11.2 A kritikai filozófia előtti korszaktól az ismeret feltételeinek kérdéséig – Von der vorkritischen Philosophie zur Frage nach den Bedingungen der Erkenntnis

1. 1772. február 21-én Immanuel Kant levelet írt Marcus Herznek, amelyben rámutatott eddigi filozófiájának egy hiányosságára: még nem magyarázta el kielégítően, mire alapul a fogalmaink és tárgyaik közötti kapcsolat.

2. 1770 óta logika- és metafizika-professzor volt Königsbergben, és a tisztségbe lépésekor írt értekezésében már kidolgozott egy új megkülönböztetést az érzéki és az értelmi megismerés között.

3. Éppen ez a megkülönböztetés tette most megkérdőjelezhetővé azt az előfeltételt, amelyre eleinte támaszkodott.

4. Ha az értelem saját tevékenységéből alkot fogalmakat, akkor meg kell magyarázni, miért kell a dolgoknak ezeknek a fogalmaknak megfelelniük.

5. Összhangjuk sem azáltal válik érthetővé, hogy egyszerűen csak állítjuk őket, sem azáltal, hogy egyre újabb következtetéseket vonunk le belőlük.

6. Ebben a nehézségben sűrűsödik egy hosszú változás, amelynek során Kant többször is módosította azt, amit a filozófiai megismeréstől elvárt.

7. A „kritika előtti” megnevezés visszatekintve azokat a munkákat foglalja össze, amelyek megelőzték az 1781-es „A tiszta értelem kritikáját”, azonban nem jelöl egy végig változatlan tanítást.

8. Kant filozófiai munkásságát egy olyan német egyetemi környezetben kezdte, amelynek fogalmai és tankönyvei erősen Gottfried Wilhelm Leibniz és Christian Wolff hatása alatt álltak.

9. Ez a hagyomány ésszerű alapelvek segítségével kívánta feltárni a valóságot, és megállapításait megalapozott összefüggésben kívánta kifejleszteni.

10. A metafizika feladata az volt, hogy tájékoztatást nyújtson a létező alapvető meghatározásairól, például a szubsztanciákról, az okokról és a világ létezésének lehetőségéről.

11. A szubsztanciát olyan dolognak tekintették, amely tulajdonságokkal rendelkezik, és nem csupán egy másik dolog tulajdonsága.

12. Az ilyen vizsgálatokba vetett bizalom érthető volt, hiszen a matematika is kevés előfeltevésből messzemenő és kényszerítő erejű eredményeket nyert.

13. Ugyanakkor a természettudomány Isaac Newton révén megmutatta, hogy a matematikai törvények hogyan tudják egyaránt magyarázni a földi és az égi mozgásokat.

14. Kant számára ebből egy igényes feladat adódott: a metafizika gondolati rendjének és a valós természeti folyamatok magyarázatának összhangban kellett állniuk egymással, anélkül, hogy módszereiket elhamarkodottan egyenlővé tennék.

15. 1755-ben megjelent „Általános természettörténet és az ég elmélete” című művében Kant azt vizsgálta, hogyan alakulhatott ki a csillagok rendje természetes folyamatok révén.

16. Megpróbálta mechanikai törvények segítségével érthetővé tenni a Naprendszer kialakulását egy kezdeti, szétszórt anyagállapotból.

17. A megfigyelhető rend így egy olyan történet eredményévé vált, amelynek lefolyását erők és mozgások segítségével kellett megmagyarázni.

18. Egy ilyen vállalkozás többet igényelt, mint a már kialakult bolygópályák leírását, mivel azok keletkezését is magyarázatra szoruló jelenségként kezelték.

19. Kant ebben nem látott szükségszerű ellentmondást a természet isteni eredetével, hiszen az anyag azon képessége, hogy törvényszerűen rendezett struktúrákat hozzon létre, akkori gondolkodásmódja keretein belül Istenre is visszavezethető volt.

20. Kozmológiai magyarázata egy messzemenő hipotézis volt, és nem a Naprendszer múltjáról szóló, megfigyelésekkel hiánytalanul alátámasztott beszámoló.

21. Ez mégis jól mutatja, mennyire bízott Kant egy ésszerű természetmagyarázatban, jóval azelőtt, hogy annak megismerési feltételeit szisztematikusan vizsgálta volna.

22. Nyitott kérdés maradt, hogy egy ilyen magyarázat sikere igazolta-e azt az igényt is, hogy tiszta fogalmak révén szükségszerű állításokat nyerjünk a valóságról.

23. Ez a nehézség különösen világos formát öltött 1763-as „Kísérlet a negatív nagyságok fogalmának bevezetésére a világbölcsességbe” című művében.

24. Kant ott megkülönböztette a logikai ellentmondást a valós ellentéttől, amelyben két ténylegesen létező meghatározás hatásai kioltják egymást.

