13.5.3 Áru, érték és tőke – Ware, Wert und Kapital

1. Képzeljük el, hogy valaki kabátot vásárol, mert közeledik a tél, és a régi kabát már nem tart elég melegen.

2. A vevő megvizsgálja az anyagot, a szabást és az árat, míg az eladónő a kabátot olyan terméknek tekinti, amely pénzért gazdát cserél.

3. Ami az egyik számára védelmet jelent a hideg ellen, az a másik számára üzleti tevékenységének része.

4. A ruhadarab mögött emellett olyan tevékenységek is állnak, amelyek végzőit a vevő valószínűleg soha nem fogja megismerni: a fonás, a szövés, a kivágás és a varrás.

5. Az, hogy mindezek a kapcsolatok egy hétköznapi vásárlás során találkoznak, képezi Karl Marx kapitalista gazdaságról szóló elemzésének kiindulópontját.

6. Amikor 1867-ben megjelent műve, „A tőke” első kötete, Marx ezért az áruval kezdte magyarázatát, bár valójában a problémája messze túlmutatott a bolti értékesítésen.

7. Meg akarta érteni, hogyan szervezi meg egy társadalom a munkáját, ha tagjai adás-vétel révén kapcsolódnak egymáshoz, és a termelés célja az előre befektetett pénz megsokszorozása.

8. Egy kabát elsősorban használati érték, mert tulajdonságai képesek kielégíteni egy emberi szükségletet.

9. A használati érték azonban nem jelenti azt, hogy erkölcsileg ajánlott lenne, hiszen még egy luxuscikk is hasznos lehet annak számára, aki vágyik rá.

10. Ugyanígy ez a hasznosság sem függ közvetlenül attól, hogy valaki hány órát töltött az előállításával.

11. Az áru jellegéhez azonban egy további kapcsolat is tartozik: a terméket csere céljából állítják elő, és azt másnak kell átadni ellenszolgáltatásért cserébe.

12. Aki saját használatra varr egy kabátot, azzel hasznos munkaterméket hoz létre, de még nem árut.

13. A csere során viszont egymástól nagyon különböző dolgok kerülnek mennyiségi kapcsolatba egymással, például amikor egy kabátot egy bizonyos mennyiségű más áruért lehet elcserélni.

14. Ezt a csereviszonyt Marx csereértéknek nevezi, és azt a kérdést teszi fel, hogy mi fejeződik ki benne.

15. Ezzel a kérdéssel a klasszikus politikai közgazdaságtanhoz kapcsolódik, amelyben Adam Smith és David Ricardo a munka, az érték és az elosztás közötti összefüggéseket vizsgálták.

16. Marx a szükségletek puszta különbözőségét elégtelennek tartja az áruk társadalmi összehasonlíthatóságának magyarázatához, és ennek alapját a munkában keresi.

17. Ennek során ugyanazon tevékenység két oldalát különbözteti meg, amelyek a kabát példáján különösen szemléletesen megmutatkoznak.

18. Konkrét munkaként a varrásnak meghatározott célja van, különleges készségeket igényel, és meghatározott tulajdonságokkal rendelkező terméket hoz létre.

19. Absztrakt munkaként ugyanez a tevékenység az ő értékelemzésében az emberi munkaerő ráfordításaként számít, figyelmen kívül hagyva annak konkrét formáját.

20. Az absztrakció tehát nem azt jelenti, hogy a szabó gondolatlanul dolgozik, vagy hogy tevékenységének nincsenek felismerhető jellemzői.

21. Az absztrakció a különböző munkák társadalmi egyenértékűségét jelenti, amelyek termékeit a csere során összehasonlítható értékekként kezelik.

22. Marx az áruérték nagyságát a társadalmi szükséges munkaidő alapján határozza meg, amely normál termelési körülmények között, átlagos ügyesség és munkaintenzitás mellett szükséges.

23. Ha egy tapasztalatlan szabónak kétszer annyi időbe telik egy átlagos kabát elkészítése, mint másoknak, attól még a terméke nem lesz automatikusan kétszer olyan értékes.

24. Személyes erőfeszítései nem tudják tetszés szerint megváltoztatni a társadalmilag érvényes termelési feltételeket.

25. Ha a szokásos eljárások annyira javulnak, hogy egy hasonló kabát lényegesen rövidebb idő alatt elkészíthető, Marx szerint annak értéke csökken.

26. Ugyanakkor azonos időráfordítás mellett több kabát készülhet el, így a tárgyi gazdagság növekszik, miközben az egyes darabok értéke csökken.

