3.6.2 Ötletek és érzéki dolgok: általános és egyedi – Ideen und sinnliche Dinge: Allgemeines und Einzelnes

1. Képzeljük el, hogy valaki egy arcot, egy dallamot és egy cselekedetet nevez szépnek, noha a három példa alig látszik közös vonást mutatni.

2. Az arcot meg lehet nézni, a dallam hallgatás közben tárul fel, a cselekedet pedig abból állhat, hogy egy ember egy másiknak segít, anélkül, hogy jutalomra számíthatna.

3. A bőr, a hangok és az emberi viselkedés nem rendelkeznek olyan közös érzéki anyaggal, amelyből szépségük egyértelműen leolvasható lenne.

4. Ennek ellenére először is megértjük, mit jelent ez az ismétlődő szó, és vitathatjuk annak indokoltságát.

5. Lehet, hogy az arc egy néző számára kifejezéstelennek tűnik, míg egy másik éppen a nyugalmát értékeli benne.

6. A dallam is tetszhet valakinek, akinek a cselekmény ugyan tisztességesnek, de egyáltalán nem szépnek tűnik.

7. Ez a kitalált összeállítás még nem bizonyít semmilyen filozófiai elméletet, de láthatóvá tesz egy problémát, amely áthatja Platón gondolkodását: Mi indokolja, hogy különböző dolgokat ugyanazon fogalom alá soroljunk?

8. Ahhoz, hogy a kérdést pontosabban megfogalmazzuk, meg kell különböztetnünk az egyes tárgyakat attól a tulajdonságtól, amelyet nekik tulajdonítunk.

9. Egy adott dallamnak van kezdete és vége, lassan is eljátszható, és kevés hangból állhat.

10. Ha szépnek nevezzük, azzal nem állítjuk, hogy a szépség lenne az egyetlen tulajdonsága, sem azt, hogy minden tulajdonsága ugyanazt magyarázza.

11. Rövidsége a hangok számán és időtartamán alapulhat, míg a szépségéről alkotott ítélet más okokat igényel.

12. Az általános fogalom akkor kerül képbe, amint ezen az egy dallamon túlmenően azt kérdezzük, mi is valójában a szépség.

13. Az általános itt elsősorban azt jelenti, hogy egy meghatározás több esetre alkalmazható anélkül, hogy bármelyik esettel egybeesne.

14. Még a legszebb dallam is, amelyet az ember ismer, csupán egy egyetlen dallam marad, meghatározott lefolyással.

15. Aki ezt minden szépség mércéjévé nyilvánítja, annak először meg kellene indokolnia, miért kellene egy arcot vagy egy cselekedetet is ehhez mérni.

16. Platón kérdése egy olyan filozófiai beszélgetési kultúrából fakad, amelyben az általános meghatározások keresése máris próbára tette a gyakorlati meggyőződéseket.

17. Ha az emberek különböző cselekedeteket igazságosnak neveznek, az elismert példák gyűjteménye még nem magyarázza meg, mi teszi azokat igazságossá.

18. A Platón által megalkotott szókratészi beszélgetésekben ezért újra és újra olyan meghatározást keresnek, amely túlmutat az éppen felvetett eseten.

19. Az ideák elve különleges jelentőséget kölcsönöz ennek a keresésnek azzal, hogy az általánosnak az egyes esettől független valóságot tulajdonít.

20. Az idea itt nem jelent ötletet, és nem is olyan magánjellegű elképzelést, amelyet valaki tetszése szerint alkot meg.

21. Az ebben az összefüggésben szintén gyakran használt „forma” szó alatt egy állandó, gondolkodással megragadható meghatározást értünk, például magát a szépséget.

22. Az ilyen tárgyakat intelligibilisnek nevezzük, mert megértésük a gondolkodáson keresztül, és nem pusztán egy látható példány megfigyelésén keresztül érhető el.

23. Már ezzel is a vizsgálat a „hogyan használjuk a szavakat” kérdésről áttevődik a továbbmenő kérdésre, hogy mely valóság alapozza meg azok helyes használatát.

24. Ez az eltolódás nyomon követhető a Phaidón egyik szakaszában, amelyben Szókratész magyarázatokat keres a dolgok keletkezésére, létezésére és elmúlására.

25. A párbeszéd a vizsgálatot utolsó napjának kontextusába helyezi, de kifejtését filozófiai szövegként kell értelmezni, és nem a történelmi Szókratész szó szerinti jegyzőkönyveként.

26. A beszélgetőpartner azt javasolja, hogy először fogadjuk el magát a Szépséget és a hozzá kapcsolódó egyéb fogalmakat, és ezekből kiindulva vizsgáljuk meg az egyes esetek magyarázatát.

