9.2.2 Módszertani kétely és a cogito – Methodischer Zweifel und das Cogito

1. Tegyük fel, hogy valaki azt álmodja, hogy az íróasztalánál ül, egy papírlapot tart a kezében, és egy bonyolult számítást ellenőriz.

2. Az álom során a helyzet annyira ismerősnek tűnik számára, hogy nem lát okot arra, hogy annak valóságosságát megkérdőjelezze.

3. Csak ébredés után ismeri fel, hogy az állítólagos észlelés sem az íróasztalt, sem a papírt nem támasztotta alá ezen a helyen.

4. Egy ilyen kifejezetten elképzelt esetben felismerhető az a nehézség, amelyet René Descartes első meditációjában fejteget.

5. Egy élmény meggyőző lehet anélkül, hogy a meggyőződésnek már lenne megbízható alapja.

6. Aki arra az érzésre hivatkozik, hogy ezúttal teljesen biztosan ébren van, annak meg kell magyaráznia, miért bizonyít ez az érzés többet, mint az álmodó bizonyossága.

7. Descartes-t ebben a tekintetben kevésbé egy-egy álom helyes diagnózisa érdekli, mint inkább az a kérdés, hogy egyáltalán mire alapul a megismerésbe vetett bizalmunk.

8. Vizsgálódása ezért az ismerős tévedésektől elvezet egy olyan kétséghez, amely végül még az egyszerű számítások látszólag megingathatatlan bizonyosságát is magába foglalja.

9. Az 1641-ben latin nyelven megjelent Meditációk úgy vannak felépítve, hogy az olvasó egy gondolkodó én perspektívájából követhesse nyomon ezt az utat.

10. Ez a narrátor először is felidézi, hány meggyőződést vett át gyermekkora óta, noha néhány később tévesnek bizonyult.

11. Ha az alapvető feltételezések megbízhatatlanok, akkor az azokra épülő ítéletek is bizonytalanná válhatnak.

12. Descartes ezért vizsgálatát az alapvető alapokra irányítja, ahelyett, hogy minden egyes véleményt külön-külön akarna cáfolni.

13. A meditáló én-figura ebben az érvelésen belül egy olyan szerepet tölt be, amelynek lépéseit az olvasónak magának kell kipróbálnia.

14. Kijelentéseit nem szabad egyszerűen úgy értelmezni, mint beszámolót arról, amit Descartes egy adott napon ténylegesen átélt vagy hitt.

15. Az a tény is, hogy a mű más tudósok kifogásaival és a szerző válaszaival együtt jelent meg, azt mutatja, hogy ez a személyes gondolkodási folyamat nyilvános vizsgálatnak kell, hogy legyen alávetve.

16. A saját ítéletre való visszavonulás egy megalapozható kiindulópontot nyit meg, amelynek igényét később mások is vizsgálhatják.

17. Ehhez a vállalkozáshoz Descartes a kételyt használja módszerként, vagyis a megismerési állítások vizsgálatára irányuló célzott eljárásként.

18. Ezzel olyan alapot kíván megteremteni, amely különösen szigorú feltételek mellett is megállja a helyét.

19. Egy meggyőződést ideiglenesen félretesznek, amint megalapozott okot találnak arra, hogy kétségbe vonják.

20. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hamissága már bizonyítva lenne.

21. A „valami valószínűleg igaz” ítélet és annak a bizonyítása között, hogy a vizsgált feltételek mellett nem lehet hamis, inkább jelentős távolság feszül.

22. Hasonlóképpen különbözik az indokolt bizonyosság a pszichológiai meggyőződéstől, amely szokásból, nevelésből vagy élénk benyomásokból származhat.

23. A mindennapi életben azonban az embereknek cselekedniük kell, mielőtt tudásuk minden előfeltétele véglegesen tisztázódna.

24. Descartes ezért a radikális vizsgálatot a filozófiai alapozásra korlátozza, és nem követel meg általános hozzáállást a gyakorlati életben.

25. A kétely első okát az érzékek szolgáltatják, amelyeknek tudásunk nagy részét köszönhetjük.

26. Egy tárgy távolról kisebbnek tűnhet, mint amilyen valójában, és kedvezőtlen körülmények között egy alakot összetéveszthetünk egy másikkal.

