13.8.4 Zarathustra, az örök visszatérés és a hatalom akarat – Zarathustra, ewige Wiederkehr und Wille zur Macht

1. Friedrich Nietzsche 1882-es „Vidám tudomány” című művében egy démont lép színre, aki egy embernek bejelenti egész életének változatlan ismétlődését.

2. Minden fájdalom, minden öröm és még a legjelentéktelenebb részletek is ugyanabban a sorrendben fognak visszatérni, anélkül, hogy a következő körben bármi is javulhatna.

3. Nietzsche ezzel egy elképzelt találkozást ír le, amelynek jelentőségét a megszólított személy reakciója hivatott megmutatni.

4. Ez utóbbi a bejelentést elviselhetetlen terheknek érezheti, vagy éppen létezésének legfőbb megerősítésként üdvözölheti.

5. A két válasz között több van, mint a rossz és a jó hangulat közötti különbség, hiszen itt az a kérdés, hogyan viszonyulunk egy olyan élethez, amelyből semmit sem lehet kihúzni.

6. Aki egy boldog délutánt szeretne még egyszer átélni, lényegesen könnyebb döntést hozott, mint az, aki a veszteségeket, a tévedéseket és a csalódott reményeket is vissza akarná kapni.

7. Az örök visszatérés ezért még élesebbé teszi azt a kérdést, amely már az időkörforgásba vetett hit nélkül is felmerül: milyen feltételek mellett tudja az ember az életét egészében igennel fogadni?

8. Nietzsche itt az élet elfogadásán azt érti, hogy beleegyezünk a létezésbe, ami nem korlátozódik a legkellemesebb pillanatok élvezésére.

9. Egy ilyen „igen” magában foglalná azokat a tapasztalatokat is, amelyek felébresztik azt a vágyat, hogy utólag átírjuk a múltat, vagy egy másik világot tekintsünk az igazán értékes életnek.

10. Mindez mögött az a vitája áll a vallási és filozófiai értelmezésekkel, amelyek a földi élet végső értelmét csak egy túlvilágból vagy egy magasabb valóságból merítik.

11. Nietzsche olyan hozzáállást keres, amelynek elfogadása nem igényel későbbi megváltást ahhoz, hogy a ténylegesen megélt életre összpontosítson.

12. A gondolatkísérlet ezzel megfosztja az embert egy elterjedt kifogástól, hiszen egy változatlan ismétlődés sem a kihagyottakat pótolhatná, sem pedig új kezdetet teszne lehetővé kedvezőbb körülmények között.

13. Az a remény is elveszíti megnyugtató lezárását, hogy egy távoli jövő valamikor igazolni fogja az összes szenvedést, ha ugyanazok a szenvedések újra és újra visszatérnek.

14. Így minden pillanat különleges jelentőséget nyer, miközben egyúttal kérdésessé válik, hogy egy ilyen átfogó „igen” egyáltalán megkövetelhető-e.

15. A visszatérés elképzelése azonban kozmológiai tézisként is értelmezhető, vagyis az egész világ eseményeinek időbeli rendjéről szóló állításként.

16. Ezen értelmezés szerint nem csupán egy hasonló életérzés térne vissza, hanem az események közötti összefüggés is, a legapróbb részletekig.

17. Az újjászületés, amelynek során egy lélek egy másik testben él tovább, vagy a korábbi tapasztalatokból tanul, éppen nem felelne meg ennek a feltételnek.

18. A végtelen időből önmagában még nem következik ilyen körforgás, mert elképzelhető a változások korlátlan sorozata azonos ismétlődések nélkül is.

19. Egy ilyen bizonyításhoz további feltételezésekre lenne szükség a lehetséges világállapotokról és azok egymást követésének törvényeiről, amelyeket viszont maguk is alátámasztani kellene.

20. Még egy korlátozott mennyiségű energia sem bizonyítaná egyértelműen, hogy csak véges számú, pontosan megkülönböztethető állapot lehetséges.

21. Nietzsche életigenlési kérdése és a visszatérő univerzumra vonatkozó természetfilozófiai állítás ezért eltérő indokolási feladatokat támaszt, bár szövegeiben ezek egymással összekapcsolódnak.

22. Ez a kapcsolat az 1883 és 1885 között keletkezett „Így szólt Zarathustra” című műben sajátos irodalmi formát ölt.

23. Nietzsche ebben beszédeket, találkozásokat, példázatokat és dalokat ír, amelyek összefüggése egyben a tanítás és a tanulás történetét is alkotja.

24. A negyedik rész 1885-ben először magánkiadásban jelent meg, így a teljes mű keletkezését és részeinek nyilvános terjesztését külön kell kezelni.

25. Zarathustra egy Nietzsche által megalkotott alak, akinek a neve az ókori iráni vallásalapítóra utal, anélkül hogy a könyv annak történelmi tanításait adná vissza.

