14.4.2 A Tractatus: nyelv, világ és a kimondható határai – Der Tractatus: Sprache, Welt und die Grenzen des Sagbaren

1. Képzeljünk el egy vázlatot, amelyen két jelölés látható két dobozra, az egyik a másik bal oldalán van ábrázolva.

2. A rajz akkor is érthető, ha a dobozok a valós térben pontosan fordított elrendezésben vannak.

3. Ezzel máris megkülönböztettünk két fogalmat, amelyek a mindennapi beszédben gyakran összefolynak: Egy ábrázolás egy bizonyos lehetőséget nyit meg, míg igazsága attól függ, hogy ez a lehetőség valóban megvalósult-e.

4. Aki megvizsgálja a vázlatot és tévesnek nyilvánítja, nyilvánvalóan megértette annak tartalmát, mert ellenkező esetben egyáltalán nem tudná megállapítani az eltérést.

5. A jelöléseknek nem kell utánozniuk sem a dobozok színét, sem anyagát, feltéve, hogy egyértelmű, melyik jelölés melyik tárgyhoz tartozik.

6. Döntő jelentőségű az elemek közötti kapcsolat, amelyen keresztül az ábrázolt dolgok lehetséges összefüggései bemutatásra kerülnek.

7. Ludwig Wittgenstein Tractatus című műve egy ilyen ábrázolási képességből indul ki, és azt egy olyan kérdésig követi nyomon, amely messze túlmutat a rajzokon.

8. Azt vizsgálja, hogy a nyelv egyáltalán hogyan tud valamit mondani a világról, és milyen árat fizetünk, ha annak előfeltételeit vagy egy élet értékét is szokványos tényekként akarjuk leírni.

9. Ez a rövid mű Wittgenstein első világháború előtti és alatti logikai alapokkal való foglalkozásából született.

10. Gottlob Frege és Bertrand Russell új eszközöket fejlesztettek ki, hogy az állítások és következtetések szerkezetét pontosabban megragadják, mint ahogyan azt a megszokott nyelvtan lehetővé tette.

11. Wittgenstein felvette a problémáikat, de arra kereste a választ, hogy miért lehetséges egyáltalán a logikai ábrázolás.

12. Logikai-filozófiai értekezése 1921-ben jelent meg először német nyelven; 1922-ben követte egy német–angol kiadás a latin Tractatus logico-philosophicus cím alatt.

13. A könyv hét főtétel köré épül, amelyek számozott aljegyzetei tovább bontják ki a gondolati összefüggéseket.

14. Ez a szigorú forma egy lezárt érvelés benyomását keltheti, bár éppen saját állításainak helyzete válik végül problémássá.

15. Russell bevezetője segített bevezetni a művet a filozófiai közvéleménybe, Wittgenstein azonban nem értett egyet ezzel az értelmezéssel.

16. Már a könyv első fogadtatása is azt mutatja tehát, hogy az egyértelműségre való törekvése korántsem eredményezett egyetlen, vitathatatlan értelmezést.

17. Az elején a világ egy olyan meghatározása áll, amely megváltoztatja a dolgokra vetett szokásos tekintetünket.

18. Az összes tárgy felsorolása még nem árulná el, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mi történik, vagy milyen kapcsolatok léteznek valójában.

19. Még ha egy raktár minden ládáját ismerjük is, attól még nem tudjuk, melyik áll az ajtó mellett, és melyik fekszik egy másik tetején.

20. Wittgenstein ennek megfelelően a tényeket helyezi a középpontba, vagyis azt, ami ténylegesen fennáll.

21. Az ő terminológiájában egy tényállás tárgyak közötti kapcsolat, amelyek létezése vagy nem létezése a valóság leírásához tartozik.

22. A ládák elrendezése szemlélteti ezt a különbséget anélkül, hogy máris a világ végső logikai felbontását adná.

23. Hiszen azok a tárgyak, amelyekre Wittgenstein elemzése végső soron ki fog futni, egyszerűek, és nem tekinthetők automatikusan összetett mindennapi dolgokkal egyenértékűnek.

24. A Tractatus szerint az, hogy milyen kapcsolatok lehetségesek, a tárgyaktól maguktól és azok formájától, azaz kapcsolódási lehetőségeiktől függ.

25. Az ilyen lehetőségek összefüggését Wittgenstein logikai térnek nevezi, wobei a „tér” szó itt nem egy hatalmas tartályt jelöl, amelyben a valós dolgok mellett még lehetséges dolgok is találhatók.

