5.5 Az ókori szkepticizmus: Pyrrhon, az Akadémia és Sextus Empiricus – Der antike Skeptizismus: Pyrrhon, die Akademie und Sextus Empiricus

1. Képzeljük el, hogy valaki egy előzőleg lehűtött és egy előzőleg felmelegített kezét ugyanabba a langyos vízzel teli tálba mártja.

2. Az egyik kéz számára a víz melegnek, a másik számára pedig hűvösnek tűnik, noha mindkettő ugyanazt a tárgyat érinti.

3. Aki észreveszi ezt a különbséget, annak nem kell egyik érzést sem képzeletbeli jelenségnek nyilvánítania.

4. Nehezebbé válik a helyzet, amint az ember a benyomásából arra akar következtetni, hogy a víz milyen tulajdonságokkal rendelkezik, függetlenül az észlelés körülményeitől.

5. Egy hőmérő gyakorlati szempontból eldönthetné a vitát, de megbízhatósága viszont a mérési eljárásokra és műszerekre vonatkozó, ellenőrizhető előfeltételeken alapul.

6. A példa egyáltalán nem bizonyítja, hogy nincs meghatározott vízhőmérséklet.

7. Inkább láthatóvá teszi azt a távolságot, amely az ókori szkeptikusokat foglalkoztatta: annak, ami számunkra látszik, és annak, amit a valóságról állítunk, között van egy lépés, amelyet meg kell indokolni.

8. A szkepticizmus eredetileg egy alapos vizsgálatot jelent, és éppen ez a tevékenység köti össze az ókor különböző szkeptikus hagyományait.

9. Tárgya az az igény, hogy egy nézetet oly módon indokoljanak, hogy az ésszerű kétségek kizárhatók legyenek vele kapcsolatban.

10. A szkeptikus ezért nem csupán az egyes válaszokat veszi górcső alá, hanem azokat a mércéket is, amelyek alapján egy válasz megbízhatónak minősülhet.

11. Egy ilyen mércét ismeretkritériumnak nevezünk, mert segítenie kell a valóság és a hamisság megkülönböztetésében.

12. A hellenisztikus filozófiában ez több volt, mint egy tudományos vita tárgya, hiszen az iskolák egyúttal azt is meg akarták magyarázni, hogy az emberek hogyan élhetik ésszerűen az életüket.

13. Ha azonban egy tanítás állítólagos bizonyossága megkérdőjelezhetővé válik, akkor azt is érthetővé kell tenni, hogy mi szolgál irányadó alapul a cselekvéshez e bizonyosság hiányában.

14. Az ismeretkérdés és az életvitel összekapcsolásának egyik korai alakja Pyrrhon az eliszi, aki körülbelül i. e. 360-tól 270-ig élt.

15. Tőle nem maradt fenn saját írás, ezért gondolkodását mások beszámolóiból kell megismernünk.

16. Különösen fontosak tanítványa, Timon beszámolói, amelyek viszont csak részben és későbbi szerzők révén maradtak fenn.

17. Egy ilyen hagyományban három kérdés jelenik meg együtt: Milyenek a dolgok, hogyan kell viszonyulnunk hozzájuk, és mi következik ebből a hozzáállásból az életünkre nézve?

18. A Pyrrhonhoz tulajdonított válasz a dolgokat határozatlannak jellemzi, de különböző értelmezéseket is lehetővé tesz.

19. Az egyik értelmezés szerint ez a határozatlanság magára a valóságra vonatkozik, egy másik szerint pedig elsősorban arra a képességünkre, hogy azt megbízhatóan felismerjük.

20. Hogy Pyrrhon saját tanítást képviselt-e a dolgok természetéről, vagy elsősorban az azokról alkotott ítéleteinket korlátozta, ezért értelmezés kérdése marad.

21. A későbbi anekdoták gyakran olyan emberként ábrázolják Pyrrhont, aki szokatlan körülmények között is megőrizte nyugalmát.

22. Az ilyen elbeszélések megmutatják, milyen életideált társított a hagyomány a nevéhez, de nem adnak teljes képet viselkedéséről.

23. Különösen nem lehet belőlük azt a következtetést levonni, hogy egy szkeptikusnak figyelmen kívül kell hagynia a veszélyeket, vagy le kell mondania minden gyakorlati óvatosságról.

24. A szkeptikus Akadémia más feltételek mellett jött létre, amikor Arkesilaos a Kr. e. 3. században vezette a Platón által alapított iskolát.

25. Ő Sókratész vizsgálódó beszélgetéseit helyezte előtérbe, és azt vizsgálta, hogy a felkínált ismeretelméletek megfelelnek-e saját követelményeiknek.