25. Aki azt állítja, hogy egy test ugyanabban az irányban és ugyanabban az időben mozog, és ugyanakkor nem mozog, olyan állításokat kapcsol össze, amelyek logikailag kizárják egymást.

26. Ha viszont szemléltetésképpen két egyforma erőre gondolunk, amelyek egy kezdetben nyugalomban lévő testre ellentétes irányban hatnak, akkor mindkettő létezhet, miközben közös hatásuk nem eredményez gyorsulást.

27. A nyugalom ebben az egyszerűsített esetben nem jelenti az erők hiányát, és nem tartalmaz ellentmondást.

28. A példa világossá teszi, miért igényelnek a valóságban a kapcsolatok más magyarázatot, mint két állítás összeegyeztethetetlensége.

29. Hasonlóképpen különbözik egymástól egy logikai ok – amelynek fogalmából következtetés vonható le – és egy valós ok, amely révén valójában valami más történik.

30. Az, hogy egy ok hatást vált ki, ezért nem érthető meg pusztán abból, hogy a fogalmakat ellentmondásmentesen rendezzük el.

31. Kant többek között egy ütközés által történő mozgásátadás példáján magyarázta el a problémát, amelyben az egyik test mozgása a másik test változását idézi elő.

32. A második test mozgása önálló esemény, amely nem csupán az első mozgás fogalmának alkotóeleme.

33. A fogalmi elemzés világossá teheti, mit értünk egy kifejezés alatt, de önmagában még nem magyarázza a tényleges hatást.

34. Ezzel megkérdőjeleződött az a remény, hogy a természet valamennyi alapvető összefüggését logikai következtetések mintája alapján átláthatóvá lehet tenni.

35. Christian August Crusius filozófus szintén megkérdőjelezte a kizárólag logikai elvekből kidolgozott metafizika iránti bizalmat, és fontos ellentétet képezett a wolffi hagyományhoz képest.

36. Kant ezért korántsem vette át egyszerűen Crusius válaszait, hanem azok előfeltételeit is megvizsgálta.

37. A „Szív-levélben” például elutasította azt a Crusiusnak tulajdonított hivatkozást, amely szerint az ismeretszabályok isteni eredetűek és a dolgokkal összhangban állnak, mert az nem helyettesítette a kért magyarázatot ellenőrizhető indoklással.

38. A megalapozott tudás kérdése ott vált élesebbé, ahol a metafizikai állítások nem mutattak kapcsolatot ellenőrizhető tapasztalattal.

39. Az 1766-os „Egy szellemlátó álmai, a metafizika álmai által magyarázva” című művében Kant a svéd látnok, Emanuel Swedenborg beszámolóival foglalkozott.

40. Swedenborg azt állította, hogy hozzáférése van egy szellemvilághoz, amelynek lakói és összefüggései a szokásos érzékelés határain kívül esnek.

41. Kant ezeket a beszámolókat szatirikus összefüggésbe hozta azokkal a filozófiai elméletekkel, amelyek a lélek láthatatlan természetéről szóló fogalmak révén akartak tájékoztatást nyújtani.

42. Az összehasonlítás kényelmetlen volt, mert még egy tudományos értekezésnek is alátámasztania kellett tudásigényét, még akkor is, ha lemondott a látomásokról, és logikusan felépítettnek tűnt.

43. Az anyagtalan lélek puszta elképzelhetősége még nem nyújtott ismeretet arról, hogy hogyan létezhetne vagy hatna a testtől függetlenül.

44. Kant ebben az írásában kifejtette, hogy az ok-okozati összefüggéseket a tapasztalatból kell levezetni, mert a puszta ésszerű elemzés nem teszi érthetővé azok valódi kapcsolatát.

45. Ez a szkeptikus korlátozás előkészítette a későbbi kérdéseket, de még nem jelentett kidolgozott elméletet azokról a szükséges feltételekről, amelyek révén maga a tapasztalat is lehetségessé válhat.

46. Az ok-okozati összefüggés mellett egyre inkább foglalkoztatta az a tér, amelyben a testek és azok viszonyai egyáltalán meghatározódnak.

47. Az 1768-as „A térbeli területek közötti különbség első okáról” című értekezésében a tükörképszerű ellentétek problémáját vizsgálta.

48. Egy idealizáltan tekintett jobb és egy ahhoz tartozó bal kéz méreteikben és részeik közötti távolságokban megegyezhetnek anélkül, hogy puszta elforgatással egymásra illeszthetők lennének.

49. Úgy tűnik tehát, hogy eltérő tájolásukat nem lehet teljes mértékben leírni pusztán ezeknek a belső méretarányoknak a leírásával.

50. Kant akkoriban ezt az esetet egy eredeti, abszolút tér mellett hozta fel érvként, amelyhez a testek helyzetét viszonyítani kell.

51. Két évvel később azonban lényegesen másképp értelmezte a teret, így a korábbi érvelés nem tekinthető automatikusan későbbi tanításának bizonyítékaként.