27. Az ilyen tapasztalatok azt mutatják, hogy egy észlelést felül kell vizsgálni, ha a körülmények rontják annak megbízhatóságát.

28. Első pillantásra azonban nem tűnnek olyan oknak, amely minden közeli és egyértelmű észlelés elutasítását indokolná.

29. Aki egy levelet tart a kezében, lerövidítheti a távolságot, javíthatja a megvilágítást, és megérintheti a tárgyat.

30. Egy adott téveszméet így gyakran korrigálhatják más észlelések, amelyek megbízhatóságát ekkor előfeltételként veszik.

31. Pontosan ez a lehetőség teszi hasznossá a szokásos érzékkritikát, ugyanakkor korlátozza is annak hatókörét.

32. Amíg a vizsgálat ugyanazon észlelési világon belül marad, még nem ad választ arra a kérdésre, hogy ez a világ egészében véve olyan-e, amilyennek látszik.

33. Itt lép be az álomkétség, amely egy másikfajta bizonytalanságot nyit meg.

34. Álomban a látás, a vélt tapintás és a saját kéz mozgása egy összefüggő élmény részét képezheti.

35. A további érzékszervi benyomások ekkor csupán kiegészítenék az álomélményt, anélkül, hogy megerősítenék a feltételezett külső helyzetet.

36. Descartes ezzel a hibás észlelésből kiinduló kételyt tovább fokozza annak a lehetőségére, hogy egy egész, ismerős helyzet csupán álom.

37. Ebből azonban nem következik sem az, hogy valóban álmodik, sem az, hogy az élményén kívül nincsenek dolgok.

38. Ezen a szinten inkább hiányzik az állított helyzetre vonatkozó, az álomkétségtől mentes indoklás.

39. Az a kifogás, miszerint az álmokat általában rendezetlen lefolyásuk alapján lehet felismerni, máris olyan tapasztalatokra és emlékekre hivatkozik, amelyek megbízhatóságát először még meg kell vizsgálni.

40. A szigorú kiinduláshoz ezért elegendő a megtévesztés lehetősége, még akkor is, ha a mindennapi életben jó okunk van arra, hogy megkülönböztessük az ébrenlétet az álmodástól.

41. Ez a kétely egyelőre még nem tűnik kiterjedni mindarra, amit az ember igaznak tart.

42. Egy álomban megjelenő kép egyszerűbb alkotóelemekből állhat össze, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy festő ismerős formákból ábrázol egy kitalált lényt.

43. Descartes ezért fontolóra veszi, hogy az általános tulajdonságok – mint a forma, a kiterjedés és a szám – akkor is fennállnak-e, ha az egyes tárgyak csupán a képzeletben léteznek.

44. Különösen a matematika tűnik függetlennek a vizsgált tárgy tényleges létezésétől.

45. Akár ébren van valaki, akár álmodik, a kettő és a három összege öt, és egy négyzetnek négy oldala van.

46. Egy álomban végzett számítás ugyanúgy feltételezi az adott számkapcsolatot, mint egy valódi papíron végzett számítás.

47. Ezzel egyelőre megmarad a különbség a összetett dolgokra vonatkozó bizonytalan állítások és az egyszerű matematikai összefüggések között.

48. Módszerének hatókörét vizsgálva Descartes-nak most azt a felismerést is meg kell vizsgálnia, amelynek köszönhetően egy számítás közvetlenül helyesnek tűnik.

49. A következő lépés ezért arra a lehetőségre vonatkozik, hogy maga a megismerő képességünk is megbízhatatlanul működhet.

50. Descartes először a hagyományos istenkép keretein belül azt kérdezi, vajon egy mindenható ok ott is tévedésbe viheti-e őt, ahol teljesen biztosnak érzi magát.

51. Az Isten jóságára való hivatkozás még nem oldja meg ezt a nehézséget, amíg sem a szóban forgó istenismeret, sem annak következményei nincsenek biztosítva.

52. Akárki is magyarázza másképp az ember keletkezését, annak is meg kellene indokolnia, miért kellene az ember szellemi felszereltségét megóvni a teljes tévedhetőségtől.

