14.4.4 Szabályok, magánnyelv és a filozófiai zavarok kezelése – Regeln, private Sprache und die Behandlung philosophischer Verwirrung

1. Képzeljünk el egy tanulót, aki habozás nélkül folytatja a 2, 4, 6, 8 számok sorozatát, és ezer alatti feladatoknál mindig a várt eredményeket adja.

2. Amint azonban átlép ezen a határon, 1000 után a 1004, 1008 és 1012 számokat írja le, mintha a tagok közötti távolság magától megduplázódott volna.

3. Arra a kérésre, hogy továbbra is kettőt adjon hozzá, azt válaszolja, hogy szerinte pontosan ezt tette.

4. Ludwig Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban vázol fel egy ilyen esetet, hogy rávilágítson egy olyan nehézségre, amely a szokásos számolás során könnyen észrevétlen marad.

5. Az 1953-ban, halála után kiadott mű változatos példák és ellenvetések segítségével vizsgálja az ilyen nehézségeket, amelyek célja, hogy egyre pontosabban meghatározzák a megértés és az alkalmazás közötti viszonyt.

6. A tanuló eddigi bejegyzései megmutatják, hogyan számolt, de önmagukban nem zárják ki minden elképzelhető különszabályt a későbbi esetekre vonatkozóan.

7. Egy olyan szabály, amely ezerig kétes lépéseket, utána pedig négyes lépéseket ír elő, ugyanúgy illeszkedik korábbi teljesítményeihez, mint a szokásos, kétes hozzáadási szabály.

8. Ennek ellenére az órán hibaként kezelnénk az új folytatását, amennyiben a szokásos összeadást egyeztették meg és tanították.

9. Tehát van egy különbség egy olyan folyamat, amely utólag valamilyen módon leírható, és egy olyan szabály között, amelyet valakinek követnie kell, és ezt a puszta korábbi eredmények felsorolása még nem magyarázza meg.

10. A probléma Wittgenstein későbbi nyelvvel kapcsolatos foglalkozásának középpontjába vezet, hiszen a szavakat is már átélt helyzeteken túl alkalmazzák.

11. Aki megérti a „piros” kifejezést, annak képesnek kell lennie arra, hogy megfelelő új tárgyakra alkalmazza azt anélkül, hogy minden egyes alkalmazási esetet előzetesen bemutattak volna.

12. Eközben egy alkalmazás helyes lehet vagy téves, még akkor is, ha a beszélő teljesen elégedett a saját döntésével.

13. Ez a megkülönböztetés a jelentés normativitását jelöli, vagyis azt a körülményt, hogy a jelentéssel bíró beszéd magában foglalja a helyes és helytelen használat mércéit.

14. Az, hogy megmagyarázzuk, mit fog valaki valószínűleg mondani, ezért még nem ad választ arra a kérdésre, hogy helyesen használja-e a kifejezést.

15. A tanuló esetében feltételezhető, hogy viselkedése félreértésre, szokásra vagy az órára adott szokatlan reakcióra vezethető vissza.

16. Az ilyen feltételezések a számításának okait érintik, míg a matematikai értékelés attól függ, hogy mi minősül a tanult szabály betartásának.

17. Wittgenstein vizsgálja e két kérdés viszonyát anélkül, hogy a tényleges tanulási képességet vagy a számolás során lejátszódó pszichológiai folyamatokat jelentéktelennek nyilvánítaná.

18. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a szabály részletesebb megfogalmazása megoldhatja a nehézséget, például az az utasítás, hogy minden leírt számhoz mindig kettőt kell hozzáadni.

19. A szokásos tanítás során egy ilyen magyarázat valóban segíthet, mivel a tanuló már más összefüggésekben is elsajátította a használt szavakat és számtani műveleteket.

20. Végső filozófiai alátámasztásként azonban ez nem elegendő, ha minden alkalmazást ismét egy további értelmezéstől teszünk függővé.

21. Most pedig meg kellene magyarázni, hogy a tanuló hogyan értelmezze a „minden” és a „mindig” szavakat, valamint az összeadást olyan esetekben, amelyekkel eddig még nem gyakorolt.

22. Egy további magyarázat helyettesíthetné ezeket a kifejezéseket, de ez maga is érthető alkalmazást igényelne.

23. Így regresszió alakul ki, egyre újabb indokolási lépések sorozata, amelyben a kívánt végső alátámasztás folyamatosan eltolódik.

24. Még egy belső kép vagy egy gondolatban megfogalmazott szándék sem szakítja meg ezt a sorozatot, amíg azt feltételezzük, hogy csak egy értelmezés hozza létre a kapcsolatot a cselekvéssel.

25. A hiba akkor abban rejlik, hogy elvárjuk: egy további kifejezés saját erejéből képes legyen megtenni azt, amit éppen az eredeti kifejezésről tagadtunk.

