2.8 A szofisták: Protagorasz, Gorgiasz és a beszéd ereje – Die Sophisten: Protagoras, Gorgias und die Macht der Rede

1. Platón „Protagoras” című párbeszédében a fiatal Hippokratész felkeresi Szókratészt, mert egy híres tanártól szeretne tanulni, akinek athéni érkezése lelkesedést váltott ki belőle.

2. Kész pénzt fizetni ezért, de eleinte alig tudja megmagyarázni, hogy valójában milyen képzést szeretne szerezni.

3. Szókratész ezért arra kéri, gondolkodjon el azon, mit is kellene Protagorasból faragnia, ahogyan egy orvos vagy egy szobrász is átadhatna egy bizonyos művészetet.

4. A fiatalember nem akar hivatásos szofista lenni, hanem olyan képességeket szeretne elsajátítani, amelyek szabad polgárként hasznára válnak.

5. A jelenet irodalmi alkotás, nem pedig egy igazolható találkozó jegyzőkönyve, mégis egy történelmi konfliktus közepébe vezet.

6. Egy tanár, aki sikert ígér a közéletben, képesnek kell lennie arra, hogy elmagyarázza, milyen fajta sikert ért ezen alatt, és mire épül a tanítása.

7. Ezzel a kérdéssel maga a műveltség is a filozófiai vizsgálat tárgyává válik.

8. Az i. e. 5. századi görög Athénban a beszédkészség döntő szerepet játszhatott a politikai tervekben, a társadalmi megítélésben és a jogviták kimenetelében.

9. A népgyűlésen a javaslatokat meg kellett magyarázni és meg kellett védeni az ellenvetésekkel szemben, míg a polgári bíróságok előtt egy-egy esemény különböző leírásai versengtek a jóváhagyásért.

10. Aki tudott valamit, vagy jogos igénye volt, attól még nem volt képes meggyőzni hallgatóit.

11. A megértés és annak nyilvános hatékonysága között egy igényes feladat állt, amely nyelvi gyakorlatot, ítélőképességet és más emberek iránti figyelmet igényelt.

12. Ez a politikai nyilvánosság azonban csak egy korlátozott polgári kört ölelt fel, amelyből a nőket, a letelepedett idegeneket és a rabszolgákat kizárták.

13. A férfi polgárok körén belül is jelentősen eltértek az oktatás, a vagyon és a személyes kapcsolatok.

14. A demokratikus beleszólási lehetőség tehát korántsem szüntette meg azokat a különbségeket, hogy ki kapott ténylegesen hallgatást.

15. Ebben a társadalmi környezetben a szofisták fizetés ellenében tartottak órákat, és a magas szintű oktatást hivatássá tették.

16. Közülük sokan különböző városok között utazgattak, így Athén ugyan munkájuk fontos színhelye volt, de sem közös hazájuk, sem egyetlen tevékenységi helyük nem volt.

17. Protagoras az Égei-tenger északi partján fekvő Abderából származott, Gorgias pedig a szicíliai Leontinoiból.

18. A „szofista” elnevezés eredetileg tágabb értelmet hordozott, és egy jártas embert vagy szakértőt jelölhetett, mielőtt egyre inkább ehhez az új tanári hivatáshoz kötődött volna.

19. A mai, gyakran pejoratív jelentése egy olyan történeti értelmezés eredménye, amely kissé eltorzítja a történelmi tárgyat.

20. A szofistáknak nem volt közös szervezetük, és nem képviseltek olyan kötelező érvényű tanrendszert sem, amellyel mindegyiküknek egyet kellett volna értenie.

21. Közös vonásuk elsősorban abban állt, hogy olyan tudást és készségeket kínáltak, amelyek segítségével az emberek alakíthatták életüket és nyilvános fellépéseiket.

22. Az oktatás – a tanártól függően – magában foglalta a nyelv vizsgálatát, a költészet értelmezését és az érvelés gyakorlását, valamint egyéb oktatási tantárgyakat.

23. A retorika, azaz a meggyőző beszéd művészete, ebben különös jelentőséget kapott, mert olyan formába öntötte az ismereteket, amelyet mások befogadni és értékelni tudtak.

24. Aki érthetően fejti ki állítását, és megfelelően válaszol egy ellenvetésre, megkönnyíti a kérdés közös megvizsgálását.

25. Ugyanez a készség azonban arra is szolgálhat, hogy elrejtse egy gyengeséget, vagy olyan bizonyosságot keltsen a hallgatókban, amelyet a tényállás nem indokol.

26. Az oktatás révén ez a készség szélesebb körben elsajátíthatóvá vált, ahelyett, hogy csupán a nemesi származás állítólagos, magától értetődő tulajdonságának számított volna.