27. Ha valami a Szépségen kívül is szép, akkor szépsége abból fakad, hogy részesül abban a Szépségben.

28. Szókratész ezt a választ részesíti előnyben azokkal a magyarázatokkal szemben, amelyek csupán egy vonzó színt, alakot vagy hasonló egyedi tulajdonságot neveznek meg.

29. Az általános magyarázatnak azt kell megragadnia, hogy mi alapján minősülnek mindezek a különböző esetek éppen szépnek.

30. Eközben kifejezetten nem határozza meg véglegesen, hogy milyen jellegű ez a kapcsolat, és különböző megnevezéseket is elfogad számára.

31. A bizonyosság, amelyet a beszélgetés során válaszának tulajdonít, így eleinte a feltételezett magyarázati alapra vonatkozik, míg az alap és az egyes esetek közötti pontos kapcsolat nyitott marad.

32. Ez kissé ismétlésnek tűnik, hiszen az a kijelentés, hogy a szép a szépség révén szép, első pillantásra alig mond többet, mint az eredeti ítélet.

33. Csak az a feltételezés ad neki önálló tartalmat, hogy a szépség egy valós, a megfigyelt tárgytól megkülönböztethető tulajdonság.

34. Ekkor a magyarázat valami olyanra utal, ami függetlenül áll változó ítéleteinktől, és amelynek léte teszi lehetővé azok helyességét.

35. Az „ok” szó itt ennek megfelelően tágabb értelmet kap, mint például egy lökés esetében, amely egy követ mozgásba hoz.

36. Egy eszme hivatott megmagyarázni, hogy egy dolog miért rendelkezik az adott tulajdonsággal, még akkor is, ha az nem egy időbeli láncban előző esemény.

37. Ezt a különbséget egy kitalált dallammal szemléltethetjük, anélkül, hogy a példát Platón érveként tálalnánk.

38. A húrok megpengetésének leírása megmagyarázná, hogyan keletkeznek a hangok, de nyitva hagyná azt a kérdést, hogy miért kell szépnek lennie azok összefüggésének.

39. A platóni megközelítés saját okot keres erre a meghatározásra, bár a Szépségre való hivatkozás még nem ad kidolgozott értékelést a konkrét hangsorra vonatkozóan.

40. Ezen a ponton döntő jelentőségű az általános fogalom és az önálló eszme közötti megkülönböztetés.

41. A fogalmat arra használjuk, hogy gondolatban meghatározzunk valamit, és különböző eseteket egy bizonyos szempontból összefoglaljunk.

42. Ezzel még nem dőlt el, hogy a fogalomnak megfelel-e egy önállóan létező általános tárgy.

43. Egy mai olvasó például feltételezheti, hogy a szépségítélet tanult összehasonlítási módszereken, kulturális szabályokon vagy az emberi észlelés közös vonásain alapul.

44. Az ilyen lehetőségek jelenlegi magyarázati alternatívák, és nem kezelhetők úgy, mintha a Phaidónban már cáfolt álláspontok lennének.

45. Platón ideákra vonatkozó elmélete többet igényel, mint egy sikeres osztályozás leírását, vagyis az esetek közös jellemzők szerinti csoportosítását.

46. Olyan alapot keres, amelyhez maga az osztályozás is mérhető legyen.

47. Az idea önállóságát ezért nem lehet megfelelően kifejezni egy különösen távoli tárgy képével.

48. Ha a Szépség ideáját az egyes szép dologtól elkülönítve gondoljuk el, ez az elválasztás elsősorban annak létezési státuszát érinti.

49. Az ontológiai önállóság itt azt jelenti, hogy az idea létezése és rendeltetése nem függ ettől az egyes érzékelhető esettől.

50. Egy másik helyre tett utazás tehát nem hozna közelebb minket magához a szépséghez, mint egy távoli szentélyben álló szoborhoz.

51. Az egyes tárgy pedig a megkülönböztetés révén nem egyszerűen elveszíti létezését, hanem tulajdonságai tekintetében magyarázatra szorulónak tekinthető.

52. Azonban az, hogy mely tulajdonságok és tárgytípusok igényelnek egyáltalán saját eszméket, nem egy olyan kérdés, amelyre a párbeszédek egyértelmű választ adnának.

53. A „Parmenidész” című műben Platón egy fiatal Szókratészt bizonytalanságba ejt azzal a kérdéssel, hogy vajon az ember, a tűz és a víz rendelkeznek-e saját formákkal.

