11.4.2 Az antinomák: az értelem ellentmondásai a világ kérdésében – Die Antinomien: Widersprüche der Vernunft bei der Frage nach der Welt

1. Az 1781-es „A tiszta értelem kritikája” című művében Immanuel Kant két, egymást kizáró állítást állít szembe egymással a világ múltjával kapcsolatban, amelyek mindkettő bizonyíthatónak tűnnek.

2. Az egyik szerint a világnak időbeli kezdetének kell lennie, mert ellenkező esetben a jelenig végtelen állapotok sorozata zajlott volna le.

3. A másik tagadja egy ilyen kezdetet, mert előtte egy üres időnek kellene lennie, amelyben nem lenne felismerhető ok arra, hogy a világ éppen ebben a pillanatban jöjjön létre.

4. Aki az első gondolatmenetet követi, az lehetetlennek tartja a kezdet nélküli múltat; aki a másodikat követi, az nem fogadhatja el az első pillanatot.

5. Mindkét oldal azzal a követeléssel lép fel, hogy ésszerű gondolkodás révén valami szükségszerűt ismerjen fel a világról.

6. Úgy tűnik, egy új megfigyelés aligha tud dönteni a vitában, hiszen a vita a teljes múltra vonatkozik, és nem egy egyetlen eseményre.

7. Kant ezt az ellentétet alkalomnak tekinti arra, hogy magát a kérdést és az állítólagos bizonyítékok előfeltételeit vizsgálja.

8. Antinómiának nevezi ezt, azaz az értelem működéséből fakadó konfliktust az egymással ellentétes ismereti igények között.

9. Az antinómia egy olyan feladatot érint, amely a 18. századi filozófiában a racionális kozmológiához tartozott, vagyis a világ mint egész ésszerű vizsgálatához.

10. Míg a természettudósok bizonyos mozgásokat és változásokat magyaráztak, ez a tudományág azt akarta megtudni, hogy a dolgok összességének van-e kezdete, határai és végső alkotóelemei.

11. Ezzel az igénye túlmutatott azon, amit még a legátfogóbb egyedi megfigyelések gyűjteménye is közvetlenül megmutathatott volna.

12. Kant ezt az igényt elsősorban a összefüggés iránti jogos igényből értelmezi.

13. Ha egy esemény bizonyos feltételektől függ, az értelem ezeket a feltételeket is megmagyarázva szeretné látni, és tovább kérdez azok előfeltételeiről.

14. Ezt a visszamenést regressziónak nevezi, ahol egy feltétel a kérdésfeltevés függvényében lehet egy korábbi ok, térbeli összefüggés vagy alkotóelem.

15. Az értelem végül a feltétel nélküli dolgot keresi, vagyis olyasmit, amelynek magyarázata már nem igényel további előfeltételt.

16. Ez a keresés akkor válik problémássá, amint a feltételek további vizsgálatára irányuló követelésből az a megállapítás fakad, hogy azok teljes összessége már tárgyként adott.

17. Hogy ezt az eltolódást láthatóvá tegye, Kant először a világ kezdetének védelmezőinek ad szót.

18. Tegyük fel, hogy a múltnak nincs kezdete, akkor minden jelenbeli pillanat előtt egy végtelen sorozat korábbi világállapotok állna.

19. Egy ilyen sorozatot fokozatos végigjárással soha nem lehetne befejezni, mert végtelensége éppen abban áll, hogy nincs olyan utolsó lépés, amely lezárná az egész sorozatot.

20. Mindazonáltal a kiinduló feltételezés szerint ennek a végtelen sorozatnak már a jelenig le kellett volna zajlania.

21. A tézis bizonyítása ebben ellentmondást lát, és arra a következtetésre jut, hogy a világnak kezdete kell, hogy legyen.

22. Meggyőző ereje a múltbeli idő és egy teljesen végigjárt sorozat közötti összefüggésen alapul.

23. Pontosan ezt az összefüggést lehet azonban vitatni, hiszen a kezdet nélküli múltat nem feltétlenül kell olyan folyamatként elképzelni, amely egy első kiindulási ponton kezdődött, majd végtelenül sok lépést tett meg.

24. Ezzel máris felismerhető egy olyan pont, ahol a bizonyítás többet feltételez, mint amit a kezdet nélküli világ puszta állítása kifejezetten magában foglal.

