13.1 Az esztétikai ítélet: ízlés és indoklás – Das ästhetische Urteil: Geschmack und Begründung

1. Képzeljünk el két nézőt, akik egy színházi előadás után még a kijárat előtt megállnak.

2. Az egyik lelkes, mert a párbeszédek között hosszú szünetek voltak, amelyekben a szereplők alig mertek egymásra nézni.

3. A másik éppen ezeket a szüneteket fárasztónak találta, és már korán tudta, hogyan fog végződni a színpadi vita.

4. Ezért az utóbbi jelenetet sikertelennek tartja, míg kísérője az előadást összességében védi.

5. Először is mindketten egyszerűen megállapíthatnák, hogy eltérően élték meg az estét.

6. De ezzel még nem lenne lezárva a vitájuk a bemutatott mű minőségéről.

7. Mindketten ugyanazokról a jelenetekről beszélnek, és nyilvánvalóan elvárják, hogy a másik legalább megértse az indokaikat.

8. Mit lehet ellenőrizni egy ilyen ítéletben, ha a lelkesedést és az unalmat senkinek sem lehet előírni?

9. Az a kijelentés, hogy valakinek tetszett egy előadás, elsősorban egy személyes reakcióról szól.

10. Ez őszinte lehet anélkül, hogy indokot adna arra, miért kellene másnak is hasonlóan reagálnia.

11. Aki viszont megállapítja, hogy minden heves szóváltást szünet követett, az egy észlelhető eseménysort ír le.

12. Hogy ez a leírás helytálló-e, összehasonlítható más látogatók emlékeivel vagy – ha rendelkezésre áll – egy felvétellel.

13. Az az állítás, hogy ezek a szünetek feszültségteljessé tették az előadást, túlmutat a leíráson.

14. Összekapcsolja a megfigyelt megformálást annak hatásának értékelésével a jelenetek összefüggésében.

15. Az esztétikai ítélet egy tárgyat például aszerint értékel, hogy érzéki megformálása, részei és azok összhangja mennyire sikerültek.

16. Az ízlés pedig azt a képességet és hajlamot jelenti, hogy az ember észrevegye ezeket a különbségeket, és értékelő módon reagáljon rájuk.

17. A személyes tetszés és a minőségről alkotott ítélet összefüggnek egymással, de nem feltétlenül esnek egybe.

18. A látogató elismerheti a gondos előadást, és mégis örülhet annak, hogy az este véget ért.

19. Kísérője viszont észreveheti, hogy egy jelenet ügyetlenül volt felépítve, annak ellenére, hogy őt különösen megérintette.

20. Talán a vita egy olyan találkozóra emlékeztette, amely csak számára bír jelentőséggel.

21. Ez az emlék érthetővé teszi, miért tetszett neki, de még nem indokolja a rendezés dicséretét.

22. A reakció oka megmagyarázza, miért alakult ki valakiben.

23. A minőségi ítélet oka azt hivatott megmutatni, mi szól az értékelés tárgya mellett.

24. Ugyanaz a körülmény mindkettőt teljesítheti, de az átmenetnek az adott esetben egyértelműnek kell lennie.

25. A szubjektivista nézet az esztétikai értékeléseket elsősorban az ítélkezők érzéseiből és preferenciáiból magyarázza.

26. Mellettük szól, hogy egy előadás által kiváltott élményt semmilyen, bármilyen pontos leírás sem pótolhatja.

27. Még az egyhangú dicséret sem változtatná utólag a látogató unalmát lelkesedéssé.

28. Ezért téves lenne a nézőnő reakcióját pusztán mások egyetértése miatt hamisnak nyilvánítani.

29. Nehezebbé válik ez a nézet, ha minden minőségi ítéletet pusztán a tetszés kifejezésére redukál.

30. Ekkor érthetetlen marad, miért kellene egy pontatlan leírást rossz indoknak tekinteni, vagy miért javíthatna egy újabb összehasonlítás az ítéleten.

31. Valójában például kifogásolható a változatos rendezés dicsérete, ha az egy olyan jeleneten alapul, amely ebben az előadásban egyáltalán nem szerepelt.

32. Ez nem cáfolja a beszámolt élvezetet, de megkérdőjelezi azt az indoklást, amellyel abból az előadásról szóló ítéletet alkottak.

