13.5.4 Osztályok, forradalom és a marxizmus későbbi hatása – Klassen, Revolution und die spätere Wirkung des Marxismus

1. 1852-ben Karl Marx tanulmányt tett közzé egy államcsínyről, amelynek kimenetele nem felelt meg annak a várakozásnak, hogy a társadalmi ellentétek közvetlenül nyílt küzdelemmé alakulnának a tőketulajdonosok és a munkások között.

2. Louis Bonaparte 1851 decemberében erőszakkal felszámolta Franciaország parlamentáris rendjét, és megerősítette személyes hatalmát.

3. A „Louis Bonaparte tizennyolcadik brumaire-je” című művében Marx ezért azt a kérdést tette fel, hogy a különböző társadalmi érdekek, politikai hagyományok és állami intézmények hogyan tették lehetővé egy ilyen uralom kialakulását.

4. Négy évvel korábban ő és Friedrich Engels a „Kommunista Párt kiáltványában” a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentétet emelték ki a modern társadalom meghatározó mozgatórugójaként.

5. A burzsoázia alatt itt a tőketulajdonosok osztályát értették, a proletariátus alatt pedig azokét, akik megélhetésükért kénytelenek voltak eladni munkaerejüket.

6. A későbbi elemzés nem hagyta figyelmen kívül ezt az ellentétet, de a politikai hatalomról lényegesen bonyolultabb képet rajzolt fel.

7. A gazdasági életben betöltött pozíció és a közösen fellépő mozgalom között nyilvánvalóan volt egy út, amelyet egyetlen általános történelmi képlet sem tudott lerövidíteni.

8. Éppen ez az út vált a marxizmus központi problémájává, amelyben a sokrétű hagyományokat, amelyeket Marx és Engels átvettek, továbbfejlesztettek, és amelyek között ellentmondások alakultak ki.

9. Marx elemzésében az osztály a társadalmi viszonyokból alakul ki, különösen abból, hogy ki rendelkezik a termelési eszközökkel, és milyen feltételek mellett vesznek részt mások a termelésben.

10. A termelési eszközök alatt például a földet, a műhelyeket és a gépeket értjük, amelyek feletti rendelkezési jog befolyásolja, hogy ki szervezi a munkát, és ki sajátítja ki annak eredményeit.

11. Egy jól fizetett bérmunkás és egy rosszul fizetett bérmunkás ezért ugyanahhoz az osztályhoz tartozhat, bár életkörülményeik jelentősen eltérnek egymástól.

12. Ezzel szemben a hasonló jövedelem még nem jelenti azt, hogy egy önálló kézműves és egy alkalmazott munkavállaló ugyanazt a helyet foglalná el a termelési folyamatban.

13. A foglalkozási csoport, a jövedelmi réteg és az osztály a társadalom különböző oldalait ragadják meg.

14. Egy lakóház tulajdonjoga sem teszi tulajdonosát automatikusan kapitalistává, akinek jövedelme lényegében a tőke hasznosításán és idegen munkaerő foglalkoztatásán alapul.

15. Az ilyen megkülönböztetések jelentősége ott nyilvánul meg, ahol a közös függőség a mindennapi élet jelentős különbségei mögött rejtve marad.

16. Egy osztályelméletnek ezért meg kell magyaráznia, hogy mely kapcsolatokat foglalja magában, és miért lehetnek ezek döntő jelentőségűek egy adott konfliktus szempontjából.

17. A közös osztályhelyzetből eleinte sem a saját helyzetükre vonatkozó közös ítélet, sem a közös cselekvésre való hajlandóság nem következik.

18. A munkavállalók ugyanazokért a munkahelyekért versenyezhetnek, eltérő előrelépési reményeket táplálhatnak, vagy legfontosabb kötődéseiket a vallásban és a nemzetben találhatják meg.

19. Osztálytudatnak nevezhető a saját helyzetnek egy közös társadalmi összefüggés részeként való értelmezése, amelyből politikai célok születhetnek.

20. Egy ilyen tudatosság megköveteli a megértést, és maga is vitatott marad.

21. Vegyünk egy hipotetikus esetet: egy munkavállalói szövetséget, amelynek tagjai megegyeznek a rövidebb munkaidő követelésében, miközben a bérek, a bevándorlás és a politikai pártok kérdésében továbbra is eltérő véleményen vannak.

22. Összefogásuk mégis olyan cselekvési lehetőséget teremt, amely egyetlen tag számára sem állt volna rendelkezésre egyedül.

23. A tárgyalások, a közös hozzájárulások és a sztrájkról szóló döntés révén a hasonló életkörülményekből szervezett erő alakul ki.

24. Ennek az erőnek szabályokra van szüksége, és a szabályokkal együtt felmerül a kérdés, hogy ki szól a tagok nevében, és hogyan tudják ellenőrizni képviselőiket.

