3.6.4 A dialektika és az eszmék tanának vizsgálata a későbbi párbeszédekben – Dialektik und die Prüfung der Ideenlehre in den späteren Dialogen

1. A „Parmenidész” című párbeszédben Platón egy fiatal Szókratészt állít színre, aki kiáll egy meggyőződés mellett, amely egy idősebb beszélgetőtárs kérdései nyomán egyre inkább megingani kezd.

2. Szókratész megkülönbözteti a szép és igazságos dolgokat a Szépségtől és az Igazságtól, amelyekben ezek a dolgok részesülnek.

3. Parmenidész megvizsgálja, mit is jelent valójában ez a megkülönböztetés, és olyan nehézségek elé állítja beszélgetőtársát, amelyek nem szűnnek meg pusztán a meggyőződéshez való ragaszkodással.

4. Ezzel Platón felforgat egy megszokott szereposztást: az a szereplő, aki egyébként gyakran mások állítólagos tudását vizsgálja, itt saját előfeltevéseit kell igazolnia.

5. A leírt találkozás Parmenidészzel és Zenónnal egy irodalmilag megalkotott beszélgetési helyzet, nem pedig egy történelmi találkozóról származó, megbízhatóan átadott jegyzőkönyv.

6. A „Parmenidész” és a „Szofista” című műveket gyakran filozófiai munkásságának egy későbbi szakaszához sorolják, bár pontos helyük nem teszi lehetővé a személyes nézetváltozások hiánytalan történetének rekonstruálását.

7. Vizsgálataik azonban megmutatják, milyen messzire nyúlhat a filozófiai vizsgálat, ha azokat a feltételezéseket is magába foglalja, amelyekkel egy elmélet korábban alátámasztotta válaszait.

8. Ahhoz, hogy megértsük ennek a vizsgálatnak a jelentőségét, először is meg kell értenünk az „idea-feltevés” igényét.

9. Az „idea” vagy „forma” itt nem csupán egy ötlet, hanem a gondolkodás által megragadható tárgy, amelynek célja annak magyarázata, hogy a különböző dolgok miért rendelkeznek ugyanazzal a rendeltetéssel.

10. Ha különböző cselekedetek igazságosnak minősülnek, akkor magának az igazságosságnak kell közös alapot nyújtania, amely túlmutat az egyes cselekedetekről alkotott változó ítéleteken.

11. Az idea önállóságának lehetővé kell tennie, hogy az alapján ítéljük meg az eseteket, ahelyett, hogy a mércét minden egyes esettől függővé tennénk.

12. Platón „részvételnek” nevezi azt a kapcsolatot, amelyen keresztül egy dolog az adott meghatározást egy eszméből kapja.

13. A szó elsősorban magyarázatra szorul, mert aki a részvételről beszél, még nem tette érthetővé, hogy egy önálló forma hogyan vonatkozhat sok egyedi dologra.

14. Pontosan ezen a nyitott ponton kapcsolódik be Parmenidész, így kérdései belülről érintik a magyarázati igényt.

15. Az első nehézség akkor merül fel, amint a részesedést úgy értelmezik, mint egy tárgy jelenlétét más tárgyakban.

16. Ha minden szép dolog magába fogadja a szépség teljes ideáját, akkor úgy tűnik, hogy ugyanaz az osztatlan idea egyszerre jelen van sok, egymástól elkülönülő dologban.

17. Parmenidész ebből azt a kifogást vonja le, hogy az idea ilyenkor bizonyos értelemben el lenne választva önmagától.

18. Szókratész a nappalhoz való hasonlítgatással próbálja megvédeni az egységet, amely egyszerre több helyen is jelen lehet.

19. Beszélgetőtársa azonban a képet egy vitorlavászonra tereli, amely több embert is eltakar, így mindegyikükre csak egy bizonyos rész esik.

20. Ilyen felosztás esetén minden egyes eset csupán az eszme egy részét kapná meg, míg annak állítólagos egysége továbbra is magyarázatra szorulna.

21. Ehhez jönnek még különleges nehézségek, például amikor valami nagy dolognak a nagy dolog egy része révén kell nagy lennie, noha ez a rész kisebb, mint az egész.

22. A kifogások rámutatnak arra, miért kerül nehéz helyzetbe a részvétel térbeli vagy mennyiségi képe; ebből azonban még nem következik, hogy az idea és az egyes eset közötti bármely másképp értelmezett kapcsolat lehetetlen lenne.

23. A további vizsgálat közvetlenül abból a gondolatból indul ki, hogy sok nagy dolgot egyetlen nagy dolog eszméjével magyarázzunk.