26. Ezen a háttéren az ábrázolás gondolata pontosabb formát ölt.

27. Egy kép is ténylegesen összekapcsolt elemekből áll, például a lapunkon lévő jelölésekből.

28. Az, hogy ezek az elemek egy bizonyos módon állnak egymás mellett, azt ábrázolhatja, hogy a hozzájuk rendelt tárgyak ennek megfelelően kapcsolódnak egymáshoz.

29. Ehhez mind az elemeknek a tárgyakhoz való hozzárendelésére, mind pedig azok összekapcsolásának közös lehetőségére szükség van.

30. A jelek puszta halmaza éppúgy nem elegendő, mint egy véletlenszerű hasonlóság, amelyből nem alakul ki konkrét ábrázolás.

31. A vázlat ezért nem csupán két tárgyat ábrázol, hanem a köztük lévő lehetséges rendet is.

32. Értelme az, amit ábrázol, míg igazsága vagy hamissága csak a valósággal való összehasonlítás során állapítható meg.

33. Éppen a hamis kép lehetősége teszi láthatóvá, hogy az ábrázolás nem csupán a sikeres egyezés révén jön létre.

34. A képtől a mondatig vezető lépés eleinte meglepőnek tűnik, mert az írott szavak általában nem hasonlítanak a leírt dolgokra.

35. A ládákról szóló mondat ugyanazt a elrendezést ábrázolhatja, mint a rajz, bár szavai nem kicsinyített ládák.

36. Ezek összekapcsolása egy lehetséges helyzetet fejez ki, amelynek létezését ellenőrizhetjük.

37. Ami itt számít, az a mondat logikai felépítése, amelyet a mondat nyelvtani felülete eltakarhat.

38. Wittgenstein állítása szerint egy teljes elemzés ezt a felépítést egészen az elemi mondatokig feltárná.

39. Az elemi mondat egy tényállás fennállását állítja, és egyszerű tárgyakat jelölő nevek közvetlen összekapcsolásából áll.

40. A két ládáról szóló szokásos mondat erre érthető szemléltető példa, de még nem bizonyított elemi mondat.

41. A könyv nem ad végleges felsorolást az ilyen végső mondatokról, hanem kidolgozza azokat a feltételeket, amelyeknek az ő megközelítése szerint meg kell felelniük.

42. Egy különösen szigorú feltétel az, hogy az elemi mondatoknak logikailag egymástól függetlennek kell lenniük, úgyhogy egy elemi tény fennállása ne kényszerítse ki egy másik fennállását.

43. Ezekből a legegyszerűbb állításokból igazságfüggvények segítségével kell felépíteni a bonyolultabb állításokat.

44. Az igazságfüggvény olyan összekapcsolás, amelyben az összetett mondat igazsága vagy hamissága kizárólag az alkotóelemeinek igazságértékeitől függ.

45. Példaként vegyük azt az állítást, hogy a bal oldali láda nyitva van, és azt, hogy a jobb oldali láda üres.

46. Az „és” kötőszóval történő összekapcsolás csak akkor igaz, ha mindkét állítás igaz, és hamis, amint legalább az egyikük hamis.

47. Ha egy állítást tagadunk, megfordítjuk annak igazságértékét anélkül, hogy ezzel egy „tagadás” nevű további fogalmat vezetnénk be a világba.

48. Az ilyen példák bemutatják az eljárást anélkül, hogy azt állítanák, hogy a használt mindennapi mondatok már logikailag önállóak lennének, vagy teljes mértékben elemzettek lennének.

49. Az igazságtáblázatok rendszerezik az igazságértékek lehetséges kombinációit, és láthatóvá teszik, melyek közül melyek teszik lehetővé egy összetett állítás kialakulását.

50. Ezen a szinten a megértés azt jelenti, hogy felismerjük, milyen feltételek mellett lenne igaz a mondat, és milyen feltételek mellett lenne hamis.

51. A lehetőségek közötti tényleges döntés továbbra is a világról való ismeretet igényel, míg maga a logikai összekapcsolás nem járul hozzá további megfigyelési tényekkel.

52. Ennek az eljárásnak egy különleges korlátja akkor mutatkozik meg, amikor azt állítjuk, hogy a bal oldali láda nyitva van, vagy hogy nincs nyitva.

53. Feltéve, hogy ugyanarra a ládára gondolunk ugyanabban az időben és ugyanabban a tekintetben, ez a kapcsolat minden igazságlehetőséget megenged.

