2.8.2 Protagoras: az emberi ítélet és az igazság kérdése – Protagoras: Menschliches Urteil und die Frage nach Wahrheit

1. Platón Theaitetos című párbeszédében egy mindennapi különbség válik egy filozófiai tanítás próbakövévé: ugyanaz a szél az egyik ember számára hidegnek tűnik, míg a másik nem érezte hidegnek.

2. Aki fázik, aligha tud megszabadulni a hidegtől attól, hogy beszélgetőtársa biztosítja róla, hogy a levegő kellemes.

3. Ugyanígy a másiknak sem kell éreznie azt a hideget, amely nála egyáltalán nem jelentkezik.

4. Mindketten tapasztalnak valamit, és eleinte nincs ok arra, hogy bármelyikük saját élményét tagadjuk.

5. Az eset csak akkor válik bonyolulttá, amint ezekből a tapasztalatokból kijelentések születnek arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik a szél.

6. Hiszen egy ember érzése, a levegő testére gyakorolt hatása, valamint egy olyan tulajdonság, amelyet a szélnek ettől az embertől függetlenül kell birtokolnia, egy kijelentés különböző tárgyai.

7. Platón azért hozza fel ezt az esetet, hogy megvizsgálja Protagoras híres gondolatát, miszerint az ember minden dolog mércéje.

8. Ezen a jelentéktelen szélpéldán nyomon követhető, hogy egy ilyen, az emberi tapasztalatra való hivatkozás milyen messzire vezet, és hol van szükség további indokokra.

9. Protagoras az abderai városból származott, a trák tengerparton, és az i. e. 5. században vándorló tanítóként tevékenykedett, aki Athénban is dolgozott.

10. A szofisták közé tartozott, azok közé a hivatásos oktatók közé, akik az embereket a beszéd, az ítélkezés és a cselekvés igényes feladataira készítették fel.

11. Aki ügyeit mások előtt akarta képviselni, annak szüksége volt arra a képességre, hogy felmérje a helyzetet, és érthetően kifejtse saját érveit.

12. Platón róla elnevezett párbeszédében Protagoras azt állítja, hogy jó tanácsadást tanít magán- és közügyekben egyaránt.

13. Az emberi ítélőképesség iránti érdeklődése ezért egy gyakorlati feladathoz kapcsolódik, amelyben különböző nézőpontok ütköznek egymással, és a döntéseknek következményei vannak.

14. Írásai azonban már nem állnak rendelkezésünkre teljes műként, csupán néhány fennmaradt töredéket és számos későbbi leírást ismerünk.

15. Különösen nagy hatással bírnak Platón párbeszédei, amelyek szereplői filozófiai álláspontokat fejtegetnek ki anélkül, hogy beszédeiket történelmi beszélgetési jegyzőkönyveknek tekintenénk.

16. Az úgynevezett „mérték-mondás” Protagorasz azon kevés, szó szerinti formában fennmaradt kijelentései közé tartozik, és egy olyan műhöz kapcsolódik, amely az „Igazság” cím alatt volt ismert.

17. Egy elterjedt német fordításban a mondat így kezdődik: „Az ember minden dolog mértéke”.

18. A mondat további része ezt a mértéket annak a létezésére vonatkoztatja, ami van, és annak a nemlétére, ami nincs.

19. Már maga a fordítás is nyitott kérdést hagy maga után, mert a „van” jelentésű görög szó egy dolog létezésére és tulajdonságaira egyaránt vonatkozhat.

20. A „Windfall” esetében elsősorban arról van szó, hogy hideg-e a levegő, nem pedig arról, hogy egyáltalán létezik-e.

21. A „mérték” itt tehát nem mérőeszközt vagy számot jelöl, hanem azt a szempontot, amelytől függ, hogyan ítélünk meg valamit.

22. Hogy ez az ítélet milyen messzire terjed, azt a fennmaradt mondatból önmagában nem lehet kétségtelenül megállapítani.

23. Egy elterjedt, már az ókorban is képviselt értelmezés az embert az egyes, érzékelő és ítélkező egyénként értelmezi.

24. A szél tehát a fázó számára hideg, a másik számára pedig nem, mert mindenki a saját élménye keretein belül ítéli meg a tárgyat.

