11.4 A tiszta ész kritikája: A metafizikai igények határai – Kritik der reinen Vernunft: Die Grenzen metaphysischer Ansprüche

1. Képzeljük el, hogy egy természettudós azt vizsgálja, miért hosszabbodik meg egy fémdarab melegítéskor, és talál egy magyarázatot, amely a folyamatot más testek változásaival hozza összefüggésbe.

2. Amint a törvényszerűség okát kutatja, vizsgálata az egyes kísérleteken túl általánosabb összefüggések felé vezeti.

3. Ezek az összefüggések is új kérdéseket vethetnek fel, hiszen minden megtalált magyarázatot meg lehet vizsgálni abból a szempontból, hogy maga is mitől függ.

4. A kutató ezáltal olyan ösztönzést nyer, amely a tudományos munkához elengedhetetlen: meg akarja érteni, hogyan kapcsolódnak össze az egyes ismeretei.

5. Most azonban tehetne egy további lépést, és azt állíthatná, hogy az összes feltétel teljes sorozatának egy teljesen meghatározható egészként kell hozzáférhetőnek lennie számára.

6. Ezzel megváltozott volna kutatásának igénye, bár látszólag továbbra is ugyanazt az okok utáni kutatást folytatná.

7. Immanuel Kant metafizikai ismeretigények kritikája éppen ezen az átmeneten kezdődik.

8. Az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája többek között azt vizsgálja, hogy miért tör az ész túl a tapasztalaton, és miért kerül ott olyan nehézségekbe, amelyeket pusztán alaposabb megfigyeléssel nem lehet megoldani.

9. Kant ismerte a 18. századi iskolai metafizikát, amelynek alakját a német nyelvterületen lényegében Leibniz és Christian Wolff határozta meg.

10. E metafizika egyik fő feladata az volt, hogy ésszerű érvekkel meghatározza a lélek természetét, a világ mivoltát és Isten létezését.

11. Az ilyen kérdések egyaránt érintették az ember önértelmezését és vallási reményeit, anélkül hogy minden hit filozófiai bizonyítékoktól függött volna.

12. Kant komolyan veszi azt az igényt, hogy itt olyan tudományt alapítson, amelynek eredményei többek legyenek, mint a hagyományból származó meggyőződések.

13. Éppen ezért követeli meg azoknak az eszközöknek a vizsgálatát, amelyekkel ezeket az eredményeket elérik.

14. Aki megismerést ígér, annak képesnek kell lennie arra, hogy elmagyarázza, hogyan érik el fogalmai egy tárgyat, és miért vonatkoznak következtetései erre a tárgyra.

15. Ahhoz, hogy megértsük ennek a követelésnek a jelentőségét, meg kell különböztetnünk az értelmet és az ésszerűséget, amelyeket Kant a megismerés különböző teljesítményeiként kezel.

16. Az értelem fogalmak segítségével határozza meg a tárgyakat, és szabályok szerint kapcsolja össze az észleléseket, így például egy változás ok-okozati összefüggésben álló folyamatként ismerhető fel.

17. Alapvető fogalmai, a kategóriák közé tartozik a szubsztancia és az ok-okozati összefüggés, vagyis a tartós létezés és az ok-okozati összefüggés meghatározásai.

18. Kant szerint ezek jogos alkalmazása azt feltételezi, hogy valami az érzéki megfigyelésünk feltételei között adódjon számunkra.

19. A megfigyelés itt egy egyes tárgyra való közvetlen vonatkozást jelent, amelynek emberi formái a tér és az idő.

20. A tapasztalat ezért sem az érzékelések áramlásában, sem pusztán kigondolt fogalmak gyűjteményében merül ki.

21. A tapasztalat az érzéki adottságok és a fogalmi meghatározás együttes hatása révén jön létre.

22. Az értelem ezekből a felismerésekből indul ki, és azokat az átfogóbb okokat keresi, amelyek között szabályai összefüggéssé válnak.

23. Ez a keresés soha nem elégedhet meg teljes mértékben egy olyan magyarázattal, amely maga is még megmagyarázatlan előfeltételektől függ.

24. Az értelem a feltétlen felé törekszik, vagyis valami olyan felé, ami nem igényel további feltételt, és ezáltal lezárhatná a magyarázatok sorát.

25. Ez a feltétel nélküli dolog elképzelhető végső, önálló okként, vagy a feltételek teljes összességeként, amelyen túl már nincs mit keresni.

26. Az, hogy ilyen teljességet követelünk, Kant számára eleinte ésszerű ismeretszerzési érdeklődésünk érthető kifejeződése.

27. A nehézség akkor merül fel, amint a feltételek további keresésére irányuló igényből az a bizonyosság válik, hogy azok teljes összessége már tárgyként adott.