54. Igaz marad, függetlenül attól, hogy a láda nyitva van-e, és ezért semmit sem árul el annak tényleges állapotáról.

55. Egy ilyen kijelentésformát tautológiának nevezünk, mert igazsága kizárólag a logikai összekapcsolásból fakad.

56. A megfelelő „és” kötőszóval való összekapcsolás ellentmondás lenne, vagyis olyan ellentét, amely nem enged meg semmilyen igazságlehetőséget.

57. Wittgenstein mindkét formát értelmetlennek nevezi, mert hiányzik belőlük az ábrázoló értelme, amely egy bizonyos tényállást jellemezne.

58. Mindazonáltal a logikai jelnyelv részét képezik, és számára nem értelmetlenek, ahogyan értelmetlen lehet egy szókapcsolat, amely mondatszerkezete ellenére egyáltalán nem eredményez érthető kijelentést.

59. A hibás vázlat, a tautológia és a sikertelen látszat-kijelentés tehát különböző hiányosságokkal vagy funkciókkal rendelkeznek, amelyeket az általános ítélet – „Ez semmit sem mond” – eltakarna.

60. Wittgenstein számára a logika mondatai tautológiák, ami révén szükségszerű érvényességükre való igényük összekapcsolódik ténytartalom hiányukkal.

61. Nem függnek attól, hogy milyen elrendezést találunk a raktárban, és ezért annak átrendezésével sem cáfolhatók meg.

62. Feladatuk az, hogy láthatóvá tegyék azokat a logikai kapcsolatokat, amelyek áthatják kijelentéseinket.

63. Ezzel az egész ábrázolás előfeltétele problémává válik: a képnek és a világnak is közös logikai formával kell rendelkeznie.

64. Ez a forma azonban a Tractatus szerint nem ábrázolható újra, mintha egy különleges tényállás lenne, mert minden ilyen ábrázolási kísérlet már eleve feltételezné azt.

65. Nem lehet kilépni a logikai ábrázolásból, és annak alapvető lehetőségét egy teljesen független álláspontból leírni.

66. Itt kapcsolódik be Wittgenstein megkülönböztetése a mondás és a mutatás között, amely szerint egy mondat egy tényállást mond ki, logikai formáját pedig értelmes felépítésében mutatja meg.

67. A mutatás ezért nem jelöl semmiféle rejtett kiegészítő üzenetet, amelyet elég ügyességgel mégiscsak tényállításra tudnánk lefordítani.

68. Ez a határvonal jelentősen megváltoztatja a filozófia feladatát.

69. Wittgenstein szerint a filozófia nem a tudomány tényei mellett további tényeket hivatott felfedezni, hanem a gondolatokat és azok nyelvi kifejezésének feltételeit kell tisztáznia.

70. Filozófiai nehézség merülhet fel, ha egy kifejezést nyelvtani szempontból úgy kezelnek, mint egy közönséges tárgynevet, anélkül, hogy megfelelő jelentést tulajdonítottak volna neki.

71. A logikai tisztázásnak ekkor meg kell vizsgálnia, hogy egyáltalán állít-e valami konkrétumot, mielőtt annak igazságáról érdeklődne.

72. Ez a megközelítés meggyőzően magyarázza, miért jelent többet egy érthető, de hamis állítás, mint egy jól hangzó, de konkrét tartalom nélküli jelek sorozata.

73. Ugyanakkor az általános nyelvi modellre vonatkozó igénye messzemenő, hiszen az ígéretek, felszólítások és más nyelvi cselekvések nem redukálhatók egyszerűen ténybeszámolókra.

74. Egy saját hipotetikus eset szemlélteti a nehézséget: aki megígéri, hogy elvisz egy ládát, nem csupán egy jövőbeli szállítást ír le, hanem kötelezettséget vállal.

75. Hogy az ilyen használatok beilleszthetők-e a korai ábrázolási modellbe, és ha igen, hogyan, az továbbra is komoly kérdést vet fel a modell hatókörével kapcsolatban.

76. A határ még érzékenyebbé válik, ha egy cselekvés leírásáról annak etikai értékére térünk át.

77. Megállapítható, hogy egy ember hazudott, milyen szándékkal tette ezt, és milyen következményei voltak a hazugságának.

78. E folyamatok átfogó leírása Wittgenstein megközelítése szerint mégsem lenne egy olyan abszolút érték ábrázolása, amelynek az események véletlenszerű lefolyásától függetlenül érvényesnek kellene lennie.

