14.4.3 A Filozófiai vizsgálódások: jelentés, használat és nyelvi játékok – Die Philosophischen Untersuchungen: Bedeutung, Gebrauch und Sprachspiele

1. Egy Ludwig Wittgenstein által megalkotott építkezési jelenetben egy építőmunkás kiáltja a „tábla” szót, és segédje hozza a megfelelő építőelemet.

2. A két ember egy apró szókincs segítségével érteti meg magát, amely egyébként kockákra, oszlopokra és gerendákra utaló szavakat is tartalmaz.

3. Wittgenstein arra kéri olvasóit, hogy képzeljék el ezt a megértést egy teljes, bár nagyon egyszerű nyelvként.

4. A kiáltás azért működik, mert a segéd megtanulta, hogy ebben a helyzetben milyen cselekvést várnak tőle.

5. Aki csupán azt tudja, hogy a tábla egy bizonyos tárgy, az még nem értette meg mindazt, amit a kiáltás ebben a munkaszituációban jelent.

6. Felismerhetné a megfelelő követ, és mégis tanácstalan maradhatna, mert nem tudja, hogy el kell-e hoznia, meg kell-e számolnia, vagy ott kell-e hagynia.

7. Ezen a filozófiailag konstruált eseten láthatóvá válik egy olyan nehézség, amely messze túlmutat az építésen.

8. Egy szó és egy tárgy közötti kapcsolat még nem magyarázza meg azt a teljes munkát, amelyet az emberek ezzel a szóval végeznek.

9. Az „Filozófiai vizsgálódások” ilyen egyszerű esetek segítségével vizsgálja a gyakran meglepően biztos nyelvi megértésünk előfeltételeit.

10. Wittgenstein 1929-ben, Cambridge-be való visszatérése után továbbfejlesztette későbbi gondolkodásmódját, és az azt követő két évtizedben dolgozott rajta.

11. A könyv 1953-ban, két évvel halála után jelent meg, és ezzel ezt a vizsgálati módszert egy szélesebb olvasókör számára is elérhetővé tette.

12. Korábbi műve, a Tractatus, a lehetséges tényállások ábrázolását és az ahhoz szükséges logikai formát helyezte a középpontba.

13. Most Wittgenstein azt vizsgálta, milyen torzulások keletkeznek, ha egy különösen lenyűgöző nyelvi modellt emelünk ki az összes nyelvi tevékenység magyarázatára.

14. A vizsgálódások megjegyzésekből, kifogásokból, visszakérdezésekből és példákból állnak, amelyek váltakozása ismétlődően kiszakítja az olvasót a megszokott gondolkodási szokásából.

15. Ez a forma megfelel annak a feladatnak, hogy a magyarázat különböző csábításait egyenként vizsgálja meg, ahelyett, hogy azokat egy új általános képletbe kényszerítené.

16. Mindazonáltal a gondolatok közül sokban követhető egy összefüggő út, amely a megnevezéstől a használaton át elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mit is követel valójában a filozófiai világosság.

17. A könyv elején egy részlet található a Confessionesből, amelyben Ágoston leírja, hogyan tanulta meg a felnőttek nyelvét.

18. Megfigyelte, hogy bizonyos szavak kimondásakor mozdulataikkal és gesztusaikkal milyen tárgyakra utaltak, és ebből következtetett a jelek és a dolgok közötti kapcsolatra.

19. Wittgenstein ebből a leírásból egy olyan nyelvképet von le, amelyben a szavak tárgyakat neveznek meg, a mondatok pedig ezeket a megnevezéseket kapcsolják össze egymással.

20. Ezzel látszólag készen áll a jelentéskérdésre adandó egyszerű válasz, hiszen minden szóhoz csak azt kellene megtalálni, amit az jelöl.

21. Olyan szavak esetében, mint a „asztal”, vagy egy személy nevének esetében ez a kép közvetlenül meggyőző erejű.

22. Ezenkívül megmagyarázza, miért lehet a mutatás olyan hasznos a nyelv elsajátításában.

23. Wittgenstein azonban itt egy bizonyos ábrázolást kezel filozófiai kiindulópontként, és nem mond átfogó ítéletet Augustinus teljes nyelvfilozófiájáról.

24. Kritikája arra irányul, hogy ezt a képet olyan használatokra is kiterjesztik, amelyek sajátosságai így láthatatlanná válnak.

25. Már az „öt”, a „kérem” és a „holnap” szavak is eltérő magyarázatot igényelnek, noha ugyanolyan magától értetődően tartoznak a nyelvhez, mint egy asztal neve.