26. Már az előszó is egy tanítót mutat be, aki hosszú magány után leereszkedik az emberek közé, és szavai a piacon kevés megértésre találnak.

27. Ez a kudarc a filozófia természetéhez tartozik, mert egy gondolat közlése még nem jelenti azt, hogy mások megértik azt, vagy életüket annak megfelelően megváltoztathatják.

28. Aki a szereplők minden beszédét közvetlenül Nietzsche kész tételeként kezeli, az ezért figyelmen kívül hagyja mind a különböző beszélőket, mind azokat a tapasztalatokat, amelyeken Zarathustrának magának is át kell esnie.

29. A piactéren Zarathustra bejelenti a túlembert, és a jelenkori embert olyan átmeneti állapotként írja le, amelynek lehetőségei még nem merültek ki.

30. A túlember egy olyan alakot jelöl, amely túlmutat a eddig ismert emberen, és amelyhez új értékrendek és a földi élet szélesebb körű megerősítése igazodhat.

31. A könyv ehhez sem egyértelmű személyiségprofilt, sem egy jövőbeli biológiai faj tudományos bizonyítékát nem szolgáltatja.

32. Zarathustra ugyan az emberi származás és a magasabb szintű fejlődés képeit használja, de ezek a képek önmagukban nem utalnak biztos tenyésztési programra.

33. Az igény érthetőbbé válik az utolsó ember ellenpárjaként, aki kerüli a veszélyeket, szerény élvezeteket ápol, és saját kényelmét tekinti az élet elérhető értelmének.

34. Nietzsche éppen azért ábrázolja ezt az embert elégedettnek, hogy láthatóvá váljon, milyen messze állhat egymástól az elégedettség és az alkotó kibontakozás.

35. A lekicsinylő ábrázolás kapcsán azonban meg kell vizsgálni, hogy a biztonság és a elviselhető mindennapok iránti vágy valóban már szellemi elszegényedést bizonyít-e.

36. Zarathustra a szellem három átalakulásáról szóló példázattal magyarázza el, hogyan alakulhat ki egy másfajta életfelfogás.

37. A teve nehéz terheket visel, és olyan tiszteletreméltó erőt testesít meg, amely igényes kötelességeket vállal magára, ahelyett, hogy minden erőfeszítést elkerülne.

38. A sivatagban oroszlánná válik, amely a hagyományos „kötelesség” hatalma ellen küzd, és kivívja magának a saját akarat szabadságát.

39. Ez a küzdelem azon az állításon alapul, miszerint minden érvényes érték már megteremtődött, és ezért minden új értékrend kialakítása kizárt.

40. Az oroszlán áttörheti az ilyen állítások kényszerét, de ezzel még nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy saját erejéből új értékeket teremtsen.

41. Ezt szimbolizálja a harmadik alak, a gyermek, akinek játéka és újrakezdése egy megerősítő, teremtő mozgást jelképez.

42. Az átalakulások így láthatóvá teszik a kötődések hordozásának, azok kritikai feloldásának és az új kötődések kialakulásának különbségét, anélkül, hogy az emberi fejlődés órarendjét adnák meg.

43. Az önmaga felülmúlása ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy azok a mércék is megváltoznak, amelyek alapján az ember értékeli az erejét, céljait és sikereit.

44. Ezért nem redukálható pusztán a teljesítmény növelésére változatlan körülmények között.

45. Aki eleinte csupán a meglévő környezet elismerését keresi, majd később megvizsgálja ennek az elismerésnek a feltételeit, az a törekvése célját is megváltoztatja.

46. Ez a hipotetikus példa egy lehetséges irányvonalat szemléltet anélkül, hogy a közös szabályoktól való eltávolodást máris sikeresnek nyilvánítaná.

47. Hiszen egy új értékrend önkényes, önámító vagy meggondolatlan lehet, még akkor is, ha nagy elszántsággal képviselik.

48. Az alkotó gyermek felé való átmenet ezért önmagában nem oldja meg azt a kérdést, hogy miből lehetne megkülönböztetni a jobb és a rosszabb változásokat.

49. Éppen ezen a ponton válik Nietzsche pozitív orientációja igényesebbé, mint a puszta bátorítás, hogy az ember a lehető legfüggetlenebbé váljon.

50. A visszatérés nehézsége a „Zarathustra” harmadik részében újra felbukkan, immár olyan képek keretében, amelyek nem engednek gyors lefordítást tételekké.

51. A „Az arcról és a rejtélyről” című részben Zarathustra leír egy Pillanat nevű kaput, ahol a végtelen múlt és a végtelen jövő útjai találkoznak.

52. Egy törpe az időt egyszerűen körnek nyilvánítja, mire Zarathustra szemrehányást tesz neki, hogy túl könnyedén veszi a dolgot.

