1.5 A filozófiai szövegek átadása: kéziratok, fordítások és nyomtatott kiadások – Die Überlieferung philosophischer Texte: Handschriften, Übersetzungen und Druck

1. Aki kinyit egy „Arisztotelész teológiája” című szöveget, az elsőre azt feltételezi, hogy a görög filozófus ebben foglalta össze az istenről szóló gondolatait.

2. Valójában ez a cím egy arab írásra utal, amelynek alapját Plotinus műveinek részei képezik, egy olyan gondolkodóé, aki körülbelül hat évszázaddal Arisztotelész után élt.

3. A mű a 9. században, al-Kindi filozófus körében keletkezett, amelynek során a görög forrásanyagot lefordították és egyúttal átdolgozták.

4. Már a szerző nevének megadása is felkelthet tehát olyan elvárásokat, amelyek nem felelnek meg a szöveg keletkezésének történetének.

5. Ez azonban egyáltalán nem teszi jelentéktelenné a művet, hiszen olvasói olyan gondolatokkal találkoztak benne, amelyeket továbbfejleszthettek és beépíthettek saját kutatásaikba.

6. Ez azonban megváltoztatja azt a kérdést, amelyet fel kell tennünk: mely állítások származnak a görög eredeti szövegből, melyek annak átdolgozásából, és kinek a nevében értelmezték őket?

7. Egy filozófiai gondolat és annak későbbi értelmezése között egy történet húzódik, amely a gondosan nyomtatott könyvben gyakran alig látható.

8. Ez a történet azzal a látszólag jelentéktelen előfeltétellel kezdődik, hogy egy írott szöveget a szerzője élete után is meg kell őrizni.

9. Bármilyen gondosan is legyen megalapozva egy érv: ha a feljegyzése elveszik, és senki sem adja tovább a tartalmát, az a későbbi olvasók számára hozzáférhetetlenné válik.

10. A mechanikus sokszorosítás megjelenése előtt egy további példány elkészítése általában kézzel történő másolást igényelt.

11. A szövegeket ekkor anyagi hordozókon őrizték meg, például papiruszon, pergamenen vagy papíron, amelyek megsérülhettek, szétporladhattak vagy más célra használhatták őket.

12. Minden új másolat meghosszabbította a mű lehetséges élettartamát, de időt, megfelelő anyagokat és olyan embereket igényelt, akiknek ez a munka érdemesnek tűnt.

13. Egy szöveg fennmaradása ezért attól is függött, hogy olvasták-e, tanították-e, gyűjtötték-e vagy más célra használták-e.

14. A ránk maradt filozófiai hagyomány tehát nem ad teljes képet a múltról, hanem azt mutatja, mi maradt hozzáférhetővé az ilyen tevékenységek és a változó körülmények ellenére.

15. Még a lelkiismeretes másolók is elolvashatta rosszul, kihagyhattak egy szót, vagy amikor visszanéztek az eredeti szövegre, összetéveszthettek egy hasonlóan kezdődő sort egy másikkal.

16. Egy későbbi másolat átvehette ezt az eltérést, így egy egyszeri figyelmetlenségből egy hosszabb ideig fennmaradó szövegváltozat lett.

17. Hasonlóképpen előfordulhatott, hogy valaki kijavított egy olyan megfogalmazást, amely hibásnak tűnt számára, noha az éppen az eredeti szerző szokatlan gondolatát tartalmazta.

18. Tehát nem minden változás gondatlanságból származott, és nem minden állítólagos javítás eredményezett megbízhatóbb szöveget.

19. Hogy mindez filozófiai szempontból mennyire fontos, azt egy kifejezetten kitalált példa szemlélteti: Egy másolatban a „a tudás nem egyenlő a véleménnyel” állításból kimarad a tagadószó.

20. A megmaradt mondat nyelvtanilag érthető, de az ellenkezőjét állítja, és ezzel megváltoztatja minden következő magyarázat kiindulópontját.

21. Egy apró anyagi eltérés nagy gondolati következményekkel járhat anélkül, hogy mögötte a tanítás tudatos megváltoztatása rejtőzne.

22. Számos korai görög gondolkodóról azonban egyáltalán nem áll rendelkezésünkre olyan, összefüggően átadott mű, amelynek másolatait közvetlenül összehasonlíthatnánk.

23. Gondolkodásukra idézetekben és későbbi szerzők beszámolóiban találkozunk, akik saját kutatásaikhoz felhasználták a régebbi kijelentéseket.