27. A hozzáférés továbbra is a pénzhez és a rendelkezésre álló időhöz volt kötve, így az új kínálat eltolhatta a társadalmi korlátokat anélkül, hogy azokat általánosan felszámolta volna.

28. Ugyanakkor a fizető tanítványnak meg kellett ítélnie, hogy hasznos oktatást kap-e, vagy elsősorban egy lenyűgözően előadott ígéretet vásárol.

29. Protagoras esetében ez az igény Platón ábrázolásában a saját háztartásban és a város ügyeiben való átgondolt cselekvésre való felkészülésként jelenik meg.

30. Az ehhez kapcsolódó fontos görög fogalom, az arete, a cselekvőképességet vagy a kiválóságot jelenti, bár csak a kontextusból derül ki, hogy pontosan mely képességekre és tulajdonságokra utal.

31. A politikai jártasság mindenesetre nem merül ki abban, hogy ügyes megfogalmazásokkal a saját oldalára állítson egy gyűlést.

32. Abban a nagy beszédben, amelyet Platón Protagoras szájába ad, az emberi közösségeknek igazságosságra és kölcsönös megértésre van szükségük, ha egyáltalán fenn akarnak maradni.

33. Egy egyedi kézműves mesterségtől eltérően ez a képesség nem maradhat csupán néhány szakember kiváltsága, mert megfelelő általános részvétel nélkül az együttélés szétesne.

34. A leírás így összekapcsolja a politikai részvétel lehetőségét azzal a feladattal, hogy a szükséges magatartásformákat nevelés útján fejlesszék ki.

35. Ez ellentétet képez azzal a felfogással, miszerint a szofisták alapvetően csak tanítványaik magánérdekét tartották szem előtt.

36. A nehézség ott kezdődik, ahol az emberek a közös nevelés és ugyanazon közügy ellenére eltérő ítéletekhez jutnak.

37. Protagorasz különösen arról a hagyományba került gondolatról ismert, miszerint az ember az a mérték, ami alapján meghatározzuk, mi van és mi nincs.

38. Hogy ez a kijelentés milyen messzire terjed, és hogy elsősorban az egyénre vagy az emberi világhoz való hozzáállásra utal-e, az értelmezés kérdése marad.

39. Platón Theaitetos című művében ezt azzal az esettel magyarázza, hogy ugyanaz a szél az egyik ember számára hidegnek tűnik, a másik számára viszont nem.

40. A különböző tapasztalatokat nem lehet egyszerűen azzal kiküszöbölni, hogy a kettő közül az egyik határozottabban fogalmazza meg benyomását.

41. Aki fázik, nem azért veszíti el érzékelését, mert beszélgetőtársa kellemesnek találja a szelet.

42. A példa arra késztet, hogy pontosabban meghatározzuk: egy ítélet személyes tapasztalatot ír-e le, vagy az adott élménytől független tulajdonságot állít-e.

43. A relativista értelmezés szerint az igazság egy viszonyítási alaphoz kötődik, jelen esetben például az egyes érzékelő emberhez.

44. A relativizmus ezért elsősorban az érvényességi igény függőségét jelenti, és nem egyenlő a tetszékes választással.

45. A különböző érzékelések elismerése és az a kijelentés között, hogy minden tárgyról alkotott vélemény egyformán igaz, azonban jelentős különbség feszül.

46. Az, hogy valaki kellemesnek talál-e egy beszédet, még nem dönti el például, hogy annak jóslata be fog-e teljesülni.

47. Éppen egy tanár számára merül fel így az a kérdés, hogy milyen értelemben javíthat egy ítéleten, ha annak igazsága már eleve az ítélkező nézőpontja által meghatározott.

48. Platón által megalkotott Protagoras védelmében kiemelik annak lehetőségét, hogy a kedvezőtlen állapotokat és nézeteket kedvezőbbekkel lehet felváltani.

49. Ezzel a vizsgálat a „jobb” mércéjére helyeződik át, hiszen a pillanatnyi egyetértés és a hosszú távon előnyös ítélet nem feltétlenül esik egybe.

50. Ezt a nehézséget egy kifejezetten hipotetikus vita példáján lehet szemléltetni, amely egy kikötői létesítmény építéséről szól.

51. Az egyik szónok kiemeli, hogy a létesítmény megkönnyítheti a kereskedelmet és bevételeket eredményezhet, míg egy másik a költségeket és bizonyos polgárokra nehezedő terheket hangsúlyozza.

52. Mindkét érvelés tartalmazhat helytálló szempontokat, bár ellentétes ajánlásokhoz vezetnek.

53. Különbözésük még nem bizonyítja a megtévesztést, mert egy közös döntésnek több következményt is mérlegelnie kell, amelyek önmagukban nem állnak össze egy egyértelmű válasszá.