26. Még ott is, ahol egy szót mutatással magyarázzák, az egyértelműség kevésbé magától értetődő, mint amire a megnevezési modell utalna.

27. Képzeljük el példaként, hogy valaki egy piros csészére mutat, és egy eddig ismeretlen szót mond ki.

28. A tanuló ebben a csésze megnevezését, színét, anyagát vagy éppen ezt az egyetlen tárgyat is feltételezheti.

29. Az ujj irányából önmagában nem lehet eldönteni, melyik lehetőségről van szó.

30. Egy mutató magyarázatnak, amelyben egy kifejezést egy példa bemutatásával magyarázzák, ezért szüksége van egy már érthető kontextusra.

31. Ha a tanuló például megértette, hogy színszavakat vezetnek be, akkor a mutatás megbízhatóan eloszthatja a fennmaradó bizonytalanságot.

32. Ilyen háttér nélkül a gesztusnak egyúttal azt is meg kellene magyaráznia, hogy egyáltalán milyen típusú megkülönböztetésről van szó.

33. Ebből nem az következik, hogy általánosságban lehetetlen szavakat mutatással magyarázni, hanem az, hogy pontosabb rálátást nyerünk azokra a feltételekre, amelyek mellett ez a magyarázat sikeres lehet.

34. A szó és a tárgy állítólagos, előfeltételek nélküli összekapcsolása máris olyan képességeken alapul, amelyek a puszta ujjmutatásban nem rejlenek.

35. Ezeknek a képességeknek nem feltétlenül kell kizárólag korábban megtanult definíciókból állniuk, hiszen az emberek már akkor is elsajátíthatnak egy tevékenységet, mielőtt annak szabályait kifejezetten megfogalmaznák.

36. A gyermek megtanul tárgyakat hozni, a hasonlókat felismerni és a kérésekre reagálni, miközben nyelvi képességei fokozatosan fejlődnek.

37. Wittgenstein vizsgálata szempontjából döntő jelentőségű, hogy az ilyen begyakorolt cselekvések hogyan teremtenek teret a későbbi magyarázatnak.

38. Az építkezési példa különösen világosan mutatja ezt a beágyazottságot, mivel a kevés szó egy áttekinthető munkamenet keretein belül áll.

39. Ha a segéd minden alkalommal egy lemezt nézne meg, amint meghallja a hívást, akkor ugyan létrejönne a kapcsolat a megfelelő tárgyhoz, de a kért felhasználás nem valósulna meg.

40. A megértés és a félreértés közötti különbség itt abban nyilvánul meg, hogy a segéd képes-e a hívásra a megbeszélt módon reagálni.

41. Még a lemezről alkotott belső kép sem magyarázná önmagában, miért kell neki azt hoznia.

42. A kép kísérheti a cselekvést, de jelenléte nem helyettesíti a tevékenység ismeretét.

43. Ezzel a vizsgálat egy állítólag rejtett jelentéshordozóról áttevődik azokra a nyomon követhető összefüggésekre, amelyekben a szavakat használják.

44. Az ilyen összefüggésekre Wittgenstein bevezeti a „nyelvi játék” kifejezést, amely a nyelvet és az azzal összefonódó tevékenységeket együttesen veszi szemügyre.

45. A kifejezés egyaránt utal egyszerű összehasonlítási esetekre – mint például az építők közötti megértés – és a mindennapi beszédünk sokrétű megvalósulásaira.

46. A játékokra való utalás a figyelmet a megtanult folyamatokra, a különböző szerepekre, valamint a megfelelő és nem megfelelő lépések közötti megkülönböztetésre irányítja.

47. Ez egyáltalán nem állítja, hogy a beszéd mindig könnyű, szórakoztató vagy komoly következmények nélküli lenne.

48. Egy felszólítás másfajta választ vár, mint egy beszámoló, és egy kérés másfajta viszonyban áll a megszólítottal, mint egy parancs.

49. Aki egy megfigyelt balesetről számol be, attól bizonyítékokat kérhetnek tőle, és további megfigyelések alapján helyesbíthetik.

50. Aki viszont megköszöni a segítséget, az nyelvi cselekvést hajt végre, amelynek helyességét nem lehet olyan egyszerűen ellenőrizni, mint egy baleseti leírás valóságtartalmát.

51. A számolásnál viszont az a lényeg, hogy a jeleket meghatározott eljárások szerint használjuk, és az eredményeket helyesnek vagy helytelennek tudjuk értékelni.