25. Az ellenoldal, amelynek állítását Kant antitézisnek nevezi, egy első világiállapot feltételezésével indul ki.

26. A kezdet általában azt jelenti, hogy valami korábban még nem létezett, ezért a világ kezdetét egy világ nélküli időnek kellene megelőznie.

27. Ebben a teljesen üres időben azonban egyetlen pillanat sem különböztethető volna meg egy másiktól egy különleges állapot révén.

28. Következésképpen hiányozna az a feltétel, amely érthetővé tenné, miért keletkezik a világ egy bizonyos időpontban, és miért nem egy másikban.

29. Ebből az antitézis azt a következtetést vonja le, hogy a világnak nem lehet időbeli kezdete.

30. Ez a bizonyítás is magában hordoz egy előfeltételt, mivel a világ kezdetét egy már létező időn belüli esemény mintájára kezeli.

31. Kant összehasonlítása ezért először is azt mutatja meg, hogy két különböző követelmény ütközik egymással egy végső magyarázó ok tekintetében.

32. A tézis egy lezárt múltat követel, míg az antitézis minden feltételezett kezdethez újra időbeli feltételt követel.

33. Az első antinómiához tartozik továbbá az a kérdés is, hogy a világ térben korlátozott-e, vagy végtelenül kiterjedt.

34. A tézis határt állít, mert érvelése szerint egy végtelen térbeli egész csak részei soha be nem fejeződő összefoglalásával fogható fel.

35. Az antitézis azzal érvel, hogy egy korlátozott világnak üres térrel kellene körülvéve lennie, amely azonban a világ számára nem lenne tapasztalható tárgy.

36. A teljes világ határa tehát nem határozható meg úgy, mint egy test határa, azaz a testen kívüli valamivel való viszonyán keresztül.

37. Mindkét érvelési irányban úgy kezelik a világot, mintha annak minden lehetséges vizsgálattól függetlenül rögzített teljes kiterjedéssel kellene rendelkeznie.

38. Kant most ezt a közös feltételezést vizsgálja, ahelyett, hogy egy nagyon nagy, véges és egy még nagyobb, végtelen világ között választana.

39. Tárgyakat tapasztalunk, és kiterjeszthetjük azok összefüggéseit, de ezzel még nem áll rendelkezésünkre a jelenségek teljes összessége.

40. A folytatható vizsgálat és a már kész világegész közötti különbség válik a megoldás kulcsává.

41. Ehhez Kant a transzcendentális idealizmusra támaszkodik, arra a tanra, hogy a tapasztalatunk tárgyai az emberi megismerés feltételei között jelennek meg.

42. A tér és az idő számára e tény formái, ezért meghatározásaikat nem lehet egyszerűen a dolgoknak tulajdonítani, függetlenül a megismerési módunktól.

43. A jelenség azonban nem puszta csalódás, hiszen a térbeli tárgyak és az időbeli események a tapasztalat keretein belül teljesen objektíven vizsgálhatók.

44. A dolog önmagában viszont azt a tárgyat jelöli, amennyiben eltekintünk érzéki megismerésünk feltételeitől.

45. Ha a jelenségeket dolgok önmagukban kezeljük, úgy tűnik, hogy teljes sorozatuk is, a hozzáférésünktől függetlenül, teljesen meghatározottan áll rendelkezésre.

46. Pontosan ezt az előfeltevést utasítja el Kant a világ kezdetéről és méretéről szóló vitában.

47. Az ő értelmezése szerint a világ sem egy „dolog önmagában”ként adott véges, sem egy ugyanígy adott végtelen egész.

48. Ezzel nem állít semmiféle titokzatos harmadik világméretet, hanem azt vitatja, hogy a két meghatározás itt alkalmazható lenne egy olyan tárgyra, amely rendelkezik az előfeltételezett tulajdonságokkal.

49. A második antinómia azt a problémát ismétli meg, hogy miből állnak végső soron az összetett dolgok.

50. Tézise azt állítja, hogy minden összetett szubsztanciának egyszerű részekből kell állnia, és eközben a szubsztanciát olyasvalaminek magyarázza, ami önmagában létezik, és nem csupán másvalaminek a tulajdonsága.

51. Ha minden összetételt gondolatban feloldanánk, és semmi egyszerű nem maradna meg – így a gondolatmenet –, akkor végül egyáltalán nem lenne semmi, ami az összetételt hordozná.

52. Az antitézis ezzel szemben azt állítja, hogy minden térben kiterjedt alkotóelem maga is egymás mellett elhelyezkedő, és így további megkülönböztethető részeket tartalmaz.