24. Különösen tanulságos eset Parmenidész tanítóversének, amely az i. e. 5. század elején keletkezett.

25. A későantik filozófus, Simplikios a Kr. u. 6. században egy hosszabb részletet vett belőle fel Arisztotelész-kommentárjába.

26. A részletes idézést többek között azzal indokolta, hogy Parmenidész műve már akkor is nehezen hozzáférhetővé vált.

27. Mivel ez a kommentár maga is fennmaradt, ma elolvashatunk egy gondolatmenetet, amelynek önálló, teljes szövegforrása elveszett.

28. A megőrzés itt egy filozófiai vitának köszönhető, amely egyúttal kiválasztotta, hogy a régebbi mű mely részére van szüksége.

29. Egy töredék ebben az összefüggésben egy olyan mű megmaradt részlete, amelyből nem áll rendelkezésünkre a teljes szöveg.

30. A szó tehát nem feltétlenül egy elszakadt lapot jelöl, hanem jelenthet olyan szövegrészt is, amely csak idézetként maradt fenn egy másik írásban.

31. Ettől különbözik a „testimonium”, azaz egy tanúság, amely egy gondolkodóról vagy tanításáról számol be anélkül, hogy annak szövegét idézné.

32. Ha egy későbbi szerző kijelenti, hogy egy korábbi filozófus mindent egyetlen alapanyagból vezetett le, akkor először is megtudjuk, hogyan ábrázolja ez a szerző a régebbi tanítást.

33. Egy ilyen ábrázolás megbízható lehet, de olyan fogalmakat és rendszerezési mintákat is alkalmazhat, amelyek a korábbi gondolkodás számára még idegenek voltak.

34. A filozófiai nézetek gyűjtését és ábrázolását doxográfiának nevezzük; ez értékes ismereteket tár fel, amelyek közvetítési formáját az értelmezés során figyelembe kell venni.

35. Ezért egy hagyományozott idézetet és egy összefoglaló beszámolót eltérő elvárásokkal olvassuk, bár mindkettő fontos lehet egy elveszett írás rekonstruálásához.

36. Még egy szó szerinti idézet is csak azt a részletet őrzi meg, amelyet valaki egy adott összefüggésben kiválasztott.

37. Az, ami megelőzte, mire válaszolt, és milyen korlátozás követte, ismeretlen maradhat.

38. Parmenidész esetében a világ és keletkezésének ábrázolása kevésbé maradt fenn teljes egészében, mint a létről szóló híres gondolatmenet.

39. Ez az egyenlőtlenség arra csábíthat, hogy a jobban fennmaradt részt tekintsük gondolkodásának kizárólagos tárgyának.

40. A gondos értelmezésnek ezért a fennmaradt anyag határait is figyelembe kell vennie, ahelyett, hogy a szövegrészletek mai eloszlását egyenlővé tenné az eredeti súlyozással.

41. Ahol a beszámolók részben feltárják az elveszett összefüggéseket, azok összehasonlíthatók a töredékekkel, anélkül hogy ezáltal minden hiányosság eltűnne.

42. A tudás és a feltételezés közötti határ itt a műről való ismeretünkön belül húzódik, nem pedig egyszerűen a teljesen bizonyított hagyomány és a teljes tudatlanság között.

43. A nyelvváltással egy újabb feladat merül fel, amelyet a gondos átírás önmagában nem képes megoldani.

44. A fordítónak el kell döntenie, hogy saját nyelvében melyik kifejezés veszi át a lehető legpontosabban az eredeti szövegben szereplő szó gondolati funkcióját.

45. Ez a döntés nehezebbé válik, ha egy kifejezés több jelentést is magában foglal, amelyekre a másik nyelv különböző szavakat használ.

46. Még egy már jól ismert szó is pontosabb jelentést nyerhet az új filozófiai összefüggésben, amelyet a fordítónak először érthetővé kell tennie.

47. A fordítás ezért a kapcsolatok vizsgálatát igényli: milyen megkülönböztetést tesznek, milyen előfeltétel támasztja alá a következtetést, és melyik helyen változtatná meg ezt a kapcsolatot egy látszólag megfelelő szó?

48. Az, hogy ehhez döntésekre van szükség, egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden fordítás önkényes eltorzítás lenne.

49. Éppen a különböző fordítások összehasonlítása tudja megmutatni, hol enged meg egy nehéz szakasz több elfogadható megoldást, és hol téveszti el egy változat a gondolatmenetet.

50. A görög filozófia középkori befogadása több nyelvi térségben és részben egymást keresztező útvonalakon keresztül zajlott.

51. A szír nyelvű keresztény tudósok körében már az iszlám kialakulása előtt is lefordították és magyarázták a filozófiai szövegeket.

