3.6.3 A nap, a vonal és a barlang példázata: megismerés és műveltség – Sonnen-, Linien- und Höhlengleichnis: Erkenntnis und Bildung

1. Platón barlangi példázata szerint az emberek olyan ügyesen tudják értékelni az elhaladó árnyékok sorozatát, hogy elismerést kapnak érte, noha nem tudják, mi okozza ezeket az árnyékokat.

2. A foglyok gyermekkori óta egy földalatti lakóhelyen élnek, és úgy vannak megkötözve, hogy nem tudják elfordítani a fejüket.

3. Mögöttük tűz ég, amely előtt más emberek tárgyakat hordoznak el egy alacsony fal mentén.

4. A szemközti falon megjelennek ezek árnyékai, miközben egy visszhang látszólag összekapcsolja a hordozók hangjait a látható körvonalakkal.

5. A foglyok számára ez a jelenség képezi a megszokott valóságot, amelyen belül megkülönböztetnek, összehasonlítanak és jóslatokat tesznek.

6. Biztonságuk a tapasztalaton alapul, de ez a tapasztalat csak egy részletet tár fel előttük, amelynek keletkezési körülményei el vannak rejtve a tekintetük elől.

7. Amikor Szókratész ezt a képet vázolja fel beszélgetőtársának, Glaukónnak, ezért olyan oktatás vizsgálatát követeli, amely mélyebbre hatol, mint az a kérdés, hogy valaki hány helyes információt tud adni.

8. A hasonlat a Politeia hetedik könyvében található, abban a platóni párbeszédben, amely németül „Der Staat” címmel ismert, és az igazságosság lényegét vizsgálja.

9. A beszélgetőtársak eközben azt is vizsgálják, milyen műveltségre van szükségük azoknak az embereknek, akikre egy politikai közösség vezetését kell bízni.

10. Aki hatékony intézkedéseket tud hozni, az még nem érti, milyen célokat kell szolgálniuk ezeknek az intézkedéseknek.

11. Szókratész ezért a jó megismerését követeli, amelyhez igazságos és ésszerű cselekvés igazodhat.

12. Ez a követelés összekapcsolja a politikai feladatot a tudás feltételeiről szóló alapvető kérdéssel.

13. A barlang megértéséhez ezért először vissza kell térni ahhoz a két képhez, amellyel Szókratész a hatodik könyvben előkészíti a valóság és az ismeret viszonyát.

14. A nap-hasonlatban egy mindennapi előfeltételből indul ki, amelyet éppen magától értetődő volta miatt könnyen figyelmen kívül hagyunk.

15. Egy szem és egy színes tárgy nem elegendő a látáshoz, amíg hiányzik a fény, amely által a tárgy láthatóvá válik.

16. A nap e fény forrásaként jelenik meg, és ezzel annak feltételeként, hogy a látás és a látható dolgok összekapcsolódjanak.

17. A Nap sem a szem, sem annak tevékenysége, bár a szem képes érzékelni őt.

18. Ezt a kapcsolatot Szókratész átviszi a gondolkodásra és annak tárgyaira, ahol a Jó eszméje veszi át a Nap helyét.

19. Platón itt az „ideával” a gondolkodás által megragadható fogalmat érti, például magát az igazságosságot, amely megkülönböztethető az egyes igazságos cselekedetektől, és amelynek az értékelésük mércéjeként kell szolgálnia.

20. A Jó-nak az a feladata, hogy az ismerhető tárgyaknak igazságot adjon, az ismerőnek pedig a képességet, hogy azokat megértse.

21. Szókratész ezzel a megismerhetőség és a megismerés közös alapját írja le, amelynek jelentősége túlmutat a megfigyelő személyes meggyőződésein.

22. E kép szerint a tudás és az igazság kapcsolatban állnak a Jóval, anélkül, hogy azzal azonosak lennének.

23. Az összehasonlítás még tovább bővül, mert a Nap az élőlények növekedését, táplálkozását és keletkezését is lehetővé teszi.

24. Ennek megfelelően a Jónak nem csupán a tudás tárgyainak felismerhetőségét, hanem létezésüket is meg kell adnia.

25. Ezen a ponton Szókratész olyan rangot tulajdonít neki, amely méltóságában és erejében meghaladja a létezést.

26. Hogy pontosan mit jelent ez az elsőbbség, és hogyan alapozza meg a Jó a többi tárgyat, az azonban még magyarázatra szorul.