53. Egy abszolút egyszerű, azaz teljesen oszthatatlan alkotóelem ezért térbeli tárgyként nem létezhetne.

54. Kant megoldása megkülönbözteti a jelenség folytatható felosztását attól az állítástól, hogy egy teljes halmaz végső részekből már attól függetlenül is létezne.

55. A korlátlan oszthatóság ebben az összefüggésben nem azt jelenti, hogy egy testet végtelenül sok elszigetelt alkotóelem kész gyűjteményeként ismernénk fel.

56. Ezért még egy fizikai eljárással tovább nem bontható alkotóelemet sem lehetne további indoklás nélkül egyenértékűnek tekinteni a metafizikai egyszerűséggel.

57. Kant az első két antinómiát matematikai jellegűnek nevezi, mivel azok a jelenségek nagyságára és összetételére, valamint az azonos jellegű részek közötti kapcsolatra vonatkoznak.

58. Dogmatikus megfogalmazásukban mindkét ellentétes álláspont elmulasztja a megismerés feltételeit, mivel egy teljes sorozatot önmagában adottnak tekint.

59. A feloldás mindazonáltal lehetővé teszi, hogy korábbi állapotok, további térbeli összefüggések és finomabb felosztások után kutassunk.

60. Megváltoztatja e kutatás igényét anélkül, hogy a filozófiai megalapozás korlátaiból a természettudományi kutatás tilalmát vezetné le.

61. A következő két, dinamikus antinómiánál a kérdés a nagyságról és az osztásról az ok-okozati összefüggésre és a létezés függőségére helyeződik át.

62. Itt egy elképzelt feltételnek nem kell magának is a feltételtől függő dolog hasonló tér-időbeli részének lennie.

63. Egy értelmezhető feltétel, amelyet a gondolkodás az érzéki adottságok figyelmen kívül hagyásával vizsgál, ezért más módon kapcsolódhat a jelenségekhez, mint egy kiegészítő alkotóelem.

64. Ez a lehetőség egy másikfajta megoldást nyit meg, amelyben mindkét oldal korlátozott igényeit összeegyeztethetővé kell tenni.

65. A harmadik antinómia az ellentétet egy olyan kérdésre tereli, amely az emberi cselekvést is érinti.

66. Tézise szerint a természeti ok-okozati összefüggés nem lehet az egyetlen ok-okozati összefüggés, mert minden természeti ok viszont korábbi feltételektől függ, és így soha nem érhető el feltétel nélküli kezdet.

67. A sorozat teljes megalapozásához el kell fogadni egy olyan ok-okozati összefüggést, amely a szabadságon alapul, és amely önmagától indíthat el egy következményt.

68. A szabadság itt elsősorban egy eredeti spontaneitást jelent, amelynek hatását nem határozza meg egy előző, a természet törvényei szerint zajló esemény.

69. Az antitézis ebben a törvényszerű összefüggés megszakadását látja, amelynek köszönhetően az események egyáltalán összefüggő élményként ismerhetők fel.

70. Ha egy új állapot az előzővel való meghatározó összefüggés nélkül jönne létre, a magyarázat elveszítené azt a vezérfonalat, amelyet minden más esemény esetében követnie kell.

71. Ezért arra a következtetésre jut, hogy a világban minden a természet törvényei szerint történik, és a szabadság nem létezik.

72. Míg a tézis attól tart, hogy a szabadság nélkül minden magyarázat végső soron hiányos marad, addig az antitézis attól tart, hogy a szabadság megsemmisíti a megbízható magyarázat lehetőségét.

73. Kant válasza fenntartja a természeti törvényszerűséget minden eseményre, amennyiben azok jelenségként ismerhetők fel.

74. Egy szabad oknak ezért nem szabad egy meghatározott ponton felfüggesztenie a természeti törvényeket, vagy mérhető rést kitöltenie két állapot között.

75. Inkább elképzelhetőnek kell maradnia, hogy ugyanaz a cselekvés jelenségként természetesen meghatározott, értelmi okát tekintve pedig szabad legyen.

76. Példaként vehetünk egy kifejezetten hipotetikus esetet, amelyben valaki félelemből és önös érdekből megtéveszt egy másik személyt.

77. Egy vizsgálat a szokásokat, az előzményeket és a konkrét fenyegető helyzetet vehetné alapul a viselkedés érthetővé tételéhez.

78. Az a kérdés viszont, hogy a cselekvőnek kellett-e volna ésszerű okokat érvényesítenie a megtévesztés ellen, a választott cselekvési ok iránti felelősségére irányul.

