7.6 Egyetemek és az Arisztotelész-recepció: Albertus Magnus és Bonaventura – Universitäten und Aristotelesrezeption: Albert der Große und Bonaventura

1. 1215-ben a párizsi iskolák szabályzata előírta, hogy Arisztotelész logikai írásait a rendszeres oktatás keretében fel kell olvasni, míg természetfilozófiáról és metafizikáról szóló könyveit kizárták a tanításból.

2. Ugyanaz az ókori szerző így elismert gondolkodási eszközöket nyújtott, ugyanakkor olyan anyagot is, amelynek feldolgozását az egyházi felügyelet veszélyesnek tartotta.

3. Már 1210-ben egy egyházi gyűlés megtiltotta Párizsban természetfilozófiai könyveinek és azok kommentárjainak nyilvános és magánjellegű tanítási célú olvasását.

4. Az intézkedések bizonyos írásokra vonatkoztak egy meghatározott helyen; nem jelentettek általános, tartós tilalmat Arisztotelész műveinek tanulmányozására.

5. Éppen korlátozott hatályuk teszi érthetővé a konfliktust, hiszen a vita tárgya az volt, hogy egy egyre inkább hozzáférhetővé váló filozófia mely részeit lehetett beépíteni a keresztény jellegű oktatásba.

6. Egy könyv vált itt a tudás rendjéről szóló vita tárgyává.

7. Párizs azok közé a helyek közé tartozott, ahol 1200 körül a régebbi iskolákból egy újfajta tudományos közösség alakult ki.

8. A latin universitas szó kezdetben egy testületet, azaz egy jogilag szervezett egyesülést jelölt, az egyetemi kontextusban pedig a tanárok és a hallgatók közösségét jelentette.

9. Az egyetem ezért lényegében emberekből, szabályaikból és elismert jogosultságaikból állt, még ha természetesen helyiségekre és könyvekre is szüksége volt.

10. Tagjai tárgyaltak az oktatásról, a vizsgákról és azokról a feltételekről, amelyek mellett valaki maga is tanárként léphetett fel.

11. Az ilyen társulások képviselhették közös érdekeiket a városi vagy egyházi hatóságokkal szemben, de továbbra is azok védelmére és elismerésére voltak utalva.

12. A párizsi oktatásban a tudósok latin nyelven dolgoztak, ami révén a különböző származású hallgatók közös hozzáférést kaptak a szövegekhez és a vitatott kérdésekhez.

13. Aki egy adott tananyagot elsajátított, az így egyszerre szerzett tudást és egyben megteremtette a közösségen belüli pozíciójának feltételét is.

14. Az alapvető tanulmányi programot a művészeti kar biztosította, amelynek neve a szabad művészetekből származott, és nem a mai értelemben vett művészképzést jelentette.

15. A nyelvtan, az érvelés és a matematikai tantárgyak régebbi oktatási anyagából ott egyre átfogóbb filozófiai tanulmányok alakultak ki.

16. Erre épültek a teológiai, jogi és orvostudományi felsőfokú tanulmányok, bár az egyes egyetemek eltérő hangsúlyokat fektettek.

17. Párizsban a teológia különös jelentőségre tett szert, de a filozófiai kérdések korántsem korlátozódtak erre a felsőbb karra.

18. A Művészeti Karon azt vizsgálták, hogy az emberek természetes megismerési képességeikkel mit tudnak kideríteni a világról.

19. A teológiában felmerült az a kérdés is, hogy ezek a felismerések hogyan kapcsolódnak az isteni kinyilatkoztatásként elismert hagyományhoz.

20. Minél több filozófiai szöveg került be az oktatásba, annál vitatottabbá váltak ezeknek a szakterületeknek a határai.

21. Arisztotelész már régóta ismert volt a latin nyelvű Nyugaton logikájának egyes részei révén, de a 12. és 13. századi fordítások jelentősen bővítették ezt a tudásanyagot.

22. Ekkor váltak szélesebb körben hozzáférhetővé a mozgásról, az élőlényekről, a lélekről és a valóság alapvető struktúráiról szóló kutatásai.

23. A természetfilozófia olyan kérdéseket foglalt magában, amelyek ma a filozófia és a különböző természettudományok között oszlanak meg, míg a metafizika az alapvető létezésmódokat és okokat vizsgálta.

24. Az új latin változatok részben arab nyelvről, részben pedig közvetlenül görög nyelvről készült fordításokból származtak.

25. A művekkel együtt az arab nyelvű filozófusok – különösen Avicennáé és Averroesé – értelmezései is bekerültek a vitába.

26. Hozzájárulásaik saját fogalmakat és érveket tartalmaztak, amelyek alapján a latin nyelvű olvasók finomították Arisztotelész-értelmezésüket, vagy amelyekkel szemben kifogásokat fogalmaztak meg.