52. Ezek a különbségek magyarázzák, miért takar el egy egyetlen általános beszédleírás éppen azt, amit megérteni szeretnénk.

53. Ezt a sokféleséget még ugyanazon szósorozatból is felismerhetjük, ha Wittgenstein építkezési nyelvét egy mennyiségi megjelöléssel bővítjük.

54. Az „öt tábla” szavak jelezhetik, hogy hány építőelem fekszik egy halomban, vagy felkérhetnek valakit, hogy hozzon elő egy megfelelő mennyiséget.

55. Az első esetben a kijelentés ellenőrizhető újraszámlálással, a második esetben pedig tisztázni kell, hogy a felszólítást végrehajtották-e.

56. A hanghordozás és az arckifejezés segíthet a megértésben, de Wittgenstein kifejezetten figyelembe veszi azt az esetet is, amikor a szavakat ugyanúgy ejtik ki.

57. Ekkor a döntő különbség a folyamaton belüli szerepükben rejlik.

58. Tehát nem elegendő a kijelentést hangsorok sorozataként tekinteni, és utána egy változatlan funkciót tulajdonítani neki.

59. Ugyanígy a kontextus sem egy tetszőleges kiegészítés, amelyet minden beszélő személyes ízlése szerint hozzáadhatna.

60. Itt magában foglalja azokat a feltételeket, amelyek mellett a résztvevők megkülönböztetik a közlést a felszólítástól, és mindkettőre megfelelően reagálnak.

61. Ezzel a háttérrel nyeri el magyarázó erejét Wittgenstein híres jelentés-használat összefüggése.

62. A 43. bekezdésben azt javasolja, hogy egy szó jelentését egy nagy esettípus-csoport esetében a szó nyelvi használatával magyarázzuk.

63. Kifejezetten korlátozza a javaslatot, és nem nyilvánítja azt minden jelentésjelenségre egyformán érvényes egyenletnek.

64. A használat ebben az összefüggésben több, mint egy adott hangsor előfordulási gyakorisága.

65. Egy feljegyzés megállapíthatná, hogy valaki százszor mondta ki a „lemez” szót, anélkül, hogy ez máris megmutatná, milyen funkciót töltöttek be ezek a kijelentések.

66. Ahhoz, hogy megértsük a használatukat, többek között fel kell ismernünk, mikor helyénvaló a kiáltás, mely válaszok illenek hozzá, és miből ismerhető fel egy félreértés.

67. A szabályok és mércék ezért a magyarázat részét képezik, még akkor is, ha a mindennapi gyakorlatban gyakran kimondatlanok maradnak.

68. Az, hogy valaki egy szót másképp szeretne használni, még nem teszi ezt a használatot mások számára érthetővé, amíg a megváltozott összefüggés tisztázatlan marad.

69. A jelentések változhatnak, de egy ilyen változáshoz érthető kapcsolatokra van szükség a kifejezés, az alkalmazás és a megértés között.

70. Wittgenstein többek között a „életforma” kifejezéssel jelöli azt a hátteret, amelyben ezek az összefüggések lehetségessé válnak.

71. Egy visszafogott értelmezésben ez a fogalom arra emlékeztet, hogy a beszéd az emberi tevékenységekbe ágyazódik, például a munkába, a tanulásba, a mesélésbe és a közös ítélkezésbe.

72. Egy kérést azért is értjük meg, mert felismerjük a szükségleteket, segítséget tudunk nyújtani, és ismerjük az elutasítás lehetőségét.

73. A használt szavak puszta felsorolása csak hiányosan foglalná össze ezeket az előfeltételeket.

74. Hogy Wittgenstein az „életforma” kifejezéssel mennyire utal kulturálisan meghatározott gyakorlatokra, vagy közös emberi viselkedésmódokra, az értelmezés kérdése marad.

75. A fogalomból ezért nem lehet egyből kész elméletet levezetni a társadalmakról és azok világképeiről.

76. Ugyanígy nem kell minden nyelvi játékot zárt társadalmi világnak tekinteni, amelynek tagjai elvileg másokkal nem tudnának megegyezni.

77. A résztvevők válthatnak a tevékenységek között, magyarázatokat adhatnak és új használatokat tanulhatnak meg, éppen azért, mert a különböző összefüggések egymással is kapcsolódnak.

78. Ezek a kapcsolatok felvetik azt a kérdést, hogy mi az, ami minden nyelvi játékban közösnek kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán egy kifejezés alatt összefoghassuk őket.