25. A szervezet így egyszerre jelent eszközt a függőség ellen és lehetséges helyszínt új függőségek kialakulásához.

26. Marx francia politikáról szóló elemzése rávilágított arra, hogy miért tudott egy nagy társadalmi csoport is csak korlátozott mértékben képviselni magát politikailag.

27. A kis, egymástól elszigetelt birtokokon gazdálkodó parcellás parasztokat olyan emberekként írta le, akiknek hasonlóak voltak az életkörülményeik, de gyengék voltak a térségen kívüli kapcsolataik.

28. Elmondása szerint gazdasági közös vonásaik nem hoztak létre olyan kommunikációs hálózatokat és szervezeteket, amelyek önálló politikai képviseletet tudtak volna biztosítani.

29. Louis Bonaparte ezért felülről irányító védelmezőként léphetett fel, és támaszkodhatott híres nagybátyja emlékére.

30. Marx ezt a magyarázatot a bürokrácia és a katonaság elemzésével ötvözte, amelyek hatalma nem egyszerűen egybeesett az egyes tulajdonosok minden kívánságával.

31. Az állam vezetése önállósodhatott a társadalmi csoportokkal szemben, és egyúttal biztosíthatta a fennálló tulajdonrendet.

32. Ez az értelmezés történelmi előfeltételei alapján ellenőrizhető, de már felépítése is ellentmond annak a felfogásnak, miszerint a politikai események csupán két kész osztályérdek látható folytatása lennének.

33. A pártok, szövetségek és intézmények maguk is a magyarázat részét képezték.

34. Az 1864-ben alapított Nemzetközi Munkásszövetség, amelyet később Első Internacionálénak neveztek, célja az volt, hogy országhatárokon átnyúló közös cselekvőképességet erősítsen.

35. Marx meghatározó szerepet játszott a szervezet programalapjainak kidolgozásában, miközben a szervezeten belül különböző szocialista és szakszervezeti irányzatok találkoztak.

36. A nemzetközi szolidaritásnak meg kellett akadályoznia, hogy a különböző országok munkavállalói csupán versenytársakként lépjenek fel egymással szemben.

37. Egy közös szervezetnek azonban figyelembe kellett vennie a különböző politikai viszonyokat, munkakörülményeket és a megfelelő eszközökről alkotott nézeteket.

38. Ahol az egyesületeket üldözték, a politikai tevékenységnek más feltételei voltak, mint ott, ahol a nyilvános gyűlések és a választások mozgásteret biztosítottak.

39. Alapító beszédében Marx egyaránt méltatta a munkanap törvényes korlátozását és a szövetkezeti termelést.

40. Az ilyen sikerek megmutatták neki, hogy a közös cselekvés valós változásokat érhet el, amelyek kiterjesztéséhez azonban politikai hatalomra volt szükség.

41. A reform és az alapvető átalakítás így már saját tevékenységében is olyan viszonyban állt egymással, amelyet nem lehetett leegyszerűsíteni a türelmes várakozás és az azonnali felkelés közötti választásra.

42. A forradalom Marx számára a társadalmi tulajdon- és hatalmi viszonyok megváltozását jelentette, amelynek révén a termelők maguk alakíthatják ki közös életkörülményeiket.

43. A kormányváltás önmagában nem tudta teljesíteni ezt a célt, ha a termelés és a társadalmi gazdagság feletti rendelkezés jogát érintetlenül hagyták.

44. Ugyanígy nem valósult meg a cél attól, hogy egy új kormány szocialistának nevezte magát.

45. Az 1871-es Párizsi Kommün konkrét alkalmat adott Marxnak arra, hogy elgondolkodjon a társadalmi emancipáció politikai formájáról, vagyis az uralkodó függőségektől való felszabadulásról.

46. A „Francia polgárháború” című művében kiemelte, hogy a munkásosztály nem veheti át egyszerűen a meglévő állami gépezetet, és nem használhatja azt változatlanul saját céljaira.

47. Hangsúlyozta a tisztségviselők megválaszthatóságát és visszahívhatóságát, valamint a közösségtől elszigetelt hatalmi apparátus lebontását.

48. Ebben az elkötelezett értelmezésben a Kommuna olyan kísérletnek tűnt, amely a közfeladatokat a nép ellenőrzése alá kívánta helyezni.

49. Rövid, háborúk és belső konfliktusok által jellemzett létezése azonban nem szolgáltatott egy teljes, posztkapitalista társadalom számára kész, bevált rendet.

50. A politikai kísérlet és egy stabil alkotmány között rés maradt.

51. Különösen jelentős következményekkel járt a „proletariátus diktatúrája” fogalma, amelyet Marx 1875-ös „A gothai program kritikája” című művében a kapitalista és a kommunista társadalom közötti politikai átmeneti időszakra alkalmazott.

