3.6.1 Vélemény és tudás: a megbízható ismeret keresése – Meinung und Wissen: Die Suche nach verlässlicher Erkenntnis

1. Platón „Menón” című párbeszédében Szókratész egy olyan esetet vet fel beszélgetőtársának, amely első ránézésre alig tűnik összefüggésben állni egy bonyolult filozófiai vizsgálódással: egy embernek kell másokat Larissába vezetnie.

2. Aki ismeri az utat, megmutathatja nekik a helyes irányt, és biztonságban eljuttathatja őket a célhoz.

3. De akár valaki, aki még soha nem járt ott, és csupán helyes meggyőződéssel rendelkezik az útról, ugyanazt a feladatot is elvégezheti.

4. Amíg helyesen ítél, ugyanolyan jól vezeti az utazókat, mint az, aki ismeri az utat.

5. A célállomáson ezért a siker alapján önmagában nem lehet megállapítani, hogy a két vezető közül melyik rendelkezett tudással.

6. A példa a párbeszédben szereplő érv, nem pedig a történelmi Szókratészről átadott utazási élmény.

7. Egyszerűsége rávilágít egy olyan nehézségre, amely megváltoztatja az emberi kiválóságról szóló beszélgetést: a helyes cselekvés nyilvánvalóan nem minden esetben igényel tudást.

8. Ezzel a helyes vélemény elveszíti állítólagos hibáját, mintha csupán a tévedés udvarias megnevezése lenne.

9. A görög doxa szó olyan véleményt vagy meggyőződést jelölhet, amelynek tartalma teljesen igaz lehet.

10. Az episteme viszont tudást jelöl, és éppen a kettő közötti különbséget kell először megmagyarázni.

11. Ha egy ítélet helytálló, igazsága attól függetlenül fennáll, hogy az ítélkező megérti-e az indokait.

12. Aki véletlenül a helyes elágazást sejti, nem téved ebben a feltételezésében, még akkor sem, ha hiányzik belőle a szilárd alap.

13. Hasonlóképpen, valaki átvehet egy helyes információt anélkül, hogy meg tudná ítélni, miért megbízható az információ.

14. Ez a két lehetőség szemlélteti a problémát, de nem szabad, hogy arra csábítson minket, hogy minden helyes véleményt puszta véletlen találatnak tekintsünk.

15. Menón eleinte abban próbálja megtalálni a különbséget, hogy a tudás mindig helyes irányba vezet, míg a helyes vélemény egyszer helyes, máskor pedig téves irányba vezethet.

16. Szókratész ezzel szemben azt állítja, hogy egy helyes vélemény pontosan addig vezet helyes irányba, amíg helyes marad.

17. Egy meggyőződés nem veszíti el igazságát attól, hogy véleménynek és még nem tudásnak nevezik.

18. A keresett különbség ezért nem fekszik egyszerűen a pillanatnyi eredményben.

19. Meg kell magyaráznia, miért tűnik a tudás értékesebb birtoknak, noha a helyes vélemény ugyanolyan gyakorlati haszonnal járhat.

20. Itt Szókratész felhozza Daidalosz legendás szobrait, amelyek a beszélgetésben használt elképzelés szerint elszaladnak, ha nem kötik meg őket.

21. A kép a helyes meggyőződést valami értékessé teszi, amelynek értéke azonban mindaddig veszélyben marad, amíg elcsúszhat a tulajdonosától.

22. Szókratész szerint a rögzítést olyan gondolkodásnak kell biztosítania, amely feltárja, miért helyes az adott vélemény.

23. A tudás így olyan belső összeköttetést nyer, amely a rögzítetlen meggyőződésből hiányzik.

24. Ez többet jelent, mint a képességet arra, hogy kitartóan ismételjünk egy mondatot, vagy elzárkózzunk minden eltérő információtól.

25. Végül is az ember akár évekig is ragaszkodhat egy tévedéshez.

26. Mai értelmezésben azt mondhatjuk, hogy a megértett indokok megerősíthetik a meggyőződést az alaptalan kétségekkel szemben, és egyúttal felismerhetővé tehetik annak határait.