53. Ezt a kételyt hiperbolikusnak nevezik, mert szándékosan túllép a szokásos és a gyakorlati életben kézenfekvő kételyeken.

54. Descartes ezzel nem állapít meg ténylegesen felfedezett hibát az összeadásban.

55. Azt vizsgálja, hogy a saját belátásba vetett bizalom már önmagában elegendő választ ad-e minden megtévesztés lehetőségére.

56. Az első meditáció végén a beszélő emellett azt is feltételezi, hogy egy hatalmas és ravasz csaló folyamatosan igyekszik félrevezetni őt.

57. Ez a gonosz megtévesztő egy módszertani fikció, amelynek célja, hogy megakadályozza: a megszokott meggyőződések pusztán szokásos vonzerejük miatt ismét bizonyosnak tekintessék őket.

58. Ez a feltételezés nem állít semmiféle természetfeletti felfedezést, hanem a mindennapi bizalom kitartása ellen fenntartja a fokozott kételyt.

59. A második meditáció elején a beszélő ezért minden ismerős támasztól megfosztva tűnik.

60. A világ más lehet, mint amilyennek tűnik számára, teste csupán képzeletbeli lehet, és még az emlékezet is hamis múltat tükrözhet.

61. Most a vizsgálat arra irányul, aki ezeket a lehetőségeket mérlegeli.

62. Még ha gondolkodásának minden tartalma megtévesztő is, a jelenlegi mérlegelés mégis megtörténik.

63. Egy megtévesztő hamis elképzeléseket adhatna neki, de ahhoz valakit kellene megtévesztenie, akinek a létezése e megtévesztés alatt nem szüntethető meg.

64. Hasonlóképpen, a saját létezés gondolati tagadására irányuló kísérlet éppen azt a cselekvést feltételezi, amelyhez e létezés felismerése kötődik.

65. A kétség így eléri azt a pontot, ahol gyakorlása megerősíti azt, amit megpróbál megingatni.

66. A bizonyosság magában a kétségben keletkezik, mert még egy teljesen félrevezetett gondolkodásnak is jelenleg valóban végre kellene történnie.

67. Erre az összefüggésre a „cogito” kifejezést használják, amely a latin „gondolkodom” kifejezésből származik.

68. A jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok” mondat azt a fordulatot adja vissza, amelyet Descartes 1637-ben megjelent Discours de la méthode című művének negyedik részében franciául használ.

69. A második meditációban a döntő megállapítást a saját létezés bizonyosságaként fogalmazza meg, amennyiben azt a beszélő kimondja vagy a gondolkodás során megragadja.

70. A különböző változatok ugyanazt a szoros összefüggést hangsúlyozzák a jelenlegi gondolkodás és a gondolkodó létezése között.

71. Az „tehát” szó azonban azt a benyomást keltheti, hogy itt egy korábban bizonyított általános szabályt alkalmaznak egy egyedi esetre.

72. Egy ilyen szillogizmus, azaz a feltételekből levont rendezett következtetés, először azt állítaná, hogy minden gondolkodó létezik, majd megállapítaná a saját gondolkodást, és ebből levezetné a saját létezését.

73. Descartes a kifogásokra adott válaszaiban kifejti, hogy az eredeti bizonyosság nem függ egy ilyen előzetes bizonyítéktól.

74. Ő ezt közvetlen szellemi megértésként értelmezi, amelyben a gondolkodás és a létezés jelenlegi összefüggésükben kerülnek megragadásra.

75. A közvetlen megértés alatt nem valami megmagyarázhatatlan érzést értünk, amelynek ereje már önmagában garantálja igazságát.

76. Sokkal inkább az a döntő, hogy a gondolkodó tagadási kísérlet maga valósítja meg a vitatott összefüggést.

77. Aki most tudatosan állítja, hogy jelenleg nem létezik, olyan gondolatot hajt végre, amely összeegyeztethetetlen a hivatkozott nemlétével.

78. Ugyanezeknek a szavaknak a leírása önmagában nem rendelkezne ezzel a bizonyító erővel, mert nem garantálja a feltételezett beszélő jelenlegi gondolkodási aktusát.