28. Az ismeretünk számára feladatból így a valóságról szóló állítás lett, anélkül, hogy ezt az átmenetet kifejezetten indokolták volna.

29. A végső ok iránti igény azt a szerepet tölti be, hogy bizonyítékul szolgáljon arra, hogy ezt az okot felismerhetjük.

30. Kant az így keletkező ismereti látszatot transzcendentális látszatnak nevezi, mert az magából az értelmünk működéséből fakad.

31. A „transzcendentális” szó nála az ismeret feltételeire és lehetőségére vonatkozik, míg a „transzcendens” olyan használatot jelöl, amely túllép a lehetséges tapasztalat határain.

32. Ezt a látszatot nem szabad összetéveszteni a megjelenéssel, mert a megjelenés az ismeretünk feltételei között adott tárgy, és teljesen helyesen ismerhető fel.

33. Ugyanígy nem vezet minden, a teljességre irányuló ésszerű gondolat automatikusan tényleges tévedéshez.

34. A látszat visszatérő csábítást jelent, amelynek csak akkor engedünk, ha ismereti igényét ellenőrizés nélkül elfogadjuk.

35. Ezért Kant szerint nem is tűnik el véglegesen, amint megértjük okát.

36. A transzcendentális dialektika, a Kritikának erre vonatkozó vizsgálati része, arra hivatott, hogy képessé tegyen minket e látszat átlátására és az abból fakadó téves következtetések elkerülésére.

37. Hogy mennyire meggyőző lehet egy ilyen átmenet, azt saját ön tudatunkon láthatjuk.

38. Amikor különböző képzeteket a saját képzeteimként összekapcsolok, az egységükhöz hozzátartozik az a lehetőség, hogy magamat gondolkodó alanyként értsem meg.

39. Kant alapvető jelentőséget tulajdonít ennek az egységnek az ismeret szempontjából, mert nélküle a képzeteket nem lehetne összefüggő tapasztalattá összekapcsolni.

40. Most kézenfekvőnek tűnik, hogy e egység mögött egy állandó hordozót feltételezzünk, és azt egy egyszerű lélekként határozzuk meg, amely minden változás közepette ugyanaz marad.

41. A racionális pszichológia az ilyen tulajdonságokat az empirikus önmegfigyeléstől függetlenül, magából a gondolkodásból kívánta levezetni.

42. Eközben az „én” mint gondolataink alanyának helyzete máris tájékoztatást ad arról, hogy mi is ez az „én” lényegében.

43. Kant szerint azonban az elképzelések összetartásának funkciója észrevétlenül átalakul egy érzékfölötti tárgy megismerésévé.

44. Az, hogy az elképzeléseimet egy „én”-hez kell rendelni, még nem jelenti azt, hogy ezt az „én”-t önállóan létező szubsztanciaként ismerem fel.

45. Maga a tudat egysége sem enged következtetni hordozójának metafizikai egyszerűségére, azaz oszthatatlanságára.

46. Egy összefüggő ismeretszerzés még nem ad felvilágosítást arról, hogy milyen természetű az ismerő lény.

47. Még ennél is tovább megy az az állítás, hogy egy ilyen léleknek halhatatlannak kell lennie, hiszen még a feltételezett egyszerűség sem bizonyítaná halhatatlanságát további okok nélkül.

48. Kant az általa vizsgált hibás lélekről szóló következtetéseket paralogizmusoknak nevezi, amelyeknél a tévedés lényegében a használt fogalmak jelentésének megváltozásában rejlik.

49. Az ítéletalkotás összefüggésében egy szubjektumot úgy kezelnek, mintha ezzel máris egy szubsztanciát ismertek volna fel tárgyként.

50. A kritika így egy bizonyos bizonyítási módszert bírál, de továbbra is lehetővé teszi belső életünk vizsgálatát.

51. Megfigyelhetjük az emlékeket, az érzéseket és a viselkedésmódokat anélkül, hogy azokból teljes ismeretet nyernénk túlérzéki lényünkről.

52. Ugyanakkor az az állítás, miszerint Kant minden lélek nemlétét bizonyította volna, ismét átlépné azt a határt, amelyet éppen az ő érvelése indokol.

53. A világról szóló kérdésnél ez a teljességre való törekvés más formát ölt.

54. Itt a jelenségek teljes sorozatát a feltételeikkel együtt zárt egészként kell meghatározni, noha a tapasztalatban mindig csak korlátozott összefüggésekkel találkozunk.

55. Amint ezt a világegészetet teljesnek tekintjük, az egymással ellentétes állítások kényszerítően megalapozhatónak tűnnek.