54. Ha azonban egy szónok elhallgat egy számára ismert, jelentős terhet, akkor megváltoztatja azokat a feltételeket, amelyek alapján a többiek kialakítják ítéletüket.

55. Egy jó ellenérv ilyenkor olyan eredményt érhet el, amit a saját vélemény puszta megerősítése nem tud, azáltal, hogy a korábban elrejtett szempontot vizsgálat alá vonja.

56. A nyelvi képzés értéke ebben az esetben attól függ, hogy kiszélesíti-e vagy célzottan szűkíti-e a dologra vonatkozó közös nézőpontot.

57. Gorgias különösen alaposan vizsgálja, hogyan képes a nyelv ilyen változást előidézni az élményben és az ítélkezésben.

58. A „Helena dicsérete” című művében egy mitológiai alakot véd, akit Trója felé való távozása miatt súlyos következményekért felelőssé tettek.

59. Isteni szükségszerűséget, erőszakos elrablást, nyelvi meggyőzést és szerelmet mérlegel cselekedete lehetséges okaiként.

60. Éppen a meggyőzés teszi lehetővé számára, hogy a szavak erejét olyan más erőkhöz hasonlítsa, amelyek hatása alá az emberek kerülhetnek.

61. Egy beszéd félelmet kelthet, együttérzést ébreszthet vagy enyhítheti a meglévő fájdalmat, noha a bemutatott tárgyat fizikailag nem hozza a hallgató elé.

62. Gorgias a beszédnek a lélekre gyakorolt hatását a gyógyszerek testre gyakorolt különböző hatásaihoz hasonlítja.

63. Az analógia érthetővé teszi, miért képesek a szavak többet, mint pusztán információátadásra, és egyúttal felhívja a figyelmet arra, hogy ki viseli a felelősséget azok használatáért.

64. Gorgias Helena védelme problémássá válik, amint a meggyőzést úgy kezelik, mintha az külső kényszerhez hasonlóan szükségszerűen hatna.

65. Az emberek azért érthetnek egyet egy beszéddel, mert megértik annak indokait, mert elragadja őket, vagy mert hiányoznak számukra döntő fontosságú információk.

66. Ezek a lehetőségek eltérő következményekkel járnak felelősségük megítélése szempontjából, még akkor is, ha kívülről mindegyik esetben sikeres meggyőzés látszik.

67. A szónoknak ezért meg kellene magyaráznia, milyen feltételek mellett korlátozza a nyelvi befolyás ténylegesen az ítélkezés szabadságát.

68. Az a tény, hogy Gorgias a végén Helena-beszédét játéknak is nevezi, tovább nehezíti, hogy annak bármelyik hegyes kijelentését rögzített tanításként értelmezzük.

69. A játék mindazonáltal filozófiailag gyümölcsöző, mert új indokokkal megingatja a megszokott vádaskodást.

70. Aki alaposan megvizsgálja a beszédet, éppen abból ismeri fel annak erejét, hogy egy korábban látszólag egyértelmű dolog hirtelen másképp értékelhetővé válik.

71. Egy olyan írásban, amelyről csak későbbi leírások maradtak fenn, Gorgias még tovább viszi a valóság, az ismeret és a nyelvi közlés közötti elkülönítést.

72. A híres érveléssorozat először is vitatja, hogy valami létezik-e, majd annak megismerhetőségét, végül pedig – még feltételezett ismeret esetén is – annak közölhetőségét.

73. Vitatott kérdés, hogy ez radikális szkeptikus álláspontot, a korábbi létezés-elméletek ellenőrzését, vagy elsősorban az érvelési művészet bemutatását jelenti-e.

74. A beszéd kérdése szempontjából már maga a megkülönböztetés is tanulságos, hiszen valamit gondolni, valamit felismerni és másoknak erről beszélni különböző teljesítmények.

75. Egy elképzelt tárgy nem válik valósággá pusztán az elképzelhetősége révén, és egy szó nem egyszerűen magát a tárgyat közvetíti a hallgatójának.

76. Ugyanakkor a szó és a dolog közötti különbségből önmagában még nem következik, hogy a megértés elvileg kudarcra van ítélve.

77. Inkább magyarázatra szorul, hogy a nyelvi jelek hogyan teszik lehetővé a közös hivatkozást, és miből ismerhetik fel a résztvevők, hogy megfelelően megértették-e egymást.

78. Az emberi ítéletek és azok nyelvi közvetítésének vizsgálata egyúttal magában foglalta azokat a szabályokat is, amelyek szerint egy közösség élt.