79. Kant megkülönböztetésében ezek nem lennének sem két különálló cselekmény, sem két ok, amelyek ugyanazon az időbeli síkon versengenek egymással.

80. Ugyanígy egy véletlenszerű, előre nem látható viselkedés sem jelentené már azt az ésszerűségből fakadó önmeghatározást, amelyre a felelős cselekvés fogalma irányul.

81. A harmadik antinómia elméleti feloldása azonban nem bizonyítja, hogy ilyen szabadság valóban létezik.

82. Kant itt azt állítja, hogy megszünteti a természeti törvényszerűség és a szabadság közötti állítólagos elkerülhetetlen ellentmondást, amennyiben megkülönböztetjük a dolgok megjelenéseit maguktól a dolgoktól.

83. Az, hogy egy értelmezhető ok hogyan kapcsolódik egy időben megjelenő cselekvéshez, ettől még nem válik átlátható mechanizmussá.

84. Ebben rejlik a válasz valódi korlátja, amelyet a „nézőpont” szó önmagában nem tud eltüntetni.

85. A negyedik antinómia ennek megfelelően azt a kérdést vizsgálja, hogy a világhoz, mint részhez vagy okhoz, tartozik-e egy abszolút szükségszerű lény.

86. Tézise a feltételes létezésből következtet egy feltétel nélküli okra, amely maga nem csak további feltételek mellett létezik.

87. Az antitézis tagadja egy ilyen ok létezését a világon belül és azon kívül egyaránt, miközben a világ okát is ismét időbeli feltételek alá helyezi.

88. A kritikai feloldásban minden tapasztalható létezés feltételes marad, míg egy szükségszerű, értelmezhető ok ezáltal sem bizonyulhat lehetetlennek, sem ismerhető fel valóságosnak.

89. Egy abszolút szükségszerű lény ráadásul még pusztán e kifejezés alapján sem lenne azonosítható egy adott vallás személyes Isteneként.

90. Mindkét dinamikus feloldás így korlátozza az ismereti igényeket, ahelyett, hogy egy elképzelhető, érzékeken túli okból kutatott tárgyat csinálna.

91. Hogy ezek sikerrel járnak-e, az azonban Kant jelenségek és dolgok önmagukban való megkülönböztetésén múlik, amelynek megalapozottságát magának is meg kell indokolnia.

92. Kant az antinomákat egyúttal e megkülönböztetés közvetett érvként is felhasználja, mert véleménye szerint az ellenkező feltételezés ellentmondáshoz vezet.

93. Egy kritikus azzal vághat vissza, hogy már az egyes bizonyítékok is hibásak, és azok kudarcából még nem következik a transzcendentális idealizmus szükségessége.

94. Kant diagnózisának megalapozottsága ezért attól is függ, hogy a vita közös eredetét meggyőzőbben tudják-e magyarázni, mint az egyes következtetési hibák kijavításával.

95. Eközben egy természettudományos elmélet a világ korai állapotairól olyan kérdésekre ad választ, amelyeket megfigyelések és modellek határoznak meg, szemben a racionális kozmológiával, amely egy feltétlenül adott egészre irányul.

96. Az ősrobbanásra való hivatkozás önmagában tehát még nem döntene arról, hogy Kantnak a világ kezdetéről és az időről szóló előfeltevései megalapozottak-e.

97. Vizsgálatának értéke abban rejlik, hogy magát a teljes magyarázat iránti vágyat is az ésszerű vizsgálat tárgyává teszi.

98. A további feltételek iránti jogos kérdésből nem következik az a jogosultság, hogy az összes feltétel összességét már felismertnek tekintsük.

99. Aki ezt megkülönbözteti, tovább kereshet okokat anélkül, hogy vizsgálódásának bármely ideiglenes végpontját a valóság végső okának nyilvánítaná.

100. A vita, amellyel Kant kezd, ezáltal az első pillanatért folyó versengésből annak vizsgálatává alakul át, amit feltételezünk, amikor a világról, mint egészről beszélünk.

1. In der Kritik der reinen Vernunft von 1781 stellt Immanuel Kant zwei Behauptungen über die Vergangenheit der Welt gegeneinander, die sich gegenseitig ausschließen und dennoch beide beweisbar zu sein scheinen.

2. Die eine besagt, dass die Welt einen zeitlichen Anfang haben müsse, weil sonst bis zur Gegenwart eine unendliche Folge von Zuständen abgelaufen wäre.

