7.5 A skolasztikus módszer és az univerzáliák vitája: Anselm, Abaelard és az iskolák – Scholastische Methode und Universalienstreit: Anselm, Abaelard und die Schulen

1. Szókratész ember, és Platón is ember, bár senki sem állítaná emiatt, hogy ők ugyanaz a személy.

2. Ezekben a látszólag jelentéktelen kijelentésekben rejlik egy olyan nehézség, amellyel a középkori latin iskolák kitartóan foglalkoztak.

3. Ugyanaz a kifejezés két különböző egyénre vonatkozik, és úgy tűnik, többet tesz, mint hogy véletlenszerűen közös címkét ragaszt rájuk.

4. Aki mindkét embert megnevezi, azt állítja, hogy tud róluk valamit, ami túlmutat a különbözőségükön.

5. A dolog akkor válik homályossá, amint meg kell határoznunk, mi is valójában ez a közös vonás, és hol jelenik meg.

6. A személyekhez tartozik-e, csak a gondolkodásban jön-e létre, vagy az általános egy szó sajátos jelentésében rejlik?

7. Ez a kérdés összekapcsolja a valóság vizsgálatát azzal a nyelvvel, amelyben a tudást közlik.

8. Egy általános kifejezés, amely több egyénre is vonatkozhat, a jelen összefüggésben univerzálisnak nevezhető.

9. Általánosságával tehát nem a világszerte való elterjedést értjük, hanem azt a lehetőséget, hogy különböző tárgyakra vonatkoztathassuk.

10. A kifejezés hozzárendelését a logika predikációnak nevezi, míg jelentésének és jelölőteljesítményének vizsgálata a szemantika részét képezi.

11. Ha például két kendőt fehérnek nevezünk, mindkettőnek tulajdonítunk egy tulajdonságot anélkül, hogy ugyanazon tárgynak tekintenénk őket.

12. Az „ember” megnevezés viszont annak a fajnak a lényegét érinti, ami valaki, és nem csupán egy olyan tulajdonságot, amelyet elveszíthet anélkül, hogy abból megváltozna.

13. Az ilyen különbségek a fajfogalmak és a változó jellemzők között világossá teszik, hogy nem minden általános állítás áll ugyanolyan kapcsolatban a valósággal.

14. Egy megalapozott fogalomnak ezért meg kell magyaráznia, miért vonatkozik bizonyos esetekre, másokra pedig nem.

15. A 11. és 12. századi tudósok számára ezt a nehézséget egy hagyományozott szöveg különösen világosan felvetette.

16. Porphíriosz, egy későantik filozófus, Isagogé című művében – amely bevezetés Arisztotelész kategóriáihoz – kifejezetten felvetette a nemek és fajok kérdését, de azok eldöntését elhalasztotta.

17. Többek között azt kérdezte, hogy önállóan léteznek-e, vagy kizárólag a gondolkodásban jelennek-e meg, és ha léteznek, el vannak-e választva az érzékszervekkel érzékelhető dolgoktól.

18. Boethius latinra fordította a művet, és kommentárjaiban foglalkozott a benne felvetett problémákkal, aminek köszönhetően a mű a középkori fogalomalkotás fontos alapjává vált.

19. Egy nemzetség több fajt foglal magában, ahogyan az „állat” magában foglalja az embert és más állatfajokat, míg egy faj több, ugyanazon szűkebb meghatározás alá tartozó egyedet foglal össze.

20. Aki megértette ezeket a besorolásokat, az képes volt a kifejezéseket rendszerezni és a következtetéseket ellenőrizni, de még meg kellett magyaráznia, mi az oka a dolgok rendjének.

21. Az ókori tanmű így új kutatások kiindulópontjává vált, amelyek eredményei korántsem voltak már előre meghatározva a hagyományozott szövegben.

22. Az ilyen kérdéseket feldolgozó oktatás kezdetben kolostorokban, katedrálisiskolákban, majd egyre inkább városi iskolai környezetben zajlott.

23. A latin oktatási rendszer a nyelvtant, a retorikát és a dialektikát – vagyis a nyelvtudást, a beszédművészetet és a logikai vizsgálatot – a „trivium” név alatt egyesítette.

24. A dialektika itt elsősorban azt a művészetet jelentette, hogy fogalmakat, állításokat és következtetéseket érveléssel vizsgáljanak meg.

25. Eszközeire ott is szükség volt, ahol egy elismert vallási tanítás megértése volt a cél, hiszen egy kötelező érvényű szöveg nem mindig határozza meg egyértelműen saját értelmezését.