54. A haj, az iszap és a szennyeződés esetében a szereplő eleinte ellenzi ezt a feltevést, míg idősebb beszélgetőtársa éppen ezt a leértékelést teszi a vizsgálat tárgyává.

55. Ez az irodalmi konstelláció nem nyújt megbízhatóan dokumentált találkozást, de rámutat arra, hogy Platón problematizálja az ideák elméletének hatókörét.

56. Ezért nem szabad neki olyan kész listát tulajdonítanunk, amelyben minden nyelvileg megnevezhető tárgyhoz automatikusan egy saját idea társul.

57. A párbeszéd ezután azt a kapcsolatot vizsgálja, amely a szép, egyforma vagy nagy dolgokat a megfelelő eszmékkel összeköti.

58. Pontosan ennek a kapcsolatnak kell megmagyaráznia azt, amit az általános és az egyedi puszta egymás mellett létezése még nem magyaráz meg.

59. A „részesedés” kifejezés, görögül methexis, elsősorban az egyedi eset valamely tulajdonságának a megfelelő ideától való függőségét jelöli.

60. Mindennapi nyelvhasználatunkban ez könnyen egy „rész” képét idézi fel, mintha egy közös készletet osztanának szét több címzett között.

61. A Parmenidész azt vizsgálja, milyen nehézségek merülnek fel, amint ezt a képet az ideákra vetítjük.

62. Ha az egész ideál a sok egyedi dolog mindegyikében benne lenne, ugyanazon egységnek egyszerre egymástól elkülönülő dolgokban kellene lennie.

63. E térbeli modell feltételei mellett úgy tűnik, hogy ezáltal elválik önmagától, noha éppen egységként gondoljuk el.

64. Ha viszont az ideál részeit osztjuk szét, minden eset csak egy kivágást kap abból, ami a közös rendeltetését magyarázhatná.

65. Az általános egységet akkor úgy kezelnék, mint egy felosztott darab szövetet, amelynek különböző szakaszai különböző helyeken fekszenek.

66. Ezzel éppen az kerülne veszélybe, amit az eszme elvileg elérnie kellene: hogy sok esetet egy egységes alapon érthetővé tegyen.

67. A kifogás különösen a testi benne-lét vagy felosztás modelljét érinti, és önmagában még nem bizonyítja, hogy minden nem-testi kapcsolat lehetetlen lenne.

68. Egy másik javaslat jobban megfelel a magyarázati igénynek, mert az eszmét mintaképként, az egyes dolgot pedig ahhoz hasonló utánképként értelmezi.

69. Egy ilyen mintaképet a görög „paradeigma” kifejezés jelöl, míg az utánzás az utánkép és a mintakép közötti kapcsolatot jelöli.

70. Ez a kép vonzó, mert például egy rajz esetében megértjük, hogy az valamihez igazodik, anélkül hogy annak anyagi részét megkapnánk.

71. Az ötletekre való átvitel azonban óvatosságot igényel, mert egy arc és maga a szépség nem feltétlenül hasonlítanak egymásra úgy, mint egy portré és az ábrázolt személy.

72. A Parmenidészben ezt az állítást azzal is vizsgálják, hogy a hasonlóságot kölcsönös viszonyként kezelik.

73. Ha az egyedi hasonlít az eszmére, akkor ugyanebben a tekintetben az eszme is hasonlít az egyedihez.

74. Ha minden ilyen közös vonást ismét egy közös eszmével kell megmagyarázni, akkor a példakép és a másolat közötti hasonlóságnak is további magyarázatra van szüksége.

75. A nehézség különösen világossá válik egy rokon érvelésben, amelyet a „Nagy dolgokról” című párbeszédben fejtenek ki.

76. Tegyük fel először is, hogy több nagy dolog közös rendeltetését egyetlen, a nagyságra vonatkozó eszménynek köszönheti.

77. Tegyük fel továbbá, hogy maga a nagyság eszménye is nagy, méghozzá ugyanúgy, mint az egyes dolgok.

78. Ekkor ezeket a dolgokat és eszményüket egy újabb nagy tárgyakból álló csoportként lehetne együtt tekinteni.

79. Ha minden ilyen csoportra ismét vonatkozik az a követelmény, hogy legyen egy közös, tagjaitól eltérő eszményük, akkor szükségessé válik egy második „nagy” eszmény.

80. Amint ez a második eszmény is ugyanolyan módon nagy lesz, ugyanaz a feladat ismét felmerül.

81. Visszatérő folyamat alakul ki, vagyis egyre újabb magyarázati szintek sorozata, amelyben az eredeti követelmény egyetlen szinten sem nyer megnyugvást.

