő gondolkodó kérdésévé vált.

197. Így a filozófia története kevésbé hasonlít egy egyenes útra, mint inkább egy hosszú beszélgetésre.

198. Ebben a beszélgetésben a halottak és az élők évszázadokon át beszélgetnek egymással.

199. Aki figyelmesen követi ezt a beszélgetést, az elsősorban azt tanulja meg, hogy alaposabban és szabadabban gondolkodjon.

200. És ezzel a filozófia végül visszatér oda, ahol kezdődött: a csodálkozáshoz és a kérdéshez.

1. Über zweitausend Jahre lang suchte die Philosophie nach der einen, festen Wahrheit.

2. Diese eine Wahrheit sollte für alle Menschen, zu allen Zeiten und an allen Orten gelten.

3. Die Postmoderne stellt am Ende dieser langen Geschichte eine beunruhigende Frage.

4. Die Postmoderne fragt, ob es diese eine Wahrheit überhaupt jemals gegeben hat.

5. Vielleicht, so der Verdacht der Postmoderne, gibt es nicht eine Wahrheit, sondern viele Wahrheiten.

6. Man kann sich die alte Suche nach der Wahrheit wie die Suche nach einer einzigen Landkarte vorstellen.

7. Diese eine Landkarte sollte die ganze Wirklichkeit richtig und vollständig abbilden.

8. Die Postmoderne entgegnet, dass es viele Landkarten gibt, und keine ist die einzig wahre.

9. Eine Wanderkarte, eine Straßenkarte und eine Wetterkarte zeigen dieselbe Landschaft.

10. Trotzdem zeigt jede dieser Karten etwas völlig anderes, je nach Zweck und Blickwinkel.

11. Keine dieser Karten ist falsch, und doch ist keine die eine vollständige Wahrheit.

12. Genau so, sagt die Postmoderne, verhält es sich mit den Weltdeutungen der Menschen.

13. Das Schlüsselwort dieser Denkrichtung lautet Vielfalt, auf Lateinisch oft Pluralität genannt.

14. Pluralität bedeutet, dass viele verschiedene Sichtweisen gleichzeitig nebeneinander bestehen.

15. Für die Postmoderne ist diese Vielfalt kein Mangel, der überwunden werden müsste.

16. Für die Postmoderne ist die Vielfalt vielmehr ein Reichtum, der bewahrt werden sollte.

17. Frühere Denker wollten die vielen Meinungen auf eine einzige richtige zurückführen.

18. Die Postmoderne dagegen feiert, dass es viele Stimmen, Kulturen und Lebensformen gibt.

19. Jede Kultur, so der Gedanke, bringt ihre eigene Wahrheit und ihren eigenen Sinn hervor.

20. Die Wahrheit eines mittelalterlichen Mönchs ist eine andere als die eines modernen Forschers.

21. Die Wahrheit eines Jägers im Regenwald unterscheidet sich von der eines Börsenhändlers.

22. Die Postmoderne behauptet nicht einfach, dass eine dieser Wahrheiten die bessere sei.

23. Sie fragt vielmehr, mit welchem Recht eine einzige Sichtweise sich über alle anderen stellt.

24. Eng mit der Vielfalt verbunden ist der Begriff der Differenz, also des Unterschieds.

25. Differenz meint, dass die Dinge ihre Bedeutung gerade durch ihre Unterschiede gewinnen.

26. Ein Wort bedeutet nur deshalb etwas, weil es sich von anderen Wörtern unterscheidet.

27. Das Wort „hell“ hat nur Sinn im Unterschied zum Wort „dunkel“.

28. Das Wort „Mann“ gewinnt seine Bedeutung im Unterschied zu „Frau“ oder „Kind“.

29. Ohne diese Unterschiede würde die Sprache zu einem bedeutungslosen Brei zerfließen.

30. Schon der Strukturalismus hatte erkannt, dass Bedeutung aus solchen Unterschieden entsteht.

31. Die Postmoderne treibt diesen Gedanken nun in eine besonders radikale Richtung.

32. Wenn alle Bedeutung auf Unterschieden beruht, dann ruht sie auf keinem festen Grund.

33. Jedes Wort verweist immer nur auf andere Wörter, niemals auf eine letzte feste Wahrheit.

34. Man kann das mit einem Wörterbuch vergleichen, das jedes Wort durch andere Wörter erklärt.

35. Schlägt man ein Wort nach, findet man dort wieder nur weitere Wörter als Erklärung.

36. Niemals stößt man im Wörterbuch auf die nackte Wirklichkeit selbst, sondern stets auf Sprache.

37. So gleitet die Bedeutung immer weiter, ohne jemals einen letzten Halt zu erreichen.