52. Később arab fordítások születtek mind közvetlenül a görögből, mind szír változatok felhasználásával.

53. A bizánci térségben eközben folytatódott a görög szövegekkel való foglalkozás, míg a latin nyelvű tudósok különböző megközelítéseket alakítottak ki a görög és arab művekhez.

54. A héber fordítások és a zsidó értelmezési hagyományok további összefüggéseket alkottak, amelyekben a filozófiai fogalmakat vizsgálták és fejlesztették.

55. Ezt a hálózatot nem lehet úgy leírni, mint egyetlen átviteli útvonalat, amelyen a görög bölcsesség változatlan állománya végül eljutott Nyugat-Európába.

56. A részt vevő tudósok saját tudáskultúrájuk kérdéseivel foglalkoztak, és filozófiai teljesítményük korántsem merült ki abban, hogy régi könyveket tartsanak készen más olvasók számára.

57. Az „Arisztotelész-teológia” különösen világosan megmutatja, miért kell e munka keretében különbséget tenni a különböző tevékenységek között.

58. A fordítás egy szöveg más nyelvre való átadására törekszik, míg a parafrázis nagyobb szabadsággal fogalmazza át annak tartalmát.

59. A kommentár magyarázza a kijelentéseket, nyomon követi azok előfeltételeit, és ellenvetéseket fogalmazhat meg; a feldolgozás pedig ezen túlmenően beavatkozik az átvett anyag formájába vagy gondolati felépítésébe.

60. Az arab írásban a fordítás, a szabad átadás és a kiegészítő magyarázatok egymás mellett szerepelnek.

61. Előszavában Ibn Naima al-Himsi-t fordítóként, al-Kindi-t pedig feldolgozóként, illetve korrektorként említi.

62. Hogy az egyes részek hogyan keletkeztek, és kinek tulajdoníthatók az összes beavatkozások, ezt még nem lehet véglegesen megállapítani.

63. A kifejezések azonban segítenek egy fontos kérdést pontosan megfogalmazni: hol ad vissza egy szöveg egy régebbi gondolatot, és hol kezdődik egy új filozófiai munka vele kapcsolatban?

64. A „teológia” esetében ez a munka a valóság legfőbb eredetének leírására is kiterjed, amelyet Plotinus az Egynek nevez.

65. Az arab feldolgozás kiemeli annak teremtő ok-okozati összefüggéseit, és ezáltal saját hangsúlyokat visz be az átvett gondolati világba.

66. Aki ezeket az állításokat a cím alapján Arisztotelésznek tulajdonítja, az ezzel egyúttal egy bizonyos képet is kap arról, hogy az arisztotelészi filozófia hogyan viszonyul az ilyen elképzelésekhez.

67. A szerzőségi tulajdonítás egy szöveget egy szerzőhöz rendel, és ezáltal irányíthatja a szöveg jelentésével és más művekhez fűződő viszonyával kapcsolatos elvárásokat.

68. A téves szerzőségi tulajdonítás azonban még nem magyarázza meg, hogy valaki szándékosan akart-e megtéveszteni, vagy hogy a továbbadás során rögzült-e egy tévedés.

69. Itt a szerzőség vizsgálatát el kell különíteni a lehetséges indítékok vizsgálatától.

70. Az a későbbi felismerés is, hogy egy mű egy másik összefüggésből származik, nem szünteti meg annak korábbi hatását, hanem segít nekünk ezt a hatást pontosabban megérteni.

71. Az európai könyvnyomtatás – amelynek a 15. században a mozgatható fémbetűkkel történő fejlődése szorosan összefügg Johannes Gutenberggel – jelentősen megváltoztatta a sokszorosítás lehetőségeit.

72. Egy összeállított szövegből immár számos példányt lehetett előállítani anélkül, hogy mindegyiket teljes egészében kézzel kellett volna lemásolni.

73. Ennek köszönhetően ugyanaz a változat nagyobb példányszámban terjeszthetővé vált, és a különböző helyeken élő olvasók gyakrabban férhettek hozzá egy egységes szöveghez.

74. Ez az egységesség megkönnyítette az idézést és az összehasonlítást, de nem garantálta, hogy a nyomtatott változat megbízható legyen.

75. Már a forrásanyag kiválasztása is előnyben részesíthetett egy bizonyos átadási formát, miközben a szedés során új hibák is keletkeztek.

76. Ha egy hibás rész számos példányban terjedt el, éppen az eltérés nyert olyan elterjedtséget, amelyet egyetlen véletlen hibaként talán soha nem ért volna el.