82. A példamodell is fenyeget azzal, hogy megfelelő feltételezések mellett hasonló sorozatot indít el, mert a hasonlóság közös oka ismét olyan hasonlósági viszonyba kerülhet, amely maga is magyarázatot igényel.

83. Mindkét érv pontos rekonstruálása vitatott, de közös figyelmeztetésük érthető: egy bevezetett fogalom nem okozhat észrevétlenül ugyanazt a magyarázati igényt, amelyet el kellett volna hárítania.

84. Döntő jelentőségűek ebben azok az előfeltételek, amelyekből a új ötlet iránti folyamatos igény fakad.

85. A „Nagy” példájában nem elegendő pusztán feltételezni, hogy sok dolognak van közös meghatározása.

86. Ehhez hozzá kell tennie, hogy maga az ötlet is ebbe a meghatározásba tartozzon, és így kezelhető legyen, mint az általa magyarázott dolgok egyike.

87. Ugyanígy feltételezzük, hogy a most kibővített csoportnak is egy további, tőle eltérő fogalomban kell lennie a közös alapjának.

88. Egy ellenérv ezért vitathatná, hogy a „Nagy” fogalma ugyanolyan értelemben lenne-e nagy dolog, mint egy fa vagy egy épület.

89. Ekkor meg kellene magyarázni, hogy milyen más értelmet hordoz az a kijelentés, amely a fogalomra vonatkozik, és miért éppen ez a másfajta meghatározás képes megmagyarázni az egyes dolgok nagyságát.

90. A probléma tehát egy megkülönböztetéssel módosítható, de nem tűnik el pusztán attól, hogy az ideének egy különleges nevet adunk.

91. A később elterjedt „harmadik ember” elnevezés az ókori vita részét képezi ennek a regressziós problémának; Platón meghatározó példája a Parmenidészben a Nagyról szól.

92. A vizsgálat így elvezet egy olyan leírás határához, amely az ideákat saját alkalmazási eseteik kiegészítő példáiként kezeli.

93. Egy különösen szép arc továbbra is arc maradna, és egy még szebb dallam is egy meghatározott hangsorhoz kötve maradna.

94. A Szépségnek magának kell viszont megmagyaráznia, mi alkotja a szépséget, anélkül, hogy csupán egy újabb esetet adna hozzá a gyűjteményhez.

95. Éppen más jellege vet fel azonban azt a kérdést, hogy hogyan kapcsolódik az esetekhez.

96. Ha a távolságot annyira megnöveljük, hogy már semmiféle érthető kapcsolat nem áll fenn, az idea elveszíti a magának tulajdonított magyarázó erejét.

97. Ha a kapcsolatot vizsgálat nélkül, a testi részek vagy a szokásos hasonlóság mintája szerint értelmezzük, akkor a bemutatott nehézségek merülnek fel.

98. A Parmenidészben ez a kritika mindazonáltal azzal a figyelmeztetéssel párosul, hogy az állandó, általános tárgyak teljes feladása megfosztaná a gondolkodást tájékozódási pontjaitól.

99. Az általunk kitalált összeállítás – egy arc, egy dallam és egy cselekmény – esetében ez először is azt jelenti, hogy pontosabban meg kell vizsgálnunk a közös megnevezést.

100. Lehet, hogy a „szép” különböző jelentéseit kevertük össze, de lehet, hogy olyan kapcsolatokat is felfedezhetünk, amelyeket az első érzéki benyomás eltakar.

101. Az általános meghatározás keresése tehát indokokat igényel arra nézve, hogy mi köti össze valójában az eseteket, és mely különbségek maradnak fenn.

102. A platóni magyarázati igény tovább megy, mert ezt a közös meghatározást az egyes esetektől független okként kívánja értelmezni.

103. Erőssége abban rejlik, hogy a mércét nem azonosítja máris a legnépszerűbb vagy leghatásosabb példával.

104. Nehézsége abban a kapcsolatban rejlik, amelyen keresztül az önálló mércének meg kell adnia az egyes tárgyak meghatározását.

105. Aki ezt a kapcsolatot csupán „részvételnek” nevezi, az megfogalmazta azt a feladatot, amelyet a magyarázatnak még teljesítenie kell.

106. Az arc, a dallam és a cselekmény végül tehát nem csupán egy közös szó alatt állnak, hanem annak a nyitott kérdésnek a előtt, hogy különbözőségük egy közös alapon érthetővé válhat-e, és ha igen, hogyan.

1. Stellen wir uns vor, jemand nennt ein Gesicht, eine Melodie und eine Handlung schön, obwohl die drei Beispiele kaum etwas gemeinsam zu haben scheinen.