79. A véletlenszerűség alatt itt azt értjük, hogy a tények másképp is alakulhattak volna, nem pedig azt, hogy minden esemény ok nélkül történne.

80. Egy feltétlen érték ezért nem lehetne egyszerűen csak egy újabb tény, amely a világ menetének megváltozásával eltűnik.

81. Ha a Tractatus a világ értelmét a világon kívülre helyezi, azzal nem nyit meg egy olyan földrajzi helyet az univerzumon túl, ahol értékeket lehetne keresni.

82. Inkább azt jelzi, hogy hol húzódik a határ annak a kísérletnek, amely az élet jelentését ugyanúgy próbálja leírni, mint egy dobozokból álló elrendezést.

83. A misztika is a záró fejezetekben a világ létezését és annak egészének megítélését érinti, nem pedig rejtett természeti erők felfedezését vagy az érzelmek különleges erejét.

84. Az az állítás, hogy a tudományos válaszok nem érintik az életproblémák lényegét, megmutatja, miért nem szabad a követelt hallgatást semmiképpen sem az etika jelentéktelenségéről szóló ítéletként értelmezni.

85. Pontosan ezek a magyarázatok vezetnek azonban egy olyan nehézséghez, amely a könyvet nem csupán mellékesen érinti.

86. Ha az értelmes mondatok lehetséges tényállásokat ábrázolnak, akkor milyen státuszuk van a logikai formáról, a világról mint egészről és a kimondható határáról szóló kijelentéseinek?

87. Nyilvánvalóan nem olvashatók mindegyikük a világban létező dolgok szokásos leírásaként.

88. Wittgenstein a végén kifejezetten kijelenti, hogy az olvasónak fel kell ismernie mondatainak értelmetlenségét, és túl kell lépnie rajtuk, miután azok betöltötték magyarázó szerepüket.

89. Ehhez egy létra képét használja, amelyet a felmászás után eldobnak.

90. A kép élesen rávilágít a nehézségre, de még nem ad választ arra, hogy az értelmetlen mondatok hogyan tudnak egyáltalán megértést közvetíteni.

91. A hagyományos értelmezések abból indulnak ki, hogy a magyarázatok egy kimondhatatlan összefüggést tárnak fel, amely ugyan megmutatkozik, de ténymondatokban tanításként nem rögzíthető.

92. Problémájuk abban áll, hogy érthetővé tegyék, miért nem válik ez a felismerés mégis ismét valamiféle állítólagos tudássá, amely kikerül a leírás saját határainak kereteiből.

93. Az úgynevezett határozott vagy elszánt értelmezések ezzel szemben komolyan akarják venni a értelmetlenség diagnózisát anélkül, hogy egy különleges osztály rejtett filozófiai igazságokra hivatkoznának.

94. Szerintük a könyv végigvezeti olvasóit azon a kísértésen, hogy ilyen tanítást nyerjenek, amíg fel nem ismerik, hogy annak állítólagos tartalma nem rögzíthető.

95. Ami megmarad, az a nyelvhasználat megváltozott világossága lenne, nem pedig olyan magasabb rendű kijelentések gyűjteménye, amelyek csupán kimondhatatlanok.

96. Ezeknek az értelmezéseknek maguknak is meg kell magyaráznia, hogy a könyv kidolgozott érvelési menete és a megjelenésről szóló megjegyzései hogyan támasztják alá ezt az értelmezést.

97. A vita ezért többről szól, mint egy zárókép értelmezéséről: arról dönt, hogy a filozófiai megértés feltár-e egy kimondhatatlan tartalmat, vagy feloldja-e a látszólag tartalmas mondatok által kiváltott csábítást.

98. A bevezető vázlat ilyen nehézségek nélkül ábrázolhat egy lehetséges elrendezést, mert tudjuk, milyen különbséget jelentene annak helyessége vagy helytelensége.

99. Amint ugyanezt a bemutató teljesítményt várjuk el egy végleges kijelentéstől az élet értékéről, a Tractatus szerint éppen ez a fajta összehasonlíthatóság hiányzik.

100. A végén lévő csend így egy határt jelöl, amelynek indoklását a könyv kibontja, és amelynek saját mondataira való alkalmazása egyúttal a legmélyebb, nyitott feszültségét is képezi.

1. Stellen wir uns eine Skizze vor, auf der zwei Markierungen für zwei Kisten stehen, wobei die eine links von der anderen eingezeichnet ist.