24. Képzeljünk el példaként több nagy tárgyat, amelyek közös meghatározását ez az egyetlen alap segítségével kell érthetővé tenni.

25. Most már magát a nagy dolgot is nagynak nevezzük, így az eszme és az egyes tárgyak együtt egy új, sok nagy dologból álló sokaságot alkotnak.

26. Ha ugyanazt a magyarázati szabályt alkalmazzuk erre a sokaságra, úgy tűnik, ismét szükség van egy közös Nagyra, amelyben mindannyian részt vesznek.

27. Ennek az új Nagynak különböznie kell a már feltételezettől, ha a magyarázó okot megkülönböztetjük attól, amit általa magyarázni kell.

28. Amint az új fogalom is nagy, ugyanaz a lépés megismétlődik.

29. Visszafelé haladó láncolat alakul ki, vagyis további magyarázó okok sorozata, amely változatlan feltételek mellett vég nélkül folytatható.

30. Ellentétben a szokásos, további részleteket feltáró kérdezéssel, itt minden indoklási kísérlet pontosan azt a magyarázati igényt kelti újra, amelyet el kellett volna hárítania.

31. Ugyanakkor nyomás alá kerül az a feltételezés, hogy sok nagy dolognak egyetlen közös oka van a nagyságuknak.

32. A nehézség tehát bizonyos feltételezések együttes hatásából fakad: sok, egyformán meghatározott dolognak közös formára van szüksége, a forma maga hordozza ezt a meghatározást, és különbözik az általa meghatározott dolgoktól.

33. A regresszió arra a kérdésre kényszerít, hogy vajon az érintett feltételezéseknek valóban együtt kell-e érvényesülniük.

34. Ha magát a nagyságot nagynak nevezzük, azzal esetleg valami mást értünk, mint egy egyes test nagyságával.

35. Egy ilyen megkülönböztetés kiindulópontot nyújthatna ahhoz, hogy újra megvizsgáljuk a magasabb rendű forma felé vezető lépést, de nem adható ki egyszerűen Platón kész megoldásaként.

36. A kutatások mind ennek az önmagára vonatkoztatott tulajdonságnak a pontos jelentését, mind azt a kérdést vitatják, hogy a párbeszéd milyen feltételt szab a változáshoz.

37. Szókratész emellett azt az elképzelést is vizsgálja, hogy az eszmék puszta gondolatok lehetnek, vagy hogy a dolgok egy eredeti példakép utóképeként hasonlíthatnak hozzájuk.

38. Mindkét javaslatot a beszélgetés során újra megvizsgálják, így sem a gondolkodásba való visszavonulás, sem a másolat képszerű képe nem ad még biztos választ.

39. Az olvasó így egy olyan vizsgálódás tanúja lesz, amelyben még a kézenfekvő mentő kísérletek is viselik a saját indokolási terhet.

40. Parmenidész azonban ezekből a nehézségekből nem azt a következtetést vonja le, hogy minden ideát fel kell adni.

41. Aki minden tárgy esetében elveti a tartós meghatározottságot, az – figyelmeztetése szerint – inkább a gondolkodás és az indokolt beszélgetés lehetőségét veszélyezteti.

42. Ezzel az ideák elfogadását ugyan nem bizonyítják, de kritikájuk egy második feladatot kap: meg kell magyaráznia, hogyan maradhat fenn a megismerés a kifogásolt értelmezés nélkül.

43. A fiatal Szókratésznek ezért további gyakorlásra van szüksége abban, hogy gondosan vizsgálja meg a feltételezéseket és azok következményeit.

44. Egy hipotézis ebben az összefüggésben egy alapul vett feltételezést jelent, amelynek következményeit gondolatban fejti ki az ember, anélkül, hogy ezáltal már igaznak nyilvánítaná azokat.

45. Parmenidész azt követeli, hogy mind a hipotézis felállítását, mind annak tagadását vizsgáljuk meg, és mindkét esetben derítsük ki, mi következik ebből a feltételezett tárgyra és más dolgokra nézve.

46. A párbeszéd hosszú második fele bemutatja egy ilyen vizsgálatot az Egyre vonatkozóan, amelyben a változó kapcsolatok és előfeltételek nehezen összeegyeztethető eredményekhez vezetnek.

47. Hogy ezeket az eredményeket összességében hogyan kell értelmezni, az továbbra is vitatott kérdés, ezért a gyakorlatot sem egyszerű cáfolatra, sem az eszetant végleges helyreállítására nem szabad redukálni.