27. Az igazság, az indoklás és a stabilitás különböző szempontokat jelölnek: hogy helytálló-e az ítélet, milyen érvek szólnak mellette, és mennyire megbízhatóan marad elérhető a gondolkodásban.

28. Ez a megkülönböztetés segít az olvasásban, de nem egy kész fogalomtáblázat, amelyet Platón maga állított volna fel ezen a helyen.

29. A helyes vélemények összekapcsolását a „Menónban” kifejezetten az emlékezéshez kötik, vagyis ahhoz a gondolathoz, hogy a tanulás a lélekben már eleve meglévő tudást tud újra felszínre hozni.

30. Ezt megelőzően Szókratész egy geometriai kérdőív segítségével megpróbálta bemutatni, hogyan lehet a kezdetben homályos meggyőződéseket irányított vizsgálat révén megváltoztatni.

31. Az emlékezés ezért a párbeszéd filozófiai összefüggéséhez tartozik, és nem helyettesíthető hallgatólagosan egy mai tanulási elmélet segítségével.

32. A tudás kérdése szempontjából döntő jelentőségű, hogy egy átvett válasz saját vizsgálat révén átalakuljon egy megértett összefüggéssé.

33. Hogy a lélekről szóló feltételezések kielégítően magyarázzák-e ezt az átalakulást, az egy további kérdés marad.

34. Szókratész különös jelentőséget tulajdonít a tudás és a helyes vélemény közötti megkülönböztetésnek, de magyarázatának egyes részeiről óvatosabban nyilatkozik.

35. A mozgékony képről és a tömör összegző mondatról ezért nem szabad már teljesen kidolgozott ismeretelméletet alkotni.

36. A „Theaitetos”-ban, egy másik, Platón által a negyedik században írt párbeszédben, a tudás kérdése kiterjedt, önálló vizsgálat tárgyát képezi.

37. Szókratész ott a fiatal, matematikailag tehetséges Theaitetosszal beszélget, akinek válaszait a beszélgetés során fejlesztik tovább és vizsgálják meg.

38. Ez a Szókratész-figura is egy irodalmilag megalkotott beszélgetőtárs, és nem Platón közvetlen szerzői hangja.

39. Theaitetos először különböző ismereteket és tevékenységeket sorol fel, de a példák gyűjteménye még nem ad választ arra, hogy mi teszi őket tudássá.

40. Első általános válasza lényegében az, hogy a tudás észlelés.

41. Ez a válasz érthető vonzerővel bír, hiszen látás vagy hallás során úgy tűnik, mintha magával a dologgal találkoznánk.

42. Aki egy hangot hall, annak eleinte nincs szüksége másoktól származó tájékoztatásra arról, hogy hallja azt.

43. Szókratész ezt az állítást összekapcsolja a párbeszédben kidolgozott Protagorasz-értelmezéssel, amely szerint az egyes emberek számára a számukra megjelenő valóság a meghatározó.

44. Egy szél az egyiknek hidegnek tűnhet, a másiknak pedig nem, anélkül, hogy mindkettőjüknek ugyanazt az érzést kellene éreznie.

45. Észleléseik különbözősége első pillantásra azt látszik alátámasztani, hogy mindenkinek el kell ismerni a saját tapasztalatát megbízhatónak.

46. A beszélgetés azonban többet vizsgál, mint pusztán ezeket a különbségeket, és azt is megvizsgálja, milyen következményekkel járna az észlelés és a tudás teljes azonosítása.

47. Platón Protagorasról szóló ábrázolása maga is egy filozófiai vita része, amelynek előfeltevéseit nem szabad ellenőrizetlenül a történelmi ellenfél teljes tanításaként tekinteni.

48. A további vizsgálat szempontjából elsősorban egy nehézség merül fel: egy-egy érzék önmagában még nem adja meg mindazt, amit tárgyairól megítélünk.

49. Éppen amikor az észleléseket hasonlítjuk össze, olyan teljesítményre támaszkodunk, amely nem rendelhető hozzá egy elszigetelt látáshoz vagy halláshoz.