79. Ha a törvényeket megvitathatják, megvédhetik és módosíthatják, akkor elveszítik annak a rendnek a látszatát, amelynek érvényessége további indoklás nélkül magától értetődő.

80. Az akkori vitákban a nomos szó egyaránt jelentette a törvényt, a szokást és az elismert megállapodást, míg a physis a természetre és a természetes tulajdonságokra utalt.

81. Ez az ellentét világossá tette, hogy egy társadalmi szabály másképp jön létre, mint például egy testi szükséglet.

82. Ebből azonban még nem következett közös szofista következtetés, miszerint minden törvény értéktelen lenne, vagy hogy a természet előírna egy bizonyos igazságos rendet.

83. Hippiasz Platón Protagoras című művében hivatkozik az ott összegyűlt emberek természetes rokonságára, amelyet társadalmi szabályozásokkal lehet szétválasztani.

84. Kalliklész, akinek történelmi létezése nem bizonyított, ezzel szemben Platón Gorgias című művében a felsőbbrendűek állítólagos természetes igényeit védi a többség törvényeivel szemben.

85. A természetre való hivatkozás tehát ellentétes értékeléseket hordozhatott, mert már arról is vitatkozni kellett, hogy mely természetes tulajdonság indokolhat egy igényt.

86. Az a tény, hogy valaki nagyobb hatalommal rendelkezik, további indoklás nélkül még nem jelenti azt, hogy több jog illeti meg.

87. Ugyanígy egy közösségi szabály sem veszíti el kötelező érvényét pusztán azért, mert az emberek vezették be, és meg is változtathatják.

88. Protagorasz platóni ábrázolásában éppen az emberi nevelési és rendezési tevékenység értelmezhető a fenntartható együttélés előfeltételeként.

89. Ez a megfontolás azonban nem igazol minden létező szabályt, hiszen azok konkrét terhei és előnyei továbbra is vizsgálhatók.

90. A nyilvános beszéd ezáltal olyan feladatot kap, amely túlmutat az ügyes érdekképviseleten, mivel érthetővé teszi egy szabály indokait, és lehetővé teszi az azzal szembeni kifogások előterjesztését.

91. Aki támogatást nyer, azzal még nem bizonyította, hogy az általa hirdetett rend is igazolt.

92. Ezen a távolságon a támogatás és az igazolás között alapul Platón retorikakritikája.

93. A Gorgias című párbeszédben Szókratész megkülönbözteti a tudást közvetítő meggyőződést attól a meggyőződéstől, amely csupán hitet kelt.

94. Egy szónok tehát hitelesen beszélhet az igazságos cselekvésről anélkül, hogy maga is kellőképpen tudná, mit követel az igazságosság.

95. Amint a közönség előtt elért siker elegendő mércének számít, a hiányzó szakértelem eltűnhet egy meggyőző előadás mögött.

96. Platón kritikája itt egy valós problémára tapint rá, ám párbeszédének szereplői egy filozófiai vitának a részei, és nem minden történelmi tanító semleges másai.

97. Ezenkívül egy olyan közösség, amely közösen akar dönteni, akkor is érthető kifejtésre szorul, ha felismerte a retorikai hatás veszélyeit.

98. Az a tudás, amely nem talál nyilvános hangot, nehezen válhat közös döntés alapjává.

99. A fiatal Hippokratész tanulási vágya ennek fényében mélyebb értelmet nyer.

100. Aki egy szofistától tanul beszélni és ítélkezni, olyan képességeket sajátít el, amelyek értéke csak a saját meglátás, mások egyetértése és a közös felelősség közötti kapcsolatban nyilvánul meg.

101. Az érvek előterjesztésének képessége segíthet neki egy hagyományos állítás megvizsgálásában, de ügyesebbé is teheti abban, hogy elkerülje a vizsgálatot.

102. Protagoras az emberi nézőpontot és az ítélőképesség fejlesztését helyezi a középpontba, míg Gorgias a beszéd hatékonyságát és közvetítési problémáit tárja fel.

103. Különböző megközelítéseikből olyan közvélemény alakul ki, amelynek meg kell vizsgálnia saját döntéshozatali eszközeit.

104. Döntő fontosságú, hogy egy beszéd lehetővé teszi-e a hallgatók számára, hogy egyetértésüket olyan érvekre alapozzák, amelyek ellenérvekkel szemben is megállják a helyüket.

1. In Platons Dialog Protagoras sucht der junge Hippokrates Sokrates auf, weil er Unterricht bei einem berühmten Lehrer nehmen möchte, dessen Ankunft in Athen ihn begeistert hat.

2. Er ist bereit, dafür Geld aufzubringen, kann aber zunächst kaum erklären, welche Bildung er eigentlich erwerben will.

3. Sokrates lässt ihn deshalb überlegen, was Protagoras aus ihm machen soll, so wie ein Arzt oder ein Bildhauer eine bestimmte Kunst vermitteln könnte.