79. A felismerés az első személyhez és a jelenlegi végrehajtáshoz kötődik, nem csupán egy nyelvi formulához.

80. Hogy ez az összefüggés emellett különleges következtetésként is rekonstruálható-e, az értelmezés kérdése, amelyet meg kell különböztetni Descartes szokásos szillogizmus elutasításától.

81. Nála a gondolkodás többet jelent, mint feladatok megoldása vagy absztrakt fogalmak kialakítása.

82. A kételkedés, az igenlés, a tagadás, az akarat és a képzelet ugyanúgy hozzátartoznak ehhez, mint egy látszólagos észlelés tudatos megtapasztalása.

83. Ezzel együtt megváltozik az a nézőpont is, amelyből a vizsgálat kiindult.

84. Ha úgy vélem, hogy megérintek egy levelet, még nem biztos, hogy létezik-e egy ilyen levél és egy fizikai kéz.

85. Az, hogy ez az érintés most megjelenik előttem, jelenbeli élményként fennmarad, még akkor is, ha a feltételezett külső okot tévesen határoztam meg.

86. Descartes ezért eleinte gondolkodó lényként értelmezheti magát, anélkül, hogy máris feltételezné a számára ismerős testi alakját.

87. Ez az eredmény azonban még nem ad teljes választ arra, hogy mi is valójában az így felismert én.

88. A második meditációban kifejezetten nyitva hagyja, hogy a még nem bizonyított testi valóság esetleg összefügg-e azzal, amelynek létezését már felismeri.

89. Az ismeretbiztonság különbségéből ezért e ponton még nem következik az elme és a test bizonyított elválasztása.

90. Ugyanígy a jelenlegi önbizonyosság sem garantálja a hiánytalan emlékezetet, sem ugyanazon személy identitásának fennmaradását hosszú évek során.

91. Az, hogy most gondolkodom, önmagában sem egy meghatározott múltat, sem a jövőbeli továbbélésemet nem bizonyítja.

92. Az ellenkezője, miszerint aki nem gondolkodik, az nem létezik, szintén elfogadhatatlan lenne, mert a létezés elegendő feltételéből nem következik az összes lehetséges létezési mód teljes meghatározása.

93. A különösen vitatott kiterjesztés ott kezdődik, ahol a pillanatnyi önbizonyosságból egy önállóan létező és tartós én-t kell levezetni.

94. Egy később felvetett kritika ezzel szemben azt állítja, hogy először is csupán azt lehet megállapítani, hogy gondolkodás történik, míg az énről való beszéd már többet feltételez.

95. Ez a kifogás arra a kérdésre vonatkozik, hogy vajon egy kijelentés nyelvtana észrevétlenül magában hordoz-e egy filozófiai tanítást a gondolkodás hordozójáról.

96. Egy lehetséges válasz az élmény szubjektív jellegére utal, amely a gondolkodó számára saját jelenbeli kételyeként vagy észlelésként tárul fel.

97. Ezzel azonban még nem nyertünk teljes lényegtant, vagyis nem kaptunk végleges magyarázatot arra, hogy mi létezik e tapasztalat önálló hordozójaként.

98. A cogito erejét ezért el lehet ismerni, míg annak kiterjesztése egy átfogó „én”-tanra továbbra is megalapozásra szorul.

99. Az önbizonyosságtól a világról szóló megbízható ítéletekig vezető út is további érveket igényel, amelyek érvényességét a biztos kiindulópont nem előrevetíti.

100. A gondolati álmodó tévedhet a papírlapon, a kézen és a számításon; a jelenlegi, e lehetőségről való gondolkodás során felfedez egy létezésbizonyosságot, amely még nem árulja el neki, hogy melyik világban és mivé létezik.

1. Angenommen, jemand träumt, an seinem Schreibtisch zu sitzen, ein Blatt Papier in der Hand zu halten und eine schwierige Rechnung zu prüfen.

2. Während des Traums scheint ihm die Situation so vertraut, dass er keinen Anlass sieht, ihre Wirklichkeit anzuzweifeln.

