11.4.1 A lélek és a racionális pszichológia kritikája – Die Seele und die Kritik rationaler Psychologie

1. Képzeljünk el egy embert, aki egy régi levelet olvas, és eszébe jut az a döntés, amelyet akkoriban barátjának közölt.

2. Meggyőződései megváltoztak, ma már sok dolog meggondolatlannak tűnik számára, és mégis saját döntésének ismeri el a korábbi döntést.

3. Ehhez a hozzárendeléshez könnyen társul az a gondolat, hogy a változások között kell lennie valami állandónak, ami összetartja az emlékeket.

4. Az érzelmek jönnek-mennek, a tudás gyarapszik, a test öregszik, míg az „én” szó nyilvánvalóan mindig ugyanazt a hordozót jelöli.

5. Ha ez a hordozó túléli az összes változó állapotot, akkor – így folytatódik a gondolatmenet – önálló lélek lehet.

6. Mivel a tudat egységként éli meg önmagát, kézenfekvőnek tűnik továbbá, hogy ezt a lelket oszthatatlannak tekintsük.

7. Egy oszthatatlan lélektől akkor elvárható lenne, hogy a test bomlása során sem vesszen el.

8. Az út az ismerős emléktől a halhatatlanság reményéig első pillantásra összefüggőnek tűnik, de éppen ennek a látszólag zökkenőmentes átmenetei válnak Immanuel Kantnál alapos vizsgálat tárgyává.

9. Az a filozófiai tudományág, amelynek igényeit Kant vizsgálja, a racionális pszichológia vagy ésszerű lélektan.

10. A pszichológia itt a gondolkodó lényről szóló tanítást jelenti, míg a „racionális” kifejezés azt az igényt fejezi ki, hogy annak alapvető tulajdonságait az empirikus megfigyeléstől függetlenül ismerjük meg.

11. Tehát nem azt kérdezzük, hogy miért szorít el valaki egy emléket, vagy miért érez félelmet bizonyos körülmények között, hanem azt, hogy mi a lélek lényege.

12. A 18. századi iskolai metafizikában az ilyen kérdések a valóság átfogó vizsgálatának részét képezték, amelynek célja a világ felépítésének és Isten létezésének tárgyalása is volt.

13. A racionális lélektan ebben a tekintetben különösen biztos kiindulási pontot ígért, mivel a gondolkodó én közvetlenül jelen lévőnek tűnt.

14. Descartes is felhasználta a saját gondolkodás bizonyosságát, hogy a megismerés szilárd alapját keresse, és meghatározza a gondolkodó lényt.

15. Kant itt egy rokon problémával találkozik, anélkül, hogy az általa bírálat tárgyává tett lélektan-következtetéseket szó szerinti érvekként lehetne értelmezni Descartes-hoz képest.

16. Vizsgálódása a Tiszta ész kritikájában (1781) szerepel, és az 1787-es második kiadásra jelentősen átdolgozták, miközben a puszta önudatból származó állítólagos ismeret vizsgálata továbbra is középpontban maradt.

17. Kant kifogásának megértéséhez először tisztázni kell, milyen jelentőséget tulajdonít ő maga az öntudatnak.

18. Aki levelet olvas, betűket kapcsol össze szavakká, megérti a kijelentéseket, és azokat összefüggésbe hozza az emlékekkel és a jelenbeli ítéletekkel.

19. Ezeknek a fogalmaknak egy tudatban össze kell illeszkedniük, ha azokból összefüggő ismeretté kell válniuk.

20. Ellenkező esetben nem lenne közös perspektíva, amelyben az elolvasott mondat összehasonlítható lenne a saját korábbi döntéssel.

21. Kant az önismeretet appercepciónak nevezi, és annak alapvető, egységet teremtő funkcióját transzcendentális appercepciónak nevezi.

22. A „transzcendentális” kifejezés itt azt jelenti, hogy azokat a feltételeket vizsgáljuk, amelyek mellett az ismeret lehetséges.

23. Híres „Én gondolkodom” formulája azt jelenti, hogy minden elképzelésemet ennek az önismeretnek kell kísérnie anélkül, hogy minden észleléskor kifejezetten magamra gondolnék.

24. A megkövetelt egység ezért nem a szín, a hang és az emlék mellett fennálló további élmény, hanem annak a feltétele, hogy a különböző elképzelések az én ismeretem részét képezhessék.