27. Ez a különbségtétel a hasznos javak mennyisége és azok értékmérete között a tőke későbbi magyarázatának egyik előfeltétele.

28. Az érték itt sem a személyes érdemet, sem egy tevékenység emberi jelentőségét nem jelenti, és meghatározásából nem következik ítélet arról, hogy mely munka társadalmi szempontból különösen érdemes.

29. Egy kabát értékét azonban nem lehet úgy mérni, mint a hosszát, vagy úgy felfedezni, mint egy varratot a tárgyon.

30. Marx számára az érték társadalmi valóságot jelent, amely más árukhoz viszonyítva fejeződik ki.

31. A csereérték egy ilyen kifejezési forma, míg a pénz egy közös formát biztosít, amelyben a különböző áruk kifejezhetik értéküket.

32. Az ár ennek megfelelően az áruérték pénzben kifejezett értéke, anélkül, hogy minden ténylegesen kért vagy fizetett árnak meg kellene felelnie ennek az értéknek.

33. Már pusztán az a lehetőség, hogy a kereslet és a kínálat eltér egymástól, megakadályozza az értékmérték és a pillanatnyi bolti ár egyenlővé tételét.

34. Alapvető vizsgálatához Marx először azt feltételezi, hogy az áruk értékük szerint cserélődnek, hogy e feltétel mellett megmagyarázza az érték-növekedés forrását.

35. Ez a feltételezés az elemzés tudatos leegyszerűsítése, és nem azt állítja, hogy a valós piacokon mindig tökéletesen kiegyensúlyozott csere folyik.

36. Aki saját termékét eladja, és a bevételből kabátot vásárol, mozgását olyan árukkal kezdi és fejezi be, amelyek eltérő használati értéke szolgálja szükségleteit.

37. A pénz közvetíti ezt a cserét, de a cél a megvásárolt ruhadarabbal eleinte már elérve van.

38. Egy vállalkozó, aki pénzt fektet kabátok gyártásába, másfajta mozgást követ: Végül több pénzt akar visszakapni, mint amennyit befektetett.

39. Marx ezt az összefüggést „pénz–áru–több pénz” formában írja le, és a befektetett érték feletti többletet többletértéknek nevezi.

40. A tőke tehát olyan értéket jelöl, amely saját megsokszorozódásának folyamatán megy keresztül, amelynek során a pénz, a termelési eszközök és a készáruk e mozgás különböző formáit öltik magukra.

41. Egy szerszám tehát nem pusztán műszaki tulajdonságai alapján tőke, hanem bizonyos társadalmi viszonyok és felhasználási módok keretében nyeri el ezt a jelleget.

42. A nehézség abban áll, hogy hogyan magyarázható a szaporodás, ha a vétel és az eladás során alapvetően azonos értékek cserélődnek egymással.

43. Egy kereskedő kedvező beszerzéssel vagy túlzott eladási árral gazdagodhat, de ez Marx szerint még nem magyarázza a többlet társadalmi érték keletkezését.

44. Amit az egyik pusztán kizsákmányolással nyer, az hiányzik a másikból, így a meglévő érték csupán másképp oszlik el.

45. Még ha az összes eladó emelhetné is az árait, vásárlóként ugyanazokat a megemelt árakat kellene fizetniük.

46. A csere a résztvevők számára minden bizonnyal hasznosabb javakat eredményezhet anélkül, hogy pusztán emiatt növelné a kicserélt értékek összegét.

47. Marx ezért a többletérték forrását egy megvásárolt áruban keresi, amelynek használata önmagában is új értéket teremthet.

48. Ez a különleges áru a munkaerő, vagyis az ember fizikai és szellemi képessége arra, hogy termelő tevékenységet végezzen.

49. E képesség és annak tényleges gyakorlása között fekszik a munkaerő és a munka közötti különbség, amelyre érvelése épül.

50. Ahhoz, hogy a munkaerő árucikként kínálható legyen, hordozójának jogilag rendelkeznie kell vele, és jogosultnak kell lennie arra, hogy használatát korlátozott időre eladja.

51. A rabszolgával ellentétben a bérmunkás nem adja el magát személyként, és jogilag szabad szerződő fél marad.

52. Ugyanakkor a Marx által vizsgált helyzet feltételezi, hogy a munkásnak nincsenek megfelelő saját termelési eszközei, amelyekkel önállóan meg tudná keresni a megélhetését.

53. Egy szabó, aki sem műhelyt, sem szövetet nem birtokol, és bérre van utalva, ezért más cselekvési lehetőségekkel lép be a szerződésbe, mint egy ruhagyár tulajdonosa.