79. Wittgenstein a „játék” hétköznapi szó mögött rejlő elvárásokat vizsgálja, amelynek alkalmazásai többnyire ismerősek számunkra, bár egységes meghatározását nehéz megfogalmazni.

80. A sakk, a kártyajátékok és egy gyermek labdajátéka a szabályok, az ügyesség, a véletlen, a szórakozás és a verseny különböző kombinációit mutatják.

81. Nem minden játékban van ellenfél, és nem mindenhol van győztes vagy vesztes.

82. Aki egy adott tulajdonságot elengedhetetlen jellemzőnek nyilvánít, annak ezért meg kell vizsgálnia, hogy ezáltal mely ismerős esetek kerülnek kizárásra.

83. Wittgenstein javaslata szerint az átfogó és egymást keresztező hasonlóságokra kell figyelni, amelyeket ő családi hasonlóságoknak nevez.

84. Ahogyan egy család tagjai különböző vonásokban hasonlíthatnak egymásra, úgy ezek a tevékenységek is rokonsági hálót alkotnak.

85. Az összehasonlítás érthetővé teszi, hogy egy fogalom hogyan képes összekapcsolni különböző eseteket anélkül, hogy egyetlen, előre meghatározott tulajdonság magyarázza az összes alkalmazást.

86. Egy nyitott határokkal rendelkező fogalom ezért még nem használhatatlan, hiszen sok célra elegendőek a jól ismert példák és a megalapozott összehasonlítások képessége.

87. Ha valakinek egy játékot kell bemutatnia gyerekeknek, az utasítás érthető, még akkor is, ha egyes határesetek további kérdéseket tesznek szükségessé.

88. Egy adott célra szűkíthetjük a határokat, és kifejezetten meghatározhatjuk, mely tevékenységeket vesszük figyelembe.

89. Wittgenstein tehát sem a pontos definíciók lehetőségét, sem azok hasznosságát nem vitatja megfelelő kontextusokban.

90. A szám fogalmánál is elmagyarázza, hogyan bővülhetnek a használati módok, miközben bizonyos matematikai feladatok pontosan meghatározott fogalmakat igényelnek.

91. Az ígéret esetében viszont meg kellene magyarázni, milyen kötelezettséget vállal valaki, és milyen körülmények között tekinthetők szavai ilyen kötelezettségvállalásnak.

92. A családszerűségek felismerése ugyanúgy nem menti meg ettől a vizsgálattól, mint ahogyan nem is igazolja automatikusan a „játék” minden új alkalmazását.

93. Filozófiai haszna abban áll, hogy megvizsgálja az egyetlen közös tulajdonság iránti igényt, mielőtt azt az érthető beszéd mércéjévé emelné.

94. Wittgenstein szerint egy ilyen vizsgálat áttekinthető ábrázolást igényel, amely a megszokott használatokat úgy állítja össze, hogy kapcsolataik és különbségeik felismerhetővé váljanak.

95. Egyszerű nyelvi játékai ebben az összehasonlítási tárgyakként szolgálnak, amelyek hasonlósága és eltérése rávilágít a tényleges nyelvre, ahelyett, hogy ideális sémát írna elő számára.

96. „Nyelvtan” alatt ebben az összefüggésben a használat fogalmi szabályait is érti, vagyis többet, mint a helyes ragozást és az iskolai mondatszerkezetet.

97. Ha egy filozófiai kérdés csak azért tűnik megoldhatatlannak, mert különböző használatokat észrevétlenül összekevertek, akkor azok szétválasztása megváltoztathatja a nehézséget.

98. Ezzel azonban még nem dőlt el, hogy egy meglévő nyelvhasználat igazságos-e, tárgyilagosan megfelelő-e vagy javításra szorul-e.

99. A tisztán leíró filozófia ellen felhozott komoly kifogás az, hogy a bevett fogalmak tisztázása nyitva hagyhatja a kritikájuk okait.

100. Wittgenstein megkülönbözteti a filozófiai zavarok vizsgálatát a nyelv gyakorlati reformjaitól; hogy ez a korlátozás milyen mértékben fedi le a filozófiai feladatokat, vitatott kérdés marad.

101. Végül a kezdeti kiáltás az építkezésen másfajta mélységet nyer, mert látszólag egyszerű megértésében már a megtanult megkülönböztetések és a közös tevékenység együtt hatnak.

102. Aki megérti, az hozzáférhet olyan használati lehetőségekhez, amelyekből a kő puszta megnevezése csupán egy részletet tár fel.

1. In einer von Ludwig Wittgenstein entworfenen Baustellenszene ruft ein Bauender das Wort „Platte“, und sein Gehilfe bringt den entsprechenden Baustein.