52. A továbbra is fennálló nehézség abban állt, hogy hogyan ismerhető fel a térbeli meghatározottság, ha az általános jellemzők felsorolása ehhez nem elegendő.

53. Ezáltal jelentőségre tett szert a megfigyelés, vagyis az a mód, ahogyan valami közvetlenül és egyenként adódik számunkra, szemben az általános fogalommal, amely alatt azt elképzeljük.

54. 1770-ben megjelent latin nyelvű értekezésében, „A érzéki és az értelmi világ formájáról és elveiről” című művében Kant újrarendezte az ismereti képességeket.

55. Az érzékiség most már egy önálló képességet jelölt, amelyen keresztül a tárgyak adottak számunkra, és nem csupán a gondolkodás homályos előfokát.

56. Az érzéki megismerés is lehetett pontos és egyértelmű, míg az értelem által kialakított fogalom teljesen homályos maradhatott.

57. Kant a teret és az időt e érzékiség formáiként magyarázta, amelyek keretében a megadott dolgok térben egymás mellett, időben egymás után vagy egyszerre jelennek meg.

58. Ezeket a formákat nem az egyes észlelésekből kellett volna levezetni, mert az észleléseknek már eleve térben és időben rendezettnek kell lenniük ahhoz, hogy felismerhessük a megfelelő összefüggéseket.

59. Ez a felfogás a filozófiai vizsgálódás egy részét a tárgyakhoz való hozzáférésünk módjára helyezte át.

60. Kant azonban továbbra is bízott abban, hogy az értelem képes megismerni az intelligibilis világot, vagyis azt, amit az érzéki ábrázolási feltételektől függetlenül gondolkodás útján kell megragadni.

61. Az új tanítás így korlátozta az érzékiség ismeretszerzési igényét, de a tiszta értelemnek olyan igényt hagyott, amelynek jogosultsága még tisztázatlan volt.

62. Pontosan ezen a nyitott kérdésen indult ki az 1772-es, Herznek írt levél, ezért kérdése nagyobb jelentőséget kap, mint egy kész rendszerben felmerülő mellékes bizonytalanság.

63. Az érzéki képek esetében Kant hivatkozhatott az objektumok által kiváltott érintettségre, még ha ezzel korántsem válaszolt minden, az észleléssel kapcsolatos kérdésre.

64. A tiszta értelem fogalmai esetében ez az út nem állt rendelkezésre, amennyiben éppen nem érzéki benyomásokból kellett azokat levezetni.

65. Ugyanígy az emberi gondolkodás sem tudta azzal magyarázni a dolgokkal való egyezőségét, hogy éppen ezeket a dolgokat hozná létre.

66. Ha mindkét egyszerű magyarázati út kizáródik, az objektumhoz való viszony önálló filozófiai feladattá válik.

67. Ugyanebben a levélben Kant Johann Heinrich Lambert kritikai észrevételeit elismerte, mint ösztönzést tanításai vizsgálatára, ami azt is láthatóvá teszi, hogy a tudományos eszmecsere e munka szerves részét képezi.

68. Egy másik filozófus felhívhatta a figyelmet egy tisztázatlan előfeltevésre anélkül, hogy ezzel máris előrevetítette volna a későbbi választ.

69. Döntő fontosságú volt tehát a különbségtétel a fogalmaink eredete és az a jog között, hogy azok segítségével állításokat tegyünk a tárgyakról.

70. David Hume ok-okozati összefüggésről szóló vizsgálata még élesebbé tette ezt a kérdést, mivel megkérdőjelezte az összefüggés állítólagos szükségszerűségét.

71. Aki többször is megfigyeli, hogy egy eseményt egy másik követ, az eleinte egy szabályszerű összefüggésről szerez tudomást.

72. E megfigyelés gyakoriságából azonban nem következik közvetlenül, hogy a kapcsolat szükségszerű lenne, vagy hogy minden jövőben bekövetkező esetnek ugyanannak a szabálynak kell megfelelnie.

73. Hume a következő esemény várakozását a szokással magyarázta, amely az ismétlődő összefüggésekből fakad, és gondolkodásunkat a közvetlenül észlelt dolgokon túlra vezeti.

74. Ezzel nem egyszerűen a tapasztalat hasznosságát vonta kétségbe, hanem elszámoltatást követelt egy olyan következtetésért, amelynek bizonyossága nem származik kizárólag a megfigyelt folyamatból.

75. Az 1783-as „Prolegomena”-ban Kant visszatekintve Hume ösztönzését a dogmatikus álmosságának megszakításaként írta le.

76. Ez az önértelmezés az ész hatókörébe vetett, meg nem vizsgált bizalom megrendülését jelzi, de sem egyértelmű időpontot, sem egyetlen döntő olvasmányt nem határoz meg.