26. Wittgenstein ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy bármilyen folytatás helyes lenne, és hogy érthető szabályok egyáltalán nem létezhetnek.

27. Inkább egy olyan megértési formára irányítja a figyelmet, amely a megtanult technika biztos alkalmazásában nyilvánul meg.

28. Aki tud számolni, példákat ellenőriz, eltéréseket vesz észre, eredményeket javít, és egy műveletet új feladatokban folytat, anélkül, hogy minden lépésnél további belső kommentárra lenne szüksége.

29. A megértés olyan gyakorlat részét képezi, amelyben a magyarázat és az alkalmazás, a bemutatás és a javítás összekapcsolódnak egymással.

30. A viselkedés puszta szabályszerűsége azonban ehhez nem elegendő, hiszen egy visszatérő hiba is rendkívül szabályszerűen jelentkezhet.

31. Döntő fontosságú, hogy e gyakorlaton belül meg lehessen különböztetni a technika folytatását attól, hogy nem felel meg annak követelményeinek.

32. Kritériumnak itt azt a mércét nevezzük, amely hozzájárul ahhoz, hogy mi minősül a technika elsajátításának és helyes alkalmazásának.

33. Egy véletlenszerű kísérő jel, például a számoló nyugodt testtartása, nem rendelkezik ezzel a fogalmi funkcióval.

34. A helyes számítás viszont ellenőrizhető a nyomon követhető számítási lépések révén, amelyek ugyanahhoz a megtanult technikához tartoznak.

35. Itt komoly ellenvetés merül fel, hiszen a begyakorolt eljárásokra való hivatkozás csupán a szokásos cselekvés leírásával helyettesíthetné a helyes cselekvés kérdését.

36. Ha minden ember ugyanazt a számítási hibát követné el, az még messze nem jelentené, hogy az helyes lenne, és egyetlen személy is jó indokokkal ellentmondhatna nekik.

37. Wittgenstein gyakorlatra való hivatkozását ezért nem lehet megfelelően úgy értelmezni, mint felhívást arra, hogy higgyünk a többségnek.

38. A közös eljárások inkább olyan hátteret alkotnak, amely előtt az eltérő számítás ellenőrizhető, és a javítás indokolható.

39. Az alapvető tevékenységekben és megértési módokban való egyetértés más, mint az egyes ítéletekben való egyetértés.

40. Még az is, aki egyedül számol egy szobában, alkalmazhat ilyen technikát, és később saját maga ellenőrizheti munkáját.

41. Más személyek távolléte nem változtatja számítását olyan eljárássá, amelynek helyességét kizárólag az ő pillanatnyi érzése határozza meg.

42. Az azonban, hogy Wittgenstein gondolatai milyen mértékben feltételezik egy valódi közösség létezését, az értelmezésének vitatott kérdései közé tartozik.

43. E nehézség különösen befolyásos kiélezését Saul Kripke tette közzé 1982-ben „Wittgenstein on Rules and Private Language” címmel.

44. Rekonstrukciójában egy szkeptikus azt kérdezi, hogy mely tény az ember eddigi viselkedéséről vagy belső életéről határozhatná meg egyértelműen, hogy mit értett az illető egy számítási kifejezés alatt.

45. A szkeptikust a véges számú példa sem tudja meggyőzni, mert mindig lehet olyan eltérő szabályt konstruálni, amely illeszkedik hozzájuk.

46. Kripke szkeptikus megoldása a jelentés-hozzárendelések alapját azokban a feltételekben keresi, amelyek mellett egy közösség elismeri, hogy egy beszélő elsajátította egy szabályt.

47. Ezáltal a nyelvi képességek kölcsönös értékelése lép a helyébe annak a megkövetelt, önmagában döntő jelentésténynek.

48. Ez az értelmezés új élességet adott a vitának, de nem vitathatatlan visszaadása Wittgenstein saját gondolatmenetének.

49. Más olvasók hangsúlyozzák, hogy Wittgenstein a látszólag megoldhatatlan problémát egy félrevezető előfeltevésre vezeti vissza, nevezetesen arra a elképzelésre, hogy minden szabályalkalmazást egy további értelmezésnek kell közvetítenie.

50. Ezen értelmezés szerint a vizsgálatnak azt a filozófiai követelményt kell megváltoztatnia, amely ilyen alátámasztást követel, ahelyett, hogy először megrendítené a jelentést, majd azt társadalmi elismeréssel helyettesítené.

51. A szabály és a puszta benyomás, hogy azt követjük, közötti különbségtétel új formát ölt, amint Wittgenstein az érzéseink nyelvéhez fordul.