2. Die beiden verständigen sich mit einem winzigen Wortschatz, der außerdem Wörter für Würfel, Säulen und Balken umfasst.

3. Wittgenstein bittet seine Leser, sich diese Verständigung als eine vollständige, wenn auch sehr einfache Sprache vorzustellen.

4. Der Ruf funktioniert, weil der Gehilfe gelernt hat, welche Handlung an dieser Stelle von ihm erwartet wird.

5. Wer lediglich weiß, dass eine Platte ein bestimmter Gegenstand ist, hat damit noch nicht alles verstanden, was der Ruf in dieser Arbeitssituation leistet.

6. Er könnte den richtigen Stein erkennen und dennoch ratlos bleiben, weil ihm unbekannt ist, ob er ihn bringen, zählen oder liegen lassen soll.

7. An diesem philosophisch konstruierten Fall wird eine Schwierigkeit sichtbar, die weit über das Bauen hinausreicht.

8. Die Verbindung zwischen einem Wort und einem Gegenstand erklärt noch nicht die ganze Arbeit, die Menschen mit diesem Wort verrichten.

9. Mit solchen einfachen Fällen untersuchen die Philosophischen Untersuchungen die Voraussetzungen unseres oft erstaunlich sicheren Sprachverständnisses.

10. Wittgenstein entwickelte sein späteres Denken nach der Rückkehr nach Cambridge im Jahr 1929 weiter und arbeitete daran während der folgenden beiden Jahrzehnte.

11. Das Buch erschien 1953, zwei Jahre nach seinem Tod, und machte diese Untersuchungsweise einem größeren Leserkreis zugänglich.

12. Sein früheres Werk, der Tractatus, hatte die Darstellung möglicher Sachverhalte und die dafür erforderliche logische Form ins Zentrum gerückt.

13. Nun prüfte Wittgenstein, welche Verzeichnungen entstehen, wenn man ein besonders eindrucksvolles Sprachmodell zur Erklärung sämtlicher sprachlichen Tätigkeiten erhebt.

14. Die Untersuchungen bestehen aus Bemerkungen, Einwänden, Rückfragen und Beispielen, deren Wechsel die Leser wiederholt aus einer vertrauten Denkgewohnheit herausführt.

15. Diese Form entspricht der Aufgabe, verschiedene Verlockungen einer Erklärung einzeln zu prüfen, anstatt sie unter eine neue allgemeine Formel zu zwingen.

16. Trotzdem lässt sich durch viele der Überlegungen ein zusammenhängender Weg verfolgen, der vom Benennen über den Gebrauch zur Frage führt, was philosophische Klarheit überhaupt verlangt.

17. Am Anfang des Buches steht eine Passage aus den Confessiones, in der Augustinus beschreibt, wie er die Sprache der Erwachsenen erlernte.

18. Er beobachtete, welche Gegenstände sie beim Aussprechen bestimmter Wörter durch ihre Bewegungen und Gebärden bezeichneten, und erschloss daraus die Verbindung zwischen Zeichen und Dingen.

19. Wittgenstein gewinnt aus dieser Darstellung ein Bild der Sprache, in dem Wörter Gegenstände benennen und Sätze solche Benennungen miteinander verbinden.

20. Damit liegt scheinbar eine einfache Antwort auf die Bedeutungsfrage bereit, denn zu jedem Wort müsste sich nur das finden lassen, wofür es steht.

21. Für Wörter wie „Tisch“ oder für den Namen einer Person besitzt dieses Bild eine unmittelbar einleuchtende Kraft.

22. Es erklärt außerdem, weshalb das Zeigen beim Spracherwerb so hilfreich sein kann.

23. Allerdings behandelt Wittgenstein hier eine bestimmte Darstellung als philosophischen Ausgangspunkt und fällt kein umfassendes Urteil über Augustinus' gesamtes Sprachdenken.

24. Seine Kritik gilt der Ausdehnung dieses Bildes auf Verwendungen, deren Eigenart dabei unsichtbar wird.

25. Schon die Wörter „fünf“, „bitte“ und „morgen“ verlangen unterschiedliche Erklärungen, obwohl sie ebenso selbstverständlich zur Sprache gehören wie der Name eines Tisches.

26. Auch dort, wo ein Wort durch Zeigen erklärt wird, ist die Eindeutigkeit weniger selbstverständlich, als das Benennungsmodell vermuten lässt.

27. Stellen wir uns zur Veranschaulichung vor, jemand zeigt auf eine rote Tasse und spricht ein bisher unbekanntes Wort aus.