4. Der junge Mann möchte selbst kein berufsmäßiger Sophist werden, sondern Fähigkeiten gewinnen, die ihm als freiem Bürger zugutekommen.

5. Die Szene ist literarisch gestaltet und kein Protokoll einer nachweisbaren Begegnung, doch sie führt mitten in einen historischen Konflikt.

6. Ein Lehrer, der Erfolg im öffentlichen Leben verspricht, muss Auskunft darüber geben können, welche Art von Erfolg er meint und worauf sein Unterricht beruht.

7. Mit dieser Frage wird die Bildung selbst zu einem Gegenstand philosophischer Prüfung.

8. Im griechischen Athen des fünften Jahrhunderts vor unserer Zeitrechnung konnte die Fähigkeit zu reden über politische Vorhaben, gesellschaftliches Ansehen und den Ausgang eines Rechtsstreits mitentscheiden.

9. In der Volksversammlung mussten Vorschläge erläutert und gegen Einwände verteidigt werden, während vor Bürgergerichten unterschiedliche Darstellungen eines Geschehens um Zustimmung konkurrierten.

10. Wer etwas wusste oder ein berechtigtes Anliegen hatte, war deshalb noch nicht imstande, seine Zuhörer davon zu überzeugen.

11. Zwischen einer Einsicht und ihrer öffentlichen Wirksamkeit lag eine anspruchsvolle Aufgabe, die sprachliche Übung, Urteilskraft und Aufmerksamkeit für andere Menschen verlangte.

12. Allerdings umfasste diese politische Öffentlichkeit nur einen begrenzten Bürgerkreis, von dem Frauen, ansässige Fremde und versklavte Menschen ausgeschlossen waren.

13. Auch innerhalb des Kreises der männlichen Bürger unterschieden sich Ausbildung, Vermögen und persönliche Verbindungen erheblich.

14. Die demokratische Möglichkeit mitzureden beseitigte daher keineswegs die Unterschiede darin, wer tatsächlich Gehör fand.

15. In dieser Lebenswelt boten die Sophisten Unterricht gegen Bezahlung an und machten anspruchsvolle Bildung zu einer beruflichen Tätigkeit.

16. Viele von ihnen reisten zwischen verschiedenen Städten, sodass Athen zwar einen bedeutenden Schauplatz ihrer Arbeit bildete, aber weder ihre gemeinsame Heimat noch ihr einziger Wirkungsort war.

17. Protagoras stammte aus Abdera an der nördlichen Ägäisküste, Gorgias aus Leontinoi auf Sizilien.

18. Die Bezeichnung Sophist hatte ursprünglich einen weiteren Sinn und konnte einen kundigen Menschen oder Experten benennen, bevor sie zunehmend mit diesem neuen Lehrberuf verbunden wurde.

19. Ihre heute oft abschätzige Bedeutung ist das Ergebnis einer Wirkungsgeschichte, die den historischen Gegenstand leicht verzerrt.

20. Die Sophisten besaßen keine gemeinsame Organisation und vertraten auch kein verbindliches Lehrgebäude, dem jeder von ihnen hätte zustimmen müssen.

21. Ihre Verwandtschaft lag vor allem darin, dass sie Wissen und Fähigkeiten anboten, mit denen Menschen ihr Leben und ihren öffentlichen Auftritt gestalten konnten.

22. Zum Unterricht gehörten je nach Lehrer die Untersuchung von Sprache, die Auslegung von Dichtung und das Einüben von Argumenten, neben weiteren Gegenständen der Bildung.

23. Rhetorik, die Kunst überzeugender Rede, hatte dabei besonderes Gewicht, weil sie Kenntnisse in eine Form brachte, die andere Menschen aufnehmen und beurteilen konnten.

24. Wer eine Behauptung verständlich entfaltet und auf einen Einwand angemessen antwortet, erleichtert eine gemeinsame Prüfung der Sache.

25. Dieselbe Geschicklichkeit kann jedoch dazu dienen, eine Schwäche zu verdecken oder den Zuhörern eine Sicherheit einzuflößen, die der Sachverhalt nicht rechtfertigt.

26. Durch den Unterricht wurde solche Fertigkeit in größerem Umfang erlernbar, statt nur als vermeintlich selbstverständlicher Besitz einer vornehmen Herkunft zu gelten.

27. Der Zugang blieb an Geld und verfügbare Zeit gebunden, sodass das neue Angebot gesellschaftliche Schranken verschieben konnte, ohne sie allgemein aufzuheben.

