14.4 Ludwig Wittgenstein: Két megközelítés a nyelvhez és a filozófiai problémákhoz – Ludwig Wittgenstein: Zwei Zugänge zu Sprache und philosophischen Problemen

1. Képzeljük el, hogy valaki az állomáson azt mondja egy utasnak, hogy a vonata a negyedik vágányon áll, majd megígéri neki, hogy a célállomáson felveszi.

2. Mindkét kijelentés ismerős szavakból áll, de az utasnak különböző módon kell kezelnie őket.

3. A vágányra vonatkozó információt ellenőrizheti a kijelzőtáblán, és szükség esetén elutasíthatja, mint téveset.

4. Az ígéret viszont elvárást kelt, amelynek csalódásáért a beszélőt később felelősségre lehet vonni.

5. Bár ez a kijelentés is egy lehetséges jövőbeli helyzetről szól, egy puszta jóslatnak nem lenne ugyanaz a kötelező erejű funkciója.

6. Aki mindkét mondatot meg akarja érteni, annak ezért többet kell megértenie, mint azok a tárgyak, amelyekről szó van.

7. Ezen saját példán felismerhető egy feszültség, amely évtizedeken át foglalkoztatta Ludwig Wittgenstein filozófiai munkásságát.

8. A nyelvről szóló kutatása az ábrázolás általános formájának keresésétől elvezetett a sokrétű tevékenységek vizsgálatához, amelyekben a szavak megkapják konkrét jelentésüket.

9. Amikor Wittgenstein 1911-ben Cambridge-be érkezett, útja a műszaki tanulmányoktól a matematika alapjai felé vezetett.

10. Az 1889-ben Bécsben született gondolkodó Gottlob Frege révén kereste a kapcsolatot Bertrand Russell-lel, akinek munkája új eszközökkel vizsgálta a logikai összefüggéseket.

11. Ebben a környezetben a szokásos mondatszerkezet olyan felületnek tűnt, amely alatt egy pontosabb logikai rend tárult fel.

12. Egy nyelvtanilag kifogástalan megfogalmazás elrejthetett egy megkérdőjelezhető előfeltevést, míg egy alapos elemzés láthatóvá tette, hogy valójában mit állítottak.

13. Wittgenstein ezt a kérdést tovább élesítette, és azt a problémát vetette fel, hogy a nyelv egyáltalán hogyan tud valamit a világról kijelenteni.

14. Az ebből született művén az első világháború alatti szolgálata idején is dolgozott.

15. 1921-ben jelent meg németül, 1922-ben pedig egy német–angol kiadásban Tractatus logico-philosophicus címmel.

16. A korai megközelítést először egy vázlat segítségével lehet megérteni, amelyen két jelölés jelöli két tárgyat.

17. Az, hogy az egyik jelölés a másik bal oldalán helyezkedik el, e tárgyak egyik lehetséges elrendezését ábrázolja.

18. A vázlatnak nem kell hasonlítania a tárgyakra, amennyiben egyértelmű, hogy melyik jelölés melyik tárgyhoz tartozik, és milyen kapcsolatot fejez ki elrendezésük.

19. Egy ilyen strukturális megfelelést Wittgenstein ábrázolásnak nevez.

20. Egy mondat is ábrázolhat egy lehetőséget a korai modellje szerint, noha az írott szavaknak nincs vizuális hasonlóságuk a leírt eseménnyel.

21. A vágányinformáció megértéséhez tudnunk kell, milyen helyzet állna fenn, ha az igaz lenne.

22. Az, hogy a vonat valójában egy másik vágányon áll, hamissá teszi az információt, anélkül hogy ezáltal értelmetlenné tenné azt.

23. Az érthetőség itt éppen azon alapul, hogy az állított lehetőség megkülönböztethető más lehetőségektől.

24. Ez a megkülönböztetés jellemzi a világról alkotott korai megértést is, amelyet Wittgenstein a tények összefüggéseként értelmez.

25. Ezért nem elegendő a tárgyakat felsorolni, mert egy leírásnak meg kell adnia, hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

26. A tényállás a tárgyak lehetséges összekapcsolódása, míg annak fennállása tényt alkot.

27. A mondat és a lehetséges tényállás közös logikai formájának azt kell megmagyaráznia, hogy miért képviselhet egy nyelvi kapcsolat valós kapcsolatot.

28. A logikai forma itt nem valami rejtett, kiegészítő dolgot jelöl, hanem azt a szerkezetet, amely lehetővé teszi az ábrázolást.