52. Az ő értelmezésében ez egy osztály forradalmi uralmát jelentette a társadalmi rend átalakítása során.

53. A fogalom azonban sem egy konkrét pártot, sem egy teljesen kidolgozott kormányzati formát nem határozott meg.

54. Ugyanakkor magában hordozta a korábban uralkodó osztály elleni hatalomra való igényt, amelynek határait és jogi biztosítékait nem határozták meg kellőképpen.

55. Jelentőségét ezért nem lehet egyenlővé tenni a későbbi egypárti uralommal, de nem is lehet egyszerűen demokratikus többségi kormányzattá való lefordítással semlegesíteni.

56. Marx ugyanebben az írásban megkülönböztette a kommunista társadalom alacsonyabb és magasabb fázisait, anélkül, hogy ebből az intézményeik részletes tervrajzát készítette volna.

57. Az első fázis későbbi elnevezését – szocializmus – és a magasabb fázisét – kommunizmus – ezért nem szabad ellenőrizés nélkül minden szövegébe visszavetítetni.

58. Aki egy átmeneti uralmat igazol, annak meg kell magyaráznia, hogy az uralkodottak hogyan válnak ténylegesen résztvevőkké, és mi akadályozza meg, hogy az átmenet tartósan beálljon.

59. A 19. század vége felé ez a nyitott kérdés új gyakorlati jelentőséget nyert, mivel a szocialista pártok és szakszervezetek tartósan a meglévő társadalmon belül működtek.

60. Képesek voltak javulásokat elérni, tagokat toborozni és a választásokat kihasználni anélkül, hogy ezzel máris felszámolták volna a kapitalista tulajdonrendet.

61. Eduard Bernstein ezeket a tapasztalatokat ürügyül vette arra, hogy felülvizsgálja a kapitalizmus közelgő összeomlására vonatkozó hagyományos várakozásokat.

62. A társadalmi csoportok folyamatos sokféleségében és a demokratikus reformok lehetőségeiben okot látott a szocialista stratégia új irányba terelésére.

63. A szakszervezeteknek, a szövetkezeteknek és a parlamenti jogalkotásnak fokozatosan kellett bővítenie a munkavállalók cselekvési terét.

64. A demokrácia számára önálló értéket képviselt, és egyben azt a formát is jelentette, amelyben a társadalmi változásnak megvalósulnia kellett.

65. Ellenfelei a marxista feltevések ezen átdolgozását revizionizmusnak nevezték, wobei ez a kifejezés gyakran már magában hordozta azt az ítéletet, hogy a forradalmi igényt feladják.

66. A vita lényegi magja abban rejlett, hogy a kapitalizmuson belüli javulások fokozatosan felülkerekednek-e annak hatalmi viszonyain, vagy azokat tartósan stabilizálják-e.

67. Rosa Luxemburg ezt a kérdést döntő fontosságúnak tartotta, anélkül hogy emiatt elutasította volna a szakszervezeti küzdelmeket vagy a parlamenti reformokat.

68. Bernsteinnel folytatott vitájában azzal érvelt, hogy az ilyen küzdelmek olyan tapasztalatokat és képességeket hozhatnak létre, amelyek elengedhetetlenek egy alapvető átalakításhoz.

69. Ugyanakkor tagadta, hogy az egymást követő egyedi javulásokból önmaguktól szocialista társadalom alakulna ki.

70. Amíg a tulajdonviszonyok és a társadalmi rendelkezési hatalom fennmaradtak, a engedmények korlátozottak lehettek, visszavonhatók voltak, vagy új függőségi formákhoz köthetők.

71. A reform és a forradalom közötti különbség számára ezért a változás tartalmát érintette, és nem csupán annak sebességét.

72. Ugyanakkor Luxemburg bízott a cselekvők politikai tanulási képességében, amely a közös küzdelmek során fejlődött ki.

73. Ezzel a forradalmi igényt egy olyan problémához kötötte, amely minden szilárdan szervezett mozgalmat érintett.

74. A vezetés össze tudta gyűjteni a tapasztalatokat, de nem helyettesíthette tetszése szerint azok tapasztalatait és önálló cselekvését, akiknek felszabadítására törekedett.

75. Lenin a cári Oroszország körülményei között alakította ki pártkoncepcióját, ahol a politikai üldözés jelentősen megnehezítette a folyamatosan működő nyilvános szervezetek működését.

76. Az 1902-es „Mit tegyünk?” című művében egy megbízható, hivatásos forradalmárokból álló szervezet mellett érvelt, amely a helyi, egyedi küzdelmeken túlmutatóan tudott politikai tevékenységet folytatni.

77. Tagjainak mind a munkásosztályból, mind az értelmiségből kellett származniuk, így a vezetők és a vezetettek közötti különbség nem esett egybe egyszerűen a műveltek és a munkások közötti különbséggel.