56. Kant az ilyen ellentmondásokat antinómiáknak nevezi, mert az értelem olyan igényeket fogalmaz meg, amelyek egymásnak ellentmondanak, és mégis mindegyikük ésszerű szükségszerűség látszatát kelti.

57. Az első antinómia azt az állítást érinti, miszerint a világnak van időbeli kezdete és térbeli határai, valamint az ezzel ellentétes állítást, miszerint időben és térben végtelen.

58. A kiinduló tézis mellett Kant többek között azt hozza fel érvként, hogy a végtelen múlt az állapotok egymást követő sorozataként soha nem jöhet létre zárt sorozatként.

59. Az ellenállás azzal érvel, hogy a világ kezdete előtt egy üres időnek kellett lennie, amelyben semmi sem jelölte meg egy adott időpontot egy másikhoz képest kezdetként.

60. Ezek a gondolatok a világ egészéről szóló filozófiai bizonyítási kísérletek, és nem csillagászati megfigyelések eredményei.

61. Kant ezért nem a meggyőzőbbnek tűnő álláspont választásával zárja le a vitát, hanem azt a feltételt keresi, amely mindkettőben közös.

62. Mindkét álláspont feltételezi, hogy a teljes világ – függetlenül a fokozatos megismerésünktől – meghatározható egészként létezik.

63. Transzcendentális idealizmusról szóló tanítása éppen azt tagadja, hogy a jelenségeket térbeli és időbeli meghatározásaikkal ilyen módon „dolgok önmagukban”ként lehessen kezelni.

64. A dolgok önmagukban annyiban dolgok, amennyiben azokat érzéki megismerésünk feltételeitől függetlenül tekintjük, anélkül, hogy ezáltal máris felismernénk azok természetét.

65. A tapasztalat keretein belül visszatérhetünk további feltételekhez, de ebből a folytatható vizsgálatból nem származik a teljes sorozat megismerése.

66. A kész, véges és a kész, végtelen világ közötti alternatíva így Kant szerint elveszíti előfeltételezett alapját.

67. Hogy egyes bizonyítékai megalapozottak-e, és hogy ez a megoldás kellőképpen igazolja-e idealizmus-tanítását, filozófiai vita tárgya marad, amelyet a puszta „antinómia” szó nem dönt el.

68. Kantnál nem minden antinómia oldódik meg pontosan ugyanúgy, amint azt a természeti ok-okozati összefüggés és a szabadság közötti ellentét is mutatja.

69. Egyrészt a természet magyarázata megköveteli, hogy minden esemény törvények szerint kapcsolódjon az azt megelőző feltételekhez.

70. Másrészt az értelem olyan kezdetet keres az ok-okozati láncban, amely maga nem csupán egy függő láncszem lenne, és ennek érdekében kialakítja a szabad ok-okozati összefüggés gondolatát.

71. Ha mindkét igényt kizárólag a jelenségek ugyanazon szintjére vonatkoztatjuk, úgy tűnik, hogy egymást kizárják.

72. Kant azonban megkülönbözteti a jelenségek törvényszerű magyarázatát attól a kérdéstől, hogy e jelenségek túlérzéki oka szabadnak tekinthető-e.

73. Ezzel azt kívánja kimutatni, hogy a következetes természeti törvényszerűség még nem cáfolja meg az ilyen szabadságot anélkül, hogy annak valóságát elméletileg bizonyítaná.

74. A szabadság ebben az esetben nem lenne a természeti folyamatban megfigyelhető rés, amelyet egy kutató más magyarázatok hiányában szabad akaratával kitölthetne.

75. Az ismeret határa megóvja a szabadság gondolatát a meggondolatlan kizárástól, de nyitva hagyja a pozitív igazolásának kérdését.

76. A legfőbb ok keresése végül a racionális teológiához vezet, és annak Isten létezését alátámasztó bizonyítékaihoz.

77. A probléma különösen világosan megmutatkozik az ontológiai bizonyításban, amely a legtökéletesebb lény fogalmából akarja levezetni annak létezését.

78. Ha egy ilyen lényből nem hiányozhat semmiféle tökéletesség, úgy tűnik, hogy létezése sem hiányozhat.

79. Kant azonban vitatja, hogy a létezés egy olyan kiegészítő tartalmi tulajdonság lenne, amely által egy tárgy fogalma tökéletesebbé válna.

80. A száz lehetséges és a száz valós talér példája azt hivatott szemléltetni, hogy mindkettő ugyanazt a fogalmilag leírt pénzösszeget tartalmazza.

81. A tulajdonos vagyonállapotát tekintve a valóság természetesen döntő különbséget jelent, amely azonban a fogalom további elemzésével nem állapítható meg.

82. Ezért még egy teljesen kidolgozott leírás sem bizonyítja önmagában, hogy tárgya létezik.

83. Más istenbizonyítékok közelebb állnak a tapasztalathoz, de Kant szerint ezzel nem kerülnek automatikusan ki a feltétlenbe való átmenet problémájából.