33. Egy inkább a tárgyra összpontosító megközelítés esztétikai okokat keres a felismerhető rendezésben.

34. Színházi esetben a lelkes látogató rámutathatna a gyors beszéd és a hosszú csend közötti váltakozásra.

35. Rámutathatna arra, hogy a szünetek mindig ott kezdődtek, ahol egy válasz azonnal véget vetett volna a vitának.

36. Dicsérete így pontosabb lenne, mint a puszta kijelentés, hogy az este lenyűgöző volt.

37. Mindazonáltal az ilyen szünetek előfordulása önmagában még nem jelenti azt, hogy az előadás sikeres volt.

38. További feltételként ítéletének szüksége van egy mércére, vagyis egy szempontra, amely alapján egy tulajdonság a minőség mellett vagy ellen szól.

39. Ebben az esetben ez a rendezés azon képessége lenne, hogy a megoldatlan konfliktust érezhetően fenntartsa.

40. A néző elismerheti ezt a mércét, és mégis vitathatja, hogy a szünetek valóban ezt szolgálták-e.

41. A kiszámíthatóságra vonatkozó kifogása egy további feltételt hoz játékba.

42. Ez különösen akkor meggyőző, ha az utolsó jelenet hatását egy meglepő fordulatból kívánja meríteni, amely már régóta felismerhető volt.

43. De nem minden sikeres jelenetnek kell elrejtenie a kimenetelét.

44. Egy előadás korán sejtetheti a kimenetelt, és a feszültségét abból merítheti, ahogyan a szereplők szembenéznek vele.

45. Ekkor éppen a közönség tudása lenne a kívánt hatás feltétele.

46. Ez a lehetőség nem menti fel automatikusan minden előre látható jelenetet, hiszen egy felismerhető cél is rosszul valósulhat meg.

47. Meg kellene vizsgálni, hogy a játék, a ritmus és a felépítés valóban jelentőségteljessé teszi-e az útját a végkifejlet felé, vagy csupán az ismert dolgokat hosszabbítja meg.

48. Ehhez éppúgy nem elegendő pusztán megnevezni egy szándékot, mint ahogy az a merev szabály sem, miszerint a meglepetés mindig előny.

49. Így az esztétikai indoklás úgy értelmezhető, mint egy ajánlat arra, hogy bizonyos összefüggéseket megértsünk a tárgyban.

50. A látogató beszélgetőtársa figyelmét azokra a helyekre irányítja, ahol egy szünet megakadályozza a túl gyors megértést.

51. A látogató figyelmét az utolsó jelenetre irányítja, amelyben a szereplők talán már csak azt mondják ki, ami már egyébként is világossá vált.

52. Mindkét utalás helytálló lehet anélkül, hogy ezzel már eldőlne, mennyire súlyosak az egyes előnyök és hiányosságok.

53. Egy korábbi jelenettel való összehasonlítás rámutathat arra, hogy az utolsó szünet valamit megváltoztat, vagy csupán egy már kimerült hatást ismétel meg.

54. Ezáltal a beszélgetés egy ellenőrizhető tárgyat nyer, bár nem ad képet az összképről.

55. Az esztétikai okok alátámaszthatják vagy megdönthetik egy ítéletet anélkül, hogy egyetértést kényszerítenének ki.

56. Az érthetőségük megköveteli, hogy mások is megértsék az összefüggéseket; nem követeli meg azonban, hogy mindenki ugyanolyan súlyt tulajdonítson nekik.

57. Ugyanakkor egy ilyen eszmecsere sem mentes a társadalmi előfeltételektől.

58. Aki jártas egy művészeti formában, felismerheti azokat az ismétlődéseket, eltéréseket vagy nehézségeket, amelyek másoknak eleinte elkerülik a figyelmét.

59. Ez a jártasság összehasonlítások és a saját ítéletek korrekciójára való hajlandóság révén szerezhető meg.

60. Ez sem egy tekintélyes szakmából, sem a megtekintett előadások számából nem következik.

61. De már maguk az elismert mércék is olyan emberek által formálódhatnak, akiknek a műveltsége és társadalmi helyzete különösen nagy figyelmet biztosít számukra.

62. Ekkor egy ismerős ízlés könnyen a kiváló ízlés jeleként tűnik fel, míg más tapasztalatokat vizsgálat nélkül leértékelnek.

63. Ha a látogató azzal utasítaná el beszélgetőtársát, hogy ő egyszerűen nem ért a színházhoz, akkor nem válaszolt volna a nő konkrét kifogására.

64. Tudása ebben a beszélgetésben azt a funkciót töltené be, hogy rangsort érvényesítsen, ahelyett, hogy érthetővé tenné az állított minőséget.

65. Ez a kifogás olyan értékelési szempontokra is vonatkozik, amelyek első ránézésre objektívnek tűnnek.

66. Aki elvben magasabb értéket tulajdonít a lassú játéknak, mint a gyorsnak, annak meg kell magyaráznia, miért megfelelő ez a súlyozás az adott előadás esetében.