53. A rövid megfogalmazás nyilvánvalóan még nem foglalja magában a gondolat terhét, amelynek következményei magát Zarathustrát is megrémítik.

54. A „Gyógyuló” című részben állatai minden dolog visszatéréséről beszélnek, míg ő attól a gondolattól szenved, hogy az általa megvetett kisembernek is örökké vissza kell térnie.

55. Az ő kifogásai az állatok könnyen megismételhető énekével szemben megmutatják, milyen messze áll egymástól a rendelkezésre álló formula és annak megélt elsajátítása.

56. Aki tehát a visszatérést elismerné, az nem hagyhatná ki titokban azokat a létezésformákat sem, amelyek leküzdése különösen a szívén fekszik.

57. Ezáltal feszültség alakul ki, amely a hatalom akaratát is érinti, hiszen ez az élet elképzelését a változással és az ellenállással köti össze.

58. „Az önlegyőzésről” című beszédében Zarathustra az életet magát olyan dologként ábrázolja, amelynek túl kell lépnie az éppen elért formáján.

59. A hatalom itt azt a képességet jelenti, hogy erőket fejlesszen ki, az ellenállásokat leküzdje és a viszonyoknak formát adjon, amelyhez kifejezetten hozzátartoznak a parancsok és az engedelmesség is.

60. A hatalom akaratát ezért nem lehet leegyszerűsíteni egy egyén tudatos vágyára, hogy politikai tisztséget szerezzen vagy más emberek felett uralkodjon.

61. Nietzsche az ösztönöket és az érzelmeket, azaz a hajtóerőket és az érzelmi késztetéseket is olyan erőkként tekinti, amelyek érvényesülnek, és az emberben egymással versenghetnek.

62. Egy pszichológiai értelmezés ekkor azt a kérdést veti fel, hogy ezek az erők hogyan formálják a figyelmet, a döntéseket és az önképet, még akkor is, ha a tudatos én csak részben ismeri összefüggéseiket.

63. A hatalomról való beszéd így megváltoztatja a akaró személy képét is, aki már nem tűnik magától értetődően minden saját motivációjának egységes uralkodójának.

64. Egy kifejezetten a művészetből vett példa megmutathatja, miért jelentős ez a gondolat szempontjából az ellenállással való találkozás.

65. Egy zenész, aki egy nehéz művet dolgoz ki, szembesül technikai korlátaival, berögzült hallási szokásaival és azzal a képzelettel, hogy hogyan kell hangzania egy sikeres előadásnak.

66. Fejlődése nem csupán az akadályok elhárításában áll, hiszen a munka során egyidejűleg változhat zenei ítélőképessége és saját képességeinek megértése is.

67. Az ellenállásnak ebben a folyamatban produktív funkciója van, amennyiben lehetővé teszi egy differenciáltabb kivitelezés kialakítását.

68. Az önmaga felülmúlása ebben az esetben azt is jelentené, hogy hajlandó feladni a saját művészetéről kialakult, kedves elgondolását.

69. A példa szemlélteti a hatalom és az alkotó tevékenység lehetséges kapcsolatát, de sem az élet általános elméletét, sem pedig minden hatalomra való törekvés jóságát nem bizonyítja.

70. Egy tevékenységet ugyanúgy uralhat a megbecsülés iránti vágy is, és kárt okozhat más embereknek, ezért igényes jellege miatt további értékelésre van szükség.

71. Még nagyobb jelentőségre tesz szert ez a gondolat a „Jó és rossz túlsó oldalán” című mű 36. szakaszában, amelyet Nietzsche 1886-ban tett közzé.

72. Ott megkísérli a vágyak és szenvedélyek tapasztalatából kiindulva megérteni az organikus folyamatokat, és végül a világ többi eseményét is.

73. E kísérlet mögött módszertani megfontolás áll: egy magyarázatnak először azt kell vizsgálnia, hogy mennyire elégszik meg a cselekvés egy alapformájával, mielőtt különböző okfajtákat feltételez.

74. Ha az egész ösztönélet a hatalomra való akarat megnyilvánulásaként magyarázható lenne, és az organikus folyamatok is erre vezethetők lennének vissza, akkor Nietzsche szerint megnyílna az összes hatóerő átfogóbb értelmezésének lehetősége.

75. A metafizikai értelmezés, amely a valóság alapvető felépítését vizsgálja, ezért teljes mértékben támaszkodhat egy általa közzétett szövegrészletre.

76. Azonban a „ha…” feltételei nem tűnnek el attól, hogy a lehetséges következtetés messzemenő, hiszen egy egységes magyarázatot még meg kellene valósítani.

77. A később „A hatalom akaratáról” címmel összeállított, hagyatékból származó jegyzetekből álló könyv nem fedheti el ezt a nyitott indoklási helyzetet, mert Nietzsche nem hagyott hátra megfelelő, kész főművet kiadásra.