78. Mindazonáltal a szervezett forradalmi vezetés különösen fontos szerepet kapott a társadalmi elemzés és a politikai stratégia összekapcsolásában.

79. Avantgárdként, vagyis egy mozgalom vezető előőrsjeként azt a feladatot vállalta magára, hogy annak hosszú távú érdekeit képviselje, még akkor is, ha azok ellentétben állnak a korlátozott, közvetlen elvárásokkal.

80. Az 1917-es forradalom lehetőséget nyújtott a bolsevikoknak, hogy ezt a megközelítést teljesen új hatalmi viszonyok között valósítsák meg.

81. A háború, a régi rend összeomlása, majd később a polgárháború és a külföldi beavatkozás jellemezték a kialakulóban lévő hatalmat.

82. Ezek a körülmények magyarázatot nyújtanak fontos cselekvési helyzetekre, de nem mentesítik a politikai döntéseket a kritikus vizsgálat alól.

83. A versengő erők kiküszöbölésével és az állami hatalom koncentrációjával sürgetővé vált a kérdés, hogy a pártot még mindig a munkásosztály ellenőrzi-e, vagy a párt felváltotta-e a munkásosztály politikai önállóságát.

84. Luxemburg 1918-ban forradalmi szemszögből bírálta a bolsevikok által a közszabadságra vonatkozó korlátozásokat, mert nyílt viták nélkül a lakosság politikai tanulási képessége is elsorvadt.

85. Kifogása egy olyan vezetés igényét érintette, amely már ismeri a helyes társadalmi fejlődést, és ezért lemondhat a tartós nyilvános korrekcióról.

86. A Szovjetunióban megszilárdult egy olyan párturalom, amely marxista fogalmakra hivatkozott és elnyomta a független politikai szerveződést.

87. Sztálin alatt a kényszerkollektivizálás, a deportálások, a kényszermunka és a tömeges terror egy olyan uralom alkotóelemeivé váltak, amely a kommunista mozgalmon belüli tényleges vagy vélt ellenfeleket is megsemmisítette.

88. A marxizmus-leninizmusként kötelezővé tett tanrendszer legitimálta a párt- és állami apparátus hatalmát, és egyúttal tudományos bizonyosságot állított a történelem menetéről.

89. Az állami tulajdon ilyen körülmények között nem jelentette a termelők önálló rendelkezését munkájuk felett.

90. Az ilyen uralom tapasztalatait ezért sem puszta félreértésként lehet eltávolítani a történelmi hatásokból, sem pedig úgy kezelni, mintha minden egyes marxista elemzés tárgyilagosan cáfolva lenne.

91. Ezek elsősorban azoknak a politikai feltételezéseknek a vizsgálatát igénylik, amelyek a felszabadulás iránti igényt koncentrált, alig ellenőrizhető hatalommal társították.

92. Más marxista recepciós irányzatok éppen ilyen tapasztalatok miatt a figyelmet az uralom és a beleegyezés társadalmi előfeltételeire irányították.

93. A frankfurti iskola kritikai elméletében a gazdasági függőséget, az autoriter attitűdöket és a kulturális formákat együtt vizsgálták, mivel az uralom a megszokás és a beleegyezés révén is fennmaradhatott.

94. A társadalomkutatásnak és a filozófiai kritikának azt kellett megmagyaráznia, miért támogatták az emberek olyan viszonyokat, amelyek korlátozták saját cselekvési lehetőségeiket.

95. Ezzel az eredeti nehézség – hogy egy osztályhelyzetből közös felszabadító gyakorlatot alakítsanak ki – új formát öltött.

96. A marxista befolyású kutatások és emancipációs mozgalmak megnyitották az útját a munka, az egyenlőtlenség és a társadalmi hatalom vizsgálatának, anélkül, hogy ezáltal egyetlen pártstratégiához kötődtek volna.

97. Az ilyen hozzájárulások jogosultságukat magyarázataik pontosságából és indokaik ellenőrizhetőségéből nyerik, nem csupán abból, hogy egy hagyományból származnak.

98. A politikai megvalósítás szempontjából döntő fontosságú, hogy a résztvevők képviselőik, munkakörülményeik és a közös élet szabályai tekintetében valóban részt vehetnek-e a döntéshozatalban.

99. A választások, a szabad egyesülések, a kisebbségek védelme és a nyilvános kritika lehetőségei konkrét válaszok arra a problémára, hogy a társadalmi felszabadulás új uralmat teremthet.

100. A közös helyzet és a közös cselekvés közötti távolságot szervezéssel lehet csökkenteni; a függőséget azonban csak akkor lehet legyőzni, ha a szervezettek a saját szervezetüket is felelősségre vonhatják.

1. 1852 veröffentlichte Karl Marx eine Untersuchung über einen Staatsstreich, dessen Ergebnis schlecht zu der Erwartung passte, gesellschaftliche Gegensätze würden sich unmittelbar in einen offenen Kampf zwischen Kapitalbesitzern und Arbeitern übersetzen.