52. Egy titkos napló ebben az összefüggésben eleinte teljesen problémamentes, még akkor is, ha csak a szerzője olvassa.

53. A szerző rövidítheti a szokásos szavakat, titkosíthatja a neveket, vagy saját jeleket vezethet be visszatérő helyzetekre, feltéve, hogy azok használatának meghatározható értelme van.

54. Egy titkosírás mások számára ismeretlen lehet, és mégis elvileg megmagyarázható vagy megfejthető.

55. A filozófiailag szigorú értelemben vett magánnyelv alatt valami igényesebbre gondolunk, nevezetesen egy jelrendszerre, amelynek jelentéseit kizárólag olyan élmények határozzák meg, amelyek csak a szerző számára hozzáférhetők.

56. Az állítólagos, mások számára érthetetlenség itt a nyelv lényegéhez tartozik, és nem csupán abból fakad, hogy nincs lehetőség a kulcs megismerésére.

57. Ez az elképzelés különösen csábítónak tűnik a fájdalom esetében, hiszen senki más nem élheti át ugyanúgy egy ember szenvedését.

58. Ebből az élménybeli különbségből azonban még nem következik, hogy a „fájdalom” szó jelentését is kizárólag egy magánjellegű cselekvés határozhatná meg.

59. Wittgenstein egy kitalált naplóeset segítségével vizsgálja ezt az elképzelést, amelyben egy személy egy bizonyos érzés visszatérését az „E” jelöléssel kívánja rögzíteni.

60. Az első bejegyzésnél az élményre koncentrál, és úgy véli, hogy ezzel mintegy belsőleg rámutatott arra, amit a jelölés a jövőben jelenteni fog.

61. A folyamat úgy hat, mint egy mutató definíció, vagyis olyan magyarázat, amelyben egy kifejezést valamire való rámutatás révén vezetnek be.

62. Egy látható tárgy esetében azonban már sok minden elő van készítve ahhoz, hogy a rámutatás egyáltalán megnevezésként értelmezhető legyen.

63. Tudnunk kell például, hogy a rámutatás a tárgyra, annak színére, alakjára vagy valamely más jellemzőjére vonatkozik-e.

64. Ezért a belső koncentráció esetében is meg kellene tudni magyarázni, hogy milyen szerepet kapott a jel, és mi határozza meg későbbi, állandó használatát.

65. Az illető talán azt válaszolja, hogy fel fogja ismerni az érzetet, és akkor újra „E”-t fog írni.

66. Most éppen az a kérdés, hogy mivel kell megkülönböztetni a helyes felismerést egy csupán helyesnek tűnő felismeréstől.

67. Ha minden későbbi bejegyzést kizárólag az adott személy benyomása alapján erősítenek meg helyesnek, akkor ugyanaz a benyomás egyszerre szolgálhat az alkalmazás és annak mércéjeként is.

68. E feltétel mellett az eltérő használat már nem lenne megkülönböztethető a helyes használattól, mert mindaz, ami megfelelőnek tűnik, már eleve megfelelőnek kellene minősülnie.

69. Ekkor nem egyszerűen egy különösen megbízható memória hiányzik, amely tökéletesen megőrizné az eredeti pillanatot.

70. A hibázó memória ellen felhozott kifogás egyébként is túl gyenge lenne, hiszen a nyilvánosan érthető nyelvet is olyan emberek használják, akiknek korlátozott a memóriájuk.

71. Ebben a rekonstrukcióban a probléma mélyebben gyökerezik a jelentés állítólagos rögzítésében, mert a magánjellegű benyomás önmagában nem magyarázza meg, hogy melyik megkülönböztetést kell megőrizni a helyes és a helytelen használat között.

72. Az első benyomásra való emlékezés ezt nem tudja könnyen teljesíteni, ha helyességét ismét csak egy újabb magánjellegű benyomás erősíti meg.

73. Ezzel szemben egy fejfájásról szóló naplóbejegyzés teljesen érthető lehet, még akkor is, ha senki sem éli át az író konkrét érzését.

74. Itt a jel egy már rendelkezésre álló nyelvbe van beágyazva, amelyben leírható a fájdalom típusa, időtartama, helye és változásai.

75. A különbség tehát a jelnek egy érthető összefüggésben betöltött helyére vonatkozik, miközben az érzett fájdalom valóságát ezzel nem vitatják.

76. Éppen ezen a ponton lenne különösen félrevezető a fájdalom és a külső viselkedés elhamarkodott egyenlővé tétele.

77. Wittgenstein leírja, hogyan tanulhat meg egy gyermek a fájdalomra utaló szavakat sérülések, sírás, vigasztalás és segítségnyújtás összefüggésében.

78. A nyelvi kifejezés ekkor olyan funkciót kap, amelyet korábban a természetes fájdalomkifejezés is betöltött, és később sokrétűbb összefüggésekbe illeszkedik be.