54. A megállapodás jogi szabadsága nem szünteti meg ezeket az egyenlőtlen kiindulási feltételeket.

55. Marx a személyes szabadság és a termelési eszközöktől való elválasztottság összefüggését történelmileg kialakult viszonyként kezeli, amely lehetővé teszi a kapitalista bérmunkát.

56. Magyarázati problémája tehát egy meghatározott társadalmi formára vonatkozik, és nem alkalmazható változatlanul minden munkára minden időben.

57. Más árukhoz hasonlóan a munkaerő is rendelkezik értékkel Marx elméletében, amelyet ő a fenntartásának és helyreállításának feltételeiből magyaráz.

58. Az embernek élelemhez, lakáshoz és ruházathoz kell jutnia ahhoz, hogy munkaképességét folyamatosan megújíthassa.

59. Ehhez jönnek még a szükséges képzésre, valamint a munkaerő generációkon átívelő társadalmi megújítására fordított költségek.

60. A munkaerő értéke ezért a hozzá szükséges megélhetési és képzési eszközök értékétől függ.

61. Ami szükségesnek minősül, az Marx számára nem korlátozódik egy változatlan fizikai létminimumra, hanem tartalmaz egy történelmi és erkölcsi elemet is.

62. A szokások, a társadalmilag elismert szükségletek és a munkásnép életkörülményei mind beletartoznak ebbe a meghatározásba.

63. A ténylegesen kifizetett bér eltérhet a munkaerő értékétől, ugyanúgy, ahogy más áruk ára is eltérhet azok értékétől.

64. Érvelésének lényegében azonban Marx feltételezi az érték szerinti fizetést, és azt a kérdést teszi fel, hogy mi történik ezután a megvásárolt munkaerő felhasználása során.

65. Példaként tegyük fel, hogy egy munkaerő napi értéke négy órányi társadalmi szükségszerű munkának felel meg, míg a megállapodás szerinti munkanap nyolc órából áll.

66. Ezenkívül feltételezzük, hogy minden ledolgozott óra átlagos értékképző munkának számít, és a kész árukat értékükön értékesítik.

67. Négy óra elteltével a munkás tehát létrehozott volna egy új értéket, amely megegyezik munkaereje napi értékével.

68. Marx ezt a részt szükséges munkának nevezi, mert a feltételezett körülmények között ez hozza létre a munkaerő fenntartásához szükséges értékegyenértéket.

69. A fennmaradó négy óra alatt ugyanaz az ember tovább dolgozik anélkül, hogy a munkaereje vevőjének másodszor is meg kellene fizetnie annak napi értékét.

70. Ez a többletmunka az elmélet szerint többletértéket teremt, amely a legyártott áruk tulajdonosának jut.

71. A számok a összefüggés magyarázatára szolgáló, szabadon megállapított feltételezések, és nem történelmi átlagértékek, illetve egy konkrét üzem leírása.

72. A nap felosztása nem azt jelenti, hogy a munkás délelőtt magának, délután pedig láthatóan másnak varr.

73. Két értékteremtési részt különböztet meg egy összefüggő termelési folyamaton belül, amelynek termékei a vállalkozó tulajdonát képezik.

74. A bér a teljes munkanapért járó fizetésnek tűnik, míg Marx azt az ideiglenesen rendelkezésre bocsátott munkaerő árának tekinti.

75. Ezáltal többletérték keletkezhet, annak ellenére, hogy a megállapodás szerinti bért teljes egészében kifizetik, és a munkaszerződést betartják.

76. A kizsákmányolás ebben az összefüggésben a többletmunkával létrehozott érték kisajátítását jelenti, és nem feltételezi az egyéni szerződésszegést.

77. Az alapanyagok és a gépek nem tűnnek el a számításból, mivel Marx megkülönbözteti a termékre átruházott értéket az élő munka által újonnan hozzáadott értéktől.

78. Egy varrógép jelentősen megkönnyítheti a gyártást, de elméletének szerint kopásán keresztül meglévő értéket ruház át, ahelyett, hogy maga lenne az új érték forrása.

79. Ezen magyarázati kereteken belül a többletérték elsősorban úgy növelhető, hogy az szükséges munkaidő változatlansága mellett a teljes munkanap meghosszabbodik.

80. Marx ekkor abszolút többletértékről beszél, amelynek növekedése közvetlenül a fizikai határokba és a rendelkezésre álló élettartammal kapcsolatos konfliktusokba ütközik.

81. Relatív többletérték viszont akkor keletkezik, ha azonos napi hossz mellett a szükséges munkaidő csökken, és ezáltal a túlmunka aránya nő.

