2.8.3 Gorgias: Nyelv, meggyőződés és a megismerés határai – Gorgias: Sprache, Überzeugung und die Grenzen der Erkenntnis

1. A „Helena dicsérete” című művében Gorgias egy olyan nőt védelmez, akinek a neve a görög hagyományban a trójai háborúhoz és annak pusztításaihoz kapcsolódott.

2. Helena, a spártai Menelaosz király felesége, Párisszal együtt Trójába került, és távozása nyomán kirobbant a vita a bűnösségéről.

3. Gorgias ezt a mitológiai alakot úgy kezeli, mint egy vádlottat, akinek elítélése annyira magától értetődővé vált, hogy alig kérdezi már valaki az okokat.

4. Beszéde nem egy fennmaradt bírósági aktus, hanem egy művészi kísérlet arra, hogy egy másik ábrázolás révén megrendítse a közismert ítéletet.

5. Döntő jelentőségű ebben az a kérdés, hogy egy cselekményt tulajdoníthatunk-e annak elkövetőjének, ha egy ellenállhatatlan erő késztette rá.

6. Az isteni szükségszerűség, a fizikai erő és a szerelem mellett Gorgias éppen a beszédet tekinti ilyen erőnek.

7. Miközben szavakkal menti fel Helenát, egyúttal bemutatja, hogyan képesek a szavak megváltoztatni egy látszólag rögzült képet.

8. Az a férfi, aki ezt a kísérletet megkísérelte, Leontinoiból, egy szicíliai görög városból származott, és az i. e. 5. században, valamint még a 4. század elején is tevékenykedett.

9. Szülővárosának követeiként Gorgiasz Athénba érkezett, ahol a politikai döntéseket nyilvánosan indokolták és beszédekkel befolyásolták.

10. A retorika tanáraként is tevékenykedett a görög világban, így a nyelvi hatás számára szakmai és társadalmi összefüggésben állt.

11. A retorika alatt itt azt a művészetet értjük, amelynek segítségével egy ügyet úgy lehet bemutatni, hogy mások egyetértsenek vele, vagy hajlandóak legyenek egy bizonyos cselekvésre.

12. Egy ilyen művészet képes volt érthetővé tenni a jogos igényeket, de ugyanúgy el is halaszthatta az ítéletet egy rosszul megalapozott ügy javára.

13. Gorgias ezt a lehetőséget ott vizsgálja, ahol a hallgatóság már úgy véli, hogy tudja, kinek a hibája az ügy.

14. Helena trójai útjával kapcsolatban beszédében négy lehetséges okot sorol fel, amelyek mindegyike felmentést hivatott biztosítani.

15. Ha az isteni akarat vagy a sorsszerű szükségszerűség döntött, az emberi megfontolás nem állíthatja meg a felsőbbrendű erőt.

16. Ha Helenát erőszakkal rabolták el, a bűn a tettest terheli, míg ő, mint áldozat, együttérzést érdemel.

17. A szerelem is olyasvalaminek tűnik, amelynek uralma felülkerekedhet a szokásos önrendelkezésen, legyen az isteni erő vagy a lélek betegsége.

18. Ezek a lehetőségek nem arra szolgálnak, hogy történelmi bizonyítékok alapján rekonstruálják a mitikus esemény tényleges lefolyását.

19. Különösen magyarázatra szorul az az eset, amikor Helena szavakkal meggyőzhető és megtéveszthető lett volna.

20. Itt a külső erőszak felmentő hatását olyan eseményre vetíti át, amelyben az ember látszólag maga is beleegyezik.

21. Hogy ezt a lépést hihetővé tegye, Gorgias a beszédet olyan erőként írja le, amelynek fizikai megjelenése kicsi és jelentéktelen, hatása azonban mélyre hatol.

22. Egy hang elhalhat, miközben a félelem, amelyet kiváltott, meghatározza a további cselekvést.

23. A Helena dicséretében Gorgias a költészetre emlékeztet, amelynek hallgatóit meghatja a könyörület, a rettegés vagy a vágyakozó fájdalom, noha az elmesélt sors másokat érint.

24. A lélek – amivel itt az ember érző és ítélkező belső világát értjük – idegen eseményeket saját élményként fogad be.

25. A szavak megváltoztathatják azt, ahogyan egy tárgyat érzékelünk, várjuk és értékeljük.

26. A görög „logos” kifejezés ebben az összefüggésben elsősorban a beszédet vagy a nyelvi kifejtést jelenti, nem pedig eleve a teljes kozmosz ésszerű rendjét.