77. Kantnak a valós okokkal, az ismeret határaival és az érzéki megfigyeléssel való foglalkozása inkább azt mutatja meg, hogy milyen számos nehézség merült fel az új megalapozási feladat során.

78. E feladat pontos megfogalmazása érdekében Kant végül két kérdést különböztetett meg, amelyek a tudásról szóló szokásos beszédben könnyen összekeverednek.

79. Az első az állítás és az abban használt fogalmak közötti viszonyra vonatkozik.

80. Az analitikus ítélet azt magyarázza, ami már benne van egy fogalomban, mint például az a kijelentés, hogy egy háromszögnek három oldala van.

81. A szintetikus ítélet ezzel szemben a fogalmat egy olyan meghatározással kapcsolja össze, amely puszta elemzésével nem nyerhető ki, és ebben a tekintetben bővíti az ismeretet.

82. A második kérdés arra az alapra vonatkozik, amelyre egy ítélet érvényességi igénye támaszkodik.

83. Az a posteriori azt jelenti, hogy igazolása a tapasztalatra támaszkodik, míg az a priori a tapasztalattól független igazolást jelöl.

84. Aki például egy adott víz hőmérsékletét akarja megállapítani, annak megfigyelésre vagy mérésre kell támaszkodnia, és azt nem tudja a víz fogalmából levezetni.

85. Az, hogy egy ítélet kiterjeszti-e az ismeretet, és hogy az tapasztalattal igazolható-e, tehát különböző kérdések, amelyekre adott válaszok nem egyszerűen egybeesnek.

86. Éppen ez a megkülönböztetés tette lehetővé Kant számára, hogy olyan ismereti igényt vizsgáljon, amely a puszta fogalommagyarázat és a megfigyelt szabályszerűség között látszott elhelyezkedni.

87. Az az általános elv, hogy minden eseménynek van oka, véleménye szerint valamit mondani hivatott a történésekről, anélkül, hogy csupán egy már teljes egészében benne foglalt fogalmi elemet magyarázna.

88. Ugyanakkor olyan szükségszerűséget állít, amelyet még a leghosszabb sorozatú egyedi megfigyelések sem tudnak önmagukban bizonyítani.

89. Kant fogalmai szerint ez azért szintetikus és a priori, mert kiterjeszti az ismeretet, és mégis a tapasztalattól függetlenül érvényesnek kell lennie.

90. Kant a matematikai ismeretet is egy ilyen ismeretkiterjesztés eseteinek tekintette, amely saját magyarázatot igényel.

91. A döntő nehézség abban állt, hogy ez a kiterjesztés és a szükségszerűség közötti kapcsolat hogyan lehetséges anélkül, hogy alaptalan állítássá válna a tapasztalattól távoli tárgyakról.

92. Az a priori ebben az összefüggésben nem a tanulás előtt időben már létező, kész fogalmat jelenti, hanem érvényességük állítólagos alapját.

93. Az ember tanítás útján megismerhet egy fogalmat, és mégis fel kell tennie a kérdést, hogy annak alkalmazása tapasztalat, fogalmelemzés vagy más módon igazolható-e.

94. Az 1781-es „A tiszta ész kritikája” a tárgyi tapasztalat előfeltételeinek vizsgálatával próbált választ adni ezekre a nehézségekre.

95. Kant most azt a kérdést tette fel, hogy szükség van-e bizonyos megfigyelési formákra és az értelem szabályaira ahhoz, hogy egyáltalán lehetséges legyen számunkra a tárgyakról szóló összefüggő tapasztalat.

96. A tapasztalat tárgya ekkor már olyan lenne, ami ezeknek a feltételeknek megfelelően adott és felismerhető, ezért az ezekkel való összhang magyarázható alapot kapna.

97. Ezt a vizsgálatot transzcendentálisnak nevezzük, mert a tárgyakról való ismeretünkkel foglalkozik, amennyiben azok lehetőségét az egyes tapasztalatoktól függetlenül kell megalapozni.

98. Ha például az ok-okozati összefüggés bizonyulna egy objektíven meghatározható eseménysorozat szükséges feltételének, akkor általános alkalmazása ezen az úton igazolható lenne, míg az egyes okokat továbbra is empirikusan kellene megállapítani.

99. E válasz történeti kialakulása még nem bizonyítja helyességét, de érthetővé teszi, miért vizsgálta Kant egyszerre a kötelező érvényű megismerés lehetőségét és annak határait.

100. A „Herz-Brief”-ben feltárt hiányosság így egy megváltozott fajta filozófiai elszámoltathatóságot követelt meg: aki tárgyakról ítélkezik, annak képesnek kell lennie arra is, hogy megindokolja, milyen módon érik el azok a fogalmai.

1. Am 21. Februar 1772 schrieb Immanuel Kant an Marcus Herz einen Brief, in dem er eine Lücke seiner bisherigen Philosophie benannte: Er hatte noch nicht hinreichend erklärt, worauf die Beziehung unserer Vorstellungen zu ihren Gegenständen beruht.