25. Ezzel az „én”-nek elengedhetetlen funkciót tulajdonítanak, de lényegét még nem ismerik fel.

26. A különbséget az a mondat szemlélteti, amellyel elképzelt olvasónk korábbi döntését értékeli.

27. Amikor azt mondja, hogy akkoriban hibát követett el, az emlékezetében felidézett cselekvést saját magához rendeli, és egyúttal jelen időben is állást foglal vele kapcsolatban.

28. Ebből azonban még nem következik semmiféle információ arról, hogy miből áll a gondolkodó lény, vagy hogy hogyan létezik minden tapasztalati feltételtől függetlenül.

29. Egy ilyen információhoz többre lenne szükség, mint a képzetek „én”-hez való viszonyításának lehetőségére.

30. Kant itt megkülönbözteti az önismeretet, amelyen keresztül gondolkodom, attól, hogy magamat meghatározható tárgyként ismerem fel.

31. Megfigyelésnek nevezi azt a közvetlen kapcsolatot, amelyen keresztül egy-egy egyedi dolog adatik meg számunkra, és az emberi megfigyelés az érzéki világra támaszkodik.

32. A gondolkodás tiszta énje nem nyújt megfigyelést egy rejtett lélekről, amelyen alapján annak metafizikai tulajdonságai leolvashatók lennének.

33. Kant különösen világosan vizsgálja ezt a döntő jelentésváltozást a lélek szubsztancialitására vonatkozó következtetés végén.

34. Ebben az összefüggésben a szubsztancia az önállóan létező alany, amelynek tulajdonságai és változó állapotai vannak, és nem pedig anyag a kémiai értelemben.

35. Az első paralogizmus – ahogy Kant ezt a hibás következtetést az első kiadásban nevezi – egy látszólag meggyőző meghatározással kezdődik.

36. Amit minden kapcsolódó ítélet alapvető alanyaként kezelünk, és ami nem csupán egy másik dolog meghatározása, azt szubsztanciának kell tekinteni.

37. Nos, az én a gondolkodásomban mindig olyan alanyként jelenik meg, akinek gondolatokat tulajdonítok, és nem csupán valami más tulajdonságaként.

38. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy én, mint gondolkodó lény, szubsztancia vagyok.

39. A következtetés formája azonban elrejti, hogy az „alany” szó jelentése az érvelésen belül megváltozik.

40. Az elején olyan meghatározást követelnek, amely egy valóban adott tárgyra, mint önállóan létező lényre vonatkozik, míg az „én” esetében eleinte csupán a gondolkodásban betöltött helyzetét állapítják meg.

41. Azon funkcióból, hogy gondolataim közös hivatkozási pontja legyen, ebből észrevétlenül egy kijelentés születik a létezésem természetéről.

42. A logikai alanyt azonban még nem ismerjük fel valós szubsztanciaként pusztán azért, mert mindkettőt ugyanazzal a szóval jelöljük.

43. A tévedésnek nem kell szándékos megtévesztést feltételeznie, mert a gondolkodás szükségszerű önreferenciája különösen kézenfekvővé teszi az átmenetet egy látszólag felismert lélek felé.

44. Ez a kifogás egy olyan ismereti igény ellen irányul, amelynek előfeltételeit a következtetés figyelmen kívül hagyja.

45. Kant a szubsztanciát a kategóriák közé sorolja, azaz azok közé az alapvető értelmi fogalmak közé, amelyekkel a tapasztalat tárgyait meghatározzák.

46. Ahhoz, hogy egy kategória ismeretet tegyen lehetővé, alkalmazhatónak kell lennie valamire, ami egy megfigyelésben adott.

47. A szubsztancia-fogalom tapasztalható használatában az időbeli állandóság döntő szerepet játszik, mert a változó állapotokat valami állandó változásainak tekintjük.

48. A puszta „Én gondolkodom” kijelentésben azonban nem találok olyan, az érzékelésben adott, állandó lelki lényt, amelynek állapotait attól függetlenül megfigyelhetném.

49. Az, hogy gondolkodás közben újra és újra azt mondhatom, hogy „Én”, nem pótolja ezt a hiányzó tárgyi meghatározást.

50. A racionális pszichológia egyik védelmezője talán azzal érvelne, hogy a gondolatoknak mégis valakinek a gondolatai kell, hogy legyenek, és nem létezhetnek hordozó nélkül.