28. Der Lernende könnte darin die Bezeichnung der Tasse, ihrer Farbe, ihres Materials oder gerade dieses einzelnen Gegenstands vermuten.

29. Die Richtung des Fingers allein entscheidet nicht zwischen diesen Möglichkeiten.

30. Eine hinweisende Erklärung, bei der ein Ausdruck durch das Vorzeigen eines Beispiels erläutert wird, braucht deshalb einen bereits verständlichen Zusammenhang.

31. Hat der Lernende etwa begriffen, dass Farbwörter eingeführt werden, kann das Zeigen die verbleibende Ungewissheit zuverlässig beseitigen.

32. Ohne einen solchen Hintergrund müsste die Gebärde zugleich erklären, welche Art von Unterscheidung überhaupt gemeint ist.

33. Daraus folgt keine allgemeine Unmöglichkeit, Wörter durch Zeigen zu erklären, sondern eine genauere Einsicht in die Bedingungen, unter denen diese Erklärung gelingt.

34. Die vermeintlich voraussetzungslose Verbindung von Wort und Sache lebt bereits von Fähigkeiten, die im bloßen Fingerzeig nicht enthalten sind.

35. Diese Fähigkeiten müssen nicht sämtlich aus vorher gelernten Definitionen bestehen, denn Menschen können eine Tätigkeit beherrschen, bevor sie deren Regeln ausdrücklich formulieren.

36. Ein Kind lernt, Gegenstände zu holen, Gleiches wiederzuerkennen und auf Aufforderungen zu reagieren, während seine sprachlichen Möglichkeiten allmählich wachsen.

37. Für Wittgensteins Untersuchung ist entscheidend, wie solche eingeübten Vollzüge dem späteren Erklären einen Platz bereiten.

38. Das Baustellenbeispiel zeigt diese Einbettung besonders deutlich, weil die wenigen Wörter innerhalb eines überschaubaren Arbeitsablaufs stehen.

39. Würde der Gehilfe jedes Mal eine Platte betrachten, sobald er den Ruf hört, wäre die Verbindung zum richtigen Gegenstand vorhanden, die verlangte Verwendung aber verfehlt.

40. Der Unterschied zwischen Verstehen und Missverstehen zeigt sich hier daran, ob er mit dem Ruf in der vereinbarten Weise umgehen kann.

41. Auch ein inneres Bild der Platte würde für sich allein nicht erklären, weshalb er sie bringen soll.

42. Das Bild könnte die Handlung begleiten, doch seine Anwesenheit ersetzt keine Kenntnis der Tätigkeit.

43. Damit verschiebt sich die Untersuchung von einem vermeintlich verborgenen Bedeutungsträger zu den nachvollziehbaren Zusammenhängen, in denen Wörter gebraucht werden.

44. Für solche Zusammenhänge führt Wittgenstein den Ausdruck „Sprachspiel“ ein, der Sprache und die mit ihr verwobenen Tätigkeiten gemeinsam in den Blick nimmt.

45. Das Wort bezeichnet sowohl einfache Vergleichsfälle wie die Verständigung der Bauenden als auch die vielfältigen Vollzüge unseres gewöhnlichen Sprechens.

46. Die Anspielung auf Spiele lenkt die Aufmerksamkeit auf erlernte Abläufe, unterschiedliche Rollen und die Unterscheidung zwischen passenden und unpassenden Zügen.

47. Sie behauptet keineswegs, Sprechen sei immer leicht, unterhaltsam oder ohne ernste Folgen.

48. Eine Aufforderung erwartet eine andere Art von Antwort als ein Bericht, und eine Bitte steht in einem anderen Verhältnis zum Angesprochenen als ein Befehl.

49. Wer von einem beobachteten Unfall berichtet, kann nach Belegen gefragt und durch weitere Beobachtungen berichtigt werden.

50. Wer sich für eine Hilfe bedankt, vollzieht dagegen eine sprachliche Handlung, deren Angemessenheit sich nicht einfach wie die Wahrheit einer Unfallbeschreibung prüfen lässt.

51. Beim Rechnen kommt es wiederum darauf an, Zeichen nach bestimmten Verfahren zu verwenden und Ergebnisse als richtig oder falsch beurteilen zu können.

52. Diese Unterschiede erklären, weshalb eine einzige allgemeine Beschreibung des Sprechens leicht gerade das verdeckt, was man verstehen möchte.