2. Die Zeichnung lässt sich verstehen, auch wenn die Kisten im wirklichen Raum genau umgekehrt angeordnet sind.

3. Damit haben wir bereits zwei Leistungen auseinandergehalten, die im alltäglichen Sprechen häufig zusammenfallen: Eine Darstellung eröffnet eine bestimmte Möglichkeit, während ihre Wahrheit davon abhängt, ob diese Möglichkeit tatsächlich verwirklicht ist.

4. Wer die Skizze prüft und für falsch erklärt, hat ihren Gehalt offenbar verstanden, denn andernfalls könnte er die Abweichung gar nicht feststellen.

5. Die Markierungen müssen dabei weder die Farbe noch das Material der Kisten nachahmen, sofern klar ist, welche Markierung welchem Gegenstand entspricht.

6. Entscheidend ist die Verbindung der Elemente, durch die eine mögliche Verbindung der dargestellten Dinge vorgeführt wird.

7. Ludwig Wittgensteins Tractatus setzt an einer solchen Fähigkeit zur Darstellung an und verfolgt sie bis zu einer Frage, die weit über Zeichnungen hinausreicht.

8. Er untersucht, wie Sprache überhaupt etwas über die Welt sagen kann und welchen Preis wir zahlen, wenn wir auch ihre Voraussetzungen oder den Wert eines Lebens wie gewöhnliche Tatsachen beschreiben wollen.

9. Das schmale Werk entstand aus Wittgensteins Beschäftigung mit logischen Grundlagen vor und während des Ersten Weltkriegs.

10. Gottlob Frege und Bertrand Russell hatten neue Mittel entwickelt, um die Struktur von Aussagen und Schlüssen genauer zu erfassen, als es die vertraute Grammatik erlaubte.

11. Wittgenstein nahm ihre Probleme auf, suchte jedoch nach einer Erklärung dafür, weshalb logische Darstellung überhaupt möglich ist.

12. Seine Logisch-philosophische Abhandlung erschien 1921 erstmals auf Deutsch; 1922 folgte eine deutsch-englische Buchausgabe unter dem lateinischen Titel Tractatus logico-philosophicus.

13. Das Buch gliedert sich um sieben Hauptsätze, deren nummerierte Unterbemerkungen die gedanklichen Zusammenhänge weiter entfalten.

14. Diese strenge Form kann den Eindruck einer abgeschlossenen Beweisführung erwecken, obwohl gerade die Stellung ihrer eigenen Aussagen am Ende problematisch wird.

15. Russells Einleitung half, das Werk in die philosophische Öffentlichkeit einzuführen, doch Wittgenstein war mit dieser Auslegung nicht einverstanden.

16. Schon die erste Aufnahme des Buches zeigt daher, dass sein Anspruch auf Klarheit keineswegs eine einzige unstrittige Lesart hervorbrachte.

17. Am Anfang steht eine Bestimmung der Welt, die unseren gewöhnlichen Blick auf Dinge verändert.

18. Eine Aufzählung aller Gegenstände würde noch nicht sagen, wie sie zueinander stehen, was geschieht oder welche Verbindungen tatsächlich bestehen.

19. Selbst wenn wir jede Kiste eines Lagerraums kennen, wissen wir deshalb noch nicht, welche neben der Tür steht und welche auf einer anderen liegt.

20. Wittgenstein rückt entsprechend die Tatsachen in den Mittelpunkt, also das, was der Fall ist.

21. Ein Sachverhalt ist in seiner Terminologie eine Verbindung von Gegenständen, deren Bestehen oder Nichtbestehen zur Beschreibung der Wirklichkeit gehört.

22. Die Kistenanordnung veranschaulicht diesen Unterschied, ohne bereits die letzte logische Zerlegung der Welt zu liefern.

23. Denn die Gegenstände, auf die Wittgensteins Analyse letztlich hinauslaufen soll, sind einfach und dürfen nicht ohne Weiteres mit zusammengesetzten Alltagsdingen gleichgesetzt werden.

24. Welche Verbindungen möglich sind, hängt nach dem Tractatus an den Gegenständen selbst und ihrer Form, also ihren Verbindungsmöglichkeiten.

25. Den Zusammenhang solcher Möglichkeiten nennt Wittgenstein den logischen Raum, wobei das Wort Raum hier keinen riesigen Behälter bezeichnet, in dem sich zusätzlich zu wirklichen Dingen noch mögliche Dinge befinden.