27. A szakasz egy metafizikai igényt vet fel, vagyis egy kijelentést a valóság alapvető rendjéről, amelyet a napkép önmagában még nem dolgoz ki.

28. Egy ilyen analógia érthetővé teszi egy kapcsolatot azáltal, hogy azt egy másik, könnyebben megérthető kapcsolattal hasonlítja össze.

29. Azon tényből, hogy a látható dolgokhoz fényre van szükség, azonban még nem következik az a bizonyíték, hogy minden ismeretnek lenne ilyen alapja.

30. Szókratész sem ad teljes meghatározást a jóról, hanem Glaukón sürgetésére először annak képi megfelelőjét kínálja fel.

31. A jó ebben az összefüggésben sem csupán egy kellemes érzést jelöl, sem egyszerűen azt az előnyt, amelyet egy cselekedet egy egyén számára biztosít.

32. Politikai jelentősége abban rejlik, hogy a célok kiválasztását ugyanúgy meg kell indokolni, mint az eszközökét.

33. Az a követelmény, hogy felismerjünk egy ilyen magasabb rendű okot, most már az emberek ítéleteihez vezető utak pontosabb megkülönböztetését igényli.

34. Ehhez Szókratész Glaukónnal elképzel egy vonalat, amelyet két egyenlőtlen szakaszra osztanak, amelyek mindegyikét viszont ugyanabban az arányban kell tovább felosztani.

35. A két nagy terület a láthatót és az értelmezhetőt jelenti, vagyis azt, ami a gondolkodás révén megragadható.

36. A látható területen belül a kép először is megkülönbözteti az árnyékokat és a tükröződéseket az élőlényektől, növényektől és mesterséges tárgyaktól, amelyeknek azok a képei.

37. Aki egy vízben tükröződő képet szemléli, olyan jelenséggel találkozik, amely valami mástól függ, és megváltozott körülmények között alakját is megváltoztathatja.

38. Az árnyéknak ugyan van érzékelhető valósága, de a tárgy számos tulajdonságát, amely azt létrehozza, nyitva hagyja.

39. A legalacsonyabb szintű megismerési mód az Eikasia, amelyet itt a képekre és jelenségekre irányuló felfogásként lehet magyarázni.

40. Határai akkor válnak láthatóvá, amikor egy képmás benyomását elegendő ismeretnek tekintik ahhoz, amiről az a képmás.

41. Az érzékelhető tárgyakkal való foglalkozásnak magának felel meg a pistis, azaz a bizalom vagy meggyőződés, amely ezekre a tárgyakra irányul.

42. Aki a tükörképtől a tükrözött testhez jut el, közvetlenebb alapot nyer ítéletéhez.

43. Mindazonáltal ez a tárgy is változó körülmények között érzékelhető marad, és változhat.

44. Szókratész mindkét ismeretszerzési módot a vélemény területéhez sorolja, amelyet megkülönböztet a tartós tárgyak gondolati megragadásától.

45. A vélemény itt nem azt jelenti, hogy minden egyes állítás hamis lenne, és a látható világot ez a besorolás nem nyilvánítja nem létezőnek.

46. A döntő kérdés inkább az, hogy az ítélkező milyen mértékben fogja fel annak az okát és jellemzőit, amiről beszél.

47. A vonal harmadik szakaszával a vizsgálat átterelődik a matematikai gondolkodásra, amelyet Szókratész dianoiának nevez.

48. Ez alatt egy lépésről lépésre haladó gondolkodást értünk, amely feltételezett előfeltevésekből következtetéseket vezet le.

49. Egy lerajzolt háromszög szemléltetheti, hogyan kap egy látható tárgy új funkciót ebben a folyamatban.

50. Vonala lehet, hogy egyenetlen, sarkai pedig talán a vonal vastagsága miatt pontatlanok lesznek, miközben a matematikai gondolkodás a háromszög tulajdonságait vizsgálja.

51. A rajzból tehát nem egyszerűen a gondosabb megfigyelés révén lehet levezetni egy bizonyítás általános érvényességét.

52. A rajzot egy olyan gondolkodás segédeszközeként használjuk, amelynek érvényessége nem függ ettől az egyetlen lerajzolt példánytól.