28. Zugleich musste ein zahlender Schüler beurteilen, ob er brauchbare Bildung erhielt oder vor allem ein eindrucksvoll vorgetragenes Versprechen kaufte.

29. Bei Protagoras erscheint dieser Anspruch in Platons Darstellung als Ausbildung zu überlegtem Handeln im eigenen Haushalt und in den Angelegenheiten der Stadt.

30. Der dafür wichtige griechische Begriff arete bezeichnet Tüchtigkeit oder Vortrefflichkeit, wobei erst der Zusammenhang zeigt, welche Fähigkeiten und Eigenschaften gemeint sind.

31. Politische Tüchtigkeit erschöpft sich jedenfalls nicht darin, eine Versammlung durch gewandte Formulierungen auf die eigene Seite zu ziehen.

32. In der großen Rede, die Platon Protagoras halten lässt, benötigen menschliche Gemeinschaften Gerechtigkeit und eine Haltung gegenseitiger Rücksicht, wenn sie überhaupt bestehen sollen.

33. Anders als ein einzelnes Handwerk darf diese Befähigung nicht nur wenigen Spezialisten zukommen, weil ohne eine hinreichend allgemeine Beteiligung das Zusammenleben zerfiele.

34. Die Darstellung verbindet damit die Möglichkeit politischer Teilhabe mit der Aufgabe, die dafür nötigen Haltungen durch Erziehung zu entwickeln.

35. Sie bietet einen Gegenakzent zu der Vorstellung, die Sophisten hätten grundsätzlich nur den privaten Vorteil ihrer Schüler im Sinn gehabt.

36. Die Schwierigkeit beginnt dort, wo Menschen trotz gemeinsamer Erziehung und derselben öffentlichen Sache zu verschiedenen Urteilen gelangen.

37. Protagoras ist besonders durch den überlieferten Gedanken bekannt, dass der Mensch als Maß für das gilt, was ist und was nicht ist.

38. Wie weit diese Aussage reicht und ob dabei vor allem das einzelne Individuum oder der menschliche Zugang zur Welt gemeint ist, bleibt eine Frage der Auslegung.

39. In Platons Theaitetos wird sie durch den Fall erläutert, dass derselbe Wind einem Menschen kalt erscheint, einem anderen jedoch nicht.

40. Die unterschiedliche Erfahrung lässt sich nicht einfach dadurch beseitigen, dass einer der beiden seinen Eindruck mit größerer Bestimmtheit vorträgt.

41. Wer friert, verliert seine Empfindung nicht deshalb, weil sein Gegenüber den Wind angenehm findet.

42. Das Beispiel zwingt dazu, genauer zu bestimmen, ob ein Urteil eine persönliche Erfahrung beschreibt oder eine Eigenschaft unabhängig vom jeweiligen Erleben behauptet.

43. Für eine relativistische Deutung ist Wahrheit an eine Bezugsgröße gebunden, hier etwa an den einzelnen wahrnehmenden Menschen.

44. Relativismus bedeutet deshalb zunächst eine Abhängigkeit des Geltungsanspruchs und lässt sich nicht ohne Weiteres mit Beliebigkeit gleichsetzen.

45. Zwischen der Anerkennung verschiedener Empfindungen und der Behauptung, jede Meinung über jeden Gegenstand sei gleichermaßen wahr, liegt allerdings ein erheblicher Schritt.

46. Ob jemand eine Rede angenehm findet, entscheidet beispielsweise noch nicht darüber, ob ihre Voraussage eintreffen wird.

47. Gerade für einen Lehrer entsteht damit die Frage, in welchem Sinn er ein Urteil verbessern kann, wenn dessen Wahrheit bereits durch die Sicht des Urteilenden bestimmt sein soll.

48. In einer von Platon gestalteten Verteidigung des Protagoras wird die Möglichkeit hervorgehoben, ungünstige Zustände und Auffassungen durch günstigere zu ersetzen.

49. Damit verschiebt sich die Prüfung auf den Maßstab des Besseren, denn augenblickliche Zustimmung und ein auf Dauer vorteilhaftes Urteil müssen nicht zusammenfallen.

50. Man kann diese Schwierigkeit an einem ausdrücklich hypothetischen Streit über den Bau einer Hafenanlage verdeutlichen.

51. Ein Redner hebt hervor, dass die Anlage den Handel erleichtern und Einnahmen ermöglichen könnte, während ein anderer die Kosten und die Belastungen bestimmter Bürger betont.

52. Beide Darstellungen können zutreffende Gesichtspunkte enthalten, obwohl sie zu entgegengesetzten Empfehlungen führen.

53. Ihre Verschiedenheit beweist noch keine Täuschung, weil eine gemeinsame Entscheidung mehrere Folgen gewichten muss, die sich nicht von selbst zu einer eindeutigen Antwort zusammenfügen.