78. Még egy visszafogottabb értelmezés esetén is komolyan kell venni a szövegek uralmi fogalmait.

79. Zarathustra beszéde magát a szolgálatot is hatalmi viszonyokból magyarázza, és az értékek változását az erőszakkal, valamint a korábbi értékrendek összeomlásával hozza összefüggésbe.

80. Egy ilyen nyelvhasználat nem oldható fel teljes mértékben a kreatív önkifejlődés barátságos elképzelésében.

81. Nietzsche az ember magasabb lehetőségei felé való orientációját rangbeli különbségekkel és az egyenlőségi igények kritikájával köti össze, amelyek következményeit önállóan kell értékelni.

82. Aki ebben csupán az egyéni sokféleség védelmét látja, annak meg kell magyaráznia, miért éppen a mások feletti fölény és azok leértékelése határozná meg ezt a sokféleséget.

83. Ráadásul abból az állításból, hogy minden élet a hatalomra törekszik, még nem következne, hogy a hatalom bármilyen érvényesítése indokolt lenne.

84. Az állítólagos életerőkre vonatkozó leírás nem helyettesíti az emberek közötti igazságos viszonyokról szóló ítélethez szükséges indokot.

85. Ezzel a visszatérés és az önmaga felülmúlása közötti viszony különösen éles próbára kerül.

86. Aki mindent változatlanul vissza szeretne kapni, látszólag nem is kívánhatna változást, mert minden mássá válásnak meg kellene szakítania az elfogadott összefüggést.

87. Egy lehetséges értelmezés szerint erre a kifogásra úgy lehet válaszolni, hogy a változás már eleve a visszatérő élethez tartozik, és azzal együtt kerülne elfogadásra.

88. Ekkor visszatérne a tanulás, a káros szokás elleni lázadás és az a törekvés is, hogy egy még el nem ért célt megvalósítsunk.

89. Ezen értelmezés szerint az elfogadás nem tétlenséget követelne, hanem magában foglalná azokat az erőket, amelyek révén az ember átalakítja életformáját.

90. Gondolatkísérletként a visszatérés emellett ellensúlyozhatna egy olyan hozzáállást, amely minden jelenlegi élet értékét tagadja, és azt kizárólag egy soha el nem érhető jövőbe helyezi át.

91. Ezzel azonban még nem lenne eldöntve, hogy miért kellene minden fájdalmas részletet szükségszerűen akarnunk, ahelyett, hogy olyasvalaminek ismernénk el, amelynek megakadályozása indokolt lett volna.

92. A cselekvő változás és a teljes körű beleegyezés összeegyeztethetősége tehát érthetővé tehető, míg e beleegyezés elfogadhatósága nyitott kérdés marad.

93. Ez a határ különösen egyértelművé válik az olyan szenvedések esetében, amelyeket az emberek más emberektől szenvednek el, és amelyek elkerülése korántsem csupán egy kényelmesebb életmódot jelent.

94. Azt az elismerést, hogy egy igazságtalanság a saját múltunkhoz tartozik, meg kell különböztetni attól az ítélettől, miszerint ez az igazságtalanság ezért indokolt volt.

95. Ugyanígy nem következhet mások számára abból a kötelezettségből, hogy jóváhagyják azt, amit velük tettek, pusztán abból, hogy valaki saját életét igennel akarja fogadni.

96. Pontosan azért, mert Nietzsche kísérlete a megtörtént események puszta elismerésén túl egy átfogó visszaszerzésre irányul, ez a kifogás továbbra is súlyos marad.

97. Az a magyarázat, amely azzal hárítja el a kérdést, hogy minden szenvedés szükséges a személyes fejlődéshez, olyan igazolást tulajdonítana a gondolatnak, amelyet ő nem bizonyított.

98. Zarathustra megrázkódtatása viszont a műben azt mutatja, hogy az egész elfogadása súlyosabb, mint a saját erőre vonatkozó büszke elhatározás.

99. A „Vidám tudomány” démonja így gondolati kihívásként tér vissza, amelyre sem kozmológiai bizonyíték, sem a hatalom iránti elköteleződés nem adhat előre választ.

100. Végül egy olyan „igen” áll próbára, amely magában foglalja a saját változékonyságot, és egyúttal felelősséget kell vállalnia azért is, amiért vissza akarja kapni azt, amit megalapozott kritikája fenntart.

1. In der „Fröhlichen Wissenschaft“ von 1882 lässt Friedrich Nietzsche einen Dämon auftreten, der einem Menschen die unveränderte Wiederholung seines ganzen Lebens ankündigt.

2. Jeder Schmerz, jede Freude und selbst die unscheinbarsten Einzelheiten sollen in derselben Reihenfolge wiederkehren, ohne dass sich beim nächsten Durchgang etwas verbessern ließe.