67. Egy értékelési szempont eredetének ismerete rávilágíthat annak korlátaira, de önmagában nem cáfolja meg az azzal kapcsolatos minden érvet.

68. Ezzel szemben egy értékelés nem válik automatikusan helyessé pusztán azért, mert hosszú hagyomány áll mögötte.

69. A szakértelem akkor érdemel bizalmat, ha feltárja a különbségeket, figyelembe veszi az ellenpéldákat, és felismerhetővé teszi saját határait.

70. A nézőnek ezért nem kell minden idegen értékelést elfogadnia ahhoz, hogy egy pontosabb észrevételből tanulhasson.

71. Hasonlóképpen a nézőnek is el kell tudnia ismernie, hogy az ő unalma egy olyan gyengeségre hívja fel a figyelmet, amelyet az ő lelkesedése eltakart.

72. Mindketten módosíthatják indoklásaikat anélkül, hogy végül egyetértenének az előadásról.

73. Még alapos vizsgálat után is előfordulhat, hogy a vita a fontossági sorrendnél akad el.

74. Lehet, hogy az utolsó jelenet valóban gyengébb volt, mint az előzőek, de a látogató számára a nyelv és a csend összhangja viszi végig az egész estét.

75. A látogató számára a befejezés nagyobb súllyal esik latba, mert az vagy beváltja, vagy elszalasztja a korábban felépített feszültséget.

76. Mindaddig, amíg mindketten képesek ezt a súlyozást az előadás menetével összefüggésben elmagyarázni, a fennmaradó nézeteltérés több, mint alaptalan ragaszkodás.

77. Ezért nem minden minőségi ítélet egyformán jó, hiszen a figyelmen kívül hagyott részletek, a téves leírások és a nem megfelelő mércék továbbra is támadhatóak.

78. A jobb indoklás csökkenti az ilyen gyengeségeket anélkül, hogy az ízlést bizonyítható ténnyé tenné.

79. A színház kijáratánál tehát mindketten továbbra is eltérően ítélkezhetnek, és mégis pontosabban tudják, mire alapozzák ítéletüket.

80. A színpadi szünetek mindkettőjük számára más jelentőséget nyerhetnek, ha a másik megmutatta, mit érdemes észrevenni bennük, és mit kell kétségbe vonni.

1. Stellen wir uns zwei Besucher vor, die nach einer Theateraufführung noch vor dem Ausgang stehen bleiben.

2. Der eine ist begeistert, weil zwischen den Wortwechseln lange Pausen lagen, in denen die Figuren einander kaum anzusehen wagten.

3. Die andere fand gerade diese Pausen ermüdend und wusste schon früh, wie der Streit auf der Bühne enden würde.

4. Sie hält die letzte Szene deshalb für misslungen, während ihr Begleiter die Aufführung insgesamt verteidigt.

5. Zunächst könnten beide einfach feststellen, dass sie den Abend verschieden erlebt haben.

6. Doch damit wäre ihr Streit über die Qualität des Gezeigten noch nicht geklärt.

7. Beide sprechen über dieselben Szenen und erwarten offenbar, dass der andere ihre Gründe wenigstens nachvollziehen kann.

8. Was lässt sich an einem solchen Urteil prüfen, wenn Begeisterung und Langeweile niemandem vorgeschrieben werden können?

9. Die Aussage, dass einem eine Aufführung gefallen hat, berichtet zunächst von einer persönlichen Reaktion.

10. Sie kann aufrichtig sein, ohne einen Grund dafür zu liefern, warum jemand anderes ähnlich reagieren sollte.

11. Wer dagegen feststellt, dass nach jedem heftigen Wortwechsel eine Pause folgte, beschreibt einen wahrnehmbaren Ablauf.

12. Ob diese Beschreibung zutrifft, lässt sich mit Erinnerungen anderer Besucher oder, falls vorhanden, einer Aufzeichnung vergleichen.

13. Die Behauptung, diese Pausen hätten die Aufführung spannungsvoll gemacht, geht über die Beschreibung hinaus.

14. Sie verbindet die beobachtete Gestaltung mit einer Bewertung ihrer Wirkung im Zusammenhang der Szenen.

15. Ein ästhetisches Urteil bewertet einen Gegenstand etwa danach, wie seine sinnliche Gestaltung, seine Teile und ihr Zusammenspiel gelingen.

16. Dabei bedeutet Geschmack die Fähigkeit und Neigung, solche Unterschiede wahrzunehmen und wertend auf sie zu reagieren.

17. Persönliches Gefallen und ein Urteil über Qualität hängen miteinander zusammen, fallen aber nicht notwendig zusammen.