3. Erst nach dem Erwachen erkennt er, dass die vermeintliche Wahrnehmung weder den Schreibtisch noch das Papier an diesem Ort belegt hat.

4. An einem solchen ausdrücklich gedachten Fall lässt sich eine Schwierigkeit erkennen, die René Descartes in seiner ersten Meditation entfaltet.

5. Ein Erlebnis kann überzeugend sein, ohne dass die Überzeugung schon einen verlässlichen Grund besitzt.

6. Wer sich auf das Gefühl beruft, diesmal ganz sicher wach zu sein, muss erklären, weshalb dieses Gefühl mehr beweist als die Sicherheit des Träumenden.

7. Descartes interessiert dabei weniger die richtige Diagnose eines einzelnen Traums als die Frage, worauf unser Vertrauen in Erkenntnis überhaupt beruht.

8. Seine Untersuchung führt deshalb von vertrauten Irrtümern zu einem Zweifel, der schließlich sogar die scheinbar unerschütterliche Gewissheit einfacher Rechnungen erfasst.

9. Die 1641 auf Latein veröffentlichten Meditationen sind so angelegt, dass der Leser diesen Weg aus der Perspektive eines nachdenkenden Ich nachvollziehen kann.

10. Dieser Sprecher erinnert sich zunächst daran, wie viele Überzeugungen er seit seiner Kindheit übernommen hat, obwohl sich manche später als falsch erwiesen.

11. Wenn grundlegende Annahmen unzuverlässig sind, können auch die auf ihnen aufgebauten Urteile unsicher werden.

12. Descartes richtet seine Prüfung daher auf die tragenden Grundlagen, statt jede einzelne Meinung gesondert widerlegen zu wollen.

13. Die meditierende Ichfigur ist dabei eine Rolle innerhalb der Argumentation, deren Schritte der Leser selbst erproben soll.

14. Ihre Aussagen dürfen nicht ohne Weiteres als Bericht darüber gelesen werden, was Descartes an einem bestimmten Tag tatsächlich erlebt oder geglaubt hat.

15. Auch die Veröffentlichung mit Einwänden anderer Gelehrter und den Antworten des Autors zeigt, dass diese persönliche Denkbewegung der öffentlichen Prüfung zugänglich sein soll.

16. Der Rückzug auf das eigene Urteil eröffnet einen begründbaren Anfang, dessen Anspruch anschließend von anderen untersucht werden kann.

17. Für dieses Unternehmen verwendet Descartes den Zweifel als Methode, also als zielgerichtetes Verfahren zur Prüfung von Erkenntnisansprüchen.

18. Er will damit eine Grundlage gewinnen, die auch unter besonders strengen Bedingungen standhält.

19. Eine Überzeugung wird vorläufig zurückgestellt, sobald sich ein begründeter Anlass finden lässt, an ihr zu zweifeln.

20. Das bedeutet keineswegs, dass ihre Falschheit bereits erwiesen wäre.

21. Zwischen dem Urteil, etwas sei wahrscheinlich wahr, und dem Nachweis, es könne unter den geprüften Bedingungen nicht falsch sein, liegt vielmehr ein erheblicher Abstand.

22. Ebenso unterscheidet sich begründete Gewissheit von einer psychologischen Überzeugtheit, die durch Gewohnheit, Erziehung oder lebhafte Eindrücke entstehen kann.

23. Im gewöhnlichen Leben müssen Menschen jedoch handeln, bevor sämtliche Voraussetzungen ihres Wissens abschließend geklärt sind.

24. Descartes beschränkt die radikale Prüfung deshalb auf die philosophische Grundlegung und verlangt keine allgemeine Einstellung des praktischen Lebens.

25. Den ersten Anlass zum Zweifel liefern die Sinne, denen wir einen großen Teil unserer Kenntnisse verdanken.

26. Ein Gegenstand kann aus der Ferne kleiner erscheinen, als er ist, und unter ungünstigen Bedingungen lässt sich eine Gestalt mit einer anderen verwechseln.

27. Solche Erfahrungen zeigen, dass eine Wahrnehmung überprüft werden muss, wenn die Umstände ihre Zuverlässigkeit beeinträchtigen.