27. Aki ezeket a különböző jelentéseket összekeveri, éppen azt a különleges erőt nem veszi észre, amelyet Gorgias a beszédben vizsgál.

28. A nyelv és a gyógyszerek közötti összehasonlítását abból a különbségből vezeti le, hogy mindkettő eltérő hatást gyakorol a saját tárgyára.

29. Ahogyan a gyógyszerek különbözőképpen hatnak a testre, és gyógyíthatnak vagy károsíthatnak, úgy a beszédek is megnyugtatnak, megrémítenek, bátorítanak vagy megtévesztenek.

30. Ez nem egy modern orvosi elmélet előrevetítése, hanem az emberi állapotok változékonyságának szemléltetése.

31. Ezen összehasonlítás szerint egy beszéd hatékonysága még nem dönti el, hogy az a hallgató számára hasznos-e.

32. Ugyanaz a képesség, amely megszabadítja az embert az alaptalan félelemtől, alaptalan biztonságérzetbe is ringathatja.

33. Helena védelméhez azonban további érvelésre van szükség, mert az érzelmek változása még nem bizonyít ellenállhatatlan kényszert.

34. A meggyőződés abból fakadhat, hogy valaki megérti egy jó indokot, mert bízik a szónok tekintélyében, vagy mert egy megtévesztés határozza meg a helyzetről alkotott észlelését.

35. Ezeknek a folyamatoknak eltérő a viszonyuk a meggyőzött személy önrendelkezéséhez.

36. Kifejezetten mai példaként elképzelhetünk egy olyan személyt, aki téves információ alapján cselekszik, és csak később tudja meg, hogy lényeges tényeket elhallgattak előle.

37. A beleegyezése valóban megvolt, de azok a feltételek, amelyek mellett beleegyezett, jelentősek a felelősségének megítélése szempontjából.

38. Ebből nem következik, hogy minden sikeres meggyőzés a felelősséget teljes mértékben a beszélőre hárítja.

39. Gorgias a védőbeszédében az erőszakhoz való hasonlítgatást tovább viszi, mint amennyit az erős érzelmek puszta megfigyelése indokolna.

40. Ez a feszültségfokozás egy olyan szöveghez tartozik, amely egy bizonyos ügy támogatását kívánja elnyerni, és egyúttal saját nyelvi teljesítményét is meg akarja mutatni.

41. Gorgias a Helena-beszédben az emberi tudás határaira utal, mivel senki sem emlékszik megbízhatóan minden múltra, nem lát át mindent a jelenben, és nem lát előre mindent a jövőben.

42. Az embereknek ezért gyakran olyan vélemények alapján kell cselekedniük, amelyeket helyesnek tartanak, anélkül, hogy teljes ismerettel rendelkeznének az ügyről.

43. A vélemény itt olyan meggyőződést jelöl, amelynek bizonyossága és indoklása elmaradhat a megbízható tudástól.

44. Ebben a közbenső térben nyer súlyt egy beszéd, mert pótolja a hiányzó rálátást, és értelmezi az ismeretlen összefüggéseket.

45. Egy ügyesen felépített magyarázat ennek köszönhetően meggyőzőnek tűnhet, noha előfeltételeit nem vizsgálták kellőképpen.

46. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden vélemény téves lenne, vagy minden meggyőződés csalás lenne.

47. Elsősorban azt mutatja meg, miért válhatnak szét a nyelvi hatás és a tényleges megismerés.

48. Ez a különbség még élesebbé válik, ha az „A nem létezőről” vagy „A természetről” címmel fennmaradt íráshoz fordulunk.

49. A „Helena dicséretétől” eltérően ez nem Gorgias teljes szövegeként maradt fenn, hanem elsősorban két későbbi leírásban.

50. Az egyik Sextus Empiricus-tól származik, a másik pedig a „Melisszoszról, Xenophanesről és Gorgiasról” című műben található, amely az arisztotelészi írások gyűjteményében maradt fenn.

51. Az átiratok eltérnek egymástól, így az érveik visszaadása nem tekinthető egyértelműen Gorgias saját szövegének.

52. Sextus változatában a gondolatmenetet három egymást követő állítás tagolja: semmi sem létezik; ha mégis létezne valami, azt nem lehetne megismerni; és ha mégis megismernék, azt senkinek sem lehetne közölni.