84. A kozmológiai bizonyíték a függő dolgok létezéséből következtet egy szükségszerű lényre, és ezt az okot végül a legtökéletesebb lényként kívánja meghatározni.

85. Éppen ehhez az utolsó meghatározáshoz van szüksége Kant diagnózisa szerint ismét egy fogalmi lépésre, amelynek jogosságát az ontológiai bizonyíték nem biztosította.

86. A fizikoteológiai bizonyíték ezzel szemben a természetben fellelhető rendre és célszerű összefüggésekre hivatkozik, amelyekből egy értelmes teremtőre kell következtetni.

87. Még ha elfogadjuk is ezt a következtetést, Kant szerint ez eleinte csupán egy világépítő gondolatához vezet, anélkül, hogy az egész valóság feltétlen teremtőjét bizonyítaná.

88. A különböző bizonyítási útvonalak így különböző nehézségekbe ütköznek, amelyeket nem lehet egyetlen általános cáfolati képlettel helyettesíteni.

89. Közös bennük az a törekvés, hogy egy legfőbb okot valósan felismertként igazoljanak, miközben a rendelkezésre álló ismeretszerző eszközök Kant szerint nem felelnek meg ennek a követelménynek.

90. Itt is a vizsgált elméleti bizonyítékok kudarcából nem következik elméleti bizonyíték arra, hogy Isten nem létezik.

91. E kritika után azonban fennmarad egy kérdés, amely már a természettudós példájában is felmerült: hogyan állhatnak össze a megismerések, ha az értelemnek le kell mondania a teljes egységre vonatkozó igényről?

92. Kant ezért megkülönbözteti az ideák konstitutív használatát – amely tárgyukat megismertként kívánja meghatározni – azok regulatív használatától, amely a vizsgálatot a lehető legnagyobb összefüggésre irányítja.

93. Egy kutató kereshet közös törvényeket különböző folyamatokra anélkül, hogy azt állítaná, hogy már ismeri a természeti törvények végleges egységét.

94. A rendszer eszméje segít neki kérdéseket megfogalmazni, magyarázatokat összehasonlítani, és nem megelégedni pusztán az egyes eredmények gyűjtésével.

95. Ez a tájékozódás igényesebb, mint bármely hasznos ötlet, hiszen Kant a szisztematikus egységre való törekvést az értelem szükséges feladatának tekinti.

96. Az, hogy ez a feladat csupán a kutatást irányítja-e, vagy egyúttal szigorúbb előfeltételeket támaszt a természet megismerhetőségével kapcsolatban, nehéz feszültséget jelent az ő érvelésében.

97. Kant szerint a lélek, a világ és Isten fogalmai is szabályos alkalmazásuk során irányt adhatnak az ismeretszerzésnek, wobei különbséget kell tenni különleges funkcióik között.

98. Az egységes lélek fogalma arra szolgál, hogy a belső jelenségek vizsgálatát az összefüggésekre irányítsa, anélkül, hogy azok halhatatlanságát bizonyítaná; a világfogalom a feltételek további felkutatását követeli meg, anélkül, hogy kész világképet nyújtana.

99. Az Isten-fogalom arra szolgálhat, hogy a természetet úgy vizsgáljuk, mintha sokrétű törvényei egy átfogó, ésszerű rendhez tartoznának, anélkül, hogy ezt a rendet egy felismert isteni teremtő művének állítanánk be.

100. Egy ilyen alkalmazás sem arra jogosít fel, hogy a hiányzó magyarázatokat isteni beavatkozásokkal pótoljuk, sem arra, hogy minden vallási állítást annak ellenőrizhetetlensége miatt elfogadjuk.

101. A vallási remény és a gyakorlati meggyőződések Kant szerint saját indokokra szorulnak, amelyeket a teoretikus ismeret határai sem szolgáltatnak, sem tesznek tetszőlegessé.

102. A természettudós tehát továbbra is indokokat kereshet, de meg kell különböztetnie, hogy új feltételt ismerte-e fel, vagy magyarázatának teljessége még feladatként áll előtte.

1. Stellen wir uns vor, ein Naturforscher untersucht, weshalb ein Metallstück beim Erwärmen länger wird, und findet eine Erklärung, die den Vorgang mit anderen Veränderungen von Körpern verbindet.

2. Sobald er nach dem Grund dieser Gesetzmäßigkeit fragt, führt ihn seine Untersuchung über den einzelnen Versuch hinaus zu allgemeineren Zusammenhängen.

3. Auch diese Zusammenhänge können neue Fragen aufwerfen, denn jede gefundene Erklärung lässt sich daraufhin prüfen, wovon sie ihrerseits abhängt.