26. Az iskolák tanáraik, szöveggyűjteményeik és munkakörülményeik szerint különböztek egymástól, így a közös kiindulási pontokból ellentétes válaszok is születhettek.

27. A későbbi egyetemeket, kialakult oktatási és vizsgarendszereikkel, nem lehet egyszerűen visszavetni ebbe a korábbi helyzetbe.

28. Már itt is azonban egy látszólag apró nyelvi különbség dönthette el, hogy egy érv megállja-e a helyét, vagy a többértelműség miatt elbukik.

29. Anselm von Canterbury, aki 1033-tól 1109-ig élt, példát nyújt arra, hogyan alakult ki ilyen fogalmi munka egy kolostori környezetből.

30. Mielőtt érsek lett, a normann Bec-i kolostorban tevékenykedett, ahol nagy fogalmi alapossággal vizsgálta a hitbeli kérdéseket és a logikai problémákat.

31. De grammatico című műve egy tanár és egy tanítvány közötti beszélgetés formájában tárja fel a kérdést.

32. A mű a grammaticus kifejezést tárgyalja, amellyel olyan személyt lehet megjelölni, aki nyelvtani ismeretekkel rendelkezik.

33. Ebből adódik az a nehézség, hogy a szót egy személyre alkalmazzák, de a magyarázó meghatározása egy ismeretre vagy képességre vonatkozik.

34. Következésképpen meg kell különböztetni, hogy a megnevezés a mindennapi nyelvhasználatban mire vonatkozik, és mit emel ki jelentéstartalmában.

35. Anselm vizsgálata megmutatja, milyen könnyen keveredik össze az emberről való beszéd és a tulajdonságairól való beszéd, ha a kifejezés funkcióját nem vizsgáljuk meg.

36. Ezzel még nem dőlt el az univerzáliák vitája, de láthatóvá válik a feldolgozásának egyik előfeltétele.

37. Az a tény, hogy egy szót használni lehet, önmagában sem a jelölt tárgy természetét, sem jelentésének szerkezetét nem határozza meg.

38. A realizmus egyik képviselője az általános kijelentések okát a dolgok valós közös vonásaiban keresi.

39. A realizmus itt az általános valóságáról alkotott nézetet jelenti, és eleinte semmi köze a gyakorlati életben megnyilvánuló valóságérzékhez.

40. Egy ilyen álláspont mellett szól az a tény, hogy mi, emberek, általában nem tetszés szerint osztályozzuk az embereket és a lovakat, hanem felismerjük azokat a különbségeket, amelyeket a tárgyak maguk adnak meg nekünk.

41. Ha több egyén tartozik ugyanahhoz a fajhoz, úgy tűnik, egy közös természet magyarázza meg, miért tudunk róluk hasonló, igaz állításokat tenni.

42. Éppen az általános tudás igényel ilyen alapot, mert többet követel, mint egy egyetlen, megismételhetetlen eset leírása.

43. A realista megközelítés erőssége abban rejlik, hogy megvédi ezt az igazságigényt a pusztán önkényes megnevezés elképzelésével szemben.

44. Nehezebb kérdés, hogy ez a valódi közös vonás hogyan egyeztethető össze az egyedek különbözőségével.

45. Egy különösen meggyőző megoldás azt feltételezi, hogy több egyénben lényegében ugyanaz a közös lényeg jelenik meg, míg a különbségeket a kiegészítő meghatározások alkotják.

46. A 12. század elején Peter Abaelard foglalkozott egy ilyen állásponttal, amelyet tanítójának, Wilhelm von Champeaux-nak tulajdonított.

47. Abaelard, aki 1079-től 1142-ig élt, kifogásait egy olyan iskolai környezetben fogalmazta meg, ahol a tanárok a tanítványokért és a hírnévért is versengtek.

48. Saját életrajza beszámol a Wilhelmmal való vitáiról, azonban ez egy résztvevő visszatekintő leírása marad, és nem tekinthető semleges beszámolónak.

49. Anselm von Laon, akitől Abaelard teológiai oktatást kért, más tanár volt, mint Anselm von Canterbury, akinek fogalmi vizsgálódásai a bec-i kolostorban születtek.

50. Az érvelés szempontjából döntő jelentőségű, hogy a numerikus azonosság és az egy meghatározáson belüli egyezés különböző viszonyok.

51. Két személy egy bizonyos tekintetben egyezhet, anélkül hogy emiatt ebben a tekintetben egyetlen dolgot alkotnának.

52. Ha ezt a megkülönböztetést elmosják, akkor fennáll a veszély, hogy a közös vonásaik magyarázata feloldja valódi különbözőségüket.