82. Döntő jelentőségű itt a termelékenység növekedése, amely olcsóbbá teszi a munkaerő fenntartásához szükséges javakat vagy azok termelési eszközeit, és így csökkenti a munkaerő értékét.

83. Ezért nem minden termék gyorsabb előállítása eredményez ugyanazt a társadalmi hatást.

84. Az egyes vállalkozó emellett egy fejlettebb eljárás révén ideiglenes többletnyereségre tehet szert, mielőtt a kedvezőbb termelési feltételek általánossá válnának.

85. Az ilyen megkülönböztetések egyúttal megmutatják, miért nem lehet a többletértéket, mint elméleti nagyságrendet, további közvetítés nélkül egyenlővé tenni az egyes vállalkozások kimutatott nyereségével.

86. A magyarázat azonban olyan előfeltételekhez kötött, amelyek komoly kérdéseket vetnek fel.

87. A különböző tevékenységeket összehasonlítható mennyiségű absztrakt munkához kell viszonyítani, noha a képzettség, a szakértelem és a munkakörülmények jelentősen eltérnek egymástól.

88. Marx a képzett munkát az egyszerű munka társadalmi szempontból meghatározott többszörösének tekinti, de e viszonyok meghatározása többet igényel, mint egy óra leolvasását.

89. Hasonlóképpen, egy értékelméletnek képesnek kell lennie arra, hogy megmagyarázza, hogyan függnek össze a benne szereplő mennyiségek a megfigyelt árakkal és a nyereség elosztásával.

90. Az átmeneti piaci mozgásokra való hivatkozás ehhez nem elegendő, mivel a vállalatok különböző mennyiségű gépet, anyagot és munkaerőt is alkalmaznak.

91. Egy versengő választ William Stanley Jevons dolgozott ki, aki az értéket egy további rendelkezésre álló áruegységből származó többlethaszonból magyarázta, és ezzel a szükségleteket és a rendelkezésre álló mennyiséget helyezte a középpontba.

92. Egy gép technikai hasznossága önmagában éppúgy nem cáfolja Marx értékátvitel és értékképzés közötti megkülönböztetését, mint ahogyan ez a megkülönböztetés sem szolgáltatja már önmagában empirikus bizonyítékát.

93. Többletértékre vonatkozó érvelése így egy érthető elméleti magyarázat, amelynek elismerése az értékfogalmának és annak társadalmi előfeltételeinek vizsgálatától függ.

94. A megvásárolt kabáton végül láthatóvá válik, miért tekinti Marx az áruelemzést az emberi kapcsolatok filozófiai vizsgálatának is.

95. A résztvevők a mindennapi életben termékeken és pénzösszegeken keresztül találkoznak egymással, míg munkáik társadalmi összefüggései a háttérben maradnak.

96. Az, hogy egy tevékenység gazdaságilag életképes-e, a végrehajtók számára gyakran csak abból derül ki, hogy eladható-e a termékük, és milyen bevételt hoz.

97. Marx ezt a megjelenési formát árufetisizmusnak nevezi, mert az emberek közötti kapcsolatok a dolgok látszólag önálló tulajdonságainak és viszonyainak formáját öltenek.

98. Itt nem pusztán vásárlási mániáról van szó, hanem a termelés szervezete által alátámasztott észlelésről, amelyben az árak és az áruforgalom független erőkként jelennek meg.

99. A kabát valóban melegen tartja vásárlóját, de gazdasági életben betöltött szerepe csak akkor érthető meg, ha a munka, a rendelkezés és a csere is láthatóvá válik.

100. Marx pontos kihívása abban áll, hogy megmagyarázza, hogyan működhet együtt ugyanazon rendszer keretein belül a jogilag szabad csere és a többletmunka kisajátítása.

1. Stellen wir uns vor, jemand kauft einen Mantel, weil der Winter naht und die alte Jacke nicht mehr warm genug hält.

2. Der Käufer prüft den Stoff, die Passform und den Preis, während die Verkäuferin den Mantel als ein Produkt behandelt, das gegen Geld den Besitzer wechseln soll.

3. Was für den einen Schutz vor Kälte bedeutet, ist für die andere ein Bestandteil ihres Geschäfts.

4. Hinter dem Kleidungsstück stehen außerdem Tätigkeiten, deren Ausführende der Käufer wahrscheinlich niemals kennenlernen wird: Spinnen, Weben, Zuschneiden und Nähen.