53. Minden egyes lépés tehát próbaképpen elfogadja azt, amit az előző tagad, hogy egy későbbi ponton határt állítson fel.

54. A gondolatmenet szétszed a látszólag magától értetődő utat, amely egy dolog létezésétől annak megismerésén át egészen a róla való megértésig vezet.

55. Az első szakasz azokat a fogalmakat veszi fel, amelyekkel különösen az eleai filozófia a létezőt, azaz az általában véve valóságosat vizsgálta.

56. Parmenidész és e irányzat más gondolkodói megvizsgálták azokat a feltételeket, amelyek mellett ellentmondás nélkül lehet beszélni a létezésről, a keletkezésről és a nemlétéről.

57. Így Sextus érvelésében azt mérlegelik, hogy a létezőnek örökkévalónak vagy keletkezettnek kell-e lennie, mielőtt mindkét lehetőséget kizárnák.

58. Az örök kezdet nélkülinek tűnik, és ezért határtalan, míg a további érvelés szerint egy határtalan dolognak nem lehet olyan helye, amely magába foglalná.

59. Egy keletkezett létezőnek viszont létezőből vagy nem-létezőből kellene származnia, wobei az egyik utat felesleges keletkezésként, a másikat pedig lehetetlen létrehozásként kezelik.

60. Ezek a következtetések alapos vizsgálatot igényelnek, hiszen az időbeli kezdetlenség nem jelenti automatikusan a térbeli határtalanságot.

61. Érvelési formájuk rávilágít arra, hogy egy látszólag kényszerítő erejű vizsgálat mennyire függ azoktól a jelentésektől és átmenetektől, amelyeket fogalmai alapjául vesz.

62. A második szakasz előzetesen feltételezi, hogy valami létezik, és most azt kérdezi, vajon a gondolkodás biztos hozzáférést nyit-e ehhez.

63. A hagyomány rámutat arra, hogy az emberek képesek elképzelni egy repülő embert vagy a tengeren haladó szekeret is.

64. A képzeletbeli folyamat pusztán a képzeletén keresztül még nem válik valós eseménnyé.

65. Ezzel megrendül a gondolati és a valós közvetlen egyenlőségének feltételezése, mert egy gondolat nem nyújt megbízható létezésigazolást tartalmára nézve.

66. Az, hogy egyes elképzeléseknek nincs valós tárgyuk, nem bizonyítja, hogy egyetlen elképzelés sem képes pontosan megragadni egy valós tárgyat.

67. Ezt az ellenőrzést ma a rekonstruált érvek alapján el lehet végezni anélkül, hogy azokat egy ókori beszélgetőtárs hagyományozott válaszaként tálalnánk.

68. A tartható ellenérv elsősorban arra vonatkozik, hogy nincs garancia arra, hogy valami létezik pusztán azért, mert elképzeljük.

69. A harmadik szint is lehetőséget biztosít ellenfelének azzal, hogy feltételezi: valaki felismerte egy valós tárgyat.

70. Most felmerül a nehézség, hogy hogyan lehet ezt a felismerést egy másik emberben előidézni.

71. Aki egy színről beszél, hallható szavakat ad a hallgatónak, míg a szín magát a szemmel érzékeljük.

72. A tárgy nem alakul át a leíró mondattá, és e mondat hallgatása nem ugyanaz az élmény, mint a szín látása.

73. Ebből a hagyományos érvelés azt a messzemenő következtetést vonja le, hogy az észleltet nem lehet közölni.

74. A szó és a dolog különbözőségére való helyes utalás és ez az általános ítélet között azonban ismét egy indoklásra szoruló szakasz húzódik.

75. Hiszen a megértés nem feltétlenül követeli meg, hogy a nyelvi jel és tárgya azonos tulajdonságokkal rendelkezzen.

76. Egy mai példa segíthet a nehézség hatókörének pontosabb körülhatárolásában.

77. Ha valaki egy megfelelő látási tapasztalattal nem rendelkező embernek leír egy bizonyos színárnyalatot, a hiányzó érzéki élményt szavakkal önmagukban valószínűleg nem lehet pótolni.

78. Ugyanakkor egy útleírás elvezethet egy másik embert egy bizonyos épülethez, noha a mondat sem út, sem épület.

79. A közösen begyakorolt szavak, az ellenőrizhető utalások és a visszakérdezés lehetősége lehetővé teszik a dologra való hivatkozást anélkül, hogy azt fizikailag a beszédbe átalakítanánk.