29. Egyszerűbb állításokból összekapcsolások révén összetettebbek alakíthatók ki, amelyek igazsága az alkotóelemeik igazságától függ.

30. Például az a kijelentés, hogy egy vonat a negyedik vágányon áll és késik, csak akkor helytálló, ha mindkét összekapcsolt állítás igaz.

31. Különleges helyet foglal el az a kijelentés, amely pusztán logikai formája alapján minden lehetséges igazságkészlet közül igaz marad.

32. Az a megfogalmazás, hogy a vonat a negyedik vágányon áll, vagy nem áll a negyedik vágányon, egyik lehetőséget sem zárja ki.

33. Egy ilyen tautológia ezért nem ad tájékoztatást arról, hol találjuk meg a vonatot.

34. Wittgenstein szaknyelvi kifejezésmódjában értelmetlennek nevezi, de megkülönbözteti azt egy értelmetlen jelkapcsolattól, amely egyáltalán nem teljesíti állítólagos feladatát.

35. A logika továbbra is elengedhetetlen az értelmes kijelentésekhez, bár saját mondatai nem közölnek különösebb tényeket.

36. Ezzel egy nehéz határvonal alakul ki, mert ami a leírást lehetővé teszi, az úgy tűnik, nem kezelhető egyszerűen egy további leírt tárgyként.

37. A Tractatus szerint a logikai forma az értelmes ábrázolásokban nyilvánul meg, míg a kísérlet, hogy magát a logikai formát tényként írjuk le, túllépi ezeknek az ábrázolásoknak a határait.

38. A „mondás” és a „mutatás” itt a nyelvhez fűződő különböző viszonyokat jelöl, amelyek pontos értelmezése vitatott.

39. Wittgenstein szerint az élet feltétlen értékére vonatkozó kérdésekre sem lehet választ adni egy teljesebb ténylista segítségével.

40. Az, hogy leírjuk, mit tesznek az emberek és milyen következmények lépnek fel, még nem tartalmaz abszolút mércét arra nézve, hogy miért lenne valami feltétlenül jó.

41. A mű végén található csendet ezért nem szabad úgy értelmezni, mintha az etikai kérdések nem lennének fontosak, és jelentése nem merül ki a bécsi kör képviselői által kidolgozott empirista metafizika-kritikában.

42. Ugyanakkor ez a határvonal magára a könyvre is vonatkozik, amelynek a nyelvről és a világról szóló magyarázatai nem egyszerűen szokványos tényleírások.

43. Wittgenstein képe a létráról, amelyet a felmászás után el kell dobni, megnevezi ezt a feszültséget anélkül, hogy véget vetne annak a vitának, hogy a mű kimondhatatlan betekintéseket tár-e fel, vagy éppen az ilyen betekintések keresésétől szabadít-e meg.

44. A Tractatus befejezése után Wittgenstein eleinte elhagyta az akadémiai filozófiát, és többek között általános iskolai tanárként dolgozott Ausztriában.

45. 1929-es cambridge-i visszatérése újabb, hosszan elhúzódó szembesüléshez vezetett a korai megközelítés előfeltételeivel.

46. Frank Ramsey-vel és Piero Sraffával folytatott beszélgetések is részét képezték ennek a munkakörnyezetnek, anélkül, hogy a változás egyetlen kifogásra vagy egyetlen találkozóra vezethető lenne vissza.

47. Az 1930-as években keletkezett, később Kék és Barna könyv néven ismert szövegek láthatóvá teszik ennek az átdolgozásnak a köztes szakaszait.

48. A Filozófiai vizsgálatokban olyan formát nyert, amely változó példákat, ellenvetéseket és önkorrekciókat ötvözött egymással.

49. A mű 1953-ban, Wittgenstein halála után két évvel jelent meg, és posztumusz kiadása miatt figyelmet kell fordítani a szöveg keletkezésére és összeállítására.

50. Két nagy megközelítés megkülönböztetése tehát nem jelenti azt, hogy gondolkodását két teljesen zárt rendszerre kellene felosztani.

51. Az állomáson kialakult helyzetből származó ígéret példáján jól látható, miért van szükség a korai koncentráció kiegészítésére és felülvizsgálatára.

52. A beszélő valamit mond egy jövőbeli cselekvésről, de ez a leírás önmagában nem magyarázza meg, mit is tesz a kijelentésével.

53. Az utazónő másképp értelmezheti a szavait, mintha a beszélő csupán azt feltételezte volna, hogy valaki majd érte jön.