18. Die Besucherin könnte das sorgfältige Spiel anerkennen und dennoch froh sein, dass der Abend vorbei ist.

19. Ihr Begleiter könnte umgekehrt bemerken, dass eine Szene ungeschickt gebaut war, obwohl sie ihn besonders berührt hat.

20. Vielleicht erinnerte ihn der Streit an eine Begegnung, die nur für ihn von Bedeutung ist.

21. Diese Erinnerung macht sein Gefallen verständlich, begründet aber noch nicht das Lob der Gestaltung.

22. Ein Grund für eine Reaktion erklärt, weshalb sie bei jemandem entstand.

23. Ein Grund für ein Qualitätsurteil soll zeigen, was am Gegenstand für die Bewertung spricht.

24. Derselbe Umstand kann beides leisten, doch der Übergang muss am jeweiligen Fall deutlich werden.

25. Eine subjektivistische Auffassung erklärt ästhetische Wertungen vor allem aus den Empfindungen und Vorlieben der Urteilenden.

26. Für sie spricht, dass sich der erlebte Reiz einer Aufführung durch keine noch so genaue Beschreibung ersetzen lässt.

27. Auch ein einstimmiges Lob würde die Langeweile der Besucherin nicht nachträglich in Begeisterung verwandeln.

28. Deshalb wäre es verfehlt, ihre Reaktion allein wegen der Zustimmung anderer für unecht zu erklären.

29. Schwieriger wird diese Auffassung, wenn sie jedes Qualitätsurteil auf eine bloße Mitteilung des Gefallens reduziert.

30. Dann bleibt unverständlich, weshalb eine ungenaue Beschreibung als schlechter Grund gelten sollte oder ein erneuter Vergleich das Urteil verbessern könnte.

31. Tatsächlich lässt sich etwa ein Lob der abwechslungsreichen Gestaltung beanstanden, wenn es auf einer Szene beruht, die in dieser Aufführung gar nicht vorkam.

32. Das widerlegt nicht das berichtete Vergnügen, trifft aber die Begründung, mit der aus ihm ein Urteil über die Aufführung wurde.

33. Eine stärker auf den Gegenstand gerichtete Auffassung sucht ästhetische Gründe in der erkennbaren Gestaltung.

34. Im Theaterfall könnte der begeisterte Besucher auf den Wechsel zwischen raschem Sprechen und langem Schweigen hinweisen.

35. Er könnte zeigen, dass die Pausen jeweils dort einsetzten, wo eine Antwort den Streit sofort beendet hätte.

36. Sein Lob wäre damit genauer als die bloße Versicherung, der Abend sei eindrucksvoll gewesen.

37. Trotzdem folgt aus dem Vorkommen solcher Pausen allein noch nicht, dass die Aufführung gelungen war.

38. Als zusätzliche Voraussetzung braucht sein Urteil einen Maßstab, also einen Gesichtspunkt, unter dem eine Eigenschaft für oder gegen Qualität zählt.

39. Hier wäre das die Fähigkeit der Gestaltung, den ungelösten Konflikt spürbar aufrechtzuerhalten.

40. Die Besucherin kann diesen Maßstab anerkennen und dennoch bestreiten, dass die Pausen ihm tatsächlich dienten.

41. Ihr Einwand der Vorhersehbarkeit bringt eine weitere Voraussetzung ins Spiel.

42. Er überzeugt besonders dann, wenn die letzte Szene ihre Wirkung aus einer überraschenden Wendung beziehen soll, die längst erkennbar war.

43. Aber nicht jede gelungene Szene muss ihren Ausgang verbergen.

44. Eine Aufführung kann den Ausgang früh erkennen lassen und ihre Spannung daraus gewinnen, wie die Figuren ihm entgegengehen.

45. Dann wäre gerade das Wissen des Publikums eine Bedingung der beabsichtigten Wirkung.

46. Diese Möglichkeit entschuldigt nicht automatisch jede vorhersehbare Szene, denn auch ein erkennbarer Zweck kann schlecht verwirklicht werden.

47. Zu prüfen wäre, ob Spiel, Rhythmus und Aufbau tatsächlich den Weg zum Ende bedeutsam machen oder nur Bekanntes verlängern.

48. Die bloße Benennung einer Absicht genügt dafür ebenso wenig wie die starre Regel, Überraschung sei immer ein Vorzug.

49. So lässt sich ästhetische Begründung als ein Angebot verstehen, bestimmte Beziehungen am Gegenstand nachzuvollziehen.

50. Der Besucher lenkt den Blick seiner Gesprächspartnerin auf die Stellen, an denen eine Pause eine vorschnelle Verständigung verhindert.