80. Ezt a kapcsolódást referenciának nevezzük, és ez jelöli a nyelvi kifejezés és az általa jelölt dolog közötti viszonyt.

81. Az összehasonlítás rávilágít arra, milyen további indoklásra lenne szükség, ha a nyelv és a valóság közötti egyenlőtlenségből minden közlés lehetetlenségét akarnánk levezetni.

82. Egy radikálisan szkeptikus értelmezés ebben a megbízható ismeretszerzés lehetőségének támadását látja, míg egy másik elsősorban az eleátikus igényekkel szembeni játékos ellenérvelést ismer fel benne.

83. Hasonlóképpen a szöveg retorikai demonstrációnak is értelmezhető, amely bemutatja, milyen messzire vihet egy művészien felépített érvelés még egy rendkívül valószínűtlen állítást is.

84. Ezek a lehetőségek nem cserélhetők fel tetszés szerint, de a későbbi és eltérő hagyomány nem teszi lehetővé Gorgias teljes szándékának biztos megítélését.

85. Ha korlátozás nélkül nihilistának neveznénk őt, az a különösen erős állítást, miszerint egyáltalán semmi sem létezik, elhamarkodottan a megállapított világnézetének tekintenénk.

86. A szkepticizmust, azaz a tudásigények vizsgálatát vagy cáfolatát is meg kell különböztetni a valóság egészének ilyen tagadásától.

87. Kérdéseinek megértése szempontjából döntő fontosságú, hogy a létezés, a megismerhetőség és a közölhetőség három különböző teljesítményt érint, amelyek nem garantálják egymást automatikusan.

88. Ebből kiindulva a Helena-beszéd további élességet nyer, anélkül, hogy a két művet egyetlen tanrendszerré kellene összeolvasztani.

89. Ahol egy tárgyat a nyelv közvetít, egy beszéd átrendezheti a hallgató figyelmét, érzéseit és meggyőződéseit.

90. Platón a Gorgias című párbeszédében ábrázolja ezt a feszültséget, amelyben Szókratész megkülönbözteti a tudáson alapuló meggyőződést a tudás nélküli meggyőződéstől.

91. Gorgias karakter ott elismeri, hogy a retorika a bíróságon és a nyilvános gyűléseken meggyőződést kelt az igazságosságról és az igazságtalanságról anélkül, hogy a megfelelő tudást közvetítené.

92. Ez Platón filozófiailag kiélezett ábrázolása, nem pedig egy történelmi szónokkal folytatott, hitelesen rögzített beszélgetés jegyzőkönyve.

93. Ugyanakkor világossá teszi azt a kérdést, hogy milyen értéke van sok ember egyetértésének, ha ők maguk nem tudják tárgyilagosan ellenőrizni az egyetértésük okait.

94. Gorgias maga is játéknak nevezi a végén Helena dicséretét, amivel védelme egyúttal egy képesség bemutatásaként is felismerhetővé válik.

95. Ez a megnevezés nem veszi el teljesen a kifejlesztett gondolat komolyságát, de megnehezíti egy végig kötelező érvényű tanítás értelmezését az emberi felelősségtelenségről.

96. A beszéd ráadásul azt állítja, hogy egy hamis vádat helyesbít, és ezzel maga is különbséget tesz egy igazságos és egy igazságtalan ítélet között.

97. Helena felmentése tehát kétféle módon érheti el a hallgatót: olyan érvek révén, amelyek javítják korábbi ítéletét, és olyan hatás révén, amelynek erejét esetleg összetéveszti az igazsággal.

98. A két út elkülönítése nem sikerül pusztán azért, mert egy szöveg kellemesen hangzik, vagy mert szerzője az igazságot magának tulajdonítja.

99. Helena esete inkább azt mutatja, hogy a meggyőző felmentésnek is meg kell felelnie annak a vizsgálatnak, hogy pontosabban meghatározza-e a felelősséget, vagy csak ügyesen áthárítja azt.

100. Aki egyetért vele, végül ugyanazzal a feladattal szembesül, amelyet Gorgias beszédének elején felvetett: meg kell vizsgálnia egy megszokott ítéletet érvek alapján, még akkor is, ha az új ítélet ugyanolyan meggyőzőnek tűnik.

1. In seinem Lob der Helena nimmt Gorgias eine Frau in Schutz, deren Name in der griechischen Überlieferung mit dem Trojanischen Krieg und seinen Verwüstungen verbunden war.