25. Egy másik értelmezés a mondatot az ember világhoz való hozzáállására általában vonatkoztatja, amelynek határai még a legnagyobb erőfeszítéssel sem tűnnek el egyszerűen.

26. E szerint a döntő megállapítás az lenne, hogy az embereknek az emberi megismerési lehetőségek keretein belül kell kialakítaniuk ítéleteiket.

27. Ez a két értelmezés jelentősen eltér egymástól, hiszen egy közös emberi határ nem zárja ki, hogy e határon belül egy ítélet jobban megalapozott legyen, mint egy másik.

28. Az egyéni értelmezés erős támaszt talál az ókori forrásokban, míg az általános emberi értelmezés egy másik lehetőséget nyit meg a rövid mondat megértésére.

29. Téves lenne ebből Protagoras két biztosan igazolt fejlődési szakaszát kiolvasni.

30. A gondos vizsgálathoz először a megfelelő értelmezés következményeit kell láthatóvá tenni.

31. A szél esetében az egyéni értelmezés különösen hihetőnek tűnik, amennyiben a kijelentés kifejezetten azt mondja, hogy ez az ember éppen hideget érez.

32. Egy másik személy ellentétes érzése éppúgy nem cáfolja ezt az élménybeszámolót, mint ahogyan annak jó közérzete sem szünteti meg a hidegrázást.

33. Ezzel feltételezzük, hogy mindketten őszintén és pontosan írják le élményüket; a megtévesztés és a félreérthető szavak ugyanis más problémákat vetnének fel.

34. A látszólagos ellentmondás elveszíti élességét, ha egyértelmű marad, hogy az adott kijelentés melyik személyre vonatkozik.

35. A „hideg ennek a személynek” és a „nem hideg annak a személynek” kijelentésekből még nem keletkezik ellentmondás ugyanazon viszony tekintetében.

36. Még egy modern hőmérsékletmérés sem egyesítené a két érzetet egyetlen érzetté, bár további információt nyújthatna a levegőről.

37. Ezt a hozzáférés függőségét perspektivitásnak nevezhetjük, mert egy tárgy bizonyos feltételek mellett jelenik meg egy ember számára.

38. Ez azonban még nem bizonyítja, hogy bármely, e tárgyra vonatkozó állításnak igaznak kell lennie.

39. Az erősebb tézis ott kezdődik, ahol magát a megjelenést is igazságnak tekintik annak számára, akinek valami megjelenik.

40. Az ilyen felfogást relativizmusnak nevezzük, mert egy állítás érvényességét egy referenciaértékhez köti, jelen esetben az ítélkező alanyhoz.

41. A kifejezés elsősorban ezt a függőséget jelöli, és nem jelenti automatikusan a tetszésszerűséget vagy azt, hogy saját akaratunk szerint cselekedhetünk.

42. Platón rekonstrukciójában több forog kockán, mint az érzékelések vitathatatlan különbözősége, hiszen az adott megjelenésnek kell meghatároznia, hogy a dolog milyen az érzékelő számára.

43. Egy megjelenés akkor nem csupán egy esetlegesen félrevezető hozzáférés lenne egy attól elkülönülő igazsághoz.

44. Az adott ember számára maga is igazságnak minősülne.

45. Amint ez az értelmezés kiterjed az általános véleményekre és értékelésekre is, hatóköre messze túlmutat a váratlan szerencsén.

46. Hogy ez az átmenet igazolható-e, azt tehát nem lehet azzal elintézni, hogy az emberek egyszerűen csak különbözőképpen érzékelnek.

47. Egy kifejezetten hipotetikus kezelési eset világosabbá teszi a különbséget a pillanatnyi benyomás és a tágabb értelemben vett ítélet között.

48. Tegyük fel, hogy egy beteg kellemesnek éli meg egy kezelést, és ezért azt várja, hogy az másnap meggyógyítja majd.

49. A kellemes érzés a jelenlegi állapotát írja le, míg az elvárás egy még bekövetkezendő folyamatra vonatkozó állítást tartalmaz.

50. Egy orvos ugyanazt a kezelést alkalmatlannak tarthatja anélkül, hogy vitatná, hogy a beteg jelenleg jól érzi magát.

51. Mindketten különböző dolgokról alkotnának ítéletet, amíg az egyik a saját élményét, a másik pedig a várható hatást írja le.