26. Ennek során elsősorban a sztoikusok váltak ellenpárjává, akiknek filozófusai a valóság megbízható megragadását lehetségesnek tartották.

27. Az akadémiai szkepticizmus így egy már létező filozófiai iskola keretein belül, valamint a megalapozott egyetértés körüli vitában alakult ki.

28. A sztoikusok megkülönböztették a puszta benyomást a kataleptikus, azaz megbízhatóan megragadó elképzeléstől, amelynek célja az volt, hogy tárgyát hamisítás nélkül adja vissza.

29. Elvárásuk szerint egy ilyen elképzelésnek olyannak kellett lennie, hogy ne keletkezhessen ugyanúgy egy hamis tárgy vagy egy megtévesztő folyamat hatására.

30. Ez a szigorú megkülönböztetés éppen arra szolgált, hogy elválassza a bizonyosságot a puszta meggyőződéstől.

31. Arkesilaos azzal a kérdéssel indított, hogy vajon egy igaz benyomás valóban rendelkezik-e olyan jellemzővel, amely kizár minden megtévesztő utánzatot.

32. Egy álom vagy egy tévedés meggyőzőnek tűnhet az ember számára, még akkor is, ha a képzeletbeli tényállás nem létezik.

33. Ezzel még nem bizonyították, hogy minden észlelés hamis; a támadás az állítólagos képességet érintette, hogy a tévedhetetlen képzeteket biztosan felismerjék.

34. Aki emellett betartotta a sztoikus követelményt, miszerint a bölcs nem egyezhet bele puszta véleménybe, az ilyen körülmények között éppen a beleegyezés mellőzésére juthatott.

35. Arkesilaos úgy juthatott el ehhez a következtetéshez, hogy felvette vitapartnerének előfeltevéseit, és megvizsgálta azok következményeit.

36. Egy ilyen dialektikus érvelés nem kötelezi a vizsgálót arra, hogy az összes felhasznált előfeltevést saját tanításaként képviselje.

37. Ez az egyik oka annak, hogy az akadémiai szkepticizmust nem lehet egyszerűen minden dolog megismerhetetlenségének szilárd vallomásaként leírni.

38. A döntés elhalasztása és a saját meggyőződés közötti viszony is vitatott maradt a történelem során.

39. Az ellenoldal azonban olyan kifogást emelt, amelyet nem lehetett pusztán a beszélgetési módszer magyarázatával elhárítani.

40. Ha valaki nem ért egyet egy elképzeléssel, úgy tűnt, hogy hiányzik belőle az indok, hogy egyáltalán bármilyen cselekvést válasszon.

41. Karneadész, aki a Kr. e. 2. században folytatta az akadémiai vitát, ezért a meggyőző elképzelések gyakorlati jelentőségét vizsgálta.

42. Egy elképzelés hihetőnek tűnhet és döntéshozatalra alkalmas lehet anélkül, hogy ezzel máris garantálná a valóság tévedhetetlen megragadását.

43. A hagyományos rangsorban eleinte elegendő a meggyőző ereje, míg a fontosabb döntések további vizsgálatokat igényelnek.

44. Ezután meg kell vizsgálni, hogy vannak-e más benyomások, amelyek ellentmondanak neki, és hogy kiállja-e egy alaposabb vizsgálat próbáját is.

45. Példaként elképzelhetünk egy utazót, aki elolvassa az útjelző táblát, összehasonlítja az irányát a látható utakkal, és ellentmondó információk esetén további tájékoztatást keres.

46. Gondossága a tévedés lehetséges következményeivel arányosan növekszik, anélkül, hogy minden döntéshez teljes tudáselméletre lenne szükség.

47. Ez a bizonytalanság közepette történő tájékozódásnak felel meg, de még nem tekinthető modern statisztikai valószínűségszámításnak.

48. Hogy Karneadész maga hogyan értelmezte ezt a tájékozódást, nehezebb megállapítani, mint amire egy rövid tanítási formula utalna.

49. Nem hagyott hátra saját írásokat, és már tanítványai sem voltak egy véleményen abban, hogy egy hihető elképzelés elfogadása magában foglal-e meggyőződést.

50. Lehetséges egy olyan értelmezés, amely szerint ő ideiglenes, korrigálható ítéleteket engedélyezett.

51. Egy másik értelmezés szerint ő elsősorban arra a vádra hivatkozott ezzel az eljárással, hogy a szkeptikus cselekvés lehetetlen anélkül, hogy maga is felállítana egy pozitív ismeretelméletet.

52. Cicero filozófiai írásai, különösen az Academica című műve, lényeges tanúvallomásokat őriznek ezekről a vitákról és azok későbbi kialakításáról.