48. Itt a dialektika egy igényesebb értelmet nyer, mint az a képesség, hogy szóváltásban legyőzzünk egy ellenfelet.

49. Itt egy olyan vizsgálatra gondolunk, amely feltárja az okokat, tisztázza a fogalmi összefüggéseket, és a saját kiinduló feltételezéseinket is vizsgálat alá veti.

50. A „Parmenidész” különösen részletesen bemutatja, hogyan lehet a feltételezéseket különböző összefüggésekben azok következményei alapján vizsgálni.

51. A „Szofista” című műben az összegyűjtés és a felosztás, valamint a formák lehetséges kapcsolatainak vizsgálata kerül előtérbe.

52. Az összegyűjtés különböző eseteket egy közös meghatározás alá sorol, míg a felosztás egy átfogóbb területen belül kiemeli a tartalmilag eltérő fajtákat.

53. A „Phaidros” rövid leírása, miszerint egy tagolásnak a természetes összeköttetéseket kell követnie, érthetővé teszi, miért nem elegendő a tárgy tetszőleges felosztása.

54. Ezek a módszerek a megértés iránti közös törekvés részét képezik, de különböző feladatokat látnak el, és nem vonhatók össze egy mindenhol egyformán alkalmazott beszélgetési technikává.

55. A „Szofista” először egy bizonyos tevékenységtípus keresése révén tárja fel az ilyen felépítés követelményeit.

56. Egy eleai idegen beszélget Theaitetosszal, és azt vizsgálja, mi jellemzi a szofistát.

57. Egyszerűbb gyakorlati példaként először a horgász szolgál számukra, akinek tevékenységét egymást követő megkülönböztetések határozzák meg átfogóbb tevékenységi területeken belül.

58. A szofista esetében az eljárás nehezebbnek bizonyul, mert a különböző tevékenységek és megnyilvánulási formák eltérő leírásokat sugallnak.

59. A rendszerezett felosztás tehát még nem garantálja, hogy a kiválasztott különbségek eltalálják a keresett lényeget.

60. Ez szakértelmet feltételez, és egyúttal láthatóvá teszi, hogy mely megkülönböztetések alapján kell ezt a tudást ellenőrizni.

61. A filozófiai tagolás előkészítheti és élesítheti az ismeretet, de a megnevezések puszta rendszerezéséből nem keletkezik feltételek nélküli igazság-gép.

62. Ha egy szofista beszédével a tudás látszatát kelti, akkor meg kell magyaráznia, hogyan ábrázolhat egy állítás olyasmit, ami a valóságban másképp viselkedik.

63. Egy hamis állítás úgy tűnik, mintha azt mondaná, ami nincs, de éppen a nem létezőről való beszéd áll az eleai hagyomány nyomása alatt.

64. Az Idegen ezért foglalkozik azzal a tilalommal, hogy a nem létezőnek létezést tulajdonítsunk, amely a Parmenidésszel folytatott párbeszédben is megjelenik.

65. Ha a nem létezőt pusztán semminek fogjuk fel, már maga a kísérlet, hogy róla beszéljünk, is hiábavalónak tűnik.

66. Egy megtévesztést ilyenkor nehéz lenne leírni, noha a beszélgetőpartnerek kifejezetten a félrevezető képek és kijelentések lehetőségét akarják vizsgálni.

67. A nehézséget nem lehet úgy kiküszöbölni, hogy egyszerűen a meglévő hazugságokra hivatkozunk, hiszen a kérdés azok lehetőségének fogalmi feltételeire irányul.

68. E feltételek tisztázása érdekében a beszélgetésnek mind a nemlétet, mind az állítólagosan ismerős létezést pontosabban meg kell különböztetnie.

69. Az idegen először is megvizsgálja, hogy a formák teljesen el vannak-e választva egymástól, megkülönböztetés nélkül kapcsolódnak-e egymáshoz, vagy csak bizonyos kapcsolatokat engednek meg.

70. A teljes elválasztás máris akadályozná azokat a kijelentéseket, amelyek egy dolognak attól elkülönülő meghatározást tulajdonítanak.

71. Ha viszont minden forma bármely másikkal összekapcsolódhatna, a tárgyi ellentétek elveszítenék kizáró erejüket.

72. A mozgás és a nyugalom ekkor összekeveredne, noha a beszélgetés éppen azok összeférhetetlenségét veszi alapul.

73. Marad tehát az a feladat, hogy az egyes esetekben felismerjük a lehetséges és a lehetetlen kapcsolatokat.

74. Ehhez öt különösen alapvető kategóriát veszünk alapul: a létezés, a mozgás, a nyugalom, az azonoság és a különbözőség.