79. Aki azt mondja: „Fájdalmat érzek”, annak nem kell először is a szenvedését idegen tárgyként megfigyelnie, majd annak jellemzőiből következtetnie rá.

80. A mondat a szenvedés közvetlen kifejezése lehet, és egyúttal üzenet is mások számára.

81. A „fájdalom” szó ezért korántsem jelenti egyszerűen csak a „sikolyt”, és jelentése sem merül ki a látható viselkedés leírásában.

82. Az ember elrejtheti a fájdalmát, más pedig színlelheti a fájdalommal járó viselkedést, ezért az érzést és a kifejezést gondosan meg kell különböztetni egymástól.

83. A kifejezés és a helyzet szerepe a kommunikációban senkit sem kötelez arra az állításra, hogy csak a nyilvánosan megfigyelhető dolgok léteznek valóban.

84. Ez érthetővé teszi, hogyan beszélhetünk élményekről anélkül, hogy feltételeznénk, hogy minden embernek előzetesen létre kellett volna hoznia egy kizárólag neki ismert belső szótárat.

85. Wittgenstein szerint a filozófiai zavar gyakran abból fakad, hogy egy ismerős képet olyan összefüggésre vetítünk, amelyben elveszíti magyarázó erejét.

86. Mivel egy tárgy nevét mutatással lehet bevezetni, azt képzeljük, hogy minden érzékszóhoz szükség van egy megfelelő belső tárgyra.

87. Mivel egy írásbeli előírás cselekvésre ösztönözhet, megértése mögött ismét egy belső szabályt keresünk, amely garantálja annak helyes alkalmazását.

88. Az ilyen képek eleinte hihetőnek tűnnek, de olyan követelményeket vonnak maguk után, amelyeket egyre újabb képekkel és magyarázatokkal sem lehet teljesíteni.

89. Wittgenstein ellenérve abban áll, hogy újra láthatóvá teszi a megnevezés, a kifejezés, a leírás és az alkalmazás közötti tényleges különbségeket.

90. A „nyelvtan” ebben az összefüggésben beszédünk fogalmi szabályait jelenti, tehát többet, mint a mondatszerkezetet és a helyes szóformákat.

91. A nyelvtan filozófiai vizsgálata például azt a kérdést veti fel, hogy milyen szerepet játszik egy fájdalomkifejezés, és miért nem ugyanazon a mintán alapuló értékelés alá esik, mint egy bútor leírása.

92. Itt képletesen beszélünk filozófiai terápiáról, mert a tisztázás célja egy zavaró elképzelés kényszerének feloldása, és nem pszichoterápiás kezelésre utalunk.

93. Ezzel továbbra is fennáll egy feszültség, hiszen a kritikusok feltehetik a kérdést, hogy elegendő-e a megszokott használatok leírása ahhoz, hogy igazolja azok előfeltételeit, vagy kijavítsa a hibás fogalmakat.

94. Végül is egy nyelvi szokás nem érdemel egyetértést pusztán azért, mert begyakorolt, és a tudományos kutatás új megkülönböztetéseket tehet szükségessé.

95. Wittgenstein módszere ott fejti ki különleges erejét, ahol egy kérdés látszólagos mélységét a nyelv különböző feladatainak összekeveredéséből nyeri.

96. Ilyen helyzetekben a módszer először a kérdés érthetőbbé tételét tűzi ki célul, mielőtt olyan rejtett tényt keresne, amely választ adna rá.

97. Wittgenstein maga több filozófiai módszerről is beszél; az, hogy egyes magyarázatai hogyan kapcsolódnak össze a nyelvről és az elme átfogóbb felfogásához, továbbra is különböző értelmezések tárgyát képezi.

98. A kezdő tanulónak a hagyományos oktatásban esetleg további példákra van szüksége, míg a filozófusnak meg kell vizsgálnia, hogy egyáltalán mit vár el a szabályok megértésének magyarázatától.

99. Hasonlóképpen a szenvedő embernek segítségre és kifejezési lehetőségekre van szüksége, míg a filozófiai vizsgálódás megkérdőjelezi azt a feltételezett kényszert, hogy kizárólag magánjellegű megnevezéseket használjunk.

100. Mindkét eset egy igényesebb megértés-fogalomhoz vezet, amelyben a belső benyomás biztonsága megőrzi helyét anélkül, hogy máris mércéül szolgálna jelhasználatunk helyességének.

1. Stellen wir uns einen Schüler vor, der die Zahlenreihe 2, 4, 6, 8 ohne Zögern fortsetzt und bei allen Aufgaben unterhalb von tausend die erwarteten Ergebnisse liefert.

2. Sobald er über diese Grenze hinauskommt, schreibt er jedoch nach 1000 die Zahlen 1004, 1008 und 1012, als hätte sich der Abstand zwischen den Gliedern von selbst verdoppelt.