27. Az Arisztotelész-recepció, vagyis gondolkodásának befogadása és továbbfeldolgozása ezért kezdettől fogva több volt, mint a változatlan ókori tanrendszerhez való visszatérés.

28. Különösen jelentős következményekkel járt az a kérdés, hogy a világnak volt-e időbeli kezdete, vagy a mozgás és az idő egy első pillanat nélkül létezett-e.

29. A kezdet nélküli világ elképzelése egy filozófiai természetmagyarázat keretében hihetőnek tűnhetett, azonban ellentétbe került a keresztény felfogással, amely szerint a világot Isten teremtette.

30. Így a mozgásról szóló vizsgálódás egyúttal vitává vált a filozófiai bizonyítékok hatóköréről és a vallási igazság értelmezéséről.

31. Egy tanárnak meg kellett különböztetnie, hogy éppen Arisztotelész álláspontját magyarázza-e, azt kényszerítő erejűnek bizonyítva védi-e, vagy annak előfeltételeit bírálja-e.

32. Ez a megkülönböztetés az oktatásban nehéz volt, mert egy szöveg, amelyet egyre pontosabban megértettek, egyúttal egyre nagyobb tekintélyre tett szert.

33. 1255-ben a párizsi művészetek karának tantervébe felvették az arisztotelészi természettudományi műveket is, amelyek korábban tiltás alatt álltak.

34. Felvételük azonban egyáltalán nem vetett véget a következtetéseik körüli vitának.

35. Ebbe a változó oktatási világba léptek be a domonkosok és a ferencesek, két, a 13. század elején alakult kolduló rend.

36. Vallási életmódjuk a szegénységet és a prédikálást városi tevékenységekkel ötvözte, és képzési intézményeik szoros kapcsolatokat ápoltak az egyetemi oktatással.

37. A rendek tagjai teológiai oktatási feladatokat vállaltak, ami a tudós közösségen belül a rendtagok és a többi tanár közötti viszonyt is megváltoztatta.

38. Nagy Szent Albert a domonkosokhoz tartozott, és az 1240-es években Párizsban tanított.

39. 1248-ban Kölnbe ment, hogy ott felépítsen egy magasabb szintű rendi oktatási intézményt, ahol tanítványa, Aquinói Szent Tamás is tanult.

40. Kölnnek akkoriban még nem volt egyeteme; Albert tevékenysége inkább azt mutatja, hogy az egyetemi tudás és a rendi iskolák hogyan voltak összekapcsolva különböző helyszínek között.

41. Filozófiai vállalkozásának célja az volt, hogy a latin nyelvű olvasók számára hozzáférhetővé tegye a széles körű tudásanyagot, és azt az egyes tudományágak keretein belül feldolgozza.

42. Albert nem korlátozódott arra, hogy Arisztotelész mondatait magyarázó margójegyzetekkel lássa el.

43. Kiterjedt feldolgozásai érveket fejtettek ki, más szerzőket is bevontak, és a hagyományos vizsgálódásokat további kérdésekkel egészítették ki.

44. Aki például egy élőlény változásáról kérdezett, annak először meg kellett értenie, hogy egyáltalán hogyan épül fel egy természeti magyarázat.

45. Az arisztotelészi fogalomrendszerben Albert különbséget tett az anyag, mint a meghatározhatóság elve, és a forma, mint az az elv között, amely révén valami meghatározott valósággal rendelkezik.

46. Ez a két fogalom nem tetszőlegesen összetett részeket jelölt, hanem azt kellett érthetővé tenniük, hogy egy testi dolog hogyan változhatott meg, és mégis meghatározható természetű maradt.

47. Egy csírázó mag példáján keresztül szemléltethető ez a feladat, anélkül, hogy ezzel Albert egy konkrét megfigyelését állítanánk.

48. A fejlődés megköveteli annak magyarázatát, hogy mi már jelen van, milyen lehetőségei vannak, és milyen feltételek mellett válik belőle növény.

49. Egy ilyen általános elmélet azonban önmagában nem tudta eldönteni, hogy egy adott növényfaj hogyan növekszik, vagy hogy egy adott állat milyen tulajdonságokkal rendelkezik.

50. Természettudományi írásaiban ezért Albert nagy jelentőséget tulajdonított saját tapasztalatainak, gondos megfigyeléseinek és a hagyományból származó adatok ellenőrzésének.

51. Itt a természet tanulmányozása olyan pontosságot nyert, amely túlmutatott az elismert tanok egyszerű megismétlésén.

52. Ugyanakkor a különleges természeti jelenségekről szóló ismeretek eltértek azoktól a nagyon általános felismerésektől, amelyekre változáselmélete épült.

53. Az, hogy a fizikai dolgok változnak, számára biztosabbnak tűnt, mint egyes, ritkán megfigyelt állatról vagy szokatlan égi jelenségről szóló állítások.