50. Egy hangot a hallás, egy színt pedig a látás érzékeli, de a kettő közötti különbséget nem egy harmadik érzékszerv, például egy további szín érzékeli.

51. Ahhoz, hogy megítélhessük, hogy a kettő különböző, és hogy egyáltalán léteznek, a gondolkodónak közös jellemzőkre kell őket visszavezetnie.

52. Szókratész ezért a lélek olyan tevékenységéről beszél, amely bizonyos tárgyakat az érzékszerveken keresztül fog fel, másokat pedig saját maga vizsgál meg.

53. A lélek itt az észlelés és a gondolkodás összefüggését jelenti, anélkül, hogy ezzel máris teljes tanítás állna rendelkezésre a halhatatlanságáról.

54. Az egyenlőség és az egyenlőtlenség is az összehasonlítás révén tárul fel, nem pedig pusztán két benyomás egymás mellé helyezésével.

55. Az érvelés tehát az észlelés hatókörére irányul, mint a tudás magyarázatára.

56. Nem arra buzdítja az olvasót, hogy csukja be a szemét, és az érzéki tapasztalatot alapvetően csalásnak tekintsék.

57. Aki elgondolkodik az észlelt dolgokon, felismerhet olyan összefüggéseket, amelyeket az egyes benyomások még nem tárnak fel előtte.

58. Ugyanakkor ezzel a kiterjesztéssel megjelenik a téves ítélet lehetősége is, például amikor egy ismerős embert összetévesztünk egy másikkal.

59. A párbeszéd részletesen vizsgálja az ilyen téves ítéleteket, és ezzel rámutat arra, hogy a tudás definíciójának azt is érthetővé kell tennie, hogyan lehetséges a tévedés.

60. Theaitetos most megpróbálja a tudást igaz ítéletként meghatározni.

61. Ez a javaslat komolyan veszi a gondolkodási tevékenységet, és kifejezetten kizárja a téves válaszokat.

62. Mindazonáltal a kezdeti nehézség továbbra is fennáll, hiszen egy helyes ítélet még nem árulja el, hogyan jött létre.

63. Ami a vezetőnek hiányzott, az hiányozhat egy olyan embertől is, aki helyesen ítéli meg a tényállást.

64. Szókratész erre példaként egy bírósági ügyet hoz fel, amelyben a szónokok meggyőzhetik a bírákat egy leírásról anélkül, hogy a tárgyalás korlátozott ideje alatt ismeretet adnának nekik a történtekről.

65. A bírák nem voltak jelen az esemény során, és az alapján ítélkeznek, amit nekik elmesélnek.

66. Ítéletük ennek ellenére igaz lehet.

67. Az érvelésben feltételezett előfeltétel szerint – miszerint az adott eseményről csak saját észlelés útján lehet tudomást szerezni – a bírák tudás nélkül is helyes meggyőződéssel rendelkeznek.

68. Éppen ezt az előfeltételt kell szem előtt tartani, mert szűkebb értelemben használjuk a „tudás” szót, mint szokásos nyelvhasználatunkban.

69. Egy mai olvasó azzal érvelhet, hogy a gondosan ellenőrzött tanúvallomások teljes mértékben közvetíthetnek tudást, annak ellenére, hogy a befogadó nem szemtanú.

70. Ez az eset tehát nem bizonyítja a beszámolókból származó tudás általános lehetetlenségét, de feltárja a különbséget a sikeres meggyőződés és a kellőképpen feltárt igazság között.

71. A következő válasz célja, hogy pótolja ezt a hiányt azáltal, hogy a helyes ítélethez hozzáad egy logoszt.

72. Ez a görög szó a kontextustól függően beszédet, leírást vagy magyarázatot jelenthet, ezért puszta használata még nem jelent megoldást.

73. Az első vizsgált jelentés szerint ez azt jelenti, hogy a saját gondolatainkat nyelvi formában kifejezzük.

74. Egy helyes meggyőződést így érthető mondatban fogalmazunk meg.

75. Ezzel azonban még nem nyertünk semmit, ami megkülönböztetné azt a tudástól, amely egy ugyanolyan érthetően megfogalmazott helyes vélemény.