5. Dass all diese Beziehungen in einem gewöhnlichen Kauf zusammentreffen, bildet den Ausgangspunkt von Karl Marx’ Untersuchung der kapitalistischen Wirtschaft.

6. Als 1867 der erste Band seines Werkes „Das Kapital“ erschien, begann Marx seine Erklärung deshalb mit der Ware, obwohl sein eigentliches Problem weit über den Ladenverkauf hinausreichte.

7. Er wollte verstehen, wie eine Gesellschaft ihre Arbeit organisiert, wenn ihre Mitglieder durch Kauf und Verkauf verbunden sind und die Produktion auf die Vermehrung vorgeschossenen Geldes zielt.

8. Ein Mantel ist zunächst ein Gebrauchswert, weil seine Eigenschaften ein menschliches Bedürfnis befriedigen können.

9. Gebrauchswert bezeichnet dabei keine moralische Empfehlung, denn auch ein Luxusgegenstand kann nützlich für jemanden sein, der ihn begehrt.

10. Ebenso wenig hängt diese Nützlichkeit unmittelbar davon ab, wie viele Stunden jemand mit der Herstellung verbracht hat.

11. Zum Warencharakter gehört jedoch eine weitere Beziehung: Das Produkt wird für den Austausch hergestellt und soll einem anderen gegen eine Gegenleistung überlassen werden.

12. Wer einen Mantel für den eigenen Gebrauch näht, erzeugt damit ein nützliches Arbeitsprodukt, aber noch keine Ware.

13. Im Austausch treten dagegen ganz unterschiedliche Dinge in quantitative Beziehungen zueinander, etwa wenn ein Mantel gegen eine bestimmte Menge anderer Güter getauscht werden kann.

14. Diese Austauschrelation nennt Marx Tauschwert und fragt, was sich in ihr ausdrückt.

15. Mit dieser Frage knüpft er an die klassische politische Ökonomie an, in der Adam Smith und David Ricardo den Zusammenhang zwischen Arbeit, Wert und Verteilung untersucht hatten.

16. Marx hält die bloße Verschiedenheit der Bedürfnisse für unzureichend, um die gesellschaftliche Vergleichbarkeit von Waren zu erklären, und sucht deren Grundlage in der Arbeit.

17. Dabei unterscheidet er zwei Seiten derselben Tätigkeit, die am Mantel besonders anschaulich werden.

18. Als konkrete Arbeit hat das Nähen ein bestimmtes Ziel, verlangt besondere Fertigkeiten und bringt ein Produkt mit bestimmten Eigenschaften hervor.

19. Als abstrakte Arbeit zählt dieselbe Tätigkeit in seiner Wertanalyse als Verausgabung menschlicher Arbeitskraft, wobei von ihrer besonderen Gestalt abgesehen wird.

20. Die Abstraktion bedeutet also nicht, dass der Schneider gedankenlos arbeitet oder seine Tätigkeit keine erkennbaren Merkmale besitzt.

21. Sie bezeichnet die gesellschaftliche Gleichsetzung unterschiedlicher Arbeiten, deren Produkte im Austausch als vergleichbare Werte behandelt werden.

22. Die Größe des Warenwerts bestimmt Marx durch die gesellschaftlich notwendige Arbeitszeit, die unter normalen Produktionsbedingungen und bei durchschnittlicher Geschicklichkeit und Arbeitsintensität erforderlich ist.

23. Wenn ein unerfahrener Schneider doppelt so lange wie andere für einen gewöhnlichen Mantel braucht, wird sein Erzeugnis deshalb nicht automatisch doppelt so wertvoll.

24. Seine private Mühe kann die gesellschaftlich geltenden Produktionsbedingungen nicht nach Belieben verschieben.

25. Verbessern sich die üblichen Verfahren so stark, dass ein vergleichbarer Mantel in wesentlich kürzerer Zeit hergestellt werden kann, sinkt nach Marx dessen Wert.

26. Zugleich können bei gleichem Zeitaufwand mehr Mäntel entstehen, sodass der materielle Reichtum zunimmt, während der Wert des einzelnen Stücks abnimmt.

27. Diese Unterscheidung zwischen der Menge nützlicher Güter und ihrer Wertgröße gehört zu den Voraussetzungen seiner späteren Erklärung des Kapitals.

28. Wert bezeichnet hier weder persönlichen Verdienst noch die menschliche Bedeutung einer Tätigkeit, und aus seiner Bestimmung folgt kein Urteil darüber, welche Arbeit gesellschaftlich besonders ehrenwert sei.