54. Minél specifikusabbá vált a kérdés, annál inkább kellett támaszkodni az egyes megfigyelésekre, hiteles beszámolókra és feltételezésekre, amelyeket viszont maguk is ellenőrizni kellett.

55. Ebben rejlett az egyik oka annak, hogy a természetkutatáson belül különböző bizonyossági fokozatokat ismerjenek el.

56. Albert tapasztalatra irányuló figyelmét méltán lehet elismerni anélkül, hogy a modern kísérleti természettudomány módszereit tulajdonítanánk neki.

57. Továbbra is az arisztotelészi természetrenddel dolgozott, amelynek alapvető fogalmai képezték megfigyeléseinek keretét.

58. Egy megfigyelés korrigálhatott egy konkrét állítást, miközben az anyag, a forma és a természetes célok által adott általános magyarázatot ez még nem feltétlenül rengette meg.

59. Ugyanakkor Albert keresztény teológus maradt, aki a teremtett valóság eredetét és beteljesülését kutatta.

60. Arisztotelész mellett a neoplatonikus hagyományokat is bevonta, amelyek más megvilágításba helyezték a sokféle dolog és azok isteni eredete közötti összefüggést.

61. A természeti folyamatok vizsgálata így önálló, tárgyilagos feladatot jelentett számára a valóság átfogóbb megértése keretében.

62. Ez az önállóság azon a meggyőződésen alapult, hogy a természeti okokra vonatkozó kérdéseket olyan érvekkel kellett megválaszolni, amelyek illeszkedtek ehhez a kérdéshez.

63. Bonaventura, egy ferences szerzetes, szintén Párizsban tanult filozófiát és teológiát, és ott teológiai tanárként dolgozott.

64. Amikor 1257-ben átvette rendje vezetését, rendszeres egyetemi oktatói tevékenysége véget ért, de a tudás rendszerezése továbbra is gondolkodásának tárgyát képezte.

65. Ő is arisztotelészi fogalmakat és módszereket alkalmazott az érvek kidolgozásához és az ellenvetések gondos megválaszolásához.

66. Bizonyos filozófiai tanokkal szembeni kritikája azok alapos ismeretéből fakadt, ami kizárja azt a képet, hogy csupán az ész ellensége lenne.

67. Az Itinerarium mentis in Deum-ban, azaz az „Elme útja Istenhez” című művében 1259-ben felvázolt egy megismerési folyamatot, amely az érzékelhető világból indult ki, és a saját elme szemlélésén túlra vezetett.

68. A dolgok számára eredetük nyomainak tűntek, mert rendjük és korlátozott tökéletességük egy átfogóbb alapra utalt.

69. Aki egy növényt szemlélte, az ezért nemcsak annak növekedéséről tehetett fel kérdéseket, hanem arról is, hogy létezése milyen értelemben utal Teremtőjére.

70. A második kérdés Bonaventura számára a világot teremtésként értelmező nézetből nyerte értelmét, amely szerint a dolgok teljes létezésükben függőek voltak.

71. A „olvasható világ” képe szemléletessé tette ezt a nézetet, de már eleve feltételezte, hogy rendjüket egy isteni teremtőhöz lehetett kapcsolni.

72. Egy növény látható alakja önmagában még nem szolgált bizonyítékként az e származásról szóló összes teológiai állításra.

73. Bonaventura tágabb körű igénye különösen abban a kérdésben nyilvánult meg, hogy az emberek hogyan jutnak el a biztos ismerethez.

74. Elismerte az érzékek és az értelem teljesítményét, amely az egyes észlelésekből általános fogalmakat tudott levezetni.

75. Ez az általános fogalom kialakítása egyedi esetekből az absztrakció, és ez magyarázza például, hogyan ismerjük fel a különböző fákat fákként.

76. Számára azonban nyitott kérdés maradt, hogy miért képes a változékony emberi elme a változékony tárgyakról olyan bizonyossággal ítélni, amely többet igényel, mint egy ideiglenes feltételezés.

77. Ezen a ponton kezdődött megvilágosodásról szóló tanítása, amely az augusztini hagyományban kereste a biztos ismeret isteni alapját.

78. Az isteni fénynek lehetővé kellett tennie az emberi értelem működését, és azt a változatlan igazságra kellett irányítania anélkül, hogy helyettesítette volna az észlelést és a fogalmi munkát.

79. Ezért nem egy állandóan beavatkozó kinyilatkoztatásra gondolt, amely a tanulónak a természettudományi kérdésekre adott válaszokat súgta volna.

80. Bonaventura inkább azt igyekezett megmagyarázni, hogy egy ítélet hogyan rendelkezhet megbízható mércével, noha az ítélkező ember tévedhet.

81. Megközelítése ötvözte az arisztotelészi fogalomalkotás-elméletet azzal a meggyőződéssel, hogy a bizonyosság végső alapjának túl kell nyúlnia a véges ismereti képességeken.