75. Ezek nem alkotnak kifejezetten zárt listát az összes formáról, hanem a köztük lévő kapcsolatok jelenlegi vizsgálatát szolgálják.

76. A mozgás és a nyugalom egyaránt részesül a létezésben, anélkül, hogy emiatt azonosakká válnának vagy egymásba olvadnának.

77. Hasonlóképpen a mozgás lehet önmagával azonos és a nyugalomtól különböző is, mert az azonos és a különböző mindegyik egy-egy meghatározott viszonyt jelöl.

78. A dialektikai szakértelem itt abban áll, hogy megkülönböztessük ezeket a viszonyokat, és felismerjük, mely közös vonás teszi lehetővé a különbözőséget.

79. A nemek közössége lehetővé teszi, hogy egy forma részesüljön egy másikban anélkül, hogy azzal azonos lenne, és ugyanakkor megkülönböztethető maradjon egy harmadik formától.

80. Így azt mondhatjuk, hogy a mozgás nem nyugalom, anélkül, hogy ezzel azt állítanánk, hogy a mozgás egyáltalán nem létezik.

81. A nemlét ebben a vizsgálatban azt a jelentést nyeri, hogy egy meghatározott meghatározással szemben másmilyen.

82. Egy ilyen más-lét mindig viszonyt igényel, hiszen valami más, mint valami más.

83. Még egy tagadás sem jelenti szükségszerűen a tagatott dolog legszélsőségesebb ellentétét.

84. Az Idegen ezt a „nem nagy” példáján magyarázza el, amely az adott összehasonlításban éppúgy vonatkozhat az „ugyanolyan nagyra”, mint a „kicsire”.

85. Aki minden nemlétet abszolút semminek, vagy minden tagadást egyetlen ellentét állításának tekinti, az éppen azokat a különbségeket veszíti el, amelyek egy pontos kijelentést tesznek lehetővé.

86. Ezen az alapon a beszélgetés visszatér a hamis beszéd kérdéséhez.

87. A cselekvésszavak – mint a „menni”, „futni” és „aludni” – vagy a nevek – mint az „oroszlán”, „szarvas” és „ló” – puszta sorozata még nem jelent kijelentést arról, hogy valami fennáll.

88. Csak egy olyan összekapcsolás, amely egy tárgyat jelöl és egy cselekvést tulajdonít neki, alkotja az itt vizsgált egyszerű kijelentést.

89. Az idegen Theaitetost hozza példaként, akinek egyszer az ülést, máskor pedig a repülést tulajdonítja.

90. A beszélgetés helyzetéből adódóan az ülés igaz, míg a repülés tulajdonítása hamis.

91. Mindazonáltal a Theaitetosról szóló hamis állítás is értelmes, és a repülés egy érthető tevékenységet jelöl, így alkotóelemei nem tűnnek el értelmetlen semmivé.

92. A hiba abban a kapcsolatban rejlik, amely révén erről a tárgyról valami mást állítanak, mint ami valójában rá jellemző.

93. Ezzel érthetővé válik, hogy egy állítás hogyan lehet értelmes és egyúttal hamis is anélkül, hogy a hamisságot egyszerűen értelmetlenséggel kellene egyenlővé tenni.

94. Az, hogy az ülés és a repülés különbözőek, önmagában nem elegendő, mert egy állítást annak alapján kell vizsgálni, hogy mely tulajdonság mely tárgyhoz tartozik az adott helyzetben.

95. Hogy a nemek vizsgálata hogyan támasztja alá ezt a vizsgálatot a részletekben, az értelmezési kérdés marad, amelyet nem lehet pusztán a „más volt” szóval elintézni.

96. Az „Szofista” című műben az eszmék és az érzéki dolgok viszonya sem kap olyan teljes magyarázatot, amely a „Parmenidész” című mű összes kifogását eloszlatná.

97. Láthatóvá válik azonban, hogy az alapos érvelésnek mind megbízható meghatározásokra, mind pedig a köztük fennálló, megkülönböztethető kapcsolatokra szüksége van.

98. Az ideák elméletének kritikája és a nemek vizsgálata így egy közös követelményhez vezet, anélkül, hogy egyetlen érvvé olvadnának össze.

99. Egy filozófiának érthetővé kell tennie, hogy saját magyarázati eszközei hogyan illeszkednek egymáshoz, amint azoknak többet kell nyújtaniuk, mint egy keresett ok megnevezését.