3. Auf die Aufforderung, weiterhin zwei hinzuzuzählen, antwortet er, genau das habe er seiner Ansicht nach getan.

4. Ludwig Wittgenstein entwirft in den Philosophischen Untersuchungen einen solchen Fall, um eine Schwierigkeit sichtbar zu machen, die im gewöhnlichen Rechnen leicht unbemerkt bleibt.

5. Das 1953 nach seinem Tod veröffentlichte Werk untersucht solche Schwierigkeiten in wechselnden Beispielen und Einwänden, die das Verhältnis von Verstehen und Anwenden immer genauer bestimmen sollen.

6. Die bisherigen Einträge des Schülers zeigen, wie er gerechnet hat, doch für sich genommen schließen sie nicht jede denkbare Sonderregel für spätere Fälle aus.

7. Eine Vorschrift, die bis tausend Zweierschritte und danach Viererschritte verlangt, passt ebenso zu seinen früheren Leistungen wie die gewöhnliche Regel des Hinzuzählens von zwei.

8. Trotzdem würden wir seine neue Fortsetzung im Unterricht als Fehler behandeln, sofern die gewöhnliche Addition vereinbart und gelehrt wurde.

9. Zwischen einem Verlauf, der sich nachträglich irgendwie beschreiben lässt, und einer Regel, der jemand folgen soll, besteht also ein Unterschied, den die bloße Liste früherer Ergebnisse noch nicht erklärt.

10. Das Problem führt mitten in Wittgensteins spätere Beschäftigung mit Sprache, denn auch Wörter werden über bereits erlebte Situationen hinaus angewandt.

11. Wer den Ausdruck „rot“ versteht, soll ihn bei passenden neuen Gegenständen verwenden können, ohne dass jeder einzelne Anwendungsfall vorher gezeigt worden wäre.

12. Dabei kann eine Verwendung zutreffen oder fehlgehen, selbst wenn der Sprecher mit seiner eigenen Entscheidung vollkommen zufrieden ist.

13. Diese Unterscheidung bezeichnet die Normativität der Bedeutung, also den Umstand, dass bedeutungsvolles Sprechen Maßstäbe richtiger und falscher Anwendung einschließt.

14. Eine Erklärung dessen, was jemand wahrscheinlich sagen wird, beantwortet deshalb noch nicht die Frage, ob er den Ausdruck richtig verwendet.

15. Beim Schüler lässt sich vermuten, dass sein Verhalten auf ein Missverständnis, eine Gewohnheit oder eine ungewöhnliche Reaktion auf den Unterricht zurückgeht.

16. Solche Vermutungen betreffen die Ursachen seines Rechnens, während die mathematische Beurteilung davon abhängt, was als Befolgen der gelehrten Regel gilt.

17. Wittgenstein untersucht das Verhältnis dieser beiden Fragen, ohne die tatsächliche Lernfähigkeit oder die psychologischen Vorgänge beim Rechnen für unwichtig zu erklären.

18. Zunächst scheint eine ausführlichere Formulierung der Vorschrift die Schwierigkeit beheben zu können, etwa die Anweisung, zu jeder angeschriebenen Zahl stets zwei hinzuzuzählen.

19. Im gewöhnlichen Unterricht kann eine solche Erläuterung tatsächlich helfen, weil der Schüler die verwendeten Wörter und Rechenhandlungen bereits in anderen Zusammenhängen beherrscht.

20. Als letzte philosophische Absicherung genügt sie jedoch nicht, wenn man jede Anwendung wiederum von einer zusätzlichen Deutung abhängig macht.

21. Nun müsste erklärt werden, wie der Schüler die Wörter „jede“ und „stets“ sowie das Hinzuzählen in bisher ungeübten Fällen verstehen soll.

22. Eine weitere Erläuterung könnte diese Ausdrücke ersetzen, würde aber ihrerseits eine verständliche Anwendung verlangen.

23. Damit entsteht ein Regress, eine Folge immer neuer Begründungsschritte, bei der die verlangte letzte Absicherung fortwährend zurückweicht.

24. Auch ein inneres Bild oder ein gedanklich formulierter Vorsatz beendet diese Folge nicht, solange man voraussetzt, dass erst eine Deutung seine Beziehung zur Handlung herstellt.

25. Der Fehler liegt dann in der Erwartung, ein weiterer Ausdruck könne aus eigener Kraft leisten, was man dem ursprünglichen Ausdruck gerade abgesprochen hat.

26. Wittgenstein zieht daraus nicht den Schluss, dass jede beliebige Fortsetzung richtig wäre und verständliche Regeln überhaupt unmöglich seien.

27. Er richtet die Aufmerksamkeit vielmehr auf eine Form des Verstehens, die sich im sicheren Umgang mit einer erlernten Technik zeigt.