53. Az akadémiai hagyománynak ezért nincs végig egységes válasza arra a kérdésre, hogy egy szkeptikus milyen mértékben kötelezheti el magát.

54. Közös vitapontjuk továbbra is a meggyőző benyomásból a biztos igazságra való igénybe való átmenet marad.

55. Az első században Ainesidemos újjáélesztett egy szkeptikus irányzatot, amely Pyrrhonra hivatkozott, és elhatárolódott az Akadémia fejleményeitől.

56. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódnak az úgynevezett „tropok”, azaz visszatérő érvelési módszerek, amelyek célja, hogy láthatóvá tegyék az ítéletvisszatartás okait.

57. Kifejtett leírásukat elsősorban Sextus Empiricus-tól ismerjük, aki valószínűleg a mi időszámításunk szerinti második vagy harmadik században írt.

58. Közte és Pyrrhon között tehát több évszázad telt el, amelynek során a szkeptikus módszereket továbbfejlesztették és új alapokra helyezték.

59. Sextus pyrrhoni szkepticizmusról szóló vázlatát ezért nem lehet Pyrrhon tanításának közvetlen visszaadásaként értelmezni.

60. Beceneve orvosi összefüggésre utal, de nem jogosít fel arra, hogy filozófiáját egy meghatározott orvosi iskola módszerével azonosítsuk.

61. A szkeptikus módszer szempontjából döntő jelentőségű, hogy Sextus elkerüli azt a megállapítást is, miszerint az igazság elvileg soha nem található meg.

62. Az a kijelentés ugyanis, hogy semmi sem ismerhető fel, maga is ismereti igényt támasztana, és ezzel kiváltaná az önellentmondás jól ismert kifogását.

63. Sextus ehelyett olyan vizsgálatot ír le, amelyben eddig nem tűnt fel, hogy az egyik nézet döntő előnyt élvezne.

64. Ehhez a jelenségeket vagy érveket egymással szembeállítja, és megvizsgálja, hogy az egyik oldal érveit ellenervek ellensúlyozzák-e.

65. Ezt az egyensúlyi állapotot, amelyben a vizsgált oldalak közül egyik sem tűnik meggyőzőbbnek, izoszténiának nevezi.

66. Ez alatt nem az összes vélemény azonos minőségét értjük, sem azt a kötelességet, hogy bármely állításnak mesterségesen egyenlő súlyt adjunk.

67. A tapasztalt egyensúlyból következik az epoché, azaz a vizsgált tényállásról szóló döntő ítélet megvonása.

68. Aki visszatartja ítéletét, az ezzel a szemközti álláspontot sem erősíti meg, és nyitva hagyja a további vizsgálatot.

69. A víz példáján nyomon követhető, hogyan működik egy észlelési trópus, anélkül, hogy ebből az érzékek átfogó cáfolatát vonnánk le.

70. A különböző érzékelések az észlelés feltételeire utalnak, és a közvetlen benyomást alkalmatlannak tüntetik fel, mint egyedüli döntőbírót.

71. Más trópusok az ilyen különbségekből arra a kérdésre vezetnek, hogy magának a döntésnek az indokait hogyan kell megalapozni.

72. Ha minden indoklás újabb indoklást igényel, végtelen regresszió alakul ki, amelyben a keresett alátámasztás egyre tovább tolódik el.

73. Ha viszont olyan mércére hivatkozunk, amelynek megbízhatóságát éppen a vizsgálandó állításnak kell bizonyítania, az indoklás körkörös érvelésbe torkollik.

74. Így például az a magyarázat, hogy egy tanárnak igaza van, mert a könyve tévedhetetlen, nem lenne túl hasznos, ha a könyv tévedhetetlenségét éppen ugyanaz a tanár garantálná.

75. Ha valaki végül egy megalapozatlan feltételezéssel szakítja meg a vizsgálatot, akkor meg kell magyarázni, miért éppen ez a feltételezés érvényes, és miért nem lenne ugyanolyan elfogadható egy ellentétes feltételezés.

76. Ezek a nehézségek az öt trópus későbbi gyűjteményéhez tartoznak, amelyet a hagyomány Agrippa nevéhez köt.

77. Ezeket sem általánosságban Pyrrhonhoz nem lehet hozzárendelni, sem pedig már kész bizonyítékként kezelni mindenfajta megismerés ellen.

78. Jelentőségük attól is függ, hogy milyen típusú alátámasztást követelnek, és hogy minden jogos kiinduló feltételezéshez szükség van-e viszont bizonyítékra.