38. Dieses unendliche Gleiten der Bedeutung ist ein Kerngedanke der postmodernen Philosophie.

39. Aus der Vielfalt und der Differenz folgt der vielleicht heikelste Gedanke der Postmoderne.

40. Dieser Gedanke ist die Relativität, also die Bezogenheit aller Wahrheit auf einen Standpunkt.

41. Relativität bedeutet, dass eine Aussage immer nur relativ zu bestimmten Bedingungen wahr ist.

42. Was in einer Kultur als wahr gilt, kann in einer anderen Kultur als falsch gelten.

43. Was in einem Zeitalter als sicher galt, erscheint einem späteren Zeitalter als Irrtum.

44. Im Mittelalter galt es als Wahrheit, dass die Sonne sich um die Erde dreht.

45. Heute gilt als Wahrheit, dass die Erde sich um die Sonne dreht.

46. Die Postmoderne fragt, ob nicht auch unsere heutigen Wahrheiten einmal überholt sein werden.

47. Vielleicht erscheinen unsere festen Überzeugungen späteren Menschen so seltsam wie uns alte Irrtümer.

48. Diese Haltung nennt man Relativismus, die Lehre von der Relativität aller Wahrheit.

49. Der Relativismus sagt, dass es keinen Standpunkt außerhalb aller Standpunkte gibt.

50. Niemand kann gleichsam von einem Punkt jenseits der Welt auf die ganze Welt blicken.

51. Jeder Mensch sieht die Welt immer schon aus einer bestimmten Lage und Geschichte heraus.

52. Es gibt, so der Relativismus, keinen „Blick von nirgendwo“, der völlig neutral wäre.

53. Diesen ausweglosen Gedanken verglich man treffend mit einem Fisch im Wasser.

54. Der Fisch kann das Wasser nicht von außen betrachten, weil er ganz darin lebt.

55. So kann auch der Mensch seine eigene Sicht nicht von außen prüfen, weil er darin steckt.

56. Gegen den Relativismus regt sich allerdings ein altbekannter und starker Einwand.

57. Wenn alle Wahrheit nur relativ ist, dann ist auch dieser Satz selbst nur relativ.

58. Behauptet der Relativismus, dass es keine absolute Wahrheit gebe, so behauptet er etwas Absolutes.

59. Damit widerspricht sich der strenge Relativismus offenbar selbst, und das ist sein Schwachpunkt.

60. Viele postmoderne Denker antworten darauf, dass sie gar keine feste Lehre aufstellen wollten.

61. Sie wollten weniger eine neue Theorie verkünden als das Vertrauen in alte Theorien erschüttern.

62. Ein weiteres beliebtes Bild der Postmoderne ist das Bild des Spiels.

63. Schon Ludwig Wittgenstein hatte von Sprachspielen gesprochen, die je eigenen Regeln folgen.

64. Ein Sprachspiel ist eine Weise, mit Wörtern umzugehen, etwa Befehlen, Fragen oder Witzeln.

65. Jedes dieser Sprachspiele hat seine eigenen Regeln, ähnlich wie Schach und Fußball.

66. Man kann die Regeln des Schachspiels nicht mit den Regeln des Fußballs widerlegen.

67. Ebenso kann man, sagt die Postmoderne, ein Sprachspiel nicht mit einem anderen widerlegen.

68. Die Sprache der Religion und die Sprache der Wissenschaft sind verschiedene Spiele.

69. Es ist sinnlos, das eine Spiel mit den Maßstäben des anderen zu beurteilen.

70. Die Postmoderne sieht die ganze Kultur als ein buntes Nebeneinander solcher Spiele.

71. Im Begriff des Spiels schwingt aber noch eine zweite, leichtere Bedeutung mit.

72. Spiel meint hier auch Heiterkeit, Leichtigkeit und die Lust am freien Umgang mit Zeichen.

73. Die Postmoderne nimmt die Suche nach der letzten Wahrheit nicht mehr bitter ernst.

74. Statt verbissen nach dem Fundament zu graben, spielt sie mit Bedeutungen und Formen.

75. Diese spielerische Haltung zeigt sich besonders deutlich im Begriff der Ironie.

76. Ironie bedeutet ursprünglich, etwas anderes zu meinen, als man wörtlich sagt.

77. Wer ironisch spricht, hält stets einen Abstand zwischen sich und seinen eigenen Worten.

78. Der Ironiker glaubt nicht völlig an das, was er gerade sagt, sondern lächelt darüber.