4. Der Forscher gewinnt dadurch einen Antrieb, der für wissenschaftliche Arbeit unentbehrlich ist: Er möchte verstehen, wie seine einzelnen Erkenntnisse zusammengehören.

5. Nun könnte er jedoch einen zusätzlichen Schritt machen und behaupten, die gesamte Reihe aller Bedingungen müsse ihm als ein vollständig bestimmbares Ganzes zugänglich sein.

6. Damit hätte sich der Anspruch seiner Untersuchung verändert, obwohl er weiterhin dieselbe Suche nach Gründen zu verfolgen scheint.

7. An diesem Übergang setzt Immanuel Kants Kritik metaphysischer Erkenntnisansprüche an.

8. Die 1781 erschienene Kritik der reinen Vernunft untersucht unter anderem, weshalb die Vernunft über die Erfahrung hinausdrängt und dort in Schwierigkeiten gerät, die sich durch sorgfältigeres Beobachten allein nicht beheben lassen.

9. Kant kannte die Schulmetaphysik des achtzehnten Jahrhunderts, deren Gestalt im deutschsprachigen Raum wesentlich durch Leibniz und Christian Wolff geprägt worden war.

10. Zu ihren großen Aufgaben gehörte es, die Natur der Seele, die Beschaffenheit der Welt und das Dasein Gottes mit vernünftigen Gründen zu bestimmen.

11. Solche Fragen betrafen zugleich das Selbstverständnis des Menschen und seine religiösen Hoffnungen, ohne dass jeder Glaube von philosophischen Beweisen abhängig gewesen wäre.

12. Kant nimmt den Anspruch ernst, hier eine Wissenschaft zu begründen, deren Ergebnisse mehr sein sollen als überlieferte Überzeugungen.

13. Gerade deshalb verlangt er eine Prüfung der Mittel, mit denen diese Ergebnisse gewonnen werden.

14. Wer Erkenntnis verspricht, muss erklären können, wodurch seine Begriffe einen Gegenstand erreichen und weshalb seine Schlüsse für diesen Gegenstand gelten.

15. Um die Tragweite dieser Forderung zu verstehen, muss man zwischen dem Verstand und der Vernunft unterscheiden, die Kant als verschiedene Leistungen des Erkennens behandelt.

16. Der Verstand bestimmt Gegenstände mithilfe von Begriffen und verbindet Wahrnehmungen nach Regeln, sodass etwa eine Veränderung als ein ursächlich geordneter Vorgang erkannt werden kann.

17. Zu seinen grundlegenden Begriffen, den Kategorien, gehören Substanz und Kausalität, also Bestimmungen des Beharrenden und des Zusammenhangs von Ursache und Wirkung.

18. Ihre berechtigte Anwendung setzt nach Kant voraus, dass uns etwas unter den Bedingungen unserer sinnlichen Anschauung gegeben werden kann.

19. Anschauung meint dabei den unmittelbaren Bezug auf einen einzelnen Gegenstand, dessen menschliche Formen Raum und Zeit sind.

20. Erfahrung erschöpft sich deshalb weder in einem Strom von Empfindungen noch in einer Sammlung bloß ausgedachter Begriffe.

21. Sie entsteht durch das Zusammenwirken sinnlicher Gegebenheit und begrifflicher Bestimmung.

22. Die Vernunft setzt bei diesen Erkenntnissen an und sucht die umfassenderen Gründe, unter denen ihre Regeln zu einem Zusammenhang werden.

23. Mit einer Erklärung, die selbst noch von unerklärten Voraussetzungen abhängt, kann diese Suche sich niemals vollständig zufriedengeben.

24. Vernunft strebt nach dem Unbedingten, nach etwas also, das keiner weiteren Bedingung bedarf und dadurch die Reihe der Erklärungen abschließen könnte.

25. Dieses Unbedingte kann als letzter selbstständiger Grund gedacht werden oder als die vollständige Gesamtheit der Bedingungen, über die hinaus nichts mehr zu suchen wäre.

26. Dass wir eine solche Vollständigkeit verlangen, ist für Kant zunächst ein verständlicher Ausdruck unseres vernünftigen Erkenntnisinteresses.

27. Die Schwierigkeit entsteht, sobald aus der Forderung, weiter nach Bedingungen zu suchen, die Gewissheit wird, ihre vollständige Gesamtheit sei bereits als Gegenstand gegeben.

28. Aus einer Aufgabe für unser Erkennen ist dann eine Aussage über die Wirklichkeit geworden, ohne dass der Übergang eigens gerechtfertigt wäre.

29. Das Bedürfnis nach einem letzten Grund übernimmt die Rolle eines Belegs dafür, dass wir diesen Grund erkennen können.