77. A nyomtatás csökkentette a terjesztés bizonyos akadályait, de a szöveg ellenőrzését továbbra is szükségessé tette.

78. Az a döntés is, hogy egy mű egyáltalán nyomtatásra kerüljön-e, több tényezőtől függött, mint pusztán filozófiai tartalmától.

79. A kiadóknak és a nyomdászoknak szükségük volt egy hozzáférhető forrásra, a szükséges ismeretekre és anyagi forrásokra, míg a lehetséges vásárlók és az érvényes korlátozások is befolyásolták a kiadást.

80. Egy nyomtatott könyv elérhetetlen maradt az olvasók számára, ha nem sajátították el a nyelvét, nem tudták megfizetni az árát, vagy nem jutottak hozzá egy példányhoz.

81. A kéziratos terjesztés ezért nem tűnt el hirtelen, és a médiumváltás különböző művek és olvasókörök esetében eltérő módon zajlott le.

82. Ugyanakkor a fordítások, magyarázatok és jegyzékek kiszélesíthették azok körét, akik képesek voltak egy igényes szöveggel dolgozni.

83. Az ilyen segédeszközök azonban irányították is az olvasást, mivel kiemelték a fogalmakat, és bizonyos összefüggéseket különösen fontosnak jelöltek meg.

84. A nyomtatott oldal így egy könnyebben megismételhető szöveget ötvözött azzal a döntéssel, hogy ezt a szöveget hogyan kell olvasni.

85. A mai kritikai kiadás, azaz a tudományosan megalapozott szövegkiadás, e hosszú történelem fennmaradt tanúihoz kapcsolódik.

86. Szövegforrásnak számítanak a hagyomány konkrét forrásai, például kéziratok, régi nyomtatványok vagy akár idézetek, amelyek hitelességét minden esetben ellenőrizni kell.

87. Ha egy helyen eltérnek egymástól, akkor az adott hely különböző változatát olvasatnak nevezzük.

88. A szövegkritika vizsgálja az ilyen eltéréseket és a források közötti kapcsolatokat, hogy a lehető legjobban megalapozott szöveget állítsa elő.

89. Ennél a puszta egyező másolatok száma nem feltétlenül döntő, hiszen sok példány ugyanazt a hibát vehette át egy közös eredeti példányból.

90. Hasonlóképpen a legrégebbi fennmaradt kézirat sem minden helyen megbízható, míg egy újabb másolat megőrizhet egy jó, mára elveszett eredeti szöveget.

91. Az értékelésnek össze kell foglalnia a hagyományozási kapcsolatokat, a nyelvhasználatot és a gondolati összefüggéseket anélkül, hogy egyszerűen azt hagyná a szerzőnek mondani, ami mai szemmel nézve a legmeggyőzőbbnek tűnik.

92. Ha egyetlen átadott olvasat sem tűnik érthetőnek, a kiadó megalapozott feltételezést javasolhat az elveszett szövegről, amelyet konjektúrának nevezünk.

93. Ezt meg kell különböztetni egy ténylegesen tanúsított változatától, még akkor is, ha az meggyőzően magyarázza a sérült helyet.

94. Egy kiadás kritikai apparátusa dokumentálja a fontos változatokat és döntéseket, hogy a létrehozott változat ellenőrizhető maradjon.

95. A filozófiai olvasók számára ez különösen ott jelentős, ahol egy olvasat megváltoztatja, hogy milyen állítást fogalmaznak meg, vagy hogy egy következtetés hogyan következik az előfeltételeiből.

96. Nem minden bizonytalanság érinti azonban a teljes művet, és egy vitatott megfogalmazás nem teszi értéktelenné az érvelés egyértelműen átadott részeit.

97. Egy gondos kiadás éppen azt teszi lehetővé, hogy a kétséget azokra a helyekre korlátozzuk, amelyek esetében objektív okok támasztják alá.

98. Ha most újra elolvassuk az „Arisztotelész teológiája” címet, abban a történelem nyomát is felismerjük, amelynek körülményei között a szöveg jelentőségre tett szert.

99. A mű átadásának pontosabb ismerete lehetővé teszi filozófiai tartalmának vizsgálatát, és egyúttal annak megértését is, hogy a fordítók, a szerkesztők és az olvasók hogyan járultak hozzá történelmi alakjához.

1. Wer einen Text mit dem Titel „Theologie des Aristoteles“ aufschlägt, wird zunächst vermuten, der griechische Philosoph habe darin seine Gedanken über das Göttliche niedergelegt.