29. Den Wert eines Mantels kann man allerdings nicht wie seine Länge messen oder wie eine Naht am Gegenstand entdecken.

30. Er besitzt für Marx eine gesellschaftliche Wirklichkeit, die sich im Verhältnis zu anderen Waren ausdrückt.

31. Der Tauschwert ist eine solche Ausdrucksform, während Geld eine gemeinsame Form bereitstellt, in der verschiedenartige Waren ihren Wert darstellen können.

32. Der Preis ist dementsprechend der Geldausdruck des Warenwerts, ohne dass jeder tatsächlich verlangte oder bezahlte Preis diesem Wert entsprechen müsste.

33. Schon die Möglichkeit, dass Angebot und Nachfrage auseinanderfallen, verhindert die Gleichsetzung von Wertgröße und augenblicklichem Ladenpreis.

34. Für seine grundlegende Untersuchung nimmt Marx zunächst an, dass Waren zu ihren Werten ausgetauscht werden, um die Quelle der Wertvermehrung unter dieser Bedingung zu erklären.

35. Diese Annahme ist eine bewusste Vereinfachung der Analyse und keine Behauptung, auf wirklichen Märkten herrsche stets ein vollkommen ausgeglichener Austausch.

36. Wer ein eigenes Erzeugnis verkauft und mit dem Erlös einen Mantel kauft, beginnt und endet seine Bewegung mit Waren, deren unterschiedliche Gebrauchswerte seinen Bedürfnissen dienen.

37. Geld vermittelt diesen Wechsel, doch der Zweck ist mit dem erworbenen Kleidungsstück zunächst erreicht.

38. Ein Unternehmer, der Geld in die Herstellung von Mänteln steckt, verfolgt eine andere Bewegung: Er will am Ende mehr Geld zurückerhalten, als er eingesetzt hat.

39. Marx beschreibt diesen Zusammenhang als Geld–Ware–mehr Geld und nennt den Überschuss über den vorgeschossenen Wert Mehrwert.

40. Kapital bezeichnet damit Wert, der einen Prozess seiner eigenen Vermehrung durchläuft, wobei Geld, Produktionsmittel und fertige Waren verschiedene Gestalten dieser Bewegung annehmen.

41. Ein Werkzeug ist folglich nicht allein aufgrund seiner technischen Eigenschaften Kapital, sondern erhält diesen Charakter innerhalb bestimmter gesellschaftlicher Beziehungen und Verwendungsweisen.

42. Die Schwierigkeit besteht nun darin, die Vermehrung zu erklären, wenn beim Kauf und Verkauf grundsätzlich gleiche Werte gegeneinander ausgetauscht werden.

43. Ein Händler kann sich durch einen günstigen Einkauf oder einen überhöhten Verkaufspreis bereichern, doch damit ist für Marx die Entstehung zusätzlichen gesellschaftlichen Werts noch nicht erklärt.

44. Was der eine durch bloße Übervorteilung gewinnt, fehlt dem anderen, sodass der vorhandene Wert lediglich anders verteilt wird.

45. Auch wenn sämtliche Verkäufer ihre Preise erhöhen könnten, müssten sie als Käufer dieselben erhöhten Preise bezahlen.

46. Der Austausch kann den Beteiligten durchaus nützlichere Güter verschaffen, ohne allein deshalb die Summe der ausgetauschten Werte zu vermehren.

47. Marx sucht die Quelle des Mehrwerts daher in einer gekauften Ware, deren Gebrauch selbst neuen Wert hervorbringen kann.

48. Diese besondere Ware ist die Arbeitskraft, also das körperliche und geistige Vermögen eines Menschen, eine produktive Tätigkeit auszuführen.

49. Zwischen diesem Vermögen und seiner tatsächlichen Betätigung liegt der Unterschied von Arbeitskraft und Arbeit, auf dem sein Argument beruht.

50. Damit Arbeitskraft als Ware angeboten werden kann, muss ihr Träger rechtlich über sie verfügen und ihre Nutzung für eine begrenzte Zeit verkaufen dürfen.

51. Anders als ein versklavter Mensch verkauft der Lohnarbeiter sich dabei nicht als Person und bleibt rechtlich ein freier Vertragspartner.

52. Zugleich setzt die von Marx untersuchte Konstellation voraus, dass ihm ausreichende eigene Produktionsmittel fehlen, mit denen er seinen Lebensunterhalt unabhängig verdienen könnte.

53. Ein Schneider, der weder Werkstatt noch Stoffe besitzt und auf einen Lohn angewiesen ist, tritt deshalb mit anderen Handlungsmöglichkeiten in den Vertrag ein als der Besitzer eines Bekleidungsbetriebs.