76. A nyelvi forma önmagában nem adja meg egy kijelentés alapjába való betekintést.

77. Aki csak utánozza a helyes útleírást, az az utánozás révén még nem értette meg, miért éppen ez az út vezet a célhoz.

78. Egy igényesebb értelmezés megköveteli, hogy meg tudjuk nevezni annak a tárgynak az alkotóelemeit, amelyről ítéletet mondunk.

79. A beszélgetés során példaként szolgál többek között egy kocsi, amelyről a durva megnevezésen túlmenően az egyes alkatrészeinek ismeretére is szükség van.

80. Ez hihetőnek tűnik, mert egy hozzáértő mesterember többet különböztet meg, mint valaki, aki csupán felismeri a kocsit.

81. Az alkatrészek felsorolása azonban nem magyarázza meg automatikusan, hogyan hatnak együtt, és miáltal jön létre belőlük egy meghatározott egész.

82. Ezenkívül Szókratész a betűk tanulásán keresztül rámutat arra, hogy valaki helyesen adhatja vissza egy sorozatot, és mégis tévesen határozhatja meg a hasonló alkotóelemeket egy másik esetben.

83. Ennek az egy tárgynak a helyes felbontása tehát önmagában is a helyes vélemény egyik megnyilvánulása lehet.

84. Az alkotóelemek iránti igény csak elhalasztja a problémát, amíg nem tisztázódik, miben különbözik azok megértett ismerete a sikeres visszaadástól.

85. Harmadik lehetőségként a logosznak kell megadnia azt a jellemzőt, amely alapján az objektum megkülönböztethető másoktól.

86. Aki Theaitetost szeretné felismerni, annak többet kell megragadnia, mint azokat a tulajdonságokat, amelyek sok emberben közös.

87. Ez a kiegészítő magyarázat most úgy tűnik, egyértelmű meghatározást ad arra, mire vonatkozik az igaz ítélet.

88. Szókratész azonban azt állítja, hogy már éppen erről az emberről alkotott helyes meggyőződés is megkülönböztető megértést feltételez.

89. Ha csupán egy további helyes véleményt adunk hozzá a sajátos jellemzőjéről, a tudáshoz való különbség még mindig nem magyarázható meg.

90. Ha viszont a jellemzőről való tudást követeljük, a definíció már eleve feltételezi azt a tudást, amelynek lényegét éppen meg kellene határoznia.

91. Egy ilyen körforgás, amelyben a keresett dolog visszatér a saját magyarázatában, a vizsgálatot elismert, végleges definíció nélkül zárja le.

92. Ez az apória – azaz az indokolt nehézségekből fakadó tanácstalanság – pontosabb, mint az az állítás, miszerint a tudás egyáltalán lehetetlen.

93. Nyitott kérdés marad az is, hogy a gyakorlati szakértelem milyen mértékben igényel kifejezetten megfogalmazható magyarázatot.

94. Egy tapasztalt kézműves megbízhatóan tud ítélni anélkül, hogy szakértelmének minden okát teljes körű leírásba foglalná.

95. Ezt komolyan kell venni, mint ellenvetést a magyarázó beszédre vonatkozó nagyon szigorú követelmény ellen, de a megbízható szakértelem és egy adott tényállás ismerete szintén nem egyszerűen ugyanaz.

96. A vizsgálat arra kényszerít, hogy pontosabban meghatározzuk, mely ismereti teljesítményre van szükség az egyes esetekben, és miért éppen az a döntő.

97. A „Menón” útmutatója ezáltal igényesebb alak marad, mint amilyennek eleinte tűnt.

98. Képes helyesen vezetni az utazókat anélkül, hogy az elért hely utólag tudássá alakítaná meggyőződését.

99. Még döntésének magyarázata is csak akkor lenne segítségre, ha tisztázódna, mi több benne, mint nyelvi kifejezés, helyes felsorolás vagy előfeltételezett ismeret.

100. A megérkezett utazó és a megértett út között az a feladat áll, hogy egy ítélet helyességét oly módon tárjuk fel, hogy sikere ne maradjon továbbra is az egyetlen igazolása.