52. Ha viszont ellentétes következményeket állítanak ugyanazon betegség lefolyásával kapcsolatban, a vitát nem lehet pusztán két jelenbeli perspektíva összehasonlításával rendezni.

53. A prognózishoz, azaz a jövőbeli lefolyásról alkotott megalapozott ítélethez olyan tapasztalatok és összefüggések válnak fontossá, amelyek még nem szerepelnek a kellemes benyomásban.

54. Platón a Theaitetosban ilyen jövőbeli ítéleteket is vizsgál, hogy megmutassa, miért jelenthet különbséget a szakértelem, még akkor is, ha elismerjük az érintettek jelenbeli érzéseit.

55. Ez a nehézség közvetlenül érinti a Protagorasban megfogalmazott oktatási igényt, hiszen egy tanárnak képesnek kell lennie arra, hogy elmagyarázza, miben áll tanítványai fejlődése.

56. Ha minden vélemény minden tekintetben egyenértékű lenne, aligha lenne érthető, miért kellene valakinek fizetnie a tanításért.

57. Platón azonban nem elégszik meg ezzel a gyors ellenvetéssel, hanem Sókratészét arra készteti, hogy védelmet dolgozzon ki a már elhunyt Protagoras számára.

58. Ez a beszéd filozófiai jellegű válasz, és nem a történelmi tanár újonnan felfedezett töredéke.

59. Megkülönbözteti a jelenség igazságát attól a minőségtől, amelyben valami megjelenik az ember számára.

60. Egy beteg keserűnek találhat egy ételt, amely egy egészséges embernek kellemes ízű, anélkül, hogy a beteg érzékelését emiatt hamis ízzel kellene felváltani.

61. Az orvos feladata az lenne, hogy megváltoztassa az állapotát, hogy kedvezőbb élmény váljon lehetővé.

62. Ennek megfelelően a tanár szavakkal megváltoztathatná egy ember nézeteit és képességeit, ahelyett, hogy csupán közölné vele, hogy eddigi világa hamis volt.

63. Ezzel a megkülönböztetéssel az oktatás érthető helyet kap a rekonstruált álláspont keretein belül.

64. A tanár segít az embernek abban, hogy másképp ítéljen és sikeresebben cselekedjen, noha korábbi élményei továbbra is az akkori élményei maradnak.

65. A javulás itt a kedvezőbb állapotokhoz és nézetekhez való átmenetet jelenti, nem pedig egyszerűen egy hamis mondat cseréjét egy igazra.

66. Ez a figyelmet azokra a feltételekre irányítja, amelyek mellett a meggyőződések kialakulnak és befolyásolják az emberek életét.

67. Egy ilyen oktatás kiszélesítheti a tapasztalatokat, megváltoztathatja a berögzült értelmezéseket, és olyan képességeket fejleszthet, amelyek korábban hiányoztak.

68. De a „kedvezőbb” szó maga is magyarázatot igényel, amint többet jelent, mint a tanuló pillanatnyi egyetértését.

69. Egy kellemes benyomás káros következményekkel járhat, míg egy eleinte fáradságos tanulási folyamat olyan képességet nyithat meg, amelyre valakinek később szüksége lesz.

70. A „jobb” és a „rosszabb” közötti különbség ezért a változás hasznára és következményeire tereli a mércével kapcsolatos kérdést.

71. A közösségi életben ez a kérdés még igényesebbé válik, mert az egyik résztvevő számára jelentkező előny mások számára terhet jelenthet.

72. Példaként említhetünk egy olyan döntést, amely egy polgárnak pénzt takarít meg, miközben költségeit a többi közösségtag viseli.

73. Az ő elégedettsége megmagyarázná, miért üdvözli a döntést, de még nem adna elegendő indokot annak általános hasznára vonatkozóan.

74. Aki nyilvánosan vitázik, annak össze kell kapcsolnia a különböző érdekeket, a lehetséges következményeket és a megbízható együttélés feltételeit.

75. Platón „Protagorasz” című dialógusában a címadó szereplő a közösen elsajátított politikai képességek fontosságát védi, és az igazságosságot a közösségi élet előfeltételeként kezeli.