3. Die andere bestreitet einen solchen Anfang, weil vor ihm eine leere Zeit liegen müsste, in der kein Grund erkennbar wäre, weshalb die Welt gerade in diesem Augenblick entsteht.

4. Wer der ersten Überlegung folgt, findet eine anfangslose Vergangenheit unmöglich; wer der zweiten folgt, kann keinen ersten Augenblick zulassen.

5. Dabei treten beide Seiten mit dem Anspruch auf, durch vernünftiges Denken etwas Notwendiges über die Welt zu erkennen.

6. Eine neue Beobachtung scheint den Streit kaum entscheiden zu können, denn gestritten wird über die vollständige Vergangenheit und nicht über ein einzelnes Ereignis.

7. Kant nimmt diesen Widerstreit zum Anlass, die Frage selbst und die Voraussetzungen ihrer vermeintlichen Beweise zu untersuchen.

8. Er nennt ihn eine Antinomie, einen aus der Arbeitsweise der Vernunft hervorgehenden Konflikt zwischen gegensätzlichen Erkenntnisansprüchen.

9. Die Antinomie betrifft eine Aufgabe, die in der Philosophie des achtzehnten Jahrhunderts zur rationalen Kosmologie gehörte, der vernünftigen Untersuchung der Welt als eines Ganzen.

10. Während Naturforscher bestimmte Bewegungen und Veränderungen erklärten, wollte diese Disziplin wissen, ob die Gesamtheit aller Dinge einen Anfang, Grenzen und letzte Bestandteile habe.

11. Ihr Anspruch reichte damit über das hinaus, was eine noch so umfangreiche Sammlung einzelner Beobachtungen unmittelbar zeigen könnte.

12. Kant versteht diesen Anspruch zunächst aus einem berechtigten Bedürfnis nach Zusammenhang.

13. Wenn ein Ereignis von bestimmten Bedingungen abhängt, möchte die Vernunft auch diese Bedingungen erklärt sehen und fragt nach deren Voraussetzungen weiter.

14. Dieses Zurückgehen nennt er Regress, wobei eine Bedingung je nach Fragestellung eine frühere Ursache, ein räumlicher Zusammenhang oder ein Bestandteil sein kann.

15. Die Vernunft sucht schließlich das Unbedingte, also etwas, dessen Erklärung keine weitere Voraussetzung mehr verlangt.

16. Problematisch wird diese Suche, sobald aus der Forderung, weiter nach Bedingungen zu fragen, die Behauptung entsteht, deren vollständige Gesamtheit sei bereits als Gegenstand gegeben.

17. Um diese Verschiebung sichtbar zu machen, lässt Kant zunächst die Verteidiger eines Weltanfangs zu Wort kommen.

18. Angenommen, die Vergangenheit hätte keinen Anfang, dann läge vor jedem gegenwärtigen Augenblick eine unendliche Folge früherer Weltzustände.

19. Eine solche Folge könne durch schrittweises Durchlaufen niemals vollendet werden, weil ihre Unendlichkeit gerade darin bestehe, dass kein letzter Schritt die ganze Reihe abschließt.

20. Dennoch müsste diese unendliche Folge nach der Ausgangsannahme bis zur Gegenwart bereits abgelaufen sein.

21. Der Beweis der These sieht darin einen Widerspruch und schließt, dass die Welt einen Anfang haben müsse.

22. Seine Überzeugungskraft beruht auf der Verbindung zwischen vergangener Zeit und einer vollständig durchlaufenen Reihe.

23. Gerade diese Verbindung lässt sich jedoch bestreiten, denn eine anfangslose Vergangenheit muss nicht als ein Vorgang gedacht werden, der an einem ersten Ausgangspunkt begonnen und dann unendlich viele Schritte bewältigt hätte.

24. Damit ist bereits eine Stelle erkennbar, an der die Beweisführung mehr voraussetzt, als die bloße Behauptung einer anfangslosen Welt ausdrücklich enthält.

25. Die Gegenseite, deren Behauptung Kant als Antithese bezeichnet, beginnt mit der Annahme eines ersten Weltzustands.

26. Ein Anfang bedeute gewöhnlich, dass etwas zuvor noch nicht vorhanden gewesen sei, weshalb dem Weltanfang eine Zeit ohne Welt vorausgehen müsste.

27. In dieser völlig leeren Zeit wäre aber kein Augenblick durch einen besonderen Zustand von einem anderen unterschieden.