54. Még ha a bejelentett cselekvés elmarad is, megkülönböztetjük a hibás előrejelzést a megszegett ígérettől.

55. A megértéshez tehát hozzátartoznak a beszéd körülményei, a résztvevők és azok az elvárások, amelyek kijelentéseiket indokolják.

56. A példa önmagában nem bizonyítja, hogy minden korai elemzésnek feltétlenül tévesnek kell lennie, de láthatóvá teszi egy kizárólag a tények leírására irányuló nyelvi modell hátrányait.

57. A későbbi vizsgálat ezért pontosabban azt vizsgálja, hogy egy kifejezésnek milyen funkciója van egy adott kontextusban, és ezzel nem alkot empirikus átfogó elméletet a beszédről.

58. Wittgenstein saját, filozófiailag megalkotott építőmunkás-példája egy különösen áttekinthető tevékenység segítségével szemlélteti ezt a gondolatot.

59. Ha egy munkás egy bizonyos szót kiált, és egy másik erre reagálva hozza a megfelelő építőanyagot, akkor a kiáltás egy begyakorolt együttműködés részét képezi.

60. Ha azt pusztán egy tárgy nevének tekintjük, akkor nyitva marad a kérdés, hogy miért éppen most kell a másiknak valamit hoznia.

61. A nyelvi játék olyan összefüggés a nyelvi kifejezések és tevékenységek között, amelyben azok használata érthetővé válik.

62. A „játék” kifejezés ebben az összefüggésben sem kötetlen szórakozást, sem a többi élettől elválasztott eseményt nem jelent.

63. Aki beszámol, parancsol vagy ígér, az különböző feltételek mellett cselekszik, még akkor is, ha a használt szavak részben átfedik egymást.

64. Wittgenstein „életformának” nevezi az emberi tevékenységek és közös vonások hátterét, amelyben az ilyen megértés lehetségessé válik, bár e fogalom pontos hatályát eltérően értelmezik.

65. Ezzel együtt változik az a kérdés is, hogy hogyan magyarázzuk meg egy szó jelentését.

66. Ha egy piros tárgyra mutatunk, a gesztus önmagában még nem dönti el, hogy a nevét, a színét vagy az alakját magyarázzuk-e.

67. A mutató magyarázat akkor sikerül, ha a szóban forgó tevékenységről már elegendő ismeret áll rendelkezésre ahhoz, hogy a mutatottat helyesen besoroljuk.

68. Ezért Wittgenstein egy nagy esettípus esetében a jelentést a szó nyelvi használatával magyarázza, anélkül, hogy ezt a magyarázatot kifejezetten kiterjesztené az összes esetre.

69. A használat itt egy felismerhető funkciót jelent, megkülönböztethető alkalmazásokkal, nem pedig egy-egy beszélő tetszőleges döntését.

70. Az a követelmény is elveszíti magától értetődő jellegét, miszerint minden fogalomnak egyetlen, az összes esetére közös tulajdonságnak kell megfelelnie.

71. Játékok példáján keresztül magyarázza a családi hasonlóságokat, vagyis a különböző esetek közötti átfedő kapcsolatokat, amelyek összetarthatnak egy fogalmat anélkül, hogy mindegyikük ugyanazt a jellemzőt mutatná.

72. A használatra irányuló figyelem azonban új nehézséget vet fel, hiszen az ismételt viselkedés még nem magyarázza meg, miért kell egy alkalmazásnak helyesnek lennie.

73. Képzeljünk el valakit, aki a két, négy, hat sorozatot az utasításnak megfelelően folytatja, minden alkalommal kettőt hozzáadva.

74. Az eddigi bejegyzések véges sorozata több elképzelhető folytatási szabálynak is megfelelhet, bár a begyakorolt számolási gyakorlatban egy bizonyos folytatásra számítunk.

75. Az a kísérlet, hogy ezt az elvárást az utasítás kiegészítő értelmezésével biztosítsuk, csak áthelyezi a problémát, mert az értelmezést is alkalmazni kell.

76. Ha minden alkalmazás újabb értelmezést igényelne, regresszió alakulna ki, amely soha nem érne el egy meghatározott végrehajtást.

77. Wittgenstein ezért a figyelmet a megtanult technikákra, a gyakorlásra és a javításra irányítja, amelyek keretein belül megkülönböztetjük a helyes követést a puszta helyesség látszatától.

78. Egy ilyen gyakorlat nem többségi szavazás a matematikai igazságról, és hogy mennyire feltételezi egy ténylegesen létező közösség jelenlétét, az értelmezés kérdése marad.