76. Így az oktatás egy olyan emberi rend kialakításának munkájaként jelenik meg, amelynek fennmaradása nem csupán egy-egy egyén beleegyezésétől függ.

77. E politikai feladat és a mérték-képlet között kapcsolódási lehetőségek léteznek, ám a fennmaradt tanúságok nem nyújtanak olyan hiánytalan rendszert, amelyből minden társadalmi szabály levezethető lenne.

78. Platón egy másik ellenvetést fogalmaz meg azzal, hogy az összes ítélet igazságáról szóló erős tézist magára a tézisre alkalmazza.

79. Ha minden ítélet igaz, akkor annak az ellenfelének az ítéletének is igaznak kell lennie, aki azt állítja, hogy Protagoras téved.

80. Ha ezt az ellenkező nézetet minden korlátozás nélkül igaznak ismerik el, akkor a kiinduló tézis elveszíti azt az igényét, hogy korlátozás nélkül érvényes legyen.

81. Ez az önalkalmazási ellenvetés tehát azt vizsgálja, hogy egy állítás kiállja-e a saját szabályából fakadó következményeket.

82. Hatása azonban attól függ, hogy a „igaz” szó milyen jelentéssel bír a támadott nézetben.

83. Aki az igazságot kifejezetten személyekre vonatkoztatja, azt válaszolhatná, hogy a tan az ellenfél számára hamis, míg annak képviselője számára igaz marad.

84. Az ellenfél általi elutasítás tehát nem lenne cáfolat egy közös, mindkét fél által elismert igazságmércé szerint.

85. Ez azonban további nehézséget vet fel: hogyan tudja a tanítás indokokkal meggyőzni ellenfelét, vagy hogyan tudja bizonyítani annak tévedését, ha mindegyik fél a saját érvényességi körén belül marad.

86. Különbség van egy olyan nézet között, amely elismeri a személyes élményt, és egy olyan elmélet között, amely lemond minden, közösen ellenőrizhető igazságra vonatkozó igényről.

87. Az előbbi meg tudja magyarázni, miért kell komolyan venni mások tapasztalatait, még akkor is, ha azok eltérnek a sajátjainktól.

88. Az utóbbinak emellett meg kell mutatnia, hogy a vita, a tanulás és a várakozások korrekciója hogyan maradhat lehetséges.

89. Protagorasról fennmaradt, az istenekről szóló kijelentése sajátos hangsúlyt fektet, amely nem feltétlenül egyezik meg az egyes vélemények igazságáról szóló általános tanítással.

90. Kijelenti, hogy nem tudja, léteznek-e az istenek vagy sem, és milyenek is valójában, miközben a téma homályosságát és az emberi élet rövidségét említi akadályként.

91. Ezt a hozzáállást agnoszticizmusnak nevezik, vagyis egy bizonyos kérdésben a tudás hiányának kifejezett megállapításának.

92. Ezt meg kell különböztetni az ateizmustól, azaz az isteni létezés tagadásától, és emlékeztet arra, hogy az emberi ítélet meg is nevezheti a megismerés határait.

93. A váratlan esemény így más formát öltött, mint az elején, bár egyikük érzékelését sem vették el.

94. Beszámolóik egyidejűleg elfogadhatók, ha egyértelmű marad, hogy kinek a tapasztalatát írják le éppen.

95. Amint azonban a jövőbeli következményekről vagy közös döntésekről beszélnek, olyan okok lépnek fel, amelyek súlya nem merül ki a pillanatnyi benyomásban.

96. Protagoras oktatási feladata különösen világossá teszi ezt a kiterjesztést, mert a megváltozott nézeteket javulásként kell érthetővé tennie.

97. Híres formulája az ítélkezés felelősségét az emberi világra hárítja, miközben annak különböző értelmezései nyitva hagyják, hogy ez a felelősség milyen messzire terjed.

98. Pontosan ott, ahol az emberek saját ítéletüket veszik mércének, meg kell magyaráznia, hogy ez a mérce hogyan válik tanulóképessé.

1. In Platons Dialog Theaitetos wird ein alltäglicher Unterschied zum Prüfstein einer philosophischen Lehre: Derselbe Wind erscheint einem Menschen kalt, während ein anderer ihn nicht als kalt empfindet.