30. Kant nennt den dabei entstehenden Anschein von Erkenntnis transzendentalen Schein, weil er aus der Arbeitsweise unserer Vernunft selbst hervorgeht.

31. Das Wort transzendental betrifft bei ihm die Bedingungen und die Möglichkeit von Erkenntnis, während transzendent einen Gebrauch bezeichnet, der die Grenzen möglicher Erfahrung überschreitet.

32. Mit Erscheinung darf man diesen Schein nicht verwechseln, denn eine Erscheinung ist ein unter unseren Erkenntnisbedingungen gegebener Gegenstand und kann durchaus richtig erkannt werden.

33. Ebenso wenig führt jeder vernünftige Gedanke an Vollständigkeit schon zu einem tatsächlichen Irrtum.

34. Der Schein bietet eine wiederkehrende Verführung, der wir erst dann erliegen, wenn wir ihren Erkenntnisanspruch ungeprüft übernehmen.

35. Deshalb verschwindet er nach Kant auch nicht endgültig, sobald seine Ursache verstanden ist.

36. Die transzendentale Dialektik, der entsprechende Untersuchungsteil der Kritik, soll uns befähigen, diesen Anschein zu durchschauen und die daraus hervorgehenden Fehlschlüsse zu vermeiden.

37. Wie überzeugend ein solcher Übergang wirken kann, zeigt sich am eigenen Selbstbewusstsein.

38. Wenn ich verschiedene Vorstellungen als meine Vorstellungen verbinde, gehört zu ihrer Einheit die Möglichkeit, mich als das denkende Subjekt zu verstehen.

39. Kant misst dieser Einheit eine grundlegende Bedeutung für Erkenntnis bei, denn ohne sie ließen sich die Vorstellungen nicht zu einer zusammenhängenden Erfahrung verbinden.

40. Es liegt nun nahe, hinter dieser Einheit einen bleibenden Träger anzunehmen und ihn als eine einfache Seele zu bestimmen, die in allen Veränderungen dieselbe bleibt.

41. Die rationale Psychologie wollte solche Eigenschaften unabhängig von empirischer Selbstbeobachtung aus dem Denken selbst erschließen.

42. Dabei scheint die Stellung des Ich als Subjekt unserer Gedanken bereits Auskunft darüber zu geben, was dieses Ich seinem Wesen nach ist.

43. Nach Kant wird jedoch die Funktion, Vorstellungen zusammenzuhalten, unbemerkt in Erkenntnis eines übersinnlichen Gegenstands verwandelt.

44. Dass ich meine Vorstellungen einem Ich zuordnen können muss, zeigt noch nicht, dass ich dieses Ich als selbstständig bestehende Substanz erkenne.

45. Auch die Einheit des Bewusstseins erlaubt für sich genommen keinen Schluss auf die metaphysische Einfachheit seines Trägers, also dessen Unteilbarkeit.

46. Eine zusammenhängende Erkenntnisleistung gibt uns nicht schon Auskunft darüber, wie das erkennende Wesen beschaffen ist.

47. Noch weiter reicht die Behauptung, eine solche Seele müsse unsterblich sein, denn selbst angenommene Einfachheit würde ihre Unvergänglichkeit nicht ohne zusätzliche Gründe beweisen.

48. Kant bezeichnet die von ihm untersuchten fehlerhaften Seelenschlüsse als Paralogismen, wobei die Verführung wesentlich in einem Wechsel der Bedeutung verwendeter Begriffe liegt.

49. Ein Subjekt im Zusammenhang des Urteilens wird behandelt, als sei damit bereits eine Substanz als Gegenstand erkannt.

50. Die Kritik trifft damit eine bestimmte Beweisweise und lässt die Untersuchung unseres inneren Lebens weiterhin zu.

51. Wir können Erinnerungen, Empfindungen und Verhaltensweisen beobachten, ohne aus ihnen eine vollständige Erkenntnis unseres übersinnlichen Wesens zu gewinnen.

52. Zugleich wäre die Behauptung, Kant habe die Nichtexistenz jeder Seele bewiesen, eine erneute Überschreitung der Grenze, die sein Argument gerade begründet.

53. Bei der Frage nach der Welt nimmt dieselbe Suche nach Vollständigkeit eine andere Gestalt an.

54. Hier soll die gesamte Reihe der Erscheinungen mit ihren Bedingungen als ein abgeschlossenes Ganzes bestimmt werden, obwohl uns in der Erfahrung immer nur begrenzte Zusammenhänge begegnen.

55. Sobald dieses Weltganze als vollständig gegeben behandelt wird, scheinen entgegengesetzte Behauptungen zwingend begründbar zu werden.