79. Ez a megkülönböztetés különösen érzékeny ott, ahol valaki egy jel jelentését kizárólag egy belső élmény révén kívánja biztosítani.

80. A Filozófiai vizsgálódások naplóesetében egy személy egy jelet egy érzéshez társít, és annak visszatérésekor újra bejegyzni szeretné.

81. A nehézség akkor merül fel, ha a helyes felismerés egyetlen mércéjeként ismét azt a benyomást kell tekinteni, hogy az érzés ugyanaz.

82. Ekkor meg kell magyarázni, mi különböztethetné meg egyáltalán a hibás alkalmazást a helyesétől.

83. Wittgenstein kritikája egy elvileg magánjellegű jelentésmeghatározásra vonatkozik, amelynek helyességét senki más nem érthetné meg vagy ellenőrizhetné.

84. Ezt ugyanúgy meg kell különböztetni egy titkos, megfejthető jelekkel írt naplótól, mint attól a ténytől, hogy valaki olyan fájdalmat érez, amelyet mások maguk nem éreznek.

85. Az érvelés tehát egy bizonyos nyelvi jelentésmodell ellen irányul, anélkül, hogy tagadná az élményt, vagy a fájdalmat annak látható kifejeződésével egyenlővé tenné.

86. Amit Wittgenstein későbbi gondolkodásában nyelvtannek nevez, az sok esetben magában foglalja az ilyen fogalmi használati szabályokat, és így túlmutat az iskolai mondatszerkezet- és szóalak-tanításon.

87. Aki például egy érzést ír le, ígéretet tesz vagy egy számlát folytat, az az indoklás és a korrekció különböző összefüggéseiben mozog.

88. Filozófiai zavar keletkezhet, ha egy ilyen összefüggésben hasznos magyarázatot észrevétlenül általános modellé emelnek.

89. A filozófiai munka ekkor összehasonlítja a használatokat, és úgy ábrázolja a különbségeket, hogy felismerhetővé váljon egy félrevezető magyarázat látszólagos szükségessége.

90. Erre a célra bevett kifejezés lett a „filozófiai terápia”, amely itt a fogalmi zavarok kezelését jelenti, és nem pszichoterápiás eljárást.

91. Ez a feladat pontos érvelést igényel, mert először meg kell mutatni, hogy egy adott probléma valójában milyen összetévesztést hordoz magában.

92. Az a kifogás, miszerint a használat puszta leírása nem igazolhat egy ellentmondásos vagy igazságtalan fogalmat, mindazonáltal megőrzi súlyát.

93. Az, hogy tisztázzuk, mit teszünk egy kifejezéssel, még nem ad választ minden olyan kérdésre, hogy így kell-e cselekednünk, vagy módosítanunk kellene fogalmainkat.

94. Éppen ezen a határon válik láthatóvá, hogyan változott Wittgenstein filozófiai tisztázásra irányuló igénye.

95. Az a remény, hogy egy végleges elemzés révén meghatározható az értelmes ábrázolás általános rendje, egyre inkább háttérbe szorul a konkrét problémák és azok különböző nyelvi előfeltételeinek vizsgálata mellett.

96. A logikai pontosság továbbra is szükséges marad, de helyét egy olyan vizsgálat keretein belül kapja meg, amely saját modelljeit példákon keresztül ismételten ellenőrzi.

97. A két megközelítés között ezért kapcsolat áll fenn abban a törekvésben, hogy felismerjük a nyelvi megtévesztéseket, miközben e vizsgálat hatóköre és módszerei jelentősen átalakulnak.

98. Az, hogy mennyire hangsúlyozzuk a kapcsolatot vagy a törést, attól is függ, hogy milyen státuszt tulajdonítunk a Tractatus magyarázatainak.

99. Utazónknak továbbra is tudnia kell, hogy a pályáról szóló információ helyes-e, és bízhat-e az ígéretben, ám a két kijelentés megértése eltérő mércéket igényel.

100. A filozófiai egyértelműség itt abból fakad, hogy komolyan vesszük ezeket a különbségeket, és megvizsgáljuk azt a látszólag magától értetődő elképzelést is, hogy mit is kell egyáltalán teljesítenie a nyelv magyarázatának.

1. Stellen wir uns vor, jemand sagt am Bahnhof zu einer Reisenden, ihr Zug stehe auf Gleis vier, und verspricht ihr anschließend, sie am Ziel abzuholen.