53. Abaelard tovább élesíti az állatnemre vonatkozó kifogást, amelynek közös lényegét mind az emberekben, mind az értelemmel nem rendelkező állatokban feltételezik.

54. Ha ez a lényeg valóban egy és ugyanaz a dolog lenne, akkor a különböző fajokban ellentétes tulajdonságokat kellene magában foglalnia.

55. Az emberben értelemmel rendelkezne, a többi állatban pedig nem, noha az erős kiinduló tézis szerint mindenhol ugyanaz a lényeg van jelen.

56. A kifogás tehát egy bizonyos, a valós közös vonalakra vonatkozó magyarázat ellen irányul, nem pedig minden lehetséges állítás ellen, miszerint a dolgok önmagukban hasonlóságokat mutatnak.

57. Még az összes ember összessége sem segít automatikusan az univerzális dolog helyettesítésében.

58. Az egész gyűjtemény sem Szókratész, sem Platón, és nem minden egyes emberre vonatkozik úgy, ahogyan az „ember” kifejezés vonatkozik rájuk.

59. Egy gyűjtőfogalom az egyéneket foglalja össze, míg egy fajmegjelölés minden egyes egyénre külön-külön vonatkozik.

60. Aki a kettőt egyenlővé teszi, csupán a közös lényeg nehézségét cseréli fel egy másik, tisztázatlan viszonyra.

61. Abaelard válasza az általánosságot a jelentőségteljes kifejezések teljesítményére helyezi át, anélkül, hogy a világot nyelvünk termékévé alakítaná.

62. A Logica ingredientibus címmel ismert kommentárjaiban azt vizsgálja, hogy egy közös név hogyan vonatkozhat több egyénre.

63. Az „ember” kifejezés tehát nem jelöl egy további embert, aki Szókratész és Platón mellett létezne, vagy mindkettőben ugyanazon dologként lenne benne.

64. Mindkettőjükre alkalmazható, mert mindketten emberek.

65. A közös alkalmazási alapra Abaelard a „status” kifejezést használja, amely itt nagyjából az adott emberlétet jelöli.

66. Ez a status számára nem egy további közös dolog, és ugyanúgy nem is csupán egy szubjektív kép a beszélő fejében.

67. Hogy pontosan hogyan kell érteni a dolgokhoz és a gondolkodáshoz való viszonyát, az a kutatásokban továbbra is vitatott kérdés, ezért a szó nem ígér kész megoldást minden nehézségre.

68. Ezen nyitott kérdések ellenére megkülönböztethetők a nyelv két olyan funkciója, amelyek alapvetőek Abaelard válaszához.

69. Egy kifejezés utalhat bizonyos dolgokra, és egyúttal fogalmi megértést válthat ki a hallgatóban.

70. Erre a jelentésalkotó funkcióra a középkori nyelvelmélet a „signifikáció” kifejezést használja, amelynek pontos alkalmazása azonban szerzőnként változhat.

71. Az általános megértés kiemeli azt, ami több eset alkalmazásában meghatározó, anélkül, hogy minden egyes esetről teljes képet adna.

72. Az „ember” kifejezés megértéséhez tehát nem kell Szókratészt szem előtt tartanom, sem Platón összes sajátos jellemzőjét ismernem.

73. Ugyanígy nem elegendő egy tetszőleges belső kép sem, hiszen egy nagy vagy kicsi személyről alkotott véletlenszerű elképzelés még nem magyarázza a fogalom hatókörét.

74. A név hangzása nyelvi megállapodáson alapul, míg az emberekre vonatkozó, tartalmilag helyes alkalmazásának más oka van.

75. Az a tény, hogy ugyanazokat a személyeket egy másik nyelven másképp nevezik, nem teszi a fajhoz való tartozásukat tetszés szerint megváltoztatható döntéssé.

76. Az ilyen álláspontokat gyakran a nominalizmus és a konceptualizmus elnevezések alá sorolják.

77. A nominalizmus a nevek és más jelek általánosságra gyakorolt szerepét hangsúlyozza, míg a konceptualizmus magyarázatukat elsősorban a fogalmi gondolkodásban keresi.

78. Összefoglaló címkékként ezek a szavak segíthetnek, de könnyen eltakarják az egyes középkori válaszok közötti különbségeket.

79. Éppen Abaelard vizsgálja együtt a nyelvi kifejezéseket, a fogalmi megértést és a megnevezés tárgyi alapját, így egyetlen kulcsszó aligha fedi le munkásságát.