53. Így egy érzékszervekkel felfogható ábrázoláson belül olyan dolgot lehet elképzelni, amelyet annak véletlenszerű jellege nem határoz meg.

54. A matematikának azonban ebben a képben mégis van egy határa, mert kiinduló feltételezéseit anélkül használja, hogy ugyanazon vizsgálat során azok végső okáig igazolná őket.

55. Szókratész az ilyen alapul vett feltételezéseket hipotéziseknek nevezi, wobei a szó itt nem feltétlenül olyan feltételezést jelent, amelyet kísérlettel kell ellenőrizni.

56. Egy adott vizsgálat esetében értelmes lehet elismert meghatározásokból kiindulni, és azok következményeit szigorúan nyomon követni.

57. A filozófiai vizsgálat emellett azt is megkérdezi, hogy miért éppen ezek az előfeltételek érvényesek, és hogyan kapcsolódnak más meghatározásokhoz.

58. Ez a feladat a vonal legfelső szakaszában a Noesis nevet kapja, azaz a megértő megragadást, amelyet a dialektikával társítanak.

59. A dialektika itt az okok és a fogalmi összefüggések vizsgálatát jelenti, amely a feltételezéseket ideiglenes kiindulópontként kezeli, és egy már nem csupán előfeltételezett okot keres.

60. Ha ezt elérte, akkor az attól függőket is megalapozott összefüggésben kell tudnia megérteni.

61. A Dianoia és a Noesis közötti megkülönböztetés ezért nem egyszerűen a fáradságos gondolkodás és egy titokzatos szellemi villanás egymás mellé állítását jelenti.

62. Mindkét esetben gondolkodásról van szó, de a vizsgálat előfeltételeihez fűződő viszony megváltozik.

63. Hogy pontosan hogyan kell elhatárolni egymástól a két felső szakasz tárgyait, az egy vitatott értelmezési kérdés.

64. Ugyanígy a vonalszakaszok hosszát sem lehet mérhető intelligenciaértékekként vagy a tanulók meghatározott fejlődési koraiként értelmezni.

65. A kép a világosság és a megismerés alapja szerint alakít ki egy rendet, amelynek előfeltételeit magukat is tovább kell vizsgálni.

66. A barlang ezeket a megkülönböztetéseket mozgásba hozza, és megmutatja, mi történik egy emberrel, amikor eddigi tájékozódása megváltozik.

67. Ha az egyik foglyot kiszabadítják és arra kényszerítik, hogy megforduljon, eleinte fájdalmat érez, és a háta mögötti tárgyakat nehezebben ismeri fel, mint a megszokott árnyékokat.

68. Az új helyzet ezért számára egyáltalán nem tűnik azonnal hitelesebbnek, mint a régi.

69. Eddigi ítélőképessége olyan körülményekhez szokott hozzá, amelyek között megbízhatóan működött, és éppen ez a megszokás nehezíti most az átállást.

70. Inkább visszatérne ahhoz, amit könnyedén meg tud különböztetni, mintsem biztonságát egy eleinte zavarba ejtő élményre cserélje.

71. Ahogy tovább emelkedik a barlangból, a nappali fény annyira elvakítja, hogy eleinte egyáltalán nem tudja megfigyelni a kinti tárgyakat.

72. A felszabadulás kiszélesíti a valósághoz való hozzáférését, de átmenetileg csökkenti azt a képességét, hogy abban eligazodjon.

73. Ezzel a kép elválasztja a megismerési folyamat értékét attól a közvetlen felsőbbrendűség érzésétől, amelyet talán azzal társítanánk.

74. A kiszabadult ember csak fokozatosan szokik hozzá a megváltozott körülményekhez, és először árnyékokat, majd tükröződéseket, végül pedig magukat a tárgyakat is felismeri.

75. Az éjszakai égbolt válik számára elérhetővé, mielőtt a nappali fényt, végül pedig magát a Napot is felfoghatná.

76. A példabeszéd összefüggésében a megszokás ahhoz a felismeréshez vezet, hogy a Nap is hozzájárul a látható környezet rendjéhez.

77. Szókratész a felemelkedést a léleknek a gondolkodás révén megismerhető felé történő mozgásaként értelmezi, a Napot pedig a Jó megfelelőjeként.

78. A barlon kívüli látható tárgyak ezért egy kép alkotóelemei maradnak, amelynek filozófiai jelentése túlmutat a puszta helyváltoztatáson.