2. Beide Äußerungen bestehen aus vertrauten Wörtern, doch die Reisende muss mit ihnen auf unterschiedliche Weise umgehen.

3. Die Auskunft über das Gleis kann sie an der Anzeigetafel überprüfen und gegebenenfalls als falsch zurückweisen.

4. Das Versprechen dagegen schafft eine Erwartung, für deren Enttäuschung der Sprecher später zur Verantwortung gezogen werden kann.

5. Zwar handelt auch diese Äußerung von einer möglichen zukünftigen Situation, aber eine bloße Vorhersage hätte nicht dieselbe verpflichtende Funktion.

6. Wer beide Sätze verstehen will, muss deshalb mehr erfassen als die Gegenstände, von denen sie handeln.

7. An diesem eigenen Beispiel lässt sich eine Spannung erkennen, die Ludwig Wittgensteins philosophische Arbeit über Jahrzehnte beschäftigte.

8. Seine Untersuchung der Sprache führte von der Suche nach einer allgemeinen Form der Darstellung zu einer Prüfung der vielfältigen Tätigkeiten, in denen Wörter ihren bestimmten Sinn erhalten.

9. Als Wittgenstein 1911 nach Cambridge kam, hatte ihn sein Weg von technischen Studien zu den Grundlagen der Mathematik geführt.

10. Der 1889 in Wien geborene Denker suchte über Gottlob Frege den Kontakt zu Bertrand Russell, dessen Arbeit logische Beziehungen mit neuen Mitteln untersuchte.

11. In diesem Umfeld erschien die gewöhnliche Satzgestalt als eine Oberfläche, unter der sich eine genauere logische Ordnung erschließen ließ.

12. Eine grammatisch einwandfreie Formulierung konnte eine fragwürdige Voraussetzung verdecken, während eine sorgfältige Analyse sichtbar machte, was tatsächlich behauptet wurde.

13. Wittgenstein verschärfte diese Frage zum Problem, wie Sprache überhaupt etwas über die Welt aussagen kann.

14. An dem Werk, das daraus hervorging, arbeitete er auch während seines Dienstes im Ersten Weltkrieg.

15. Es erschien 1921 auf Deutsch und 1922 in einer deutsch-englischen Buchausgabe unter dem Titel Tractatus logico-philosophicus.

16. Den frühen Ansatz kann man sich zunächst an einer Skizze verständlich machen, auf der zwei Markierungen für zwei Gegenstände stehen.

17. Dass die eine Markierung links von der anderen liegt, stellt eine mögliche Anordnung dieser Gegenstände dar.

18. Die Skizze muss den Dingen nicht ähnlich sehen, sofern feststeht, welche Markierung welchem Gegenstand entspricht und welche Beziehung ihre Anordnung ausdrückt.

19. Eine solche strukturelle Entsprechung nennt Wittgenstein Abbildung.

20. Auch ein Satz kann nach seinem frühen Modell eine Möglichkeit darstellen, obwohl die geschriebenen Wörter keine optische Ähnlichkeit mit dem beschriebenen Vorgang haben.

21. Für das Verständnis der Gleisauskunft müssen wir wissen, welche Lage bestehen würde, wenn sie wahr wäre.

22. Dass der Zug tatsächlich auf einem anderen Gleis steht, macht die Auskunft falsch, ohne ihr deshalb den Sinn zu nehmen.

23. Verständlichkeit beruht hier gerade darauf, dass die behauptete Möglichkeit von anderen Möglichkeiten unterscheidbar ist.

24. Diese Unterscheidung prägt auch das frühe Verständnis der Welt, die Wittgenstein als Zusammenhang von Tatsachen auffasst.

25. Es genügt demnach nicht, Gegenstände aufzuzählen, denn eine Beschreibung muss angeben, wie sie miteinander verbunden sind.

26. Ein Sachverhalt ist eine mögliche Verbindung von Gegenständen, während sein Bestehen eine Tatsache ausmacht.

27. Die gemeinsame logische Form von Satz und möglichem Sachverhalt soll erklären, weshalb eine sprachliche Verbindung eine Verbindung in der Wirklichkeit darstellen kann.

28. Dabei bezeichnet logische Form kein verborgenes zusätzliches Ding, sondern die Struktur, welche die Darstellung ermöglicht.

29. Aus einfacheren Aussagen lassen sich durch Verknüpfungen komplexere bilden, deren Wahrheit von der Wahrheit ihrer Bestandteile abhängt.