80. Hasonló óvatossággal kell eljárni Roscelin esetében is, aki Abaelard egyik korábbi tanára volt, és akinek az általánosról alkotott nézetei elsősorban idegen, részben ellentétes tanúvallomásokon keresztül maradtak fenn.

81. Az ő nevéhez fűződő, a puszta nyelvi hangokra helyezett hangsúlyt ezért nem lehet gond nélkül egy teljesen ismert filozófiai rendszerré bővíteni.

82. A közös probléma elég nagy kihívást jelent, ha a hagyományban fennmaradt különbségeket gondosan leírjuk, ahelyett, hogy azokból két zárt táborral és egyértelmű győztesekkel rendelkező oldalt alkotnánk.

83. Ez a pontosság hatással volt a tekintélyekkel való bánásmódra is, hiszen még egy elismert szöveg is olyan kifejezésekből áll, amelyek jelentését a kontextusban kell vizsgálni.

84. Abaelard Sic et non című műve, amelynek címe „Igen és nem”-et jelent, teológiai kérdésekkel kapcsolatban olyan elismert szerzők kijelentéseit gyűjti össze, amelyek első ránézésre egymásnak ellentmondónak tűnnek.

85. A gyűjtemény nem nyújt átfogó, végleges megoldást az összes ellentmondásra, hanem láthatóvá teszi azok feldolgozásának nehézségét.

86. A prológusban Abaelard elmagyarázza, miért kell az értelmezés során figyelembe venni a szavak különböző jelentéseit, a különböző összefüggéseket és a hagyományozás hibáit.

87. Egy szerző emellett idézhet mások véleményét anélkül, hogy azt maga is képviselné, vagy később helyesbítheti korábbi saját kijelentését.

88. Egy általános utasítás és egy konkrét esetre vonatkozó szabály sem állnak egymással ellentétben pusztán azért, mert megfogalmazásuk eltérő.

89. Aki ilyen feszültséget kíván értékelni, annak először ki kell derítenie, hogy mely állítást milyen feltételek mellett fogalmazták meg valójában.

90. A feladatot egy kifejezetten hipotetikus esettel lehet szemléltetni, amelyben két szöveg az ember szabadságáról látszólag ellentétes következtetésekre jut.

91. Az egyik kijelenti, hogy az ember szabad, míg a másik tagadja szabadságát.

92. Ha az első esetben a szabadság az önkéntes cselekvés képességét jelenti, a másodikban pedig minden okból való függetlenséget, akkor a kijelentések különböző vizsgálati tárgyakra vonatkoznak.

93. A fogalmi megkülönböztetés így eloszlat egy elhamarkodottan állított ellentmondást, de még nem bizonyítja, hogy mindkét kijelentés tartalmilag helyes lenne.

94. Csak miután jelentésük tisztázódott, lehet megvizsgálni, milyen érvek szólnak az egyes állítások mellett.

95. Ebben az értelmezés és érvelés összekapcsolásában rejlik a skolasztikus módszer egyik fontos eredménye, amelynek neve a tudományos iskolai munkára utal.

96. A lectio, azaz egy elismert szöveg magyarázó jellegű olvasása olyan nehézségeket vethetett fel, amelyeket önálló quaestio-ként, azaz vizsgálati kérdésként dolgoztak fel tovább.

97. A disputatio ebből alakította ki az érvelő eszmecsere szabályozott formáit, amelyek későbbi egyetemi kidolgozása túlmutatott Anselmus és Abaelard iskolai világán.

98. Az ellenvetések így meghatározott helyet kaphattak a vizsgálatban, ahelyett, hogy csupán egy kész válasz zavaró megszakításaként jelentek volna meg.

99. Az eljárás azonban sem érvényes következtetéseket, sem korlátlan szabadságot nem garantált, amint azt Abaelard egyházi hatóságokkal való konfliktusai is mutatják.

100. A „személy” közös fogalmán keresztül azonban felismerhető ennek a sokszínű iskolai világnak a feladata: ennek a fogalomnak a megszokott használata nyitja meg azt a vizsgálatot, amelynek meg kell magyaráznia, mi is az a nyelvi megegyezés, fogalmi teljesítmény és tárgyilagosan megalapozott ismeret benne.

1. Sokrates ist ein Mensch, und Platon ist ein Mensch, obwohl niemand deshalb behaupten würde, die beiden seien dieselbe Person.

2. In diesen unscheinbaren Aussagen steckt eine Schwierigkeit, mit der sich die lateinischen Schulen des Mittelalters ausdauernd beschäftigten.