54. Die rechtliche Freiheit der Vereinbarung beseitigt diese ungleichen Ausgangsbedingungen nicht.

55. Marx behandelt die Verbindung von persönlicher Freiheit und Trennung von den Produktionsmitteln als geschichtlich entstandenes Verhältnis, das die kapitalistische Lohnarbeit ermöglicht.

56. Sein Erklärungsproblem betrifft somit eine bestimmte Gesellschaftsform und lässt sich nicht unverändert auf jede Arbeit zu jeder Zeit übertragen.

57. Wie andere Waren besitzt auch die Arbeitskraft in Marx’ Theorie einen Wert, den er aus den Bedingungen ihrer Erhaltung und Wiederherstellung erklärt.

58. Ein Mensch muss Nahrung, Wohnung und Kleidung erhalten können, um seine Arbeitsfähigkeit fortlaufend zu erneuern.

59. Hinzu kommen die Aufwendungen für erforderliche Ausbildung und für die gesellschaftliche Erneuerung der Arbeitskräfte über die Generationen hinweg.

60. Der Wert der Arbeitskraft richtet sich deshalb nach dem Wert der dafür notwendigen Lebens- und Ausbildungsmittel.

61. Was als notwendig gilt, ist für Marx nicht auf ein unveränderliches körperliches Existenzminimum beschränkt, sondern enthält ein historisches und moralisches Element.

62. Gewohnheiten, gesellschaftlich anerkannte Bedürfnisse und die Lebensbedingungen einer Arbeiterbevölkerung gehen in diese Bestimmung ein.

63. Der tatsächlich gezahlte Lohn kann vom Wert der Arbeitskraft abweichen, ebenso wie der Preis anderer Waren von ihrem Wert abweichen kann.

64. Für den Kern seines Arguments unterstellt Marx jedoch eine Bezahlung zum Wert und fragt, was anschließend bei der Nutzung der gekauften Arbeitskraft geschieht.

65. Nehmen wir zur Veranschaulichung an, der tägliche Wert einer Arbeitskraft entspreche vier Stunden gesellschaftlich notwendiger Arbeit, während der vereinbarte Arbeitstag acht Stunden umfasst.

66. Außerdem setzen wir voraus, dass jede geleistete Stunde als durchschnittliche wertbildende Arbeit zählt und die fertigen Waren zu ihren Werten verkauft werden.

67. Nach vier Stunden hätte der Arbeiter dann einen neuen Wert geschaffen, der dem täglichen Wert seiner Arbeitskraft entspricht.

68. Marx nennt diesen Teil notwendige Arbeit, weil er unter den angenommenen Bedingungen das Wertäquivalent für die Erhaltung der Arbeitskraft hervorbringt.

69. Während der übrigen vier Stunden arbeitet derselbe Mensch weiter, ohne dass der Käufer seiner Arbeitskraft deren Tageswert ein zweites Mal bezahlen müsste.

70. Diese Mehrarbeit erzeugt nach der Theorie einen Mehrwert, der dem Eigentümer der hergestellten Waren zufällt.

71. Die Zahlen sind frei gesetzte Annahmen zur Erklärung des Zusammenhangs und keine historischen Durchschnittswerte oder Beschreibung eines bestimmten Betriebs.

72. Die Teilung des Tages bedeutet nicht, dass der Arbeiter vormittags für sich und nachmittags sichtbar für jemand anderen näht.

73. Sie unterscheidet zwei Anteile der Wertbildung innerhalb eines zusammenhängenden Produktionsprozesses, dessen Erzeugnisse dem Unternehmer gehören.

74. Der Lohn erscheint als Bezahlung für den gesamten Arbeitstag, während Marx ihn als Preis der zeitweise überlassenen Arbeitskraft bestimmt.

75. Dadurch kann Mehrwert entstehen, obwohl der vereinbarte Lohn vollständig gezahlt wird und der Arbeitsvertrag eingehalten ist.

76. Ausbeutung bezeichnet in diesem Zusammenhang die Aneignung des durch Mehrarbeit geschaffenen Werts und setzt keinen individuellen Vertragsbetrug voraus.

77. Stoffe und Maschinen verschwinden aus der Rechnung nicht, denn Marx unterscheidet den von ihnen auf das Produkt übertragenen Wert von dem durch lebendige Arbeit neu hinzugefügten Wert.

78. Eine Nähmaschine kann die Herstellung erheblich erleichtern, überträgt nach seiner Theorie aber durch ihren Verschleiß vorhandenen Wert, statt selbst die Quelle neuen Werts zu sein.