3. Nietzsche schildert damit eine vorgestellte Begegnung, deren Bedeutung an der Reaktion des Angesprochenen sichtbar werden soll.

4. Dieser könnte die Ankündigung als unerträgliche Last empfinden oder sie als die höchste Bestätigung seines Daseins begrüßen.

5. Zwischen beiden Antworten liegt mehr als der Unterschied zwischen schlechter und guter Laune, denn zur Prüfung steht das Verhältnis zu einem Leben, aus dem sich nichts herausstreichen lässt.

6. Wer einen glücklichen Nachmittag noch einmal erleben möchte, hat eine wesentlich leichtere Entscheidung getroffen als jemand, der auch Verluste, Irrtümer und enttäuschte Hoffnungen wiederhaben wollte.

7. Die ewige Wiederkehr verschärft deshalb eine Frage, die sich bereits ohne Glauben an einen Zeitkreislauf stellt: Unter welchen Bedingungen kann ein Mensch sein Leben als Ganzes bejahen?

8. Mit Bejahung meint Nietzsche hier eine Zustimmung zum Dasein, die sich nicht darauf beschränkt, seine angenehmsten Augenblicke zu genießen.

9. Ein solches Ja hätte auch jene Erfahrungen einzubeziehen, die den Wunsch wecken, die Vergangenheit nachträglich umzuschreiben oder eine andere Welt für das eigentlich wertvolle Leben zu halten.

10. Dahinter steht seine Auseinandersetzung mit religiösen und philosophischen Deutungen, die dem irdischen Leben seinen letzten Sinn erst von einem Jenseits oder einer höheren Wirklichkeit her zusprechen.

11. Nietzsche sucht eine Haltung, deren Zustimmung keiner späteren Erlösung bedarf, um sich auf das tatsächlich gelebte Leben zu richten.

12. Das Gedankenexperiment nimmt dem Menschen dafür eine verbreitete Ausflucht, denn eine unveränderte Wiederholung könnte weder Versäumtes nachholen noch einen neuen Anfang unter günstigeren Bedingungen ermöglichen.

13. Auch die Hoffnung, eine fernere Zukunft werde irgendwann sämtliche Leiden rechtfertigen, verliert ihren beruhigenden Abschluss, wenn dieselben Leiden immer wiederkehren.

14. So erhält jeder Augenblick ein besonderes Gewicht, während zugleich fraglich wird, ob ein so umfassendes Ja überhaupt verlangt werden darf.

15. Die Vorstellung von der Wiederkehr lässt sich allerdings auch als kosmologische These lesen, also als Behauptung über die zeitliche Ordnung des gesamten Weltgeschehens.

16. Nach dieser Deutung kehrte nicht lediglich ein ähnliches Lebensgefühl zurück, sondern derselbe Zusammenhang aller Ereignisse bis in seine Einzelheiten.

17. Eine Wiedergeburt, bei der eine Seele in einem anderen Körper weiterlebt oder aus früheren Erfahrungen lernt, würde diese Bedingung gerade nicht erfüllen.

18. Aus unendlich viel Zeit folgt für sich genommen noch kein solcher Kreislauf, weil eine unbegrenzte Folge von Veränderungen auch ohne identische Wiederholungen denkbar ist.

19. Für einen entsprechenden Beweis wären zusätzliche Annahmen über mögliche Weltzustände und die Gesetze ihrer Abfolge erforderlich, die ihrerseits begründet werden müssten.

20. Selbst eine begrenzte Menge von Kraft würde nicht ohne Weiteres zeigen, dass nur endlich viele genau unterscheidbare Zustände möglich sind.

21. Nietzsches Frage nach der Lebensbejahung und die naturphilosophische Behauptung eines wiederkehrenden Universums besitzen daher unterschiedliche Begründungsaufgaben, obwohl sie in seinen Texten miteinander verbunden werden.

22. Diese Verbindung erhält in „Also sprach Zarathustra“, das zwischen 1883 und 1885 entstand, eine eigentümliche literarische Gestalt.

23. Nietzsche schreibt darin Reden, Begegnungen, Gleichnisse und Lieder, deren Zusammenhang zugleich eine Geschichte des Lehrens und des Lernens bildet.

24. Der vierte Teil erschien 1885 zunächst als Privatdruck, sodass Entstehung des vollständigen Werkes und öffentliche Verbreitung seiner Teile auseinanderzuhalten sind.

25. Zarathustra ist eine von Nietzsche gestaltete Figur, deren Name auf den alten iranischen Religionsstifter verweist, ohne dass das Buch dessen historische Lehre wiedergibt.

26. Schon die Vorrede zeigt einen Lehrer, der nach langer Einsamkeit zu den Menschen hinabsteigt und mit seinen Worten auf dem Markt wenig Verständnis findet.