28. Wer rechnen kann, prüft Beispiele, bemerkt Abweichungen, berichtigt Ergebnisse und setzt eine Operation in neuen Aufgaben fort, ohne bei jedem Schritt einen zusätzlichen inneren Kommentar zu benötigen.

29. Das Verstehen gehört zu einer Praxis, in der Erklären und Anwenden, Vormachen und Korrigieren miteinander verbunden sind.

30. Eine bloße Regelmäßigkeit des Verhaltens reicht dafür allerdings nicht aus, denn auch ein wiederkehrender Fehler kann äußerst regelmäßig auftreten.

31. Entscheidend ist, dass innerhalb dieser Praxis zwischen dem Fortsetzen einer Technik und dem Verfehlen ihrer Anforderungen unterschieden werden kann.

32. Als Kriterium bezeichnet man hier einen Maßstab, der dazu beiträgt, was als Beherrschen und richtiges Anwenden der Technik gilt.

33. Ein zufälliges Begleitzeichen, etwa die entspannte Haltung des Rechnenden, besitzt diese begriffliche Funktion nicht.

34. Eine richtige Rechnung lässt sich dagegen durch nachvollziehbare Rechenschritte kontrollieren, die zur selben erlernten Technik gehören.

35. Hier drängt sich ein ernsthafter Einwand auf, denn der Hinweis auf eingeübte Verfahren könnte die Frage nach dem richtigen Handeln lediglich durch eine Beschreibung des üblichen Handelns ersetzen.

36. Wenn alle Menschen denselben Rechenfehler begingen, wäre er deshalb noch lange nicht richtig, und eine einzelne Person könnte ihnen mit guten Gründen widersprechen.

37. Wittgensteins Berufung auf Praxis lässt sich deshalb nicht angemessen als Aufforderung verstehen, der Mehrheit zu glauben.

38. Gemeinsame Verfahren bilden vielmehr einen Hintergrund, vor dem die abweichende Rechnung geprüft und die Korrektur begründet werden kann.

39. Übereinstimmung in grundlegenden Tätigkeiten und Verständigungsweisen ist etwas anderes als Übereinstimmung in jedem einzelnen Urteil.

40. Auch jemand, der allein in einem Zimmer rechnet, kann eine solche Technik anwenden und seine Arbeit später selbst überprüfen.

41. Die Abwesenheit weiterer Personen verwandelt seine Rechnung nicht in ein Verfahren, dessen Richtigkeit allein durch sein momentanes Gefühl bestimmt wird.

42. Wie weit Wittgensteins Überlegungen darüber hinaus die Existenz einer wirklichen Gemeinschaft voraussetzen, gehört allerdings zu den umstrittenen Fragen seiner Auslegung.

43. Eine besonders einflussreiche Zuspitzung dieser Schwierigkeit veröffentlichte Saul Kripke 1982 unter dem Titel Wittgenstein on Rules and Private Language.

44. In seiner Rekonstruktion fragt ein Skeptiker, welche Tatsache über das bisherige Verhalten oder das innere Leben eines Menschen eindeutig festlegen könnte, was dieser mit einem Rechenausdruck gemeint hat.

45. Der Skeptiker lässt sich durch endlich viele Beispiele nicht überzeugen, weil sich stets eine abweichende Vorschrift konstruieren lässt, die zu ihnen passt.

46. Kripkes skeptische Lösung sucht den Halt von Bedeutungszuschreibungen in den Bedingungen, unter denen eine Gemeinschaft einem Sprecher die Beherrschung einer Regel zuspricht.

47. Damit rückt die gegenseitige Beurteilung sprachlicher Fähigkeiten an die Stelle der verlangten, für sich allein entscheidenden Bedeutungstatsache.

48. Diese Deutung gab der Diskussion neue Schärfe, doch sie ist keine unbestrittene Wiedergabe von Wittgensteins eigenem Gedankengang.

49. Andere Leser betonen, dass Wittgenstein das scheinbar ausweglose Problem auf eine irreführende Voraussetzung zurückführt, nämlich auf die Vorstellung, jede Regelanwendung müsse durch eine weitere Deutung vermittelt sein.

50. Nach dieser Lesart soll die Untersuchung die philosophische Forderung nach einer solchen Absicherung verändern, statt erst Bedeutung zu erschüttern und sie anschließend durch gesellschaftliche Anerkennung zu ersetzen.

51. Die Unterscheidung zwischen einer Regel und dem bloßen Eindruck, ihr zu folgen, erhält eine neue Gestalt, sobald Wittgenstein sich der Sprache unserer Empfindungen zuwendet.

52. Ein geheimes Tagebuch ist dabei zunächst völlig unproblematisch, selbst wenn es nur von seinem Verfasser gelesen wird.