3. Derselbe Ausdruck trifft auf zwei verschiedene Einzelne zu, und er scheint dabei mehr zu leisten, als ihnen ein zufällig gemeinsames Etikett anzuhängen.

4. Wer beide Menschen nennt, beansprucht etwas über sie zu wissen, das ihre Verschiedenheit übergreift.

5. Unklar wird die Sache, sobald man bestimmen soll, was diese Gemeinsamkeit eigentlich ist und wo sie vorkommt.

6. Gehört sie zu den Personen selbst, entsteht sie erst im Denken, oder liegt das Allgemeine in der besonderen Leistung eines Wortes?

7. Diese Frage verbindet die Untersuchung der Wirklichkeit mit der Prüfung jener Sprache, in der Wissen mitgeteilt wird.

8. Ein allgemeiner Ausdruck, der auf mehrere Einzelne zutreffen kann, heißt im hier maßgeblichen Sinn universal.

9. Mit seiner Allgemeinheit ist also keine weltweite Verbreitung gemeint, sondern die Möglichkeit, ihn von verschiedenen Gegenständen auszusagen.

10. Das Zusprechen eines Ausdrucks nennt die Logik Prädikation, während die Untersuchung seiner Bedeutung und Bezeichnungsleistung zur Semantik gehört.

11. Wenn wir zum Beispiel zwei Tücher weiß nennen, schreiben wir beiden eine Eigenschaft zu, ohne sie als denselben Gegenstand anzusehen.

12. Die Bezeichnung Mensch betrifft dagegen die Art dessen, was jemand ist, und nicht lediglich eine Eigenschaft, die er verlieren könnte, während er derselbe Mensch bleibt.

13. Solche Unterschiede zwischen Artbegriffen und veränderlichen Merkmalen machen deutlich, dass nicht jede allgemeine Aussage dieselbe Beziehung zur Wirklichkeit hat.

14. Ein tragfähiger Begriff muss deshalb erklären lassen, weshalb er auf bestimmte Fälle zutrifft und auf andere nicht.

15. Für die Gelehrten des 11. und 12. Jahrhunderts war diese Schwierigkeit durch einen überlieferten Text besonders deutlich vorgegeben.

16. Porphyrios, ein spätantiker Philosoph, hatte in seiner Isagoge, einer Einführung in die Kategorien des Aristoteles, Fragen nach Gattungen und Arten ausdrücklich aufgeworfen, ihre Entscheidung aber zurückgestellt.

17. Er fragte unter anderem, ob sie selbstständig bestehen oder allein im Denken vorkommen und ob sie, falls sie bestehen, von den sinnlich wahrnehmbaren Dingen getrennt sind.

18. Boethius übertrug die Schrift ins Lateinische und behandelte ihre Probleme in Kommentaren, wodurch sie zu einer wichtigen Grundlage mittelalterlicher Begriffsarbeit wurde.

19. Eine Gattung umfasst dabei mehrere Arten, wie Tier Menschen und andere Tierarten umfasst, während eine Art mehrere Einzelne derselben näheren Bestimmung zusammenfasst.

20. Wer diese Einteilungen verstand, konnte Ausdrücke ordnen und Schlüsse prüfen, musste aber noch erklären, welchen Grund die Ordnung in den Dingen besitzt.

21. Das antike Lehrstück wurde damit zum Ausgangspunkt neuer Untersuchungen, deren Ergebnisse keineswegs schon im überlieferten Wortlaut feststanden.

22. Der Unterricht, in dem solche Fragen bearbeitet wurden, fand zunächst in Klöstern, Domschulen und zunehmend in städtischen Schulzusammenhängen statt.

23. Das lateinische Bildungsgerüst verband Grammatik, Rhetorik und Dialektik, also Sprachkenntnis, Redekunst und logische Untersuchung, unter dem Namen Trivium.

24. Dialektik bezeichnete hier vor allem die Kunst, Begriffe, Aussagen und Folgerungen argumentativ zu prüfen.

25. Ihre Werkzeuge waren auch dort erforderlich, wo eine anerkannte religiöse Lehre verstanden werden sollte, denn ein verbindlicher Text legt seine eigene Auslegung nicht immer eindeutig fest.

26. Schulen unterschieden sich nach Lehrern, Textbeständen und Arbeitsbedingungen, sodass aus gemeinsamen Voraussetzungen gegensätzliche Antworten hervorgehen konnten.