54. Verschweigt ein Redner jedoch eine ihm bekannte erhebliche Belastung, verändert er die Bedingungen, unter denen die anderen ihr Urteil bilden.

55. Eine gute Gegenrede kann dann etwas leisten, was die bloße Bekräftigung der eigenen Meinung nicht erreicht, indem sie den zuvor verdeckten Gesichtspunkt zur Prüfung stellt.

56. Der Wert sprachlicher Bildung hängt in diesem Fall daran, ob sie den gemeinsamen Blick auf die Sache erweitert oder gezielt verengt.

57. Gorgias untersucht besonders eindringlich, wie Sprache eine solche Veränderung des Erlebens und Urteilens bewirken kann.

58. In seinem Lob der Helena nimmt er eine Gestalt des Mythos in Schutz, die wegen ihres Weggangs nach Troja für schwere Folgen verantwortlich gemacht worden war.

59. Er erwägt göttliche Notwendigkeit, gewaltsame Entführung, sprachliche Überredung und Liebe als mögliche Ursachen ihres Handelns.

60. Gerade die Überredung erlaubt ihm, die Macht von Worten mit anderen Kräften zu vergleichen, denen Menschen unterliegen können.

61. Eine Rede kann Furcht hervorrufen, Mitleid wecken oder vorhandenen Schmerz lindern, obwohl sie den dargestellten Gegenstand nicht körperlich vor den Zuhörer bringt.

62. Gorgias vergleicht ihre Einwirkung auf die Seele mit der unterschiedlichen Wirkung von Arzneien auf den Körper.

63. Die Analogie macht verständlich, weshalb Worte mehr leisten als die Weitergabe von Informationen, und lenkt zugleich den Blick auf die Verantwortung dessen, der sie einsetzt.

64. Gorgias' Entlastung Helenas wird problematisch, sobald Überredung so behandelt wird, als wirke sie notwendig wie äußerer Zwang.

65. Menschen können einer Rede zustimmen, weil sie deren Gründe einsehen, weil sie von ihr überwältigt werden oder weil ihnen entscheidende Informationen fehlen.

66. Diese Möglichkeiten haben unterschiedliche Folgen für die Beurteilung ihrer Verantwortung, auch wenn von außen jeweils eine erfolgreiche Überzeugung sichtbar ist.

67. Der Redner müsste deshalb erklären, unter welchen Bedingungen sprachlicher Einfluss die Freiheit des Urteilens tatsächlich einschränkt.

68. Dass Gorgias seine Helena-Rede am Ende auch als ein Spiel bezeichnet, erschwert es zusätzlich, jede ihrer Zuspitzungen als feststehende Lehre zu lesen.

69. Das Spiel ist dennoch philosophisch ergiebig, weil es eine vertraute Schuldzuweisung durch neue Begründungen ins Wanken bringt.

70. Wer die Rede prüft, erfährt ihre Macht gerade dadurch, dass eine vorher scheinbar klare Sache plötzlich anders beurteilbar wird.

71. In einer nur durch spätere Darstellungen überlieferten Schrift führt Gorgias die Trennung zwischen Wirklichkeit, Erkenntnis und sprachlicher Mitteilung noch weiter.

72. Die berühmte Argumentationsfolge bestreitet zunächst, dass etwas existiert, dann dessen Erkennbarkeit und schließlich, selbst bei vorausgesetzter Erkenntnis, dessen Mitteilbarkeit.

73. Ob darin eine radikale skeptische Position, eine Gegenprüfung früherer Seinslehren oder vor allem eine Demonstration argumentativer Kunst vorliegt, ist umstritten.

74. Für die Frage nach der Rede ist schon die Unterscheidung aufschlussreich, denn etwas zu denken, etwas zu erkennen und anderen davon zu sprechen sind verschiedene Leistungen.

75. Ein ausgedachter Gegenstand wird durch seine Vorstellbarkeit nicht wirklich, und ein Wort übermittelt seinem Hörer nicht einfach den Gegenstand selbst.

76. Allerdings folgt aus der Verschiedenheit von Wort und Sache allein noch nicht, dass Verständigung grundsätzlich scheitern muss.

77. Vielmehr wird erklärungsbedürftig, wie sprachliche Zeichen einen gemeinsamen Bezug ermöglichen und woran die Beteiligten erkennen können, ob sie einander angemessen verstanden haben.

78. Die Untersuchung menschlicher Urteile und ihrer sprachlichen Vermittlung erfasste zugleich die Regeln, nach denen eine Gemeinschaft lebte.

79. Wenn Gesetze beraten, verteidigt und verändert werden können, verlieren sie den Anschein einer Ordnung, deren Geltung sich ohne weitere Begründung versteht.