100. A fiatal Szókratész ezért a „Parmenidészben” nem a filozófiálás végén áll, hanem egy olyan feladat előtt, amelynek nehézsége csak kezdeti bizonyosságának vizsgálata révén vált láthatóvá.

1. Im Dialog „Parmenides“ lässt Platon einen jungen Sokrates für eine Überzeugung einstehen, die unter den Fragen eines älteren Gesprächspartners zunehmend ins Wanken gerät.

2. Sokrates unterscheidet die schönen und gerechten Dinge vom Schönen und Gerechten selbst, an denen diese Dinge teilhaben sollen.

3. Parmenides prüft, was diese Unterscheidung eigentlich bedeutet, und führt seinen Gesprächspartner in Schwierigkeiten, die durch das bloße Festhalten an der Überzeugung nicht verschwinden.

4. Damit kehrt Platon eine vertraute Rollenverteilung um: Die Figur, die sonst häufig das vermeintliche Wissen anderer untersucht, muss hier ihre eigenen Voraussetzungen rechtfertigen.

5. Das dargestellte Treffen mit Parmenides und Zenon ist eine literarisch gestaltete Gesprächssituation, kein verlässlich überliefertes Protokoll einer historischen Begegnung.

6. „Parmenides“ und „Sophistes“ werden vielfach einem späteren Abschnitt seines philosophischen Schaffens zugerechnet, wobei ihre genaue Stellung keine lückenlose Geschichte persönlicher Sinnesänderungen erlaubt.

7. Ihre Untersuchungen zeigen jedoch, wie weit die philosophische Prüfung reichen kann, wenn sie auch diejenigen Annahmen erfasst, mit denen eine Theorie zuvor ihre Antworten begründet hat.

8. Um den Einsatz dieser Prüfung zu verstehen, muss man zunächst den Anspruch der Ideenannahme nachvollziehen.

9. Eine Idee oder Form ist hier kein Einfall, sondern ein durch Denken erfassbarer Gegenstand, der erklären soll, wodurch verschiedene Dinge dieselbe Bestimmung besitzen.

10. Wenn unterschiedliche Handlungen gerecht heißen, soll das Gerechte selbst einen gemeinsamen Grund bieten, der über wechselnde Urteile über einzelne Handlungen hinausreicht.

11. Die Eigenständigkeit der Idee soll ermöglichen, an ihr die Fälle zu beurteilen, statt den Maßstab von jedem einzelnen Fall abhängig zu machen.

12. Als Teilhabe bezeichnet Platon die Beziehung, durch die ein Ding die betreffende Bestimmung von einer Idee erhalten soll.

13. Das Wort benennt zunächst einen Erklärungsbedarf, denn wer Teilhabe sagt, hat noch nicht verständlich gemacht, wie eine selbstständige Form auf viele einzelne Dinge bezogen sein kann.

14. Genau an dieser offenen Stelle setzt Parmenides an, sodass seine Fragen den Erklärungsanspruch von innen treffen.

15. Die erste Schwierigkeit entsteht, sobald Teilhabe wie die Anwesenheit eines Gegenstandes in anderen Gegenständen aufgefasst wird.

16. Nimmt jedes schöne Ding die ganze Idee des Schönen auf, scheint ein und dieselbe ungeteilte Idee zugleich in vielen voneinander getrennten Dingen zu sein.

17. Parmenides macht daraus den Einwand, sie wäre dann gewissermaßen von sich selbst getrennt.

18. Sokrates versucht, die Einheit durch einen Vergleich mit dem Tag zu verteidigen, der an vielen Orten zugleich sein kann.

19. Sein Gesprächspartner lenkt das Bild jedoch auf ein Segeltuch, das mehrere Menschen bedeckt, sodass über jedem nur ein bestimmter Teil liegt.

20. Bei einer solchen Aufteilung erhielte jeder einzelne Fall lediglich einen Anteil der Idee, während deren behauptete Einheit erklärungsbedürftig bliebe.

21. Hinzu kommen besondere Schwierigkeiten, etwa wenn etwas Großes durch einen Teil des Großen groß sein soll, obwohl dieser Teil kleiner als das Ganze ist.

22. Die Einwände zeigen, weshalb ein räumliches oder mengenmäßiges Bild der Teilhabe in Bedrängnis gerät; daraus folgt noch nicht, dass jede anders verstandene Beziehung zwischen Idee und Einzelfall unmöglich wäre.

23. Eine weitere Prüfung setzt unmittelbar bei dem Gedanken an, viele große Dinge durch eine einzige Idee des Großen zu erklären.