51. Kantnak erre nem kell hordozó nélküli folyamatot állítania, mert vitatott az a jogosultság, hogy a szükségszerű szubjektum-kapcsolatból máris felismerhető legyen e hordozó érzékfölötti természete.

52. Különösen csábító a következő lépés, amely a tudat egységéből a lélek egyszerűségére következtet.

53. Az „egyszerű” itt azt jelenti, hogy egy lénynek nincsenek részei, amelyekből összeállna.

54. A gondolatnak van egy nyomon követhető kiindulópontja, hiszen egy összefüggő ítéletet egészében kell megragadni a tudatban.

55. Ha a különböző gondolkodó lények mindegyike csak egy-egy, egymástól elkülönült alkotórésszel rendelkezne, az még nem magyarázná meg, hogyan érti meg valaki a teljes gondolatot.

56. Ebből úgy tűnik, hogy a gondolat hordozójának magának is oszthatatlan egységnek kell lennie.

57. Kant válasza azonban elválasztja a gondolkodáshoz előfeltételezett egységet a gondolkodó lény összetételére vonatkozó ismerettől.

58. Az én az ön tudatban egységes hivatkozási pontként jelenik meg, miközben belső természetét éppen figyelmen kívül hagyják.

59. Mivel ez a kép nem tárja fel tárgyának részeit, belőle sem annak összetettsége, sem metafizikai oszthatatlansága nem olvasható ki.

60. Az emlékezet esetében ugyanez a nehézség merül fel az ember identitásának kérdésében.

61. Az identitás itt elsősorban azt jelenti, hogy valaki különböző időpontokban ugyanaz az egyén marad, bár állapotai változnak.

62. Aki saját döntésére emlékszik, az a múltbeli és a jelenbeli elképzelést ugyanazon „én” alatt egyesíti.

63. Ehhez az összefüggéshez az ön tudat egysége szükséges, ám a racionális pszichológia ebből egy alapul szolgáló lelki szubsztancia változatlan identitását kívánja levezetni.

64. Ezáltal a képek formális összetartozását úgy kezeli, mint egy olyan lényről szóló független megállapítást, amelynek minden időben ugyanaznak kell maradnia.

65. Kant rámutat arra, hogy az identitás, amelyet az önismeretben a képzeleteimnek tulajdonítok, önmagában még nem nyújt ilyen tárgyi ismeretet.

66. Gondolati olvasónk ezért továbbra is az élettörténete részének tekintheti az emlékeit, és levelek, cselekedetek és egyéb tapasztalatok alapján ellenőrizheti azokat.

67. Amit a puszta én-kapcsolatból nem nyer ki, az a metafizikai bizonyíték arra, hogy egy változatlan szellemi szubsztancia hordozza teljes történetét, és ezen az életen túl is tovább fog létezni.

68. Még ha el is ismernénk a lélek egyszerűségét, az még nem bizonyítaná annak halhatatlanságát.

69. Egy részekből álló lény ugyan nem semmisülhetne meg azáltal, hogy alkotóelemei szétesnek, de ez eleinte csupán egy bizonyos fajta megszűnést zár ki.

70. Az erőteljesebb állítás, miszerint egyáltalán nem szűnhet meg a létezése, további indoklást igényel.

71. A második kiadásban Kant ezért kifejezetten foglalkozik Moses Mendelssohn azon kísérletével, amely a lélek továbbélését igyekszik alátámasztani.

72. Azzal a feltevéssel szemben, hogy egy egyszerű lény nem csökkenhet fokozatosan, Kant felveti annak a lehetőségét, hogy erői olyan mértékűek, amely csökkenhet.

73. Még részekre való felbontás nélkül is elképzelhető lenne tehát a fokozatos kihalás, amennyiben a szükséges állandóságot nem állapítanák meg már más módon.

74. Ez a gondolatmenet nem egy megfigyelt halálkori folyamatot ír le, és nem célja, hogy természettudományos elméletet nyújtson a lélek eltűnéséről.

75. A bizonyítás vizsgálata keretében mutatja meg, miért nem biztosítja még a térbeli felosztás kizárása a követelt örök fennmaradást.

76. Ebből a kritikából nem következik az emberi belső világ megszűnése, hiszen a gondolatok, érzések és emlékek továbbra is a lehetséges tapasztalat tárgyai maradnak.