82. Ezzel a megközelítéssel szemben felmerülhet az a kifogás, hogy vajon elegendő-e már önmagában az ítélet szükségszerű igazságra való igénye ahhoz, hogy egy isteni ismereti alapot levezessünk belőle.

83. A tanítás erőssége és nehézsége tehát ugyanabban a pontban rejlik, nevezetesen az emberi megismerés és annak állítólagos, változatlan alapja közötti átmenetben.

84. A Collationes in Hexaemeron című, a teremtés hat napjáról szóló, 1273-ban tartott előadásokban Bonaventura élesebbé tette a filozófiai tanokkal szembeni kritikáját, amelyeket teológiai és tárgyi szempontból tévesnek tartott.

85. Ide tartozott a világ kezdetlensége is, amely ellen már a Petrus Lombardus-i sentenciákhoz fűzött kommentárjában is ésszerű érveket hozott fel.

86. Ezen érvek egyike abból indult ki, hogy a múltbeli világmozgások végtelen sorozata nem járható végig teljes egészében.

87. Ha a múltnak nem lenne kezdete, akkor e gondolatmenet szerint végtelenül sok eseménynek kellett volna lezajlania, mielőtt elértük volna a jelenet.

88. Mivel azonban a jelen már elérte, a múltbeli sorozatnak végesnek kell lennie, és rendelkeznie kell egy kezdettel.

89. A döntő ellenvetés az, hogy egy kezdet nélküli múlt nem tartalmaz olyan első időpontot, amelytől kezdve az egész végtelen sorozat végigfutott volna.

90. Inkább minden egyes meghatározott múltbeli időpont és a jelen között véges idő állhatna, noha nem lenne legelső időpont.

91. Bonaventura ismerte azt a kitérő lehetőséget, hogy nincs első folyamat, és további, a végtelenségről szóló gondolatokkal ezt is megpróbálta elutasítani.

92. Bizonyítási igénye tehát attól függött, hogy milyen tulajdonságokat lehetett egy végtelen időbeli sorozatnak tulajdonítani, és hogy a teljes végigfutás képe alkalmazható-e rá.

93. A vita az érvelés előfeltételeire vonatkozott, nem csupán a vallási tanítás elfogadására való hajlandóságra.

94. Aquinói Szent Tamás osztotta a világ tényleges kezdetére vonatkozó hitet, azonban ezt filozófiailag nem tartotta bizonyíthatónak, és megkülönböztette az időbeli kezdetet a teremtett dolgok Isten-függőségétől.

95. A közös vallási kötődés tehát eltérő ítéletekhez vezetett arról, hogy mit tud az értelem kimutatni.

96. Albertot és Bonaventurát viszont az a meggyőződés kötötte össze, hogy a természettudománynak megvan a helye a keresztény valóságrendben, de eltérően súlyozták az egyes kutatások tárgyi önállóságát és azok beillesztését az átfogó bölcsességbe.

97. A bölcsesség itt a tudás eredetének, összefüggéseinek és céljának megértését jelentette, míg egy-egy tudomány egy korlátozottabb tárgykört tárta fel meghatározott indokok alapján.

98. Hogy ez a rend mennyire vitatott maradt, az 1277-ben, Bonaventura halála után három évvel derült ki, amikor Étienne Tempier párizsi püspök 219 filozófiai és teológiai tézist elítélt.

99. Az intézkedés bizonyos állítások terjesztése és védelme ellen irányult, és nem jelentette az egész arisztotelészi tanok újabb, általános tiltását.

100. A tiltás tárgyai közé tartozott a világ örökkévalósága, az emberi szabadság, valamint azok az állítások, amelyek állítólagos szükségszerűségek révén korlátozták Isten hatalmát.

101. Az egyházi felügyelet korlátozhatta a kutatásokat, ugyanakkor még élesebbé tette azt a kérdést, hogy vajon a fennálló természeti rend-e az egyetlen lehetséges.

102. Hogy ezek a beavatkozások hosszú távon milyen következményekkel jártak a gondolkodásra nézve, a kutatásokban vitatott kérdés; egy rendeletből sem a filozófiai kutatás végét, sem a modern tudomány kialakulását nem lehet levezetni.

103. A viták azonban megváltoztatták azokat a feltételeket, amelyek között egy tudósnak egy szöveg tekintélyét, egy érv erejét és tudományága kompetenciáját kellett egymással szemben mérlegelnie.

104. Arisztotelész művei időközben mélyen beépültek az oktatásba, és éppen ezért azok tudományos olvasata egyre pontosabb meghatározást igényelt arról, hogy mi következik belőlük, és mire alapozódik e következtetések érvényessége.

1. 1215 bestimmten die Statuten für die Pariser Schulen, dass Aristoteles’ logische Schriften im regulären Unterricht gelesen werden sollten, während seine Bücher über Naturphilosophie und Metaphysik vom Lehrbetrieb ausgeschlossen blieben.