24. Stellen wir uns zur Veranschaulichung mehrere große Gegenstände vor, deren gemeinsame Bestimmung durch diesen einen Grund verständlich werden soll.

25. Nun wird auch das Große selbst als groß angesprochen, sodass die Idee und die einzelnen Gegenstände zusammen eine neue Mehrzahl großer Dinge bilden.

26. Wendet man auf diese Mehrzahl dieselbe Erklärungsregel an, scheint wiederum ein gemeinsames Großes erforderlich zu sein, an dem alle beteiligt sind.

27. Dieses neue Große muss von dem bereits angenommenen verschieden sein, wenn der erklärende Grund von dem unterschieden wird, was durch ihn erklärt werden soll.

28. Sobald auch die neue Idee groß ist, wiederholt sich derselbe Schritt.

29. Es entsteht ein Regress, also eine Folge weiterer Erklärungsgründe, die sich unter gleichbleibenden Voraussetzungen ohne Abschluss fortsetzen lässt.

30. Anders als bei einer gewöhnlichen Nachfrage, die zusätzliche Einzelheiten erschließt, erzeugt hier jeder Versuch der Begründung erneut genau den Erklärungsbedarf, den er beheben sollte.

31. Zugleich gerät die Annahme unter Druck, dass vielen großen Dingen ein einziger gemeinsamer Grund ihrer Größe entspricht.

32. Die Schwierigkeit entspringt somit dem Zusammenwirken bestimmter Annahmen: Viele gleich bestimmte Dinge brauchen eine gemeinsame Form, die Form trägt selbst diese Bestimmung, und sie bleibt von den durch sie bestimmten Dingen verschieden.

33. Der Regress zwingt zur Frage, ob die beteiligten Annahmen tatsächlich zusammen gelten müssen.

34. Wenn man das Große selbst groß nennt, ist damit möglicherweise etwas anderes gemeint als mit der Größe eines einzelnen Körpers.

35. Eine solche Unterscheidung könnte einen Ansatz bieten, den erneuten Schritt zu einer übergeordneten Form zu prüfen, darf aber nicht einfach als fertige Lösung Platons ausgegeben werden.

36. Die Forschung diskutiert sowohl die genaue Bedeutung dieser Selbstzuschreibung als auch die Frage, welche Voraussetzung der Dialog zur Änderung stellt.

37. Sokrates erprobt außerdem die Vorstellung, Ideen könnten bloße Gedanken sein, oder die Dinge könnten ihnen als Nachbilder eines Vorbildes ähneln.

38. Beide Vorschläge werden im Gespräch erneut geprüft, sodass weder der Rückzug in das Denken noch das anschauliche Bild einer Kopie schon eine gesicherte Antwort liefert.

39. Der Leser erlebt damit eine Untersuchung, in der auch die naheliegenden Rettungsversuche ihre eigene Begründungslast tragen.

40. Parmenides zieht aus diesen Schwierigkeiten dennoch nicht die Folgerung, jede Idee müsse aufgegeben werden.

41. Wer für jeden Gegenstand eine bleibende Bestimmung verwirft, gefährdet nach seiner Warnung vielmehr die Möglichkeit des Denkens und des begründeten Gesprächs.

42. Damit ist die Ideenannahme nicht bewiesen, doch ihre Kritik erhält eine zweite Aufgabe: Sie muss erklären, wie Erkenntnis ohne die beanstandete Fassung möglich bleiben soll.

43. Der junge Sokrates braucht deshalb weitere Übung darin, Annahmen und ihre Konsequenzen sorgfältig zu untersuchen.

44. Eine Hypothese bedeutet in diesem Zusammenhang eine zugrunde gelegte Annahme, deren Folgen man gedanklich entwickelt, ohne sie dadurch schon für wahr zu erklären.

45. Parmenides verlangt, sowohl ihre Setzung als auch ihre Verneinung zu prüfen und jeweils zu untersuchen, was daraus für den angenommenen Gegenstand und für anderes folgt.

46. Die lange zweite Hälfte des Dialogs führt eine solche Untersuchung am Einen vor, wobei wechselnde Beziehungen und Voraussetzungen zu schwer vereinbaren Ergebnissen führen.

47. Wie diese Ergebnisse insgesamt zu deuten sind, bleibt umstritten, weshalb die Übung weder auf eine einfache Widerlegung noch auf eine abschließende Reparatur der Ideenlehre reduziert werden sollte.

48. Hier gewinnt Dialektik einen anspruchsvolleren Sinn als die Fähigkeit, einen Gegner im Wortstreit zu besiegen.

49. Gemeint ist eine Untersuchung, die Gründe offenlegt, begriffliche Beziehungen klärt und auch die eigenen Ausgangsannahmen einer Prüfung aussetzt.