28. Es fehlte folglich die Bedingung, die verständlich machen könnte, weshalb die Welt zu einem bestimmten Zeitpunkt entsteht und zu einem anderen nicht.

29. Daraus folgert die Antithese, dass die Welt keinen zeitlichen Anfang haben könne.

30. Auch dieser Beweis führt eine Voraussetzung mit sich, indem er den Anfang der Welt nach dem Muster eines Ereignisses innerhalb einer bereits bestehenden Zeit behandelt.

31. Kants Gegenüberstellung zeigt deshalb zunächst, wie zwei unterschiedliche Anforderungen an einen letzten Erklärungsgrund gegeneinander geraten.

32. Die These verlangt eine abgeschlossene Vergangenheit, während die Antithese für jeden angenommenen Anfang erneut eine zeitliche Bedingung verlangt.

33. Zur ersten Antinomie gehört außerdem die Frage, ob die Welt räumlich begrenzt oder unendlich ausgedehnt sei.

34. Die These behauptet eine Grenze, weil ein unendliches räumliches Ganzes nach ihrer Argumentation nur durch eine niemals abzuschließende Zusammenfassung seiner Teile erfasst werden könnte.

35. Die Antithese wendet ein, eine begrenzte Welt müsste von einem leeren Raum umgeben sein, der ihr gegenüber jedoch kein erfahrbarer Gegenstand wäre.

36. Eine Grenze der gesamten Welt ließe sich somit nicht wie die Grenze eines Körpers durch sein Verhältnis zu etwas außerhalb seiner bestimmen.

37. In beiden Beweisrichtungen wird die Welt behandelt, als müsste sie eine unabhängig von jeder möglichen Untersuchung feststehende Gesamtgröße besitzen.

38. Kant verlegt die Prüfung nun auf diese gemeinsame Annahme, statt zwischen einer sehr großen endlichen und einer noch größeren unendlichen Welt zu wählen.

39. Wir erfahren Gegenstände und können ihre Zusammenhänge erweitern, doch damit ist uns die vollständige Gesamtheit aller Erscheinungen noch nicht gegeben.

40. Der Unterschied zwischen einer fortsetzbaren Untersuchung und einem fertig vorhandenen Weltganzen wird zum Schlüssel seiner Auflösung.

41. Dafür greift Kant auf seinen transzendentalen Idealismus zurück, die Lehre, dass Gegenstände unserer Erfahrung unter menschlichen Erkenntnisbedingungen erscheinen.

42. Raum und Zeit sind für ihn Formen dieser Gegebenheit, weshalb ihre Bestimmungen nicht ohne Weiteres den Dingen unabhängig von unserer Erkenntnisweise zugeschrieben werden dürfen.

43. Eine Erscheinung ist dabei kein bloßer Trug, denn räumliche Gegenstände und zeitliche Vorgänge lassen sich innerhalb der Erfahrung durchaus objektiv untersuchen.

44. Das Ding an sich bezeichnet dagegen den Gegenstand, sofern von den Bedingungen unserer sinnlichen Erkenntnis abgesehen wird.

45. Werden Erscheinungen als Dinge an sich behandelt, scheint auch ihre ganze Reihe unabhängig von unserem Zugang vollständig bestimmt vorzuliegen.

46. Genau diese Voraussetzung weist Kant beim Streit über Weltanfang und Weltgröße zurück.

47. Die Welt ist nach seiner Auflösung weder ein als Ding an sich gegebenes endliches noch ein ebenso gegebenes unendliches Ganzes.

48. Er behauptet damit keine geheimnisvolle dritte Weltgröße, sondern bestreitet, dass die beiden Bestimmungen hier auf einen Gegenstand mit den vorausgesetzten Eigenschaften angewendet werden können.

49. Die zweite Antinomie wiederholt das Problem in der Frage, woraus zusammengesetzte Dinge letztlich bestehen.

50. Ihre These behauptet, jede zusammengesetzte Substanz müsse aus einfachen Teilen bestehen, und erklärt Substanz dabei als etwas, das selbst besteht und nicht bloß eine Eigenschaft an etwas anderem ist.

51. Wenn alle Zusammensetzung gedanklich aufgehoben werde und nichts Einfaches übrig bleibe, so die Überlegung, wäre am Ende überhaupt nichts vorhanden, das die Zusammensetzung trägt.

52. Die Antithese hält dagegen, dass jeder räumlich ausgedehnte Bestandteil wiederum ein Nebeneinander und damit weitere unterscheidbare Teile enthält.