2. Louis Bonaparte hatte im Dezember 1851 die parlamentarische Ordnung Frankreichs gewaltsam beseitigt und seine persönliche Macht ausgebaut.

3. Im „Achtzehnten Brumaire des Louis Bonaparte“ fragte Marx deshalb, wie unterschiedliche soziale Interessen, politische Überlieferungen und staatliche Einrichtungen eine solche Herrschaft ermöglicht hatten.

4. Vier Jahre zuvor hatten er und Friedrich Engels im „Manifest der Kommunistischen Partei“ den Gegensatz zwischen Bourgeoisie und Proletariat als entscheidende Bewegung der modernen Gesellschaft herausgestellt.

5. Bourgeoisie bezeichnete dabei die Klasse der Kapitalbesitzer, Proletariat die Klasse derjenigen, die für ihren Lebensunterhalt ihre Arbeitskraft verkaufen mussten.

6. Die spätere Untersuchung gab diesen Gegensatz nicht auf, entfaltete aber ein erheblich verwickelteres Bild politischer Macht.

7. Zwischen einer Stellung im Wirtschaftsleben und einer gemeinsam handelnden Bewegung lag offenbar ein Weg, den keine allgemeine Geschichtsformel abkürzen konnte.

8. Gerade diese Strecke wurde zu einem zentralen Problem des Marxismus, der vielfältigen Traditionen, die Marx und Engels aufnahmen, weiterentwickelten und miteinander in Streit gerieten.

9. Eine Klasse ergibt sich in Marx’ Analyse aus gesellschaftlichen Beziehungen, insbesondere daraus, wer über Produktionsmittel verfügt und unter welchen Bedingungen andere an der Produktion teilnehmen.

10. Mit Produktionsmitteln sind etwa Boden, Werkstätten und Maschinen gemeint, deren Verfügungsmacht beeinflusst, wer Arbeit organisiert und sich ihre Ergebnisse aneignet.

11. Ein gut bezahlter Lohnarbeiter und ein schlecht bezahlter Lohnarbeiter können daher derselben Klasse angehören, obwohl ihre Lebensmöglichkeiten beträchtlich auseinanderliegen.

12. Umgekehrt verbindet ein ähnliches Einkommen einen selbstständigen Handwerker und einen angestellten Beschäftigten noch nicht zu derselben Stellung im Produktionsprozess.

13. Berufsgruppe, Einkommensschicht und Klasse erfassen verschiedene Seiten der Gesellschaft.

14. Auch das Eigentum an einem Wohnhaus macht seinen Besitzer nicht bereits zum Kapitalisten, dessen Einkommen wesentlich auf der Verwertung von Kapital und der Beschäftigung fremder Arbeitskraft beruht.

15. Die Bedeutung solcher Unterscheidungen zeigt sich dort, wo gemeinsame Abhängigkeit hinter erheblichen Unterschieden des Alltags verborgen bleibt.

16. Eine Theorie der Klassen muss deshalb erklären, welche Beziehungen sie erfasst und weshalb diese für einen bestimmten Konflikt entscheidend sein sollen.

17. Aus einer gemeinsamen Klassenlage folgt zunächst weder ein gemeinsames Urteil über die eigene Situation noch die Bereitschaft, zusammen zu handeln.

18. Beschäftigte können um dieselben Stellen konkurrieren, unterschiedliche Aufstiegshoffnungen entwickeln oder ihre wichtigsten Bindungen in Religion und Nation finden.

19. Als Klassenbewusstsein lässt sich die Deutung der eigenen Lage als Teil eines gemeinsamen gesellschaftlichen Zusammenhangs bezeichnen, aus der politische Ziele entstehen können.

20. Ein solches Bewusstsein setzt Verständigung voraus und bleibt selbst umstritten.

21. Nehmen wir als hypothetischen Fall einen Arbeiterverband, dessen Mitglieder sich auf die Forderung nach kürzerer Arbeitszeit einigen, während sie über Löhne, Zuwanderung und Parteien weiterhin verschieden denken.

22. Ihr Zusammenschluss schafft dennoch eine Handlungsmöglichkeit, die keinem Mitglied allein zur Verfügung stand.

23. Durch Verhandlungen, gemeinsame Beiträge und die Entscheidung über einen Streik wird aus einer Ähnlichkeit der Lebenslage eine organisierte Kraft.

24. Diese Kraft benötigt Regeln, und mit den Regeln entsteht die Frage, wer für die Mitglieder spricht und wie sie ihre Vertreter kontrollieren können.

25. Organisation ist damit zugleich ein Mittel gegen Abhängigkeit und ein möglicher Ort neuer Abhängigkeiten.

26. Marx’ Untersuchung der französischen Politik machte sichtbar, weshalb sich auch eine große soziale Gruppe politisch nur begrenzt selbst vertreten konnte.