77. Kant a belső érzékről beszél, amelyen keresztül állapotainkat időbeli összefüggésekben érzékeljük.

78. Észrevehetem, ahogy egy aggodalom fokozódik, egy várakozás csalódássá válik, vagy egy emlék hosszabb idő elteltével megváltoztatja jelentését.

79. Az ilyen megfigyelések az empirikus énre vonatkoznak, vagyis rám, ahogyan az emberi tapasztalat feltételei között megjelenek magamnak.

80. A megjelenés itt nem csalódást jelent, hanem azt a módot, ahogyan egy tárgy elérhetővé válik a megismerésünk számára.

81. Kant szerint ez az önismeret sem éri el azt a gondolkodó lényt, amilyen a mi megfigyelésünktől függetlenül lenne.

82. A racionális pszichológia kritikája ezért lehetővé teszi az emberi élmény vizsgálatát anélkül, hogy abból hozzáférést biztosítana a túlérzéki lélekhez.

83. Ugyanígy a lélek létezését alátámasztó érvek kudarca önmagában nem ad materialista vagy neurológiai magyarázatot a tudatra.

84. Kant ezzel különösen nem bizonyította, hogy nincs lélek.

85. Aki a tudás határából bizonyosságot akarna nyerni a túlérzéki lények nemlétéről, annak szintén először meg kellene mutatnia ennek az új következtetésnek a jogosságát.

86. Egy nehézség azonban továbbra is fennáll, amint az említett bizonyítékok elutasításánál többet várunk.

87. Ha az én összetartja a tapasztalatokat, de eközben nem ismeri fel saját természetét, úgy tűnik, hogy a megismerés legfontosabb előfeltétele maga is elkerüli a teljes magyarázatot.

88. Egy kritikus ezért felteheti a kérdést, hogy egy szükséges funkció leírása valóban elegendő-e ahhoz, hogy önértelmezésünket érthetővé tegyük.

89. Kant korlátozott válasza abban áll, hogy az ismeret feltételeinek tisztázása nem feltétlenül jelenti egyben az ismerő lény minden tulajdonságára vonatkozó elméletet.

90. Az, hogy egy funkció szükségszerű, nem ad nekünk további betekintést annak hordozójába.

91. Az emberi tapasztalat magyarázatához ezért továbbra is az ön tudat egysége a meghatározó, míg a szubjektum tapasztalattól független természetéről szóló állítások másfajta indoklást igényelnek.

92. Kritikája így arra kényszeríti az ellenvetőt is, hogy megkülönböztesse a magyarázatra irányuló jogos igényt a már elért tudástól.

93. Az a nyitott kérdés, hogy az Én valóságában hogyan értelmezhető, továbbra is kihívást jelent, de nem nyer választ pusztán attól, hogy a „lélek” szó ismerősebbé teszi azt.

94. Kant később ismét foglalkozik a halhatatlanság kérdésével, ezúttal a gyakorlati értelem keretében, amely a cselekvés indokait és kötelezettségeit vizsgálja.

95. Az 1788-as „A gyakorlati értelem kritikája” című művében ezt összekapcsolja az akarat és az erkölcsi törvény közötti teljes összhangra irányuló, erkölcsileg elvárt törekvéssel.

96. Mivel ez a tökéletesség a véges emberek számára egy korlátozott élet során nem érhető el, érvelése megköveteli az erkölcsi fejlődés korlátlan folytatódásának feltételezését.

97. Kant posztulátumnak nevezi azt a gyakorlati okokból szükséges feltételezést, amelynek tárgya ennek következtében nem ismerhető fel elméletileg.

98. Ez az érvelési mód is nyitott kérdéseket hagy maga után, de más előfeltevéseken alapul, mint az „Én gondolkodom” következtetésből levezetett elpusztíthatatlan szubsztancia.

99. Aki visszatér a régi levélhez, az ezért továbbra is elgondolkodhat saját múltján, felelősséget vállalhat és élete sorsáról kérdezhet.

100. Csakhogy az egység, amelyben ezeket a kérdéseket felveti, még nem árulja el, milyen túlérzéki tulajdonságokkal rendelkezik a kérdező.

1. Stellen wir uns einen Menschen vor, der einen alten Brief liest und sich an die Entscheidung erinnert, die er damals seinem Freund mitgeteilt hatte.

2. Seine Überzeugungen haben sich verändert, manches erscheint ihm heute unbedacht, und dennoch erkennt er die frühere Entscheidung als seine eigene.