30. Dass ein Zug auf Gleis vier steht und verspätet ist, wird beispielsweise nur dann zutreffend behauptet, wenn beide verbundenen Aussagen wahr sind.

31. Eine besondere Stellung nimmt nun eine Aussage ein, die allein aufgrund ihrer logischen Form unter allen zulässigen Wahrheitsmöglichkeiten wahr bleibt.

32. Die Formulierung, der Zug stehe auf Gleis vier oder stehe nicht auf Gleis vier, schließt keine dieser Möglichkeiten aus.

33. Eine solche Tautologie informiert daher nicht darüber, wo wir den Zug finden werden.

34. Wittgenstein nennt sie in seiner technischen Ausdrucksweise sinnlos, unterscheidet sie aber von einer unsinnigen Zeichenverbindung, die ihre vorgebliche Aufgabe gar nicht erfüllt.

35. Die Logik bleibt für sinnvolle Aussagen unentbehrlich, obwohl ihre eigenen Sätze keine besonderen Tatsachen berichten.

36. Damit entsteht eine schwierige Grenze, denn was Darstellung ermöglicht, scheint sich nicht einfach als weiterer dargestellter Gegenstand behandeln zu lassen.

37. Nach dem Tractatus zeigt sich die logische Form in sinnvollen Darstellungen, während der Versuch, sie selbst wie einen Sachverhalt zu beschreiben, die Grenze dieser Darstellungen überschreitet.

38. Sagen und Zeigen bezeichnen hier verschiedene Verhältnisse zur Sprache, deren genaue Auslegung umstritten ist.

39. Auch Fragen nach dem unbedingten Wert eines Lebens lassen sich für Wittgenstein nicht durch eine vollständigere Liste von Tatsachen beantworten.

40. Eine Beschreibung dessen, was Menschen tun und welche Folgen eintreten, enthält noch keinen absoluten Maßstab dafür, weshalb etwas unbedingt gut sein sollte.

41. Das Schweigen am Ende des Werkes darf deshalb nicht als Erklärung gelesen werden, ethische Fragen seien unwichtig, und sein Sinn erschöpft sich nicht in der empiristischen Metaphysikkritik, die Vertreter des Wiener Kreises entwickelten.

42. Zugleich trifft die Grenzziehung das Buch selbst, dessen Erläuterungen über Sprache und Welt nicht einfach gewöhnliche Tatsachenbeschreibungen sind.

43. Wittgensteins Bild einer Leiter, die nach dem Aufstieg weggeworfen werden müsse, benennt diese Spannung, ohne den Streit darüber zu beenden, ob das Werk unaussprechliche Einsichten erschließt oder gerade von der Suche nach solchen Einsichten befreien soll.

44. Nach der Fertigstellung des Tractatus verließ Wittgenstein zunächst die akademische Philosophie und arbeitete unter anderem als Volksschullehrer in Österreich.

45. Seine Rückkehr nach Cambridge im Jahr 1929 führte in eine erneute, langwierige Auseinandersetzung mit den Voraussetzungen des frühen Ansatzes.

46. Gespräche mit Frank Ramsey und Piero Sraffa gehörten zu diesem Arbeitszusammenhang, ohne dass sich die Veränderung auf einen einzigen Einwand oder eine einzelne Begegnung zurückführen ließe.

47. Die in den 1930er Jahren entstandenen, später als Blaues und Braunes Buch bekannten Texte machen Zwischenstufen dieser Neubearbeitung sichtbar.

48. In den Philosophischen Untersuchungen gewann sie eine Gestalt, die wechselnde Beispiele, Einwände und Selbstkorrekturen miteinander verbindet.

49. Das Werk erschien 1953, zwei Jahre nach Wittgensteins Tod, und seine postume Veröffentlichung verlangt Aufmerksamkeit für die Entstehung und Zusammenstellung des Textes.

50. Zwei große Zugänge unterscheiden zu können bedeutet daher nicht, sein Denken in zwei vollständig abgeschlossene Systeme einzuteilen.

51. Am Versprechen aus unserer Bahnhofssituation lässt sich verdeutlichen, weshalb die frühe Konzentration auf Darstellung einer Ergänzung und Überprüfung bedarf.

52. Der Sprecher sagt etwas über eine künftige Handlung, doch diese Beschreibung allein erklärt nicht, was er mit seiner Äußerung tut.

53. Die Reisende darf ihn anders auf seine Worte festlegen, als wenn er lediglich vermutet hätte, dass jemand sie abholen werde.