79. Die Postmoderne empfiehlt eine solche ironische Haltung gegenüber allen großen Wahrheiten.

80. Man soll an seinen Überzeugungen festhalten und doch wissen, dass sie nicht endgültig sind.

81. Der Philosoph Richard Rorty prägte dafür das Bild des „liberalen Ironikers“.

82. Die liberale Ironikerin lebt nach ihren Werten und weiß zugleich um deren Zufälligkeit.

83. Sie hält ihre Sprache für die beste, die sie kennt, aber nicht für die einzig mögliche.

84. Diese Haltung soll vor Fanatismus schützen, weil sie keine Wahrheit für absolut erklärt.

85. Wer seine Wahrheit nicht für absolut hält, wird sie anderen seltener mit Gewalt aufzwingen.

86. So verbindet die postmoderne Ironie das eigene Bekenntnis mit Toleranz gegenüber dem Anderen.

87. Kritiker werfen der Ironie jedoch vor, dass sie zu unverbindlich und kraftlos sei.

88. Wer über alles nur lächelt, so der Vorwurf, kämpft am Ende für nichts mehr.

89. Die Postmoderne steht damit in der Spannung zwischen heiterer Freiheit und drohender Gleichgültigkeit.

90. Einer der eindrücklichsten Denker dieser Strömung war der Franzose Jean Baudrillard.

91. Jean Baudrillard untersuchte vor allem das Verhältnis von Wirklichkeit und Schein.

92. Baudrillard stellte die kühne These auf, dass in unserer Zeit der Schein die Wirklichkeit verschlinge.

93. Früher, so Baudrillard, war ein Bild eine Abbildung von etwas Wirklichem.

94. Ein Gemälde zeigte einen wirklichen Menschen, eine Landschaft oder ein wirkliches Ereignis.

95. Das Bild war demnach ein Abbild, und hinter dem Abbild stand ein Urbild in der Welt.

96. In der modernen Welt der Medien aber, sagt Baudrillard, kehrt sich dieses Verhältnis um.

97. Die Bilder verweisen nicht mehr auf eine Wirklichkeit hinter ihnen, sondern nur noch auf sich selbst.

98. Für dieses bloße Bild ohne echtes Urbild prägte Baudrillard den Begriff Simulakrum.

99. Ein Simulakrum ist ein Schein, der gar kein wirkliches Vorbild mehr besitzt.

100. Man kann an eine Landkarte denken, die so genau wird, dass sie das Land selbst ersetzt.

101. Am Ende leben die Menschen nur noch in der Karte und vergessen das wirkliche Land.

102. Baudrillard nannte den Zustand, in dem die Bilder die Wirklichkeit ersetzen, Hyperrealität.

103. In der Hyperrealität wirken die Nachbildungen echter und lebendiger als die Wirklichkeit selbst.

104. Ein Vergnügungspark mit künstlichen Märchenschlössern ist ein Beispiel für solche Hyperrealität.

105. Das künstliche Schloss erscheint vielen Besuchern schöner und „echter“ als jedes wahre Schloss.

106. Auch die Welt der Werbung schafft Bilder von Glück, die es so gar nicht gibt.

107. Die Menschen sehnen sich nach diesen Bildern, obwohl hinter ihnen keine Wirklichkeit steht.

108. Baudrillard sah die Fernseh- und Medienwelt als ein riesiges Reich solcher Scheinbilder.

109. Im Fernsehen verschwimmen Nachricht und Inszenierung, Ereignis und Aufführung ineinander.

110. Der Zuschauer kann oft kaum mehr unterscheiden, was wirklich geschah und was bloß gezeigt wird.

111. Mit einer berühmten Zuspitzung behauptete Baudrillard, ein bestimmter Krieg habe gar nicht stattgefunden.

112. Damit meinte Baudrillard nicht, dass keine Menschen gestorben seien, was ein furchtbarer Irrtum wäre.

113. Er meinte vielmehr, dass die meisten Menschen den Krieg nur als Bilderflut im Fernsehen erlebten.

114. Für die Zuschauer wurde der Krieg zu einer Folge von Bildern, fast wie ein Film.

115. Die rohe Wirklichkeit des Krieges verschwand hinter der glatten Oberfläche der Berichterstattung.

116. Baudrillard wollte mit dieser Provokation aufrütteln, nicht das Leid der Opfer leugnen.

117. Seine Botschaft lautete, dass die Bilder sich gefährlich zwischen uns und die Wirklichkeit schieben.

118. In unserer heutigen Zeit der sozialen Netzwerke wirken solche Gedanken erstaunlich aktuell.