3. Mit dieser Zuordnung verbindet sich leicht der Gedanke, dass unter allen Veränderungen etwas Gleichbleibendes vorhanden sein müsse, das die Erinnerungen zusammenhält.

4. Gefühle kommen und gehen, Kenntnisse wachsen, der Körper altert, während das Wort Ich offenbar immer denselben Träger bezeichnet.

5. Wenn dieser Träger alle wechselnden Zustände überdauert, könnte er, so die weitere Überlegung, eine selbstständige Seele sein.

6. Weil das Bewusstsein sich als Einheit erlebt, scheint es außerdem nahezuliegen, diese Seele für unteilbar zu halten.

7. Von einer unteilbaren Seele wäre dann zu erwarten, dass sie auch beim Zerfall des Körpers nicht zugrunde geht.

8. Der Weg von der vertrauten Erinnerung zur Hoffnung auf Unsterblichkeit wirkt zunächst zusammenhängend, doch gerade seine unauffälligen Übergänge werden bei Immanuel Kant zum Gegenstand einer gründlichen Prüfung.

9. Die philosophische Disziplin, deren Ansprüche Kant untersucht, heißt rationale Psychologie oder vernünftige Seelenlehre.

10. Psychologie bezeichnet hier eine Lehre vom denkenden Wesen, während rational den Anspruch ausdrückt, dessen grundlegende Eigenschaften unabhängig von empirischer Beobachtung zu erkennen.

11. Gefragt wird also nicht, weshalb jemand eine Erinnerung verdrängt oder unter bestimmten Umständen Angst empfindet, sondern was die Seele ihrem Wesen nach ist.

12. In der Schulmetaphysik des achtzehnten Jahrhunderts gehörten solche Fragen zu einer umfassenden Untersuchung der Wirklichkeit, die auch den Aufbau der Welt und die Existenz Gottes behandeln sollte.

13. Die rationale Seelenlehre versprach dabei einen besonders sicheren Ausgangspunkt, weil das denkende Ich sich selbst unmittelbar gegenwärtig zu sein schien.

14. Auch Descartes hatte die Gewissheit des eigenen Denkens genutzt, um nach einer tragfähigen Grundlage der Erkenntnis zu suchen und das denkende Wesen zu bestimmen.

15. Kant begegnet hier einem verwandten Problem, ohne dass sämtliche von ihm kritisierten Seelenschlüsse als wortgleiche Argumente Descartes verstanden werden dürften.

16. Seine Untersuchung steht in der Kritik der reinen Vernunft von 1781 und wurde für die zweite Auflage von 1787 wesentlich umgearbeitet, wobei die Prüfung der behaupteten Erkenntnis aus bloßem Selbstbewusstsein im Mittelpunkt blieb.

17. Um Kants Einwand zu verstehen, muss zunächst deutlich werden, welche Bedeutung er dem Selbstbewusstsein selbst zugesteht.

18. Wer einen Brief liest, verbindet Buchstaben zu Wörtern, versteht Aussagen und setzt sie zu Erinnerungen und gegenwärtigen Urteilen in Beziehung.

19. Diese Vorstellungen müssen in einem Bewusstsein zusammengehören können, wenn aus ihnen eine zusammenhängende Erkenntnis werden soll.

20. Andernfalls gäbe es keine gemeinsame Perspektive, in der der gelesene Satz mit der eigenen früheren Entscheidung verglichen werden könnte.

21. Kant nennt das Selbstbewusstsein Apperzeption und bezeichnet seine grundlegende einheitsstiftende Funktion als transzendentale Apperzeption.

22. Transzendental bedeutet dabei, dass die Bedingungen untersucht werden, unter denen Erkenntnis möglich ist.

23. Seine bekannte Formel vom Ich denke besagt, dass alle meine Vorstellungen von diesem Selbstbewusstsein begleitet werden können müssen, ohne dass ich bei jeder Wahrnehmung ausdrücklich an mich selbst denke.

24. Die geforderte Einheit ist deshalb keine zusätzliche Erfahrung neben Farbe, Klang und Erinnerung, sondern eine Bedingung dafür, dass unterschiedliche Vorstellungen zu meiner Erkenntnis gehören können.

25. Damit ist dem Ich eine unverzichtbare Funktion zugesprochen, aber seine Beschaffenheit als Wesen noch nicht erkannt.

26. Der Unterschied lässt sich an dem Satz verdeutlichen, mit dem unser gedachter Leser seine frühere Entscheidung beurteilt.