51. Sie lenkt seinen Blick auf die letzte Szene, in der die Figuren vielleicht nur noch aussprechen, was bereits klar geworden ist.

52. Beide Hinweise können zutreffen, ohne dass damit schon entschieden wäre, wie schwer die jeweiligen Vorzüge und Mängel wiegen.

53. Ein Vergleich mit einer früheren Szene könnte zeigen, dass die letzte Pause etwas verändert oder lediglich eine bereits erschöpfte Wirkung wiederholt.

54. Damit gewinnt das Gespräch einen prüfbaren Gegenstand, obwohl es keine Berechnung der Gesamtqualität liefert.

55. Ästhetische Gründe können ein Urteil stützen oder erschüttern, ohne die Zustimmung zu erzwingen.

56. Ihre Nachvollziehbarkeit verlangt, dass andere den Zusammenhang verstehen können; sie verlangt nicht, dass alle ihn gleich gewichten.

57. Allerdings ist auch ein solcher Austausch nicht frei von sozialen Voraussetzungen.

58. Wer mit einer Kunstform vertraut ist, kann Wiederholungen, Abweichungen oder Schwierigkeiten erkennen, die anderen zunächst entgehen.

59. Diese Vertrautheit lässt sich durch Vergleiche und die Bereitschaft gewinnen, eigene Urteile zu korrigieren.

60. Sie folgt weder aus einem angesehenen Beruf noch aus der Zahl besuchter Vorstellungen.

61. Doch schon die anerkannten Maßstäbe können von Menschen geprägt sein, deren Bildung und Stellung ihnen besonders viel Gehör verschaffen.

62. Dann erscheint eine vertraute Vorliebe leicht als Kennzeichen überlegenen Geschmacks, während andere Erfahrungen ohne Prüfung abgewertet werden.

63. Würde der Besucher seine Gesprächspartnerin mit dem Hinweis abweisen, sie verstehe eben nichts vom Theater, hätte er ihren konkreten Einwand nicht beantwortet.

64. Sein Wissen hätte in diesem Gespräch die Funktion, eine Rangordnung durchzusetzen, statt die behauptete Qualität verständlich zu machen.

65. Der Einwand trifft auch Maßstäbe, die zunächst sachlich aussehen.

66. Wer langsames Spiel grundsätzlich höher bewertet als rasches, muss erklären, weshalb diese Gewichtung für die betreffende Aufführung angemessen ist.

67. Die Herkunft eines Maßstabs zu kennen kann seine Grenzen sichtbar machen, widerlegt aber nicht von selbst jeden Grund, der mit ihm gegeben wird.

68. Umgekehrt wird eine Wertung nicht schon dadurch richtig, dass sie eine lange Tradition hinter sich hat.

69. Sachkenntnis verdient Vertrauen dort, wo sie Unterschiede erschließt, Gegenbeispiele berücksichtigt und ihre eigene Reichweite erkennen lässt.

70. Die Besucherin muss deshalb nicht jede fremde Wertung akzeptieren, um von einem genaueren Hinweis etwas lernen zu können.

71. Ebenso muss der Besucher einräumen können, dass ihre Langeweile auf eine Schwäche aufmerksam macht, die seine Begeisterung verdeckte.

72. Beide können ihre Begründungen verändern, ohne sich über die Aufführung am Ende einig zu werden.

73. Auch nach einer sorgfältigen Prüfung kann der Streit an der Gewichtung hängen bleiben.

74. Vielleicht war die letzte Szene tatsächlich schwächer als die vorherigen, doch für den Besucher trägt das Zusammenspiel von Sprache und Schweigen den ganzen Abend.

75. Für die Besucherin wiegt der Abschluss schwerer, weil er die zuvor aufgebaute Spannung einlöst oder verspielt.

76. Solange beide diese Gewichtung am Verlauf der Aufführung erläutern können, ist die verbleibende Uneinigkeit mehr als ein unbegründetes Beharren.

77. Nicht jedes Qualitätsurteil ist deshalb gleich gut, denn übersehene Einzelheiten, falsche Beschreibungen und unpassende Maßstäbe bleiben angreifbar.

78. Eine bessere Begründung verringert solche Schwächen, ohne aus Geschmack eine beweisbare Tatsache zu machen.

79. Vor dem Theaterausgang könnten die beiden also weiterhin verschieden urteilen und dennoch genauer wissen, worauf ihr Urteil beruht.

80. Die Pausen auf der Bühne können für beide ein anderes Gewicht gewinnen, wenn der andere gezeigt hat, was darin zu bemerken und was daran zu bezweifeln ist.