27. Dieses Scheitern gehört zur philosophischen Sache, weil die Mitteilung eines Gedankens noch nicht bewirkt, dass andere ihn verstehen oder ihr Leben danach verändern können.

28. Wer jede Figurenrede unmittelbar als fertigen Lehrsatz Nietzsches behandelt, übersieht deshalb sowohl die unterschiedlichen Sprecher als auch die Erfahrungen, durch die Zarathustra selbst hindurchgehen muss.

29. Auf dem Markt kündigt Zarathustra den Übermenschen an und beschreibt den gegenwärtigen Menschen als einen Übergang, dessen Möglichkeiten noch nicht ausgeschöpft sind.

30. Der Übermensch bezeichnet dabei eine über den bisherigen Menschen hinausweisende Gestalt, an der sich neue Wertsetzungen und eine weiterreichende Bejahung des irdischen Lebens orientieren sollen.

31. Das Buch liefert dafür weder ein eindeutiges Persönlichkeitsprofil noch einen wissenschaftlichen Nachweis einer kommenden biologischen Art.

32. Zwar verwendet Zarathustra Bilder menschlicher Abstammung und Höherentwicklung, doch lassen diese Bilder allein kein gesichertes Zuchtprogramm erkennen.

33. Verständlicher wird der Anspruch durch die Gegenfigur des letzten Menschen, der Gefahren meidet, bescheidene Genüsse pflegt und die eigene Bequemlichkeit für den erreichten Sinn des Lebens hält.

34. Nietzsche lässt diesen Menschen gerade deshalb zufrieden erscheinen, damit sichtbar wird, wie weit Zufriedenheit und schöpferische Entfaltung auseinanderliegen können.

35. An der abschätzigen Darstellung bleibt jedoch zu prüfen, ob der Wunsch nach Sicherheit und einem erträglichen Alltag wirklich schon geistige Verarmung beweist.

36. Wie sich eine andere Lebenshaltung bilden könnte, erläutert Zarathustra durch das Gleichnis von den drei Verwandlungen des Geistes.

37. Das Kamel trägt schwere Lasten und verkörpert eine ehrfürchtige Kraft, die anspruchsvolle Pflichten auf sich nimmt, statt jeder Anstrengung auszuweichen.

38. In der Wüste wird es zum Löwen, der gegen die überlieferte Autorität des Sollens kämpft und sich die Freiheit zu einem eigenen Wollen erringt.

39. Dieser Kampf richtet sich gegen den Anspruch, alle gültigen Werte seien bereits geschaffen und jede neue Wertsetzung deshalb ausgeschlossen.

40. Der Löwe kann den Zwang solcher Ansprüche durchbrechen, besitzt damit aber noch nicht die Fähigkeit, aus eigener Kraft neue Werte hervorzubringen.

41. Dafür steht die dritte Gestalt, das Kind, dessen Spiel und Neubeginn eine bejahende schöpferische Bewegung versinnbildlichen.

42. Die Verwandlungen machen somit einen Unterschied zwischen dem Tragen von Bindungen, ihrer kritischen Auflösung und der Entstehung neuer Bindungen sichtbar, ohne einen Stundenplan menschlicher Entwicklung zu liefern.

43. Selbstüberwindung bedeutet in diesem Zusammenhang, dass sich auch die Maßstäbe verändern, nach denen ein Mensch seine Stärke, seine Ziele und sein Gelingen beurteilt.

44. Sie lässt sich deshalb nicht auf die Steigerung von Leistung unter unveränderten Bedingungen verkürzen.

45. Wer zunächst nur die Anerkennung einer bestehenden Umgebung sucht und später die Voraussetzungen dieser Anerkennung prüft, verändert auch das Ziel seines Bemühens.

46. Dieses hypothetische Beispiel verdeutlicht eine mögliche Bewegung, ohne jede Abkehr von gemeinsamen Regeln schon für gelungen zu erklären.

47. Denn eine neue Wertsetzung kann willkürlich, selbsttäuschend oder rücksichtslos sein, auch wenn sie mit großer Entschlossenheit vertreten wird.

48. Der Übergang zum schaffenden Kind löst daher nicht von selbst die Frage, woran bessere und schlechtere Veränderungen zu unterscheiden wären.

49. Gerade an diesem Punkt wird Nietzsches positive Orientierung anspruchsvoller als eine bloße Ermutigung, möglichst unabhängig zu werden.

50. Die Schwierigkeit der Wiederkehr erscheint im dritten Teil des „Zarathustra“ erneut, nun innerhalb von Bildern, die sich einer raschen Übersetzung in Lehrsätze widersetzen.

51. In „Vom Gesicht und Räthsel“ schildert Zarathustra ein Tor namens Augenblick, an dem die Wege einer unendlichen Vergangenheit und einer unendlichen Zukunft zusammentreffen.