2. Helena, die Frau des spartanischen Königs Menelaos, war mit Paris nach Troja gelangt, und an ihrem Fortgang entzündete sich der Streit um ihre Schuld.

3. Gorgias behandelt diese Gestalt des Mythos wie eine Angeklagte, deren Verurteilung so selbstverständlich geworden ist, dass kaum noch jemand nach den Gründen fragt.

4. Seine Rede ist keine erhaltene Gerichtsakte, sondern ein kunstvoller Versuch, ein vertrautes Urteil durch eine andere Darstellung zu erschüttern.

5. Entscheidend wird dabei die Frage, ob eine Handlung ihrem Urheber zugerechnet werden darf, wenn eine übermächtige Kraft ihn zu ihr gebracht hat.

6. Neben göttlicher Notwendigkeit, körperlicher Gewalt und Liebe erwägt Gorgias ausgerechnet die Rede als eine solche Kraft.

7. Während er Helena durch Worte entlastet, führt er zugleich vor, wie Worte ein scheinbar feststehendes Bild verändern können.

8. Der Mann, der diesen Versuch unternahm, stammte aus Leontinoi, einer griechischen Stadt auf Sizilien, und wirkte im fünften und noch im frühen vierten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung.

9. Als Gesandter seiner Heimatstadt kam Gorgias nach Athen, wo politische Entscheidungen öffentlich begründet und durch Reden beeinflusst wurden.

10. Auch als Lehrer der Redekunst war er in der griechischen Welt tätig, sodass sprachliche Wirkung für ihn einen beruflichen und gesellschaftlichen Zusammenhang besaß.

11. Unter Rhetorik lässt sich hier die Kunst verstehen, eine Sache so darzulegen, dass andere ihr zustimmen oder zu einem bestimmten Handeln bereit werden.

12. Eine solche Kunst konnte berechtigte Anliegen verständlich machen, aber ebenso ein Urteil zugunsten einer schlecht begründeten Sache verschieben.

13. Gorgias untersucht diese Möglichkeit dort, wo die Zuhörer bereits zu wissen glauben, wem die Schuld gehört.

14. Für Helenas Weg nach Troja stellt seine Rede vier mögliche Ursachen auf, die jeweils eine Entlastung ermöglichen sollen.

15. Wenn göttlicher Wille oder schicksalhafte Notwendigkeit entschieden habe, könne menschliche Überlegung die überlegene Macht nicht aufhalten.

16. Wenn Helena gewaltsam verschleppt worden sei, müsse die Schuld dem Täter zugerechnet werden, während sie als Opfer Mitleid verdiene.

17. Auch die Liebe erscheint als etwas, dessen Herrschaft die gewöhnliche Selbstbestimmung überwältigen kann, sei es als göttliche Macht oder als Erkrankung der Seele.

18. Diese Möglichkeiten sollen den tatsächlichen Ablauf des mythischen Geschehens nicht durch historische Beweise rekonstruieren.

19. Besonders erklärungsbedürftig bleibt der Fall, dass Helena durch Worte überzeugt und getäuscht worden sein könnte.

20. Hier überträgt er die entlastende Wirkung äußerer Gewalt auf einen Vorgang, bei dem ein Mensch anscheinend selbst zustimmt.

21. Um diesen Schritt plausibel zu machen, beschreibt Gorgias die Rede als eine Macht, deren körperliche Erscheinung klein und unscheinbar ist, deren Wirkungen jedoch tief reichen.

22. Ein Laut kann verhallen, während die Furcht, die er ausgelöst hat, das weitere Handeln bestimmt.

23. Im Lob der Helena erinnert Gorgias an die Dichtung, deren Zuhörer von Mitleid, Schrecken oder sehnsüchtigem Schmerz ergriffen werden, obwohl das erzählte Schicksal andere betrifft.

24. Die Seele, womit hier das empfindende und urteilende Innere des Menschen gemeint ist, nimmt fremde Ereignisse als eigenes Erleben auf.

25. Worte können die Weise verändern, in der ein Gegenstand gefühlt, erwartet und beurteilt wird.

26. Der griechische Ausdruck Logos bezeichnet in diesem Zusammenhang vor allem die Rede oder sprachliche Darlegung, nicht von vornherein eine vernünftige Ordnung des gesamten Kosmos.

27. Wer diese verschiedenen Bedeutungen zusammenzieht, verfehlt gerade die besondere Macht, die Gorgias am Sprechen untersucht.