27. Die späteren Universitäten mit ihren ausgebildeten Lehr- und Prüfungsformen dürfen in diese frühere Situation nicht einfach zurückversetzt werden.

28. Bereits hier konnte jedoch eine scheinbar kleine sprachliche Unterscheidung darüber entscheiden, ob ein Argument trug oder an einer Mehrdeutigkeit scheiterte.

29. Anselm von Canterbury, der von 1033 bis 1109 lebte, bietet ein Beispiel dafür, wie solche Begriffsarbeit aus einem klösterlichen Zusammenhang hervorging.

30. Bevor er Erzbischof wurde, wirkte er im normannischen Kloster Bec, wo er Glaubensfragen und logische Probleme mit großer begrifflicher Sorgfalt untersuchte.

31. Seine Schrift De grammatico gestaltet eine Untersuchung als Gespräch zwischen einem Lehrer und einem Schüler.

32. Sie behandelt den Ausdruck grammaticus, mit dem jemand bezeichnet werden kann, der über grammatische Kenntnisse verfügt.

33. Damit entsteht die Schwierigkeit, dass das Wort auf eine Person angewandt wird, seine erklärende Bestimmung aber eine Kenntnis oder Fähigkeit betrifft.

34. Man muss folglich unterscheiden, worauf die Benennung im gewöhnlichen Sprachgebrauch zutrifft und was sie ihrem Bedeutungsgehalt nach hervorhebt.

35. Anselms Untersuchung zeigt, wie leicht die Rede über einen Menschen und die Rede über seine Eigenschaften ineinanderlaufen, wenn die Funktion des Ausdrucks ungeprüft bleibt.

36. Damit ist der Universalienstreit noch nicht entschieden, aber eine Voraussetzung seiner Bearbeitung wird sichtbar.

37. Die Tatsache, dass ein Wort gebraucht werden kann, legt für sich genommen weder die Art des bezeichneten Gegenstands noch die Struktur seiner Bedeutung fest.

38. Ein Vertreter des Realismus sucht den Grund allgemeiner Aussagen in einer wirklichen Gemeinsamkeit der Dinge selbst.

39. Realismus bedeutet hier eine Auffassung über die Wirklichkeit des Allgemeinen und hat mit lebenspraktischem Realitätssinn zunächst nichts zu tun.

40. Für eine solche Position spricht, dass wir Menschen und Pferde gewöhnlich nicht nach Belieben einteilen, sondern Unterschiede erkennen, die uns die Gegenstände vorgeben.

41. Wenn mehrere Einzelne derselben Art angehören, scheint eine gemeinsame Natur zu erklären, weshalb wir über sie ähnliche wahre Aussagen machen können.

42. Gerade allgemeines Wissen verlangt einen solchen Grund, weil es mehr beansprucht als die Beschreibung eines einzelnen, unwiederholbaren Falls.

43. Die Stärke des realistischen Ansatzes liegt darin, diesen Wahrheitsanspruch gegen die Vorstellung einer bloß willkürlichen Benennung zu verteidigen.

44. Schwieriger ist die Frage, wie diese wirkliche Gemeinsamkeit mit der Verschiedenheit der Einzelnen vereinbar sein soll.

45. Eine besonders starke Lösung nimmt an, dass in mehreren Individuen im Kern ein und dieselbe gemeinsame Wesenheit vorkommt, während zusätzliche Bestimmungen ihre Unterschiede ausmachen.

46. Im frühen 12. Jahrhundert setzte sich Peter Abaelard mit einer solchen Position auseinander, die er seinem Lehrer Wilhelm von Champeaux zuschrieb.

47. Abaelard, der von 1079 bis 1142 lebte, entwickelte seine Einwände in einer Schulwelt, in der Lehrer auch um Schüler und Ansehen konkurrierten.

48. Seine eigene Lebensbeschreibung berichtet von Auseinandersetzungen mit Wilhelm, bleibt jedoch die rückblickende Darstellung eines Beteiligten und darf nicht als neutraler Bericht gelesen werden.

49. Anselm von Laon, bei dem Abaelard theologische Unterweisung suchte, war ein anderer Lehrer als Anselm von Canterbury, dessen begriffliche Untersuchungen im klösterlichen Bec entstanden waren.

50. Für das Argument ist entscheidend, dass numerische Identität und Übereinstimmung in einer Bestimmung verschiedene Beziehungen sind.

51. Zwei Personen können in einer Hinsicht übereinstimmen, ohne deshalb in dieser Hinsicht ein einziges Ding zu enthalten.