52. Ein Zwerg erklärt die Zeit kurzerhand zum Kreis, worauf Zarathustra ihm vorhält, sich die Sache zu leicht zu machen.

53. Die knappe Formel erfasst offenbar noch nicht die Last des Gedankens, dessen Konsequenzen Zarathustra selbst erschrecken.

54. In „Der Genesende“ sprechen seine Tiere von der Wiederkehr aller Dinge, während er an dem Gedanken leidet, dass auch der von ihm verachtete kleine Mensch ewig zurückkommen müsste.

55. Seine Einwände gegen ihr leicht wiederholbares Lied zeigen, wie weit die verfügbare Formel und ihre gelebte Aneignung auseinanderliegen.

56. Wer die Wiederkehr bejahen wollte, dürfte demnach auch jene Daseinsformen nicht heimlich ausnehmen, deren Überwindung ihm besonders am Herzen liegt.

57. Damit tritt eine Spannung hervor, die auch den Willen zur Macht betrifft, denn dieser verbindet die Vorstellung des Lebens mit Veränderung und Widerstand.

58. In der Rede „Von der Selbst-Überwindung“ lässt Zarathustra das Leben selbst als etwas erscheinen, das seine jeweils erreichte Gestalt überschreiten muss.

59. Macht bezeichnet hier ein Vermögen, Kräfte zu entfalten, Widerstände zu bearbeiten und Verhältnissen eine Form zu geben, wobei auch Befehlen und Gehorchen ausdrücklich dazugehören.

60. Der Wille zur Macht ist deshalb nicht auf den bewussten Wunsch eines Einzelnen zu reduzieren, ein politisches Amt zu erlangen oder über andere Menschen zu herrschen.

61. Nietzsche betrachtet auch Triebe und Affekte, also Antriebe und gefühlsmäßige Regungen, als Kräfte, die sich durchsetzen und innerhalb eines Menschen miteinander konkurrieren können.

62. Eine psychologische Deutung fragt dann, wie solche Kräfte Aufmerksamkeit, Entscheidungen und Selbstbilder prägen, selbst wenn das bewusste Ich ihre Zusammenhänge nur teilweise kennt.

63. Die Rede von Macht verändert somit auch das Bild des Wollenden, der nicht mehr selbstverständlich als einheitlicher Herr über sämtliche eigenen Beweggründe erscheint.

64. Ein ausdrücklich konstruiertes Beispiel aus der Kunst kann zeigen, weshalb die Begegnung mit Widerstand für diesen Gedanken bedeutsam ist.

65. Eine Musikerin, die ein schwieriges Werk erarbeitet, trifft auf Grenzen ihrer Technik, eingefahrene Hörgewohnheiten und Vorstellungen davon, wie eine gelungene Aufführung klingen müsse.

66. Ihr Fortschritt besteht nicht allein darin, Hindernisse wegzuräumen, denn während der Arbeit können sich zugleich ihr musikalisches Urteil und ihr Verständnis des eigenen Könnens verändern.

67. Der Widerstand erhält dabei eine produktive Funktion, sofern er die Ausbildung einer differenzierteren Gestaltung ermöglicht.

68. Selbstüberwindung wäre in diesem Fall auch die Bereitschaft, eine lieb gewordene Vorstellung von der eigenen Kunst aufzugeben.

69. Das Beispiel veranschaulicht eine mögliche Verbindung von Macht und schöpferischer Tätigkeit, beweist aber weder eine allgemeine Theorie des Lebens noch die Güte jedes Machtstrebens.

70. Eine Tätigkeit könnte ebenso von Geltungsdrang beherrscht werden und andere Menschen beschädigen, weshalb ihr anspruchsvoller Charakter eine weitere Beurteilung nicht überflüssig macht.

71. Eine noch größere Reichweite gewinnt der Gedanke in Abschnitt 36 von „Jenseits von Gut und Böse“, das Nietzsche 1886 veröffentlichte.

72. Dort unternimmt er den Versuch, von der Erfahrung der Begierden und Leidenschaften aus auch das organische und schließlich das übrige Weltgeschehen zu verstehen.

73. Hinter diesem Versuch steht eine methodische Überlegung: Eine Erklärung soll zunächst prüfen, wie weit sie mit einer Grundform des Wirkens auskommt, bevor sie verschiedene Arten von Ursachen voraussetzt.

74. Würde sich das gesamte Triebleben als Ausgestaltung des Willens zur Macht erklären lassen und ließen sich auch organische Vorgänge darauf zurückführen, dann wäre nach Nietzsche eine umfassendere Deutung aller wirkenden Kraft eröffnet.

75. Die metaphysische Lesart, die nach der Grundverfassung der Wirklichkeit fragt, kann sich deshalb durchaus auf eine von ihm veröffentlichte Passage stützen.

76. Ihre Wenn-Bedingungen verschwinden jedoch nicht dadurch, dass der mögliche Schluss weitreichend ist, denn eine einheitliche Erklärung wäre erst noch einzulösen.