2. Seit 1770 war er Professor für Logik und Metaphysik in Königsberg, und seine zur Amtsübernahme verfasste Abhandlung hatte bereits eine neue Unterscheidung zwischen sinnlicher und verstandesmäßiger Erkenntnis entwickelt.

3. Gerade diese Unterscheidung machte nun eine Voraussetzung fragwürdig, auf die er sich zunächst verlassen hatte.

4. Wenn der Verstand Begriffe aus eigener Tätigkeit bildet, muss erklärt werden, weshalb Dinge diesen Begriffen entsprechen sollen.

5. Ihre Übereinstimmung wird weder dadurch verständlich, dass wir sie einfach behaupten, noch dadurch, dass wir immer weitere Folgerungen aus ihnen ziehen.

6. In dieser Schwierigkeit verdichtet sich ein langer Wandel, während dessen Kant mehrfach veränderte, was er der philosophischen Erkenntnis zutraute.

7. Die Bezeichnung „vorkritisch“ fasst rückblickend jene Arbeiten zusammen, die der „Kritik der reinen Vernunft“ von 1781 vorausgingen, bezeichnet jedoch keine durchgehend unveränderte Lehre.

8. Kant hatte seine philosophische Arbeit in einer deutschen Universitätswelt begonnen, deren Begriffe und Lehrbücher stark von Gottfried Wilhelm Leibniz und Christian Wolff geprägt waren.

9. Diese Tradition wollte die Wirklichkeit durch vernünftige Grundsätze erschließen und ihre Aussagen in einem begründeten Zusammenhang entwickeln.

10. Metaphysik sollte dabei Auskunft über grundlegende Bestimmungen des Seienden geben, etwa über Substanzen, Ursachen und die Möglichkeit einer Welt.

11. Eine Substanz galt als etwas, das Eigenschaften trägt und nicht seinerseits bloß eine Eigenschaft eines anderen ist.

12. Das Vertrauen auf solche Untersuchungen war verständlich, weil auch die Mathematik aus wenigen Voraussetzungen weitreichende und zwingende Ergebnisse gewann.

13. Zugleich zeigte die Naturwissenschaft Isaac Newtons, wie mathematische Gesetze Bewegungen auf der Erde und am Himmel gemeinsam erklären konnten.

14. Für Kant ergab sich daraus eine anspruchsvolle Aufgabe: Die gedankliche Ordnung der Metaphysik und die Erklärung wirklicher Naturvorgänge mussten zueinander passen, ohne dass ihre Methoden vorschnell gleichgesetzt wurden.

15. In seiner „Allgemeinen Naturgeschichte und Theorie des Himmels“ von 1755 untersuchte Kant, wie die Ordnung der Himmelskörper durch natürliche Prozesse entstanden sein könnte.

16. Er versuchte, die Bildung des Sonnensystems aus einem anfänglichen Zustand verteilter Materie mithilfe mechanischer Gesetze verständlich zu machen.

17. Die beobachtbare Ordnung wurde damit zum Ergebnis einer Geschichte, deren Verlauf durch Kräfte und Bewegungen erklärt werden sollte.

18. Ein solches Unternehmen verlangte mehr als die Beschreibung bereits fertiger Planetenbahnen, weil auch deren Entstehung als erklärungsbedürftig behandelt wurde.

19. Kant sah darin keinen notwendigen Widerspruch zu einem göttlichen Ursprung der Natur, denn auch die Fähigkeit der Materie, gesetzmäßig geordnete Gebilde hervorzubringen, konnte innerhalb seines damaligen Denkens auf Gott bezogen werden.

20. Seine kosmologische Erklärung war eine weitreichende Hypothese und kein durch Beobachtung lückenlos bestätigter Bericht über die Vergangenheit des Sonnensystems.

21. Sie zeigt dennoch, wie viel Kant einer vernünftigen Naturerklärung zutraute, lange bevor er deren Erkenntnisbedingungen systematisch untersuchte.

22. Offen blieb, ob der Erfolg einer solchen Erklärung auch den Anspruch rechtfertigte, durch reine Begriffe notwendige Aussagen über die Wirklichkeit zu gewinnen.

23. Diese Schwierigkeit erhielt in seinem „Versuch, den Begriff der negativen Größen in die Weltweisheit einzuführen“ von 1763 eine besonders klare Gestalt.

24. Kant unterschied dort einen logischen Widerspruch von einem realen Gegensatz, bei dem zwei tatsächlich vorhandene Bestimmungen ihre Wirkungen aufheben können.

25. Wer behauptet, ein Körper bewege sich im selben Sinn und zur selben Zeit und bewege sich zugleich nicht, verbindet Aussagen, die einander logisch ausschließen.