2. Derselbe antike Autor lieferte damit anerkannte Werkzeuge des Denkens und zugleich einen Stoff, dessen Behandlung kirchliche Aufsicht für gefährlich hielt.

3. Bereits 1210 hatte eine kirchliche Versammlung die öffentliche und private Lehrlektüre seiner naturphilosophischen Bücher und ihrer Kommentare in Paris untersagt.

4. Die Maßnahmen erfassten bestimmte Schriften an einem bestimmten Ort; sie bedeuteten kein allgemeines, dauerhaftes Verbot, sich mit Aristoteles zu beschäftigen.

5. Gerade ihre begrenzte Reichweite macht den Konflikt verständlich, denn zur Debatte stand, welche Teile einer zunehmend verfügbaren Philosophie in eine christlich geprägte Ausbildung aufgenommen werden konnten.

6. Ein Buch wurde hier zum Gegenstand einer Auseinandersetzung über die Ordnung des Wissens.

7. Paris gehörte zu den Orten, an denen sich aus älteren Schulen um 1200 eine neue Form gelehrter Gemeinschaft herausbildete.

8. Das lateinische Wort universitas bezeichnete zunächst eine Körperschaft, also einen rechtlich organisierten Zusammenschluss, und meinte im universitären Zusammenhang die Gemeinschaft von Lehrenden und Lernenden.

9. Eine Universität bestand deshalb wesentlich aus Menschen, ihren Regeln und ihren anerkannten Befugnissen, auch wenn sie selbstverständlich Räume und Bücher benötigte.

10. Ihre Mitglieder verhandelten über Unterricht, Prüfungen und die Voraussetzungen dafür, dass jemand selbst als Lehrer auftreten durfte.

11. Solche Zusammenschlüsse konnten gemeinsame Interessen gegenüber städtischen oder kirchlichen Gewalten vertreten, blieben aber auf deren Schutz und Anerkennung angewiesen.

12. Im Pariser Lehrbetrieb arbeiteten die Gelehrten auf Latein, wodurch Studierende unterschiedlicher Herkunft einen gemeinsamen Zugang zu Texten und Streitfragen erhielten.

13. Wer einen bestimmten Lehrtext beherrschte, erwarb somit zugleich Wissen und eine Voraussetzung für seine Stellung innerhalb dieser Gemeinschaft.

14. Den grundlegenden Studiengang bot die Artistenfakultät, deren Name von den freien Künsten abgeleitet war und keine Ausbildung von Künstlern im heutigen Sinn bezeichnete.

15. Aus dem älteren Bildungsbestand von Sprachlehre, Argumentation und mathematischen Fächern entwickelte sich dort ein immer umfangreicheres philosophisches Studium.

16. Darauf bauten höhere Studien in Theologie, Recht und Medizin auf, wobei die einzelnen Universitäten unterschiedliche Schwerpunkte besaßen.

17. In Paris gewann die Theologie besonderes Gewicht, doch die philosophischen Fragen blieben keineswegs auf diese höhere Fakultät beschränkt.

18. An der Artistenfakultät wurde untersucht, was Menschen mit ihren natürlichen Erkenntnisfähigkeiten über die Welt herausfinden konnten.

19. In der Theologie trat die Frage hinzu, wie solche Einsichten mit einer als göttliche Offenbarung anerkannten Überlieferung zusammenhingen.

20. Die Grenzen zwischen diesen Zuständigkeiten wurden umso umstrittener, je mehr philosophische Texte in den Unterricht gelangten.

21. Aristoteles war im lateinischen Westen schon lange durch Teile seiner Logik bekannt, doch Übersetzungen des zwölften und dreizehnten Jahrhunderts erweiterten diesen Bestand erheblich.

22. Nun wurden seine Untersuchungen über Bewegung, Lebewesen, Seele und die grundlegenden Strukturen der Wirklichkeit in größerem Umfang zugänglich.

23. Naturphilosophie umfasste dabei Fragen, die heute zwischen Philosophie und verschiedenen Naturwissenschaften verteilt werden, während Metaphysik nach grundlegenden Seinsweisen und Ursachen fragte.

24. Die neuen lateinischen Fassungen entstanden sowohl durch Übersetzungen aus dem Arabischen als auch unmittelbar aus dem Griechischen.

25. Mit den Werken gelangten außerdem Deutungen arabischsprachiger Philosophen in die Diskussion, insbesondere Avicennas und Averroes’.

26. Ihre Beiträge boten eigene Begriffe und Argumente, an denen die lateinischen Leser ihre Auslegung des Aristoteles schärften oder gegen die sie Einwände entwickelten.

27. Aristotelesrezeption, also die Aufnahme und Weiterverarbeitung seines Denkens, war deshalb von Anfang an mehr als die Rückkehr zu einem unveränderten antiken Lehrgebäude.

28. Besonders folgenreich war die Frage, ob die Welt einen zeitlichen Anfang hatte oder ob Bewegung und Zeit ohne ersten Augenblick bestanden.