77. Das später unter dem Titel „Der Wille zur Macht“ zusammengestellte Buch aus Nachlassnotizen darf diese offene Begründungslage nicht verdecken, weil Nietzsche kein entsprechendes fertiges Hauptwerk zur Veröffentlichung hinterließ.

78. Auch bei einer zurückhaltenderen Deutung bleiben die Herrschaftsbegriffe der Texte ernst zu nehmen.

79. Zarathustras Rede erklärt das Dienen selbst aus Machtverhältnissen und bringt die Veränderung von Werten mit Gewalt und dem Zerbrechen bisheriger Wertordnungen in Verbindung.

80. Eine solche Sprache lässt sich nicht restlos in die freundliche Vorstellung kreativer Selbstentfaltung auflösen.

81. Nietzsche verknüpft seine Orientierung an höheren Möglichkeiten des Menschen mit Rangunterschieden und einer Kritik an Gleichheitsansprüchen, deren Folgen eigenständig zu beurteilen sind.

82. Wer darin nur die Verteidigung individueller Vielfalt sieht, muss erklären, weshalb diese Vielfalt gerade durch Überordnung und Abwertung anderer bestimmt werden sollte.

83. Außerdem würde aus der Behauptung, alles Leben strebe nach Macht, noch nicht folgen, dass jede Durchsetzung von Macht berechtigt wäre.

84. Eine Beschreibung vermeintlicher Lebenskräfte ersetzt den erforderlichen Grund für ein Urteil über gerechte Beziehungen zwischen Menschen nicht.

85. Für das Verhältnis von Wiederkehr und Selbstüberwindung ergibt sich damit eine besonders scharfe Probe.

86. Wer alles unverändert wiederhaben wollte, könnte anscheinend auch keine Veränderung wünschen, weil jedes Anderswerden den bejahten Zusammenhang durchbrechen müsste.

87. In einer möglichen Deutung lässt sich dieser Einwand dadurch beantworten, dass Veränderung bereits zum wiederkehrenden Leben gehört und mit diesem zusammen bejaht würde.

88. Wiederkehren würden dann auch das Lernen, die Auflehnung gegen eine schädliche Gewohnheit und das Bemühen, ein noch nicht erreichtes Ziel zu verwirklichen.

89. Die Bejahung verlangte auf dieser Lesart keine Untätigkeit, sondern schlösse die Kräfte ein, durch die ein Mensch seine Lebensform umgestaltet.

90. Als Gedankenexperiment könnte die Wiederkehr außerdem gegen eine Haltung wirken, die jedem gegenwärtigen Leben seinen Wert abspricht und ihn ausschließlich in eine niemals erreichte Zukunft verlegt.

91. Damit wäre jedoch noch nicht entschieden, weshalb jede schmerzhafte Einzelheit notwendig mitgewollt werden sollte, statt sie als etwas zu erkennen, dessen Verhinderung begründet gewesen wäre.

92. Die Vereinbarkeit von tätiger Veränderung und umfassender Zustimmung lässt sich also verständlich machen, während die Zumutbarkeit dieser Zustimmung offen bleibt.

93. Besonders deutlich wird diese Grenze bei Leiden, das Menschen durch andere Menschen erleiden und dessen Vermeidung keineswegs bloß eine bequemere Lebensführung bedeutet.

94. Die Anerkennung, dass ein Unrecht zur eigenen Vergangenheit gehört, ist von dem Urteil zu unterscheiden, dieses Unrecht sei deshalb berechtigt gewesen.

95. Ebenso wenig kann aus dem Wunsch eines Menschen, sein eigenes Leben zu bejahen, eine Verpflichtung anderer folgen, das ihnen Angetane gutzuheißen.

96. Gerade weil Nietzsches Versuch über eine bloße Anerkennung des Geschehenen hinaus auf ein umfassendes Wiederhabenwollen zielt, bleibt dieser Einwand schwerwiegend.

97. Eine Auslegung, die ihn durch die Behauptung erledigt, jedes Leiden sei für persönliches Wachstum nötig, würde dem Gedanken eine Rechtfertigung unterschieben, die er nicht bewiesen hat.

98. Zarathustras Erschütterung zeigt dagegen innerhalb des Werkes, dass die Zustimmung zum Ganzen schwerer wiegt als der stolze Entschluss zur eigenen Stärke.

99. Der Dämon aus der „Fröhlichen Wissenschaft“ kehrt so als gedankliche Herausforderung wieder, deren Antwort weder ein kosmologischer Beweis noch ein Bekenntnis zur Macht vorwegnehmen kann.

100. Zur Prüfung steht schließlich ein Ja, das die eigene Veränderlichkeit einschließt und zugleich verantworten müsste, weshalb es auch das wiederhaben will, woran seine begründete Kritik festhält.