79. A barlon minden részletének pontosan egy vonalszakaszhoz való merev hozzárendelése nagyobb egyértelműséget feltételezne, mint amennyit az ábrázolás és annak különböző értelmezései megengednek.

80. A képzésről szóló következő magyarázat feltárja, miért olyan fontos Szókratész számára a megfordulás.

81. Ellentmond annak a nézetnek, miszerint a tanárok tudást tudnának beültetni egy lélekbe, mintha látást adnának egy vak szemnek.

82. Az ő leírása szerint a megismerés képessége már eleve megvan, de azt arra kell irányítani, ami lehetővé teszi annak megfelelő működését.

83. Mivel a szemet nem lehet a testtől függetlenül elfordítani, a képen a léleknek is egészében kell irányt váltania.

84. A paideia, azaz a képzés a görög szó széles értelmében, így az ítélőképesség, a vágyak és az életvitel formálását jelenti.

85. A matematikai gyakorlatoknak ezt a mozgást kell támogatniuk, mert azok a közvetlenül érzékelhető dolgokon túlmutatnak, míg a zene és a testnevelés már a szokásokat és a magatartásformákat alakítja.

86. A korábbi életvilágtól elnyert távolság azonban nem jelenti a feladat végét, hiszen a felszabadultnak vissza kell térnie a barlangba.

87. A kinti fényesség után eleinte nehezebben boldogul a sötétben, mint azok, akik soha nem hagyták el helyüket.

88. Hiányzik belőle a korábbi ügyessége az árnyékversenyben, és a többiek ezt a veszteséget annak jeleként értelmezik, hogy a feljutás elrontotta a szemét.

89. Szókratész annyira elviszi ezt az ellenállást, hogy a foglyok megölnék azt, aki meg akarná szabadítani őket és felvezetni őket, ha el tudnák kapni.

90. Ebben felismerhető egy utalás Szókratész sorsára, de a képregény nem annak a peréről szóló beszámoló.

91. A politikai elemzés szempontjából mindenekelőtt az a döntő, hogy a filozófiai megértés megköveteli a közügyekhez való újbóli hozzászokást.

92. A Politeia vázlatában azoknak, akiket kifejezetten erre a feladatra képeztek ki, kell vállalniuk a kormányzás fáradalmait, mert képzésüknek az egész közösség javát kell szolgálnia.

93. Szókratész ezt a kötelezettséget azzal a reménnyel köti össze, hogy az emberek jobban kormányoznak, ha ismernek egy olyan életet, amely értékesebb, mint a tisztségekért és a személyes előnyökért folytatott küzdelem.

94. A visszatérés a felismerésből követelést formál a felismerő életvitelével szemben, aki nem tarthatja meg felismerését kizárólag magának.

95. Ugyanakkor élesebbé teszi azt a kérdést, hogy mások hogyan ismerhetik fel, hogy valaki valóban jobb érvekkel rendelkezik.

96. Aki magát felszabadultnak nyilvánítja, tévedhet, és az, hogy embertársait foglyoknak nevezi, még nem szolgáltat indokot arra, hogy uralja döntéseiket.

97. A hosszú képzés és a vizsgálódásra való kötelezettség a platóni tervben ezt a problémát hivatott megoldani, ám ezek képi ábrázolása nem helyettesíti a politikai szakértelem bizonyítását.

98. Éppen a kényszerű fordulat teszi ráadásul láthatóvá, milyen könnyen kapcsolódhat össze az ismerethez nyújtott állítólagos segítség más emberek feletti rendelkezéssel.

99. Aki végigköveti a felemelkedést, annak ezért mind saját bizonyosságának előfeltételeit, mind pedig vezetői igényének indokait meg kell vizsgálnia.

100. Az árnyékok elveszítik korábbi magától értetődő jellegüket, de csak a visszatéréskor derül ki, hogy a megváltozott nézőpontot azok előtt is meg lehet-e indokolni, akiknek világát ez a nézőpont megkérdőjelezi.

1. In Platons Höhlengleichnis können Menschen die Abfolge vorbeiziehender Schatten so geschickt beurteilen, dass sie dafür Anerkennung erhalten, obwohl sie nicht wissen, wodurch diese Schatten entstehen.