56. Kant nennt solche Widerstreite Antinomien, weil die Vernunft Ansprüche entwickelt, die einander widersprechen und doch jeweils den Anschein vernünftiger Notwendigkeit besitzen.

57. Die erste Antinomie betrifft die Behauptung, die Welt habe einen zeitlichen Anfang und räumliche Grenzen, sowie die Gegenbehauptung ihrer zeitlichen und räumlichen Unendlichkeit.

58. Für die Anfangsthese führt Kant unter anderem an, eine unendliche Vergangenheit könne durch das Nacheinander ihrer Zustände niemals als abgeschlossene Reihe zustande kommen.

59. Die Gegenposition wendet ein, vor einem Weltanfang müsste eine leere Zeit liegen, in der nichts einen bestimmten Zeitpunkt gegenüber einem anderen als Anfang auszeichnete.

60. Diese Überlegungen sind philosophische Beweisversuche über das Weltganze und keine Ergebnisse einer astronomischen Beobachtung.

61. Kant lässt den Widerstreit deshalb nicht durch die Wahl der überzeugender klingenden Seite enden, sondern fragt nach der Voraussetzung, die beide miteinander teilen.

62. Beide Seiten setzen voraus, dass die vollständige Welt unabhängig von unserem schrittweisen Zugang als ein bestimmbares Ganzes vorliegt.

63. Seine Lehre des transzendentalen Idealismus bestreitet gerade, dass Erscheinungen mit ihren räumlichen und zeitlichen Bestimmungen auf diese Weise als Dinge an sich behandelt werden dürfen.

64. Dinge an sich sind Dinge, sofern man sie unabhängig von den Bedingungen unserer sinnlichen Erkenntnis betrachtet, ohne sie dadurch bereits in ihrer Beschaffenheit zu erkennen.

65. Innerhalb der Erfahrung können wir zu weiteren Bedingungen zurückgehen, doch aus dieser fortsetzbaren Untersuchung ergibt sich keine Anschauung der gesamten Reihe.

66. Die Alternative zwischen einer fertig gegebenen endlichen und einer fertig gegebenen unendlichen Welt verliert damit nach Kant ihre vorausgesetzte Grundlage.

67. Ob seine einzelnen Beweise tragen und ob diese Auflösung seine Idealismuslehre ausreichend rechtfertigt, bleibt eine philosophische Streitfrage, die durch das bloße Wort Antinomie nicht entschieden wird.

68. Nicht alle Antinomien werden bei Kant auf genau dieselbe Weise aufgelöst, wie der Widerstreit zwischen Naturkausalität und Freiheit erkennen lässt.

69. Einerseits verlangt die Naturerklärung, dass jedes Ereignis nach Gesetzen mit vorhergehenden Bedingungen zusammenhängt.

70. Andererseits sucht die Vernunft einen Anfang der ursächlichen Reihe, der nicht selbst wieder bloß ein abhängiges Glied wäre, und bildet dafür den Gedanken einer freien Ursächlichkeit.

71. Werden beide Ansprüche ausschließlich auf dieselbe Ebene der Erscheinungen bezogen, scheinen sie sich gegenseitig auszuschließen.

72. Kant unterscheidet jedoch die gesetzmäßige Erklärung von Erscheinungen von der Frage, ob ein übersinnlicher Grund dieser Erscheinungen als frei gedacht werden darf.

73. Damit möchte er zeigen, dass durchgängige Naturgesetzlichkeit eine solche Freiheit nicht schon widerlegt, ohne ihre Wirklichkeit theoretisch nachzuweisen.

74. Freiheit wäre dabei keine beobachtbare Lücke im Naturablauf, die ein Forscher mangels anderer Erklärungen mit einem freien Willen füllen könnte.

75. Die Erkenntnisgrenze soll den Freiheitsgedanken gegen einen vorschnellen Ausschluss sichern, lässt aber die Frage seiner positiven Rechtfertigung offen.

76. Die Suche nach einem höchsten Grund führt schließlich zur rationalen Theologie und zu ihren Beweisen für das Dasein Gottes.

77. Besonders deutlich wird das Problem an dem ontologischen Beweis, der aus dem Begriff eines vollkommensten Wesens dessen Existenz erschließen will.

78. Wenn einem solchen Wesen keine Vollkommenheit fehlen darf, scheint auch sein Dasein nicht fehlen zu können.

79. Kant bestreitet jedoch, dass Existenz eine zusätzliche inhaltliche Eigenschaft sei, durch die der Begriff eines Gegenstands vollkommener würde.

80. Sein Beispiel der hundert möglichen und der hundert wirklichen Taler soll verdeutlichen, dass beide denselben begrifflich beschriebenen Geldbetrag enthalten.