26. Denken wir dagegen zur Veranschaulichung an zwei gleich starke Kräfte, die auf einen zunächst ruhenden Körper in entgegengesetzter Richtung wirken, so können beide vorhanden sein, während ihre gemeinsame Wirkung keine Beschleunigung hervorbringt.

27. Die Ruhe bedeutet in diesem vereinfachten Fall keine Abwesenheit der Kräfte und enthält keinen Widerspruch.

28. Das Beispiel macht sichtbar, weshalb Beziehungen in der Wirklichkeit eine andere Erklärung verlangen als die Unvereinbarkeit zweier Aussagen.

29. Ebenso unterscheidet sich ein logischer Grund, aus dessen Begriff eine Folgerung herausgelesen werden kann, von einem realen Grund, durch den etwas anderes tatsächlich bewirkt wird.

30. Dass eine Ursache eine Wirkung hervorbringt, lässt sich deshalb nicht schon dadurch verstehen, dass man die Begriffe widerspruchsfrei ordnet.

31. Kant erläuterte das Problem unter anderem an der Übertragung von Bewegung durch einen Stoß, bei dem die Bewegung des einen Körpers eine Veränderung des anderen hervorruft.

32. Die Bewegung des zweiten Körpers ist ein eigenes Geschehen, das nicht als bloßer Bestandteil des Begriffs der ersten Bewegung vorliegt.

33. Begriffsanalyse kann deutlich machen, was wir mit einem Ausdruck meinen, erklärt aber für sich genommen noch keine tatsächliche Wirksamkeit.

34. Damit wurde die Hoffnung fragwürdig, sämtliche grundlegenden Beziehungen der Natur nach dem Muster logischer Ableitungen durchsichtig machen zu können.

35. Der Philosoph Christian August Crusius hatte ebenfalls das Vertrauen in eine allein aus logischen Prinzipien entwickelte Metaphysik bestritten und bildete einen wichtigen Gegenpol zur wolffischen Tradition.

36. Kant übernahm deshalb keineswegs einfach dessen Antworten, sondern prüfte auch ihre Voraussetzungen.

37. Im Herz-Brief wies er etwa die von ihm Crusius zugeschriebene Berufung auf göttlich eingepflanzte, mit den Dingen übereinstimmende Erkenntnisregeln zurück, weil sie die verlangte Erklärung nicht durch eine überprüfbare Begründung ersetzte.

38. Die Frage nach begründetem Wissen verschärfte sich dort, wo metaphysische Aussagen keinen Anschluss an prüfbare Erfahrung erkennen ließen.

39. In den „Träumen eines Geistersehers, erläutert durch Träume der Metaphysik“ von 1766 setzte sich Kant mit den Berichten des schwedischen Visionärs Emanuel Swedenborg auseinander.

40. Swedenborg beanspruchte einen Zugang zu einer Geisterwelt, deren Bewohner und Verbindungen gewöhnlicher Wahrnehmung entzogen waren.

41. Kant brachte solche Berichte in eine satirische Beziehung zu philosophischen Entwürfen, die durch Begriffe über die unsichtbare Beschaffenheit der Seele Auskunft geben wollten.

42. Der Vergleich war unbequem, weil auch eine gelehrte Darstellung ihren Anspruch auf Wissen begründen musste, selbst wenn sie auf Visionen verzichtete und logisch geordnet erschien.

43. Die bloße Denkbarkeit einer immateriellen Seele lieferte noch keine Erkenntnis darüber, wie sie unabhängig vom Körper existieren oder wirken sollte.

44. Kant erklärte in dieser Schrift, Beziehungen von Ursache und Wirkung müssten aus Erfahrung gewonnen werden, weil bloße Vernunftanalyse ihre wirkliche Verbindung nicht einsichtig mache.

45. Diese skeptische Begrenzung bereitete spätere Fragen vor, war aber noch keine ausgearbeitete Theorie jener notwendigen Bedingungen, durch die Erfahrung selbst möglich sein sollte.

46. Neben der Kausalität beschäftigte ihn zunehmend der Raum, in dem Körper und ihre Beziehungen überhaupt bestimmt werden.

47. In der Abhandlung „Von dem ersten Grunde des Unterschiedes der Gegenden im Raume“ von 1768 untersuchte er das Problem spiegelbildlicher Gegenstücke.

48. Eine idealisiert betrachtete rechte und eine entsprechende linke Hand können in den Größen und gegenseitigen Abständen ihrer Teile übereinstimmen, ohne durch bloßes Drehen zur Deckung gebracht werden zu können.

49. Ihre unterschiedliche Orientierung scheint also durch eine Beschreibung dieser inneren Größenverhältnisse allein nicht vollständig erfasst.

50. Kant verwendete den Fall damals zugunsten eines ursprünglichen absoluten Raums, auf den die Lage körperlicher Dinge bezogen werden müsse.

51. Zwei Jahre später deutete er Raum wesentlich anders, sodass das frühere Argument nicht ohne Weiteres als Beweis seiner späteren Lehre behandelt werden darf.