27. Wenn er sagt, dass er damals einen Fehler gemacht habe, ordnet er die erinnerte Handlung sich selbst zu und nimmt zugleich gegenwärtig zu ihr Stellung.

28. Daraus folgt jedoch noch keine Auskunft darüber, woraus das denkende Wesen besteht oder wie es unabhängig von allen Erfahrungsbedingungen existiert.

29. Für eine solche Auskunft müsste mehr gegeben sein als die Möglichkeit, Vorstellungen auf ein Ich zu beziehen.

30. Kant unterscheidet hier das Selbstbewusstsein, durch das ich denke, von der Erkenntnis meiner selbst als eines bestimmbaren Gegenstands.

31. Anschauung nennt er den unmittelbaren Bezug, durch den uns ein Einzelnes gegeben wird, und menschliche Anschauung ist auf Sinnlichkeit angewiesen.

32. Das reine Ich des Denkens liefert keine Anschauung einer verborgenen Seele, an der sich ihre metaphysischen Eigenschaften ablesen ließen.

33. Den entscheidenden Bedeutungswechsel untersucht Kant besonders deutlich am Schluss auf die Substantialität der Seele.

34. Eine Substanz ist in diesem Zusammenhang das selbstständig bestehende Subjekt, dem Eigenschaften und wechselnde Zustände zukommen, und kein Stoff im chemischen Sinn.

35. Der erste Paralogismus, wie Kant diesen fehlerhaften Schluss in der ersten Auflage nennt, beginnt mit einer scheinbar einleuchtenden Bestimmung.

36. Was als grundlegendes Subjekt aller zugehörigen Urteile auftritt und nicht bloß die Bestimmung eines anderen Dinges ist, soll als Substanz gelten.

37. Nun erscheint das Ich in meinem Denken stets als das Subjekt, dem ich Gedanken zuschreibe, und nicht lediglich als eine Eigenschaft von etwas anderem.

38. Daraus wird geschlossen, dass ich als denkendes Wesen eine Substanz sei.

39. Die Schlussform verdeckt jedoch, dass das Wort Subjekt innerhalb des Arguments seine Bedeutung verändert.

40. Am Anfang wird eine Bestimmung verlangt, die einem wirklich gegebenen Gegenstand als selbstständig bestehendem Wesen zukommen soll, während beim Ich zunächst nur seine Stellung im Denken festgestellt wird.

41. Aus der Funktion, der gemeinsame Bezugspunkt meiner Gedanken zu sein, entsteht dadurch unvermerkt eine Aussage über die Art meines Daseins.

42. Ein logisches Subjekt ist aber noch nicht als reale Substanz erkannt, nur weil beide mit demselben Wort bezeichnet werden.

43. Der Fehler braucht keine absichtliche Täuschung vorauszusetzen, weil die notwendige Selbstbeziehung des Denkens den Übergang zu einer scheinbar erkannten Seele besonders naheliegend macht.

44. Dieser Einwand richtet sich gegen einen Anspruch auf Erkenntnis, dessen Voraussetzungen der Schluss überspringt.

45. Kant zählt Substanz zu den Kategorien, den grundlegenden Verstandesbegriffen, mit denen Gegenstände der Erfahrung bestimmt werden.

46. Damit eine Kategorie Erkenntnis ermöglicht, muss sie auf etwas angewandt werden können, das in einer Anschauung gegeben ist.

47. Beim erfahrbaren Gebrauch des Substanzbegriffs spielt die Beharrlichkeit in der Zeit eine entscheidende Rolle, weil wechselnde Zustände als Veränderungen von etwas Bleibendem verstanden werden.

48. Im bloßen Ich denke finde ich jedoch kein anschaulich gegebenes, beharrendes Seelenwesen, dessen Zustände ich unabhängig davon beobachten könnte.

49. Dass ich beim Denken immer wieder Ich sagen kann, ersetzt diese fehlende Gegenstandsbestimmung nicht.

50. Ein Verteidiger der rationalen Psychologie mag erwidern, Gedanken müssten doch jemandes Gedanken sein und könnten nicht ohne einen Träger bestehen.

51. Kant muss daraufhin keinen trägerlosen Vorgang behaupten, denn bestritten wird die Berechtigung, aus der notwendigen Subjektbeziehung schon die übersinnliche Natur dieses Trägers zu erkennen.