53. Ein schlechthin einfacher, also völlig unteilbarer Bestandteil könnte deshalb als räumlicher Gegenstand nicht gegeben werden.

54. Kants Auflösung unterscheidet die fortsetzbare Teilung einer Erscheinung von der Behauptung, eine vollständige Menge letzter Teile liege schon unabhängig davon vor.

55. Die unbegrenzte Teilbarkeit bedeutet in diesem Zusammenhang nicht, dass ein Körper als fertige Sammlung unendlich vieler isolierter Bestandteile erkannt wäre.

56. Auch ein durch ein physikalisches Verfahren nicht weiter zerlegbarer Bestandteil wäre deshalb nicht ohne zusätzliche Begründung mit dem metaphysisch Einfachen gleichzusetzen.

57. Kant nennt die ersten beiden Antinomien mathematisch, weil sie die Größe und Zusammensetzung von Erscheinungen und die Verbindung gleichartiger Teile betreffen.

58. In ihren dogmatischen Fassungen verfehlen beide Gegenseiten die Erkenntnisbedingungen, indem sie eine vollständige Reihe als an sich gegeben voraussetzen.

59. Die Auflösung erlaubt gleichwohl, nach früheren Zuständen, weiteren räumlichen Zusammenhängen und feineren Unterteilungen zu suchen.

60. Sie verändert den Anspruch dieser Suche, ohne aus einer Grenze philosophischer Begründung ein Verbot der Naturforschung abzuleiten.

61. Bei den beiden folgenden, dynamischen Antinomien verschiebt sich die Frage von der Größe und Teilung zu Ursächlichkeit und Daseinsabhängigkeit.

62. Hier muss eine gedachte Bedingung nicht selbst ein gleichartiger räumlich-zeitlicher Teil des Bedingten sein.

63. Eine intelligible Bedingung, die durch Denken unter Absehung von sinnlicher Gegebenheit betrachtet wird, lässt sich deshalb anders auf Erscheinungen beziehen als ein zusätzlicher Bestandteil.

64. Diese Möglichkeit eröffnet eine andere Form der Auflösung, bei der eingeschränkte Ansprüche beider Seiten miteinander vereinbar werden sollen.

65. Die dritte Antinomie bringt den Widerstreit auf eine Frage, die auch menschliches Handeln betrifft.

66. Ihre These erklärt, Naturkausalität könne nicht die einzige Ursächlichkeit sein, weil jede natürliche Ursache wiederum von früheren Bedingungen abhänge und so niemals ein unbedingter Anfang erreicht werde.

67. Um die Reihe vollständig zu begründen, müsse eine Ursächlichkeit durch Freiheit angenommen werden, die von selbst eine Folge beginnen könne.

68. Freiheit bedeutet hier zunächst eine ursprüngliche Spontaneität, deren Wirken nicht durch ein vorausgehendes Ereignis nach Naturgesetzen bestimmt wird.

69. Die Antithese sieht darin einen Bruch mit der gesetzmäßigen Verknüpfung, durch die Ereignisse überhaupt als zusammenhängende Erfahrung erkannt werden können.

70. Wenn ein neuer Zustand ohne bestimmenden Zusammenhang mit dem vorherigen entstünde, verlöre die Erklärung den Leitfaden, dem sie bei jedem anderen Ereignis folgen muss.

71. Sie schließt deshalb, dass alles in der Welt nach Naturgesetzen geschehe und keine Freiheit existiere.

72. Während die These fürchtet, jede Erklärung bleibe ohne Freiheit letztlich unvollständig, fürchtet die Antithese, mit Freiheit werde die Möglichkeit verlässlicher Erklärung zerstört.

73. Kants Antwort erhält die Naturgesetzlichkeit für sämtliche Ereignisse, soweit sie als Erscheinungen erkannt werden.

74. Eine freie Ursache soll deshalb nicht an einer bestimmten Stelle die Naturgesetze aussetzen oder eine messbare Lücke zwischen zwei Zuständen füllen.

75. Denkbar bleiben soll vielmehr, dass dieselbe Handlung als Erscheinung natürlich bedingt und hinsichtlich ihres intelligiblen Grundes frei ist.

76. Zur Veranschaulichung lässt sich ein ausdrücklich hypothetischer Fall nehmen, in dem jemand aus Angst und eigennützigem Interesse eine andere Person täuscht.