26. Vor diesem Hintergrund erhält der Abbildungsgedanke eine genauere Gestalt.

27. Auch ein Bild besteht aus tatsächlich verbundenen Elementen, etwa aus den Markierungen auf unserem Blatt.

28. Dass diese Elemente auf eine bestimmte Weise zusammenstehen, kann darstellen, dass die zugeordneten Gegenstände entsprechend verbunden sind.

29. Dazu braucht es sowohl die Zuordnung der Elemente zu den Dingen als auch eine gemeinsame Möglichkeit ihrer Verbindung.

30. Eine bloße Ansammlung von Zeichen reicht ebenso wenig wie eine zufällige Ähnlichkeit, aus der keine bestimmte Darstellung hervorgeht.

31. Die Skizze zeigt deshalb nicht nur zwei Gegenstände, sondern eine mögliche Ordnung zwischen ihnen.

32. Ihr Sinn ist das, was sie darstellt, während ihre Wahrheit oder Falschheit erst im Vergleich mit der Wirklichkeit festgestellt wird.

33. Gerade die Möglichkeit eines falschen Bildes macht sichtbar, dass Darstellung nicht erst durch gelungene Übereinstimmung entsteht.

34. Der Schritt vom Bild zum Satz wirkt zunächst überraschend, weil geschriebene Wörter den beschriebenen Dingen gewöhnlich nicht ähnlich sehen.

35. Ein Satz über die Kisten kann dieselbe Anordnung darstellen wie die Zeichnung, obwohl seine Wörter keine verkleinerten Kisten sind.

36. Ihre Verbindung bringt eine mögliche Sachlage zum Ausdruck, deren Bestehen wir prüfen können.

37. Was dabei zählt, ist die logische Gliederung des Satzes, die durch seine grammatische Oberfläche verdeckt sein kann.

38. Wittgensteins Anspruch lautet, dass eine vollständige Analyse diese Gliederung bis zu Elementarsätzen freilegen würde.

39. Ein Elementarsatz behauptet das Bestehen eines Sachverhalts und besteht in der unmittelbaren Verbindung von Namen, die für einfache Gegenstände stehen.

40. Der gewöhnliche Satz über zwei Kisten ist dafür ein verständliches Anschauungsbeispiel, aber kein bereits nachgewiesener Elementarsatz.

41. Das Buch liefert kein abschließendes Verzeichnis solcher letzten Sätze, sondern entwickelt die Bedingungen, die sie nach seinem Ansatz erfüllen müssten.

42. Eine besonders starke Bedingung besteht darin, dass Elementarsätze logisch voneinander unabhängig sein sollen, sodass das Bestehen eines elementaren Sachverhalts nicht bereits das Bestehen eines anderen erzwingt.

43. Aus diesen einfachsten Aussagen sollen sich die komplexen Aussagen durch Wahrheitsfunktionen aufbauen lassen.

44. Eine Wahrheitsfunktion ist eine Verknüpfung, bei der die Wahrheit oder Falschheit des zusammengesetzten Satzes allein von den Wahrheitswerten seiner Bestandteile abhängt.

45. Nehmen wir zur Veranschaulichung die Aussagen, dass die linke Kiste offen ist und dass die rechte Kiste leer ist.

46. Die Verbindung mit „und“ ist nur dann wahr, wenn beide Aussagen wahr sind, und falsch, sobald wenigstens eine von ihnen falsch ist.

47. Verneinen wir eine Aussage, kehren wir ihren Wahrheitswert um, ohne dadurch einen weiteren Gegenstand namens Verneinung in die Welt einzuführen.

48. Solche Beispiele zeigen das Verfahren, ohne zu behaupten, die verwendeten Alltagssätze seien schon logisch unabhängig oder bis zum Ende analysiert.

49. Wahrheitstabellen ordnen die möglichen Kombinationen der Wahrheitswerte und machen sichtbar, welche davon eine zusammengesetzte Aussage zulässt.

50. Verstehen heißt auf dieser Ebene, zu erfassen, unter welchen Bedingungen der Satz wahr und unter welchen er falsch wäre.

51. Die tatsächliche Entscheidung zwischen diesen Möglichkeiten verlangt weiterhin Kenntnis der Welt, während die logische Verknüpfung selbst keine zusätzliche Beobachtungstatsache beisteuert.

52. Eine besondere Grenze dieses Verfahrens zeigt sich, wenn wir behaupten, die linke Kiste sei offen oder sie sei nicht offen.