2. Das Gesicht lässt sich betrachten, die Melodie erschließt sich beim Hören, und die Handlung könnte darin bestehen, dass ein Mensch einem anderen ohne Aussicht auf Belohnung hilft.

3. Haut, Töne und menschliches Verhalten besitzen kein gemeinsames sinnliches Material, aus dem sich ihre Schönheit ohne Weiteres ablesen ließe.

4. Dennoch verstehen wir zunächst, was mit dem wiederkehrenden Wort gemeint sein soll, und können über seine Berechtigung streiten.

5. Vielleicht wirkt das Gesicht auf einen Betrachter ausdruckslos, während ein anderer gerade seine Ruhe schätzt.

6. Auch die Melodie könnte jemandem gefallen, dem die Handlung zwar anständig, aber keineswegs schön erscheint.

7. Diese erfundene Zusammenstellung beweist noch keine philosophische Theorie, macht jedoch ein Problem sichtbar, das Platons Denken durchzieht: Was rechtfertigt es, Verschiedenes unter derselben Bestimmung zu erfassen?

8. Um die Frage genauer zu stellen, müssen wir den einzelnen Gegenstand von einer Eigenschaft unterscheiden, die wir ihm zusprechen.

9. Eine bestimmte Melodie hat einen Anfang und ein Ende, kann langsam gespielt werden und aus wenigen Tönen bestehen.

10. Wenn wir sie schön nennen, behaupten wir damit weder, dass Schönheit ihre einzige Eigenschaft sei, noch, dass alle ihre Eigenschaften dasselbe erklären.

11. Ihre Kürze könnte auf der Zahl und Dauer ihrer Töne beruhen, während das Urteil über ihre Schönheit andere Gründe verlangt.

12. Das Allgemeine tritt ins Spiel, sobald wir über diese eine Melodie hinaus fragen, was Schönheit überhaupt ausmacht.

13. Allgemein heißt dabei zunächst, dass eine Bestimmung auf mehrere Fälle anwendbar ist, ohne mit einem dieser Fälle zusammenzufallen.

14. Selbst die schönste Melodie, die ein Mensch kennt, bleibt eine einzelne Melodie mit einem bestimmten Verlauf.

15. Wer sie zum Maßstab aller Schönheit erklärt, müsste erst begründen, weshalb auch ein Gesicht oder eine Handlung an ihr gemessen werden sollte.

16. Platons Frage erwächst aus einer philosophischen Gesprächskultur, in der die Suche nach allgemeinen Bestimmungen bereits praktische Überzeugungen auf die Probe stellte.

17. Wenn Menschen verschiedene Taten gerecht nennen, ist eine Sammlung anerkannter Beispiele noch keine Erklärung dessen, was sie gerecht macht.

18. In den von Platon gestalteten sokratischen Gesprächen wird deshalb immer wieder nach einer Bestimmung gesucht, die über den jeweils vorgebrachten Fall hinausreicht.

19. Die Ideenannahme gibt dieser Suche einen besonderen Anspruch, indem sie dem Allgemeinen eine vom einzelnen Fall unabhängige Wirklichkeit zuschreibt.

20. Eine Idee bedeutet hier keinen Einfall und auch keine private Vorstellung, die jemand nach Belieben entwirft.

21. Mit dem ebenfalls gebräuchlichen Wort Form ist in diesem Zusammenhang eine beständige, durch Denken erfassbare Bestimmung gemeint, etwa das Schöne selbst.

22. Solche Gegenstände heißen intelligibel, weil ihr Verständnis durch das Denken und nicht durch das bloße Betrachten eines sichtbaren Exemplars gewonnen werden soll.

23. Schon damit verschiebt sich die Untersuchung von der Frage, wie wir Wörter verwenden, zu der weitergehenden Frage, welche Wirklichkeit ihre zutreffende Verwendung begründet.

24. Diese Verschiebung lässt sich an einer Passage des Phaidon verfolgen, in der Sokrates nach Erklärungen für das Entstehen, Bestehen und Vergehen von Dingen sucht.

25. Der Dialog stellt die Untersuchung in den Zusammenhang seines letzten Tages, doch seine Darlegung ist als philosophisch gestalteter Text und nicht als Wortprotokoll des historischen Sokrates zu lesen.

26. Die Gesprächsfigur schlägt vor, das Schöne selbst und entsprechende andere Bestimmungen zunächst anzunehmen und von ihnen aus die Erklärung einzelner Fälle zu prüfen.

27. Wenn etwas außer dem Schönen selbst schön ist, soll seine Schönheit darauf beruhen, dass es an jenem Schönen teilhat.