29. Die Vorstellung einer anfangslosen Welt konnte innerhalb einer philosophischen Naturerklärung plausibel erscheinen, geriet jedoch in Spannung zur christlichen Auffassung eines von Gott geschaffenen Weltanfangs.

30. Damit wurde aus einer Untersuchung über Bewegung zugleich ein Streit über die Reichweite philosophischer Beweise und über die Auslegung religiöser Wahrheit.

31. Ein Lehrer musste unterscheiden, ob er eine Position des Aristoteles erläuterte, sie als zwingend erwiesen verteidigte oder ihre Voraussetzungen kritisierte.

32. Diese Unterscheidung war im Unterricht schwierig, weil ein Text, den man immer genauer verstehen lernte, zugleich wachsende Autorität gewann.

33. 1255 nahm der Lehrplan der Pariser Artistenfakultät auch aristotelische Naturbücher auf, die zuvor Gegenstand von Verboten gewesen waren.

34. Ihre Aufnahme beendete den Streit um ihre Folgerungen keineswegs.

35. In diese sich verändernde Bildungswelt traten die Dominikaner und Franziskaner ein, zwei im frühen dreizehnten Jahrhundert entstandene Bettelorden.

36. Ihre religiöse Lebensform verband Armut und Predigt mit Tätigkeiten in Städten, und ihre Ausbildungsstätten knüpften enge Beziehungen zum universitären Unterricht.

37. Angehörige der Orden übernahmen theologische Lehraufgaben, wodurch sich innerhalb der gelehrten Gemeinschaft auch das Verhältnis zwischen Ordensmitgliedern und anderen Lehrern veränderte.

38. Albert der Große gehörte den Dominikanern an und lehrte in den 1240er Jahren in Paris.

39. 1248 ging er nach Köln, um dort eine höhere Ausbildungsstätte seines Ordens aufzubauen, an der auch sein Schüler Thomas von Aquin lernte.

40. Köln besaß damals noch keine Universität; Alberts Tätigkeit zeigt vielmehr, wie universitäre Gelehrsamkeit und Ordensschulen über verschiedene Orte hinweg miteinander verbunden waren.

41. Sein philosophisches Unternehmen bestand darin, einen weit gespannten Bestand an Wissen für lateinische Leser zu erschließen und innerhalb seiner einzelnen Disziplinen zu bearbeiten.

42. Albert beschränkte sich dabei nicht darauf, Aristoteles’ Sätze mit erläuternden Randbemerkungen zu versehen.

43. Seine umfangreichen Bearbeitungen entfalteten Argumente, bezogen andere Autoren ein und ergänzten die überlieferten Untersuchungen um zusätzliche Fragen.

44. Wer etwa nach der Veränderung eines Lebewesens fragte, sollte zunächst verstehen, wie eine Naturerklärung überhaupt aufgebaut war.

45. In der aristotelischen Begrifflichkeit unterschied Albert zwischen Materie als dem Prinzip der Bestimmbarkeit und Form als dem Prinzip, durch das etwas eine bestimmte Wirklichkeit besitzt.

46. Diese beiden Begriffe bezeichneten keine beliebig zusammengesetzten Stücke, sondern sollten verständlich machen, wie ein körperliches Ding verändert werden konnte und dennoch eine bestimmbare Natur hatte.

47. Am Beispiel eines keimenden Samens lässt sich die Aufgabe veranschaulichen, ohne damit eine besondere Beobachtung Alberts zu behaupten.

48. Die Entwicklung verlangt eine Erklärung dessen, was bereits vorhanden ist, welche Möglichkeiten es besitzt und unter welchen Bedingungen daraus eine Pflanze wird.

49. Eine solche allgemeine Theorie konnte jedoch nicht allein entscheiden, wie eine bestimmte Pflanzenart wuchs oder welche Eigenschaften ein bestimmtes Tier besaß.

50. In seinen naturkundlichen Schriften maß Albert deshalb eigener Erfahrung, sorgfältiger Beobachtung und der Prüfung überlieferter Angaben erhebliches Gewicht bei.

51. Hier erhielt die Beschäftigung mit der Natur eine Genauigkeit, die über das Wiederholen anerkannter Lehrsätze hinausging.

52. Zugleich unterschied sich das Wissen über besondere Naturerscheinungen von den sehr allgemeinen Einsichten, auf denen seine Veränderungslehre beruhte.

53. Dass körperliche Dinge sich verändern, galt ihm als sicherer als manche Aussage über ein selten beobachtetes Tier oder einen ungewöhnlichen Himmelsvorgang.

54. Je spezieller die Frage wurde, desto stärker war man auf einzelne Beobachtungen, glaubwürdige Berichte und Annahmen angewiesen, die ihrerseits geprüft werden mussten.