54. Selbst wenn die angekündigte Handlung ausbleibt, unterscheiden wir eine fehlerhafte Prognose von einem gebrochenen Versprechen.

55. Zum Verständnis gehören somit die Umstände des Sprechens, die Beteiligten und die Erwartungen, die ihre Äußerungen begründen.

56. Das Beispiel beweist nicht für sich genommen, dass jede frühe Analyse falsch sein müsse, macht aber die Kosten eines ausschließlich auf Tatsachendarstellung ausgerichteten Sprachmodells sichtbar.

57. Die spätere Untersuchung fragt deshalb genauer, welche Funktion ein Ausdruck in einem bestimmten Zusammenhang besitzt, und entwirft damit keine empirische Gesamttheorie des Sprechens.

58. Wittgensteins eigenes, philosophisch konstruiertes Bauarbeiterbeispiel führt diesen Gedanken an einer besonders überschaubaren Tätigkeit vor.

59. Wenn ein Arbeiter ein bestimmtes Wort ruft und ein anderer daraufhin das passende Baumaterial bringt, gehört der Ruf zu einer eingeübten Zusammenarbeit.

60. Ihn lediglich als Namen eines Gegenstandes aufzufassen lässt offen, weshalb der andere gerade jetzt etwas holen soll.

61. Ein Sprachspiel ist ein solcher Zusammenhang von sprachlichen Äußerungen und Tätigkeiten, in dem sich ihre Verwendung erschließt.

62. Der Ausdruck Spiel bedeutet dabei weder unverbindliche Unterhaltung noch ein vom übrigen Leben abgetrenntes Geschehen.

63. Wer berichtet, befiehlt oder verspricht, handelt unter unterschiedlichen Bedingungen, auch wenn sich die verwendeten Wörter teilweise überschneiden.

64. Lebensform nennt Wittgenstein den Hintergrund menschlicher Tätigkeiten und Gemeinsamkeiten, in dem solche Verständigung möglich wird, wobei die genaue Reichweite dieses Begriffs unterschiedlich ausgelegt wird.

65. Damit verändert sich auch die Frage, wie man die Bedeutung eines Wortes erklärt.

66. Zeigen wir auf einen roten Gegenstand, ist durch die Geste allein noch nicht entschieden, ob wir seinen Namen, seine Farbe oder seine Form erläutern.

67. Die hinweisende Erklärung gelingt, wenn bereits genügend von der betreffenden Tätigkeit verstanden wird, um das Gezeigte richtig einzuordnen.

68. Für eine große Klasse von Fällen erklärt Wittgenstein Bedeutung deshalb durch den Gebrauch eines Wortes in der Sprache, ohne diese Erklärung ausdrücklich auf sämtliche Fälle auszudehnen.

69. Gebrauch meint hier eine erkennbare Funktion mit unterscheidbaren Anwendungen, nicht die beliebige Entscheidung eines einzelnen Sprechers.

70. Auch die Forderung, jedem Begriff müsse eine einzige gemeinsame Eigenschaft aller seiner Fälle entsprechen, verliert ihre Selbstverständlichkeit.

71. An Spielen erläutert er Familienähnlichkeiten, also überlappende Beziehungen zwischen verschiedenen Fällen, die einen Begriff zusammenhalten können, ohne sämtlich dasselbe Merkmal aufzuweisen.

72. Die Aufmerksamkeit für Verwendung führt jedoch zu einer neuen Schwierigkeit, denn wiederholtes Verhalten erklärt noch nicht, weshalb eine Anwendung richtig sein soll.

73. Stellen wir uns jemanden vor, der die Reihe zwei, vier, sechs nach der Anweisung fortsetzt, jeweils zwei hinzuzufügen.

74. Eine endliche Folge bisheriger Einträge lässt sich mit mehreren denkbaren Fortsetzungsregeln vereinbaren, obwohl in der eingeübten Rechenpraxis eine bestimmte Fortsetzung erwartet wird.

75. Der Versuch, diese Erwartung durch eine zusätzliche Deutung der Anweisung abzusichern, verlagert das Problem, weil auch die Deutung angewandt werden muss.

76. Würde jede Anwendung wiederum eine weitere Deutung verlangen, entstünde ein Regress, der niemals bei einer bestimmten Ausführung ankäme.

77. Wittgenstein lenkt die Aufmerksamkeit deshalb auf erlernte Techniken, auf Übung und Korrektur, innerhalb deren wir richtiges Befolgen von bloßem Richtigscheinen unterscheiden.