28. Sokrates zieht diese Antwort Erklärungen vor, die lediglich eine ansprechende Farbe, eine Gestalt oder eine vergleichbare Einzelbeschaffenheit nennen.

29. Die allgemeine Erklärung soll erfassen, wodurch all diese unterschiedlichen Fälle gerade als schön bestimmt sind.

30. Dabei legt er ausdrücklich nicht abschließend fest, wie die Verbindung beschaffen ist, und lässt verschiedene Bezeichnungen für sie zu.

31. Die Sicherheit, die er seiner Antwort im Gespräch zuspricht, betrifft somit zunächst den angenommenen Erklärungsgrund, während die genaue Beziehung zwischen Grund und Einzelfall offenbleibt.

32. Das klingt leicht wie eine Wiederholung, denn die Aussage, Schönes sei durch Schönheit schön, scheint zunächst kaum mehr mitzuteilen als das ursprüngliche Urteil.

33. Sie gewinnt einen eigenen Gehalt erst durch die Annahme, dass Schönheit eine wirkliche, vom betrachteten Gegenstand unterscheidbare Bestimmung ist.

34. Dann verweist die Erklärung auf etwas, das unabhängig von unseren wechselnden Urteilen bestehen und deren Richtigkeit ermöglichen soll.

35. Das Wort Ursache hat hier entsprechend einen weiteren Sinn als bei einem Stoß, der einen Stein in Bewegung setzt.

36. Eine Idee soll erklären, wodurch ein Ding die betreffende Eigenschaft besitzt, auch wenn sie kein früheres Ereignis in einer zeitlichen Kette ist.

37. Wir können diesen Unterschied an der erfundenen Melodie verdeutlichen, ohne das Beispiel als ein Argument Platons auszugeben.

38. Eine Beschreibung des Anschlagens von Saiten würde erklären, wie Töne entstehen, ließe aber die Frage offen, weshalb ihre Verbindung schön sein soll.

39. Der platonische Ansatz sucht für diese Bestimmung einen eigenen Grund, wobei die Berufung auf das Schöne selbst noch keine ausgearbeitete Beurteilung der konkreten Tonfolge liefert.

40. An dieser Stelle ist die Unterscheidung zwischen einem allgemeinen Begriff und einer selbstständigen Idee entscheidend.

41. Einen Begriff verwenden wir, um etwas gedanklich zu bestimmen und verschiedene Fälle in einer bestimmten Hinsicht zusammenzufassen.

42. Damit ist noch nicht entschieden, ob dem Begriff ein unabhängig bestehender allgemeiner Gegenstand entspricht.

43. Ein heutiger Leser könnte etwa annehmen, das Schönheitsurteil beruhe auf erlernten Vergleichsweisen, kulturellen Regeln oder Gemeinsamkeiten der menschlichen Wahrnehmung.

44. Solche Möglichkeiten sind gegenwärtige Erklärungsalternativen und dürfen nicht als bereits im Phaidon widerlegte Positionen behandelt werden.

45. Platons Ideenannahme beansprucht mehr als die Beschreibung einer erfolgreichen Klassifikation, also einer Einteilung von Fällen nach gemeinsamen Merkmalen.

46. Sie sucht einen Grund, an dem sich auch die Einteilung selbst messen lassen soll.

47. Die Selbstständigkeit der Idee lässt sich deshalb nicht angemessen durch das Bild eines besonders weit entfernten Gegenstandes ausdrücken.

48. Wenn die Idee des Schönen vom einzelnen schönen Ding getrennt gedacht wird, betrifft diese Trennung vor allem ihren Seinsstatus.

49. Ontologische Selbstständigkeit bedeutet hier, dass die Idee für ihr Bestehen und ihre Bestimmung nicht von diesem einzelnen wahrnehmbaren Fall abhängt.

50. Eine Reise an einen anderen Ort würde uns dem Schönen selbst folglich nicht näherbringen wie einer Statue in einem entfernten Heiligtum.

51. Auch verliert das einzelne Ding durch die Unterscheidung nicht einfach seine Existenz, sondern es wird hinsichtlich seiner Eigenschaften als erklärungsbedürftig verstanden.

52. Welche Eigenschaften und Gegenstandsarten überhaupt eigene Ideen verlangen, ist allerdings keine durchgängig beantwortete Frage der Dialoge.

53. Im Parmenides lässt Platon einen jungen Sokrates darüber unsicher werden, ob etwa Mensch, Feuer und Wasser eigene Formen besitzen.

54. Bei Haar, Schlamm und Schmutz wehrt sich die Figur zunächst gegen eine solche Annahme, während ihr älterer Gesprächspartner diese Abwertung selbst zum Gegenstand der Prüfung macht.