1. In Platons Dialog „Menon“ legt Sokrates seinem Gesprächspartner einen Fall vor, der zunächst wenig mit einer schwierigen philosophischen Untersuchung zu tun zu haben scheint: Ein Mensch soll andere auf dem Weg nach Larissa führen.

2. Wer die Strecke kennt, kann ihnen die richtige Richtung zeigen und sie sicher ans Ziel bringen.

3. Aber auch jemand, der nie dort gewesen ist und lediglich eine zutreffende Überzeugung über den Weg besitzt, könnte dieselbe Aufgabe erfüllen.

4. Solange er richtig urteilt, führt er die Reisenden ebenso gut wie derjenige, der weiß.

5. Am Ziel lässt sich deshalb aus dem Erfolg allein nicht ablesen, welcher der beiden Führer Wissen besaß.

6. Das Beispiel ist ein Argument innerhalb des Dialogs, kein überliefertes Reiseerlebnis des historischen Sokrates.

7. Seine Einfachheit legt eine Schwierigkeit frei, die das Gespräch über menschliche Vortrefflichkeit verändert: Richtiges Handeln braucht offenbar nicht in jedem Fall Wissen.

8. Damit verliert die richtige Meinung ihren vermeintlichen Makel, als wäre sie nur eine höfliche Bezeichnung für Irrtum.

9. Das griechische Wort doxa kann eine Meinung oder Überzeugung bezeichnen, deren Inhalt durchaus wahr sein kann.

10. Episteme bezeichnet dagegen Wissen, und gerade der Unterschied zwischen beiden soll erst erklärt werden.

11. Wenn ein Urteil zutrifft, besteht seine Wahrheit unabhängig davon, ob der Urteilende seine Gründe versteht.

12. Wer zufällig die richtige Abzweigung vermutet, irrt sich in dieser Vermutung nicht, auch wenn ihm eine tragfähige Grundlage fehlt.

13. Ebenso kann jemand eine richtige Auskunft übernehmen, ohne beurteilen zu können, weshalb die Auskunft verlässlich ist.

14. Diese beiden Möglichkeiten veranschaulichen das Problem, dürfen aber nicht dazu verleiten, jede richtige Meinung für einen bloßen Zufallstreffer zu halten.

15. Menon versucht den Unterschied zunächst darin zu finden, dass Wissen immer richtig leite, während richtige Meinung einmal richtig und ein anderes Mal falsch führen könne.

16. Sokrates hält dagegen, dass eine richtige Meinung gerade so lange richtig führt, wie sie richtig bleibt.

17. Eine Überzeugung verliert ihre Wahrheit nicht dadurch, dass sie als Meinung und noch nicht als Wissen bezeichnet wird.

18. Die gesuchte Differenz kann daher nicht einfach im augenblicklichen Ergebnis liegen.

19. Sie muss erklären, weshalb Wissen als ein wertvollerer Besitz erscheint, obwohl die richtige Meinung denselben praktischen Nutzen haben kann.

20. Hier führt Sokrates die sagenhaften Bildwerke des Daidalos ein, die nach der im Gespräch verwendeten Vorstellung davonlaufen, wenn man sie nicht festbindet.

21. Das Bild macht eine richtige Überzeugung zu etwas Kostbarem, dessen Wert dennoch gefährdet bleibt, solange es seinem Besitzer entgleiten kann.

22. Die Bindung soll nach Sokrates durch eine Überlegung erfolgen, die den Grund erschließt, weshalb die betreffende Meinung richtig ist.

23. Wissen erhält damit eine innere Verbindung, die einer ungebundenen Überzeugung fehlt.

24. Gemeint ist mehr als die Fähigkeit, einen Satz beharrlich zu wiederholen oder sich gegen jede abweichende Auskunft zu verschließen.

25. Ein Mensch kann schließlich auch an einem Irrtum jahrelang festhalten.

26. Als heutige Erläuterung lässt sich sagen, dass verstandene Gründe eine Überzeugung gegen unberechtigte Zweifel festigen und zugleich ihre Grenzen erkennbar machen können.