28. Sie scheinen zunächst aber keinen Grund zu liefern, auch jede nahe und deutliche Wahrnehmung zurückzuweisen.

29. Wer ein Blatt in der Hand hält, kann den Abstand verkürzen, das Licht verbessern und den Gegenstand betasten.

30. Eine bestimmte Täuschung lässt sich so häufig durch andere Wahrnehmungen korrigieren, deren Verlässlichkeit dabei vorausgesetzt wird.

31. Gerade diese Möglichkeit macht gewöhnliche Sinneskritik nützlich, begrenzt aber zugleich ihre Reichweite.

32. Solange die Prüfung innerhalb derselben Wahrnehmungswelt bleibt, beantwortet sie noch nicht die Frage, ob diese Welt als Ganze so vorhanden ist, wie sie erscheint.

33. Hier setzt der Traumzweifel an, der eine andere Art von Unsicherheit eröffnet.

34. Im Traum können das Sehen, das vermeintliche Betasten und die Bewegung der eigenen Hand zu einem zusammenhängenden Erlebnis gehören.

35. Zusätzliche Sinneseindrücke würden dann lediglich das Traumerlebnis erweitern, ohne die angenommene äußere Situation zu bestätigen.

36. Descartes verschärft damit den Zweifel von einer fehlerhaften Wahrnehmung zu der Möglichkeit, dass eine ganze vertraute Situation geträumt wird.

37. Daraus folgt weder, dass er tatsächlich träumt, noch dass es außerhalb seines Erlebens keine Dinge gibt.

38. Es fehlt auf dieser Stufe vielmehr eine gegen den Traumzweifel abgesicherte Begründung für die behauptete Situation.

39. Der Einwand, man könne Träume gewöhnlich an ihrem ungeordneten Verlauf erkennen, beruft sich bereits auf Erfahrungen und Erinnerungen, deren Verlässlichkeit erst geprüft werden soll.

40. Für den strengen Anfang genügt deshalb die Möglichkeit einer Täuschung, auch wenn wir im Alltag gute Gründe haben, Wachen und Träumen auseinanderzuhalten.

41. Noch scheint dieser Zweifel nicht alles zu erfassen, was ein Mensch für wahr hält.

42. Ein geträumtes Bild könnte aus einfacheren Bestandteilen zusammengesetzt sein, ähnlich wie ein Maler mit vertrauten Formen ein erfundenes Wesen darstellt.

43. Descartes erwägt deshalb, ob allgemeine Bestimmungen wie Gestalt, Ausdehnung und Zahl auch dann Bestand haben, wenn einzelne Gegenstände nur vorgestellt sind.

44. Besonders die Mathematik scheint von der tatsächlichen Existenz des betrachteten Gegenstands unabhängig zu sein.

45. Ob jemand wach ist oder träumt, zwei und drei ergeben fünf, und ein Quadrat besitzt vier Seiten.

46. Eine geträumte Rechnung scheint die betreffende Zahlenbeziehung ebenso vorauszusetzen wie eine Rechnung auf wirklichem Papier.

47. Damit bleibt zunächst ein Unterschied zwischen unsicheren Aussagen über zusammengesetzte Dinge und einfachen mathematischen Beziehungen bestehen.

48. Um die Reichweite seiner Methode zu prüfen, muss Descartes nun auch die Grundlage jener Einsicht untersuchen, die eine Rechnung unmittelbar richtig erscheinen lässt.

49. Die nächste Steigerung betrifft daher die Möglichkeit, dass unsere Erkenntnisfähigkeit selbst unzuverlässig eingerichtet sein könnte.

50. Descartes fragt zunächst im Rahmen seiner überlieferten Gottesvorstellung, ob eine übermächtige Ursache ihn auch dort irren lassen könnte, wo er sich vollkommen sicher fühlt.

51. Der Hinweis auf Gottes Güte erledigt diese Schwierigkeit noch nicht, solange weder die betreffende Gotteserkenntnis noch ihre Konsequenzen gesichert sind.

52. Auch wer die Entstehung des Menschen anders erklärt, müsste begründen, weshalb dessen geistige Ausstattung gegen eine umfassende Fehlbarkeit geschützt sein soll.