28. Seinen Vergleich zwischen Sprache und Arzneimitteln entwickelt er aus den unterschiedlichen Wirkungen beider auf ihren jeweiligen Gegenstand.

29. Wie Mittel auf den Körper verschieden einwirken und heilen oder schädigen können, so können Reden beruhigen, erschrecken, ermutigen oder täuschen.

30. Darin liegt keine Vorwegnahme einer modernen medizinischen Theorie, sondern eine Veranschaulichung der Veränderbarkeit menschlicher Zustände.

31. Die Wirksamkeit einer Rede entscheidet nach diesem Vergleich noch nicht darüber, ob sie dem Zuhörer zuträglich ist.

32. Dieselbe Fähigkeit, die einen Menschen aus unbegründeter Angst befreit, kann ihn auch in eine unbegründete Sicherheit versetzen.

33. Seine Verteidigung Helenas benötigt allerdings eine zusätzliche Behauptung, weil eine Veränderung der Gefühle noch keine unwiderstehliche Nötigung beweist.

34. Überzeugung kann entstehen, weil jemand einen guten Grund versteht, weil er dem Ansehen eines Redners vertraut oder weil eine Täuschung seine Wahrnehmung der Lage bestimmt.

35. Diese Vorgänge haben unterschiedliche Beziehungen zur Selbstbestimmung des Überzeugten.

36. Als ausdrücklich heutige Veranschaulichung kann man sich eine Person vorstellen, die aufgrund einer falschen Auskunft handelt und erst später erfährt, dass wesentliche Tatsachen verschwiegen wurden.

37. Ihre Zustimmung war wirklich vorhanden, doch die Bedingungen, unter denen sie zustimmte, sind für die Beurteilung ihrer Verantwortung erheblich.

38. Daraus folgt nicht, dass jede erfolgreiche Überredung die Verantwortung vollständig auf den Redner überträgt.

39. Gorgias treibt den Vergleich mit Gewalt in seiner Entlastungsrede weiter, als es die bloße Beobachtung starker Gefühle rechtfertigt.

40. Die Zuspitzung gehört zu einem Text, der Zustimmung für eine bestimmte Sache gewinnen und zugleich seine eigene sprachliche Leistung zeigen will.

41. Gorgias verweist in der Helena-Rede auf die Grenzen menschlichen Wissens, da niemand alles Vergangene zuverlässig erinnert, alles Gegenwärtige durchschaut und alles Künftige voraussieht.

42. Menschen müssen deshalb vielfach mit Meinungen handeln, die sie für zutreffend halten, ohne über eine vollständige Kenntnis der Sache zu verfügen.

43. Meinung bezeichnet hier eine Überzeugung, deren Gewissheit und Begründung hinter einem verlässlichen Wissen zurückbleiben können.

44. In diesem Zwischenraum erhält eine Rede Gewicht, weil sie fehlende Anschauung ersetzt und den unbekannten Zusammenhang deutet.

45. Eine geschickt aufgebaute Erklärung kann dadurch überzeugend erscheinen, obwohl ihre Voraussetzungen unzureichend geprüft sind.

46. Das bedeutet jedoch nicht, dass jede Meinung falsch oder jede Überzeugung eine Täuschung wäre.

47. Es zeigt zunächst, weshalb sprachliche Wirkung und tatsächliche Erkenntnis auseinanderfallen können.

48. Diese Differenz wird schärfer, wenn man sich der Schrift zuwendet, die als Über das Nichtseiende oder Über die Natur überliefert ist.

49. Anders als das Lob der Helena liegt sie nicht als vollständiger Text des Gorgias vor, sondern vor allem in zwei späteren Darstellungen.

50. Eine stammt von Sextus Empiricus, die andere findet sich in der Schrift Über Melissos, Xenophanes und Gorgias, die im aristotelischen Schriftenbestand überliefert wurde.

51. Die Darstellungen unterscheiden sich, sodass eine Wiedergabe ihrer Argumente nicht ohne Weiteres als Gorgias' eigener Wortlaut gelten darf.

52. In der Fassung des Sextus wird der Gedankengang durch drei aufeinanderfolgende Behauptungen gegliedert: Nichts existiere, selbst wenn etwas existiere, könne es nicht erkannt werden, und selbst wenn es erkannt werde, könne es keinem anderen mitgeteilt werden.

53. Jede Stufe gewährt also probeweise, was die vorausgehende bestreitet, um an einer weiteren Stelle eine Grenze aufzurichten.