27. Wahrheit, Rechtfertigung und Stabilität bezeichnen dabei verschiedene Gesichtspunkte: ob das Urteil zutrifft, welche Gründe für es sprechen und wie verlässlich es im Denken verfügbar bleibt.

28. Diese Unterscheidung hilft beim Lesen, ist jedoch keine fertige Begriffstafel, die Platon selbst an dieser Stelle aufgestellt hätte.

29. Die Bindung richtiger Meinungen wird im „Menon“ ausdrücklich mit Wiedererinnerung verbunden, also mit dem Gedanken, dass Lernen ein schon in der Seele angelegtes Wissen wieder erschließen könne.

30. Zuvor hat Sokrates an einer geometrischen Befragung zu zeigen versucht, wie sich zunächst unklare Überzeugungen durch angeleitete Untersuchung verändern lassen.

31. Die Wiedererinnerung gehört deshalb zum philosophischen Zusammenhang des Dialogs und lässt sich nicht stillschweigend durch eine heutige Theorie des Lernens ersetzen.

32. Für die Wissensfrage ist entscheidend, dass eine übernommene Antwort durch eigene Prüfung in einen verstandenen Zusammenhang übergehen soll.

33. Ob die Annahmen über die Seele diesen Übergang hinreichend erklären, bleibt eine weitergehende Frage.

34. Sokrates gibt der Unterscheidung zwischen Wissen und richtiger Meinung besonderes Gewicht, äußert sich aber über Teile seiner Erklärung vorsichtiger.

35. Man sollte aus dem beweglichen Bild und der knappen Bindungsformel daher keine bereits vollständig ausgearbeitete Erkenntnistheorie machen.

36. Im „Theaitetos“, einem weiteren von Platon im vierten Jahrhundert verfassten Dialog, erhält die Frage nach dem Wissen eine ausgedehnte eigene Untersuchung.

37. Sokrates spricht dort mit dem jungen, mathematisch begabten Theaitetos, dessen Antworten im Gespräch entwickelt und geprüft werden.

38. Auch diese Sokratesfigur ist ein literarisch gestalteter Gesprächspartner und keine unmittelbare Autorenstimme Platons.

39. Theaitetos nennt zunächst verschiedene Kenntnisse und Tätigkeiten, doch eine Sammlung von Beispielen beantwortet noch nicht, was sie zu Wissen macht.

40. Seine erste allgemeine Antwort lautet sinngemäß, Wissen sei Wahrnehmung.

41. Diese Antwort besitzt einen nachvollziehbaren Reiz, denn beim Sehen oder Hören scheint uns die Sache selbst zu begegnen.

42. Wer einen Laut hört, braucht zunächst keine fremde Mitteilung darüber, dass er ihn hört.

43. Sokrates verbindet den Vorschlag mit einer im Dialog ausgearbeiteten Deutung des Protagoras, nach der das Erscheinende für den jeweiligen Menschen maßgeblich ist.

44. Ein Wind kann dem einen kalt erscheinen und dem anderen nicht, ohne dass beide dieselbe Empfindung haben müssten.

45. Die Verschiedenheit ihrer Wahrnehmungen scheint zunächst dafür zu sprechen, jedem seine eigene Erfahrung als verlässlich zuzugestehen.

46. Das Gespräch untersucht jedoch mehr als solche Unterschiede und prüft, welche Folgen eine umfassende Gleichsetzung von Wahrnehmung und Wissen hätte.

47. Platons Darstellung des Protagoras ist dabei selbst Teil einer philosophischen Auseinandersetzung, deren Voraussetzungen nicht ungeprüft als vollständige Lehre des historischen Gegners gelten dürfen.

48. Für die weitere Untersuchung trägt vor allem eine Schwierigkeit: Ein einzelner Sinn liefert noch nicht alles, was wir über seine Gegenstände urteilen.

49. Gerade wenn wir Wahrnehmungen vergleichen, beanspruchen wir eine Leistung, die sich nicht einem isolierten Sehen oder Hören zuordnen lässt.

50. Ein Ton wird durch das Hören und eine Farbe durch das Sehen wahrgenommen, aber ihr Unterschied wird nicht von einem dritten Sinnesorgan wie eine weitere Farbe registriert.