79. A hőmérő esetében például össze lehetne hasonlítani a kijelzését más műszerekkel, ellenőrizni a mérési feltételeket, és ismételt megfigyeléseket felhasználni.

80. Az ilyen ellenőrzések javítják a megbízhatóságot, még ha ezzel még nem is teljesül az abszolút támadhatatlan alap iránti követelmény.

81. Pontosan itt húzódik a szkeptikus támadás egyik komoly határa: az abszolút bizonyosság hiánya nem vonja maga után automatikusan azt, hogy minden ellenőrzött eljárás egyformán használhatatlan lenne.

82. A szkeptikus kihívás mindazonáltal fennmarad, amint a korlátozott megbízhatóságot feltétlen bizonyosságként tálalják.

83. Sextus az ítéletfelfüggesztést az ataraxiával, egy olyan nyugalommal társította, amelyben az ember mentesül meggyőződéseit érintő bizonyos nyugtalanságoktól.

84. Elmondása szerint a kutatók eleinte biztonságot kerestek, hogy véget vessenek a nézetek közötti vitának, de végül nyugalmat találtak, miután lemondtak a döntő megállapításról.

85. Ez a nyugalom váratlan következményként jelent meg, ezért nem hozható létre egyszerűen azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben mindenben kételkedni fogunk.

86. Különösen az a feltételezés, hogy valami természeténél fogva feltétlenül jó vagy rossz, nyugtalan vágyat vagy félelmet kelthet.

87. Aki például a tekintélyt ilyen jónak tekinti, annak megszerzése után máris attól tart, hogy elveszíti.

88. A szkeptikus tartózkodás ettől az értékítélettől csökkenteni hivatott a további nyugtalanságot, de sem az éhséget, sem a hideget, sem a testi fájdalmat nem szünteti meg.

89. Sextus ezzel a megkerülhetetlen szenvedés kezelésében jelentkező megkönnyebbülést írja le, nem pedig sérthetetlenséget, és nem is a teljes szenvedésmentesség ígéretét.

90. A tétlenség vádjára válaszul Sextus kifejti, hogy a szkeptikus az életben a jelenségek alapján tájékozódik.

91. Azért eszik, mert éhséget érez, és elkerüli azt az utat, amely veszélyesnek tűnik számára, anélkül, hogy előzetesen véglegesen meghatározta volna annak rejtett természetét.

92. A természetes képességek, szükségletek, hagyományos törvények és szokások, valamint a megtanult készségek gyakorlati rendet adnak cselekvéseinek.

93. A tapasztalt mesterembernek ezért nem kell abbahagynia munkáját, amíg nem hoz döntő ítéletet szakértelmének végső alapjairól.

94. Vitatható azonban, hogy egy ilyen meggyőződésektől mentes életmód hogyan lehetséges.

95. Egy szűkebb értelmezés meghagyja a mindennapi meggyőződéseket, és az ítéletfelfüggesztést elsősorban az elméleti meghatározásokra irányítja, míg egy radikálisabb értelmezés a szokásos igazságnak tartott dolgokat is kizárja.

96. Mindkettő a hagyományos szövegek értelmezése, amelyek közötti feszültség rávilágít arra, hogy a jelenségekre való tájékozódás még nem ad teljes választ a racionális cselekvés kérdésére.

97. A törvényekre és szokásokra való hivatkozás sem old meg minden gyakorlati konfliktust, hiszen a hagyományból származó szabályok ellentmondhatnak egymásnak, vagy igazságtalanságot okozhatnak az embereknek.

98. Aki ezeket követi, azzal még nem bizonyította, miért éppen ez a rend érdemelné meg a jóváhagyását.

99. A szkepticizmus megrendítheti a szilárdan megalapozott indoklásokat, de nehéz helyzetbe kerül, ha egyúttal kötelező érvényű okot is kell adnia az ellenállásra.

100. A szokások sokféleségéből éppúgy nem következik, hogy minden szokás jogos lenne, mint ahogyan az érzések sokféleségéből sem következik, hogy nincs meghatározott vízhőmérséklet.

101. A jelenség és az állítás közötti távolság, amellyel a vizsgálat kezdődött, megóv a igazságra vonatkozó elhamarkodott igénytől.

102. Amint azonban az emberek cselekszenek és felelősséget vállalnak egymásért, döntéseket kell hozniuk, amelyek következményei nem tűnnek el pusztán az ítéletvisszatartás révén.

103. Az ókori szkepticizmus nyílt feszültsége abban rejlik, hogy komolyan megvizsgálja az indokokat anélkül, hogy több bizonyosságot követelne, mint amennyit azok alátámasztanak, és mégis kiáll egy olyan cselekvés mellett, amely nem várhat végleges bizonyosságra.