55. Darin lag ein Grund, innerhalb der Naturuntersuchung unterschiedliche Grade von Gewissheit anzuerkennen.

56. Alberts Aufmerksamkeit für Erfahrung lässt sich würdigen, ohne ihm die Methoden moderner experimenteller Naturwissenschaft zuzuschreiben.

57. Er arbeitete weiterhin mit einer aristotelischen Ordnung der Natur, deren grundlegende Begriffe den Rahmen seiner Beobachtungen bildeten.

58. Eine Beobachtung konnte eine besondere Behauptung korrigieren, während die allgemeine Erklärung durch Materie, Form und natürliche Ziele dadurch noch nicht notwendig erschüttert wurde.

59. Zugleich blieb Albert ein christlicher Theologe, der nach dem Ursprung und der Vollendung der geschaffenen Wirklichkeit fragte.

60. Er bezog neben Aristoteles auch neuplatonische Traditionen ein, die den Zusammenhang zwischen den vielen Dingen und ihrem göttlichen Ursprung anders beleuchteten.

61. Die Untersuchung natürlicher Vorgänge besaß bei ihm damit eine eigene sachliche Aufgabe innerhalb eines umfassenderen Verständnisses der Wirklichkeit.

62. Diese Eigenständigkeit beruhte auf der Überzeugung, dass eine Frage nach Naturursachen mit Gründen beantwortet werden musste, die zu dieser Frage passten.

63. Bonaventura, ein Franziskaner, hatte ebenfalls in Paris Philosophie und Theologie studiert und dort als theologischer Lehrer gearbeitet.

64. Als er 1257 die Leitung seines Ordens übernahm, endete seine regelmäßige universitäre Lehrtätigkeit, doch die Ordnung des Wissens blieb ein Gegenstand seines Denkens.

65. Auch er verwendete aristotelische Begriffe und Verfahren, um Argumente zu entwickeln und Einwände sorgfältig zu beantworten.

66. Seine Kritik an bestimmten philosophischen Lehren erwuchs aus einer Vertrautheit mit ihnen, die das Bild eines bloßen Gegners der Vernunft ausschließt.

67. Im Itinerarium mentis in Deum, dem Weg des Geistes zu Gott, entwarf er 1259 eine Bewegung des Erkennens, die bei der erfahrbaren Welt ansetzte und über die Betrachtung des eigenen Geistes hinausführte.

68. Die Dinge erschienen ihm als Spuren ihres Ursprungs, weil ihre Ordnung und ihre begrenzten Vollkommenheiten auf einen umfassenderen Grund hinweisen sollten.

69. Wer eine Pflanze betrachtete, konnte deshalb sowohl nach ihrem Wachstum fragen als auch danach, in welchem Sinn ihr Dasein auf ihren Schöpfer verwies.

70. Die zweite Frage erhielt bei Bonaventura ihren Sinn aus einer Auffassung der Welt als Schöpfung, deren Dinge in ihrem ganzen Bestehen abhängig waren.

71. Das Bild einer lesbaren Welt machte diese Auffassung anschaulich, setzte aber bereits voraus, dass ihre Ordnung auf einen göttlichen Urheber bezogen werden durfte.

72. Die sichtbare Gestalt einer Pflanze lieferte für sich allein noch keinen Beweis sämtlicher theologischer Aussagen über diesen Ursprung.

73. Bonaventuras weiterreichender Anspruch zeigte sich besonders an der Frage, wie Menschen zu sicherer Erkenntnis gelangten.

74. Er erkannte die Leistung der Sinne und des Verstandes an, der aus einzelnen Wahrnehmungen allgemeine Begriffe gewinnen konnte.

75. Dieses Gewinnen eines allgemeinen Begriffs aus einzelnen Fällen heißt Abstraktion und erklärt beispielsweise, wie man verschiedene Bäume als Bäume erkennt.

76. Offen blieb für ihn jedoch, weshalb ein veränderlicher menschlicher Geist über veränderliche Gegenstände mit einer Gewissheit urteilen konnte, die mehr beanspruchte als eine vorläufige Vermutung.

77. An dieser Stelle setzte seine Lehre von der Erleuchtung an, die in der augustinischen Tradition einen göttlichen Grund sicherer Erkenntnis suchte.

78. Das göttliche Licht sollte die Tätigkeit des menschlichen Verstandes ermöglichen und auf unveränderliche Wahrheit ausrichten, ohne Wahrnehmung und begriffliche Arbeit zu ersetzen.

79. Gemeint war deshalb keine ständig eingreifende Offenbarung, die einem Studierenden die Antworten auf naturkundliche Fragen zuflüsterte.

80. Bonaventura suchte vielmehr zu erklären, wie ein Urteil einen verlässlichen Maßstab besitzen konnte, obwohl der urteilende Mensch fehlbar blieb.

81. Sein Ansatz verband die aristotelische Erklärung der Begriffsbildung mit der Überzeugung, dass die letzte Grundlage von Gewissheit über die endlichen Erkenntniskräfte hinausreichen müsse.