52. Besonders verführerisch ist der nächste Schritt, der aus der Einheit des Bewusstseins auf die Einfachheit der Seele schließt.

53. Einfach bedeutet hier, dass ein Wesen keine Teile besitzt, aus denen es zusammengesetzt ist.

54. Der Gedanke hat einen nachvollziehbaren Ausgangspunkt, denn ein zusammenhängendes Urteil muss als Ganzes in einem Bewusstsein erfasst werden.

55. Wenn verschiedene denkende Wesen jeweils nur einen voneinander getrennten Bestandteil hätten, wäre damit noch nicht erklärt, wie jemand den vollständigen Gedanken versteht.

56. Daraus scheint sich zu ergeben, dass der Träger eines Gedankens selbst eine unteilbare Einheit sein müsse.

57. Kants Antwort trennt jedoch die Einheit, die für das Denken vorausgesetzt wird, von einer Erkenntnis über die Zusammensetzung des denkenden Wesens.

58. Das Ich wird im Selbstbewusstsein als einheitlicher Bezugspunkt vorgestellt, wobei von seiner inneren Beschaffenheit gerade abgesehen wird.

59. Weil diese Vorstellung keine Teile ihres Gegenstands sichtbar macht, kann aus ihr weder dessen Zusammengesetztheit noch dessen metaphysische Unteilbarkeit abgelesen werden.

60. An der Erinnerung kehrt dieselbe Schwierigkeit in der Frage nach der Identität des Menschen wieder.

61. Identität meint hier zunächst, dass jemand über verschiedene Zeiten hinweg derselbe Einzelne ist, obwohl sich seine Zustände ändern.

62. Wer sich an eine eigene Entscheidung erinnert, verbindet die vergangene und die gegenwärtige Vorstellung unter demselben Ich.

63. Für diesen Zusammenhang ist die Einheit des Selbstbewusstseins erforderlich, doch die rationale Psychologie möchte daraus die unveränderliche Identität einer zugrunde liegenden Seelensubstanz gewinnen.

64. Sie behandelt die formale Zusammengehörigkeit der Vorstellungen damit wie eine unabhängige Feststellung über ein Wesen, das in allen Zeiten dasselbe bleiben muss.

65. Kant weist darauf hin, dass die Identität, die ich meinen Vorstellungen im Selbstbewusstsein zuspreche, für sich genommen noch keine solche Gegenstandserkenntnis liefert.

66. Unser gedachter Leser darf seine Erinnerung deshalb weiterhin als Teil seiner Lebensgeschichte verstehen und anhand von Briefen, Handlungen und anderen Erfahrungen prüfen.

67. Was er aus der bloßen Ichbeziehung nicht gewinnt, ist der metaphysische Nachweis, dass eine unveränderliche geistige Substanz seine gesamte Geschichte trägt und auch jenseits dieses Lebens fortbestehen wird.

68. Selbst wenn man die Einfachheit einer Seele zugestehen wollte, wäre ihre Unvergänglichkeit damit noch nicht bewiesen.

69. Ein Wesen ohne Teile könnte zwar nicht dadurch zerstört werden, dass seine Bestandteile auseinanderfallen, doch das schließt zunächst nur eine bestimmte Weise des Vergehens aus.

70. Die stärkere Behauptung, es könne überhaupt nicht aufhören zu existieren, benötigt einen zusätzlichen Grund.

71. In der zweiten Auflage setzt Kant sich deshalb ausdrücklich mit Moses Mendelssohns Versuch auseinander, die Fortdauer der Seele zu begründen.

72. Gegen die Vorstellung, ein einfaches Wesen könne sich nicht allmählich vermindern, bringt Kant die Möglichkeit ins Spiel, dass seine Kräfte einen Grad besitzen, der abnehmen könnte.

73. Auch ohne eine Zerlegung in Teile wäre dann ein allmähliches Erlöschen denkbar, sofern nicht bereits auf anderem Wege die notwendige Beharrlichkeit feststünde.

74. Diese Überlegung beschreibt keinen beobachteten Vorgang beim Sterben und soll keine naturwissenschaftliche Theorie vom Verschwinden der Seele liefern.

75. Sie zeigt innerhalb der Beweisprüfung, weshalb der Ausschluss räumlicher Teilung die geforderte ewige Fortdauer noch nicht sichert.