27. Er beschrieb die Parzellenbauern, die auf kleinen, voneinander getrennten Besitzungen wirtschafteten, als Menschen mit ähnlichen Lebensbedingungen, aber schwachen überörtlichen Verbindungen.

28. Ihre wirtschaftliche Gemeinsamkeit erzeugte nach seiner Darstellung nicht die Kommunikationsnetze und Organisationen, die eine selbstständige politische Vertretung getragen hätten.

29. Louis Bonaparte konnte deshalb als übergeordneter Beschützer auftreten und sich auf die Erinnerung an seinen berühmten Onkel stützen.

30. Marx verband diese Erklärung mit einer Analyse der Bürokratie und des Militärs, deren Macht nicht einfach mit jedem Wunsch einzelner Eigentümer zusammenfiel.

31. Die staatliche Spitze konnte sich gegenüber gesellschaftlichen Gruppen verselbstständigen und zugleich die bestehende Eigentumsordnung sichern.

32. Diese Deutung lässt sich an ihren historischen Voraussetzungen prüfen, doch schon ihr Aufbau widerspricht der Vorstellung, politische Ereignisse seien bloß die sichtbare Fortsetzung zweier fertiger Klasseninteressen.

33. Parteien, Bündnisse und Institutionen gehörten zur Erklärung selbst.

34. Die 1864 gegründete Internationale Arbeiterassoziation, später Erste Internationale genannt, sollte gemeinsame Handlungsfähigkeit über Ländergrenzen hinweg stärken.

35. Marx wirkte maßgeblich an ihren programmatischen Grundlagen mit, während in ihr verschiedene sozialistische und gewerkschaftliche Richtungen zusammentrafen.

36. Internationale Solidarität sollte verhindern, dass Beschäftigte verschiedener Länder nur als Konkurrenten gegeneinander auftraten.

37. Eine gemeinsame Organisation musste jedoch unterschiedliche politische Verhältnisse, Arbeitsbedingungen und Auffassungen über geeignete Mittel berücksichtigen.

38. Wo Vereinigungen verfolgt wurden, hatte politische Tätigkeit andere Voraussetzungen als dort, wo öffentliche Versammlungen und Wahlen Spielräume eröffneten.

39. In seiner Gründungsadresse würdigte Marx sowohl die gesetzliche Begrenzung des Arbeitstags als auch genossenschaftliche Produktion.

40. Solche Erfolge zeigten ihm, dass gemeinsames Handeln reale Veränderungen erreichen konnte, deren Ausweitung allerdings politische Macht erforderte.

41. Reform und grundlegende Umgestaltung standen damit schon in seiner eigenen Tätigkeit in einem Verhältnis, das sich nicht auf die Wahl zwischen geduldigem Warten und sofortigem Aufstand reduzieren lässt.

42. Revolution bedeutete für Marx eine Veränderung der gesellschaftlichen Eigentums- und Machtverhältnisse, durch die die Produzenten ihre gemeinsamen Lebensbedingungen selbst gestalten sollten.

43. Ein Regierungswechsel allein konnte dieses Ziel nicht erfüllen, wenn die Verfügung über Produktion und gesellschaftlichen Reichtum unangetastet blieb.

44. Ebenso wenig war das Ziel erreicht, sobald sich eine neue Regierung sozialistisch nannte.

45. Die Pariser Kommune von 1871 gab Marx einen konkreten Anlass, über die politische Form gesellschaftlicher Emanzipation nachzudenken, also über die Befreiung von beherrschenden Abhängigkeiten.

46. In „Der Bürgerkrieg in Frankreich“ stellte er heraus, dass die Arbeiterklasse die vorhandene Staatsmaschinerie nicht einfach übernehmen und unverändert für ihre Zwecke verwenden könne.

47. Er betonte die Wahl und Abberufbarkeit von Amtsträgern sowie den Abbau eines vom Gemeinwesen abgehobenen Herrschaftsapparats.

48. Die Kommune erschien in dieser engagierten Deutung als Versuch, öffentliche Aufgaben der Kontrolle der Bevölkerung zu unterstellen.

49. Ihre kurze, von Krieg und inneren Konflikten geprägte Existenz lieferte allerdings keine fertig erprobte Ordnung für eine ganze nachkapitalistische Gesellschaft.

50. Zwischen einem politischen Versuch und einer belastbaren Verfassung blieb eine Lücke.

51. Besonders folgenreich wurde die Formel von der „Diktatur des Proletariats“, die Marx in seiner „Kritik des Gothaer Programms“ von 1875 für die politische Übergangsperiode zwischen kapitalistischer und kommunistischer Gesellschaft verwendete.

52. Sie bezeichnete in seinem Gebrauch die revolutionäre Herrschaft einer Klasse während der Umgestaltung der gesellschaftlichen Ordnung.