2. Tatsächlich führt dieser Titel zu einer arabischen Schrift, deren Grundlage Teile der Werke Plotins bilden, eines Denkers, der rund sechs Jahrhunderte nach Aristoteles lebte.

3. Die Schrift entstand im neunten Jahrhundert im Umfeld des Philosophen al-Kindi, wobei griechisches Material übersetzt und zugleich umgearbeitet wurde.

4. Schon die Angabe eines Autornamens kann demnach eine Erwartung wecken, die der Entstehungsgeschichte des Textes nicht entspricht.

5. Das macht die Schrift keineswegs bedeutungslos, denn ihre Leser begegneten in ihr Gedanken, die sie weiterentwickeln und in eigene Untersuchungen aufnehmen konnten.

6. Es verändert jedoch die Frage, die wir an sie richten müssen: Welche Aussagen stammen aus der griechischen Vorlage, welche aus deren Bearbeitung, und unter wessen Namen wurden sie verstanden?

7. Zwischen einem philosophischen Gedanken und seiner späteren Lektüre liegt eine Geschichte, die im sauber gedruckten Buch oft kaum noch sichtbar ist.

8. Diese Geschichte beginnt mit der unscheinbaren Voraussetzung, dass ein geschriebener Text über die Lebenszeit seines Verfassers hinaus erhalten werden muss.

9. Ein Argument kann noch so sorgfältig begründet sein; wenn seine Aufzeichnung verloren geht und niemand seinen Inhalt weitergibt, bleibt es späteren Lesern unzugänglich.

10. Vor der mechanischen Vervielfältigung erforderte die Herstellung eines weiteren Exemplars gewöhnlich das Abschreiben von Hand.

11. Dabei wurden Texte auf materiellen Trägern bewahrt, etwa auf Papyrus, Pergament oder Papier, die beschädigt werden, zerfallen oder zweckentfremdet werden konnten.

12. Jede neue Abschrift verlängerte die mögliche Lebensdauer eines Werkes, verlangte aber Zeit, geeignete Materialien und Menschen, denen diese Arbeit lohnend erschien.

13. Ob ein Text erhalten blieb, hing deshalb auch davon ab, ob er gelesen, gelehrt, gesammelt oder für einen anderen Zweck gebraucht wurde.

14. Der Bestand überlieferter Philosophie bildet somit die Vergangenheit nicht vollständig ab, sondern zeigt, was durch solche Tätigkeiten und durch wechselnde Umstände hindurch zugänglich geblieben ist.

15. Auch gewissenhafte Abschreiber konnten sich verlesen, ein Wort auslassen oder beim Blick zurück auf die Vorlage eine ähnlich beginnende Zeile mit einer anderen verwechseln.

16. Eine spätere Abschrift konnte die Abweichung übernehmen, sodass aus einem einzelnen Versehen eine länger fortbestehende Textfassung wurde.

17. Ebenso konnte jemand eine Formulierung berichtigen, die ihm fehlerhaft erschien, obwohl sie vielleicht gerade eine ungewöhnliche Aussage des ursprünglichen Autors enthielt.

18. Nicht jede Veränderung entstand also aus Nachlässigkeit, und nicht jede vermeintliche Verbesserung stellte einen zuverlässigeren Wortlaut her.

19. Wie viel davon philosophisch abhängt, zeigt ein ausdrücklich erfundenes Beispiel: In einer Abschrift fällt aus der Behauptung, Wissen sei nicht mit Meinung gleichzusetzen, das Verneinungswort heraus.

20. Der verbleibende Satz ist grammatisch verständlich, behauptet aber das Gegenteil und verändert damit den Ausgangspunkt jeder folgenden Erklärung.

21. Eine kleine materielle Abweichung kann eine große gedankliche Folge haben, ohne dass sich hinter ihr eine bewusste Änderung der Lehre verbirgt.

22. Für zahlreiche frühe griechische Denker besitzen wir allerdings gar kein zusammenhängend überliefertes Werk, dessen Abschriften wir unmittelbar vergleichen könnten.

23. Ihr Denken begegnet uns in Zitaten und Berichten späterer Autoren, die ältere Aussagen für ihre eigenen Untersuchungen heranzogen.

24. Ein besonders aufschlussreicher Fall ist das Lehrgedicht des Parmenides, das im frühen fünften Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung entstand.

25. Der spätantike Philosoph Simplikios nahm im sechsten Jahrhundert unserer Zeitrechnung einen längeren Abschnitt daraus in seinen Kommentar zu Aristoteles auf.