54. Der Gedankengang zerlegt den vermeintlich selbstverständlichen Weg vom Vorhandensein einer Sache über ihre Erkenntnis bis zur Verständigung über sie.

55. Die erste Stufe greift Begriffe auf, mit denen insbesondere die eleatische Philosophie das Seiende, also das überhaupt Wirkliche, untersucht hatte.

56. Parmenides und andere Denker dieser Richtung hatten die Bedingungen geprüft, unter denen von Sein, Entstehung und Nichtsein widerspruchsfrei gesprochen werden könne.

57. So wird in der Darstellung des Sextus erwogen, ob das Seiende ewig oder entstanden sein müsste, bevor beide Möglichkeiten ausgeschlossen werden sollen.

58. Das Ewige erscheint ohne Anfang und deshalb unbegrenzt, während ein Unbegrenztes nach dem weiteren Argument keinen Ort haben könne, der es umfasst.

59. Ein entstandenes Seiendes wiederum müsste aus Seiendem oder Nichtseiendem hervorgehen, wobei der eine Weg als überflüssige Entstehung und der andere als unmögliche Hervorbringung behandelt wird.

60. Diese Schlüsse verlangen genaue Prüfung, denn zeitliche Anfangslosigkeit bedeutet nicht ohne weitere Voraussetzung räumliche Unbegrenztheit.

61. Ihre argumentative Form macht sichtbar, wie eine scheinbar zwingende Untersuchung von den Bedeutungen und Übergängen abhängt, die sie ihren Begriffen zugrunde legt.

62. Die zweite Stufe setzt vorläufig voraus, dass etwas existiert, und fragt nun, ob das Denken einen sicheren Zugang dazu eröffnet.

63. In der Überlieferung wird darauf hingewiesen, dass Menschen auch einen fliegenden Menschen oder auf dem Meer fahrende Wagen denken können.

64. Der vorgestellte Vorgang wird durch seine Vorstellung allein noch nicht zu einem wirklichen Ereignis.

65. Damit ist eine unmittelbare Gleichsetzung von Gedachtem und Wirklichem erschüttert, weil ein Gedanke keine verlässliche Existenzbescheinigung für seinen Inhalt liefert.

66. Dass einige Vorstellungen keinen wirklichen Gegenstand haben, beweist nicht, dass keine Vorstellung einen wirklichen Gegenstand zutreffend erfassen kann.

67. Diese Gegenprüfung lässt sich heute an den rekonstruierten Argumenten vornehmen, ohne sie als überlieferte Antwort eines antiken Gesprächspartners auszugeben.

68. Der haltbare Prüfgedanke betrifft zunächst die fehlende Garantie, dass etwas existiert, nur weil es gedacht wird.

69. Auch die dritte Stufe gewährt ihrem Gegner eine Möglichkeit, indem sie annimmt, jemand habe einen wirklichen Gegenstand erkannt.

70. Nun entsteht die Schwierigkeit, wie diese Erkenntnis in einem anderen Menschen hervorgebracht werden soll.

71. Wer von einer Farbe spricht, gibt dem Zuhörer hörbare Worte, während die Farbe selbst mit den Augen wahrgenommen wird.

72. Der Gegenstand verwandelt sich nicht in den Satz, der ihn beschreibt, und das Hören dieses Satzes ist nicht dasselbe Erlebnis wie das Sehen der Farbe.

73. Daraus gewinnt die überlieferte Argumentation den weitreichenden Schluss, dass das Erkannte nicht mitgeteilt werden könne.

74. Zwischen dem richtigen Hinweis auf die Verschiedenheit von Wort und Sache und diesem allgemeinen Urteil liegt allerdings erneut eine begründungsbedürftige Strecke.

75. Denn Verständigung verlangt nicht unbedingt, dass das sprachliche Zeichen und sein Gegenstand dieselbe Beschaffenheit besitzen.

76. Eine heutige Veranschaulichung kann helfen, die Reichweite der Schwierigkeit genauer abzustecken.

77. Wenn jemand einem Menschen ohne entsprechende Seherfahrung einen bestimmten Farbton beschreibt, lässt sich das fehlende sinnliche Erlebnis durch Worte allein möglicherweise nicht ersetzen.

78. Gleichwohl kann eine Wegbeschreibung einen anderen Menschen zu einem bestimmten Gebäude führen, obwohl der Satz weder ein Weg noch ein Gebäude ist.

79. Gemeinsam eingeübte Wörter, überprüfbare Hinweise und die Möglichkeit der Rückfrage erlauben einen Bezug auf die Sache, ohne sie körperlich in die Rede zu verwandeln.