53. Unter der Voraussetzung, dass wir dieselbe Kiste zur selben Zeit und in derselben Hinsicht meinen, lässt diese Verbindung jede Wahrheitsmöglichkeit zu.

54. Sie bleibt wahr, gleichgültig, ob die Kiste offen ist, und berichtet deshalb nichts über ihren tatsächlichen Zustand.

55. Eine solche Aussageform heißt Tautologie, weil ihre Wahrheit allein aus der logischen Verknüpfung hervorgeht.

56. Die entsprechende Verbindung mit „und“ wäre eine Kontradiktion, also ein Widerspruch, der keine Wahrheitsmöglichkeit zulässt.

57. Wittgenstein nennt beide Formen sinnlos, weil ihnen der darstellende Sinn fehlt, durch den eine bestimmte Sachlage ausgezeichnet würde.

58. Dennoch gehören sie zur logischen Zeichensprache und sind für ihn nicht unsinnig, wie eine Wortverbindung unsinnig sein kann, die trotz ihres Satzgewands gar keine verständliche Aussage ergibt.

59. Die falsche Skizze, die Tautologie und die misslungene Scheinaussage haben somit verschiedene Mängel oder Funktionen, die durch das pauschale Urteil „Das sagt nichts“ verdeckt würden.

60. Für Wittgenstein sind die Sätze der Logik Tautologien, wodurch sich ihr Anspruch auf notwendige Geltung mit ihrem fehlenden Tatsachengehalt verbindet.

61. Sie hängen nicht davon ab, welche Anordnung wir im Lagerraum antreffen, und können deshalb auch nicht durch dessen Umräumen widerlegt werden.

62. Ihre Aufgabe besteht darin, die logischen Beziehungen sichtbar zu machen, die unsere Aussagen durchziehen.

63. Damit wird die Voraussetzung der gesamten Abbildung zum Problem: Auch Bild und Welt müssen eine logische Form gemeinsam haben.

64. Diese Form kann nach dem Tractatus jedoch nicht nochmals wie eine besondere Sachlage dargestellt werden, denn jeder solche Darstellungsversuch würde sie bereits voraussetzen.

65. Man kann nicht aus der logischen Darstellung heraustreten und ihre grundlegende Möglichkeit von einem vollständig unabhängigen Standpunkt aus beschreiben.

66. Hier setzt Wittgensteins Unterscheidung zwischen Sagen und Zeigen an, nach der ein Satz eine Sachlage sagt und seine logische Form in seinem sinnvollen Aufbau zeigt.

67. Zeigen bezeichnet deshalb keine heimliche Zusatzbotschaft, die wir mit genügend Geschick doch noch in eine Tatsachenbehauptung übersetzen könnten.

68. Diese Grenzziehung verändert die Aufgabe der Philosophie erheblich.

69. Sie soll nach Wittgenstein keine weiteren Tatsachen neben denen der Wissenschaft entdecken, sondern die Gedanken und die Bedingungen ihres sprachlichen Ausdrucks klären.

70. Eine philosophische Schwierigkeit kann entstehen, wenn ein Ausdruck grammatisch wie ein gewöhnliches Gegenstandswort behandelt wird, ohne dass ihm eine entsprechende Bedeutung gegeben wurde.

71. Logische Klärung muss dann prüfen, ob überhaupt etwas Bestimmtes behauptet wird, bevor sie nach dessen Wahrheit fragt.

72. Der Ansatz erklärt überzeugend, weshalb eine verständliche falsche Behauptung mehr leistet als eine wohlklingende Folge von Zeichen ohne bestimmten Gehalt.

73. Zugleich ist sein Anspruch auf ein allgemeines Sprachmodell weitreichend, denn Versprechen, Aufforderungen und andere sprachliche Handlungen lassen sich nicht einfach auf Tatsachenberichte reduzieren.

74. Ein eigener hypothetischer Fall macht die Schwierigkeit sichtbar: Wer verspricht, eine Kiste abzuholen, beschreibt nicht lediglich einen zukünftigen Transport, sondern übernimmt eine Verpflichtung.

75. Ob und wie solche Verwendungen in das frühe Darstellungsmodell eingeordnet werden können, bleibt eine ernsthafte Frage an dessen Reichweite.

76. Noch empfindlicher wird die Grenze, wenn wir von der Beschreibung einer Handlung zu ihrem ethischen Wert übergehen.

77. Man kann feststellen, dass ein Mensch gelogen hat, welche Absicht er verfolgte und welche Folgen seine Lüge hatte.

78. Eine umfassende Beschreibung dieser Vorgänge wäre nach Wittgensteins Ansatz dennoch keine Darstellung eines absoluten Wertes, der unabhängig vom zufälligen Verlauf der Ereignisse gelten soll.