52. Wird diese Unterscheidung verwischt, droht die Erklärung ihrer Gemeinsamkeit ihre wirkliche Verschiedenheit aufzuheben.

53. Abaelard verschärft den Einwand an der Gattung Tier, deren gemeinsame Wesenheit sowohl in Menschen als auch in nicht vernunftbegabten Tieren angenommen würde.

54. Soll diese Wesenheit tatsächlich ein und dasselbe Ding sein, müsste sie in den verschiedenen Arten entgegengesetzte Bestimmungen aufnehmen.

55. Sie wäre im Menschen vernunftbegabt und im anderen Tier nicht vernunftbegabt, obwohl nach der starken Ausgangsthese überall dieselbe Wesenheit vorliegt.

56. Der Einwand richtet sich damit gegen eine bestimmte Erklärung realer Gemeinsamkeit, nicht gegen jede mögliche Behauptung, dass die Dinge von sich aus Ähnlichkeiten besitzen.

57. Auch eine Sammlung aller Menschen hilft als Ersatz für das universale Ding nicht ohne Weiteres weiter.

58. Die gesamte Sammlung ist weder Sokrates noch Platon, und sie wird nicht von jedem einzelnen Menschen so ausgesagt, wie der Ausdruck Mensch ausgesagt wird.

59. Ein Sammelbegriff fasst Einzelne zusammen, während eine Artbezeichnung auf jeden Einzelnen für sich zutrifft.

60. Wer beides gleichsetzt, tauscht die Schwierigkeit der gemeinsamen Wesenheit lediglich gegen eine andere ungeklärte Beziehung aus.

61. Abaelards Antwort verlagert die Allgemeinheit auf die Leistung bedeutungsvoller Ausdrücke, ohne die Welt in ein Erzeugnis unserer Sprache zu verwandeln.

62. In seinen unter dem Titel Logica ingredientibus bekannten Kommentaren untersucht er, wie ein gemeinsamer Name auf mehrere Einzelne zutreffen kann.

63. Der Ausdruck Mensch bezeichnet demnach keinen zusätzlichen Menschen, der neben Sokrates und Platon bestünde oder in beiden als dieselbe Sache enthalten wäre.

64. Er lässt sich auf jeden von ihnen anwenden, weil jeder ein Mensch ist.

65. Für den gemeinsamen Anwendungsgrund verwendet Abaelard den Ausdruck status, der hier ungefähr das jeweilige Menschsein bezeichnet.

66. Dieser Status ist für ihn keine weitere gemeinsame Sache und ebenso wenig bloß ein subjektives Bild im Kopf des Sprechers.

67. Wie genau seine Stellung zu den Einzeldingen und zum Denken zu verstehen ist, bleibt in der Forschung umstritten, weshalb das Wort keine fertige Lösung aller Schwierigkeiten verspricht.

68. Trotz dieser offenen Fragen lassen sich zwei Leistungen der Sprache auseinanderhalten, die für Abaelards Antwort wesentlich sind.

69. Ein Ausdruck kann sich auf bestimmte Dinge beziehen und zugleich beim Hörer ein begriffliches Verständnis hervorrufen.

70. Für diese Bedeutungsleistung verwendet die mittelalterliche Sprachtheorie den Ausdruck Signifikation, dessen genaue Verwendung allerdings von Autor zu Autor variieren kann.

71. Ein allgemeines Verständnis hebt hervor, was für die Anwendung auf mehrere Fälle maßgeblich ist, ohne eine vollständige Vorstellung jedes einzelnen Falls zu liefern.

72. Zum Verstehen des Ausdrucks Mensch muss ich daher weder Sokrates vor Augen haben noch sämtliche besonderen Merkmale Platons kennen.

73. Ebenso wenig genügt ein beliebiges inneres Bild, denn eine zufällige Vorstellung einer großen oder kleinen Person erklärt noch nicht die Reichweite des Begriffs.

74. Die Lautgestalt eines Namens beruht auf sprachlicher Vereinbarung, während die sachlich richtige Anwendung auf Menschen einen anderen Grund besitzt.

75. Dass man dieselben Personen in einer anderen Sprache anders benennt, macht ihre Zugehörigkeit zur Art deshalb nicht zu einer beliebig veränderbaren Entscheidung.

76. Solche Positionen werden häufig unter den Bezeichnungen Nominalismus und Konzeptualismus geordnet.

77. Nominalismus betont die Rolle von Namen und anderen Zeichen für die Allgemeinheit, während Konzeptualismus deren Erklärung besonders im begrifflichen Denken sucht.