119. Viele Menschen zeigen im Netz ein sorgfältig gestaltetes Bild ihres Lebens.

120. Dieses Bild ist oft schöner, glücklicher und erfolgreicher als das wirkliche Leben dahinter.

121. Mit Baudrillard könnte man sagen, dass hier der Schein die Wirklichkeit überstrahlt.

122. Die alte Frage nach Wirklichkeit und Schein, die schon Platon stellte, kehrt so neu zurück.

123. Platon hatte im Höhlengleichnis die Schatten an der Wand vom wahren Licht unterschieden.

124. Platon glaubte fest daran, dass es hinter den Schatten eine wahre Wirklichkeit gebe.

125. Baudrillard dagegen fürchtet, dass die Schatten am Ende alles sind, was uns bleibt.

126. Zwischen Platon und Baudrillard liegt also ein tiefer und nachdenklicher Bruch.

127. Bei Platon führt der Weg aus der Höhle ins Licht der wahren Erkenntnis.

128. Bei Baudrillard scheint es aus der modernen Höhle der Bilder kaum noch einen Ausgang zu geben.

129. Der wohl wichtigste gemeinsame Nenner all dieser Gedanken ist die Kritik am festen Fundament.

130. Ein Fundament ist der tragende Grund, auf dem ein ganzes Gebäude ruht.

131. Die abendländische Philosophie suchte über Jahrhunderte nach einem solchen festen Grund des Wissens.

132. Platon suchte dieses Fundament in der unwandelbaren Welt der Ideen.

133. Descartes suchte es im sicheren Satz „ich denke, also bin ich“.

134. Die Aufklärung suchte das Fundament in der allgemeinen und für alle gleichen Vernunft.

135. Immer ging es darum, einen Fels zu finden, auf dem alle weitere Erkenntnis sicher steht.

136. Die Postmoderne bezweifelt nun, dass es einen solchen festen Fels überhaupt gibt.

137. Diese Suche nach einem letzten Grund nennt man in der Fachsprache Fundamentalismus.

138. Gemeint ist hier nicht der religiöse Fanatismus, sondern die Sehnsucht nach einem festen Fundament.

139. Die Postmoderne nennt sich selbst gern antifundamentalistisch, also gegen jedes letzte Fundament.

140. Statt eines festen Felses sieht die Postmoderne unter dem Wissen nur weitere Deutungen.

141. Man kann sich das wie ein Gebäude vorstellen, das auf Pfählen im Sumpf gebaut ist.

142. Die Pfähle reichen nirgends bis auf festen Grund, sondern stecken nur tiefer im Schlamm.

143. Dennoch trägt das Gebäude, solange die Pfähle tief genug und zahlreich genug sind.

144. So, sagt die Postmoderne, trägt auch unser Wissen, obwohl es keinen letzten Grund hat.

145. Wir brauchen also kein absolutes Fundament, um vernünftig zu denken und zu handeln.

146. Es genügt, dass unsere Überzeugungen sich gegenseitig stützen und im Leben bewähren.

147. Hier zeigt sich eine überraschende Nähe zum amerikanischen Pragmatismus früherer Zeit.

148. Auch der Pragmatismus hielt für wahr, was sich im Handeln als nützlich erweist.

149. Die Kritik am festen Fundament hat tiefgreifende Folgen für viele Bereiche des Lebens.

150. In der Wissenschaft erinnert sie daran, dass auch Theorien stets vorläufig bleiben.

151. Keine wissenschaftliche Theorie kann beanspruchen, die endgültige Wahrheit zu besitzen.

152. Jede Theorie kann durch neue Beobachtungen erschüttert und durch eine bessere ersetzt werden.

153. In der Politik warnt die Postmoderne vor jeder Lehre, die sich für unfehlbar hält.

154. Wer eine einzige Wahrheit besitzt, neigt dazu, alle anderen Meinungen zu unterdrücken.

155. Gerade die großen Gewaltherrschaften des 20. Jahrhunderts beriefen sich auf solche absoluten Wahrheiten.

156. Die Postmoderne sieht in ihrem Zweifel deshalb auch einen Schutz gegen Tyrannei und Fanatismus.

157. Wer weiß, dass er sich irren kann, lässt eher andere Meinungen neben der eigenen gelten.

158. So verbindet die Postmoderne den theoretischen Zweifel mit einem praktischen Plädoyer für Toleranz.

159. Doch auch gegen diese Position erheben sich gewichtige und ernste Einwände.