52. Die bleibende Schwierigkeit lag darin, wie räumliche Bestimmtheit erkannt wird, wenn eine Aufzählung allgemeiner Merkmale dafür nicht genügt.

53. Dadurch gewann die Anschauung an Bedeutung, also die Weise, in der uns etwas unmittelbar und einzeln gegeben ist, im Unterschied zum allgemeinen Begriff, unter dem wir es denken.

54. Mit seiner lateinischen Abhandlung „Über die Form und die Prinzipien der sinnlichen und der intelligiblen Welt“ von 1770 ordnete Kant die Erkenntnisvermögen neu.

55. Sinnlichkeit bezeichnete nun ein eigenes Vermögen, durch das uns Gegenstände gegeben werden, und nicht lediglich eine undeutliche Vorstufe des Denkens.

56. Auch sinnliche Erkenntnis konnte genau und deutlich sein, während ein verstandesmäßig gebildeter Begriff durchaus unklar bleiben konnte.

57. Raum und Zeit erklärte Kant als Formen dieser Sinnlichkeit, unter denen das Gegebene räumlich nebeneinander und zeitlich nacheinander oder zugleich erscheint.

58. Diese Formen sollten nicht erst aus einzelnen Wahrnehmungen gewonnen werden, weil Wahrnehmungen schon räumlich und zeitlich geordnet sein müssen, damit wir entsprechende Beziehungen erkennen können.

59. Die Auffassung verschob einen Teil der philosophischen Untersuchung auf die Weise unseres Zugangs zu Gegenständen.

60. Dem Verstand traute Kant jedoch weiterhin eine Erkenntnis der intelligiblen Welt zu, also dessen, was unabhängig von sinnlichen Darstellungsbedingungen durch Denken erfasst werden sollte.

61. Die neue Lehre begrenzte somit den Erkenntnisanspruch der Sinnlichkeit, ließ dem reinen Verstand aber einen Anspruch, dessen Berechtigung noch ungeklärt war.

62. Genau an dieser offenen Stelle setzte der Brief an Herz von 1772 an, weshalb seine Frage mehr Gewicht hat als eine beiläufige Unsicherheit innerhalb eines fertigen Systems.

63. Bei sinnlichen Vorstellungen konnte Kant auf das Betroffensein durch Gegenstände verweisen, auch wenn damit keineswegs alle Fragen über Wahrnehmung beantwortet waren.

64. Für reine Verstandesbegriffe stand dieser Weg nicht zur Verfügung, sofern sie gerade nicht aus sinnlichen Eindrücken abgeleitet werden sollten.

65. Ebenso wenig konnte menschliches Denken seine Übereinstimmung mit Dingen dadurch erklären, dass es diese Dinge hervorbrächte.

66. Wenn beide einfachen Erklärungswege ausscheiden, wird der Gegenstandsbezug zu einer eigenständigen philosophischen Aufgabe.

67. Im selben Brief würdigte Kant die kritischen Rückmeldungen Johann Heinrich Lamberts als Anstoß zur Prüfung seiner Lehren, womit auch der gelehrte Austausch als Bestandteil dieser Arbeit sichtbar wird.

68. Ein anderer Philosoph konnte auf eine ungeklärte Voraussetzung aufmerksam machen, ohne deshalb schon die spätere Antwort vorwegzunehmen.

69. Entscheidend war nun die Unterscheidung zwischen der Herkunft unserer Vorstellungen und dem Recht, mit ihnen etwas über Gegenstände zu behaupten.

70. David Humes Untersuchung der Kausalität verlieh dieser Frage zusätzliche Schärfe, weil sie die vermeintliche Notwendigkeit einer vertrauten Beziehung problematisierte.

71. Wer wiederholt beobachtet, dass auf ein Ereignis ein anderes folgt, gewinnt zunächst Kenntnis einer regelmäßigen Folge.

72. Aus der Häufigkeit dieser Beobachtung geht jedoch nicht unmittelbar hervor, dass die Verbindung notwendig ist oder jeder künftig eintretende Fall derselben Regel entsprechen muss.

73. Hume erklärte die Erwartung des folgenden Ereignisses durch Gewohnheit, die aus wiederholten Verbindungen entsteht und unser Denken über das unmittelbar Wahrgenommene hinausführt.

74. Damit bestritt er nicht einfach den Nutzen von Erfahrung, sondern verlangte Rechenschaft über einen Schluss, dessen Sicherheit nicht allein aus dem beobachteten Ablauf hervorgeht.

75. In den „Prolegomena“ von 1783 beschrieb Kant rückblickend Humes Anstoß mit dem Bild einer Unterbrechung seines dogmatischen Schlummers.

76. Diese Selbstdeutung bezeichnet die Erschütterung eines ungeprüften Vertrauens in die Reichweite der Vernunft, legt aber weder einen eindeutigen Zeitpunkt noch eine einzelne entscheidende Lektüre fest.