55. Diese literarische Konstellation bietet keine zuverlässig dokumentierte Begegnung, zeigt aber, dass Platon die Reichweite der Ideenannahme problematisiert.

56. Wir sollten ihm deshalb keine fertige Liste zuschreiben, in der jedem sprachlich benennbaren Gegenstand automatisch eine eigene Idee gegenübersteht.

57. Der Dialog richtet die Untersuchung anschließend auf die Verbindung, die schöne, gleiche oder große Dinge mit den entsprechenden Ideen haben sollen.

58. Gerade diese Verbindung muss leisten, was das bloße Nebeneinander von Allgemeinem und Einzelnem noch nicht erklärt.

59. Der Ausdruck Teilhabe, griechisch Methexis, benennt zunächst die Abhängigkeit einer Eigenschaft des Einzelfalls von der entsprechenden Idee.

60. Unser alltäglicher Sprachgebrauch legt dabei leicht das Bild eines Anteils nahe, als werde ein gemeinsamer Vorrat unter mehreren Empfängern verteilt.

61. Der Parmenides prüft, welche Schwierigkeiten entstehen, sobald man diese Vorstellung auf die Ideen überträgt.

62. Wäre die ganze Idee in jedem der vielen einzelnen Dinge enthalten, müsste ein und dieselbe Einheit zugleich in voneinander getrennten Dingen sein.

63. Unter den Voraussetzungen dieses räumlichen Modells scheint sie dadurch von sich selbst getrennt zu werden, obwohl sie gerade als eine Einheit gedacht wird.

64. Verteilt man stattdessen Teile der Idee, erhält jeder Fall nur einen Ausschnitt dessen, was seine gemeinsame Bestimmung erklären sollte.

65. Die allgemeine Einheit würde dann wie ein aufgeteiltes Stück Stoff behandelt, dessen verschiedene Abschnitte an verschiedenen Stellen liegen.

66. Damit geriete ausgerechnet dasjenige in Gefahr, was die Idee leisten sollte: viele Fälle durch einen einheitlichen Grund verständlich zu machen.

67. Der Einwand trifft besonders das Modell eines körperlichen Enthaltenseins oder Aufteilens und beweist für sich genommen noch nicht, dass jede nichtkörperliche Beziehung unmöglich wäre.

68. Ein anderer Vorschlag scheint dem Erklärungsanspruch besser zu entsprechen, weil er die Idee als Vorbild und das einzelne Ding als ähnliches Nachbild versteht.

69. Für ein solches Vorbild steht der griechische Ausdruck Paradeigma, während Nachahmung die Beziehung des Abbildes zu ihm bezeichnet.

70. Das Bild ist verlockend, weil wir etwa bei einer Zeichnung verstehen, dass sie sich nach etwas richtet, ohne einen materiellen Teil davon zu erhalten.

71. Seine Übertragung auf Ideen verlangt jedoch Vorsicht, denn ein Gesicht und das Schöne selbst müssen sich nicht so ähnlich sehen wie ein Porträt und die dargestellte Person.

72. Im Parmenides wird der Vorschlag außerdem dadurch geprüft, dass Ähnlichkeit als wechselseitige Beziehung behandelt wird.

73. Wenn das Einzelne der Idee ähnlich ist, dann ist in derselben Hinsicht auch die Idee dem Einzelnen ähnlich.

74. Soll jede solche Gemeinsamkeit wiederum durch eine gemeinsame Idee erklärt werden, verlangt nun auch die Ähnlichkeit von Vorbild und Nachbild einen weiteren Erklärungsgrund.

75. Die Schwierigkeit wird besonders deutlich an einem verwandten Argument, das im Dialog mit großen Dingen entwickelt wird.

76. Nehmen wir zunächst an, mehrere große Dinge verdankten ihre gemeinsame Bestimmung einer einzigen Idee des Großen.

77. Nehmen wir zusätzlich an, auch die Idee des Großen sei selbst groß, und zwar in derselben Weise wie die einzelnen Dinge.

78. Dann ließen sich diese Dinge und ihre Idee als eine weitere Gruppe großer Gegenstände zusammen betrachten.

79. Gilt für jede solche Gruppe erneut die Forderung nach einer gemeinsamen, von ihren Mitgliedern verschiedenen Idee, wird eine zweite Idee des Großen erforderlich.

80. Sobald diese zweite Idee ebenfalls in derselben Weise groß sein soll, stellt sich die gleiche Aufgabe noch einmal.

81. Es entsteht ein Regress, also eine Folge immer neuer Erklärungsstufen, in der die ursprüngliche Forderung auf keiner Stufe zur Ruhe kommt.