78. Als zusammenfassende Etiketten können diese Wörter helfen, verdecken aber leicht die Unterschiede zwischen einzelnen mittelalterlichen Antworten.

79. Gerade Abaelard untersucht sprachliche Ausdrücke, begriffliches Verstehen und den sachlichen Grund der Benennung gemeinsam, sodass ein einzelnes Schlagwort seine Arbeit kaum erfasst.

80. Ähnlich vorsichtig ist mit Roscelin umzugehen, einem früheren Lehrer Abaelards, dessen Auffassung des Allgemeinen vor allem durch fremde, teilweise gegnerische Zeugnisse überliefert ist.

81. Die ihm zugeschriebene Betonung bloßer Sprachlaute lässt sich deshalb nicht bedenkenlos zu einem vollständig bekannten philosophischen System ausbauen.

82. Das gemeinsame Problem bleibt anspruchsvoll genug, wenn man die überlieferten Unterschiede sorgfältig beschreibt, statt aus ihnen zwei geschlossene Lager mit eindeutigen Siegern zu machen.

83. Diese Genauigkeit hatte Folgen für den Umgang mit Autoritäten, denn auch ein anerkannter Text besteht aus Ausdrücken, deren Sinn im Zusammenhang geprüft werden muss.

84. Abaelards Sic et non, dessen Titel Ja und Nein bedeutet, stellt zu theologischen Fragen Aussagen anerkannter Autoren zusammen, die einander zunächst zu widersprechen scheinen.

85. Die Sammlung liefert keine durchgehende abschließende Lösung sämtlicher Gegensätze, sondern macht die Schwierigkeit ihrer Bearbeitung sichtbar.

86. Im Prolog erläutert Abaelard, weshalb verschiedene Wortbedeutungen, unterschiedliche Zusammenhänge und Fehler der Überlieferung bei der Auslegung berücksichtigt werden müssen.

87. Ein Autor kann zudem eine fremde Meinung wiedergeben, ohne sie selbst zu vertreten, oder eine frühere eigene Aussage später berichtigen.

88. Auch eine allgemeine Anweisung und eine Regel für einen besonderen Fall widersprechen sich nicht schon deshalb, weil ihre Formulierungen verschieden ausfallen.

89. Wer eine solche Spannung beurteilen will, muss zunächst herausfinden, welche Behauptung unter welchen Bedingungen tatsächlich aufgestellt wird.

90. Man kann die Aufgabe an einem ausdrücklich hypothetischen Fall verdeutlichen, in dem zwei Texte über die Freiheit des Menschen zu entgegengesetzten Ergebnissen zu kommen scheinen.

91. Der eine erklärt, dass der Mensch frei sei, während der andere seine Freiheit bestreitet.

92. Bezeichnet Freiheit im ersten Fall die Fähigkeit zu freiwilligem Handeln und im zweiten die Unabhängigkeit von jeder Ursache, so treffen die Aussagen verschiedene Gegenstände der Prüfung.

93. Die begriffliche Unterscheidung beseitigt damit einen vorschnell behaupteten Widerspruch, beweist aber noch nicht, dass beide Aussagen sachlich richtig sind.

94. Erst nachdem ihre Bedeutung geklärt wurde, lässt sich untersuchen, welche Gründe für die jeweiligen Behauptungen sprechen.

95. In dieser Verbindung von Auslegung und Argument liegt eine wichtige Leistung der scholastischen Methode, deren Name auf den Zusammenhang mit gelehrter Schularbeit verweist.

96. Die lectio, die erklärende Lektüre eines anerkannten Textes, konnte Schwierigkeiten hervorbringen, die als eigene quaestio, also Untersuchungsfrage, weiterbearbeitet wurden.

97. Die disputatio entwickelte daraus geregelte Formen des argumentativen Austauschs, deren spätere universitäre Ausgestaltung über die Schulwelt Anselms und Abaelards hinausging.

98. Einwände konnten so einen bestimmten Platz in der Untersuchung erhalten, statt nur als störende Unterbrechungen einer fertigen Antwort zu erscheinen.

99. Das Verfahren garantierte jedoch weder gültige Schlüsse noch unbeschränkte Freiheit, wie auch Abaelards Konflikte mit kirchlichen Autoritäten zeigen.

100. Am gemeinsamen Wort Mensch lässt sich die Aufgabe dieser vielfältigen Schulwelt dennoch erkennen: Seine vertraute Anwendung eröffnet erst jene Untersuchung, die erklären muss, was an ihr sprachliche Vereinbarung, begriffliche Leistung und sachlich begründete Erkenntnis ist.