81. Für den Vermögenszustand ihres Besitzers macht die Wirklichkeit selbstverständlich einen entscheidenden Unterschied, der sich aber nicht durch weitere Analyse des Begriffs erzeugen lässt.

82. Auch eine vollständig ausgearbeitete Beschreibung weist daher für sich genommen nicht nach, dass ihr Gegenstand existiert.

83. Andere Gottesbeweise beginnen näher an der Erfahrung, doch nach Kant entgehen sie damit nicht automatisch dem Problem ihres Übergangs zum Unbedingten.

84. Der kosmologische Beweis schließt vom Dasein abhängiger Dinge auf ein notwendiges Wesen und will diesen Grund anschließend als vollkommenstes Wesen bestimmen.

85. Gerade für diese letzte Bestimmung benötigt er nach Kants Diagnose erneut einen begrifflichen Schritt, dessen Berechtigung im ontologischen Beweis nicht gesichert wurde.

86. Der physikotheologische Beweis beruft sich dagegen auf Ordnung und zweckmäßige Zusammenhänge in der Natur, aus denen ein verständiger Urheber erschlossen werden soll.

87. Selbst wenn man diesen Schluss zugesteht, führt er nach Kant zunächst nur zum Gedanken eines Weltbaumeisters, ohne einen unbedingten Schöpfer der gesamten Wirklichkeit nachzuweisen.

88. Unterschiedliche Beweiswege stoßen damit an unterschiedliche Schwierigkeiten, die sich nicht durch eine einzige allgemeine Widerlegungsformel ersetzen lassen.

89. Gemeinsam ist ihnen der Anspruch, einen höchsten Grund als wirklich erkannt auszuweisen, während die verfügbaren Erkenntnismittel diesen Anspruch nach Kant nicht erfüllen.

90. Auch hier folgt aus dem Scheitern der untersuchten theoretischen Beweise kein theoretischer Nachweis, dass Gott nicht existiert.

91. Nach dieser Kritik bleibt allerdings eine Frage zurück, die bereits im Beispiel des Naturforschers angelegt war: Wie sollen Erkenntnisse zusammenhängen, wenn Vernunft auf den Anspruch vollständiger Einheit verzichten müsste?

92. Kant unterscheidet deshalb den konstitutiven Gebrauch der Ideen, der ihren Gegenstand als erkannt bestimmen will, von ihrem regulativen Gebrauch, der die Untersuchung auf größtmöglichen Zusammenhang ausrichtet.

93. Ein Forscher kann nach gemeinsamen Gesetzen für verschiedene Vorgänge suchen, ohne zu behaupten, dass ihm die abschließende Einheit aller Naturgesetze schon bekannt sei.

94. Die Idee eines Systems hilft ihm, Fragen zu entwickeln, Erklärungen miteinander zu vergleichen und sich mit einer bloßen Ansammlung einzelner Ergebnisse nicht zufriedenzugeben.

95. Die Orientierung ist dabei anspruchsvoller als ein beliebiger nützlicher Einfall, denn Kant hält das Streben nach systematischer Einheit für eine notwendige Aufgabe der Vernunft.

96. Ob diese Aufgabe lediglich die Suche lenkt oder zugleich stärkere Voraussetzungen über die Erkennbarkeit der Natur verlangt, bildet eine schwierige Spannung seiner Darstellung.

97. Auch die Ideen von Seele, Welt und Gott können nach Kant in einem geregelten Gebrauch die Erkenntnisarbeit orientieren, wobei ihre besonderen Funktionen auseinanderzuhalten sind.

98. Die Idee einer einheitlichen Seele soll die Untersuchung innerer Erscheinungen auf Zusammenhang richten, ohne ihre Unsterblichkeit zu beweisen; die Weltidee fordert das weitere Aufsuchen von Bedingungen, ohne ein fertiges Weltganzes bereitzustellen.

99. Die Gottesidee kann dazu dienen, die Natur so zu untersuchen, als gehörten ihre vielfältigen Gesetze zu einer umfassenden vernünftigen Ordnung, ohne diese Ordnung als Werk eines erkannten göttlichen Urhebers auszugeben.

100. Ein solcher Gebrauch berechtigt weder dazu, fehlende Erklärungen durch göttliche Eingriffe zu ersetzen, noch dazu, jede religiöse Behauptung wegen ihrer Unüberprüfbarkeit anzuerkennen.

101. Religiöse Hoffnung und praktische Überzeugungen benötigen bei Kant eigene Gründe, die durch die theoretische Erkenntnisgrenze weder geliefert noch beliebig gemacht werden.

102. Der Naturforscher darf also weiter nach Gründen fragen, muss aber unterscheiden, ob er eine neue Bedingung erkannt hat oder ob die Vollständigkeit seiner Erklärung noch eine Aufgabe bleibt.