82. Ein Einwand gegen diesen Ansatz kann fragen, ob der Anspruch eines Urteils auf notwendige Wahrheit bereits ausreicht, um einen göttlichen Erkenntnisgrund zu erschließen.

83. Die Stärke und die Schwierigkeit der Lehre liegen damit an derselben Stelle, nämlich beim Übergang von menschlicher Erkenntnis zu ihrem behaupteten unveränderlichen Grund.

84. In den Collationes in Hexaemeron, Vorträgen über das Sechstagewerk der Schöpfung von 1273, verschärfte Bonaventura seine Kritik an philosophischen Lehren, die er für theologisch und sachlich verfehlt hielt.

85. Dazu gehörte die Anfangslosigkeit der Welt, gegen die er auch im Kommentar zu den Sentenzen des Petrus Lombardus vernünftige Argumente vorgebracht hatte.

86. Eines dieser Argumente ging davon aus, dass eine unendliche Folge vergangener Weltbewegungen nicht vollständig durchlaufen werden könne.

87. Wäre die Vergangenheit ohne Anfang, so hätten nach dieser Überlegung unendlich viele Abläufe stattfinden müssen, bevor die Gegenwart erreicht worden wäre.

88. Da die Gegenwart aber erreicht sei, müsse die vergangene Folge endlich sein und einen Anfang besitzen.

89. Der entscheidende Einwand lautet, dass eine anfangslose Vergangenheit keinen ersten Zeitpunkt enthält, von dem aus die ganze unendliche Folge durchlaufen worden wäre.

90. Zwischen jedem bestimmten vergangenen Zeitpunkt und der Gegenwart könnte vielmehr eine endliche Zeit liegen, obwohl es keinen allerersten Zeitpunkt gäbe.

91. Bonaventura kannte die Ausweichmöglichkeit, dass kein erster Ablauf vorhanden sei, und versuchte auch sie durch weitere Überlegungen zum Unendlichen zurückzuweisen.

92. Sein Beweisanspruch hing somit daran, welche Eigenschaften man einer unendlichen zeitlichen Folge zusprechen durfte und ob das Bild des vollständigen Durchlaufens auf sie anwendbar war.

93. Der Streit betraf die Voraussetzungen des Arguments, nicht lediglich die Bereitschaft, eine religiöse Lehre anzunehmen.

94. Thomas von Aquin teilte den Glauben an einen tatsächlichen Weltanfang, hielt diesen jedoch nicht für philosophisch beweisbar und unterschied zeitlichen Beginn von der Abhängigkeit des Geschaffenen von Gott.

95. Die gemeinsame religiöse Bindung führte also zu unterschiedlichen Urteilen darüber, was Vernunft zeigen konnte.

96. Albert und Bonaventura verband ihrerseits die Überzeugung, dass Naturwissen seinen Platz in einer christlichen Wirklichkeitsordnung hatte, doch sie gewichteten die sachliche Eigenständigkeit einzelner Untersuchungen und ihre Einordnung in umfassende Weisheit unterschiedlich.

97. Weisheit bezeichnete hier ein Verständnis von Ursprung, Zusammenhang und Ziel des Wissens, während eine einzelne Wissenschaft einen begrenzteren Gegenstandsbereich mit bestimmten Gründen erschloss.

98. Wie umkämpft diese Ordnung blieb, zeigte sich 1277, drei Jahre nach Bonaventuras Tod, als der Pariser Bischof Étienne Tempier 219 philosophische und theologische Thesen verurteilte.

99. Die Maßnahme richtete sich gegen das Verbreiten und Verteidigen bestimmter Aussagen und war kein erneutes pauschales Verbot des gesamten Aristoteles.

100. Zu ihren Gegenständen gehörten die Weltewigkeit, die menschliche Freiheit und Behauptungen, die Gottes Macht durch vermeintliche Notwendigkeiten begrenzten.

101. Kirchliche Aufsicht konnte Untersuchungen einschränken, zugleich aber die Frage verschärfen, ob die bestehende Naturordnung die einzig mögliche sei.

102. Welche Folgen diese Eingriffe langfristig für das Denken hatten, ist in der Forschung umstritten; aus einem Erlass lässt sich weder das Ende philosophischer Untersuchung noch die Entstehung moderner Wissenschaft ableiten.

103. Die Auseinandersetzungen veränderten jedoch die Bedingungen, unter denen ein Gelehrter die Autorität eines Textes, die Kraft eines Arguments und die Zuständigkeit seiner Disziplin gegeneinander abwägen musste.

104. Aristoteles’ Bücher waren inzwischen tief in die Ausbildung eingegangen, und gerade deshalb verlangte ihre gelehrte Lektüre immer genauer zu bestimmen, was aus ihnen folgte und worauf sich die Geltung dieser Folgerungen gründete.