51. Um zu urteilen, dass beide verschieden sind und dass beide überhaupt etwas sind, muss der Denkende sie auf gemeinsame Bestimmungen beziehen.

52. Sokrates spricht deshalb von einer Tätigkeit der Seele, die bestimmte Gegenstände durch die Sinnesorgane erfasst und anderes selbst untersucht.

53. Seele bezeichnet hier den Zusammenhang des Wahrnehmens und Denkens, ohne dass damit bereits eine vollständige Lehre ihrer Unsterblichkeit vorliegen müsste.

54. Auch Gleichheit und Ungleichheit erschließen sich durch Vergleichen, nicht durch das bloße Nebeneinander zweier Eindrücke.

55. Das Argument richtet sich somit auf die Reichweite der Wahrnehmung als Erklärung des Wissens.

56. Es fordert den Leser nicht dazu auf, seine Augen zu schließen und sinnliche Erfahrung grundsätzlich für Täuschung zu halten.

57. Wer über Wahrgenommenes nachdenkt, kann Zusammenhänge erkennen, die ihm der einzelne Eindruck noch nicht bereitstellt.

58. Allerdings entsteht mit dieser Erweiterung auch die Möglichkeit, falsch zu urteilen, etwa indem man einen bekannten Menschen mit einem anderen verwechselt.

59. Der Dialog untersucht solche Fehlurteile ausführlich und zeigt damit, dass eine Wissensdefinition auch verständlich machen muss, wie Irrtum möglich ist.

60. Theaitetos versucht nun, Wissen als wahres Urteil zu bestimmen.

61. Dieser Vorschlag nimmt die denkende Tätigkeit ernst und schließt falsche Antworten ausdrücklich aus.

62. Dennoch bleibt die anfängliche Schwierigkeit bestehen, denn ein zutreffendes Urteil sagt noch nicht, wie es zustande gekommen ist.

63. Was dem Wegeführer fehlte, könnte auch einem Menschen fehlen, der einen Sachverhalt richtig beurteilt.

64. Sokrates führt dafür einen Gerichtsfall an, in dem Redner Richter von einer Darstellung überzeugen können, ohne ihnen im begrenzten Zeitraum des Verfahrens Wissen über das Geschehen zu vermitteln.

65. Die Richter waren bei dem Vorgang nicht zugegen und urteilen aufgrund dessen, was ihnen berichtet wird.

66. Ihr Urteil kann gleichwohl wahr sein.

67. Unter der im Argument angenommenen Voraussetzung, dass sich das betreffende Geschehen nur durch eigene Wahrnehmung wissen ließe, besitzen sie eine richtige Überzeugung ohne Wissen.

68. Gerade diese Voraussetzung muss man bemerken, denn sie ist enger als unser gewöhnlicher Gebrauch des Wortes Wissen.

69. Ein heutiger Leser kann einwenden, dass sorgfältig geprüfte Zeugenaussagen durchaus Wissen vermitteln können, obwohl der Empfänger kein Augenzeuge ist.

70. Der Fall beweist deshalb keine allgemeine Unmöglichkeit des Wissens aus Berichten, legt aber die Lücke zwischen erfolgreicher Überzeugung und hinreichend erschlossener Wahrheit offen.

71. Die nächste Antwort soll diese Lücke schließen, indem sie dem wahren Urteil einen Logos hinzufügt.

72. Dieses griechische Wort kann je nach Zusammenhang Rede, Darstellung oder Erklärung bedeuten, weshalb seine bloße Verwendung noch keine Lösung enthält.

73. Die erste geprüfte Bedeutung versteht darunter, den eigenen Gedanken sprachlich auszudrücken.

74. Eine zutreffende Überzeugung wird dann in einem verständlichen Satz ausgesprochen.

75. Damit ist allerdings noch nichts gewonnen, was sie als Wissen von einer ebenso verständlich ausgesprochenen richtigen Meinung unterscheiden könnte.