50. Der „Parmenides“ zeigt mit besonderer Ausführlichkeit, wie Annahmen in verschiedenen Beziehungen durch ihre Konsequenzen geprüft werden können.

51. Im „Sophistes“ treten Sammlung und Teilung sowie die Untersuchung möglicher Verbindungen von Formen hervor.

52. Sammlung führt verschiedene Fälle unter eine gemeinsame Bestimmung, während Teilung innerhalb eines umfassenderen Bereichs die sachlich unterschiedlichen Arten herausarbeitet.

53. Das kurze Bild des „Phaidros“, eine Gliederung müsse den natürlichen Gelenken folgen, macht verständlich, weshalb ein beliebiges Zerschneiden des Gegenstands nicht genügt.

54. Diese Verfahren gehören zu einer gemeinsamen Bemühung um Einsicht, erfüllen aber unterschiedliche Aufgaben und lassen sich nicht zu einer überall gleich angewendeten Gesprächstechnik zusammenziehen.

55. Der „Sophistes“ macht die Anforderungen solcher Gliederung zunächst an der Suche nach einer bestimmten Art von Tätigkeit sichtbar.

56. Ein Fremder aus Elea führt mit Theaitetos das Gespräch und untersucht, was einen Sophisten ausmacht.

57. Als einfacheres Übungsbeispiel dient ihnen zunächst der Angler, dessen Tätigkeit durch aufeinanderfolgende Unterscheidungen innerhalb umfassenderer Tätigkeitsbereiche bestimmt wird.

58. Beim Sophisten erweist sich das Verfahren als schwieriger, weil verschiedene Tätigkeiten und Erscheinungsweisen unterschiedliche Beschreibungen nahelegen.

59. Eine geordnete Teilung gewährleistet also noch nicht, dass die gewählten Unterschiede das Wesen des Gesuchten treffen.

60. Sie setzt Sachkenntnis voraus und macht zugleich sichtbar, an welchen Unterscheidungen diese Kenntnis überprüft werden muss.

61. Philosophisches Gliedern kann Erkenntnis vorbereiten und schärfen, aber aus der bloßen Ordnung von Bezeichnungen entsteht keine voraussetzungslose Wahrheitsmaschine.

62. Wenn ein Sophist durch Rede den Anschein von Wissen erzeugt, muss sich erklären lassen, wie eine Aussage etwas darstellen kann, das sich in Wirklichkeit anders verhält.

63. Eine falsche Aussage scheint zu sagen, was nicht ist, doch gerade die Rede vom Nichtseienden steht unter dem Druck der eleatischen Überlieferung.

64. Der Fremde setzt sich deshalb mit dem Verbot auseinander, dem Nichtseienden Sein zuzuschreiben, das im Dialog mit Parmenides verbunden wird.

65. Fasst man das Nichtseiende als schlechthin nichts auf, scheint schon der Versuch, darüber zu sprechen, ins Leere zu gehen.

66. Eine Täuschung wäre dann schwer zu beschreiben, obwohl die Gesprächspartner die Möglichkeit irreführender Bilder und Aussagen ausdrücklich untersuchen wollen.

67. Die Schwierigkeit lässt sich nicht dadurch beseitigen, dass man einfach auf vorhandene Lügen verweist, denn gefragt ist nach den begrifflichen Bedingungen ihrer Möglichkeit.

68. Um diese Bedingungen zu klären, muss das Gespräch sowohl das Nichtsein als auch das vermeintlich vertraute Sein genauer unterscheiden.

69. Der Fremde prüft zunächst, ob die Formen vollständig voneinander getrennt sind, sich unterschiedslos miteinander verbinden oder nur bestimmte Verbindungen zulassen.

70. Völlige Trennung würde schon Aussagen behindern, die einer Sache eine von ihr unterschiedene Bestimmung zuschreiben.

71. Könnte sich dagegen jede Form mit jeder anderen verbinden, verlören sachliche Gegensätze ihre ausschließende Kraft.

72. Bewegung und Ruhe würden dann miteinander vermischt, obwohl das Gespräch gerade ihre Unvereinbarkeit zugrunde legt.

73. Übrig bleibt die Aufgabe, mögliche und unmögliche Verbindungen im Einzelnen zu erkennen.

74. Dazu werden fünf besonders grundlegende Gattungen herangezogen: Sein, Bewegung, Ruhe, Selbigkeit und Verschiedenheit.