2. Die Gefangenen leben seit ihrer Kindheit in einer unterirdischen Behausung und sind so gefesselt, dass sie den Kopf nicht wenden können.

3. Hinter ihnen brennt ein Feuer, vor dem andere Menschen Gegenstände entlang einer niedrigen Mauer vorbeitragen.

4. Auf der gegenüberliegenden Wand erscheinen deren Schatten, während ein Echo die Stimmen der Träger scheinbar mit den sichtbaren Umrissen verbindet.

5. Für die Gefangenen bildet dieses Geschehen die vertraute Wirklichkeit, innerhalb deren sie unterscheiden, vergleichen und Vorhersagen treffen.

6. Ihre Sicherheit beruht auf Erfahrung, aber diese Erfahrung erschließt ihnen nur einen Ausschnitt, dessen Entstehungsbedingungen ihrem Blick entzogen bleiben.

7. Als Sokrates seinem Gesprächspartner Glaukon dieses Bild entwirft, verlangt er deshalb eine Untersuchung der Bildung, die tiefer reicht als die Frage, wie viele richtige Auskünfte jemand geben kann.

8. Das Gleichnis steht im siebten Buch der Politeia, jenes platonischen Dialogs, der unter dem deutschen Titel „Der Staat“ bekannt ist und nach dem Wesen der Gerechtigkeit fragt.

9. Die Gesprächspartner untersuchen dabei auch, welche Bildung Menschen benötigen, denen die Leitung einer politischen Gemeinschaft anvertraut werden soll.

10. Wer wirksame Maßnahmen ergreifen kann, versteht damit noch nicht, welchen Zielen diese Maßnahmen dienen sollten.

11. Sokrates fordert deshalb eine Erkenntnis des Guten, an der sich gerechtes und vernünftiges Handeln orientieren lässt.

12. Diese Forderung verbindet die politische Aufgabe mit einer grundlegenden Frage nach den Bedingungen des Wissens.

13. Um die Höhle zu verstehen, muss man daher zunächst zu den beiden Bildern zurückgehen, mit denen Sokrates im sechsten Buch das Verhältnis von Wirklichkeit und Erkenntnis vorbereitet.

14. Im Sonnengleichnis setzt er bei einer alltäglichen Voraussetzung an, die gerade wegen ihrer Selbstverständlichkeit leicht übersehen wird.

15. Ein Auge und ein farbiger Gegenstand reichen für das Sehen nicht aus, solange das Licht fehlt, durch das der Gegenstand sichtbar wird.

16. Die Sonne erscheint als Quelle dieses Lichts und damit als Bedingung dafür, dass Sehvermögen und sichtbare Dinge zusammenkommen.

17. Sie ist weder das Auge noch dessen Tätigkeit, obwohl das Auge sie seinerseits wahrnehmen kann.

18. Diese Beziehung überträgt Sokrates auf das Denken und dessen Gegenstände, wobei die Idee des Guten die Stelle der Sonne einnimmt.

19. Mit einer Idee meint Platon hier eine durch Denken erfassbare Bestimmung, etwa das Gerechte selbst, die sich von einzelnen gerechten Handlungen unterscheidet und als Maßstab ihrer Beurteilung dienen soll.

20. Das Gute soll den erkennbaren Gegenständen Wahrheit und dem Erkennenden die Fähigkeit verleihen, sie zu verstehen.

21. Sokrates beschreibt damit eine gemeinsame Grundlage von Erkennbarkeit und Erkenntnis, deren Bedeutung über die persönlichen Überzeugungen eines Betrachters hinausreicht.

22. Wissen und Wahrheit stehen nach diesem Bild in einer Beziehung zum Guten, ohne mit ihm identisch zu sein.

23. Der Vergleich wird noch erweitert, weil die Sonne auch Wachstum, Ernährung und Entstehung der Lebewesen ermöglicht.

24. Entsprechend soll das Gute den Gegenständen des Wissens nicht nur ihre Erkennbarkeit, sondern auch ihr Sein verleihen.

25. An dieser Stelle schreibt Sokrates ihm einen Rang zu, der das Sein an Würde und Kraft übersteigt.

26. Was dieser Vorrang genau bedeutet und wie das Gute die anderen Gegenstände begründet, bleibt jedoch erklärungsbedürftig.

27. Die Passage eröffnet einen metaphysischen Anspruch, also eine Aussage über die grundlegende Ordnung der Wirklichkeit, den das Sonnenbild allein noch nicht ausarbeitet.