77. Kants Auseinandersetzungen mit realen Gründen, Erkenntnisgrenzen und sinnlicher Anschauung lassen vielmehr erkennen, wie mehrere Schwierigkeiten in die neue Begründungsaufgabe eingingen.

78. Um diese Aufgabe genau zu formulieren, unterschied Kant schließlich zwei Fragen, die im gewöhnlichen Reden über Wissen leicht ineinanderlaufen.

79. Die erste betrifft das Verhältnis einer Aussage zu den Begriffen, die in ihr verwendet werden.

80. Ein analytisches Urteil erläutert, was in einem Begriff bereits enthalten ist, wie die Aussage, dass ein Dreieck drei Seiten hat.

81. Ein synthetisches Urteil verbindet dagegen den Begriff mit einer Bestimmung, die durch seine bloße Analyse nicht gewonnen wird, und erweitert insofern die Erkenntnis.

82. Die zweite Frage betrifft den Grund, auf den sich der Geltungsanspruch eines Urteils stützt.

83. A posteriori bedeutet, dass seine Rechtfertigung auf Erfahrung angewiesen ist, während a priori eine Rechtfertigung unabhängig von Erfahrung bezeichnet.

84. Wer beispielsweise die Temperatur eines bestimmten Wassers feststellen will, muss sich auf Beobachtung oder Messung stützen und kann sie nicht aus dem Begriff des Wassers ableiten.

85. Ob ein Urteil Erkenntnis erweitert und ob es durch Erfahrung gerechtfertigt wird, sind somit unterschiedliche Fragen, deren Antworten nicht einfach zusammenfallen.

86. Gerade diese Trennung erlaubte Kant, einen Erkenntnisanspruch zu untersuchen, der zwischen bloßer Begriffserläuterung und beobachteter Regelmäßigkeit zu liegen schien.

87. Der allgemeine Grundsatz, dass jedes Ereignis eine Ursache hat, soll nach seiner Auffassung etwas über Geschehen aussagen, ohne bloß einen schon vollständig enthaltenen Begriffsbestandteil auszulegen.

88. Zugleich beansprucht er eine Notwendigkeit, die keine noch so lange Reihe einzelner Beobachtungen für sich beweisen kann.

89. In Kants Begriffen ist er deshalb synthetisch und a priori, weil er Erkenntnis erweitert und dennoch unabhängig von Erfahrung gelten soll.

90. Auch mathematische Erkenntnis betrachtete Kant als einen Fall solcher Erkenntniserweiterung, der eine eigene Erklärung verlangt.

91. Die entscheidende Schwierigkeit bestand darin, wie diese Verbindung von Erweiterung und Notwendigkeit möglich sein kann, ohne eine unbegründete Behauptung über erfahrungsferne Gegenstände zu werden.

92. A priori bezeichnet dabei keine zeitlich vor dem Lernen vorhandene fertige Vorstellung, sondern den beanspruchten Grund ihrer Gültigkeit.

93. Ein Mensch kann einen Begriff durch Unterricht kennenlernen und dennoch fragen müssen, ob dessen Anwendung durch Erfahrung, durch Begriffsanalyse oder auf einem anderen Weg gerechtfertigt ist.

94. Die „Kritik der reinen Vernunft“ von 1781 versuchte, diese Schwierigkeiten durch eine Untersuchung der Voraussetzungen gegenständlicher Erfahrung zu beantworten.

95. Kant fragte nun, ob bestimmte Formen der Anschauung und Regeln des Verstandes vorausgesetzt sein müssen, damit uns überhaupt eine zusammenhängende Erfahrung von Gegenständen möglich ist.

96. Ein Gegenstand der Erfahrung wäre dann bereits etwas, das unter diesen Bedingungen gegeben und erkannt wird, weshalb die Übereinstimmung mit ihnen eine erklärbare Grundlage erhielte.

97. Diese Untersuchung heißt transzendental, weil sie sich mit unserer Erkenntnis von Gegenständen beschäftigt, soweit deren Möglichkeit unabhängig von einzelnen Erfahrungen begründet werden soll.

98. Wenn sich etwa Kausalität als notwendige Bedingung einer objektiv bestimmbaren Ereignisfolge erweisen ließe, könnte ihr allgemeiner Gebrauch auf diesem Weg gerechtfertigt werden, während die jeweilige Ursache weiterhin empirisch zu ermitteln wäre.

99. Die historische Entstehung dieser Antwort beweist ihre Richtigkeit noch nicht, doch sie macht verständlich, weshalb Kant zugleich die Möglichkeit verbindlicher Erkenntnis und deren Grenzen untersuchte.

100. Die im Herz-Brief offengelegte Lücke verlangte damit eine veränderte Art philosophischer Rechenschaft: Wer über Gegenstände urteilt, muss auch begründen können, wodurch seine Begriffe sie erreichen.