80. In den damaligen Debatten bezeichnet nomos sowohl Gesetz als auch Brauch und anerkannte Übereinkunft, während physis auf Natur und natürliche Beschaffenheit verweist.

81. Diese Gegenüberstellung konnte verständlich machen, dass eine gesellschaftliche Vorschrift anders zustande kommt als etwa ein körperliches Bedürfnis.

82. Daraus ergab sich jedoch noch kein gemeinsamer sophistischer Schluss, alle Gesetze seien wertlos oder die Natur schreibe eine bestimmte gerechte Ordnung vor.

83. Hippias beruft sich in Platons Protagoras auf eine natürliche Verwandtschaft der dort versammelten Menschen, die durch gesellschaftliche Festlegungen auseinandergehalten werden können.

84. Kallikles, dessen historische Existenz nicht gesichert ist, verteidigt dagegen in Platons Gorgias vermeintliche natürliche Ansprüche der Überlegenen gegen die Gesetze der Vielen.

85. Die Berufung auf Natur konnte also gegensätzliche Bewertungen tragen, weil bereits darüber gestritten werden musste, welche natürliche Eigenschaft einen Anspruch rechtfertigen sollte.

86. Aus dem Umstand, dass jemand mehr Macht besitzt, folgt ohne eine zusätzliche Begründung noch nicht, dass ihm mehr Recht zusteht.

87. Ebenso wenig verliert eine gemeinschaftliche Regel allein deshalb ihre Verbindlichkeit, weil Menschen sie eingeführt haben und wieder verändern können.

88. In der platonischen Darstellung des Protagoras lässt sich gerade die menschliche Bildungs- und Ordnungstätigkeit als Voraussetzung eines tragfähigen Zusammenlebens verstehen.

89. Diese Überlegung rechtfertigt allerdings nicht jede vorhandene Vorschrift, denn deren konkrete Belastungen und Vorteile bleiben prüfbar.

90. Die öffentliche Rede erhält dadurch eine Aufgabe, die über geschickte Interessenvertretung hinausgeht, indem sie die Gründe einer Regel verständlich macht und Einwände gegen sie zulässt.

91. Wer Zustimmung gewinnt, hat damit noch nicht gezeigt, dass auch die Ordnung gerechtfertigt ist, für die er wirbt.

92. An diesem Abstand zwischen Zustimmung und Rechtfertigung setzt Platons Kritik der Rhetorik an.

93. Im Dialog Gorgias unterscheidet Sokrates eine Überzeugung, die Wissen vermittelt, von einer Überzeugung, die bloß einen Glauben erzeugt.

94. Ein Redner kann demnach über gerechtes Handeln glaubwürdig sprechen, ohne selbst hinreichend zu wissen, was Gerechtigkeit verlangt.

95. Sobald der Erfolg vor dem Publikum als ausreichender Maßstab gilt, kann fehlende Sachkenntnis hinter einer überzeugenden Darstellung verschwinden.

96. Platons Kritik trifft hier ein wirkliches Problem, doch seine Dialogfiguren sind Teile einer philosophischen Auseinandersetzung und keine neutralen Abbilder aller historischen Lehrer.

97. Außerdem bleibt eine Gemeinschaft, die gemeinsam entscheiden will, auch dann auf verständliche Darlegung angewiesen, wenn sie die Gefahren rhetorischer Wirkung erkannt hat.

98. Wissen, das keine öffentliche Sprache findet, kann seinerseits schwer zur Grundlage einer gemeinsamen Entscheidung werden.

99. Der Bildungswunsch des jungen Hippokrates erhält vor diesem Hintergrund einen anspruchsvolleren Sinn.

100. Wer bei einem Sophisten sprechen und urteilen lernt, erwirbt Fähigkeiten, deren Wert sich erst in der Beziehung zwischen eigener Einsicht, fremder Zustimmung und gemeinsamer Verantwortung zeigt.

101. Die Fähigkeit, Gründe vorzutragen, kann ihm helfen, eine überkommene Behauptung zu prüfen, sie kann ihn aber auch geschickter darin machen, der Prüfung auszuweichen.

102. Protagoras rückt den menschlichen Standpunkt und die Verbesserung des Urteilens in den Blick, während Gorgias die Wirksamkeit der Rede und ihre Vermittlungsprobleme sichtbar macht.

103. Aus ihren verschiedenen Ansätzen ergibt sich eine Öffentlichkeit, die ihre eigenen Mittel des Entscheidens untersuchen muss.

104. Entscheidend wird, ob eine Rede den Zuhörern ermöglicht, ihre Zustimmung auf Gründe zu stützen, die auch einer Gegenrede standhalten.