28. Eine solche Analogie macht eine Beziehung verständlich, indem sie diese mit einer anderen, leichter zugänglichen Beziehung vergleicht.

29. Aus der Tatsache, dass sichtbare Dinge Licht benötigen, folgt allerdings nicht schon der Beweis eines entsprechenden Grundes für sämtliche Erkenntnis.

30. Auch Sokrates gibt keine vollständige Bestimmung des Guten, sondern bietet auf Glaukons Drängen zunächst dessen bildhafte Entsprechung an.

31. Das Gute bezeichnet in diesem Zusammenhang weder bloß ein angenehmes Gefühl noch einfach den Vorteil, den eine Handlung einem Einzelnen verschafft.

32. Seine politische Bedeutung liegt darin, dass die Wahl der Ziele ebenso begründet werden muss wie die Wahl der Mittel.

33. Der Anspruch, einen solchen übergeordneten Grund zu erkennen, verlangt nun eine genauere Unterscheidung der Wege, auf denen Menschen zu ihren Urteilen gelangen.

34. Dafür lässt Sokrates Glaukon eine Linie vorstellen, die in zwei ungleiche Abschnitte geteilt wird, von denen jeder wiederum im selben Verhältnis unterteilt werden soll.

35. Die beiden großen Bereiche stehen für das Sichtbare und das Intelligible, also für das, was durch Denken erfassbar ist.

36. Innerhalb des sichtbaren Bereichs unterscheidet das Bild zunächst Schatten und Spiegelungen von den Lebewesen, Pflanzen und hergestellten Gegenständen, deren Abbilder sie sind.

37. Wer eine Spiegelung im Wasser betrachtet, begegnet einer Erscheinung, die von etwas anderem abhängt und unter veränderten Bedingungen ihre Gestalt wechseln kann.

38. Ein Schatten besitzt durchaus eine wahrnehmbare Wirklichkeit, lässt aber viele Eigenschaften des Gegenstands offen, der ihn hervorbringt.

39. Die unterste Erkenntnisweise heißt Eikasia und lässt sich hier als ein auf Bilder und Erscheinungen gerichtetes Auffassen erläutern.

40. Ihre Grenze wird sichtbar, wenn der Eindruck eines Abbilds für eine ausreichende Kenntnis dessen gehalten wird, wovon es ein Abbild ist.

41. Dem Umgang mit den wahrnehmbaren Gegenständen selbst entspricht die Pistis, das Vertrauen oder die Überzeugung, die sich auf diese Gegenstände richtet.

42. Wer vom Spiegelbild zum gespiegelten Körper übergeht, gewinnt eine unmittelbarere Grundlage für sein Urteil.

43. Dennoch bleibt auch dieser Gegenstand unter wechselnden Bedingungen wahrnehmbar und kann sich verändern.

44. Sokrates ordnet beide Erkenntnisweisen dem Bereich der Meinung zu, der von der denkenden Erfassung beständiger Gegenstände unterschieden wird.

45. Meinung bedeutet dabei nicht, dass jede einzelne Aussage falsch wäre, und die sichtbare Welt wird durch ihre Einordnung nicht für nichtexistent erklärt.

46. Die entscheidende Frage lautet vielmehr, in welchem Maß der Urteilende die Gründe und Bestimmungen dessen erfasst, worüber er spricht.

47. Mit dem dritten Abschnitt der Linie wechselt die Untersuchung zum mathematischen Denken, das Sokrates Dianoia nennt.

48. Gemeint ist ein schrittweise vorgehendes Überlegen, das aus angenommenen Voraussetzungen Folgerungen entwickelt.

49. Ein gezeichnetes Dreieck kann veranschaulichen, wie dabei ein sichtbarer Gegenstand eine neue Funktion erhält.

50. Seine Linien mögen ungleichmäßig sein, und seine Ecken werden vielleicht durch die Dicke des Strichs ungenau, während der mathematische Gedankengang die Bestimmungen des Dreiecks untersucht.

51. Der Zeichnung entnimmt man daher nicht einfach durch sorgfältigeres Hinsehen die Allgemeingültigkeit eines Beweises.

52. Man verwendet sie als Hilfsmittel für eine Überlegung, deren Geltung nicht an diesem einen gezeichneten Exemplar hängt.