2. Wer friert, kann sein Frösteln kaum dadurch verlieren, dass sein Gegenüber versichert, die Luft sei angenehm.

3. Ebenso wenig muss der andere eine Kälte empfinden, die sich bei ihm gar nicht einstellt.

4. Beide erleben etwas, und zunächst besteht kein Grund, einem von ihnen sein eigenes Erleben abzusprechen.

5. Schwierig wird der Fall erst, sobald aus diesen Erfahrungen Aussagen darüber entstehen, wie der Wind beschaffen ist.

6. Denn die Empfindung eines Menschen, die Wirkung der Luft auf seinen Körper und eine Eigenschaft, die der Wind unabhängig von diesem Menschen besitzen soll, sind verschiedene Gegenstände einer Aussage.

7. Platon führt den Fall ein, um den berühmten Gedanken des Protagoras zu untersuchen, dass der Mensch das Maß aller Dinge sei.

8. An diesem unscheinbaren Wind lässt sich verfolgen, wie weit eine solche Berufung auf menschliche Erfahrung trägt und an welcher Stelle sie zusätzliche Gründe benötigt.

9. Protagoras stammte aus Abdera an der thrakischen Küste und wirkte im fünften Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung als reisender Lehrer, der auch in Athen tätig war.

10. Er gehörte zu den Sophisten, jenen professionellen Bildungsanbietern, die Menschen auf anspruchsvolle Aufgaben des Sprechens, Urteilens und Handelns vorbereiteten.

11. Wer seine Angelegenheiten vor anderen vertreten wollte, brauchte die Fähigkeit, eine Lage zu erfassen und die eigenen Gründe verständlich darzulegen.

12. In Platons nach ihm benanntem Dialog beansprucht Protagoras, gute Beratung in privaten und öffentlichen Angelegenheiten zu lehren.

13. Sein Interesse am menschlichen Urteil steht deshalb im Zusammenhang mit einer praktischen Aufgabe, bei der unterschiedliche Sichtweisen aufeinandertreffen und Entscheidungen Folgen haben.

14. Allerdings besitzen wir seine Schriften nicht mehr als vollständige Werke, sondern kennen wenige überlieferte Fragmente und zahlreiche spätere Darstellungen.

15. Besonders einflussreich sind Platons Dialoge, deren Figuren philosophische Positionen entfalten, ohne dass ihre Reden als historische Gesprächsprotokolle gelten können.

16. Der sogenannte Maß-Satz gehört zu den wenigen als Wortlaut überlieferten Aussagen des Protagoras und wird mit einer Schrift verbunden, die unter dem Titel Wahrheit bekannt war.

17. In einer geläufigen deutschen Wiedergabe lautet sein Anfang: „Der Mensch ist das Maß aller Dinge“.

18. Der weitere Satz bezieht dieses Maß auf das Sein dessen, was ist, und auf das Nichtsein dessen, was nicht ist.

19. Schon die Übersetzung lässt jedoch eine Frage offen, weil das griechische Wort für „ist“ sowohl die Existenz als auch die Beschaffenheit einer Sache betreffen kann.

20. Im Windfall geht es vor allem darum, ob die Luft kalt ist, nicht darum, ob sie überhaupt existiert.

21. „Maß“ bezeichnet hier folglich kein Messgerät und keine Zahl, sondern die Instanz, von der abhängt, wie etwas beurteilt wird.

22. Wie weit dieses Urteil reichen soll, lässt sich aus dem erhaltenen Satz allein nicht zweifelsfrei bestimmen.

23. Eine verbreitete, bereits in der Antike vertretene Auslegung versteht unter dem Menschen das einzelne wahrnehmende und urteilende Individuum.

24. Der Wind ist dann für den Frierenden kalt und für den anderen nicht kalt, weil jeder den Gegenstand innerhalb seines eigenen Erlebens beurteilt.

25. Eine andere Lesart bezieht die Formel auf den menschlichen Zugang zur Welt überhaupt, dessen Grenzen auch durch die größte Anstrengung nicht einfach verschwinden.

26. Danach wäre die entscheidende Aussage, dass Menschen ihre Urteile innerhalb menschlicher Erkenntnismöglichkeiten bilden müssen.