26. Er begründete das ausführliche Zitieren unter anderem damit, dass das Werk des Parmenides bereits schwer zugänglich geworden war.

27. Weil dieser Kommentar seinerseits überliefert wurde, können wir heute einen Gedankengang lesen, dessen eigenständige vollständige Textüberlieferung verloren ist.

28. Die Bewahrung verdankt sich hier einer philosophischen Auseinandersetzung, die zugleich auswählte, welchen Teil des älteren Werkes sie benötigte.

29. Ein Fragment ist in diesem Zusammenhang ein erhaltener Ausschnitt aus einem Werk, das uns nicht vollständig vorliegt.

30. Das Wort bezeichnet also nicht notwendig ein zerrissenes Blatt, sondern kann auch einen Textabschnitt meinen, der nur als Zitat in einer anderen Schrift fortbesteht.

31. Davon unterscheidet sich ein Testimonium, ein Zeugnis, das über einen Denker oder seine Lehre berichtet, ohne dessen Wortlaut wiederzugeben.

32. Wenn ein späterer Autor erklärt, ein früherer Philosoph habe alles aus einem einzigen Grundstoff abgeleitet, erfahren wir zunächst, wie dieser Autor die ältere Lehre darstellt.

33. Eine solche Darstellung kann zuverlässig sein, sie kann aber auch Begriffe und Ordnungsmuster verwenden, die dem früheren Denken noch fremd waren.

34. Die Sammlung und Darstellung philosophischer Auffassungen wird als Doxografie bezeichnet; sie erschließt wertvolle Kenntnisse, deren Vermittlungsform bei der Auslegung berücksichtigt werden muss.

35. Deshalb lesen wir ein überliefertes Zitat und einen zusammenfassenden Bericht mit unterschiedlichen Erwartungen, obwohl beide für die Rekonstruktion einer verlorenen Schrift wichtig sein können.

36. Selbst ein wörtliches Zitat bewahrt nur den Ausschnitt, den jemand in einem bestimmten Zusammenhang ausgewählt hat.

37. Was ihm vorausging, worauf es antwortete und welche Einschränkung danach folgte, kann unbekannt bleiben.

38. Bei Parmenides ist die Darstellung der Welt und ihrer Entstehung weniger vollständig erhalten als der berühmte Gedankengang über das Sein.

39. Diese Ungleichheit kann dazu verleiten, den besser bewahrten Teil für den alleinigen Gegenstand seines Denkens zu halten.

40. Eine sorgfältige Deutung muss deshalb auch nach den Grenzen des erhaltenen Materials fragen, statt die heutige Verteilung der Textreste mit der ursprünglichen Gewichtung gleichzusetzen.

41. Wo Berichte den verlorenen Zusammenhang teilweise erschließen, lassen sie sich mit den Fragmenten vergleichen, ohne dass dadurch jede Lücke verschwindet.

42. Die Grenze zwischen Wissen und Vermutung verläuft hier innerhalb unserer Kenntnis eines Werkes, nicht einfach zwischen vollständig gesicherter Überlieferung und völliger Unkenntnis.

43. Mit dem Wechsel der Sprache entsteht eine weitere Aufgabe, die durch sorgfältiges Abschreiben allein nicht bewältigt werden kann.

44. Ein Übersetzer muss entscheiden, welcher Ausdruck in seiner Sprache die gedankliche Funktion eines Wortes in der Vorlage möglichst genau übernimmt.

45. Schwieriger wird diese Entscheidung, wenn ein Ausdruck mehrere Bedeutungen verbindet, für die die andere Sprache verschiedene Wörter bereithält.

46. Auch ein bereits vertrautes Wort kann im neuen philosophischen Zusammenhang eine genauere Bedeutung erhalten, die der Übersetzer erst verständlich machen muss.

47. Übersetzen verlangt deshalb die Prüfung von Beziehungen: Welche Unterscheidung wird vorgenommen, welche Voraussetzung trägt den Schluss, und an welcher Stelle würde ein scheinbar passendes Wort diese Beziehung verschieben?

48. Dass dabei Entscheidungen erforderlich sind, bedeutet keineswegs, jede Übersetzung sei eine beliebige Verfälschung.

49. Gerade der Vergleich verschiedener Übersetzungen kann sichtbar machen, wo eine schwierige Stelle mehrere vertretbare Lösungen zulässt und wo eine Fassung den Gedankengang verfehlt.

50. Die mittelalterliche Aufnahme griechischer Philosophie verlief dabei über mehrere Sprachräume und über Wege, die sich teilweise kreuzten.