1. Stellen wir uns vor, jemand taucht eine zuvor gekühlte und eine zuvor erwärmte Hand in dieselbe Schüssel mit lauwarmem Wasser.

2. Für die eine Hand fühlt sich das Wasser warm an, für die andere kühl, obwohl beide denselben Gegenstand berühren.

3. Wer diesen Unterschied bemerkt, braucht keine der beiden Empfindungen für eingebildet zu erklären.

4. Schwieriger wird es, sobald er aus seinem Eindruck ableiten möchte, wie das Wasser unabhängig von den Bedingungen seiner Wahrnehmung beschaffen ist.

5. Ein Thermometer könnte den Streit für praktische Zwecke entscheiden, doch seine Verlässlichkeit beruht wiederum auf überprüfbaren Voraussetzungen über Messverfahren und Geräte.

6. Das Beispiel beweist keineswegs, dass es keine bestimmte Wassertemperatur gibt.

7. Es macht vielmehr einen Abstand sichtbar, der die antiken Skeptiker beschäftigte: Zwischen dem, was uns erscheint, und dem, was wir über die Wirklichkeit behaupten, liegt ein Schritt, der begründet werden muss.

8. Skepsis bezeichnet ursprünglich eine prüfende Untersuchung, und gerade diese Tätigkeit verbindet die verschiedenen skeptischen Traditionen der Antike.

9. Ihr Gegenstand ist der Anspruch, eine Auffassung so begründet zu haben, dass vernünftiger Zweifel an ihr ausgeschlossen werden kann.

10. Der Skeptiker nimmt deshalb nicht nur einzelne Antworten unter die Lupe, sondern auch die Maßstäbe, nach denen eine Antwort als zuverlässig gelten soll.

11. Ein solcher Maßstab heißt Erkenntniskriterium, weil er Wahres von Falschem unterscheiden helfen soll.

12. In der hellenistischen Philosophie hing daran mehr als eine gelehrte Streitfrage, denn die Schulen wollten zugleich erklären, wie Menschen ihr Leben vernünftig führen können.

13. Wenn aber die behauptete Sicherheit einer Lehre fragwürdig wird, muss auch verständlich werden, woran sich Handeln ohne diese Sicherheit orientiert.

14. Eine frühe Gestalt dieser Verbindung von Erkenntnisfrage und Lebensführung ist Pyrrhon aus Elis, der ungefähr von 360 bis 270 vor unserer Zeitrechnung lebte.

15. Von ihm sind keine eigenen Schriften überliefert, weshalb sein Denken durch Berichte anderer erschlossen werden muss.

16. Besonders wichtig sind die Zeugnisse seines Schülers Timon, die ihrerseits nur teilweise und durch spätere Autoren erhalten geblieben sind.

17. In einer solchen Überlieferung stehen drei Fragen zusammen: Wie sind die Dinge beschaffen, wie sollen wir uns zu ihnen verhalten, und was ergibt sich aus dieser Haltung für unser Leben?

18. Die Pyrrhon zugeschriebene Antwort charakterisiert die Dinge als unbestimmt, lässt aber unterschiedliche Deutungen zu.

19. Nach einer Lesart betrifft diese Unbestimmtheit die Wirklichkeit selbst, nach einer anderen vor allem unsere Fähigkeit, sie zuverlässig zu erkennen.

20. Ob Pyrrhon eine eigene Lehre über die Natur der Dinge vertrat oder vornehmlich unsere Urteile darüber begrenzte, bleibt deshalb eine Frage der Auslegung.

21. Die späteren Anekdoten zeichnen Pyrrhon häufig als einen Menschen, dessen Ruhe auch unter ungewöhnlichen Umständen erhalten blieb.

22. Solche Erzählungen zeigen, welches Lebensideal die Überlieferung mit seinem Namen verband, liefern aber kein lückenloses Protokoll seines Verhaltens.

23. Aus ihnen lässt sich insbesondere nicht folgern, ein Skeptiker müsse Gefahren übersehen oder auf jede praktische Vorsicht verzichten.

24. Die skeptische Akademie entstand unter anderen Voraussetzungen, als Arkesilaos im dritten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung die von Platon gegründete Schule leitete.

25. Er rückte die prüfenden Gespräche des Sokrates in den Vordergrund und untersuchte, ob die angebotenen Erkenntnislehren ihren eigenen Ansprüchen standhielten.

26. Dabei wurde vor allem die Stoa zum Gegenüber, deren Philosophen eine verlässliche Erfassung der Wirklichkeit für möglich hielten.