53. Er kann gewöhnliche Wörter abkürzen, Namen verschlüsseln oder eigene Zeichen für wiederkehrende Situationen einführen, sofern deren Verwendung einen bestimmbaren Sinn hat.

54. Eine Chiffre kann anderen Menschen unbekannt sein und dennoch grundsätzlich erklärt oder entziffert werden.

55. Mit einer privaten Sprache im philosophisch strengen Sinn ist etwas Anspruchsvolleres gemeint, nämlich ein Zeichensystem, dessen Bedeutungen ausschließlich durch Erlebnisse bestimmt sein sollen, die nur seinem Urheber zugänglich sind.

56. Die behauptete Unverständlichkeit für andere gehört hier zum Wesen der Sprache und entsteht nicht lediglich aus mangelnder Gelegenheit, den Schlüssel kennenzulernen.

57. Besonders verlockend erscheint diese Vorstellung bei Schmerzen, denn das Leiden eines Menschen kann niemand anderes auf dieselbe Weise durchleben.

58. Aus dieser Verschiedenheit des Erlebens folgt aber noch nicht, dass auch der Sinn des Wortes „Schmerz“ nur durch einen privaten Akt festgelegt werden könnte.

59. Wittgenstein prüft die Vorstellung an einem konstruierten Tagebuchfall, in dem eine Person das Wiederkehren einer bestimmten Empfindung mit dem Zeichen „E“ vermerken möchte.

60. Sie konzentriert sich bei der ersten Eintragung auf das Erlebnis und glaubt, dadurch gleichsam im Innern auf das gezeigt zu haben, was das Zeichen künftig bedeuten soll.

61. Der Vorgang wirkt wie eine hinweisende Definition, also eine Erklärung, bei der ein Ausdruck durch das Zeigen auf etwas eingeführt wird.

62. Bei einem sichtbaren Gegenstand ist jedoch schon viel vorbereitet, damit ein Zeigen überhaupt als Benennung verstanden werden kann.

63. Wir müssen etwa wissen, ob der Hinweis dem Gegenstand, seiner Farbe, seiner Form oder einem anderen Merkmal gilt.

64. Auch im Fall der inneren Konzentration müsste sich deshalb erklären lassen, welche Rolle das Zeichen erhalten hat und was seine spätere gleichbleibende Verwendung ausmacht.

65. Die Person antwortet vielleicht, sie werde die Empfindung wiedererkennen und dann erneut „E“ schreiben.

66. Nun steht gerade zur Prüfung, wodurch eine richtige Wiedererkennung von einer bloß richtig erscheinenden Wiedererkennung unterschieden werden soll.

67. Wenn jede spätere Eintragung allein durch den jeweiligen Eindruck der Person als richtig bestätigt wird, kann derselbe Eindruck zugleich die Anwendung und ihren Maßstab liefern.

68. Eine abweichende Verwendung wäre unter dieser Voraussetzung von einer korrekten nicht mehr zu unterscheiden, weil alles, was sich passend anfühlt, bereits als passend gelten müsste.

69. Es fehlt dann nicht einfach ein besonders zuverlässiges Gedächtnis, das den ursprünglichen Augenblick vollkommen bewahrt.

70. Der Einwand eines fehlbaren Gedächtnisses wäre ohnehin zu schwach, denn auch öffentlich verständliche Sprache wird von Menschen mit begrenzter Erinnerung gesprochen.

71. In dieser Rekonstruktion liegt das Problem tiefer in der behaupteten Festlegung der Bedeutung, weil der private Eindruck allein nicht erklärt, welche Unterscheidung zwischen richtigem und falschem Gebrauch erhalten bleiben soll.

72. Eine Erinnerung an den ersten Eindruck kann das nicht ohne Weiteres leisten, wenn ihre Richtigkeit wieder nur durch einen weiteren privaten Eindruck bestätigt wird.

73. Dagegen kann eine Tagebuchnotiz über Kopfschmerzen durchaus verständlich sein, auch wenn niemand die konkrete Empfindung des Schreibenden miterlebt.

74. Hier ist das Zeichen in eine bereits verfügbare Sprache eingebunden, in der Schmerzart, Dauer, Ort und Veränderungen beschrieben werden können.

75. Der Unterschied betrifft somit die Stellung des Zeichens in einem verständlichen Zusammenhang, während die Wirklichkeit des empfundenen Schmerzes damit nicht bestritten wird.

76. Gerade an diesem Punkt wäre eine vorschnelle Gleichsetzung von Schmerz und äußerem Verhalten besonders irreführend.

77. Wittgenstein beschreibt, wie ein Kind Wörter für Schmerz im Zusammenhang mit Verletzungen, Schreien, Trost und Hilfe lernen kann.