51. In syrischsprachigen christlichen Gelehrtenkreisen wurden philosophische Texte bereits vor der Entstehung des Islam übersetzt und erläutert.

52. Später entstanden arabische Übersetzungen sowohl unmittelbar aus dem Griechischen als auch unter Heranziehung syrischer Fassungen.

53. Im byzantinischen Raum setzte sich zugleich die Arbeit an griechischen Texten fort, während lateinischsprachige Gelehrte unterschiedliche Zugänge zu griechischen und arabischen Werken erschlossen.

54. Hebräische Übersetzungen und jüdische Auslegungstraditionen bildeten weitere Zusammenhänge, in denen philosophische Begriffe geprüft und entwickelt wurden.

55. Dieses Geflecht lässt sich nicht als ein einziger Transportweg beschreiben, auf dem ein unveränderter Bestand griechischer Weisheit schließlich nach Westeuropa gelangte.

56. Die beteiligten Gelehrten beschäftigten sich mit Fragen ihrer eigenen Wissenskulturen, und ihre philosophische Leistung erschöpfte sich keineswegs darin, für andere Leser alte Bücher bereitzuhalten.

57. Die „Theologie des Aristoteles“ macht besonders deutlich, warum innerhalb dieser Arbeit zwischen verschiedenen Tätigkeiten unterschieden werden muss.

58. Eine Übersetzung bemüht sich um die Wiedergabe eines Textes in einer anderen Sprache, während eine Paraphrase seinen Inhalt mit größerer Freiheit neu formuliert.

59. Ein Kommentar erläutert Aussagen, verfolgt ihre Voraussetzungen und kann Einwände entwickeln; eine Bearbeitung greift darüber hinaus in die Gestalt oder den gedanklichen Aufbau des übernommenen Materials ein.

60. In der arabischen Schrift stehen Übersetzung, freie Wiedergabe und zusätzliche Ausführungen nebeneinander.

61. Ihre Vorrede nennt Ibn Naima al-Himsi als Übersetzer und al-Kindi als Bearbeiter beziehungsweise Korrektor.

62. Wie die einzelnen Anteile entstanden und wem sämtliche Eingriffe zuzuschreiben sind, lässt sich damit noch nicht abschließend bestimmen.

63. Die Ausdrücke helfen jedoch, eine wichtige Frage präzise zu stellen: Wo gibt ein Text einen älteren Gedanken wieder, und wo beginnt eine neue philosophische Arbeit an ihm?

64. Bei der „Theologie“ betrifft diese Arbeit auch die Beschreibung des höchsten Ursprungs der Wirklichkeit, den Plotin als das Eine bezeichnet.

65. Die arabische Bearbeitung hebt dessen schöpferische Ursächlichkeit hervor und bringt dadurch eigene Akzente in die übernommene Gedankenwelt ein.

66. Wer diese Aussagen aufgrund des Titels Aristoteles zuschreibt, erhält damit zugleich ein bestimmtes Bild davon, wie aristotelische Philosophie zu solchen Vorstellungen steht.

67. Eine Zuschreibung ordnet einen Text einem Autor zu und kann dadurch Erwartungen über seine Bedeutung und sein Verhältnis zu anderen Werken lenken.

68. Eine falsche Zuschreibung erklärt aber noch nicht, ob jemand absichtlich täuschen wollte oder ob sich ein Irrtum im Verlauf der Weitergabe verfestigte.

69. Hier muss die Untersuchung der Autorschaft von der Untersuchung möglicher Motive getrennt bleiben.

70. Auch die spätere Erkenntnis, dass ein Werk einem anderen Zusammenhang entstammt, beseitigt seine frühere Wirkung nicht, sondern hilft uns, diese Wirkung genauer zu verstehen.

71. Mit dem europäischen Buchdruck, dessen Entwicklung mit beweglichen Metalllettern im fünfzehnten Jahrhundert eng mit Johannes Gutenberg verbunden ist, änderten sich die Möglichkeiten der Vervielfältigung erheblich.

72. Viele Exemplare konnten nun aus einem gesetzten Text hergestellt werden, ohne dass jedes vollständig von Hand abgeschrieben werden musste.

73. Dadurch ließ sich dieselbe Fassung in größerer Zahl verbreiten, und Leser an verschiedenen Orten konnten häufiger auf einen übereinstimmenden Wortlaut zurückgreifen.

74. Eine solche Übereinstimmung erleichterte das Zitieren und Vergleichen, garantierte jedoch nicht, dass die gedruckte Fassung zuverlässig war.

75. Schon die Wahl der Vorlage konnte eine bestimmte Überlieferungsform bevorzugen, während beim Setzen neue Fehler hinzukamen.