77. Eine Untersuchung könnte Gewohnheiten, vorausgehende Erlebnisse und die konkrete Bedrohungssituation heranziehen, um das Verhalten verständlich zu machen.

78. Die Frage, ob der Handelnde vernünftige Gründe gegen die Täuschung hätte gelten lassen sollen, richtet sich dagegen auf seine Verantwortlichkeit für den gewählten Handlungsgrund.

79. In Kants Unterscheidung wären dies weder zwei getrennte Taten noch zwei Ursachen, die auf derselben zeitlichen Ebene miteinander konkurrieren.

80. Ebenso wenig würde ein zufälliges, unvorhersehbares Verhalten schon jene Selbstbestimmung aus Vernunft darstellen, auf die ein Begriff verantwortlichen Handelns zielt.

81. Die theoretische Auflösung der dritten Antinomie beweist allerdings nicht, dass eine solche Freiheit tatsächlich besteht.

82. Kant beansprucht hier, den vermeintlich zwingenden Widerspruch zwischen Naturgesetzlichkeit und Freiheit zu beseitigen, sofern Erscheinungen von Dingen an sich unterschieden werden.

83. Wie ein intelligibler Grund mit einer zeitlich erscheinenden Handlung zusammenhängt, wird dadurch nicht zu einem durchschaubaren Mechanismus.

84. Darin liegt eine wirkliche Grenze der Antwort, die das Wort Betrachtungsweise allein nicht verschwinden lässt.

85. Die vierte Antinomie verfolgt entsprechend die Frage, ob zur Welt als Teil oder Ursache ein schlechthin notwendiges Wesen gehöre.

86. Ihre These schließt vom bedingten Dasein auf einen unbedingten Grund, der nicht seinerseits nur unter weiteren Voraussetzungen existiert.

87. Die Antithese bestreitet einen solchen Grund innerhalb der Welt und ebenso außerhalb ihrer, wobei sie auch eine Weltursache wieder unter zeitliche Bedingungen stellt.

88. In der kritischen Auflösung bleibt jedes erfahrbare Dasein bedingt, während ein notwendiger intelligibler Grund dadurch weder als unmöglich erwiesen noch als wirklich erkannt ist.

89. Ein schlechthin notwendiges Wesen wäre überdies noch nicht allein durch diesen Ausdruck als der persönliche Gott einer bestimmten Religion ausgewiesen.

90. Beide dynamischen Auflösungen begrenzen somit Erkenntnisansprüche, anstatt aus einem denkbaren übersinnlichen Grund einen erforschten Gegenstand zu machen.

91. Dass sie gelingen, hängt allerdings an Kants Unterscheidung von Erscheinungen und Dingen an sich, deren Berechtigung selbst begründet werden muss.

92. Kant verwendet die Antinomien zugleich als indirektes Argument für diese Unterscheidung, weil die entgegengesetzte Annahme seiner Auffassung nach in den Widerstreit führt.

93. Ein Kritiker kann erwidern, dass bereits einzelne Beweise fehlerhaft sind und aus ihrem Scheitern noch nicht die Notwendigkeit des transzendentalen Idealismus folgt.

94. Die Tragfähigkeit von Kants Diagnose hängt deshalb auch davon ab, ob der gemeinsame Ursprung des Streits überzeugender erklärt wird als durch die Korrektur einzelner Schlussfehler.

95. Eine naturwissenschaftliche Theorie über frühe Weltzustände beantwortet währenddessen andere, durch Beobachtungen und Modelle bestimmte Fragen als die rationale Kosmologie nach einem unbedingt gegebenen Ganzen.

96. Eine Berufung auf den Urknall allein würde daher noch nicht entscheiden, ob Kants Voraussetzungen über Weltanfang und Zeit berechtigt sind.

97. Der Gewinn seiner Untersuchung liegt darin, dass sie den Drang zur vollständigen Erklärung selbst zum Gegenstand vernünftiger Prüfung macht.

98. Aus der berechtigten Frage nach weiteren Bedingungen folgt keine Berechtigung, die Gesamtheit aller Bedingungen als schon erkannt zu behandeln.

99. Wer das unterscheidet, kann weiter nach Gründen suchen, ohne jedes vorläufige Ende seiner Untersuchung zum letzten Grund der Wirklichkeit zu erklären.

100. Der Streit, mit dem Kant beginnt, verändert sich dadurch von einem Wettstreit um den ersten Augenblick zu einer Prüfung dessen, was wir voraussetzen, wenn wir von der Welt als einem Ganzen sprechen.