27. Diese beiden Deutungen unterscheiden sich erheblich, denn eine gemeinsame menschliche Grenze schließt nicht aus, dass innerhalb dieser Grenze ein Urteil besser begründet ist als ein anderes.

28. Die individuelle Lesart besitzt starken Rückhalt in den antiken Zeugnissen, während die allgemein menschliche Lesart eine andere Möglichkeit erschließt, den knappen Satz zu verstehen.

29. Es wäre irreführend, daraus zwei sicher belegte Entwicklungsphasen des Protagoras zu machen.

30. Für eine sorgfältige Prüfung müssen zunächst die Konsequenzen der jeweiligen Auslegung sichtbar werden.

31. Beim Wind erscheint die individuelle Deutung besonders plausibel, sofern die Aussage ausdrücklich lautet, dass dieser Mensch jetzt Kälte empfindet.

32. Die gegenteilige Empfindung eines anderen widerlegt diesen Erlebnisbericht ebenso wenig, wie dessen Wohlbefinden das Frösteln zum Verschwinden bringt.

33. Dabei wird vorausgesetzt, dass beide ihr Erleben aufrichtig und zutreffend beschreiben; Täuschung und missverständliche Wörter würden andere Probleme eröffnen.

34. Der scheinbare Widerspruch verliert seine Schärfe, wenn deutlich bleibt, auf welchen Menschen sich die jeweilige Aussage bezieht.

35. Aus „kalt für diesen Menschen“ und „nicht kalt für jenen Menschen“ entsteht noch kein Widerspruch über dieselbe Beziehung.

36. Selbst eine moderne Temperaturmessung würde beide Empfindungen nicht in eine einzige verwandeln, obwohl sie eine zusätzliche Angabe über die Luft liefern könnte.

37. Man kann diese Abhängigkeit des Zugangs Perspektivität nennen, weil ein Gegenstand einem Menschen unter bestimmten Bedingungen erscheint.

38. Damit ist jedoch noch nicht gezeigt, dass jede beliebige Behauptung über diesen Gegenstand wahr sein muss.

39. Die stärkere These setzt dort an, wo das Erscheinen selbst als Wahrheit für denjenigen verstanden wird, dem etwas erscheint.

40. Relativismus heißt eine solche Auffassung, weil sie die Geltung einer Aussage an eine Bezugsgröße bindet, hier an das urteilende Subjekt.

41. Der Ausdruck bezeichnet zunächst diese Abhängigkeit und bedeutet nicht automatisch Beliebigkeit oder die Erlaubnis, nach eigenem Wunsch zu handeln.

42. In Platons Rekonstruktion steht mehr auf dem Spiel als die unbestreitbare Verschiedenheit von Empfindungen, denn das jeweilige Erscheinen soll bestimmen, wie die Sache für den Wahrnehmenden ist.

43. Eine Erscheinung wäre dann nicht bloß ein möglicherweise irreführender Zugang zu einer davon unterschiedenen Wahrheit.

44. Sie hätte für diesen Menschen selbst den Rang der Wahrheit.

45. Sobald diese Deutung auch allgemeine Meinungen und Bewertungen umfasst, wächst ihre Reichweite weit über den Windfall hinaus.

46. Ob sich dieser Übergang rechtfertigen lässt, kann daher nicht mit dem Hinweis erledigt werden, dass Menschen nun einmal verschieden empfinden.

47. Ein ausdrücklich hypothetischer Behandlungsfall macht den Unterschied zwischen gegenwärtigem Eindruck und weiterreichendem Urteil deutlicher.

48. Angenommen, ein Patient empfindet eine Behandlung als angenehm und erwartet deshalb, dass sie ihn am nächsten Tag heilen werde.

49. Die angenehme Empfindung beschreibt seinen gegenwärtigen Zustand, während die Erwartung eine Behauptung über einen erst noch eintretenden Verlauf enthält.

50. Eine Ärztin könnte dieselbe Behandlung für ungeeignet halten, ohne damit zu bestreiten, dass der Patient sich augenblicklich wohlfühlt.

51. Beide würden dann über verschiedene Dinge urteilen, solange der eine sein Erleben und die andere die zu erwartende Wirkung beschreibt.