53. Die Formel legte dabei weder eine bestimmte Partei noch eine vollständig ausgearbeitete Regierungsform fest.

54. Zugleich enthielt sie einen Anspruch auf Macht gegen die bisher herrschende Klasse, dessen Grenzen und rechtliche Sicherungen unzureichend bestimmt blieben.

55. Ihre Bedeutung lässt sich daher nicht mit der späteren Einparteiherrschaft gleichsetzen, aber auch nicht durch eine bloße Übersetzung in demokratische Mehrheitsregierung entschärfen.

56. Marx unterschied in derselben Schrift eine niedrigere und eine höhere Phase kommunistischer Gesellschaft, ohne daraus einen detaillierten Bauplan ihrer Institutionen zu machen.

57. Die später verbreitete Bezeichnung der ersten Phase als Sozialismus und der höheren als Kommunismus sollte deshalb nicht ungeprüft in jeden seiner Texte zurückgelesen werden.

58. Wer eine Übergangsherrschaft rechtfertigt, muss erklären, wie die Beherrschten tatsächlich zu Beteiligten werden und wodurch der Übergang daran gehindert wird, sich auf Dauer einzurichten.

59. Gegen Ende des 19. Jahrhunderts gewann diese offene Frage eine neue praktische Schärfe, weil sozialistische Parteien und Gewerkschaften dauerhaft innerhalb der bestehenden Gesellschaft arbeiteten.

60. Sie konnten Verbesserungen erkämpfen, Mitglieder bilden und Wahlen nutzen, ohne damit bereits die kapitalistische Eigentumsordnung aufzuheben.

61. Eduard Bernstein nahm solche Erfahrungen zum Anlass, überlieferte Erwartungen eines bevorstehenden Zusammenbruchs des Kapitalismus zu überprüfen.

62. Er sah in der fortdauernden Vielfalt sozialer Gruppen und den Möglichkeiten demokratischer Reform Gründe, die sozialistische Strategie neu auszurichten.

63. Gewerkschaften, Genossenschaften und parlamentarische Gesetzgebung sollten den Handlungsspielraum der Beschäftigten schrittweise erweitern.

64. Demokratie besaß für ihn dabei einen eigenen Wert und war zugleich die Form, in der gesellschaftliche Veränderung stattfinden sollte.

65. Seine Gegner bezeichneten diese Überarbeitung marxistischer Annahmen als Revisionismus, wobei der Ausdruck häufig bereits das Urteil enthielt, der revolutionäre Anspruch werde preisgegeben.

66. Der sachliche Kern des Streits lag darin, ob Verbesserungen innerhalb des Kapitalismus dessen Machtverhältnisse allmählich überwinden oder sie dauerhaft stabilisieren würden.

67. Rosa Luxemburg hielt diese Frage für entscheidend, ohne gewerkschaftliche Kämpfe oder parlamentarische Reformen deshalb abzulehnen.

68. In ihrer Auseinandersetzung mit Bernstein argumentierte sie, dass solche Kämpfe Erfahrungen und Fähigkeiten hervorbringen konnten, die für eine grundlegende Umgestaltung unentbehrlich waren.

69. Sie bestritt jedoch, dass aus einer fortlaufenden Reihe einzelner Verbesserungen von selbst eine sozialistische Gesellschaft entstehe.

70. Solange die Eigentumsverhältnisse und die gesellschaftliche Verfügungsmacht bestehen blieben, konnten Zugeständnisse begrenzt, zurückgenommen oder mit neuen Formen der Abhängigkeit verbunden werden.

71. Der Unterschied zwischen Reform und Revolution betraf für sie deshalb den Inhalt der Veränderung und nicht bloß deren Geschwindigkeit.

72. Zugleich vertraute Luxemburg auf die politische Lernfähigkeit der Handelnden, die sich in gemeinsamen Kämpfen entwickelte.

73. Damit verband sie den revolutionären Anspruch mit einem Problem, das jede fest organisierte Bewegung betraf.

74. Eine Führung konnte Erfahrungen bündeln, aber sie konnte die Erfahrung und Selbsttätigkeit derjenigen, deren Befreiung sie anstrebte, nicht beliebig ersetzen.

75. Lenin entwickelte seine Parteikonzeption unter den Bedingungen des russischen Zarenreichs, in dem politische Verfolgung eine kontinuierliche öffentliche Organisation erheblich erschwerte.

76. In „Was tun?“ von 1902 plädierte er für eine verlässliche Organisation von Berufsrevolutionären, die über örtliche Einzelkämpfe hinaus politisch handeln konnte.

77. Deren Mitglieder sollten sowohl aus der Arbeiterschaft als auch aus der Intelligenz kommen, sodass der Unterschied zwischen Führenden und Geführten nicht schlicht mit dem zwischen Gebildeten und Arbeitern zusammenfiel.