76. Wurde eine fehlerhafte Stelle in vielen Exemplaren verbreitet, erhielt gerade die Abweichung eine Reichweite, die sie als einzelnes Versehen vielleicht nie gewonnen hätte.

77. Der Druck verringerte bestimmte Hindernisse der Weitergabe, machte die Prüfung des Textes aber weiterhin erforderlich.

78. Auch die Entscheidung, welches Werk überhaupt gedruckt wurde, hing von mehr ab als seinem philosophischen Gehalt.

79. Herausgeber und Drucker brauchten eine zugängliche Vorlage, die nötigen Kenntnisse und finanzielle Mittel, während mögliche Käufer und geltende Beschränkungen die Veröffentlichung mitbestimmten.

80. Ein gedrucktes Buch blieb für Leser unerreichbar, wenn sie seine Sprache nicht beherrschten, seinen Preis nicht bezahlen konnten oder keinen Zugang zu einem Exemplar hatten.

81. Handschriftliche Weitergabe verschwand deshalb nicht schlagartig, und der Medienwechsel verlief für unterschiedliche Werke und Leserkreise verschieden.

82. Zugleich konnten Übersetzungen, Erläuterungen und Register den Kreis derjenigen erweitern, die mit einem anspruchsvollen Text arbeiten konnten.

83. Solche Hilfen lenkten die Lektüre jedoch auch, indem sie Begriffe hervorhoben und bestimmte Zusammenhänge als besonders wichtig auswiesen.

84. Die gedruckte Seite verband somit einen leichter wiederholbaren Wortlaut mit Entscheidungen darüber, wie dieser Wortlaut gelesen werden sollte.

85. Eine heutige kritische Edition, also eine wissenschaftlich begründete Textausgabe, setzt bei den erhaltenen Zeugnissen dieser langen Geschichte an.

86. Als Textzeugen gelten konkrete Quellen der Überlieferung, etwa Handschriften, alte Drucke oder auch Zitate, deren Aussagekraft jeweils geprüft werden muss.

87. Weichen sie an einer Stelle voneinander ab, werden die unterschiedlichen Fassungen dieser Stelle als Lesarten bezeichnet.

88. Textkritik untersucht solche Abweichungen und die Beziehungen zwischen den Zeugen, um einen möglichst gut begründeten Wortlaut herzustellen.

89. Dabei entscheidet die bloße Zahl übereinstimmender Abschriften nicht notwendig, denn viele Exemplare können denselben Fehler aus einer gemeinsamen Vorlage übernommen haben.

90. Ebenso ist die älteste erhaltene Handschrift nicht an jeder Stelle zuverlässig, während eine jüngere Abschrift eine gute, inzwischen verlorene Vorlage bewahren kann.

91. Die Beurteilung muss Überlieferungsbeziehungen, Sprachgebrauch und gedanklichen Zusammenhang zusammenführen, ohne den Autor einfach das sagen zu lassen, was aus heutiger Sicht am überzeugendsten klingt.

92. Wenn keine überlieferte Lesart verständlich erscheint, kann ein Herausgeber eine begründete Vermutung über den verlorenen Wortlaut vorschlagen, die als Konjektur bezeichnet wird.

93. Sie bleibt von einer tatsächlich bezeugten Fassung zu unterscheiden, auch wenn sie eine beschädigte Stelle plausibel erklärt.

94. Der kritische Apparat einer Ausgabe dokumentiert wichtige Varianten und Entscheidungen, damit die hergestellte Fassung überprüfbar bleibt.

95. Für philosophische Leser ist das besonders dort bedeutsam, wo eine Lesart verändert, welche Behauptung aufgestellt wird oder wie ein Schluss aus seinen Voraussetzungen folgt.

96. Nicht jede Unsicherheit betrifft jedoch das gesamte Werk, und eine umstrittene Formulierung macht die klar überlieferten Teile eines Arguments nicht wertlos.

97. Eine sorgfältige Ausgabe erlaubt gerade, den Zweifel auf die Stellen zu begrenzen, für die er sachliche Gründe hat.

98. Wenn wir nun erneut den Titel „Theologie des Aristoteles“ lesen, sehen wir darin auch eine Spur der Geschichte, unter deren Bedingungen ein Text Bedeutung gewann.

99. Die genauere Kenntnis seiner Überlieferung ermöglicht es, seinen philosophischen Gehalt zu prüfen und zugleich zu verstehen, wie Übersetzer, Bearbeiter und Leser an seiner geschichtlichen Gestalt mitgewirkt haben.