52. Behaupten sie hingegen entgegengesetzte Folgen für denselben Krankheitsverlauf, lässt sich der Streit nicht allein durch die Zuordnung zweier gegenwärtiger Perspektiven auflösen.

53. Für die Prognose, also das begründete Urteil über einen künftigen Verlauf, werden Erfahrungen und Zusammenhänge wichtig, die im angenehmen Eindruck noch nicht enthalten sind.

54. Platon prüft im Theaitetos auch solche Zukunftsurteile, um zu zeigen, weshalb Sachkenntnis einen Unterschied machen kann, selbst wenn die gegenwärtigen Empfindungen der Beteiligten anerkannt werden.

55. Diese Schwierigkeit trifft den Bildungsanspruch des Protagoras unmittelbar, denn ein Lehrer muss erklären können, worin die Verbesserung seiner Schüler besteht.

56. Wären sämtliche Meinungen in jeder Hinsicht gleichwertig, ließe sich kaum verstehen, weshalb jemand für Unterricht bezahlen sollte.

57. Platon begnügt sich allerdings nicht mit diesem raschen Einwand, sondern lässt seinen Sokrates eine Verteidigung für den bereits verstorbenen Protagoras entwickeln.

58. Diese Rede ist eine philosophisch gestaltete Antwort und kein neu aufgefundenes Fragment des historischen Lehrers.

59. Sie unterscheidet die Wahrheit einer Erscheinung von der Qualität des Zustands, in dem einem Menschen etwas erscheint.

60. Ein Kranker mag eine Speise bitter finden, die einem Gesunden angenehm schmeckt, ohne dass die Empfindung des Kranken deshalb durch einen falschen Geschmack ersetzt werden müsste.

61. Die ärztliche Aufgabe bestünde darin, seinen Zustand zu verändern, sodass eine günstigere Erfahrung möglich wird.

62. Entsprechend könnte der Lehrer durch Worte die Auffassungen und Fähigkeiten eines Menschen verändern, statt ihm lediglich mitzuteilen, seine bisherige Welt sei unwahr gewesen.

63. Mit dieser Unterscheidung erhält Unterricht innerhalb der rekonstruierten Position einen nachvollziehbaren Platz.

64. Der Lehrer hilft einem Menschen, anders zu urteilen und erfolgreicher zu handeln, obwohl dessen früheres Erleben als sein damaliges Erleben bestehen bleibt.

65. Verbesserung bedeutet hier den Übergang zu günstigeren Zuständen und Auffassungen, nicht einfach den Austausch eines falschen Satzes gegen einen wahren.

66. Das lenkt die Aufmerksamkeit auf die Bedingungen, unter denen Überzeugungen entstehen und das Leben der Menschen beeinflussen.

67. Eine solche Bildung könnte Erfahrungen erweitern, eingefahrene Deutungen verändern und Fähigkeiten ausbilden, die vorher fehlten.

68. Aber das Wort „günstiger“ verlangt seinerseits eine Erklärung, sobald es mehr bedeuten soll als die momentane Zustimmung des Schülers.

69. Ein angenehmer Eindruck kann schädliche Folgen haben, und ein zunächst mühsamer Lernprozess kann eine Fähigkeit eröffnen, auf die jemand später angewiesen ist.

70. Der Unterschied zwischen besser und schlechter verlagert die Frage nach dem Maßstab deshalb auf den Nutzen und die Folgen einer Veränderung.

71. Im gemeinsamen Leben wird diese Frage noch anspruchsvoller, weil ein Vorteil für einen Beteiligten mit einer Belastung für andere verbunden sein kann.

72. Als eigene Veranschaulichung lässt sich eine Entscheidung vorstellen, die einem Bürger Geld erspart, während ihre Kosten von der übrigen Gemeinschaft getragen werden.

73. Seine Zufriedenheit würde dann erklären, weshalb er die Entscheidung begrüßt, aber noch keine ausreichende Begründung ihres allgemeinen Nutzens liefern.

74. Wer öffentlich berät, muss unterschiedliche Interessen, mögliche Folgen und die Voraussetzungen eines verlässlichen Zusammenlebens miteinander in Beziehung setzen.

75. In Platons Dialog Protagoras verteidigt die Titelfigur die Bedeutung gemeinsam erlernter politischer Fähigkeiten und behandelt Gerechtigkeit als Voraussetzung des Lebens in einer Gemeinschaft.