76. Aus dieser Kritik entsteht keine Abschaffung der menschlichen Innenwelt, denn Gedanken, Gefühle und Erinnerungen bleiben Gegenstände möglicher Erfahrung.

77. Kant spricht vom inneren Sinn, durch den wir unsere Zustände in zeitlichen Verhältnissen wahrnehmen.

78. Ich kann bemerken, wie eine Sorge zunimmt, eine Erwartung enttäuscht wird oder eine Erinnerung nach längerer Zeit ihre Bedeutung verändert.

79. Solche Beobachtungen beziehen sich auf das empirische Selbst, also auf mich, wie ich mir unter den Bedingungen menschlicher Erfahrung erscheine.

80. Erscheinung bedeutet hier nicht Täuschung, sondern die Weise, in der ein Gegenstand unserer Erkenntnis zugänglich wird.

81. Auch diese Selbsterkenntnis erreicht nach Kant nicht das denkende Wesen, wie es unabhängig von unserer Anschauung beschaffen wäre.

82. Die Kritik rationaler Psychologie lässt daher die Untersuchung menschlichen Erlebens zu, ohne aus ihr einen Zugang zur übersinnlichen Seele zu machen.

83. Ebenso wenig liefert das Scheitern der Seelenbeweise für sich genommen eine materialistische oder neurologische Erklärung des Bewusstseins.

84. Insbesondere hat Kant damit nicht bewiesen, dass es keine Seele gibt.

85. Wer aus der Grenze des Wissens eine Gewissheit über die Nichtexistenz übersinnlicher Wesen gewinnen wollte, müsste die Berechtigung dieses neuen Schlusses ebenfalls erst zeigen.

86. Eine Schwierigkeit bleibt allerdings bestehen, sobald man mehr als die Zurückweisung jener Beweise erwartet.

87. Wenn das Ich Erfahrung zusammenhält, seine eigene Natur dabei aber nicht erkennt, scheint die wichtigste Voraussetzung der Erkenntnis selbst einer vollständigen Erklärung zu entgehen.

88. Ein Kritiker kann deshalb fragen, ob die Beschreibung einer notwendigen Funktion wirklich genügt, um unser Selbstverständnis verständlich zu machen.

89. Kants begrenzte Antwort besteht darin, dass die Aufklärung der Erkenntnisbedingungen nicht zugleich eine Theorie aller Eigenschaften des erkennenden Wesens sein muss.

90. Dass eine Funktion notwendig ist, verleiht uns keine zusätzliche Anschauung ihres Trägers.

91. Für die Erklärung menschlicher Erfahrung bleibt die Einheit des Selbstbewusstseins daher maßgeblich, während Aussagen über die erfahrungsunabhängige Natur des Subjekts eine andere Rechtfertigung verlangen.

92. Seine Kritik zwingt damit auch den Einwender, zwischen der berechtigten Forderung nach Erklärung und dem bereits erreichten Wissen zu unterscheiden.

93. Die offene Frage, wie das Selbst in seiner Wirklichkeit zu verstehen ist, bleibt anspruchsvoll, gewinnt aber keine Antwort allein dadurch, dass das Wort Seele sie vertrauter klingen lässt.

94. Kant behandelt die Unsterblichkeit später erneut, nun im Rahmen der praktischen Vernunft, die nach Gründen und Verpflichtungen des Handelns fragt.

95. In der Kritik der praktischen Vernunft von 1788 verbindet er sie mit dem moralisch geforderten Streben nach vollständiger Übereinstimmung des Willens mit dem sittlichen Gesetz.

96. Weil diese Vollkommenheit für endliche Menschen nicht in einem begrenzten Leben erreichbar sei, verlangt seine Argumentation die Annahme einer unbegrenzten Fortdauer für den moralischen Fortschritt.

97. Ein Postulat nennt Kant eine solche aus praktischen Gründen geforderte Annahme, deren Gegenstand dadurch nicht theoretisch erkannt wird.

98. Auch dieser Begründungsweg lässt Fragen offen, doch er beruht auf anderen Voraussetzungen als der Schluss vom Ich denke auf eine unzerstörbare Substanz.

99. Wer zu dem alten Brief zurückkehrt, kann deshalb weiterhin die eigene Vergangenheit bedenken, Verantwortung übernehmen und nach dem Schicksal seines Lebens fragen.

100. Nur verrät die Einheit, in der er diese Fragen stellt, noch nicht, welche übersinnliche Beschaffenheit der Fragende besitzt.