27. Akademische Skepsis entwickelte sich somit innerhalb einer bestehenden philosophischen Schule und im Streit um begründete Zustimmung.

28. Die Stoiker unterschieden einen bloßen Eindruck von einer kataleptischen, also zuverlässig erfassenden Vorstellung, die ihren Gegenstand unverfälscht wiedergeben sollte.

29. Nach ihrem Anspruch musste eine solche Vorstellung so beschaffen sein, dass sie nicht in derselben Weise durch einen falschen Gegenstand oder einen täuschenden Vorgang entstehen konnte.

30. Diese anspruchsvolle Unterscheidung war gerade dazu gedacht, Gewissheit von bloßem Überzeugtsein zu trennen.

31. Arkesilaos setzte an der Frage an, ob ein wahrer Eindruck tatsächlich ein Merkmal besitzt, das jede täuschende Nachbildung ausschließt.

32. Ein Traum oder eine Verwechslung kann einem Menschen überzeugend erscheinen, auch wenn der vorgestellte Sachverhalt nicht besteht.

33. Damit war noch nicht bewiesen, dass sämtliche Wahrnehmungen falsch sind; angegriffen wurde die behauptete Fähigkeit, unfehlbare Vorstellungen sicher zu erkennen.

34. Wer sich zudem an die stoische Forderung hielt, der Weise dürfe keiner bloßen Meinung zustimmen, konnte unter diesen Bedingungen gerade zur Enthaltung von Zustimmung gelangen.

35. Arkesilaos konnte diese Folgerung entwickeln, indem er Voraussetzungen seines Gegenübers aufgriff und ihre Konsequenzen prüfte.

36. Eine solche dialektische Argumentation verpflichtet den Prüfenden nicht dazu, sämtliche verwendeten Voraussetzungen als eigene Lehre zu vertreten.

37. Darin liegt ein Grund, weshalb die akademische Skepsis nicht einfach als festes Bekenntnis zur Unerkennbarkeit aller Dinge beschrieben werden darf.

38. Auch das Verhältnis zwischen Urteilsenthaltung und eigener Überzeugung blieb innerhalb ihrer Geschichte umstritten.

39. Die Gegenseite erhob allerdings einen Einwand, der sich nicht allein durch eine Erklärung der Gesprächsmethode erledigen ließ.

40. Wenn ein Mensch keiner Vorstellung zustimmt, schien ihm der Grund zu fehlen, überhaupt eine Handlung zu wählen.

41. Karneades, der die akademische Auseinandersetzung im zweiten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung weiterführte, untersuchte deshalb die praktische Bedeutung überzeugender Vorstellungen.

42. Eine Vorstellung kann plausibel erscheinen und für eine Entscheidung brauchbar sein, ohne dadurch schon eine unfehlbare Erfassung der Wirklichkeit zu gewährleisten.

43. In der überlieferten Abstufung genügt zunächst ihre Überzeugungskraft, während wichtigere Entscheidungen zusätzliche Prüfungen verlangen.

44. Dann ist zu untersuchen, ob andere Eindrücke ihr widersprechen und ob sie auch einer gründlicheren Betrachtung standhält.

45. Als eigene Veranschaulichung lässt sich ein Reisender denken, der einen Wegweiser liest, seine Richtung mit den sichtbaren Wegen vergleicht und bei widersprüchlichen Angaben weitere Auskunft sucht.

46. Seine Sorgfalt wächst mit den möglichen Folgen eines Irrtums, ohne dass jede Entscheidung eine vollständige Theorie des Wissens voraussetzt.

47. Das entspricht einer Orientierung unter Unsicherheit, ist aber noch keine moderne Berechnung statistischer Wahrscheinlichkeiten.

48. Wie Karneades selbst diese Orientierung verstand, ist schwieriger festzustellen, als eine knappe Lehrformel vermuten lässt.

49. Er hinterließ keine eigenen Schriften, und schon seine Schüler waren sich darüber uneinig, ob die Billigung einer plausiblen Vorstellung eine Überzeugung einschließt.

50. Möglich ist eine Deutung, nach der er vorläufige, korrigierbare Urteile zuließ.

51. Nach einer anderen führte er das Verfahren vor allem gegen den Vorwurf an, skeptisches Handeln sei unmöglich, ohne selbst eine positive Erkenntnislehre aufzustellen.

52. Ciceros philosophische Schriften, besonders seine Academica, bewahren wesentliche Zeugnisse dieser Debatten und ihrer späteren Ausgestaltung.

53. Die akademische Tradition besitzt daher keine durchgehend einheitliche Antwort auf die Frage, wie weit ein Skeptiker sich festlegen darf.