76. Damit erscheint Bildung als Arbeit an einer menschlichen Ordnung, deren Bestand nicht allein von der Zustimmung eines Einzelnen abhängt.

77. Zwischen dieser politischen Aufgabe und der Maß-Formel bestehen Verbindungsmöglichkeiten, doch die erhaltenen Zeugnisse liefern kein lückenloses System, aus dem jede gesellschaftliche Regel abgeleitet werden könnte.

78. Einen anderen Einwand entwickelt Platon, indem er die starke These über die Wahrheit aller Urteile auf diese These selbst anwendet.

79. Wenn jedes Urteil wahr ist, müsste auch das Urteil eines Gegners wahr sein, der behauptet, Protagoras irre sich.

80. Wird diese gegnerische Auffassung ohne jede Einschränkung als wahr anerkannt, verliert die Ausgangsthese ihren Anspruch, uneingeschränkt zu gelten.

81. Dieser Selbstanwendungseinwand prüft also, ob eine Behauptung die Konsequenzen ihrer eigenen Regel aushält.

82. Seine Kraft hängt allerdings davon ab, welchen Sinn das Wort „wahr“ in der angegriffenen Auffassung besitzt.

83. Wer Wahrheit ausdrücklich auf Personen bezieht, könnte antworten, dass die Lehre für den Gegner falsch sei, während sie für ihren Vertreter wahr bleibe.

84. Die Ablehnung durch den Gegner wäre dann keine Widerlegung nach einem gemeinsamen, von beiden anerkannten Wahrheitsmaßstab.

85. Dadurch entsteht jedoch die weitere Schwierigkeit, wie die Lehre ihren Gegner mit Gründen überzeugen oder ihm einen Irrtum nachweisen kann, wenn jeder innerhalb seiner eigenen Geltung verbleibt.

86. Es besteht ein Unterschied zwischen einer Auffassung, die das persönliche Erleben anerkennt, und einer Theorie, die jeden Anspruch auf gemeinsam prüfbare Wahrheit aufgibt.

87. Die erste kann erklären, weshalb die Erfahrung eines anderen ernst genommen werden muss, auch wenn sie sich von der eigenen unterscheidet.

88. Die zweite muss zusätzlich zeigen, wie Streit, Lernen und die Korrektur von Erwartungen möglich bleiben.

89. Protagoras' überlieferte Äußerung über die Götter setzt einen eigenen Akzent, der nicht ohne Weiteres mit einer allgemeinen Lehre von der Wahrheit jeder Meinung zusammenfällt.

90. Er erklärt, nicht wissen zu können, ob die Götter existieren oder nicht existieren und wie sie beschaffen sind, wobei er die Dunkelheit des Gegenstands und die Kürze des menschlichen Lebens als Hindernisse nennt.

91. Diese Haltung wird Agnostizismus genannt, also die ausdrückliche Feststellung fehlenden Wissens in einer bestimmten Frage.

92. Sie ist von Atheismus, der Verneinung göttlicher Existenz, zu unterscheiden und erinnert daran, dass ein menschliches Urteil auch seine Erkenntnisgrenzen benennen kann.

93. Der Windfall hat damit eine andere Gestalt angenommen als am Anfang, obwohl keinem der beiden Menschen seine Empfindung genommen wurde.

94. Ihre Berichte lassen sich zugleich anerkennen, wenn klar bleibt, wessen Erfahrung jeweils beschrieben wird.

95. Sobald sie jedoch über künftige Folgen oder gemeinsame Entscheidungen sprechen, treten Gründe hinzu, deren Gewicht nicht im augenblicklichen Eindruck aufgeht.

96. Protagoras' Bildungsaufgabe macht diese Erweiterung besonders deutlich, weil sie veränderte Auffassungen als Verbesserung verständlich machen muss.

97. Seine berühmte Formel legt die Verantwortung des Urteilens in die menschliche Welt, während ihre verschiedenen Lesarten offenlassen, wie weit diese Verantwortung reicht.

98. Gerade dort, wo Menschen ihr eigenes Urteil zum Maß machen, müssen sie erklären, wodurch dieses Maß lernfähig wird.