82. Das Vorbildmodell droht unter entsprechenden Annahmen ebenfalls eine solche Folge auszulösen, weil der gemeinsame Grund der Ähnlichkeit wieder in eine erklärungsbedürftige Ähnlichkeitsbeziehung geraten kann.

83. Die genaue Rekonstruktion beider Argumente ist umstritten, doch ihre gemeinsame Warnung ist verständlich: Eine eingeführte Idee darf nicht unbemerkt denselben Erklärungsbedarf erzeugen, den sie beheben sollte.

84. Entscheidend sind dabei die Voraussetzungen, aus denen die fortgesetzte Forderung nach einer neuen Idee hervorgeht.

85. Im Beispiel des Großen genügt es nicht, bloß anzunehmen, dass viele Dinge eine gemeinsame Bestimmung besitzen.

86. Hinzukommen muss, dass die Idee selbst unter diese Bestimmung fällt und dabei wie eines der von ihr erklärten Dinge behandelt werden darf.

87. Ebenso wird vorausgesetzt, dass auch die nun erweiterte Gruppe ihren gemeinsamen Grund in einer weiteren, von ihr verschiedenen Idee haben muss.

88. Ein Verteidiger könnte deshalb bestreiten, dass die Idee des Großen ein großes Ding im selben Sinn wie ein Baum oder ein Gebäude sei.

89. Dann wäre zu erläutern, welchen anderen Sinn die Aussage über die Idee hat und weshalb gerade diese andersartige Bestimmung die Größe einzelner Dinge erklären kann.

90. Das Problem lässt sich durch eine Unterscheidung also verändern, verschwindet aber nicht allein dadurch, dass man der Idee einen besonderen Namen gibt.

91. Die später geläufige Bezeichnung „Dritter Mensch“ gehört zur antiken Diskussion dieser Regressproblematik; Platons maßgebliches Beispiel im Parmenides handelt vom Großen.

92. Die Prüfung führt damit an die Grenze einer Darstellung, die Ideen wie zusätzliche Exemplare ihrer eigenen Anwendungsfälle behandelt.

93. Ein besonders schönes Gesicht wäre weiterhin ein Gesicht, und auch eine noch schönere Melodie bliebe an eine bestimmte Folge von Tönen gebunden.

94. Das Schöne selbst soll dagegen erklären, was Schönheit ausmacht, ohne lediglich einen weiteren Fall zur Sammlung hinzuzufügen.

95. Gerade seine Andersartigkeit wirft jedoch die Frage auf, wie es mit den Fällen verbunden ist.

96. Wird der Abstand so weit vergrößert, dass keinerlei nachvollziehbare Beziehung mehr besteht, verliert die Idee ihre beanspruchte Erklärungskraft.

97. Wird die Beziehung ohne Prüfung nach dem Muster körperlicher Anteile oder gewöhnlicher Ähnlichkeit verstanden, entstehen die vorgeführten Schwierigkeiten.

98. Im Parmenides verbindet sich diese Kritik dennoch mit der Warnung, dass die völlige Aufgabe beständiger allgemeiner Gegenstände dem Denken seine Orientierung nehmen würde.

99. Für unsere erfundene Zusammenstellung eines Gesichts, einer Melodie und einer Handlung bedeutet das zunächst, dass wir die gemeinsame Bezeichnung genauer prüfen müssen.

100. Vielleicht haben wir verschiedene Bedeutungen von schön vermischt, vielleicht lassen sich aber auch Beziehungen entdecken, die der erste sinnliche Eindruck verdeckt.

101. Die Suche nach einer allgemeinen Bestimmung verlangt dann Gründe dafür, was die Fälle tatsächlich verbindet und welche Unterschiede bestehen bleiben.

102. Der platonische Erklärungsanspruch geht weiter, weil er diese gemeinsame Bestimmung als einen vom einzelnen Fall unabhängigen Grund verstehen möchte.

103. Seine Stärke liegt darin, dass der Maßstab nicht schon mit dem beliebtesten oder eindrucksvollsten Beispiel gleichgesetzt wird.

104. Seine Schwierigkeit liegt in der Beziehung, durch die der selbstständige Maßstab dem einzelnen Gegenstand seine Bestimmung geben soll.

105. Wer diese Beziehung nur Teilhabe nennt, hat die Aufgabe bezeichnet, die eine Erklärung erst noch erfüllen muss.

106. Das Gesicht, die Melodie und die Handlung stehen am Ende daher nicht bloß unter einem gemeinsamen Wort, sondern vor der offenen Frage, ob und wie ihre Verschiedenheit in einem gemeinsamen Grund verständlich werden kann.