53. So lässt sich innerhalb einer sinnlich zugänglichen Darstellung etwas denken, das durch deren zufällige Beschaffenheit nicht entschieden wird.

54. Die Mathematik besitzt in diesem Bild dennoch eine Grenze, weil sie ihre Ausgangsannahmen verwendet, ohne sie in derselben Untersuchung bis zu ihrem letzten Grund zu rechtfertigen.

55. Sokrates bezeichnet solche zugrunde gelegten Annahmen als Hypothesen, wobei das Wort hier nicht notwendig eine Vermutung meint, die durch ein Experiment getestet werden soll.

56. Für eine bestimmte Untersuchung kann es sinnvoll sein, von anerkannten Bestimmungen auszugehen und deren Konsequenzen streng zu verfolgen.

57. Philosophische Prüfung fragt zusätzlich, weshalb gerade diese Voraussetzungen gelten und wie sie mit anderen Bestimmungen zusammenhängen.

58. Diese Aufgabe erhält im obersten Abschnitt der Linie den Namen Noesis, das verstehende Erfassen, das mit der Dialektik verbunden wird.

59. Dialektik bedeutet hier eine Untersuchung von Gründen und begrifflichen Beziehungen, die Annahmen als vorläufige Ausgangspunkte behandelt und nach einem nicht mehr bloß vorausgesetzten Grund sucht.

60. Hat sie diesen erreicht, soll sie auch das von ihm Abhängige in einem begründeten Zusammenhang begreifen können.

61. Die Unterscheidung zwischen Dianoia und Noesis bezeichnet deshalb keine einfache Gegenüberstellung von mühsamem Denken und einem geheimnisvollen Geistesblitz.

62. In beiden Fällen wird gedacht, doch die Beziehung zu den Voraussetzungen der Untersuchung verändert sich.

63. Wie genau die Gegenstände der beiden oberen Abschnitte voneinander abzugrenzen sind, ist eine umstrittene Frage der Auslegung.

64. Ebenso wenig lassen sich die Längen der Linienabschnitte als messbare Intelligenzwerte oder als feste Entwicklungsalter von Lernenden lesen.

65. Das Bild entwirft eine Ordnung nach Klarheit und Erkenntnisgrund, deren Voraussetzungen selbst weiter untersucht werden müssen.

66. Die Höhle setzt diese Unterscheidungen nun in eine Bewegung um und zeigt, was mit einem Menschen geschieht, wenn sich seine bisherige Orientierung verändert.

67. Wird einer der Gefangenen gelöst und zur Umwendung gezwungen, empfindet er zunächst Schmerzen und kann die Gegenstände hinter sich schlechter erkennen als die vertrauten Schatten.

68. Die neue Lage erscheint ihm daher keineswegs sofort glaubwürdiger als die alte.

69. Sein bisheriges Urteil war an Bedingungen gewöhnt, unter denen es zuverlässig funktionierte, und gerade diese Gewöhnung erschwert nun den Wechsel.

70. Er würde lieber zu dem zurückkehren, was er ohne Mühe unterscheiden kann, als seine Sicherheit gegen eine zunächst verwirrende Erfahrung einzutauschen.

71. Beim weiteren Aufstieg aus der Höhle blendet ihn das Tageslicht so stark, dass er die Gegenstände draußen anfangs überhaupt nicht betrachten kann.

72. Die Befreiung erweitert seinen Zugang zur Wirklichkeit, vermindert aber vorübergehend seine Fähigkeit, sich in ihr zurechtzufinden.

73. Damit trennt das Bild den Wert einer Erkenntnisbewegung von dem Gefühl unmittelbarer Überlegenheit, das man vielleicht mit ihr verbinden würde.

74. Erst allmählich gewöhnt sich der Befreite an die veränderten Bedingungen und erkennt zunächst Schatten, dann Spiegelungen und schließlich die Dinge selbst.

75. Der nächtliche Himmel wird ihm zugänglich, bevor er das Licht des Tages und zuletzt die Sonne selbst erfassen kann.

76. Im Zusammenhang des Gleichnisses führt die Gewöhnung zu der Einsicht, dass die Sonne die Ordnung der sichtbaren Umgebung mitbedingt.

77. Sokrates deutet den Aufstieg als Bewegung der Seele zum durch Denken Erkennbaren und die Sonne als Entsprechung des Guten.