160. Wenn alle Wahrheiten gleich gültig sind, droht am Ende die Gleichgültigkeit.

161. Dann ließe sich nicht mehr klar sagen, dass Unrecht schlimmer ist als Gerechtigkeit.

162. Dann stünde die Lüge gleichwertig neben der wahren Aussage über die Welt.

163. Viele Menschen empfinden diese Folge als unerträglich und sogar als gefährlich.

164. Denn ohne den Begriff der Wahrheit verliert auch die Kritik am Unrecht ihren festen Boden.

165. Wer einen Völkermord verurteilen will, muss sagen können, dass er tatsächlich Unrecht ist.

166. Ein strenger Relativismus aber kann am Ende nicht einmal das mit voller Sicherheit behaupten.

167. An dieser Stelle zeigt sich die tiefe innere Spannung der postmodernen Philosophie.

168. Die Postmoderne will die Vielfalt schützen und zugleich nicht alles für gleich gültig erklären.

169. Sie will den Fanatismus bekämpfen und doch nicht in bloße Beliebigkeit abrutschen.

170. Wie genau dieser Mittelweg aussehen soll, bleibt eine offene und umstrittene Frage.

171. Manche Denker versuchten deshalb, die Postmoderne wieder mit festeren Maßstäben zu verbinden.

172. Jürgen Habermas etwa verteidigte die Vernunft gegen die völlige Auflösung in viele Spiele.

173. Habermas suchte einen vernünftigen Maßstab im freien und herrschaftsfreien Gespräch der Menschen.

174. Wahrheit entsteht für Habermas dort, wo Menschen sich ohne Zwang auf etwas einigen.

175. So blieb der Streit zwischen Postmoderne und Vernunftvertrauen bis heute lebendig und offen.

176. Rückblickend lässt sich die Postmoderne als das vorläufige Ende einer langen Reise verstehen.

177. Diese Reise begann bei den Vorsokratikern mit der Frage nach dem einen Urstoff der Welt.

178. Sie führte über Platons Ideen, über Descartes' Zweifel und über Kants Vernunftkritik.

179. Immer ging es dabei um die Hoffnung, einen festen Grund der Wahrheit zu finden.

180. Am Ende dieser Reise steht nun die nüchterne Frage, ob es diesen Grund je gab.

181. Die Postmoderne gibt keine triumphale Antwort, sondern hält die Frage bewusst offen.

182. Vielleicht ist gerade diese Offenheit die reifste Frucht der langen Geschichte des Denkens.

183. Denn die Philosophie begann einst mit dem Staunen über die rätselhafte Welt.

184. Und die Philosophie begann ebenso mit der Bescheidenheit, das eigene Nichtwissen zuzugeben.

185. Sokrates wusste, dass er nichts wusste, und nannte gerade dies den Anfang der Weisheit.

186. Die Postmoderne kehrt am Ende der Geschichte zu dieser alten Bescheidenheit zurück.

187. Sie erinnert daran, dass kein Mensch die ganze Wahrheit für sich allein besitzt.

188. Sie erinnert daran, dass jedes Denken Stückwerk bleibt und immer weitergehen kann.

189. Wer aber alles für gleich gültig hält, gibt die Suche nach Wahrheit vorschnell auf.

190. Die spannendste Aufgabe besteht darin, beides zugleich ernst zu nehmen.

191. Man kann demütig zugeben, dass man irren kann, und doch ernsthaft nach Wahrheit streben.

192. Man kann die Vielfalt der Sichtweisen achten und trotzdem über besser und schlechter streiten.

193. Genau in dieser Spannung lebt die Philosophie seit ihren ersten Anfängen in Milet.

194. Die großen Fragen nach Wahrheit, Sein, Gerechtigkeit und Sinn sind bis heute nicht beantwortet.

195. Gerade weil sie offen bleiben, hört das Fragen und Nachdenken niemals auf.

196. Jede Antwort eines Denkers wurde im Lauf der Geschichte zur Frage des nächsten Denkers.

197. So gleicht die Geschichte der Philosophie weniger einer geraden Straße als einem langen Gespräch.

198. In diesem Gespräch reden die Toten und die Lebenden über die Jahrhunderte hinweg miteinander.

199. Wer dieses Gespräch aufmerksam verfolgt, lernt vor allem, gründlicher und freier zu denken.

200. Und damit kehrt die Philosophie am Ende dorthin zurück, wo sie begann: zum Staunen und zur Frage.