53. Man kann diese Vielfalt sogar an derselben Wortfolge erkennen, wenn man Wittgensteins Baustellensprache um eine Mengenangabe erweitert.

54. Die Wörter „fünf Platten“ könnten melden, wie viele Bausteine auf einem Stapel liegen, oder jemanden auffordern, eine entsprechende Menge herbeizuschaffen.

55. Im ersten Fall kann der Bericht durch Nachzählen überprüft werden, im zweiten Fall ist zu klären, ob die Aufforderung ausgeführt wurde.

56. Tonfall und Gesichtsausdruck mögen beim Verständnis helfen, doch Wittgenstein lässt ausdrücklich auch den Fall zu, dass die Wörter gleich ausgesprochen werden.

57. Dann liegt der entscheidende Unterschied in ihrer Rolle innerhalb des Ablaufs.

58. Es genügt also nicht, die Äußerung als eine Lautfolge zu betrachten und ihr anschließend eine unveränderliche Funktion zuzuschreiben.

59. Ebenso wenig ist der Kontext ein beliebiger Zusatz, den jeder Sprecher nach persönlichem Geschmack anbringen dürfte.

60. Er umfasst hier die Voraussetzungen, unter denen die Beteiligten eine Meldung von einer Aufforderung unterscheiden und auf beide entsprechend reagieren.

61. Vor diesem Hintergrund gewinnt Wittgensteins berühmte Verbindung von Bedeutung und Gebrauch ihre erklärende Kraft.

62. In Paragraph 43 schlägt er vor, das Wort „Bedeutung“ für eine große Klasse von Fällen durch den Gebrauch eines Wortes in der Sprache zu erläutern.

63. Er schränkt den Vorschlag ausdrücklich ein und erklärt ihn nicht zu einer unterschiedslos gültigen Gleichung für alle Bedeutungsphänomene.

64. Der Gebrauch ist dabei mehr als die Häufigkeit, mit der eine bestimmte Lautfolge vorkommt.

65. Eine Aufzeichnung könnte feststellen, dass ein Mensch hundertmal „Platte“ gesagt hat, ohne bereits zu zeigen, welche Aufgabe diese Äußerungen erfüllten.

66. Um ihren Gebrauch zu verstehen, müsste man unter anderem erkennen, wann der Ruf angebracht ist, welche Antworten passen und woran ein Missverständnis erkennbar wird.

67. Regeln und Maßstäbe gehören deshalb zur Erklärung, auch wenn sie im alltäglichen Vollzug häufig unausgesprochen bleiben.

68. Dass eine Person ein Wort anders verwenden möchte, macht diese Verwendung für andere noch nicht verständlich, solange der veränderte Zusammenhang ungeklärt bleibt.

69. Bedeutungen können sich wandeln, aber ein solcher Wandel braucht nachvollziehbare Verbindungen zwischen Ausdruck, Anwendung und Verständnis.

70. Den Hintergrund, in dem diese Verbindungen möglich werden, bezeichnet Wittgenstein unter anderem mit dem Ausdruck „Lebensform“.

71. In einer zurückhaltenden Lesart erinnert dieser Begriff daran, dass Sprechen in menschliche Tätigkeiten eingebettet ist, etwa in Arbeiten, Lernen, Erzählen und gemeinsames Urteilen.

72. Wir verstehen eine Bitte auch deshalb, weil wir Bedürfnisse erkennen, Hilfe leisten können und mit der Möglichkeit einer Ablehnung vertraut sind.

73. Eine bloße Liste der verwendeten Wörter würde diese Voraussetzungen nur unvollständig erfassen.

74. Wie weit Wittgenstein mit „Lebensform“ jeweils auf kulturell bestimmte Praktiken oder auf gemeinsame menschliche Verhaltensweisen verweist, bleibt eine Frage der Auslegung.

75. Aus dem Begriff lässt sich deshalb nicht ohne Weiteres eine fertige Theorie über Gesellschaften und ihre Weltbilder gewinnen.

76. Ebenso wenig muss jedes Sprachspiel als abgeschlossene soziale Welt verstanden werden, deren Mitglieder mit anderen grundsätzlich keine Verständigung erreichen könnten.

77. Die Beteiligten können zwischen Tätigkeiten wechseln, Erklärungen geben und neue Verwendungen erlernen, gerade weil verschiedene Zusammenhänge auch miteinander verbunden sind.

78. Diese Verbindungen werfen nun die Frage auf, was alle Sprachspiele gemeinsam haben müssen, damit wir sie überhaupt unter einem Ausdruck zusammenfassen können.