80. Dieser Bezug heißt Referenz und bezeichnet die Beziehung eines sprachlichen Ausdrucks zu dem, worauf er verweist.

81. Der Vergleich zeigt, welche zusätzliche Begründung erforderlich wäre, wollte man aus der fehlenden Gleichheit von Sprache und Wirklichkeit die Unmöglichkeit jeder Mitteilung ableiten.

82. Eine radikal skeptische Lesart sieht darin einen Angriff auf die Möglichkeit verlässlicher Erkenntnis, während eine andere vor allem eine spielerische Gegenargumentation zu den eleatischen Ansprüchen erkennt.

83. Ebenso kann die Schrift als rhetorische Demonstration verstanden werden, die vorführt, wie weit eine kunstvoll geführte Begründung selbst eine höchst unplausible Behauptung tragen kann.

84. Diese Möglichkeiten sind nicht beliebig austauschbar, doch die spätere und unterschiedliche Überlieferung erlaubt keine sichere Entscheidung über Gorgias' Gesamtabsicht.

85. Ihn ohne Einschränkung einen Nihilisten zu nennen, würde die besonders starke Behauptung, dass überhaupt nichts existiere, vorschnell als seine feststehende Weltanschauung behandeln.

86. Auch Skepsis, also die Prüfung oder Bestreitung von Wissensansprüchen, ist von einer solchen Leugnung der gesamten Wirklichkeit zu unterscheiden.

87. Für das Verständnis seiner Fragen bleibt entscheidend, dass Sein, Erkennbarkeit und Mitteilbarkeit drei verschiedene Leistungen betreffen, die einander nicht automatisch garantieren.

88. Von hier aus erhält die Helena-Rede eine zusätzliche Schärfe, ohne dass beide Werke zu einem einzigen Lehrgebäude verschmolzen werden müssen.

89. Wo ein Gegenstand durch Sprache vermittelt wird, kann eine Rede die Aufmerksamkeit, die Gefühle und die Überzeugungen des Zuhörers neu ordnen.

90. Platon gestaltet diese Spannung in seinem Dialog Gorgias, in dem Sokrates zwischen einer Überzeugung mit Wissen und einer Überzeugung ohne Wissen unterscheidet.

91. Die Gestalt des Gorgias gesteht dort zu, dass die Rhetorik vor Gericht und in öffentlichen Versammlungen über Gerechtes und Ungerechtes Überzeugung erzeugt, ohne entsprechendes Wissen zu vermitteln.

92. Das ist eine philosophisch zugespitzte Darstellung Platons, kein Protokoll eines gesicherten Gesprächs mit dem historischen Redner.

93. Sie macht jedoch die Frage deutlich, welchen Wert die Zustimmung vieler Menschen besitzt, wenn diese die Gründe ihrer Zustimmung nicht sachlich überprüfen können.

94. Gorgias selbst nennt das Lob der Helena am Schluss auch ein Spiel, wodurch seine Verteidigung zugleich als Vorführung einer Fähigkeit kenntlich wird.

95. Diese Bezeichnung nimmt den entwickelten Gedanken ihre Ernsthaftigkeit nicht vollständig, erschwert aber die Lesart einer durchweg verbindlichen Lehre von menschlicher Unverantwortlichkeit.

96. Die Rede beansprucht überdies, eine falsche Beschuldigung zu berichtigen, und setzt damit selbst einen Unterschied zwischen einem gerechten und einem ungerechten Urteil voraus.

97. Helenas Freispruch kann den Zuhörer also auf zwei Wegen erreichen: durch Gründe, die seine frühere Beurteilung verbessern, und durch eine Wirkung, deren Stärke er möglicherweise mit Wahrheit verwechselt.

98. Die Trennung beider Wege gelingt nicht schon deshalb, weil ein Text angenehm klingt oder weil sein Verfasser die Wahrheit für sich beansprucht.

99. An Helenas Fall wird vielmehr erkennbar, dass eine überzeugende Entlastung ihrerseits der Prüfung bedarf, ob sie Verantwortung genauer bestimmt oder nur geschickt verschiebt.

100. Wer ihr zustimmt, steht schließlich vor derselben Aufgabe, die Gorgias am Anfang seiner Rede eröffnet hat: ein vertrautes Urteil durch Gründe zu prüfen, auch wenn das neue Urteil ebenso überzeugend erscheint.