53. Dieser Zweifel heißt hyperbolisch, weil er absichtlich über die gewöhnlichen und lebenspraktisch naheliegenden Zweifel hinausgeht.

54. Descartes stellt damit keinen tatsächlich entdeckten Fehler in der Addition fest.

55. Er prüft, ob das Vertrauen in die eigene Einsicht bereits eine hinreichende Antwort auf jede Täuschungsmöglichkeit enthält.

56. Am Ende der ersten Meditation nimmt der Sprecher zusätzlich an, ein mächtiger und listiger Täuscher bemühe sich, ihn fortwährend irrezuführen.

57. Dieser böse Täuscher ist eine methodische Fiktion, die verhindern soll, dass vertraute Überzeugungen allein durch ihre gewohnte Anziehungskraft wieder als gesichert gelten.

58. Die Annahme behauptet keine übernatürliche Entdeckung, sondern hält den verschärften Zweifel gegen die Beharrlichkeit des alltäglichen Vertrauens aufrecht.

59. Zu Beginn der zweiten Meditation erscheint der Sprecher deshalb jeder vertrauten Stütze beraubt.

60. Die Welt könnte anders sein, als sie ihm vorkommt, sein Körper könnte nur vorgestellt sein, und selbst die Erinnerung könnte eine falsche Vergangenheit vorspiegeln.

61. Nun richtet sich die Prüfung auf denjenigen, der diese Möglichkeiten erwägt.

62. Auch wenn sämtliche Inhalte seines Denkens täuschen, findet das gegenwärtige Erwägen doch statt.

63. Ein Täuscher könnte ihm falsche Vorstellungen geben, müsste aber jemanden täuschen, dessen Existenz während dieser Täuschung nicht aufgehoben werden kann.

64. Ebenso setzt der Versuch, die eigene Existenz denkend zu bestreiten, gerade den Vollzug voraus, an den die Einsicht in diese Existenz gebunden ist.

65. Der Zweifel erreicht damit einen Punkt, an dem seine Ausübung das bestätigt, was er zu erschüttern versucht.

66. Die Gewissheit entsteht innerhalb des Zweifels selbst, weil auch ein vollständig irregeführtes Denken gegenwärtig wirklich vollzogen werden müsste.

67. Für diesen Zusammenhang ist die Bezeichnung Cogito gebräuchlich, nach dem lateinischen Ausdruck für „ich denke“.

68. Die bekannte Formel „Ich denke, also bin ich“ gibt die Wendung wieder, die Descartes im vierten Teil seines 1637 erschienenen Discours de la méthode auf Französisch verwendet.

69. In der zweiten Meditation formuliert er den entscheidenden Befund als Gewissheit der eigenen Existenz, sooft diese vom Sprecher ausgesprochen oder im Denken erfasst wird.

70. Die unterschiedlichen Fassungen betonen denselben engen Zusammenhang zwischen dem aktuellen Denken und der Existenz dessen, der denkt.

71. Das Wort „also“ kann allerdings den Eindruck erwecken, hier werde eine zuvor gesicherte allgemeine Regel auf einen Einzelfall angewandt.

72. Ein solcher Syllogismus, ein geordneter Schluss aus Voraussetzungen, würde zunächst behaupten, dass alles Denkende existiert, anschließend das eigene Denken feststellen und daraus die eigene Existenz ableiten.

73. Descartes erklärt in seinen Antworten auf Einwände, dass die ursprüngliche Gewissheit nicht von einem solchen vorausgehenden Beweis abhängt.

74. Er versteht sie als unmittelbare geistige Einsicht, bei der Denken und Existieren in ihrem gegenwärtigen Zusammenhang erfasst werden.

75. Mit unmittelbarer Einsicht ist kein unerklärliches Gefühl gemeint, dessen Stärke bereits seine Wahrheit verbürgt.

76. Entscheidend ist vielmehr, dass der denkende Versuch der Verneinung den bestrittenen Zusammenhang selbst verwirklicht.

77. Wer jetzt bewusst behauptet, gegenwärtig nicht zu existieren, vollzieht einen Gedanken, der mit dem beanspruchten Nichtsein unvereinbar ist.