78. Die sprachliche Äußerung erhält dabei eine Funktion, die zuvor auch ein natürlicher Schmerzausdruck erfüllte, und wird später in vielfältigere Zusammenhänge aufgenommen.

79. Wer „Ich habe Schmerzen“ sagt, muss sein Leiden nicht erst wie einen fremden Gegenstand beobachten und anschließend aus dessen Merkmalen erschließen.

80. Der Satz kann unmittelbarer Ausdruck des Leidens und zugleich eine Mitteilung an andere sein.

81. Das Wort „Schmerz“ bedeutet deshalb keineswegs einfach „Schrei“, und seine Bedeutung erschöpft sich auch nicht in einer Beschreibung sichtbaren Verhaltens.

82. Ein Mensch kann Schmerzen verbergen, und ein anderer kann Schmerzverhalten vortäuschen, weshalb Empfindung und Ausdruck sorgfältig auseinandergehalten werden müssen.

83. Die Rolle von Ausdruck und Situation bei der Verständigung verpflichtet niemanden zu der Behauptung, dass nur öffentlich Beobachtbares wirklich existiere.

84. Sie macht verständlich, wie wir von Erlebnissen sprechen können, ohne vorauszusetzen, jeder Mensch müsse zuvor ein ausschließlich ihm bekanntes inneres Wörterbuch angelegt haben.

85. Die philosophische Verwirrung entsteht nach Wittgenstein häufig dadurch, dass ein vertrautes Bild auf einen Zusammenhang übertragen wird, in dem es seine erklärende Kraft verliert.

86. Weil sich der Name eines Gegenstandes durch Zeigen einführen lässt, stellen wir uns vor, jedes Empfindungswort benötige einen entsprechenden Gegenstand im Innern.

87. Weil eine schriftliche Vorschrift eine Handlung anleiten kann, suchen wir hinter ihrem Verstehen wiederum eine innere Vorschrift, die ihre richtige Anwendung garantiert.

88. Solche Bilder besitzen zunächst Plausibilität, ziehen aber Anforderungen nach sich, die sich durch immer weitere Bilder und Erklärungen nicht erfüllen lassen.

89. Wittgensteins Gegenverfahren besteht darin, die tatsächlichen Unterschiede zwischen Benennen, Äußern, Beschreiben und Anwenden wieder sichtbar zu machen.

90. „Grammatik“ bezeichnet in diesem Zusammenhang die begrifflichen Regeln unseres Sprechens, also mehr als Satzbau und korrekte Wortformen.

91. Eine philosophische Untersuchung der Grammatik fragt beispielsweise, welche Rolle eine Schmerzäußerung spielt und weshalb sie nicht nach demselben Muster beurteilt wird wie die Beschreibung eines Möbelstücks.

92. Von philosophischer Therapie spricht man hier bildhaft, weil die Klärung den Zwang einer verwirrenden Vorstellung lösen soll und keine psychotherapeutische Behandlung gemeint ist.

93. Damit bleibt eine Spannung bestehen, denn Kritiker können fragen, ob die Beschreibung vertrauter Verwendungen ausreicht, um ihre Voraussetzungen zu rechtfertigen oder fehlerhafte Begriffe zu verbessern.

94. Eine sprachliche Gepflogenheit verdient schließlich nicht schon deshalb Zustimmung, weil sie eingeübt ist, und wissenschaftliche Forschung kann neue Unterscheidungen erforderlich machen.

95. Wittgensteins Verfahren entfaltet seine besondere Stärke dort, wo eine Frage ihre scheinbare Tiefe aus der Vermischung unterschiedlicher Aufgaben der Sprache gewinnt.

96. Es beansprucht an solchen Stellen, zunächst die Frage verständlicher zu machen, bevor nach einer verborgenen Tatsache gesucht wird, die sie beantworten soll.

97. Wittgenstein selbst spricht von mehreren philosophischen Methoden; wie seine einzelnen Klärungen zu einer umfassenderen Auffassung von Sprache und Geist zusammenhängen, bleibt Gegenstand unterschiedlicher Deutungen.

98. Der Schüler am Anfang braucht im gewöhnlichen Unterricht womöglich zusätzliche Beispiele, während der Philosoph prüfen muss, was er von einer Erklärung des Regelverstehens überhaupt verlangt.

99. Ebenso braucht der leidende Mensch Hilfe und Ausdrucksmöglichkeiten, während die philosophische Untersuchung den vermeintlichen Zwang zu einer ausschließlich privaten Benennung hinterfragt.

100. Beide Fälle führen zu einem anspruchsvolleren Begriff des Verstehens, bei dem die Sicherheit eines inneren Eindrucks ihren Platz erhält, ohne schon den Maßstab für die Richtigkeit unserer Zeichenverwendung zu bilden.