79. Wittgenstein prüft die dahinterstehende Erwartung am gewöhnlichen Wort „Spiel“, dessen Anwendungen uns meist vertraut sind, obwohl eine einheitliche Definition Schwierigkeiten bereitet.

80. Schach, Kartenspiele und das Ballspiel eines Kindes weisen verschiedene Kombinationen von Regeln, Geschick, Zufall, Unterhaltung und Wettbewerb auf.

81. Nicht jedes Spiel enthält Gegner, und nicht überall gibt es einen Gewinner oder einen Verlierer.

82. Wer eine einzelne Eigenschaft zum unerlässlichen Merkmal erklärt, muss deshalb prüfen, welche vertrauten Fälle dadurch ausgeschlossen werden.

83. Wittgensteins Vorschlag lautet, auf übergreifende und sich kreuzende Ähnlichkeiten zu achten, die er als Familienähnlichkeiten bezeichnet.

84. Wie Angehörige einer Familie einander in unterschiedlichen Zügen ähneln können, bilden auch solche Tätigkeiten ein Netz von Verwandtschaften.

85. Der Vergleich macht verständlich, wie ein Begriff verschiedene Fälle verbinden kann, ohne dass eine einzige bereits festgelegte Eigenschaft sämtliche Anwendungen erklärt.

86. Ein Begriff mit offenen Rändern ist deshalb noch nicht unbrauchbar, denn für viele Zwecke reichen vertraute Beispiele und die Fähigkeit zu begründeten Vergleichen aus.

87. Wenn jemand Kindern ein Spiel zeigen soll, ist die Anweisung verständlich, auch wenn manche Grenzfälle Rückfragen erfordern.

88. Für einen besonderen Zweck kann man die Grenzen enger ziehen und ausdrücklich festlegen, welche Tätigkeiten berücksichtigt werden.

89. Wittgenstein bestreitet also weder die Möglichkeit präziser Definitionen noch deren Nutzen in geeigneten Zusammenhängen.

90. Am Begriff der Zahl erläutert er ebenfalls, wie sich Verwendungen erweitern können, während bestimmte mathematische Aufgaben genau festgelegte Begriffe verlangen.

91. Beim Versprechen müsste dagegen erklärt werden, welche Verpflichtung jemand übernimmt und unter welchen Umständen seine Worte als eine solche Übernahme gelten.

92. Die Einsicht in Familienähnlichkeiten erspart diese Untersuchung ebenso wenig, wie sie jede neue Anwendung von „Spiel“ automatisch rechtfertigt.

93. Ihr philosophischer Ertrag besteht darin, die Forderung nach einer einzigen gemeinsamen Eigenschaft zu prüfen, bevor man sie zum Maßstab verständlicher Rede erhebt.

94. Eine solche Prüfung verlangt nach Wittgenstein eine übersichtliche Darstellung, die vertraute Verwendungen so zusammenstellt, dass ihre Beziehungen und Unterschiede erkennbar werden.

95. Seine einfachen Sprachspiele dienen dabei als Vergleichsobjekte, deren Ähnlichkeit und Unähnlichkeit die tatsächliche Sprache beleuchten, statt ihr ein ideales Schema vorzuschreiben.

96. Mit „Grammatik“ meint er in diesem Zusammenhang auch die begrifflichen Regeln der Verwendung, also mehr als richtige Beugung und schulischen Satzbau.

97. Wenn eine philosophische Frage nur deshalb unlösbar erscheint, weil verschiedene Verwendungen unbemerkt zusammengezogen wurden, kann ihre Trennung die Schwierigkeit verändern.

98. Damit ist allerdings noch nicht entschieden, ob ein vorhandener Sprachgebrauch gerecht, sachlich angemessen oder verbesserungsbedürftig ist.

99. Der ernsthafte Einwand gegen eine rein beschreibende Philosophie lautet, dass die Klärung eingespielter Begriffe die Gründe für ihre Kritik offenlassen kann.

100. Wittgenstein unterscheidet seine Untersuchung philosophischer Verwirrungen von praktischen Reformen der Sprache; wie weit diese Beschränkung philosophische Aufgaben erfasst, bleibt strittig.

101. Am Ende erhält der anfängliche Ruf auf der Baustelle eine andere Tiefe, weil in seinem scheinbar einfachen Verständnis bereits gelernte Unterscheidungen und eine gemeinsame Tätigkeit zusammenwirken.

102. Wer ihn versteht, hat Zugang zu Möglichkeiten der Verwendung, von denen die bloße Benennung des Steins nur einen Ausschnitt sichtbar macht.