78. Eine solche Praxis ist keine Mehrheitsabstimmung über mathematische Wahrheit, und wie weit sie eine tatsächlich anwesende Gemeinschaft voraussetzt, bleibt eine Frage der Interpretation.

79. Besonders empfindlich wird diese Unterscheidung dort, wo jemand die Bedeutung eines Zeichens ausschließlich durch ein inneres Erlebnis sichern will.

80. Im Tagebuchfall der Philosophischen Untersuchungen verbindet eine Person ein Zeichen mit einer Empfindung und möchte es bei deren Wiederkehr erneut eintragen.

81. Die Schwierigkeit entsteht, wenn als einziger Maßstab für die richtige Wiedererkennung wiederum der Eindruck gelten soll, die Empfindung sei dieselbe.

82. Dann muss erklärt werden, was überhaupt eine fehlerhafte Anwendung von einer richtigen unterscheiden könnte.

83. Wittgensteins Kritik betrifft eine prinzipiell private Bedeutungsfestlegung, deren Richtigkeit niemand anders verstehen oder prüfen könnte.

84. Ein geheimes Tagebuch mit entzifferbaren Zeichen ist davon ebenso zu unterscheiden wie die Tatsache, dass jemand Schmerzen empfindet, die andere nicht selbst fühlen.

85. Das Argument richtet sich daher gegen ein bestimmtes Modell sprachlicher Bedeutung, ohne damit das Erleben zu leugnen oder den Schmerz mit seinem sichtbaren Ausdruck gleichzusetzen.

86. Was Wittgenstein im späteren Denken Grammatik nennt, umfasst vielfach solche Regeln begrifflicher Verwendung und reicht damit über die schulische Lehre von Satzbau und Wortformen hinaus.

87. Wer beispielsweise eine Empfindung beschreibt, ein Versprechen abgibt oder eine Rechnung fortsetzt, bewegt sich in verschiedenen Zusammenhängen des Begründens und Korrigierens.

88. Philosophische Verwirrung kann entstehen, wenn eine Erklärung, die in einem dieser Zusammenhänge hilfreich ist, unbemerkt zum allgemeinen Modell erhoben wird.

89. Die philosophische Arbeit vergleicht dann Verwendungen und stellt Unterschiede so dar, dass die scheinbare Notwendigkeit einer irreführenden Erklärung erkennbar wird.

90. Dafür hat sich die Bezeichnung philosophische Therapie eingebürgert, die hier die Behandlung begrifflicher Verwirrungen und kein psychotherapeutisches Verfahren meint.

91. Diese Aufgabe verlangt genaue Argumente, weil man erst zeigen muss, welche Verwechslung ein bestimmtes Problem tatsächlich trägt.

92. Der Einwand, bloße Beschreibung des Gebrauchs könne einen widersprüchlichen oder ungerechten Begriff nicht rechtfertigen, behält dennoch sein Gewicht.

93. Eine Klärung dessen, was wir mit einem Ausdruck tun, beantwortet noch nicht jede Frage danach, ob wir so handeln oder unsere Begriffe verändern sollten.

94. Gerade an dieser Grenze wird sichtbar, wie sich Wittgensteins Anspruch philosophischer Klärung verändert hat.

95. Die Hoffnung, durch eine abschließende Analyse die allgemeine Ordnung sinnvoller Darstellung festzulegen, weicht stärker der Arbeit an bestimmten Problemen und ihren unterschiedlichen sprachlichen Voraussetzungen.

96. Logische Genauigkeit bleibt dabei erforderlich, erhält aber ihren Ort innerhalb einer Untersuchung, die ihre eigenen Modelle wiederholt an Beispielen prüft.

97. Zwischen den beiden Zugängen besteht deshalb eine Verbindung im Bemühen, sprachliche Verführungen zu erkennen, während Reichweite und Verfahren dieser Prüfung erheblich umgebaut werden.

98. Wie stark man die Verbindung oder den Bruch betont, hängt auch davon ab, welchen Status man den Erläuterungen des Tractatus zuschreibt.

99. Unsere Reisende muss weiterhin wissen, ob die Auskunft über das Gleis stimmt und ob sie auf das Versprechen vertrauen darf, doch das Verstehen beider Äußerungen verlangt unterschiedliche Maßstäbe.

100. Philosophische Klarheit entsteht hier dadurch, dass wir diese Unterschiede ernst nehmen und auch die vermeintlich selbstverständliche Vorstellung dessen prüfen, was eine Erklärung der Sprache überhaupt leisten muss.