78. Dennoch erhielt die organisierte revolutionäre Führung eine besonders starke Rolle bei der Verbindung gesellschaftlicher Analyse und politischer Strategie.

79. Als Avantgarde, also als führende Vorhut einer Bewegung, beanspruchte sie, deren längerfristige Interessen auch gegen begrenzte unmittelbare Erwartungen zu vertreten.

80. Die Revolution von 1917 eröffnete den Bolschewiki die Möglichkeit, dieses Verständnis unter völlig neuen Machtbedingungen umzusetzen.

81. Krieg, der Zusammenbruch der alten Ordnung und später Bürgerkrieg und ausländische Intervention prägten die entstehende Herrschaft.

82. Diese Bedingungen erklären wichtige Handlungssituationen, entheben die politischen Entscheidungen jedoch nicht der Prüfung.

83. Mit der Ausschaltung konkurrierender Kräfte und der Konzentration staatlicher Macht wurde die Frage dringlich, ob die Partei noch von der Arbeiterschaft kontrolliert wurde oder deren politische Selbstständigkeit ersetzte.

84. Luxemburg kritisierte 1918 aus revolutionärer Perspektive die Einschränkung öffentlicher Freiheit durch die Bolschewiki, weil ohne offene Auseinandersetzung auch die politische Lernfähigkeit der Bevölkerung verkümmern musste.

85. Ihr Einwand traf den Anspruch einer Führung, die richtige gesellschaftliche Entwicklung bereits zu kennen und deshalb auf dauerhafte öffentliche Korrektur verzichten zu können.

86. In der Sowjetunion verfestigte sich eine Parteiherrschaft, die sich auf marxistische Begriffe berief und unabhängige politische Organisation unterdrückte.

87. Unter Stalin wurden Zwangskollektivierung, Deportationen, Zwangsarbeit und massenhafter Terror zu Bestandteilen einer Herrschaft, die auch tatsächliche oder vermeintliche Gegner innerhalb der kommunistischen Bewegung vernichtete.

88. Der als Marxismus-Leninismus verbindlich gemachte Lehrzusammenhang legitimierte die Macht des Partei- und Staatsapparats und beanspruchte zugleich wissenschaftliche Gewissheit über den Gang der Geschichte.

89. Staatliches Eigentum bedeutete unter diesen Bedingungen keine selbstständige Verfügung der Produzenten über ihre Arbeit.

90. Die Erfahrungen solcher Herrschaft lassen sich deshalb weder als bloßes Missverständnis aus der Wirkungsgeschichte entfernen noch als Beweis behandeln, jede einzelne Marxsche Untersuchung sei sachlich widerlegt.

91. Sie verlangen vor allem eine Prüfung jener politischen Annahmen, die den Anspruch auf Befreiung mit konzentrierter, kaum kontrollierbarer Macht verbanden.

92. Andere marxistische Rezeptionswege verlagerten gerade wegen solcher Erfahrungen die Aufmerksamkeit auf die gesellschaftlichen Voraussetzungen von Herrschaft und Zustimmung.

93. In der Kritischen Theorie der Frankfurter Schule wurden ökonomische Abhängigkeit, autoritäre Einstellungen und kulturelle Formen gemeinsam untersucht, weil Herrschaft auch durch Gewöhnung und Einverständnis fortbestehen konnte.

94. Sozialforschung und philosophische Kritik sollten erklären, weshalb Menschen Verhältnisse mittrugen, die ihre eigenen Handlungsmöglichkeiten einschränkten.

95. Damit erhielt die ursprüngliche Schwierigkeit, aus einer Klassenlage gemeinsame befreiende Praxis zu entwickeln, eine neue Gestalt.

96. Marxistisch geprägte Forschungen und Emanzipationsbewegungen eröffneten Untersuchungen von Arbeit, Ungleichheit und gesellschaftlicher Macht, ohne deshalb auf eine einzige Parteistrategie festgelegt zu sein.

97. Solche Beiträge gewinnen ihre Berechtigung durch die Genauigkeit ihrer Erklärungen und die Prüfbarkeit ihrer Gründe, nicht allein durch ihre Herkunft aus einer Tradition.

98. Für die politische Umsetzung bleibt entscheidend, ob die Beteiligten über ihre Vertreter, ihre Arbeitsbedingungen und die Regeln des gemeinsamen Lebens tatsächlich mitentscheiden können.

99. Wahlen, freie Zusammenschlüsse, Schutz von Minderheiten und Möglichkeiten öffentlicher Kritik sind dabei konkrete Antworten auf das Problem, dass gesellschaftliche Befreiung neue Herrschaft erzeugen kann.

100. Der Abstand zwischen gemeinsamer Lage und gemeinsamem Handeln lässt sich durch Organisation verkleinern; überwunden ist die Abhängigkeit aber erst, wenn die Organisierten auch ihre Organisation zur Verantwortung ziehen können.