78. Die sichtbaren Gegenstände außerhalb der Höhle bleiben daher Bestandteile eines Bildes, dessen philosophische Bedeutung über einen bloßen Ortswechsel hinausgeht.

79. Eine starre Zuordnung jedes Höhlendetails zu genau einem Linienabschnitt würde mehr Eindeutigkeit behaupten, als die Darstellung und ihre unterschiedlichen Auslegungen erlauben.

80. Die anschließende Erklärung der Bildung legt offen, weshalb die Umwendung für Sokrates so wichtig ist.

81. Er widerspricht einer Auffassung, nach der Lehrer Erkenntnis in eine Seele einsetzen könnten, als würden sie einem blinden Auge das Sehen verleihen.

82. Die Fähigkeit zu erkennen ist nach seiner Darstellung bereits vorhanden, muss aber auf das gerichtet werden, was ihre angemessene Tätigkeit ermöglicht.

83. Weil ein Auge sich nicht unabhängig vom Körper drehen lässt, muss im Bild auch die Seele als Ganze ihre Richtung ändern.

84. Paideia, Bildung im umfassenden griechischen Sinn, betrifft damit die Formung von Urteil, Begehren und Lebensführung.

85. Mathematische Übungen sollen diese Bewegung unterstützen, weil sie über das unmittelbar Wahrnehmbare hinausführen, während Musik und körperliche Erziehung bereits Gewohnheiten und Haltungen prägen.

86. Der gewonnene Abstand zur bisherigen Lebenswelt führt allerdings nicht zum Ende der Aufgabe, denn der Befreite soll in die Höhle zurückkehren.

87. Nach der Helligkeit draußen findet er sich in der Dunkelheit zunächst schlechter zurecht als diejenigen, die ihre Plätze nie verlassen haben.

88. Seine frühere Geschicklichkeit im Schattenwettbewerb fehlt ihm, und die anderen nehmen diesen Verlust als Zeichen dafür, dass der Aufstieg seine Augen verdorben habe.

89. Sokrates lässt die Abwehr so weit gehen, dass die Gefangenen jemanden töten würden, der sie lösen und hinaufführen wollte, wenn sie ihn ergreifen könnten.

90. Darin lässt sich eine Anspielung auf das Schicksal des Sokrates erkennen, doch die Bildhandlung ist kein Bericht über dessen Prozess.

91. Für die politische Untersuchung ist vor allem entscheidend, dass philosophische Einsicht eine erneute Gewöhnung an die gemeinsamen Angelegenheiten verlangt.

92. Im Entwurf der Politeia müssen die eigens für diese Aufgabe Gebildeten die Mühen der Regierung übernehmen, weil ihre Bildung der ganzen Gemeinschaft zugutekommen soll.

93. Sokrates verbindet diese Verpflichtung mit der Hoffnung, dass Menschen besser regieren, wenn sie ein wertvolleres Leben kennen als den Kampf um Ämter und persönliche Vorteile.

94. Die Rückkehr macht aus Erkenntnis einen Anspruch an die Lebensführung des Erkennenden, der seine Einsicht nicht ausschließlich für sich behalten darf.

95. Zugleich verschärft sie die Frage, woran andere Menschen erkennen können, dass jemand tatsächlich über bessere Gründe verfügt.

96. Wer sich selbst zum Befreiten erklärt, kann sich irren, und die Bezeichnung der Mitmenschen als Gefangene liefert noch keine Rechtfertigung dafür, ihre Entscheidungen zu beherrschen.

97. Die lange Bildung und die Verpflichtung zur Prüfung sollen im platonischen Entwurf diesem Problem begegnen, doch ihre bildhafte Darstellung ersetzt nicht den Nachweis politischer Sachkunde.

98. Gerade die erzwungene Umwendung macht zudem sichtbar, wie leicht eine behauptete Hilfe zur Erkenntnis mit der Verfügung über andere Menschen verbunden werden kann.

99. Wer den Aufstieg nachvollzieht, muss daher sowohl die Voraussetzungen seiner eigenen Gewissheit als auch die Gründe seines Anspruchs auf Führung prüfen.

100. Die Schatten verlieren ihre frühere Selbstverständlichkeit, aber erst in der Rückkehr zeigt sich, ob die veränderte Sicht auch vor denen verantwortet werden kann, deren Welt sie in Frage stellt.