78. Eine Aufzeichnung derselben Worte hätte diese Beweiskraft für sich genommen nicht, weil sie keinen gegenwärtigen Denkakt des vermeintlichen Sprechers garantiert.

79. Die Einsicht bindet sich an die erste Person und an den aktuellen Vollzug, nicht allein an eine sprachliche Formel.

80. Ob sich dieser Zusammenhang zusätzlich als besondere Schlussfolgerung rekonstruieren lässt, ist eine Frage der Auslegung, die von Descartes' Ablehnung eines gewöhnlichen Syllogismus unterschieden werden muss.

81. Auch bedeutet Denken bei ihm mehr als das Lösen von Aufgaben oder das Bilden abstrakter Begriffe.

82. Zweifeln, Bejahen, Verneinen, Wollen und Vorstellen gehören ebenso dazu wie das bewusste Erleben einer scheinbaren Wahrnehmung.

83. Damit verändert sich auch der Blick auf den Traum, von dem die Untersuchung ihren Ausgang genommen hat.

84. Wenn ich vermeine, ein Blatt zu berühren, kann noch unsicher sein, ob ein entsprechendes Blatt und eine körperliche Hand vorhanden sind.

85. Dass mir diese Berührung jetzt erscheint, bleibt als gegenwärtiges Erleben bestehen, selbst wenn die angenommene äußere Ursache falsch bestimmt ist.

86. Descartes kann sich deshalb zunächst als denkendes Wesen verstehen, ohne bereits seine vertraute körperliche Gestalt vorauszusetzen.

87. Dieses Ergebnis beantwortet allerdings noch nicht vollständig, was das so erkannte Ich seinem Wesen nach ist.

88. In der zweiten Meditation lässt er ausdrücklich offen, ob das noch ungesicherte Körperliche möglicherweise mit demjenigen zusammenhängt, dessen Existenz er bereits erkennt.

89. Aus dem Unterschied der Erkenntnissicherheit folgt daher an dieser Stelle noch keine bewiesene Trennung von Geist und Körper.

90. Ebenso wenig sichert die gegenwärtige Selbstgewissheit eine lückenlose Erinnerung oder die Identität derselben Person über viele Jahre hinweg.

91. Dass ich jetzt denke, beweist für sich weder eine bestimmte Vergangenheit noch meine zukünftige Fortexistenz.

92. Auch die Umkehrung, wer nicht denke, existiere nicht, wäre unzulässig, denn aus einer hinreichenden Bedingung für Existenz folgt keine vollständige Bestimmung aller möglichen Existenzweisen.

93. Die besonders strittige Erweiterung beginnt dort, wo aus der momentanen Selbstgewissheit ein selbständig bestehendes und dauerhaftes Ich erschlossen werden soll.

94. Eine später erhobene Kritik hält dagegen, zunächst lasse sich lediglich feststellen, dass Denken geschieht, während die Rede von einem Ich bereits mehr voraussetze.

95. Dieser Einwand trifft die Frage, ob die Grammatik einer Aussage unbemerkt eine philosophische Lehre vom Träger des Denkens mitliefert.

96. Eine mögliche Antwort verweist auf den subjektiven Charakter des Erlebens, das sich dem Denkenden als sein eigenes gegenwärtiges Zweifeln oder Wahrnehmen erschließt.

97. Damit wäre jedoch noch keine vollständige Substanzlehre gewonnen, also keine abschließende Erklärung dessen, was als eigenständiger Träger dieses Erlebens besteht.

98. Die Stärke des Cogito lässt sich deshalb anerkennen, während seine Erweiterung zu einer umfassenden Lehre vom Ich weiterhin begründet werden muss.

99. Auch der Weg von dieser Selbstgewissheit zu verlässlichen Urteilen über die Welt verlangt zusätzliche Argumente, deren Gültigkeit nicht durch den sicheren Anfang vorweggenommen wird.

100. Der gedachte Träumende mag sich über das Blatt, die Hand und die Rechnung täuschen; im gegenwärtigen Nachdenken über diese Möglichkeit entdeckt er eine Existenzgewissheit, die ihm noch nicht sagt, in welcher Welt und als was er existiert.