54. Ihr gemeinsamer Streitpunkt bleibt der Übergang von einem überzeugenden Eindruck zu einem Anspruch auf gesicherte Wahrheit.

55. Im ersten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung erneuerte Ainesidemos eine skeptische Richtung, die sich auf Pyrrhon berief und von Entwicklungen in der Akademie absetzte.

56. Mit dieser Tradition sind die sogenannten Tropen verbunden, wiederkehrende Argumentationsweisen, die Gründe für Urteilsenthaltung sichtbar machen sollen.

57. Ihre ausgearbeitete Darstellung kennen wir vor allem durch Sextus Empiricus, der wahrscheinlich im zweiten oder dritten Jahrhundert unserer Zeitrechnung schrieb.

58. Zwischen ihm und Pyrrhon lagen somit mehrere Jahrhunderte, in denen skeptische Verfahren weiterentwickelt und neu begründet wurden.

59. Sextus' Grundriss der pyrrhonischen Skepsis lässt sich deshalb nicht als unmittelbare Wiedergabe der Lehre Pyrrhons lesen.

60. Sein Beiname verweist auf einen medizinischen Zusammenhang, berechtigt aber nicht dazu, seine Philosophie mit einer bestimmten ärztlichen Schulmethode gleichzusetzen.

61. Für das skeptische Verfahren ist entscheidend, dass Sextus auch die Festlegung vermeidet, Wahrheit könne grundsätzlich niemals gefunden werden.

62. Die Behauptung, nichts sei erkennbar, würde nämlich selbst einen Erkenntnisanspruch erheben und damit den bekannten Einwand der Selbstwiderlegung herausfordern.

63. Sextus beschreibt stattdessen eine Untersuchung, in der ein entscheidender Vorrang der einen Auffassung bisher nicht sichtbar geworden ist.

64. Dazu stellt er Erscheinungen oder Argumente einander gegenüber und prüft, ob die Gründe einer Seite durch Gegengründe aufgewogen werden.

65. Isosthenie nennt er diese Gleichgewichtigkeit, bei der keine der untersuchten Seiten überzeugender erscheint.

66. Gemeint ist weder die gleiche Qualität aller Meinungen noch eine Pflicht, beliebigen Behauptungen künstlich gleich viel Gewicht zu geben.

67. Aus der erfahrenen Gleichgewichtigkeit ergibt sich Epoché, die Enthaltung vom entscheidenden Urteil über den untersuchten Sachverhalt.

68. Wer sein Urteil enthält, bestätigt damit auch die Gegenposition nicht und lässt die weitere Prüfung offen.

69. Am Wasserbeispiel lässt sich nachvollziehen, wie ein Wahrnehmungstropus arbeitet, ohne eine umfassende Widerlegung der Sinne daraus zu machen.

70. Die verschiedenen Empfindungen verweisen auf die Bedingungen des Wahrnehmens und lassen den unmittelbaren Eindruck als alleinigen Schiedsrichter ungeeignet erscheinen.

71. Andere Tropen führen von solchen Unterschieden zur Frage, wie die Gründe einer Entscheidung selbst begründet werden.

72. Verlangt jede Begründung eine weitere, entsteht ein unendlicher Regress, bei dem die gesuchte Absicherung immer weiter hinausgeschoben wird.

73. Beruft man sich dagegen auf einen Maßstab, dessen Verlässlichkeit gerade durch die zu prüfende Behauptung bewiesen werden soll, gerät die Begründung in einen Zirkel.

74. So wäre etwa die Erklärung, ein Lehrer habe recht, weil sein Buch unfehlbar sei, wenig hilfreich, wenn die Unfehlbarkeit des Buches nur durch denselben Lehrer verbürgt wird.

75. Bricht jemand die Prüfung schließlich mit einer unbegründeten Annahme ab, bleibt zu erklären, weshalb gerade diese Annahme gelten soll und eine entgegengesetzte nicht ebenso zulässig wäre.

76. Diese Schwierigkeiten gehören zum späteren Bestand der fünf Tropen, den die Überlieferung mit dem Namen Agrippa verbindet.

77. Sie dürfen weder pauschal Pyrrhon zugeschrieben noch als bereits fertiger Beweis gegen jede Form von Erkenntnis behandelt werden.

78. Ihr Gewicht hängt auch davon ab, welche Art von Absicherung verlangt wird und ob jede berechtigte Ausgangsannahme wiederum einen Beweis benötigt.

79. Beim Thermometer könnte man beispielsweise seine Anzeige mit anderen Geräten vergleichen, die Messbedingungen kontrollieren und wiederholte Beobachtungen heranziehen.