79. Mit Zufälligkeit ist hier gemeint, dass die Tatsachen auch anders sein könnten, nicht dass jedes Geschehen ohne Ursache wäre.

80. Ein unbedingter Wert könnte daher nicht einfach eine weitere Tatsache sein, die bei verändertem Weltverlauf verschwindet.

81. Wenn der Tractatus den Sinn der Welt außerhalb ihrer ansiedelt, eröffnet er damit keinen geografischen Ort jenseits des Universums, an dem man Werte aufsuchen könnte.

82. Er markiert vielmehr die Grenze des Versuchs, die Bedeutung des Lebens in derselben Weise zu beschreiben wie eine Kistenanordnung.

83. Auch das Mystische betrifft in den Schlussabschnitten das Dasein der Welt und ihre Anschauung als Ganzes, nicht die Entdeckung verborgener Naturkräfte oder eine besondere Stärke des Gefühls.

84. Die Behauptung, wissenschaftliche Antworten berührten die Lebensprobleme nicht in ihrem Kern, zeigt, weshalb das geforderte Schweigen keineswegs als Urteil über die Unwichtigkeit der Ethik verstanden werden darf.

85. Gerade diese Erläuterungen führen jedoch zu einer Schwierigkeit, die das Buch nicht nur am Rand betrifft.

86. Wenn sinnvolle Sätze mögliche Sachlagen darstellen, welchen Status haben dann seine Aussagen über logische Form, die Welt als Ganzes und die Grenze des Sagbaren?

87. Sie lassen sich offenbar nicht sämtlich als gewöhnliche Beschreibungen dessen lesen, was in der Welt besteht.

88. Wittgenstein erklärt am Ende ausdrücklich, der Leser solle seine Sätze als unsinnig erkennen und sie überwinden, nachdem sie ihre erläuternde Aufgabe erfüllt haben.

89. Dafür verwendet er das Bild einer Leiter, die nach dem Aufstieg weggeworfen wird.

90. Das Bild stellt die Schwierigkeit scharf heraus, beantwortet aber noch nicht, wie unsinnige Sätze überhaupt Verständnis vermitteln können.

91. Traditionelle Deutungen nehmen an, dass die Erläuterungen einen nicht aussagbaren Zusammenhang erschließen, der sich zwar zeigt, aber nicht als Lehre in Tatsachensätzen festhalten lässt.

92. Ihr Problem besteht darin, verständlich zu machen, weshalb diese Einsicht nicht doch wieder zu einem vermeintlichen Wissen über etwas wird, das die eigene Grenzziehung der Beschreibung entzieht.

93. Sogenannte resolute oder entschlossene Lesarten wollen dagegen die Diagnose des Unsinns ohne eine besondere Klasse verborgener philosophischer Wahrheiten ernst nehmen.

94. Nach ihnen führt das Buch seine Leser durch die Versuchung, eine solche Lehre zu gewinnen, bis sie erkennen, dass ihr vermeintlicher Gehalt nicht festgehalten werden kann.

95. Was bleibt, wäre eine veränderte Klarheit im Umgang mit Sprache, nicht eine Sammlung höherer Aussagen, die lediglich unaussprechlich sind.

96. Diese Deutungen müssen ihrerseits erklären, wie die ausgearbeitete Argumentbewegung des Buches und seine Bemerkungen über das Sichzeigen diese Lesart tragen.

97. Der Streit betrifft deshalb mehr als die Auslegung eines Schlussbildes: Er entscheidet darüber, ob philosophisches Verstehen einen unaussagbaren Gehalt erschließt oder eine Verführung durch scheinbar gehaltvolle Sätze auflöst.

98. Die Skizze vom Anfang kann ohne solche Schwierigkeiten eine mögliche Anordnung darstellen, weil wir wissen, welchen Unterschied ihre Richtigkeit oder Falschheit machen würde.

99. Sobald wir dieselbe darstellende Leistung von einer endgültigen Aussage über den Wert des Lebens erwarten, fehlt nach dem Tractatus gerade diese Art der Vergleichbarkeit.

100. Das Schweigen am Ende bezeichnet damit eine Grenze, deren Begründung das Buch entfaltet und deren Anwendung auf seine eigenen Sätze zugleich seine tiefste offene Spannung bildet.