75. Sie bilden keine ausdrücklich abgeschlossene Liste aller Formen, sondern dienen der gegenwärtigen Untersuchung ihrer Beziehungen.

76. Bewegung und Ruhe haben beide am Sein teil, ohne deshalb miteinander identisch zu werden oder ineinander überzugehen.

77. Ebenso kann Bewegung dieselbe wie sie selbst und verschieden von Ruhe sein, weil Selbigkeit und Verschiedenheit jeweils eine bestimmte Beziehung bezeichnen.

78. Dialektische Sachkunde besteht hier darin, solche Beziehungen auseinanderzuhalten und zu erkennen, welche Gemeinsamkeit eine Verschiedenheit bestehen lässt.

79. Die Gemeinschaft der Gattungen erlaubt einer Form, an einer anderen teilzuhaben, ohne mit ihr identisch zu sein, und zugleich von einer weiteren Form unterschieden zu bleiben.

80. So lässt sich sagen, Bewegung sei nicht Ruhe, ohne damit zu behaupten, Bewegung existiere überhaupt nicht.

81. Das Nichtsein erhält in dieser Untersuchung den Sinn des Andersseins gegenüber einer bestimmten Bestimmung.

82. Ein solches Anderssein verlangt stets einen Bezug, denn etwas ist anders als etwas anderes.

83. Auch eine Verneinung bezeichnet nicht notwendig den äußersten Gegensatz dessen, was verneint wird.

84. Der Fremde erläutert dies am Nichtgroßen, das im jeweiligen Vergleich ebenso das Gleichgroße wie das Kleine betreffen kann.

85. Wer jedes Nichtsein als absolutes Nichts oder jede Verneinung als Behauptung eines einzigen Gegenpols auffasst, verliert damit gerade diejenigen Unterschiede, die eine genaue Aussage ermöglichen.

86. Auf dieser Grundlage kehrt das Gespräch zur Frage der falschen Rede zurück.

87. Eine bloße Reihe von Tätigkeitswörtern wie gehen, laufen und schlafen oder von Namen wie Löwe, Hirsch und Pferd ergibt noch keine Aussage darüber, dass etwas der Fall ist.

88. Erst eine Verbindung, die einen Gegenstand bezeichnet und ihm eine Tätigkeit zuschreibt, bildet die hier untersuchte einfache Aussage.

89. Der Fremde verwendet Theaitetos als Beispiel, dem er einmal das Sitzen und einmal das Fliegen zuschreibt.

90. Nach der Gesprächssituation trifft das Sitzen zu, während die Zuschreibung des Fliegens falsch ist.

91. Dennoch spricht auch die falsche Aussage von Theaitetos, und Fliegen bezeichnet eine verständliche Tätigkeit, sodass ihre Bestandteile nicht in ein bedeutungsloses Nichts verschwinden.

92. Der Fehler liegt in der Verbindung, durch die von diesem Gegenstand etwas anderes ausgesagt wird als das, was ihm tatsächlich zukommt.

93. Damit wird nachvollziehbar, wie eine Aussage sinnvoll und zugleich falsch sein kann, ohne dass Falschheit einfach mit Sinnlosigkeit gleichgesetzt werden muss.

94. Dass Sitzen und Fliegen verschieden sind, genügt für sich allein nicht, denn eine Aussage muss daraufhin geprüft werden, welche Bestimmung welchem Gegenstand in der betreffenden Situation zukommt.

95. Wie die Untersuchung der Gattungen diese Prüfung im Einzelnen trägt, bleibt eine Auslegungsfrage, die nicht durch das bloße Wort Anderssein erledigt wird.

96. Auch das Verhältnis von Ideen und sinnlichen Dingen erhält im „Sophistes“ keine vollständige Erklärung, die sämtliche Einwände des „Parmenides“ abschließt.

97. Sichtbar wird jedoch, dass begründete Rede sowohl verlässliche Bestimmungen als auch unterscheidbare Beziehungen zwischen ihnen benötigt.

98. Die Kritik der Ideenannahme und die Untersuchung der Gattungen führen damit auf eine gemeinsame Forderung, ohne zu einem einzigen Argument zu verschmelzen.

99. Eine Philosophie muss verständlich machen, wie ihre eigenen Erklärungsmittel zusammenpassen, sobald sie mehr leisten sollen als die Benennung eines gesuchten Grundes.

100. Der junge Sokrates steht im „Parmenides“ deshalb nicht am Ende des Philosophierens, sondern vor einer Arbeit, deren Schwierigkeit erst durch die Prüfung seiner anfänglichen Gewissheit sichtbar geworden ist.