80. Solche Prüfungen verbessern die Zuverlässigkeit, auch wenn die Forderung nach einer schlechthin unangreifbaren Grundlage damit noch nicht erfüllt ist.

81. Gerade hier liegt eine ernsthafte Grenze des skeptischen Angriffs: Aus dem Fehlen absoluter Gewissheit folgt nicht ohne Weiteres, dass alle geprüften Verfahren gleich unbrauchbar sind.

82. Die skeptische Herausforderung bleibt dennoch bestehen, sobald eine begrenzte Verlässlichkeit als unbedingte Sicherheit ausgegeben wird.

83. Sextus verband die Urteilsenthaltung mit Ataraxia, einer Ruhe, in der der Mensch von bestimmten Beunruhigungen seiner Überzeugungen entlastet ist.

84. Seiner Darstellung zufolge suchten Untersuchende zunächst Sicherheit, um den Streit der Auffassungen zu beenden, fanden dann aber Ruhe, nachdem sie auf die entscheidende Festlegung verzichtet hatten.

85. Diese Ruhe erschien als unerwartete Folge, weshalb sie nicht einfach durch den festen Vorsatz hergestellt werden kann, künftig an allem zu zweifeln.

86. Besonders die Annahme, etwas sei seinem Wesen nach unbedingt gut oder schlecht, kann rastloses Verlangen oder Furcht hervorrufen.

87. Wer etwa Ansehen als ein solches Gut betrachtet, sorgt sich nach seinem Erwerb bereits um dessen Verlust.

88. Die skeptische Zurückhaltung gegenüber dieser Wertbehauptung soll die zusätzliche Unruhe vermindern, beseitigt jedoch weder Hunger noch Kälte noch körperlichen Schmerz.

89. Sextus beschreibt damit eine Entlastung im Umgang mit unvermeidbarem Leiden, keine Unverletzlichkeit und kein Versprechen vollständiger Leidensfreiheit.

90. Gegen den Vorwurf der Untätigkeit erklärt Sextus, dass der Skeptiker sich im Leben an Erscheinungen orientiert.

91. Er kann essen, weil er Hunger empfindet, und einen Weg meiden, der ihm gefährlich erscheint, ohne zuvor dessen verborgene Natur abschließend bestimmt zu haben.

92. Natürliche Fähigkeiten, Bedürfnisse, überlieferte Gesetze und Gewohnheiten sowie erlernte Fertigkeiten geben seiner Tätigkeit eine praktische Ordnung.

93. Der erfahrene Handwerker muss deshalb seine Arbeit nicht einstellen, solange er über die letzten Grundlagen seines Könnens kein entscheidendes Urteil fällt.

94. Umstritten bleibt allerdings, wie eine solche Lebensführung ohne Überzeugungen möglich sein soll.

95. Eine begrenztere Auslegung lässt gewöhnliche Alltagsüberzeugungen bestehen und richtet die Urteilsenthaltung vor allem auf theoretische Festlegungen, während eine radikalere Auslegung auch das gewöhnliche Fürwahrhalten ausschließt.

96. Beides sind Deutungen der überlieferten Texte, deren Spannung sichtbar macht, dass eine Orientierung an Erscheinungen die Frage nach rationalem Handeln noch nicht vollständig beantwortet.

97. Auch die Berufung auf Gesetze und Gewohnheiten löst nicht jeden praktischen Konflikt, denn überlieferte Regeln können einander widersprechen oder Menschen Unrecht zufügen.

98. Wer ihnen folgt, hat damit noch nicht gezeigt, warum gerade diese Ordnung seine Zustimmung verdienen sollte.

99. Die Skepsis kann festgefügte Rechtfertigungen erschüttern, gerät aber in Bedrängnis, wenn sie zugleich einen verbindlichen Grund für Widerstand angeben soll.

100. Aus der Verschiedenheit von Sitten folgt ebenso wenig, dass jede Sitte berechtigt wäre, wie aus der Verschiedenheit von Empfindungen folgt, dass es keine bestimmte Wassertemperatur gibt.

101. Der Abstand zwischen Erscheinung und Behauptung, mit dem die Untersuchung begann, schützt vor einem voreiligen Anspruch auf Wahrheit.

102. Sobald Menschen handeln und füreinander Verantwortung übernehmen, müssen sie jedoch Entscheidungen treffen, deren Folgen durch Urteilsenthaltung allein nicht verschwinden.

103. Die offene Spannung des antiken Skeptizismus liegt darin, Gründe ernsthaft zu prüfen, ohne mehr Sicherheit zu beanspruchen, als sie tragen, und dennoch für eine Handlung einzustehen, die nicht auf endgültige Gewissheit warten kann.