76. Sprachliche Form verleiht einer Aussage nicht von selbst die Einsicht in ihren Grund.

77. Wer die richtige Wegbeschreibung nur nachspricht, hat durch das Nachsprechen noch nicht verstanden, weshalb gerade diese Strecke zum Ziel führt.

78. Eine anspruchsvollere Deutung verlangt, die Bestandteile des Gegenstandes angeben zu können, über den man urteilt.

79. Im Gespräch dient unter anderem ein Wagen als Beispiel, dessen Kenntnis über eine grobe Benennung hinaus bis zu seinen einzelnen Teilen reichen soll.

80. Das erscheint plausibel, weil ein sachkundiger Handwerker mehr unterscheidet als jemand, der einen Wagen lediglich wiedererkennt.

81. Eine Aufzählung seiner Teile erklärt jedoch nicht automatisch, wie sie zusammenwirken und wodurch aus ihnen ein bestimmtes Ganzes entsteht.

82. Zudem zeigt Sokrates am Lernen von Buchstaben, dass jemand eine Folge richtig wiedergeben und vergleichbare Bestandteile in einem anderen Fall trotzdem falsch bestimmen kann.

83. Die richtige Aufgliederung dieses einen Gegenstandes kann also selbst noch eine Leistung richtiger Meinung sein.

84. Die Forderung nach Bestandteilen verschiebt das Problem, solange ungeklärt bleibt, woran sich deren verstandene Erkenntnis von einer gelungenen Wiedergabe unterscheidet.

85. Als dritte Möglichkeit soll der Logos das Merkmal angeben, durch das sich der Gegenstand von anderen unterscheidet.

86. Wer Theaitetos erkennen möchte, muss mehr erfassen als Eigenschaften, die vielen Menschen gemeinsam sind.

87. Die zusätzliche Erklärung scheint nun eine eindeutige Bestimmung dessen zu liefern, worauf sich das wahre Urteil bezieht.

88. Sokrates macht aber geltend, dass bereits eine richtige Überzeugung über genau diesen Menschen ein unterscheidendes Erfassen voraussetzt.

89. Fügt man lediglich eine weitere richtige Meinung über sein besonderes Merkmal hinzu, ist der Unterschied zum Wissen noch immer nicht erklärt.

90. Verlangt man dagegen Wissen um das Merkmal, setzt die Definition das Wissen schon voraus, dessen Wesen sie erst bestimmen sollte.

91. Ein solcher Zirkel, bei dem das Gesuchte in seiner eigenen Erklärung wiederkehrt, beendet die Untersuchung ohne eine anerkannte abschließende Definition.

92. Diese Aporie, eine durch begründete Schwierigkeiten entstandene Ratlosigkeit, ist genauer als die Behauptung, Wissen sei überhaupt unmöglich.

93. Offen bleibt auch, wie weit praktische Sachkunde eine ausdrücklich vortragbare Erklärung erfordert.

94. Ein erfahrener Handwerker kann zuverlässig urteilen, ohne sämtliche Gründe seines Könnens in eine vollständige Darstellung zu überführen.

95. Als Einwand gegen eine sehr strenge Forderung nach erklärender Rede ist das ernst zu nehmen, doch zuverlässiges Können und Wissen um einen bestimmten Sachverhalt sind ebenfalls nicht einfach dasselbe.

96. Die Untersuchung zwingt dazu, genauer anzugeben, welche Erkenntnisleistung jeweils verlangt wird und weshalb gerade sie den Unterschied machen soll.

97. Der Wegeführer aus dem „Menon“ bleibt dadurch eine anspruchsvollere Figur, als es am Anfang schien.

98. Er kann die Reisenden richtig leiten, ohne dass der erreichte Ort seine Überzeugung nachträglich in Wissen verwandelt.

99. Selbst eine Erklärung seiner Entscheidung würde erst dann weiterhelfen, wenn geklärt wäre, was an ihr mehr ist als sprachlicher Ausdruck, richtige Aufzählung oder vorausgesetzte Kenntnis.

100. Zwischen dem angekommenen Reisenden und dem verstandenen Weg liegt die Aufgabe, die Richtigkeit eines Urteils so zu erschließen, dass sein Erfolg nicht länger seine einzige Beglaubigung bleibt.