79. Innerhalb dieses Erklärungsrahmens lässt sich der Mehrwert zunächst dadurch vergrößern, dass bei gleichbleibender notwendiger Arbeitszeit der gesamte Arbeitstag verlängert wird.

80. Marx spricht dann von absolutem Mehrwert, dessen Steigerung unmittelbar an körperliche Grenzen und Konflikte über die verfügbare Lebenszeit stößt.

81. Relativer Mehrwert entsteht dagegen, wenn bei gleichbleibender Tageslänge die notwendige Arbeitszeit sinkt und dadurch der Anteil der Mehrarbeit wächst.

82. Entscheidend ist hierbei eine Produktivitätssteigerung, welche die zur Erhaltung der Arbeitskraft erforderlichen Güter oder deren Produktionsmittel verbilligt und somit den Wert der Arbeitskraft senkt.

83. Nicht jede schnellere Herstellung irgendeines beliebigen Produkts bewirkt deshalb schon denselben gesellschaftlichen Effekt.

84. Der einzelne Unternehmer kann durch ein überlegenes Verfahren außerdem einen zeitweiligen zusätzlichen Überschuss erzielen, bevor die günstigeren Produktionsbedingungen allgemein werden.

85. Solche Unterscheidungen zeigen zugleich, weshalb der Mehrwert als theoretische Größe nicht ohne weitere Vermittlung mit dem ausgewiesenen Gewinn jedes einzelnen Betriebs gleichgesetzt werden darf.

86. Die Erklärung bleibt allerdings an Voraussetzungen gebunden, die ernsthafte Fragen aufwerfen.

87. Unterschiedliche Tätigkeiten müssen auf vergleichbare Mengen abstrakter Arbeit bezogen werden, obwohl Ausbildung, Können und Arbeitsbedingungen erheblich voneinander abweichen.

88. Marx behandelt qualifizierte Arbeit als ein gesellschaftlich bestimmtes Vielfaches einfacher Arbeit, doch die Bestimmung dieser Verhältnisse verlangt mehr als das Ablesen einer Uhr.

89. Ebenso muss eine Werttheorie erklären können, wie ihre Größen mit beobachteten Preisen und der Verteilung von Gewinnen zusammenhängen.

90. Der Hinweis auf vorübergehende Marktbewegungen reicht dafür nicht aus, weil Unternehmen auch unterschiedliche Mengen an Maschinen, Materialien und Arbeitskraft einsetzen.

91. Eine konkurrierende Antwort entwickelte William Stanley Jevons, der den Wert aus dem zusätzlichen Nutzen einer weiteren verfügbaren Gütereinheit erklärte und damit Bedürfnisse und die vorhandene Menge ins Zentrum rückte.

92. Die technische Nützlichkeit einer Maschine widerlegt Marx’ Unterscheidung von Wertübertragung und Wertbildung für sich genommen ebenso wenig, wie diese Unterscheidung bereits ihren eigenen empirischen Nachweis liefert.

93. Sein Mehrwertargument ist damit eine nachvollziehbare theoretische Erklärung, deren Anerkennung von der Prüfung ihres Wertbegriffs und seiner gesellschaftlichen Voraussetzungen abhängt.

94. Am gekauften Mantel wird schließlich sichtbar, weshalb Marx die Warenanalyse auch für eine philosophische Untersuchung menschlicher Beziehungen hält.

95. Die Beteiligten begegnen einander im Alltag über Produkte und Geldbeträge, während die gesellschaftliche Verbindung ihrer Arbeiten im Hintergrund bleibt.

96. Ob eine Tätigkeit wirtschaftlich Bestand hat, erfahren ihre Ausführenden häufig erst daran, ob ihr Produkt verkauft werden kann und welchen Erlös es erzielt.

97. Marx nennt diese Erscheinungsweise Warenfetischismus, weil Beziehungen zwischen Menschen die Gestalt scheinbar eigenständiger Eigenschaften und Beziehungen von Dingen annehmen.

98. Gemeint ist keine bloße Kaufsucht, sondern eine durch die Organisation der Produktion gestützte Wahrnehmung, in der Preise und Warenbewegungen wie unabhängige Mächte auftreten.

99. Der Mantel wärmt seinen Käufer tatsächlich, doch seine Stellung im Wirtschaftsleben lässt sich erst verstehen, wenn auch Arbeit, Verfügung und Austausch sichtbar werden.

100. Marx’ präzise Herausforderung besteht darin zu erklären, wie rechtlich freier Austausch und die Aneignung von Mehrarbeit innerhalb derselben Ordnung zusammenwirken können.